Versenyfutás IX

Késő éjszakára járt, mire Bohmer végre egyedül maradt. A halántékát masszírozta, mert megint megfájdult a feje. Egy kacskaringós betűkkel teleírt ív feküdt előtte. Ismét - ki tudja már hányadszor - végigfuttatta tekintetét a szépen, egyenletesen egymás alá biggyesztett sorokon. Némelyik névnél hosszan elidőzött. Kapitánynak valót keresett közöttük. A legkevésbé alkalmatlanokat.
Még csak harminchét név állt a papíron, de a lovag nem volt nyugtalan. Tudta ugyan, hogy szorítja az idő, és becslése szerint már csak alig pár nap maradt a felkészülésre, ám ennél jóval kevesebb önkéntesre számított a toborzás első napján. Ez pedig reménnyel kecsegtetett, a siker esélyével. Nagyot sóhajtott, és a kupájáért nyúlt. Hosszasan kortyolt. A bor híg volt, és állott, de legalább a szomját oltotta.
- Huhh... Nézzük át újra, Ghertroiusz - törölte meg száját a lovag, és meglapogatta a neve hallatán felfigyelő őrsárkány tarajos buksiját. A miniszörny unottan ásított egyet, és visszaejtette fejét az elülső lábaira. - Berbebub, a Rettentő... Ó, Raia segíts! Micsoda fennhéjazó név egy szakadt utcakölyökhöz... De legalább a tőrvetéshez ért. Állítólag... Aztán itt van emez: Bonifác. Bonifác... Melyik is az? Ja, igen, az a benga troll, azzal a hatalmas, csorba szekercével! Favágónak talán beillenék, na de harcosnak... Még ha az apja valóban szolgált is Faerghearth tábornok zászlaja alatt az Aranyforrás melletti ütközetben - amit egyébként nem hiszek - még akkor sem... Na mindegy. Baltás, a Vörös. Tudom. Az volt az az arrogáns törpe. Ő legalább kalandozó. Harcedzett veteránnak látszik. Azt hiszem, őt megjelölöm... Talán lesz olyan megbízható, mint amilyen elszánt. Csak a fejem ne fájna...
Eltompultan bámult az olajlámpás fényébe. Hulla fáradt volt. Ahogy a táncoló láng megigézte, szavak tolultak önkéntelenül az ajkára. Az Állhatatosság zsoltára mindig adott némi erőt a lovagnak.
- Légy büszke! Harcra készen
Nem riaszthat rettenet.
Ki Benne él, dicső lészen,
Erősítsd a lelkemet,
Vezesd kardom, adj erőt,
Raia! Uram! Én Istenem!
S eltiprom az ellenkezőt!
A bor nyílván erősebb volt, mint amilyennek a lovag gondolta, mert kis idő múlva már nem csak a főfájása hagyott alább, de a betűk is összefolyni látszottak a halvány fényben.
- Itt lehet jelentkezni katonának? - a sátornyílásból befelé áradó, szinte tapintható gonoszság érintésére Bohmer Kair egy pillanat alatt kijózanodott. Ösztönösen ugrott talpra, és vont kardot.
- Mi keresni valója volna a bőregér egy hitvány papjának Raia zászlaja alatt? - a lovag hangja kihívóan csengett. Talán ha nem félti a sátrat, és a berendezést, felszólítás nélkül rá is ront a bejáratban feltűnő, izzóan vörös szemű férfire. Így azonban beérte annyival, hogy kihúzta magát, és kardja hegyével suhintva mutatta az irányt. - Kívül tágasabb! Hordd el magad, lator, amíg megteheted! - a férfi azonban ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, beljebb hatolt. Aztán rajta kívül még két másik alak is ugyanezt tette. Bohmer végigmérte őket. Mindhárman egy-egy furcsa korbácsot dugtak az övükbe, amolyan jelvény gyanánt. Nem tűntek komoly fegyvernek, mégis veszélyt sugároztak.
- Nézd mán, Raver, hogy fenn hordja az orrát a puccos kis lovagunk... Mink nem láttuk odakint, hogy vallásbéli megkötések vo’nának. Ugye, von Bek, nincs kiírva ilyesmi?... Na ugye! - fonta ölbe kezét az alacsony, sunyi képű árnymanó társa helyeslését hallván. - Engedd le szépen fegyvered, hősöm! Majd máskor megverekszünk. Most inkább írjá’ fő’ arra a listára minket is. Kell a pénz, meg a tapasztalat. Legalább tanú’juk a szervezett harcmodort egy kicsit...
Felszerelésük arról árulkodott, hogy ők is a kalandozók göröngyös útját járják. Összeszokott csapatnak, és emellett igen-igen határozottnak tűntek. A legelöl álló férfi a tekintetét folyamatosan Bohmerébe fúrta. Nyegle testtartása fenyegetőbb volt, mint egy egész fegyverarzenál. Dornodon inkvizítora halálosan magabiztos volt.
A lovag lassan az asztalra fektette pallosát, és leült.
- Jól van hát. Győzzetek meg, hogy megbízhatok bennetek, és felvételt nyertek! - közölte. Ujjait egymásba fonta, és könyökére támaszkodott. Az érkezők láthatóan felkeltették az érdeklődését.
- Én Lord Raver vagyok - jelentette ki Dornodon vörös szemű inkvizítora, olyan hangsúllyal, mintha e név hallatán illendő volna menten térdre borulni előtte. Aztán úgy tűnt, valóban megelégszik ennyivel, mert nem folytatta a bemutatkozást. Hüvelykujját az övébe akasztotta, és vérlázítón somolygott.
- És? - bökte ki a lovag, mikor elfogyott a türelme.
- S.I.A. - oktatta ki Bohmert az árnymanó, mint ahogyan bölcs atya dorgálja a gyenge szellemi képességekkel megvert gyermekét.
A nyúlánk toborzótiszt megropogtatta elgémberedett nyakát. Már nem tartotta humorosnak ezeket a fickókat. Pihenésre vágyott, és nem jól tűrte a gúnyolódást.
- És, gondolom, nekem tudnom kellene, mi az a SIA...
A "von Bek"-nek szólított, ősz hajú, alakváltó férfi csendre intette a nekihevülő árnymanót.
- A Sötét Inkvizíció Apostolai vagyunk. Illene ismerned e nevet, ha kalandozónak vallod magad - közölte rezignáltan. - Jómagam Gróf Ulrich von Bek vagyok, és nemesi szavam a biztosíték szándékaink komolyságára.
- Szóval ez a SIA egy Közös Tudat. Rendben van, eddig értem. De a nevedet, grófom, már sértésnek ne vedd, még sosem hallottam. - Bohmer a sunyi tekintetű, izgága manó felé fordult. - Téged hogyan szólíthatlak?
