Ghalla Népe

[vendég] o Adatlapod o Változáslista o HIBA! o Szabályzat o FAQ
Csevegőszoba >>
Szólj be itt:
  
[15:28] neosaman: Akkor még egy darabig pihengetek :)
[09:24] Salle: még egy darabig igen ..
[09:22] neosaman: A sötétség kora még folyamatban van?
[22:10] Ussuk_ki: Upsz, köszi, megint tanultam valamit! átok (#294). Ehh.
[20:17] Yoro: Esetleg átok hatása alatt állsz.
[19:25] Pjtor: mennyi EP-d hianyzott hasznalatkor?
[18:11] Ussuk_ki: Az mitől lehet, hogy a gyógykenőcs csak 40-50 ÉP-t gyógyít? Éhezéstől pl. lehet? thx
[17:37] Yoro: Igen.
[17:17] Senn: a mostani eventben a halálkúpos fürkészek is erősödnek?
[15:29] Ussuk_ki: @Salle: Köszi! Írok levelet vagy PM-t itt, lenne egy kérdésem még. V
[13:59] Salle: alap mxtu számít itt, nem a tárgyakkal növelt
[13:57] Salle: TNO 6-nál nem növelheti a tag a vezető aktuális MxTUja fölé a sajátját
[13:56] Salle: max 90 alapból , és annyi amennyi a taglétszám, a változással együtt nő/ csökken az is.
[12:26] Ussuk_ki: KT-vezető MxTU értékére van valami max.? Taglétszám függvényében pl? Thx
[09:13] Pakmara: nem ide sry :-D
 
Jelenleg bejelentkezve:
praater, Pjtor
2 felhasználó
 
Regisztrált:
1132 felhasználó
1465 karakter
Legutóbb: Pakmara
 
Stílus:
 
Top 100 >>

Legtöbb bizonyítás a tudásbázisban:
Felhasználó#
Koc155
Marcsa69
Givangel66
FlyXan57
Spunk56
Ababo54
Annak44
Zka43
Fear'A Wee29
cinty28

Tudásbázis toplista:
FelhasználóTudás
Marcsa98.9160%
Annak98.0334%
FlyXan96.2769%
Yoro96.0499%
Zka95.1130%
skaven94.3511%
Amanda93.4405%
Balu92.5837%
Koc92.5644%
Spirit91.7473%

Olvasószoba

Vissza a tartalomjegyzékhez

Versenyfutás XVII.

