Romok
 
 Felkelt már a bíbor telihold,
 Évszázados falak fogadják,
 Nincs már élő, minden, minden holt,
 Por és homok e mesét mondják:

   Régen vár állt itt és hatalom,
   Gazdag úr állata számtalan,
   Házában ezüst, aranyhalom,
   Birtoka, földje határtalan.

   Temérdek kincs, s mindez nem elég,
   A várúr mindig másra vágyott:
   "Repülni, mint a madár, szeretnék,
   Látni, mit még senki sem látott!"

   Elhagyta otthonát, családját,
   Távolba, messzire vándorolt,
   Az élet titkait, csodáját
   Kutatta, s haja őszbe hajolt.

   Hazatért otthonába az agg,
   S hiába kérdezték, merre járt,
   Csak ült és így halt meg: hallgatag,
   Érte utol, kire már várt.

   A halotti toron, ki ott volt,
   Látta jól: nem bánkódott senki,
   Az úr parancsára zene szólt,
   Dalolt és mulatott mindenki.

   Csak egy ifjú hullatta könnyét,
   Egyetlen fia siratta őt,
   Megszegve nemzője törvényét:
   "Ne búsuld apád, s a szemfedőt!"

   Két hónapja, hogy meghalt az úr,
   Eltemette fiú az apát,
   S erősen fogadta, konokul:
   "Meglelem én is ősöm titkát!"

   Ezután csak a könyvek közt élt,
   Kutatott mindig és szüntelen,
   Kereste a lapokon a célt,
   S itt érte a halál hirtelen...

 Pusztulás jár ide vigadni,
 A dalok búcsúztak a széllel,
 Lásd, az életet nem kutatni,
 Az életet élni, élni kell!