- Kregon vagyok. Barátaimnak Lopakodó Kregon. Raia papjainak pedig Kregon úr - emelte fel hangját a csuklyás férfi. Szerencsére eltúlzott dölyfössége jócskán tompított a megjegyzés élén. Így a lovag ahelyett, hogy rendre utasította volna, csak elmosolyodott.
- Nos, akkor a bemutatkozáson túlestünk hát - vett mély levegőt. - Engem Bohmer Kairnak hívnak. Én vagyok - az Ő kegyelméből - eme önkéntes haderő parancsnoka. Ha úgy alakul, egyben a tiétek is. A zsoldotok egy hónapra kétszázötven aranypénz, és egyenlő rész a zsákmányból. Mármint ha lesz olyan. Most pedig hadd halljam, mit tudtok? Hogyan látom majd hasznotokat?
- Először is... - lépett előbbre Kregon. Köpönyegének kámzsája alól előbukkant hófehér, hosszú haja. - Mi nem egyszerű pórnép vagyunk, hanem kalandozók, ezt magad is tudod. A zsoldosaidnak adhatsz pár garast, de mi nem elégszünk meg ennyivel. Fejenként ezer-ezer aranyat akarunk, és kapitányi rangot. A pénz felét előre, a felét a hadjárat végén.
Bohmer úgy meglepődött, hogy még dühbe gurulni is elfelejtett.
- Jól van, majd én... - tette a vállára a kezét az izzó szemű Dornodon-pap. - Barátom annak az egyszerű ténynek adott hangot, hogy egy szedett-vedett csürhe élén vajmi kevés sikered lesz a ryukuk ellen. Mi azonban tapasztalt veteránok vagyunk, jócskán felvértezve varázserővel, és felszerelésünk is elsőrendű. Mindannyian láttunk már vért közelről, és a ryukukkal sem most fogunk először találkozni. Szükséged van segítségre, egyedül nem tudsz száz embert felügyelni. Felajánljuk neked fegyverünk és mágiánk hatalmát, csekélyke ezer arany fejében. Mit kell ezen gondolkodni?
- Szóval adjak át nektek ötszáz-ötszáz dukátot most, miközben sosem láttalak még benneteket, és semmit sem tudok rólatok... Miért tenném? Miért kellene megbíznom bennetek?
- Talán mi hárman nem képviselünk túl nagy ütőerőt, belátom. A fegyelemről azonban gondoskodunk majd a csapatodban, erre mérget vehetsz! Ha vetnél egy pillantást kísérőinkre, talán magad is belátnád ezt... - mondta Lord Raver és félreállt a bejárat elől. Bohmer Kair zsigerei összerándultak a látványtól. Odakint három hatalmas, sötét alak várakozott némán. Jobb lett volna, ha a lovag nem tudja, kik vagy mik azok, de nem volt ilyen szerencséje. Angyalok voltak. A halál és a tűz angyalai.
Bohmer Kair felpattant, kardja után kapott, míg másik kezével dühödten borította fel az asztalt. Őrsárkánya azonnal reagált a hirtelen érzelemkitörésre, és fülsértőn szisszenve röppent gazdája vállára, hogy aztán onnan nyújtogassa fenyegetően a nyakát az idegenek felé. A lovag kiterjesztette dühét.
- Kotródjatok! - üvöltötte olyan erővel, hogy belézengett a környék. Nem csupasz kiáltás volt, hangját mágia nehezítette. A hatalomvarázs furcsán megfakította a fényt, és felnagyította a katona alakját. Olyan volt, mint a visszafojtott düh eleven szobra.
Míg kísérői ösztönösen hátrébb léptek, Lord Raver arcán nem látszott sem félelem, sem meglepetés.
- Jól van hát. Elfogadom a döntésed. Felajánlottam neked a segítségünket, de te elutasítottad. Jól vésd az agyadba, kis lovag! Csupán kétféle lényről tudok e világon: szövetségesről és ellenségről. Választottál - jelentette ki szenvtelen hangon, azzal maga köré kanyarította köpönyegét, és kisuhant a sátorból. Társai gyorsan követték, és egy pislantással később mindannyian eltűntek.
Bohmer fogcsikorgatva állt a szerteszóródott holmi közt és az elszalasztott pillanatot átkozta. Azt a pillanatot, mikor egyetlen mozdulattal lecsaphatta volna a szemtelen dornodonita fejét.

***

Alanor éjszakai is gyönyörű. A varázslótorony kupoláján ragyogó ezüstgömb persze manapság már csak mímelheti az ezüstmágusok egykori hatalmát, fenséges fénye mégis büszkén világítja be a környéket. A falakon kajla lángok segítik a mindig éber városőrség posztosait. Az őrtornyokban soha ki nem alvó tűz vonaglik a parázstartókon, mert az íjászoknak készen kell állniuk, hogy lángoló vesszeikkel jelöljenek meg minden hívatlan közeledőt.
Éjközép volt. Raia Nagytemplomában megzendült az öblös harangszó, és hangja végig hömpölygött az utcákon. Aztán a szavába vágtak, és hosszan feleselgettek vele az igaz istenek harangtornyai. Mikor szinte egyszerre némult el a Csontok Templomának holt-vigyázó csengője, a harcba hívó Nagy Gong hangjával, és a Természetanya szellő fújta sípjaival, fájó csend telepedett a fővárosra.
A tüskés gigaféreg igazán félelmetes jószág. Főként, ha ilyen távol a sivatagtól, váratlanul tűnik fel. Irdatlan, soktonnás teste könnyedén romba dönthette volna a városfalat, és ezt az őrök is jól tudták. Nem volt hát oktalan pánikkeltés, mikor a déli kapu parancsnoka riadót fúvatott.
Gáldor olyan magasan utazott, hogy ha úri jókedve úgy tartja, akár átléphetett volna a falakra is a hátasáról. Könnyed tartással állt a szörny nyakán, és fél kézzel kapaszkodott a kantárnak használt kötélbe. Mikor hallótávolságba ért, megállította a bestiát.
- Békével érkezem! - kiáltotta, és tündérfénnyel világította meg alakját. A nyakában megvillanó szimbólum elegendő ajánlólevélnek bizonyult ahhoz, hogy a katonák ne tűzdeljék tele nyílveszővel, ám ő nem azért teleportált Alanorhoz százmérföldnyi távolból az éjszaka közepén, hogy a falak tövében háljék. - Nyissatok kaput! Dolgom van a Király városában.
Az ügyeletes parancsnok sokat megélt veterán volt. Tudta, hogyan kell szót érteni a kalandozókkal.
- Attól tartok, uram, meg kell várd a reggelt. Éjszaka csak parancsra nyittathatok kaput.
Gáldor számított valami hasonlóra, mert készen állt a válasszal.