10. Fejezet — A Király
Ghalla, Yaurr Királyság, Alanor


VI. Borax felemelkedett a trónjáról. Nem az indulat vezérelte, hisz nyugodt volt. Megelégelte csupán a hiábavaló szócséplést.
- Urak! - csak egy árnyalattal emelte meg a hangját, de már ez is elegendő volt ahhoz, hogy minden tekintet rászegeződjön, s a hadügyi tanács jeles tagjai elcsituljanak. - Eleget hallottam ahhoz, hogy higgyek a hírnökök szavának, és eleget, hogy a veszélyt komolyan vegyem. Nem hallottam azonban egyetlen elképzelést sem, ami az idegenek megállításáról szólna. Kétségbeesni, és egymás vállára borulva sírni önök a királyuk nélkül is tudnak! Dönteni viszont nekem kell, mégpedig gyorsan. Az önök parttalan vitája nem segít döntenem!
A tanácskozás a legkisebb fogadóteremben zajlott. Samael herceg, a király fia kívánta, hogy így legyen. Mindig viszolygott a nagyterem távolságtartásától, a megemelt trónszéktől, és a hivatalnokok alázatától. A fogadóterem tíz lépés hosszú, és csaknem ugyanilyen széles volt, de a középütt pöffeszkedő robosztus asztal, és a körötte helyet foglaló tanácstagok szinte teljesen betöltötték. Az asztalt Ghalla színes térképe terítette be. A herceg a helyszín megválasztásától azt várta, hogy a légkör közvetlen, és bizalmas lesz. Hogy könnyen, és gyorsan tudnak majd fontos döntéseket hozni. Most azonban, ahogy karba font kézzel ott állt apja trónjánál, villámló tekintete elárulta, majd szétveti az indulat. Egyelőre uralkodott magán, de a király tisztában volt vele, fiát csak egy hajszál választja el a dühkitöréstől.
Az uralkodó lassan visszaült díszítetlen trónszékére, és végigtekintett a tanácsadóin. A teremben jelen volt a hadsereg mind az öt fegyvernemének tábornoka, továbbá az összes, a hadügyekkel is érintett, felelős vezető. Ha Borax király túlzottan önelégült, elbizakodott arcokat, vagy pökhendi harciasságot várt a magas rangú társaságtól, akkor csalódnia kellett. Csupa zavarodott, tanácstalan és kifejezéstelen tekintet látott. A vita, amely már csaknem egy fertályórája tartott, és jobbára kimerült az egymást túllicitálni igyekvő vádaskodásban, a kifakadására hirtelen véget ért. A miniszterek és a vezéri kar, talán megértette végre, hogy a testi erejében egyre fogyatkozó, erőtlen király, azért még uralkodójuk, bármilyen csendesen tűrte is eddigi viselkedésüket.
A tizenkét tanácsos közül az első az asztalfőtől jobbra, közvetlenül a király mellett foglalt helyet. Az idősödő Shelma páter, igencsak magas címet érdemelt ki a napfény istenétől. A vallás titulusaiban jártasak Raia evilági helyetteseként szólították őt, de nem csak ők tisztelték. A tanulatlan polgárok, cselédek, és a parasztok is földig hajoltak előtte. Félhosszú, ősz haját ezüstráffal fogta körbe, melynek közepén, a homloka felett, Raia kicsiny napkorongja ragyogott. Egyenes derékkal ült, és arcáról semmiféle érzelem nem tükröződött. Egyedül volt csak jelen az igaz istenek papjai közül, de ennek oka nem vallási felsőbbrendűségben keresendő. Shelma atya Borax feltétlen híve, és személyes bizalmasa volt, a király pedig a nagyobb döntések meghozatala előtt sosem mulasztotta el kikérni tisztánlátásból, és mély bölcsességből táplálkozó véleményét.
Az atya mellett Tyrion Zaks, az invázióügyekért felelős, frissen kinevezett miniszter látványosan türelmetlenkedett. Az imént még bőszen ágált a tanácsosokkal, s most, hogy a király beléfojtotta a szót, haragosan dobolt ujjával az asztallapon. Megtehette, hogy nyíltan kimutatja elégedetlenségét, hisz fontos tiszte mellett ő képviselte a Namír főnemesek tanácsát is. Tyrion felmenői közül kerültek ki az egykori Yaurr uralkodók is mindaddig, míg IV. Shadder Zaks, egy elátkozott napon oda nem ajándékozta rangját és vele családja becsületét a sehonnai Boraxoknak... - a miniszter ezzel a gondolattal feküdt, s kelt nap, mint nap. Nem tudta őse botlását sem magyarázni, sem megbocsátani, de a düh, és a keserűség egyre csak gyűlt benne, hisz szerinte Borax a Zaks-ok jogos jussát birtokolta!
Mellett egy ezüsthajú, elf nő foglalt helyet. Nim’urnimir’Orny a Mágustanács ezüst rúnákkal telerótt köpenyegét viselte elegáns szabású ruhái felett, és drága ékszerei szinte vibráltak a beléjük rejtett roppant energiáktól. Szótlanul, érdeklődéssel figyelte társait, de ajka szegletében fitymáló mosoly bujkált.
A tündét Zangróz, és Roxat városának képviselői követték a sorban. Az előbbi - Voullnie Pag, egy középkorú, pirospozsgás, körszakállas úr - nyugodtan szemlélődött, méretes pocakján nyugtatva egymásba font ujjait. Miközben hátradőlt székében, valami olyasféle kifejezés ült az arcán, mint aki nem igazán érti, mit is keres itt. Társa azonban már nem tűnt ennyire kiegyensúlyozottnak. A sötét bőrű, teljesen kopasz fiatalembernek csak erős önuralma segítségével sikerült ülve maradnia. Fren Horghart kétségbeesettnek látszott, amin nem volt mit csodálkozni, hisz Roxat határai mindössze háromnapi járóföldre feküdtek a Déli tengertől.
A jobboldalt Greip Hourbdriek zárta. A gnóm és ember szülőktől egyaránt megörökölt külső jegyek alaposan összezavarták azt, aki a pénzügyek miniszterére nézett. A ráncos bőrű, idős férfiú feje furcsán laposnak tűnt lenyalt, sötét hajától. Szúrós, vesébe látó tekintete mindenkit zavarba hozott, ám a belőlük sugárzó szigort ellensúlyozta a túlontúl nagyra nőtt orr, és a lekonyuló végű, elhegyesedő fül. Nagy halom jegyzet feküdt előtte, és fel sem nézett számításaiból. A küszöbön álló háború számára csakis számjegyekben, kiadás, és megnövekedett adók képében jelentkezett.
Az asztal túlsó oldala az egyenruhásoké volt, és bár királyuk dorgálására a vezérkar tagjai is felhagytak a vitatkozással, azért ők továbbra is a térképet, meg az arra felhelyezett kis zászlócskákat vizslatták. Értő szemvillanásaikban mintha kimondatlanul tovább folyt volna a félbehagyott tanácskozás. Mind izgatottak voltak, egyedül a hadügyminiszter tűnt nyugodtnak.
- Engedelmével, fenség, javaslom, haladjunk végig még egyszer, azokon a tényeken, melyeknek már a birtokában vagyunk - törte meg így a csendet végül Dou Borgh. Balról, a király mellett ült. A miniszter felvállalta, hogy ősei közt több kobudera is akadt, bár ezt a tényt hiába is titkolta volna, arcvonásai elárulták. Vékony, energikus férfi volt, kőkemény tekintettel. Ajka felett penge vékonyra nyírt bajuszcsíkot viselt. Büszkén villogtatta kitüntetéseit, és nem feledte otthon bíbor vállszalagját sem, hisz a hadügyi tárca mindenkori vezetője egyben a hadsereg főparancsnoki posztját is betöltötte.
