Ballada a hűtlen szeretőkről
(avagy a magány árnyoldala)

Augusztus havának első hajnalán,
Éji tüzem parazsánál fekszem tunyán,
S a lassan elillanó harmat illatán
Keresem a múltban megannyi hű arám:
Hol jársz kékvérű dáma, merre visz utad,
S emlékszel-e még, mire tanítottalak?
Dicséri-e női bűverőd agg urad,
S megadja-e a módját az a kis alak?
A hosszú nappalok, az édes éjszakák,
A mámor hevében izzó vad testcsaták
Eltűntek, elvitted magaddal kedvesem,
S most magom, mint egy pór, a földre vethetem.

Délidő felé egy barna lány rám köszön,
Emlékeim közt látomásként üldözöm,
S míg visszasírja őt szomjazó ösztönöm,
Kiszáradt, ellustult botommal őrködöm:
Hol van öled, mely szolgaként láncolt hozzád,
Fehér vállaid, s csókokra vágyó ajkad,
Sóhajod dala és kéjtől lágyult orcád?
Hová mentél, s ki táncolhat éjjel rajtad?
A hosszú nappalok, az édes éjszakák,
A mámor hevében izzó vad testcsaták
Eltűntek, elvitted magaddal kedvesem,
S most magom, mint egy pór, a földre vethetem.

Este egy szőke asszony hangját hallottam,
Érte régen, kamasz kölyökként rajongtam,
Lopva néztem őt, s éjjel vele álmodtam,
Majd pár év múltán férfi általa voltam.
Hol veszítettem el érett ölelésed,
Esetlen kezemet mozgató szavaid,
Vágyamra gondoló éhes melegséged?
Hová mentél, s kié lettek tárt karjaid?
A hosszú nappalok, az édes éjszakák,
A mámor hevében izzó vad testcsaták
Eltűntek, elvitted magaddal kedvesem,
S most magom, mint egy pór, a földre vethetem.

Herceg, ha a lányt oldaladon láthatod,
Örülj, hisz pennád még van hová mártanod,
De eljő az idő, mikor az éjszakák,
A mámor hevében izzó vad testcsaták
Eltűnnek, elviszi magával kedvesed,
S majd magod, mint egy pór, a földre vetheted.


(Francois Villion: Ballada a múlt idők dámáiról c. vers alapján)