- Nem akarok bajt. Így vagy úgy, de bemegyek. Rajtad áll, hogy az elkövetkező napokat romok takarításával, vagy pihenéssel töltöd. Naplovag vagyok, és hacsak hályogos szemed meg nem csalt, ezt láthatod magad is. Adott szavam szentírás. Nem készülök bajt okozni, katona, erre szavamat adom.
A szolgálatban lévő városőrök - csupa zöldfülű újonc - kíváncsian várták az idősödő férfi döntését. A két kaputorony lövészei megfeszítették íjaikat, és odalenn trappolva érkezett az erősítés.
A parancsnok magában elátkozta a világ összes varkaudarát, és maga mellé kívánta az őrsáncokra vezényelt bajtársait. Bezzeg, ha régi szakasza itt állna a keze alatt, megleckéztetné ezt a nagyképű lovagocskát! De csak ő maradt, és a köszvény, ami ilyentájt igencsak kínozta.
- Jól van, lovag. Mondd meg neved, és add a szavad Istenünk nevére. Aztán beljebb kerülhetsz.
- Gáldornak szólíts, vagy említs a jelentésedben. Raia felszentelt lovagja vagyok, a Naplovagok Rendjének zászlósa, és az Ő fénylő arcára esküszöm, hogy nincs bennem ártó szándék.
A kapu kinyílt, és a kistornyok eltávolodtak egymástól. A lovag kéttucat fenyegető nyílvessző hegyét érezte magán, ahogy hátasa begyűrűzött a kikövezett főútra. Nem kárhoztatta a katonákat az óvatosságukért. Olyan idők jártak, mikor a gonoszság mosolygós angyalarcok mögül, barátok bőrébe bújva, vagy álnok-láthatatlanul érkezett. Talán ő maga sem járt volna el másként. A városkapu gyorsan bezáródott mögötte, és ő a főtér felé vette az irányt. Nyelvének fura, csettintő hangjával gyorsabb haladásra ösztökélte az egykedvűen baktató doareget. Mielőbb a végére akart járni a dolognak.
A naplovag bosszús volt, és türelmetlen. A hírnöktől zsákmányolt látógömb ugyanis korántsem váltotta valóra a reményeit. Azt várta, hogy a varázseszköz egy titkos labirintus térképét rejti majd. Mesés kincsekre vágyott, hős csaták és új kaland helyszínére. Ehelyett a gömb Alanor főterét mutatta a kíváncsi kalandozónak, mikor mohón belétekintett. Gáldor a Király városát ezernyi apró jelből azonnal felismerte, de a Nagytemplom közelében álló lovagsátor látványán kívül a varázsszer nem mutatott mást, akárhányszor is tekintett a belsejébe.
Ahogy közeledett a Naptemplomhoz, úgy teljesedett ki bensőjében a bizonyosság, hogy valami nagy dolog készül. Olyasmi, ami példa nélkül álló, és ő épp most fog a részesévé válni. Fogalma sem volt róla, hogy mi lehet ez a rejtélyes dolog, de megérzései eddig még sosem hagyták cserben.
A lakóházak egyre nagyobbak és díszesebbek lettek, ahogy a lovag a főváros szíve felé haladt, s ő kíváncsian kukucskált be az első emeleti erkélyajtókon, és ablakokon. Csak néhol látott világosságot, hisz a városlakók többsége már lepihent, a kocsmák és fogadók bezártak, az őrjáratokon kívül pedig nem nagyon mozgott már senki az utcákon. Innen-onnan azért felhangzott néha egy-egy dühös kiáltás, kutyaugatás, vagy valami ismeretlen szörny visítása, mert a város éjszaka is élt, és lüktetett. Sok ezren hajtották itt álomra a fejüket, és köztük igazán mindenféle népség megtalálható volt.
A lovagsátor pontosan úgy állt a téren, ahogyan a látógömb mutatta. A környéken csend és nyugalom honolt. Odabent sötét volt, és a ponyva leengedve mutatta, hogy gazdája már nyugovóra tért.

***

Bohmer tudta jól, hogy álmot lát, és nem a valóságot, de alvás közben az agy más logikát követ, mint az ébrenlét során. Ezért aztán ugyanolyan feltétlen tisztelettel hallgatta a jelenést, mintha csak a napkorongos oltár előtt térdepelne, és meg sem próbálta félbeszakítani őt.
- ...a támadást pedig úgy harminc nap múlva várjátok. A ryuku hadsereg hatalmas, fekete karavelleken érkezik majd. Hajóik vitorláit varázs-szél duzzasztja. Harcosaikat mágusok, és csatagólemek kísérik. De te nem rettensz meg láttukra, és hittel bátorítod katonáidat is. Megmutatom neked, hová vonulj csapatoddal, és hol verj tábort. Mire megérkeznek, te már felkészülsz. Ássátok be magatokat! Építs földsáncot! Húzz árkot az útjukba! Állíts csapdákat! Nem hősi halált akarok látni, hanem szervezett ellenállást. A partraszállást nem tudjátok megakadályozni, de nem is ez a cél. Ha eléritek, hogy a ryukuk óvatosabban, és csak lassan nyomuljanak előre, azzal időt nyertek a yaurri hadvezetés számára.
A paplovag egy napsütötte mezőn állt. Pallosát maga előtt a földbe szúrta, s mindkét kesztyűs kezét a keresztvason nyugtatta. Lehajtott fejjel várakozott, és csak lopva mert felnézni. Érezte, hogy helytelen volna bámulnia, hisz istene állt felette, a maga valójában. Tucatnyi kérdése lett volna hozzá, de egyet sem mert feltenni.
- Ne aggódj, nem lesztek egyedül. Az igaz istenek mind hadba szólítják papjaikat! - a napisten középkorú férfi képében mutatkozott. Hófehér reverendát viselt, és napszimbólumot, akárcsak papjai. - De ne feledd, a te feladatod nem csak a harc. Ostoba katonákkal nem mentheted meg a Királyságot. Meg kell védened a partvidék lakóit is! Mindig hideg fejjel gondolkodj! Lásd meg az invázió mögött rejtőző veszedelmet!
Bohmer makulátlan, rég nem használt díszpáncélját álmodta magára. A mellvérten büszkén virított a Kair család címere, mit még nagyapja érdemelt ki hősiességével. A fénylő napkorong előterében ágaskodó trikornist a lovag már csak álmában viselte. A család egyetlen életben maradt tagjaként, a nemesi cím, és a rang csak fájdalmat idézett, s nem dicsőséget.
- Uram! - szedte össze a bátorságát végül. - Mondd, miért van az, hogy alig-alig akad, ki még hisz az istenekben?
Raia a lovag vállára tette a kezét.
- Ne aggódj. Hű papjaink, és híveink elnyerik majd erős hitük jutalmát. Aki pedig semmibe veszi ura akaratát, arra nincs szükségünk a győzelemhez. Most segítséged érkezik egy hittársad személyében. Fogadd úgy, ahogy testvért szokás! Vigyázz rá, és egyengesd jellemét! Mikor a legnagyobb a szükség, bízz majd meg benne! Te leszel idelenn a szemem, és az akaratom, Gáldor pedig a lángpallos a te kezedben...