A Borniff Hayefs tábornok volt a legidősebb a jelenlévő katonai vezetők közt. Dou Borgh mellett kapott helyet, aki nem csak felettese, de jó barátja is volt. A tábornok türelmesen kivárta, hogy esetleg szót kapjon. Borax jól ismerte a vén hadvezért, és vakon bízott annak meglátásaiban. Annál is inkább megtehette ezt, mert a hadtáp, és a királyi testőrség mellett Hayefs keze alá tartoztak a kémek, a felderítők és a hírvivők is. A királyt lenyűgözte a huncut szemű katona jól informáltsága, mert a tábornok mindig tudott mindenről, ami a királyságban történt.
Borniff és Tyrion Zaks a legkevésbé sem szívelte egymást. Különösen azóta nem, hogy a tábornokot a varkaudarok lázongása óta, ideiglenesen közvetlenül Zaks keze alá helyezték...
Hayefs után Jovi Haaren következett, a gyalogos alakulatok vezetője. Az agilis, tettre kész férfiúban minden készség, rátermettség, és akarás megvolt ahhoz, hogy egykor átvegye majd a főparancsnoki pálcát. A legügyesebb, és legismertebb kardművész volt a fővárosban. Szívesen kiállt bármely kihívóval, fittyet hányva a párbajt tiltó királyi rendeletre, s még sosem vesztett rajta. Haaren rég átlépte már a férfikor delét, mégis nagy szívtipró hírében állt.
Szomszédja, Lountard di’Ensio képviselte a lovasságot, bár meglehetős túlzás "lovasságnak" nevezni azt a hadsereget, ahol a megült hátasok egy ötöde volt csupán harci mén. Valójában inkább gyors mozgású haderőnek illett volna titulálni a keze alá beosztott ezredeket, mivel a katonákat a legkülönfélébb fajtákhoz tartozó jószágok segítették. Di’Ensio alacsony, vidám fickó volt, hatalmas forradással az arcán. Az orrcimpától a bal füléig húzódó sebhely - nagy bánatára - nem harctéren került az ábrázatára. Egy, a kelleténél jóval tüzesebb úri menyecske ejtette rajta kalaptőrével, még jóval azelőtt, hogy kiérdemelte volna a tábornoki rangot az első varkaudar invázió leverésekor.
Gyomros Geordin, a törpék minden alapvető jellegzetességét magán viselte. Megvolt a derékig érő szakáll, a tömzsi alkat, a krumpliforma orr, és a fékezhetetlen harciasság. Ő mégsem volt átlagos képviselője nemzetségének, mert hozzá hasonló albínó törpe ezredévenként csak egy, ha született. Természetesen mit sem tehetett hófehér bőréről, hajáról, arcszőrzetéről, és piros szemeiről, de talán pont ez a különbözőség tette az egyik legtörtetőbb katonává a seregben. Innen fakadt az erő, ami egészen a vezérkarig lökte. Az ő keze alá a hadigépek, az utászok, az aknászok és a városi véderők tartoztak. Igen népszerű vezető volt katonái között, akik többnyire "Gyomorbaj Geo"-nak nevezték a háta mögött. Tudott erről, de a ragadványnév nem zavarta.
A sort egy nyúlánk, zord arcú nő, Even Therrenbruck zárta. Dísztelen egyenruhát viselt, ami elrejtette azon női bájait, amelyekben egyébként sem bővelkedhetett. Az ő fennhatósága a távfegyverek és a hadi mágia területére terjedt ki. Fakó volt a haja, savószínű a szeme és színtelen a bőre. Mint egy fagyos jégszobor, kemény és hajthatatlan. Könyörtelen a harctéren, de az ágyban is - ez a hír járta róla.
A csend túl hosszúra nyúlt, mert a király elgondolkodott, és még nem adott engedélyt a részletes beszámoló ismertetésére. Lopva a mellette toporgó Samaelt figyelte. Tekintetében benne volt mindaz a szeretet és féltés, amit apa csak érezhet a nemrég felnőtté vált fia iránt. A trónörökös jóképű, napcserzett bőrű fiatalember volt. Rövidre nyírt, éjfekete haja, mélykék szemei, és dacosan összeszorított ajkai Panthart juttatták a király eszébe. Az egyetlen nőt, akit őszintén szeretni tudott, és akit a politika mégis eltaszított mellőle.
- Felség... - kért engedélyt a szólásra Tyrion Zaks. Színtelen, beesett arcán kizárólag a bántott sértődöttség látszódott. A király lassan éledő érdeklődése láttán, máris folytatta. - A Minisztérium állásfoglalása szerint, a különböző forrásokból érkező jelentések elemzése során tapasztalt egyezőségek...
- Miniszter úr!! - csattant fel Samael. - Míg a tisztelt minisztérium elemzéseket végez, addig ártatlan yaurriak halnak meg délen! A lényeget, ha szabad kérnem! - Boraxnak illett volna megdorgálnia a hadsereg hadnagyi vállszalagját viselő fiát, de mégsem tette. Samael nem kapott engedélyt a szólásra, ráadásul semmi nem jogosított fel, hogy ilyen hangot üssön meg felettesével szemben, de Borax nem az engedetlenséget érzékelte fia hangjában. Az anyja vére! Ugyanolyan zabolátlan és önfejű, mint Panthar - gondolta.
- Felség..? - a főhivatalnok feje gallérig elvörösödött, de azért alig észlelhetően fejet hajtott. A tény, hogy ez a "taknyos" félbeszakította őt, számára felért egy arcul csapással. Körülkémlelt, de nem vette észre, hogy bárki is olyan komolyan vette volna a sértést, mint ő. Borax biccentett, Tyrion pedig nyelt egy szárazat, és újra belefogott. - A ryuku flotta tegnap, délkeleti irányból közelítette meg Ghallát és részekre szakadt. A legelső alakulat az árnybirodalomban lépett partra. Véleményünk szerint, ez a csoport, egyelőre nem jelent közvetlen fenyegetést a királyság számára - a nádpálcával a félsziget délkeleti csücskére mutatott. - A jelentések szerint csak nyolc-tíz mérföld mélyen hatoltak be az egykori árnytündér területre. Megütköztek a közelben portyázó kalandozókkal, és meggyűlt a bajuk az óbirodalom túlvilági, elfajzott teremtményeivel is. Egy óriás hadigálya várakozik... itt... ezen a ponton, és három, kisebb bárka cirkál a partvonal mentén... innentől... idáig. Úgy látszik, a hátvéd szerepét töltik be. Talán az a céljuk, hogy egyszerre tartsák ellenőrzésük alatt a félsziget déli, és keleti partját.
- Mit is mondott, hányan vannak ezek az úgynevezett hátvédek? - vetette közbe Gyomros Geordin. A kérdés Zaks-nak szólt, de a hadvezér Borniff Hayefs-re nézett. Nem zavartatta magát, fürgén felugrott a székére, hogy jobban rálásson a térképre. Ezt egyedül neki nézte el a király, és a többi jelenlévő közt sem volt senki, aki viccesnek találta volna a tömzsi hadvezér akcióját.
- A gólemekkel, és a teknősökkel együtt közel kétezren, tábornok. Jól szervezett egységekben mozognak, mágusok támogatásával.
- Kétezren! Ugyan! Mikor utász szakaszommal a görény Pumpa serege ellen vonultunk, Huertol alatt ezer varkaudart repítettem a levegőbe! - hencegett Geordin. - Mit sem jelent kétezer ember!
Zaks megengedett egy zord vigyort, és épp csak rá nem legyintett a törpére, aki azonnal felfortyant.
- Mi az? Tán kétségbe vonja a miniszter úr e nemes harctettet? - húzta ki magát dölyfösen.
- Folytassa, Tyrion! - szólt közbe Borax, megelőzve a kitörni készülő kakaskodást.
