Egy elkeseredett elf lányhoz                     

E pár sor, kicsiny iromány, hozzád szól,
Érted jött világra, lépj el a sírtól,
S hallgasd mit lantom hamis hangja dalol
Életről, halálról – borról, bánatról. 

Megszülettem, s anyám ellökött: “Pusztulj!
Korcs ivadékom, méhem fattya pusztulj!”
Tiszta lelkemről ítélete döntött, 
Éhes számba tej helyett mérget öntött.

Gyenge testem elfogatta e sorsot,
De egy asszony szólt: “Add nekem e korcsot!
Megszabadítalak tőle, elviszem,
Hogy vele neked több gondod ne legyen!”

“Vidd hát, ha kell, odaadom!” – szólt anyám –
“De ha jót akarsz, vízbe fojtod! Talán
A kutyák jóllakhatnak egyszer végre!”
Ezt az útravalót kaptam a létre.

Ez születésem, így kerültem máshoz,
Anyám sorstársa, túl vén a szakmához –
Ennem adott, s tanított tolvajlásra,
Hazudni, a becsület tiprására.

Tizenhat év, mint pillanat úgy szállt el,
Dadámat az égiek vették tán el – 
S hiába ismertem meg itt bút, mámort,
Szívem már nem talált több édes álmot.

Búcsúszó nélkül hagytam hátra mindent,
Utánam csak az utolsó ház intett,
Se kedves, se marasztaló szavak,
Csendet, néma magányt, csak ennyit adtak.

Néhány nap, szűkölő hét után értem
Aprócska faluba, hol enni kértem.
“Dologidőbe szorgos vagy-e kölök?”
Maradtam, s fogadtam: “Többé nem ölök!”

Új apámmal nyáron vettünk és eladtunk,
Hegyre, törpéknek rozst, barackot hordunk,
Ott ért minket a katasztrófa szele,
S csak engem kímélt meg olvasztó heve.

Barlangtó óvott Dornodon szavától,
Hűs vize keserű lett a haláltól,
Kis falum a földre gyalázva leltem,
Fáradt testemmel az oltárra estem.

Raia pap – öreg tanítóm hangja – 
Szólított, s hatalma állított talpra:
“Fel és emlékezz szavamra: keletre…”
Erőt adott és lépteim vezette.

Bolyongásom célja e mezők íze,
Az élet illata és gyászom vége,
Istennőm dalai járják át lelkem,
Óvón véd, s kedvest is általa leltem.

Add a kezed, s hidd el, mit mondok neked:
Ha a holnap nem is érti meg lelked,
Ne búsulj, hisz még ma van, élned most kell,
S a holnap is ma lesz, ha a nap felkel!