A Királyság első önkéntes haderejének parancsnoka felriadt álmából. Az ismeretlen szörny szuszogása odakint olyan szelet kavart, hogy a sátorponyvának keményen meg kellett kapaszkodnia a cövekjeibe. A zöldbőrű őrsárkány menten az asztalon termett. Felborzolta tüskés bőrtaraját, és bőszen sziszegett a bejárat felé.
- Nyugodj meg, Ghertroiusz. Barát... - dobta le magáról az ócska pokrócot Bohmer, és kinyújtózott. A kemény priccsen igencsak kényelmetlen fekvés esett. - Légy üdvözölve, Gáldor! Már vártalak. Lépj beljebb bátran - kiáltotta, és egy lángocskát idézett az olajmécses kanócára. Aztán megpróbálta rendbe szedni zilált öltözékét.
- Ez valami csapda? - rántotta félre a bejáratot elfedő takarót a naplovag. Mithril-kardja a hüvelyéből félig kivonva várta, hogy dolga akadjon. Aztán megtorpant, és egyáltalán semmit sem értett. - Ki vagy te, és mit kerestél a látógömbömben? He?
- Először is több tiszteletet! Mind hitben, mind rangban feletted állok, ha nem látnád, lovag! - halászta elő az ingje alól napszimbólumát Bohmer. - Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, de nem is számít már, hogy milyen úton érkeztél! A fontos az, hogy itt vagy. Mától, urunk akaratából, egy ideig, egyfelé tart majd utunk.
- Mi van? - hüledezett a vendég.
- Foglalj helyet nálam, Gáldor, és érezd otthon magad - mosolyodott el a házigazda, és az utazóládából egy viaszpecsétes butykost, meg egy ónkupát vett elő. - Ne haragudj, hogy nem fogadtalak illendően, de mentségemre szolgáljon, hogy csak az imént értesültem érkezésedről. - közölte. Letessékelte a méltatlankodó őrsárkányt az asztalról, és fél kézzel, némi rendet pakolt a szerteszét heverő dolgai között.
Gáldor leemelte a sisakját, és lehuppant a padra. A drága fejvédőt maga elé állította, aztán az indulatosan lerángatott, vasalt kesztyűit és melléje dobta.
- Szóval, mi ez az egész, atyám? - torzította gúnyossá a megszólítást. - Honnan tudod a nevem? Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna.
Bohmer a földre löttyintette a saját kupájában maradt lőrét, és ügyesen lepattintotta a flaska záró pecsétjét. Csak aztán szólalt meg, hogy mindkettőjüknek töltött a nemes borból.
- Én Bohmer Kair vagyok, és kalandozónak vallom magam. Háború készül, ezt nyilván te is tudod, hisz istenünk minden papját megszólította...
- Na és? Mindenkinek megvan a maga háborúja! Nekem ott vannak a varkaudarok... Aztán meg a Sötét Földre készülök épp, hogy meglátogassam Sir Rasolphiust...
- Félreértettél. Én nem kérek tőled semmit. Te jöttél hozzám, mert jönnöd kellett. Urunk rendelte így. Maholnap hadba vonulok önkéntes seregem élén a partraszálló ryukuk ellen. Te pedig, Raia akaratából, velem tartasz. Na, de most igyunk a csatlakozásodra! - koccintotta meg poharával Gáldorét. A kalandozó hitetlenkedve kóstolt bele a borba, aztán lecsapta a kupáját.
- És ha én nem akarok menni? Ha nemet mondok? - emelte fel a hangját.
- Akkor elszalasztod életed nagy lehetőségét, hogy beírd a neved a történelembe. Azon túl, hogy istenünk kissé morcos lesz majd, gondolom, ha ellenszegülsz parancsának... Talán nem ízlik a bor? Pedig drága lőre. Egy vagyont adtam érte...

A gyülekezőhelyet Alanortól egynapi járóföldre, délre jelölték ki, egy domboktól ölelt mezőn. Bár nem övezte kerítés, és nem jelölte útmutató tábla, mégis valóságos kis város jött létre a semmiből, az eltelt három nap alatt. A tábor középső részén hatalmas üstökben főtt az étel. A társzekerek árnyékában ücsörgő harcosok fegyverüket tisztították, vagy a felszerelésüket rendezgették. A tapasztalt zsoldosok új fogásokra oktatták a gyakorlatlanabb társaikat. Néhányan tőrvetéssel múlatták az időt, mások célra lőve versenyeztek.
Szörnyű hőség volt, de a táborlakók nyugodtan várakoztak. Nyoma sem volt az indulás előtti feszültségnek. Az önkéntesek egymással rokonszenvező csoportokba tömörültek, átmeneti barátságok köttettek, és persze néhány párbaj is lezajlott a hevesebb vérmérsékletűek közt, a vallásbéli különbözőségek miatt.
Bohmer parancsnok egyszerre volt jelen mindenütt, mintha több is lenne belőle. Mindenkihez volt egy jó szava, egy-egy érdeklődő, barátságos kérdése. Büszke volt a seregére, és katonái is elfogadták őt. A lovag mindenkit igyekezett nevén nevezni, függetlenül attól, hogy némelyiküket legszívesebben saját kezűleg lógatta volna fel az első fára. Hisz akadt köztük nem egy keresett lator, aki a zsold helyett büntetlenséget kért a szolgálatáért. Volt itt adósságai elől menekülő, bukott gladiátor, kalandra vágyó úrfiú, ki bátorságát bizonyítandó, fogadásból állt katonának. Obsitos veteránok is jöttek, kik a szolgálatból ugyan kiöregedtek már, de elunva a kocsmapult támasztását, s a tétlenséget, most leakasztották fegyverüket a szegről... és csak jöttek, és jöttek az önkéntesek folyamatosan. Mivel már jócskán többen gyűltek össze, mint ahányuknak Bohmer zsoldot tudott adni, ezért lehetősége nyílt válogatni közülük. Aztán, mikor már a jók közül is a jobbakat választotta, az újonnan érkezőket sajnos el kellett utasítania.
De érkeztek jócskán olyanok is, akik nem kértek fizetséget. Kósza kalandor-papok, akik mit sem tudtak a társaikról. Akik istenük hívó szavának vakon engedelmeskedve indultak el a déli partra, hátrahagyva minden addigi tervüket, hogy akár egy szál magukban is szembeszálljanak a ryukukkal. Ők örömmel ajánlották fel fegyverük és mágiájuk erejét Raia új hadurának, mikor tudomást szereztek a gyülekező alakulatról.