- Köszönöm, felség... - biccentett Zaks, és gunyorossága tovább mélyült. - Tehát... a flotta második része itt szállt partra, a királyság keleti határvonalánál. Itt egy gálya, legalább tíz apró bárka, és négy karavell vesztegel. Hasonló méretű sereget tettek itt is partra, mint lejjebb, de ezek nem mozdulnak. Várnak valamire. Talán felderítőket küldtek szét. Nem tudhatjuk.
Di’Ensio megemelkedett ültében.
- Akkor csak tízórányi vágtára vannak a déli sáncoktól! Ha kapunk egy kis mágikus támogatást, egy gyors rohammal beleszoríthatjuk őket a tengerbe! - vélte.
- És mi lesz a varkaudarokkal? - vetette közbe Even Therrenbruck. - Nem fognak karba font kézzel várni, míg visszatérünk, hogy folytatjuk a sáncháborút! Amint erőket vonunk el a falakról, lerohanják Roxatot!
Fren Horghart nem bírta tovább, és felpattant.
- Már tizenhat órája, hogy megindult az invázió! A ryuku sereg Roxat felé tör, és maguk semmit nem tesznek ellenük!? Tanácskoznak, gondolkodnak és terveket szőnek! Ugyan! Mire a maguk terveiből tettek lesznek, Roxat romokban hever! - indulatosan hátralökte székét, és meghajolt Borax felé. - Fenség, engedelmével... a városom a pánik küszöbén áll. Nekem ott a helyem, ahol tehetek valamit, s nem itt!
- Üljön vissza, szenátor! - mondta Borax csendesen. - Ne feledje el, hogy Roxat a Királyság városa is, nem csak az öné! Az elsődleges lépéseket már megtettük a védelme érdekében. A falak erősek, s biztos vagyok benne, a város keményen helyt fog állni.
A déli nagyváros küldöttje, fortyogva ült vissza.
- Kair csapatai már hajnalban megütköztek a támadókkal, és az első rohamot visszaverték - mondta Borniff Hayefs, s hirtelen mindenki egyszerre akarta elmondani a véleményét.
- Kalandozók! Pha! Mit értenek azok a háborúhoz! - dörmögte Geodrin.
Tyrion visszaült a helyére. Nem volt hajlandó hangzavarban folytatni a beszámolót. Shelma atya viszont felemelte jobbját, s vele együtt a hangját is:
- Nem bízhatjuk sorsunkat azokra a jöttmentekre! - harsogta. - Yaurr katonáknak kell elűzniük a betolakodókat, nem pedig rabló gyilkosoknak!
Jovi Haaren az asztalra csapott.
- Képesek vagyunk megállítani őket! Vannak még tartalékaink! A Fekete légió... - kezdte, de amit mondani akart beleveszett az általános kiáltozásba.
Voullnie Pag, Zangróz szenátora riadtan kapkodta ide-oda tekintetét, és talán egyedül ő volt, aki nem szólt bele az egyre hangosabbá váló vitába. Végül Dou Borgh tett rendet. A hadügyminiszter elkiáltotta magát.
- Elég legyen!! - mindenki újra elcsitult, de az indulatok tovább fortyogtak a tanács tagjaiban. - Az urak úgy viselkednek, mint a riadt spagulár csorda, ha farkas ugrik a karámba! Ha már mi is pánikba esünk, mi lesz a Királysággal?
- A Mágustanács négy mestere már Roxatban van, szenátor úr. - Hajolt előre a tünde mágusnő, hogy a feldúlt férfiú szemébe nézhessen. Hűs hangja úgy folyt szét a tanácstagok közt, mint a hegyi patak vize a gázló kőtömbjei között. - Megerősítik a város mágikus védműveit, és ki fogják venni részük a harcokból is. Ezen kívül, természetesen, hajlandóak vagyunk szerepet vállalni a seregtestek gyors mozgatásában, ha a haditanács ekképpen döntene, tábornok - fordult Di’Ensio felé.
- A kalandozók világunk szerves részei lettek, ha elfogadják az urak e tényt, ha nem - lépett előrébb Samael, majd atyja elé állt. - Függetlenek, és zabolátlanok, ez igaz, de találni köztük kemény harcost, nagy tudású mágust és felkent főpapot szép számmal. Hívd meg mihamarább tanácsodba a nagy szövetségek, és tudatok vezetőit, kérlek! Ez az ország már az ő országuk is. Megváltották a jogot, hogy kivegyék részük a bizalmadból. Ígérj nekik kedvezményt boltjaidban, és a fegyvermestereknél, adj még földet épülő városuknak, vagy engedd őket tisztté válni seregedben. És a kalandozók jönni fognak, uram, hogy téged, és az országot egyaránt szolgáljanak a vészben!
Shelma páter kirúgta maga alól a széket, és a trón mellé ugrott. Ügyet sem vetett a többiek megjegyzéseire, szemei villámot szórtak.
- Felség! Fogadd el szívbéli tanácsom, és ne hallgass e badar beszédre! A fiú nem tudja, mit beszél, s mit követel tőled! A kalandozók becsapnak, és cserbenhagynak majd, megfutnak a harcok elől, s a győzelem beteljesedésekor markuk tartják majd eléd! Azok a haramiák sosem esküsznek hűséget neked...
Borax lehunyta szemét.
- Atyám, a döntés az én vállamat nyomja, nem a tiéd. Az ország sorsa egyben az én sorsom is. Ha partjainkat torkos féreg módján idegen szörny mardossa, mintha az én szívem falná fel apránként. Hagyd meg nékem e terhet, kérlek, Shelma, és ne forrald fel lelked hiábavaló indulattal!
Az atya lassan távolodott el a trónszéktől, mint aki még mondani akar valamit, de aztán mégsem válaszolt. Dacosan foglalt helyet, hátradőlt, és tüntetőleg eleresztette füle mellett a tanácstagok érvelését.
Samael herceg a nagyasztalhoz lépett, és rátámaszkodott.
- Nincsen elegendő katonánk, és az ellenség hatalmas! Nem becsülhetjük alá az erejét! Most nem ostoba varkaudarokkal kell megütköznünk! Alig ötszáz önkéntes választ el tízezer ryuku katonát Roxat falaitól! Segítség kell nekik, és nem bíztató szó! Meg kell erősíteni a városok falait, és a polgárokat hadba kell hívni! Mikor érti már meg végre a tisztelt vezérkar, hogy a ryuku sereg immár nem kóstolgat minket, hanem az eltiprásunkra készül!
- Elég volt Samael! - szólalt meg VI. Borax. - Semmi szükség erre. Tudjuk, mekkora a baj.
- De atyám... - fogta könyörgőre a herceg.
- Az idő gyorsan telik, fiam... és én már döntöttem. Rád bízom, hogy a kalandozók közül egy ezredre való katonát toborozz. Ígérj bármit, belátásod szerint. Menj, ne késlekedj! És gondoskodj róla, hogy ezeknek a "szövetségeknek" a vezetői megjelenjenek előttem, mihamarább.
Greip Hourbdriek felpattant, és plajbászát úgy emelte meg, mintha általa iszonyatos erejű varázslatot készülne a király fejére olvasni. Samael viszont nem várta meg, mit kíván közölni a pénzügyminiszter, kiviharzott a trónus mögött nyíló átjárón át.
- Felség! Ezt... ezt nem szabad! A kincstár majdnem üres! A felelőtlen ígéretek akár általános éhínséghez is vezethetnek!
- Nyugodj meg, Griep, az én fiam nem felelőtlen - intette le Borax. - Tyrion, kérlek, folytasd a beszámolót.
- Igenis, felség... - Zaks úgy állt fel, mintha legalábbis az ő személyes hatalma érdekében történne ez az egész incidens. Mintha a pálcája érintésével nem csak a térkép egy-egy pontjára mutatna, hanem egyben a valóság szövetén is képes volna vele lyukakat ütni.
- A ryuku fősereg itt... ezen a ponton szállt partra, pontosan déli irányban Roxat városától. A tengerpart, mint azt szenátor úr volt szíves közölni az imént, erőltetett menetben egy gyalogos hadtest számára mindössze háromnapi járásra esik a várostól. Az idegenek azonban már a kihajózáshoz is varázshidakat idéztek meg, ezért nem valószínű, hogy ezt a távolságot gyalogszerrel akarnák átszelni.
- Mekkora ez a sereg, pontosan? - tudakolta Borax.
- Négy gálya és pár kisebb bárka vesztegel a part közelében. A jelentések szerint legalább ötezer gyalogos katona, kétszáznál is több ostromteknős, és ugyanennyi fémgólem. A gólemeket mágusok irányítják, akik komoly varázserőt képviselnek. Azonban felderítőink azt tapasztalták, hogy nem velük van a legnagyobb baj...
A király felvonta szemöldökét.
- Hanem?
A miniszter helyett Nim’urnimir’Orny válaszolt.
- Papok, felség! Pontosabban papnők. Nagy számban kísérik az idegen alakulatot. Az általuk idézett varázslatok teljesen ismeretlenek a számunkra, és nagyon nehéz védekezni ellenük. Már folynak a kutatások ez irányban, de egyhamar nem várható eredmény. Talán hetekig is eltart, mire jutunk valamire. A ryukuk nem a mi isteneinket követik, bár állítólag a feléledt káoszúr hívei ott vannak az ő seregükben is.
Borax fejbólintással nyugtázta a hallottakat.
- Borniff, mi a helyzet a varkaudarokkal?
- Már összeállítottam egy önkéntesekből álló küldöttséget, felség. Amennyiben e tanácskozás során olyan döntés születik, katonáim készen állnak arra, hogy általuk ideiglenes tűzszünetet ajánljunk fel nekik. Ha elfogadják, talán elvonhatunk némi haderőt a sáncokról.
- A varkaudarokban nem lehet megbízni! - harsogta Gyomorbaj Geo, és úgy tűnt menten az asztalra hág, csakhogy még nagyobb nyomatékot adjon szavainak. - Ravaszak, és velejéig rothadt mind, egytől egyig!
- Dou! Mi a véleményed erről?
A főparancsnok eltűnődött.
- Egy próbát megér, felség, bár véleményem szerint nem fognak tárgyalni velünk. Vagy ha mégis, az ígéreteiket megszegik majd.
- Shelma?
- Ígéretek... szövetségek... kalandozók... Mit sem érnek a próbálkozásaink! Csak a hit az, ami elegendő erőt képes összpontosítani! Királyom, hívasd színed elé a vallások főpapjait, és kérd általuk az égiek segedelmét! Raia és Tharr bízvást elküldi majd angyalait, hogy az oldalunkon harcoljanak, és a többi igaz isten is mind megcselekszi majd ezt. Helyezzük kezükbe a sorsunk.
- A ryuku támadásra egyszer már felhívtam a főpapok figyelmét. Most, hogy az intelem valósággá vált, már tudják, mit kell tenniük. Nem várhatunk a csodára! Tétlenül nem nézem, hogy az idegenek porba rombolják Roxat városát. Voullnie! - a megszólított szenátor összerezdült. - Városod nincs közvetlen veszélyben, ezért elparancsolom a védelmére rendelt csapatokat!
A testes férfiút egy pillanat alatt kiverte a víz, s izzadó homlokát egy lepedőnyi kendővel törölgette.
- Felség! Ha az ezredet elvezényled falainkról Zangróz védtelenül marad - nyögte.
- Minden mozdítható erőt Roxat alá viszünk. Ha a védelem megroppan, a város elesik. Ha pedig seregünk nem képes kitartani délen, nincs miért védeni Zangróz-t, mert úgy sem lesz tovább. A térkaput használják katonáim, és megérkezésük után a roxati oldalt zárják le - rendelkezett az uralkodó. Dou Borgh jegyzetelt, Nim’urnimir’Orny pedig határozottan bólintott. A kapuk üzemeltetése a Mágustanács feladata volt.
- Felség... - kért szót Zaks újra, - engedelmével, még nem fejeztem be. A támadók további két gályája jóval feljebb kötött ki, itt... - mutatott a térkép egy pontjára, Roxat-tól délnyugatra. - A korábbiaktól eltérően itt egyáltalán nincsenek gyalogosok, kizárólag ostromteknősöket látni, de azok nagyon sokan vannak! Legalább négyszáz óriáshüllőt számoltak felderítőink! Egyenesen Észak felé menetelnek, és nagyon gyorsan mozognak. Egy óra alatt legalább húsz mérföldet tesznek meg! Számításaink szerint nagy ívben el fogják kerülni az ostromgyűrűt, ami elkerülhetetlenül Roxat városa köré fog húzódni...
- Úgy beszél a városom ostromáról, mintha máris megkezdődött volna! - fakadt ki Fren Horghart epésen. - Tudtommal Roxat még áll, és harcra kész! Noha lakói segítséget vártak az udvartól, nem vészjóslatot!
Zaks csak egy pillantásra méltatta a szenátort, és ugyanazzal a lendülettel folytatta:
- A legvalószínűbb, hogy a Barbithar hegység túloldalán fognak elvonulni. Az erdő lelassítja őket valamelyest, ám ha itt, a hegy északi végénél, a Korongerdő mellett fel nem tartóztatjuk őket, és kiérnek nyílt terepre, már akadálytalanul vonulhatnak Alanor falaihoz!
Nem tudni honnan került elő a libériás titoknok, de máris odahajolt királyhoz. A tanácsosok lélegzet visszafojtva várták a híreket. A király felállt. Arcáról csak az eleven gond tekintett a társaságra.
- Borniff! Azonnal induljon az a küldöttség a déli varkaudar falvakhoz! - a tábornok felugrott, meghajolt a trón felé, és kisietett a kétszárnyú főbejárati ajtón át. - Dou! Egyetlen század kivételével a teljes fekete légió azonnal induljon Délre! A középső sáncokról minden katonát rendelj vissza Alanor alá. Nem számíthatunk varkaudarokra. Ha követik csapatainkat, legfeljebb velük is meg kell küzdjenek az idegenek. Minden mozgósítható katonára szükségünk lesz. A hivatalok, és az ispotályok álljanak készen Alanor ostromára! Geodrin! Kettőzd meg, s he kell háromszorozd meg az őrjáratokat, és a falakon posztoló őrszemek számát. A városokban tartózkodó kalandozókat szólíttasd fel, hogy vegyenek részt a védekezésben!
A megszólítottak csendesen nyugtázták az utasításokat. Borax rövid szünet után folytatta.
- Kair parancsnok már csak egy, legfeljebb két órát jósol csapatának, aztán megkezdi a szervezett visszavonulást Roxat alá. - A király szavait néma csend fogadta. - Mond el fiam, mit üzent Bohmer Kair parancsnok, de szó szerint! - intett oda az apródnak. A suhanc faarccal meghajolt, és a tanácsosok felé fordulva olyan hangon szólalt meg, mintha betanult verset szavalna fel.
- "Felség! A védelem megroppant. A gólemeket nem fogja a fegyver, és a vajákosaiknak meg mintha ezer élete lenne! Még legfeljebb két órát tudunk vérünk árán Roxatnak adni, utána feladjuk állásainkat. Katonák, pusztán erővel, ezeket meg nem állíthatják. Csak a csoda segíthet, uram! Küzdünk, kitartunk, bizakodunk, s Raia, remélem, megsegít!"
A tanácskozást nem kellett feloszlatni. Elegendő volt, ahogyan a király végignézett a jelen lévőkön. A vezérkar tagjai máris meghajoltak és szótlanul dolgukra siettek. Az uralkodó rövidesen egyedül maradt, és súlyos terhe a trónszékre nyomta.
- Igen. Csak a csoda segít... - suttogta maga elé.