- Elegen vagyunk. Holnap indulunk - jelentette ki a lovag, és felemelkedve a nyeregben a főváros felé meresztgette szemét. Porfelhő közeledett a sebtiben taposott kocsiúton.
Gáldor nem válaszolt, csak bólintott. Már belenyugodott a sorsába, és megbarátkozott a rá szabott feladattal. Épp a karámnál tüsténkedett, mert a táborba érkezőkkel rengeteg különböző idomított jószág gyűlt össze, melyek ellátása nem volt egyszerű feladat. Az ide beosztott katonáknak mindig akadt valami gondjuk-bajuk, amit lehetőleg azonnal orvosolni kellett.
- Jól látod, parancsnok, vendégeink jönnek - erősítette meg a naplovag. - Talán egy újabb adag élelem, mint tegnap.
- Nem hinném, barátom. Ezek katonák!
Nem sokkal később Bohmer és Gáldor már a parancsnoki sátor előtt várta az érkezőket. Három, zárt felépítményű társzekér gurult eléjük, tucatnyi katona kíséretében. A yaurri hadsereg kék-piros egyenruháját viselték. Egy tiszt leugrott a hátasáról, és Bohmer Kair elé lépett.
- Parancsnok? - kérdezte, nem tudván, melyikük a rangidős.
- Én vagyok, száznagy. Mi szél hozott?
- Geddis száznagy vagyok, és Hayefs tábornok szívélyes üdvözletét hozom...
- És melyik szekéren keressük? - szúrta közbe Gáldor epésen.
- ...és ezen kívül némi segítséget a vállalkozásodhoz - folytatta zavartalanul a katona. Nem mulasztott el azonban vasvilla-tekintetet mereszteni a naplovag irányába. A szekerek hajtói felnyitogatták a járművek oldalsó ajtajait. - Mivel királyunk (az istenek óvják őt) tudomást szerzett szándékaidról, ekképpen kívánja áldását adni a hadjáratodra. - A tiszt eközben baljával maga elé intve, közelebb invitálta a kalandozókat, és az első szekérhez lépett. - Uralkodónk egyenruhát küldött néktek, hogy valódi katonákká legyenek önkénteseid.
Míg beszélt, a közelben lebzselő zsoldosok a szekerek köré gyűltek. Némelyek füttyögve fejezték ki nemtetszésüket.
- Emitt - sétált át a másik szekérhez a száznagy, - könnyű fegyvereket találsz. Tőrök, kardok, fejszék, ilyesmik... Aztán van még itt pár láda rézgolyó, nyílvesszők és dobónyilak. Talán szükségetek lesz rájuk.
A harmadik szekérből eközben három gnóm férfi és egy mutáns nő kászálódott elő. Elegáns, jól szabott utazóruháik gazdagságról, de legalábbis jólétről tanúskodtak.
- Ó igen! És végül hadd mutassalak be egymásnak benneteket... Bohmer, a hölgy, Laay Hermyssa. Ő mágus. Urunk a sereg mozgatásának megkönnyítésére vezényelte a szolgálatod alá. - A zöldes bőrű, karcsú, mutáns lány, köszönésképpen, derékból kissé meghajtotta magát. - Az urak teljes nevét sajnos nem tudom fejből idézni... - A kortalan gnómok vigyorogva nyugtázták e kijelentést - A lényeg, hogy ők hárman a Tudományegyetem elismert szaktekintélyei. Dolgoztak már terepen, és háborús körülmények között is. Hadmérnökök. Remélem, hasznukat látod majd. - A gnómok is meghajoltak.
- Kérlek, tolmácsold Hayefs tábornok felé szívből jövő köszönetemet. Uralkodónk pedig végtelenül megtisztel felbecsülhetetlen segedelmével. Hálás vagyok. Nem tudom, mit mondhatnék még... - tárta szét kezét a parancsnok.
- Nem kell megköszönnöd. Királyunk azt mondta, idézem: "Ha valóban veszély leselkedik országunkra, nem számít sem pénz, sem élet. A Királyságot meg kell védeni, bármi áron!"
A tiszt felkapott a lovára, és odaintett a segédjének.
- A legfontosabbat hagytam a végére, Bohmer - mondta, és átvette a feléje nyújtott, furcsa batyut a melléje léptető altiszttől. - Uralkodónk lobogót is küldött néked. Igyekezz, hogy ne hozz szégyent rá! - azzal leadta a szalaggal átkötött csomagot a hitetlenkedő Raia-papnak.
Már jócskán eltávolodtak a katonák a gyülekezőhelytől, mire Bohmer észhez tért kicsit.
- Na mi van? Nem bontod ki? - kérdezte tőle helyettese, mire a lovag kioldotta a batyut átkötő szalagot. A feltámadó szél menten belekapott a lobogóba, és szétterítette azt. Aztán Bohmer, a militarista Kair család utolsó sarja csak állt megigézve, kezében a szélrángatta, hatalmas zászlóval. Miközben a köréje gyűlt zsoldosok üdvrivalgásban törtek ki, ő nem tudott megszólalni. A Yaurr Királyság zászlaja közepén egy büszke trikornis ágaskodott a háttérben ragyogó napkorong előtt...

A katonák többsége minden különösebb ellenkezés nélkül választott magának yaurri egyenruhát. De persze voltak renitenskedők. A sereghez csatlakozó tízegynéhány kalandozót Bohmer meg sem próbálta ilyesmire kényszeríteni, hiszen ismerte jól a fajtájukat. Önfejű, rátarti, magának való szerencsevadász volt mindahány. Nem tűrtek regulát, és a kioktatásuk általában kakaskodáshoz, vagy - rosszabb esetben - párbajhoz vezetett. A zsoldosok közt aztán egyre erősödő pusmogás kélt, hogy a parancsnok kivételezik a kalandozókkal. Félő volt, hogy a fegyelem megbomlik egy ilyen egyszerű probléma okán, mint amilyen a viselet kérdése volt. Ezt pedig a lovag nem hagyhatta.
A kalandozók nem voltak túl sokan, és jóval tapasztaltabb harcosok voltak, mint a zsoldosok nagyobbik része. Ráadásul egészen jól értettek a gladiátor módra vívott párviadalokhoz. Így Bohmer egyszerű, de hatásos módon tett igazságot. Kihirdette, hogy minden szakasz élére kalandozót állít. Aki pedig kihívja, és legyőzi párbajban a föléje rendelt harcost, az a helyére állhat.
Tudta, hogy mindezzel időt veszít, és azt is, hogy talán túl sokat kockáztat, ám nagy szükség volt a sereg összekovácsolására. Bízott benne, hogy terve beválik, és kalandozó társai kivívják majd saját elismerésüket az alájuk rendeltek előtt. Egyéniségük, jellemük, sokszínűségük pedig motiválni fogja a zsoldosokat.
Nem kellett csalatkoznia.