11. Fejezet — Leah
Ghalla, Yaurr Királyság, Roxat


Roxat. Ez a csöpp város volt a yaurr délvidék, és a királyság mindennemű művészetének központja. Igaz, hogy falain belül csak alig tízezren laktak, de odakinn, a város körül, az egymás hegyére-hátára hányt házacskákban még legalább annyian. A paletta minden színében pompázó, vidám kunyhók, és nagyszerű paloták éppúgy támaszkodtak a várfalhoz, mint ahogy a kedélyesen diskuráló szomszéd dől a kerítésének. A zegzugos utcák keresztbe-kasul behálózták a sűrűn lakott belvárost, a sikátorok kusza labirintusában pedig még a helybéliek is el-eltévedtek néha. A főtér is kicsinyke volt. Nemhogy egy nagyvásár zajos sokadalma, de még a hetipiackor felállított sátrak is csak alig-alig fértek el rajta. A hivatalok, és templomok nélkülözték mindazt a gőgös kivagyiságot, amely Alanor építményeit oly nagyon jellemezte. Mintha itt mindent csak a nagyszerűség, a szépség, és az ihlet jegyében terveztek és alkottak volna.
A Roxatba látgató idegennek először a tereken százszámra állított szobrok, és szökőkutak tűntek fel. Aztán meglepődve vehette észre, hogy jutott belőlük bőven az utcákra, parkokba, sőt még a házak udvarába is. Ha pedig vette a fáradságot, és végigsétált egy szeszélyesen kanyargó, szűk kisutcán, ahol pár méter magasan már összeborultak az egymással szemközt lógó erkélyek és teraszok, rögtön a szemébe ötlött a mindent túldíszítő töméntelen stukkó, vízköpő, kőfaragvány, dombormű és még ki tudja miféle ékítő elem is, melyeket az ott lakók biggyesztettek rikító színű házaikra.
Bizony, ebben a városban mindenki művész volt valamiben! Tíz iparosra jutott egy festő, szobrász, zenész, vagy költő. De itt még a kézművesek is csodaszámba sorolt alkotásokat adtak csak ki kezük közül. Például a kovácsmester itt nem elégedhetett meg azzal, hogy egyszerűen megpatkolja a rábízott igáslovat. Olyan patkót kellett készítenie, hogy azzal kitűnjön száz, hasonlóan ügyes kezű céhtársa közül.
Ha Alanort a természet által tökéletesre érlelt, szivárványosan csillogó, tejfehér igazgyöngyhöz hasonlítanánk, akkor Roxat városához leginkább egy féldrágakő illenék. Olyan volt, mint a rejtelmes és kifürkészhetetlen achát, mely mindannyiszor más színben tündököl, ahányszor csak beléje tekintenek. Ha pedig a tudókat megkérdeznénk, helyes-e ez a hasonlat, elgondolkodnának, és bizony megerősítenének bennünket e hitünkben, mert ahogyan gyöngy a gyógyítás, és a regenerálódás, no meg a hit köve, úgy az achát a zene, a tánc, és a művészetek mágiáját hordozza.
Roxat tehát vidám volt, gazdag, és gondtalan. Egészen addig, amíg két iszonyatos sorscsapás nem érte viszonylag rövid idő leforgása alatt. Az egyik nyíltan érkezett, pánikot, riadalmat és félelmet keltett. Ott motoszkált mindenki agyában, mint egy kavics, ami gonosz mód a baka csizmájába került, s akárhányszor lép, megszúrja a talpát. Az idegen harcosok rémképét nem lehetett figyelmen kívül hagyni, sem üres ígéretekkel, vagy bíztató szavakkal elűzni. A katonák izzadt marokkal szorongatták lándzsáikat a falakon, és a mágikus védművek felduzzasztott energiái hajnaltájt, és alkonyatkor ibolyaszínűre festették a város feletti eget.
A másik csapás azonban orv alattomban, suttyomban érkezett, és Gunymák anyónak hívták.
Éjközép volt. A nyugalom, a meghitt szerelem, és a reménnyel teli, mély álom órája. No meg a betörőké.
- Haeszeal... cináljál már valamit! Tudod, hogy nem bírom az izgalmakat - susugta a múmia. - Már egy órája isz van, hogy bement oda. Bisztoszan megölték, ész mi végre mehetünk nyugodni békében... - reménykedett.
- Kussolj, te hülye zombi! Nem megyünk sehová! Lelkünk kulcsa az ő kezében van. Te ostoba, amíg el nem enged, nem térhetünk vissza a körforgásba! Inkább figyelj.
A halottidéző - bár életében is nehéz volt gyomorrángás nélkül megúszni a látványát - ha lehet, még tovább csúfult. Bőre teljesen rászikkadt a koponyájára, és élettelen, beteges-sápadt ábrázatával bármikor felléphetett volna Leah-ként a piaci szomorújátékon.
- De Heaszeal...
- Mi van már megint?
- Tudod, hogy cak néhány lépészig látok... a kötész, meg minden...
- Ahhh, megőrjítesz! Cseréljünk helyet!
A sikátor csendes volt. Éjjelre nyoma sem maradt annak az őrült nyüzsgésnek, ami nap közben mindenfelé eluralkodott a roxatiakon. Talán belenyugodtak az elkerülhetetlenbe, talán csak belefáradtak az egész napos aggodalmaskodásba. Ki tudja? Mindenesetre senki sem járt az ékszerész üzlete mögött húzódó utcácskában.
A múmia kelletlenül visszabotorkált a hátulsó ajtóhoz, és nekitámaszkodott a falnak. Karba font kézzel duzzogott. Csak most jutott el korlátoltan terhelhető tudatáig, hogy a nálánál cseppet sem élőbb társa egyszerűen lezombizta őt! Haeszeal, az egykor büszke halottidéző pedig elbicegett a sarokig, ahová Gunymák anyó eredetileg a rongyost állította, mielőtt feltörte volna a gnóm boltjának nem túl bonyolult zárszerkezetét. A törp hulla elég nehezen tudott csak mozogni, mert az átvágott combizom a halála után már nem tapadt rendesen vissza.
Kikandikált a lepedőnyi térre. A telihold jól megvilágította a csobogót, aminek közepén egy pufók márványangyalka csurgatta a vizet túlméretezett micsodájából. A környező házak, és az utcatorkolatok csendesen szuszogtak. Őrjáratnak egyelőre nyoma sem volt.
Halkan nyílt az ajtó, és az egyméteres besurranó, talpig fekete, testhez álló vászonruhájában kilépett rajta.
- Gyerünk, dögök, iszkiri! - sziszegte, és máris szaporázni kezdte az utca sötétebbik vége felé. Egy kisebb tarisznya volt keresztbevetve a vállán, ami reménykeltően dudorodott, és a tolvajok öreganyja úgy szorongatta baljával, mintha az élete függne a tartalmától. Talán volt is ebben valami, mert az ajtó erőteljesen kivágódott, és bántóan éles fény vetült keretéből a sikátor kövére.
- Tartsátok fel őket! - kiáltotta Gunymák anyó, és nyakába szedte a lábát. A gyolcsba csavart kobudera tetem még jóformán fel sem fogta, mi történt, épp csak elindult engedelmesen gazdája után, s az élőholt varázsló is pont akkor ért az ajtó vonalába, mikor az őrszellemek kilibbentek rajta.
- Moszt meg mi van? - torpant meg a múmia, s nem láthatta, hogy az egyik vakítóan fehér őrszellem néma üvöltéssel hátulról ráveti magát. - Jajj, Haeszeal! Szegítsz! Megcípett egy izé! - sipákolt, és úgy ugrált, mintha legyeket kergetne el maga körül. Az őrszellem azonban akadálytalanul keresztülsiklott rajta, és a fürgén csattogó árnymanó után röppent.
A törpe nekromanta is megállt. Próbált túlvilági sorstársa ellen valami épkézláb varázslatot előhalászni a nem túl bőséges repertoárjából, de gyorsan ráébredt, hogy az idézésen, és az életesszenciát támadó igéken kívül más nincs a tarsolyában. Ezek pedig mit sem érnek a légies szellemek ellen. Jobb híján elkezdett hát esetlenül ugrálni, és kiáltozni, hátha sikerül magára vonnia a szellem figyelmét.
- Hé, te lidérc fing! Ide gyere! Majd adok én neked!
Az akció túl jól sikerült. Nem csak az őrszellem figyelmét sikerült felkeltenie, hanem az ékszerboltból lassanként előcsámpázó, két ütött-kopott kvazár-kolosszusét is. Ráadásul itt is, ott is világosság gyúlt a sikátorra néző emeleti ablakokban. Az élőholtak általában nem ismerik a félelmet. Pontosabban ismerik, csak épp nem érzik azt. A halottidéző sem félelemből futamodott meg a fényárban fürdő terecske irányába. Abban bízott, hogy az őrszobrok is követik majd őt. Érdekes fogócska sikeredett az akciójából, és mire pirkadatkor a temetőhöz ért, minden bizonnyal elpanaszolta volna, hogy hulla fáradt, ha érdekelt volna valakit is a véleménye. Ám senki nem törődött vele. Nyanya békésen szunyókált a nyitott oldalú, rozsdás kerítéssel övezett síremlék méhében, a kapuban pedig kissé megtépázva, de ott posztolt a rongyos kobudera-maradvány.
- Haeszeal! Hol a cudában voltál? Már úgy vártalak! Képzeld az az undok szellem...
- Kussolj, te dög, mert szétcsomagollak! Azt hiszed, tán nézelődni voltam? Bah! Ez így nem mehet tovább! Elegem van! El kell, hogy engedjen, és ezt meg is mondom neki! Szenvedek! És... olyan megalázó így botorkálni a világban. Az összes hazajáró lélek rajtam röhög a Nekropoliszban!
- Szerintem moszt még ne ébresszed fel, Heaszeal. Emlékesszél, mit cinált két napja, mikor feleszeltél vele... Huhh!
- Akkor majd gyilkos varázst bocsátok rá, és megölöm! Nem fogok még egyszer így végigszaladni a városon...
- Ki nem hajlandó, és mire? - hallatszott egy halk, álomittas hang odabentről. Aztán mocorgás támadt, és feldöntött, üres flaskák csörömpöltek a márványpadlón. - Már megint ez az átkozott engedetlenség! Megmondtam, a következő ilyennél kikötlek a napra! A múltkori napfürdő is milyen jót tett. Égész szépen lebarnultál, Haeszeal...
- Ööö... Én nem úgy gondoltam ám! Nem bizony! Áh, dehogy! Nem-nem. Mi csak úgy beszélgettünk. Tudod, ezek olyan izé... olyan hulla-dolgok.
- Pedig én már azt hittem, megint összeakasztjuk a bajszunkat - mormolta a halál-papnő. Megígértem, hogy elengedlek benneteket, ha már nem lesz rátok szükségem. Egyelőre még maradtok, és kész. Akinek ez nem tetszik, abból levágok ezt-azt.
A törpe tetem leroskadt a földre, és érthetetlenül átkozódott. Aztán lassan megvirradt, és a reggeli csípázkodás közben városlakóknak megint eszébe jutott a pánik, a ryukuk, a küszöbön álló ostrom, a kiéheztetés, a kínhalál (plusz asszonyoknak és kérőre váró leányoknak a megerőszakoltatás) felettébb izgalmas gondolatai, ezért kötelességszerűen készültek a harcokra, és tették a dolguk. Fejetlenül szaladgáltak, bömbölő porontyokat terelgettek, cuccokat cibáltak le, s fel, meg más ilyen haszontalansággal ütötték agyon az időt.
Gunymák anyót mulattatta az értelmetlen hangyaszorgalom, és csupán egyetlen zavaró momentum árnyékolta be jókedvét. A statárium bevezetésének már a gondolatától is viszketegséget kapott. Főleg úgy nyaktájékon...
A kelő nap már lelöttyintette fényével a temetőt, mire a bajuszos öregasszony végre előbotorkált ideiglenes hálószobájából. Kicsit nyúzott volt, és a szokásos kis táskák helyett komoly utazókofferek lógtak a szeme alatt. Kinyitotta a nyikorgó vasrácsot, és nagyot nyújtózkodott. Borzalmas napnak nézett elébe, ezt máris átérezte, hisz eszébe ötlött egy nem túl rég megesett reggeli mosdás dőre rémképe... Egy-egy ilyen emlék rendre tönkre tudta tenni a napját, ezért még a szokásosnál is komorabb grimasszal rugdosta talpra a holtjait.
- Ébresztő, kukaccsemegék! Dologidő!
- Cak nem kell már megint kimennünk a napra? - sopánkodott a múmia.
- De, igen, mert tovább folytatjátok a kutatást. Azt azonban előre megmondom, ha megint megpróbáljátok egy-két aranyfoggal kiszúrni a szemem, jaj lesz nektek!
- Jaj! - nyögte máris az egykor volt kobudera.
- Haeszeal! Figyelj oda, hogy ez a göngyölt-zombi ne kössön bele megint valami szertartásba! A 83-as parcellától keletre nézelődjetek. Mint azt már elmondtam, bármi jöhet. Családi ékszer, temetkezési ajándék, áldozati kegytárgy, mit bánom én. Próbáljatok meg rendesen viselkedni. Ne kelljen megint egy egész halottas menetet eltüntetnem. Világos? - kérdezte már-már kedvesen anyó, majd útjára engedte szolgáit.
A tolvajnő kevéssel ezután már tettre készen állt. Megvakarta szikkadt hátsóját, és felcsatolta fegyverövét. Csak a komponensek tarsolyát, a tolvajtőrét, egy arasznyi fúvócsövet, és pár mérgezett tüskét vett magához, hisz nem csatába, hanem lopni indult. Aztán ügyesen felöltötte álcáját. Nem fordított rá túl sok gondot, hisz a varázsfesték mágiája eltűntette az apróbb hiányosságokat. Mikor elkészült, egy tükörszilánkban megszemlélte az eredményt. Elégedett volt a látvánnyal. Egy rozzant, reszketeg, járni is alig képes anyóka nézett vissza rá. Tökéletes - gondolta, és óvatosan elkerülve a mestercsapdákat, átcsörtetett az elfelejtett sírhely körül burjánzó növényzeten.

Nyanya úgy vette észre, hogy a városi népeknek határozottan jót tett a háborús készülődés. Az izgalomtól szépen kipirultak és még a petyhüdtebbek is jó sokat mozogtak, miközben mindenféle megfejthető cél nélkül szaladoztak le, s fel az utcákon. Arról már nem is beszélve, milyen remek lett a közbiztonság! A városfalon kívül élők, és a környék parasztjai mind-mind bezsúfolódtak az egyébként is túlnépesített lakónegyedekbe. A bérházak és fogadók oldalát majd kidöntötte a sok vendég, s volt, aki még a lapostetők nyújtotta zsebkendőnyi teret is sátrakkal építette tele. A kaszárnyában mindenütt katonák aludtak. Még a kantin meghitt zugait is szükséghálóvá alakították át, s odalenn az utcákon, az őrjáratok szinte egymás nyomába léptek.
Ilyen körülmények között persze senkinek sem jutott eszébe erőszakot tenni az ártatlan és védtelen polgárokon, kirabolni a testőrök gyűrűjében közlekedő kereskedőket, vagy betörni a raktárépületekbe. Mert Roxat tolvajcéhe is művészekből állt. Bizony, itt még a zsebesek és a kéregetők is a hivatásuk magasiskoláját képviselték. A Csodaművesek céhmestere pedig átlátta a paraziták nagy igazságát: ha elpusztul a gazdatest, vele döglik a bolha is. Ezért megállj-t parancsolt legényeinek, sőt a nyílt harcban jártasabbakat ő maga rendelte titkos, hírszerző szolgálatba.
Sajnos minden szabály alól van kivétel. Mert ugyanaz a hatalmi szó, ami gúzsba kötötte Roxat magasan képzett, és méltán elismert tolvaj-szaktekintélyeit, egyben szabad kezet adott a céhen kívüli kalandoroknak. Márpedig mestertolvaj nem csak e kisváros falai közt nevelkedik az árnymanó lányából, ugye. De nem ám!
Anyó szíve hevesen dobogott, ahogy végigcaplatott a közök, átjárók és terecskék feltérképezhetetlen labirintusán, s ha nem érezte volna hátborzongatóan gusztustalannak, tán még el is bőgi magát a nagy-nagy gyönyörűségében. Sunyi tekintete ide-oda csapkodott, miközben görbebotjára támaszkodva átbotorkált a tömegen. Akármerre nézett, csak óvatlanságot, és felelőtlenséget látott. Erszények, bugyellárisok, tarsolyok lebegtek szeme előtt részegítő bőségben, kiszolgáltatva a gátlástalan tolvajoknak. Gunymák anyó pedig, mint a jóravaló önzetlenség mintaképe, látva a sok szertehagyott vagyont, derekasan kivette részét a háborús előkészületekből. Mindenkinek felhívta a figyelmét az orv alattomban leselkedő rablókra, akik alig várják, hogy a figyelem lankadjon kissé, és máris meglopják a szegény áldozatot. Ugyan ki gondolta volna a fejkendős, teszi-toszi nénikéről, hogy jótékonykodása veszélyes kézközelben történt, és baljós intése máris valóra vált! Az egyébként is balsors sújtotta lakosságon végigsöpört egy Gunymák anyó nevezetű hurrikán, magával ragadva mindazt, amit csak elbírt.
Az ebédidő is alig telt el, és ő - ahogy egy jól nevelt hazajáró lélekhez illik is - már háromszor tért meg ideiglenes parcellájába, hogy megszabaduljon a sokkilónyi aranytól, és ékszertől. Úgy érezte legalább negyven évet fiatalodott. Vidám volt és vég nélkül fütyörészett. Hol volt már a búskomor halál-papnő, ki napokig nem tudta megemészteni párja csalárdságát...
Mert Szürke Állomány természetesen nem jött el a találkára. Anyó, maga sem tudta miért, de várta, hogy így legyen. A sors szele, lám, csak hónapokra sodorta őket egymás karjába, s a tolvajnő biztos volt benne, Állomány soha nem szerette őt igazán. Tudta ő ezt, már az első pillanatban, mégis meggyőzte magát, és ellenállt a gúnyból, önsajnálatból és gőgből gyúrt ölhetnékének. Hagyta, hogy a fickó körberajongja, és becsapja őt. Mindegy, ennek így kellett lennie. Csak ezt a remek kis karikagyűrűt, le lehetne szedni valahogy... - járt a fejében folyton.
Délután aztán a nagy jókedvnek, és a mennyei bőségnek egyaránt vége lett.
A bajok akkor kezdődtek, mikor Gunymák anyó először vette észre a három, gyanús viselkedésű fiatalembert. Eleinte nem nagyon törődött velük, hisz bárkivel előfordulhat, hogy mérgezett vesszőket lőnek ki rá hátulról, miközben a lövedékekkel együtt halálos fenyegetések is elröppennek. Nem is volt tudatos az a villámgyors manőver, amivel meglépett előlük. Nem gondolkodott. A csitri korában belénevelt ösztönök vitték sebesen előre a városka útvesztőjében. Számtalanszor megtörtént már, hogy menekülni kényszerült, így most sem esett csorba a büszkeségén.
A gyanú, hogy a dolgok rosszra is fordulhatnak, akkor érlelődött benne bizonyossággá, mikor a fegyveresek pár sarokkal távolabb még mindig a nyomában loholtak. Már nem elégedtek meg a békés, lövöldözős fogócskával, és a "Fogják meg, tolvaj!" kezdetű trágár kiáltozással, hanem odáig merészkedtek, hogy tettleg kívántak bántalmazni egy ártatlan, nézelődő nénikét.
Az álca már nem volt elegendő, és az a fürgeség, amit bármelyik hetvenéves matróna megirigyelt volna, szintén kevésnek tűnt. Anyó már bánta, hogy nem a jól bevált láthatatlanság mellett döntött. No, de ki kárhoztatná gyengeségéért, mikor a hosszú évek sivárságából ily remek mókával törhetett ki az elcsigázott árnymanó? Persze elvek ide, szórakozás oda, most már magára olvasta volna a bűbájleplet, csakhogy ehhez legalább egy perc nyugalom kellett volna. Ez pedig nem adatott meg.
A sikátor, ahová bevágtatott a púpjától csodálatos gyorsasággal megszabaduló, már nem annyira fejkendős és reszketeg nénike, sajnos zsákutcának bizonyult. A falak magasak voltak, az ajtók pedig kilincstelenek. Mintha az istenek is patkányfogónak tervezték volna ezt a helyet! Gyorsan kibújt álruhájából, keményen megmarkolta botját, kihúzta magát és szembefordult a lassan közelítő idegenekkel. Ábrázatán szétterült valami túlvilági, amit azért dőreség volna mosolynak nevezni. Hogy ne zavarják ősz tincsei, egybegyűjtötte haját. Rögzítésre nem volt szükség, mert a rátapadt zsír és szenny összetapasztotta azt. A virágmintás, rakott szoknya, és a kincse-párnával bélelt kabátka alatt Zangróz mestertolvaja krémszínű vászonnadrágot, és a könyökéig nyúló, könnyű felöltőt viselt.
- Gyertek csak, gennyes lelkű kurafik! Most megtértek Leah csontos kebelére! - kiáltotta harciasan, és meglóbálta botját. Inkább nevetséges volt azonban, mint félelmetes, és erre ő is hamar ráébredt, így felhagyott a hadonászással.