Csupán egyetlen nappal odázta el az indulást. A másnapra kitűzött párviadalok azonban olyan pezsgést, és izgatott várakozást ajándékoztak az újdonsült katonáknak, ami megért egy nap késedelmet. A tábor késő estig zengett a nagyszájú fenyegetőzéstől és fogadkozásoktól. Mindenki fogadott mindenben, és mindenkire. Az ismertebb kalandozók neve közszájon forgott, és a század egyre gyakorlottabban ízlelgette a kevésbé hangzatosakat is.
Bohmer kezdett igazi hadvezérként viselkedni. Míg odakint katonái lassan elcsendesedtek, ő egyedül maradt, és a sátor langy fényében térképek, vázlatok és tervek fölé görnyedt. Csodálta az akadémikusokat. Egyetlen szorgalmas délután alatt tucatnyi védmű vázlatát dolgozták ki. Véleményük szerint a lovag képes lesz mindet felépíteni húsz nap alatt, és általuk megsokszorozhatja a keze alá rendelt erőt.
Nagyon sok múlott azon, hogy pontosan hol ér partot az ellenség. A térkép tanúsága szerint mindössze négy olyan pont volt az egész déli parton, ami alkalmas lehetett mély merülésű karavellek kikötésére. Bohmer tehát számolt, méricskélt, tervezett és egybe vetett, aztán megint csak számolt, méricskélt... fáradhatatlanul. Fel sem figyelt a naplovag érkezésére.
- Gondolom, te jó ötletnek tartod - jegyezte meg epésen Gáldor.
- Mi? Ja, igen. Igen, én jó ötletnek tartom a viadalokat. A félénkebbek bátorságot, a bátrabbak mérsékletességet tanulhatnak belőle. Minden szakasz elfogadja majd a kapitányát. Nem parancsszóra, hanem önként, ami megfizethetetlen előny - csak most nézett fel a jegyzeteiből. - Nyugtalannak látlak, barátom. Ne aggódj! Higgy bennem - mondta. Fáradt szemei, nyúzott, borostás ábrázata, és csapzott varkocsokban lógó sörénye azonban nem volt túl meggyőző.
- Én a soraink közé szivárgó gonoszról beszélek... - Gáldor gyűlölettel köpte a szót. Az indulat ott vibrált minden mozdulatában, a testtartásában, a nézésében.
A hadúr letette az írónt, és a hittársához lépett. Nyugtatóan vállára tette a kezét, de amaz lerázta magáról, és kitért előle.
- Bűnözők! Tolvajok, rablók, besurranók... rács mögé, vagy bitóra való mind! Legalább húsz gonosztevőt számoltam a zsoldosaid között!
- Egytől-egyig gyakorlott harcosok... - szólt Bohmer.
- Akik a saját anyjukat is kardélre hánynák egy garasért!
Bohmer fáradtan rogyott le a priccsére. Nem viselt páncélt, és inge átizzadva tapadt a testére. Ölébe ejtette a kezét, és nagyot sóhajtott.
- Döntenem kellett, barátom. Olyan feladat terhe nyomja a vállam, ami - érzem - meghaladja erőmet. Tudom, hogy kockázatos dolog volt mentelmet ígérni ezeknek a latroknak, de hadd emlékeztesselek a Megtérés zsoltárára...
- Ugyan! Ezek sosem fognak megtérni! - a naplovag legyintett, és indulni készült. Csalódott volt. Azt hitte, lesz esélye meggyőzni Bohmert arról, hogy hibázott.
- Elveszett lelkek, jertek!
Ha elébem térdepeltek,
Szívnek melegével,
Hitnek erejével,
Köszönök tinéktek...
Gáldor megtorpant az ajtóban. Valamikor, nagyon régen, még nagyanyjától hallotta ezt a zsoltárt. A térítés mára már lényegtelenné vált a Raia-pap számára. Helyébe lemondás, beletörődés fészkelte be magát. A naplovag úgy gondolta, nincs már rá remény, hogy a jóság fölébe kerekedjék a gonosznak. Megingott rég a saját erejébe vetett hite.
Megfordult, jobb öklét szívére vonta, és fejet hajtott.
- Bocsásd meg nekem, hogy kételkedtem. Mostanában kissé eltávolodtam a Tanításoktól. Gyakran elfeledkezem róla, mit jelent ez az ütött-kopott napkorong a nyakamban - mondta csendesen, aztán kilépett az éjszakába.
- Hidd, el jó lovagom, én is... - mondta Bohmer, és megsimogatta a csizmaszárhoz dörgölőző familiárist. Tenyerébe fogta a hüllő fejét, és belenézett okos, gomb-szemeibe. - Ghertroiusz! Ha te nem volnál itt nekem, bíz, senki nem volna, ki hinne bennem.

A dezertálás kérdését Bohmer ha szándékában áll, sem bízhatta volna másra. Gáldor már az első nap reggelén közölte, hogy ez az ő reszortja lesz, és nem tűrt ellentmondást. Minden egyes katonát külön-külön esketett fel, és győzött meg. Akit nem hatott meg lelkesítő beszéde, és lendületes stílusa, azt meggyőzte a kilátásba helyezett megtorlás.
A zsoldosok közt - persze a kalandozók kivételével - nem voltak felkent papok, és Eleniosz úrnő hívei is elkerülték a tábort. A katonák többsége a napisten oltáránál imádkozott, ha bűn nyomta a lelkét, vagy neki könyörgött, ha kockázatos vállalkozáshoz keresett patrónust. Velük Raia "uralkodó papja" könnyen boldogult. Elegendő volt megmutatva valódi hatalmát, istene áldását kérni rájuk, s azok menten, bárkinek nekirontottak volna. A hadisten híveit lázba hozta az előttük álló, megvívandó csata hűen vázolt hősiessége, az ezzel járó dicsőség, és hírnév ígérete. A természetistennőt félő katonáknak Gáldor eltiport gabonaföldeket, felégetett erdőket említett. Megmérgezett kutakkal, és lemészárolt vadakkal riogatta őket, ami elég volt ahhoz, hogy felkorbácsolja az idegenek iránt érzett gyűlöletüket. Fairlight hitét csak kevesen vallották, s az ő felesketésük inkább hasonlított egy üzleti tárgyaláshoz, semmint valódi ceremóniához. Mit, mennyiért? Ez volt a központi kérdés, s csak aztán adták csak kezük a kalmáristen hívei, mikor már mindent a legapróbb részletekig papírra vetettek.
Gáldornak csupán latrokkal gyűlt meg a baja.
A mentességért csatlakozó zsoldosokat nem érdekelték a magasztos célok, sem a Királyság sorsa. Nem éreztek gyűlöletet, sem aggodalmat. Hideg számítás vezérelte őket. Mivel nem kaptak zsoldot, hasznot is csak az esetleges zsákmányból remélhettek. Azonban úgy tűnt, nem nagyon bíznak a sikerben.
A lovag a viadalok reggelén összehívatta őket, hogy beszéljen velük. Huszonegyen voltak. Furcsán festettek a szándékosan félregombozott, gyűrött vagy kifordítva felöltött egyenruhákban. Mindannyiuk arcán gúnyos mosoly ült. Egymást ugratva, morbid, vagy sértő megjegyzéseket mormogva ácsorogtak. Néhányan kiköptek, mikor a naplovag tekintete épp rajtuk állapodott meg.
Gáldor névsorral a kezében állt előttük. Jó időbe telt, mire visszanyelte feltörekvő, a torkában gombóccá gyűlő haragját. Legszívesebben közéjük rontott volna. Ha teheti, egy szál csupasz pengével vette volna fel a harcot velük, hogy Raia nevével ajkán üljön törvényt felettük, igazságot hirdetve. Mégsem tette.
- Ti nem akartok háborúzni. Ti nem akartok vért áldozni a Királyság védelmében. Ti semmi mást nem akartok, csak mielőbb szabadulni e seregtől - kijelentését röhögés, és helyeslő megjegyzések kísérték. - Nos, ennek semmi akadálya. Máris megtehetitek! A kapunál tárt karokkal vár benneteket Ő királyi felsége, VI. Borax városőrségének elit alakulata. A katonákkal fogalmazó, bíró, sőt, ítéletvégrehajtó is érkezett a kérésemre. Mehet, aki akar! - a kis csapat elcsendesedett, Gáldor pedig folytatta.
- Tudjátok nagyon jól, hogy amíg a hadjárat véget nem ér - akár a győzelmünkkel, akár a halálotokkal következzen is be, - a kötés, ami megköttetett, katonáskodásra kényszerít titeket. A menleveleket a parancsnok, az ő elestével pedig én fogom kézjegyemmel hitelesíteni. Aki tehát úgy dönt, hogy máris elege van a háborúból, az most jelentkezzen, később már nem lesz rá alkalma.
Egy nagydarab troll, aki szemmel láthatóan kivívta társai előtt a tekintélyét, felemelte hangját:
- Neköm nem dirigá’hat akárki! - bőgte, aztán hatalmas mancsaival gesztikulálva körbefordult, és begyűjtötte a többiek helyeslését.
- Ezt jómagam is így gondolom - közölte szigorúan a lovag. - Egyetlen szakaszba osztalak benneteket. Nem kell egyenruhát viselnetek, ha nem akartok. Nem kell együtt ennetek a többiekkel, ha nem akartok. Csak egyetlen parancsnoknak kell engedelmeskednetek, senki másnak... - minden mondatát hangos, üdvkiáltás fogadta. - És ez a parancsnok én leszek.
A troll lépett egyet Gáldor felé, és a lába elé köpött. - Neköm, te nem parancso’sz...
Még mondott volna mást is, de a melléig sem érő lovag villámgyorsan előreszökkent. Szemmel alig-alig követhető mozdulattal nyolc különböző ponton érintette meg a trollt. Minden egyes érintése nyomán elernyedt egy-egy vaskos izomköteg a harcos testén, és mire felfoghatta volna, mi történik vele, cserbenhagyták lábai, és összeomlott a lovag előtt. Remegett, mintha a hideg rázná, és a fejét sem tudta felemelni, annyi ereje sem maradt.
- Nos. Ott tartottam, hogy a parancsnokotok én leszek, mert tartok tőle, ezt a feladatot nem bízhatjuk másra. Felderítők lesztek, ami a legveszélyesebb feladat egy háborúban. Láthatatlan, mindenütt jelenlévő fenyegetést fogunk képviselni. Mi leszünk a rémálom éjszaka, és a rejtélyes veszedelem nappal. Megbújunk, elrejtőzünk, álcázzuk magunkat, csapdát állítunk, foglyokat ejtünk. Csendben mozgunk, mint az árnyék, s halálos pontossággal csapunk le ott, ahol a legkevésbé számít ránk az ellenség. És még valami, katonák, aki megpróbál megszökni közületek, azt magam koncolom fel.
Húsz mogorva arc nézett rá megszeppent gyermek-tekintettel.
- Most pedig gyerünk, mert kezdődnek a viadalok. Aki ki akar hívni engem, mint szakaszának vezetőjét, természetesen megteheti. Állok elébe!

Sok minden nem volt ebben a jól szervezettnek távolról sem nevezhető alakulatban. Sok-sok olyan dolog, amire azért szükség lett volna. Nem volt például kürtös, kinek jelzéseivel a csapatmozgások irányíthatóak lettek volna. Nem voltak futárok, így a Bohmernek minden rábeszélőképességét latba kellett vetnie, hogy Laay Hermyssa majd hajlandó legyen varázserejének egy kis részét a távolbalátó gömb üzemeltetésére "eltékozolni". Aztán meg gond volt a főzéssel is. Az önkéntes szakács egészen ügyes volt, de amikor a negyedik nap is a "fűszeres ragu" álnéven készített híg levest tálalta fel, a katonák kis híján a fejét vették.
Csupa apró gond, és mindet Bohmernek kellett megoldania.
A legnagyobb problémának egy egészen apró, eleinte szinte jelentéktelennek tűnő tény bizonyult. A zsoldosok közt csak elvétve akadt nő! Mindössze hárman voltak, és őket is mindennek lehetett nevezni, csak vonzónak nem. Ennek a ténynek pedig Laay itta meg a levét. A mágus már a megérkezésének éjszakáján kénytelen volt varázsgubót vetni egy szemtelen, nagyképű katonára, aki úgy gondolta, hogy van esélye egy görbe éjszakát eltölteni nála. Kevéssel később a mutáns lány által a sátorponyvára idézett védőrúna kis híján ropogósra sütött egy újabb próbálkozót.
Ha Bohmer közbe nem lép, biztosan elszabadulnak az indulatok.
A problémák azonban mind feledésbe merültek, mikor a párharcok megkezdődtek. A táborlakók a sátrak közti legnagyobb téren gyülekeztek, és körben lekuporodtak a fűre. Csak egy keskeny átjárót hagytak maguk közt a középütt szabadon maradt, tizenöt lépés átmérőjű körbe. Mindenki izgatottan várakozott. Abból, ahogyan helyet foglaltak, értő szem rögtön láthatta az ösztönösen kialakult csoportosulásokat. Raia botcsinálta hadurainak figyelmét nem is kerülte el mindez.
A párharcok minden különösebb ceremónia nélkül kezdődtek el. A kör közepére lépett egy fekete, tüsi hajú, troll férfi. Egy idegen szabású nadrágot, zangrózi csizmát és egy széles övet viselt, hatalmas csattal. Nyakában a hadisten szimbóluma fénylett. Nap barnított felsőtestét fedetlenül hagyta, talán azért, hogy a közönség jól láthassa, miként képes a tökéletesre gyúrt izmaival játszani. Jobbjában egy óriási pörölyt tartott. Olyan súlyosnak látszott, hogy a nézők közül jópáran még megemelni sem tudták volna.