Hárman voltak, és egyáltalán nem ijedtek meg tőle. Egy tüzetesebb pillantás után Nyanya felismerte bennük a helyi tolvajcéh legényeit. Kiutat keresett, de a falak csupán két lépésre voltak egymástól, s az egész köz nem volt hosszabb tíz lépésnél. A Csodaművesek megfontoltan közelítettek, arcuk kifürkészhetetlen volt. Az emberfajhoz tartoztak, és tolvaj létükre, úri módon öltözködtek.
A jobb oldali fickót nem érdekelte, hogy feltűnést kelt, rapírját máris elővonta, bal kezébe pedig hárító tőrt vett. A tűkardot rézsút tartotta maga előtt, miközben tőrét, sunyi módon, combja takarásába tolta. Anyó rögtön ráismert a párbajstílusra, amit egykor apja is képviselt, és ami sikeres zsivánnyá tette, ám nem védte meg egy gyermeklány haragjától...
A középütt közelítő férfi kissé lemaradt társaitól. Két kézzel tartott célra egy furcsa szerkentyűt, amit még a moa időkben terveztek. Anyó tudta, hogy pár lövedék ebből a fegyverből át tudja rendezni a városképet, ezért komolyan vette a mellének szegezett stukit.
A harmadik támadó varázshasználónak látszott. Földig érő, seszínű köpenyt viselt, amit keskeny öv fogott körbe derekán. Az kötőn vaskos tarsoly csüngött, amiben őkelme valószínűleg nem dukátokat tartott.
- Mit akartok?
- Két figyelmeztetést kaptál. Egyet két napja, egyet pedig tegnap. Nem értettél belőle! - közölte a mágus.
Anyó látványosan gondolkodott.
- Jaaa!? Akkor nyilván félreértettem valamit. Sajnálom... Én nem tudtam, hogy nekem szólt az a levél. "Tűnj el a városunkból, különben véged!" - mélyítette el a hangját. - Így hangzott, ugye? Bájos kis üzenet. De nem volt megcímezve, sem aláírva...
- Ne hozz ki a béketűrésemből, némber! - kiáltotta a varázsló. - Saját kezemmel tűztem a fejed mellé céhünk azúrtőrével!
- Én meg még azt hittem, ajándék, vagy ilyesmi... - gúnyolódott.
A Csodaművesek aprózták lépéseiket, de azért állhatatosan nyomultak előre, Gunymák anyó pedig hátrált. Már nem sok tere maradt.
- A parancs egyértelmű. Jobbodat vesszük, aztán a mesterünk elé állsz. Ő majd ítél, és a statárium törvénye egyszerű. Ha szerencséd van, élhetsz még holnap hajnalig.
Nyanya pontosan tudta, hogy mit kockáztatott, mikor idegen területen kezdett akcióba. Már várta ezt a találkozást, de úgy vélte a búvóhelyén keresik majd fel. Ott, a félhomályos parcellánál, meg is tett minden előkészületet a méltó fogadtatásért. Gyilkos csapdák tucatjai várták a hívatlan látogatókat. Most azonban hiányzott a páncél, egy komolyabb fegyver és a mágikus erőtől pulzáló ékszerek hatalma.
- Leah követével állsz szemben, fajankó! Elsöpörlek uram hatalmával! - húzta elő a koponya szimbólumot kebléről. Úgy tartotta maga elé, mint valami mindentől megóvó pajzsot. - Átkot és rontást küldök rátok, meg az egész nemzetségetekre, nyavalyások, ha még egy lépést tesztek! - fenyegetőzött.
- Csak tessék! - vigyorgott a mágus. - Próbáld meg! Talán sikerrel jársz, és elfuthatsz előlünk. Már csak az a kérdés, utána mi lesz? Az egész céh utánad kutat. Meddig menekülhetsz? A kapukat lezárták, a varázsburok pedig áttörhetetlen. Még föld alatt sem juthatsz ki a városból. A sorsod elrendeltetett, kalandozó, törődj bele. Így, vagy úgy, de a mesterek asztala elé állsz! Nagymágusunk már alig várja a korpuszt...
Anyó nem várhatott tovább, lépnie kellett. Botját elejtette, és oldalra vetődött, miközben elrikoltotta magát. A rekedtes, síron túli sikolyt a beléje szőtt mana velőtrázóvá erősítette. A vérbeli borzongás hatása persze meg sem közelíti az árnylények halálsikolyát, hisz nem képes megállítani az élőlények szívét, mindössze félelmet kelt. Ám Leah papnője nem is megnyerni akarta az összecsapást általa, hanem csak egy kis időhöz jutni. A mágusra nem hatott a trükk. Ő a falnak vetette hátát és szapora kántálásba kezdett, két társa azonban védtelenebb volt az ilyesfajta mentális csapással szemben. A lövész kezében megremegett a stuki, és elvétette a célt. A gránátlövedék a sikátor végéig repült, ahol átszakítva a téglafalat, szép rombolást vitt végbe. A porfelhő tovább fokozta a zűrzavart. A párbajmester arcán is riadalom látszott, és ahelyett, hogy rárontott volna az árnymanóra, inkább meghátrált.
Anyó megbecsülte a kiharcolt időt, és komolyabb varázslatba fogott, miközben próbálta nagyon kicsire összehúzni magát.
- A Halál hatalma holt erőt lehel, - hadarta suttogva. Szimbólumát és a tolvajtőrt is keményen markolta. - Az élet nem áldás, csak múló teher, mit Leah jéghideg kezével vesz el...
A villámcsapás és a halálvarázslat egyszerre jött létre. A falak közé árnyék vetült, és a semmiből felbukkanó, mélykék felhőből vakító fehér villanás nyúlt némán a kuporgó manóhoz. Leah ereje eközben fagyos szellő formájában terült rá a mágusra. A következő pillanatban felcsattanó mennydörgés a tolvajnő sikítását éppúgy elnyomta, mint a mágus halálüvöltését. A varázsló a szívéhez kapott, és tántorgott egy darabig, aztán már csak tátogni, és összeroskadni volt képes. Az élet lényegét támadó ige vasmarokkal passzírozta össze a szívét.
Nyanya kába volt ugyan az elektromos kisüléstől, de nagyobb csapásokat is elviselt már, így gyorsan talpra ugrott. Épp időben, hogy tőrével hárítani tudja a rapír szúrást.
- Megdöglesz, szuka! - sziszegte a csodaműves, és keskeny pengéje suhogva cikázott a levegőben. Anyó félrependerült, és a tőrkard ismét elvétette a célt. Két további szúrást is hárítani tudott, de be kellett látnia, hogy bármilyen ügyes legyen is, a kétszerte hosszabb kard ellen nem tud sokáig hatékonyan védekezni. Ráadásul a hátérben feltűnt a lövész, kezében egy fura hálót pörgetve.
- Rendben - kiáltotta Anyó, és előrevetődött. Csak a köldökéig ért a fickónak, és egy szál tőrével tűnt veszélyes ellenfélnek, de volt egy nagy különbség kettejük között. Nyanya nem félt a haláltól. Az előretartott penge szabályosan felnyársalta a kalandozót, de a tolvaj sorsa is megpecsételődött. Kemény döfés érte a gyomrát, amitől megrogyott. A következő pillanatban a tőr a csigolyájáig szaladt és körbemetszette a torkát.
A mérgezett karmok a tolvajnő bőrébe vájtak mikor a háló rájuk hullt, és a seb, amit a kard okozott nem volt halálos. Összeszedte minden erejét, és megpróbált kitörni, de a méreg lelassította. Tőrével átvágta ugyan a hálót, de kibújni alóla már nem tudott. A tarkójára mért ütést nem is érezte, inkább csak halotta. A reccsenés közvetlenül a koponyájában visszhangzott, aztán ráborult a sötétség.

Értékeld ezt az olvasmányt!