Gáldor jól hallhatóan mutatta be őt.
- Ismerjétek meg Moloch-t! Ő lesz a pusztító szakasz vezetője - kijelentését a legkülönfélébb megnyilvánulások kisérték. Volt, aki az öklét rázta, mások tapsoltak, megint mások füttyögtek. Aztán a naplovag felolvasta a szakaszba beosztott zsoldosok névsorát, és türelmesen várakozott. Moloch egy ideig még táncoltatta mellizmait, és körbe-körbefordult, de nem akadt kihívója. Kissé csalódottan vetette vállára fegyverét, és adta át helyét a következő alparancsnoknak.
Egy fiatal, ember férfi volt. Hosszú, fekete haját vékonyka fonatokba rendezte, ő sem vett páncélt. Egy itt-ott már erősen elnyűtt, hasított szarvasbőr zekét, és nadrágot viselt. Öltözékét egy átlátszó, halványkék színben játszó, bokáig érő köpeny egészítette ki, amitől viselője valahogy méltóságteljesnek tűnt. Ezzel együtt sem látta senki fenyegetőnek a Tharr-papot, ahogy merengő tekintetét körbehordozta. Olyan ártatlannak, és békésnek látszott. Még fegyverei is csak amolyan játékszereknek tűntek. Mindkét kezében egy-egy csontpálcát tartott hanyagul, és egy kisfiús félmosollyal az arcán megállt a porond közepén.
- Bemutatom nektek Rhandaur-t. Ő az íjász szakasz vezetője - ahogy az egységbe sorolt katonák neve elhangzott, többen is felpattantak, jelezvén, hogy készek megküzdeni a harcos-pappal a parancsnoki pozícióért. A legbőszebben egy idősödő kobudera hangoskodott, így Gáldor őt szólította ki a porondra. A katona egy két méteres alabárdot ragadott fel, és társai buzdításától kísérve a körbe lépett.
Rhandaur csak a fejét fordította a katona felé, testtartásán mit sem változtatott. A pocakos kobudera körbejárta Rhandaur-t, a kedvező irányt keresve, aztán tőle nem is várt fürgeséggel iramodott meg felé. Az alabárd hegyével előreszúrt, de a kalandozó kitért előle. A katonát továbbvitte a lendület, és a következő pillanatban négy ütés érte. Kettő a fegyvert tartó karjain, a másik kettő pedig két térdén érte. Ahogy előrezuhant, jajkiáltása nem tudta elnyomni a csontjai reccsenését. Rhandaur pedig ugyanabba a pózba meredve maradt, ahogyan az utolsó ütést bevitte, félig állva, félig guggolva, két pálcáját úgy tartva, mintha egy hatalmas, képzeletbeli olló szárai volnának. Az a kimért pontosság, amely minden felesleges mozdulatot mellőzött olyan meggyőző volt, hogy az íjászok közé beosztott nagyszájúak, menten visszaültek a helyükre.
A naplovag nyugodt tempóban sétált be a porondnak kinevezett körbe. Lehajolt a nyöszörgő férfihez, aztán egy rövid fohász után gyógyító varázslatot bocsátott rá. Miután a kobudera fájdalmai csillapodtak, társai letámogatták a porondról.
- Most pedig szólítom Sotydo remo Tokdo-t, hittársamat, a kiépített védelem kinevezett vezetőjét. A szakaszba beosztottak közül bárki kihívhatja párharcra őt - a nevek felsorolása még javában tartott, mikor megérkezett a porondra egy furcsa figura. Alig volt magasabb egy méternél. Vörös haját kontyba rakva hordta, amit egy delejes lidérckorona fogott körbe. A hordószerű testét tetőtől-talpig páncéldarabok borították. Külön-külön műremek volt mind, ám így összeválogatva, nagyon mulatságos képet mutattak. A derekán kétszer is körbetekert egy övet, ami minden bizonnyal valami óriásé lehetett egykoron. Hosszú szakállát többszörösen az övre csavarva hordta, talán, hogy ne zavarja őt.
A közönség visszafojthatatlan kacagásban tört ki, mikor megpillantotta a kalandozót. Sotydo arcát elöntötte a sértett düh, és törpszekercéjével fenyegetőzött a leghangosabban röhögők felé. Mindet cifra szavakkal átkozta meg, de ez persze csak olaj volt a tűzre. Aztán Gáldor a névsor végéhez ért, és a két jelentkező közül, egy még mindig röhögcsélő troll férfit jelölt ki a küzdelemre.
A troll gyakorlott porond-harcos volt, ez elsőre is jól látszott. Széles pengéit suhogtatva közelített a törpéhez, és nem becsülte le ellenfelét. Mást jelent azonban az aréna homokján tapasztalatot gyűjteni, a látványra és a sikerre helyezve a hangsúlyt, és mást jelent a vadon szörnyeivel vívni élet-halál harcot nap, mint nap. A törp egybefüggő szóáradat közepette hárította fejszéjével a kardok csapását, aztán egy pendülés, és az egyik penge törötten a porba hullt. A katona elhátrált, és eldobva a használhatatlanná vált markolatot, a jobbjába lökte a rövidebb pengéjű kardját. De a kalandozó egy pillanatra sem torpant meg. Csak törtetett előre, s mindeközben be nem állt a szája. A troll első csapása elvásott a vállvértjén, másodszorra pedig kesztyűs kezével Sotydo egyszerűen elkapta a pengét, és kicsavarta a zsoldos kezéből. Eközben egyetlen visszakezes vágással felhasította annak zekéjét.
- Ha vissza nem fogom magam, te mamlasz, akkor most itt bukdácsolhatnál a beleidben! - mondta hátat fordítva, és a földre dobta az elképedt gladiátor rövidkardját. A maga részéről a harcot eldöntöttnek tekintette.
Ezután a csata után a kalandozókkal már senki nem kívánt ujjat húzni. Bohmer mégis engedélyt adott, hogy a katonák a fogadásaik, és az ellentéteik tisztázása végett egymással is megküzdjenek. Ő maga pedig elsietett, hogy megnézze miként halad Laay a térkapu építésével. A tábor végében felállított, fura fémszerkezet már csaknem elkészült. A négy méter magas, és majdnem ugyanilyen széles boltíven varázsrúnák szaladtak körbe.
- Csak egy irányba működik majd, ahogyan kérted, Bohmer - közölte a lány.
- Igen. A visszaút még nagyon messze van. Ha túléljük, diadallal vonulunk majd vissza Alanorba. Ha pedig elbukunk... Legalább az ellenség dolgát ne könnyítsük meg egy ilyen csodás szerkezettel.