Versenyfutás XI.

Korheggyiezengierdum. Milyen misztikus hangzású szó! Pedig nem egy ősi varázsigét takar, ahogyan első hallásra vélnénk, hanem egy vén, gnóm uzsorást. A teljes nevét ő maga is csak sátoros ünnepek alkalmával szokta kiejteni, ezért általában csak így, röviden szólíttatja magát. Nem csak pénz kölcsönzésével foglalkozott, hanem mindennel, amiből hasznot remélt. A tiltott varázsszerek éppúgy halomban álltak rejtett raktárában, mint a tisztes polgároktól rabolt ékszerek, és más drágaságok. Korheggyiezengierdum ugyanis leginkább orgazdaságból élt. Ezt tudta is róla mindenki Alanor-szerte, mégsem került soha életében rács mögé. Hogy ennek mi oka lehet? Vastag kenőpénz, remek, főúri kapcsolatok és a folyton éber kémhálózat. A gnóm rendelkezett a Yaurr Királyság legnagyobb illegális ügynökségével, ami hatalom vonatkozásában még az Inkvizícióval is vetekedett.
Mikor Authoricus a varázslat okozta ózonillatból előbukkanva Biztosrév főutcájára érkezett, még fogalma sem volt róla, hogyan ad túl az öklömnyi rubinon. Azt azonban sejtette, hogy egy kisebb vagyont sikerült zsákmányolnia a pökhendi varázslónőtől. Körülnézett. A kalandozók városa még éppen csak ébredezett. Az utcán senki sem járt. Mindenfelé félig felhúzott házak álltak. Voltak teljesen kész épületek is persze, de volt olyan telek, ahol még csak az alapokat ásták ki az önkéntes városépítők. Főtér legnagyobb palotája egy hatalmas üzletház volt. Oldalában külön karámot tartottak fenn a hátas, és a málhás jószágok számára, a mellette pöffeszkedő raktárba - a manó úgy becsülte - akár egy egész gyalogezredet is elszállásolhattak volna, a bejárata felett pedig öles betűk hirdették a Serény Múmiák nevet. Az árnymanó hallott már róluk. Tudta, hogy a felirat egy kalandozó közösséget takar, akik elsősorban tolvajlással foglalkoznak, ahogy ő maga is. Ezért úgy érezte, hazatalált. Habozás nélkül a bolt irányába indult.
A korai időpont ellenére az üzlet már megnyitotta kapuit, és két szívélyesen vigyorgó árnymanó lány fogadta őt. Nem tettek megjegyzést szegényes felszerelésére, és lecsorgott róluk a férfi szívdöglesztőnek szánt mosolya is.
- Vásárolni szeretne, vagy eladni? - kérdezte egyikük, mikor beljebb jutottak.
- Ööö, eladni. Eladni, természetesen. Drágakövet. Nagyot - büszkélkedett a tolvaj.
- Ó! Ön nagyon szerencsés. Történetesen épp nálunk tartózkodik a Királyság legnevesebb drágakőszakértője. Ha volna szíves várakozni néhány percet, talán máris fogadja önt - bíztatta a másik hölgy, és felsietett az előtér oldalfalára biggyesztett lépcsősoron a galériára. Másik kísérője kis türelemre intette, és magára hagyta a férfit.
Az árnymanó odakintről el sem tudta képzelni, hogy belül ekkora gazdagság rejtőzhet. Az előteret méltán nevezhették volna csarnoknak is. A bútorokat faragások, a falon sorjázó stukkókat aranyfuttatás díszítette. A márványpadlóba illesztett mozaik olyan bonyolult képet formázott, hogy rajta állva a tolvaj nem is látta át pontosan, mi az. A karzatról letekintve biztos összeállna a kép - gondolta. Mire alaposan körbejáratta a tekintetét, és mindent megszemlélt apróra, a manólány visszaért.
- Korheggyiezengierdum úr fogadja önt, uram. Kérem, kövessen!
Mikor felértek a galériára, Authoricus nem tudta megállni, hogy egy pillantást ne vessen a lenti mozaikra. Elámult és elborzadt. Az apró, színes kavicsokból, üvegcserepekből és kagylókból összeállított kép egy pirospozsgás arcú, mosolygó, duci angyalkát ábrázolt, giccses, rózsaszín bugyogóban. A manó hitetlenkedve sietett a kísérője után.
Mikor Authoricus feszengve ücsörgött a vastag prémmel bélelt fotelben, már nem csodálkozott, hogy a gnóm így, hajnalban talpon van. A ráncos bőrű, nagy orrú, okulárés férfi legalább száz éves volt, de úgy tett-vett, sürgölődött, mintha épp ma lépett volna a serdülőkorba. Három utazóláda állt a szobában, ezekbe pakolta be nagy gonddal az asztalon sorakozó, papírba csomagolt és felcímkézett valamiket. Eközben megállás nélkül beszélt, de csak nagyon nehezen lehetett kihámozni a mondanivalóját. Az árnymanó többször el is veszítette a fonalat.
- Mondtammárhogyismeremeztarubintdenemfogommegvenniatöbbirésznélkülmertígysem-mitsemér... - közölte. A drágakő az asztal közepére helyezett bársonytálcán hivalkodott. Az ablakon beáradó fény keresztülvetült rajta, ezért a szoba jelentős hányada vörösben úszott. Mintha valami lett volna a belsejében...
- Mégis, mennyit adnál érte? - erősködött a tolvaj, már ki tudja hányadszor.
- Semmennyitmertazanőbiztosanmegpróbálnamegölniérte! - a gnóm az utolsó csomagot is elhelyezte a ládák egyikében, és nekifogott, hogy pár kétkilós lakattal lezárja a fedeleket.
- Nő? Milyen nő? - tettette az ártatlant a manó.
- Hátakitőlelloptadakövet - hadarta az uzsorás, és sokat sejtetően feléje fordult. Kissé lehajtotta a fejét, és a látüvege fölött a tolvaj szemébe nézett. - Azt hitted, hogy teljesen hülye vagyok, fiam? - Authoricust úgy meglepte az érthető beszéd, hogy eltátva felejtette a szólásra nyitott száját.
- Dehogy, nem gondoltam semmi ilyesmit - nyögte, és eszébe villantak az ajtó előtt, odakint posztoló, rosszarcú testőrök. - Én csak szeretném méltányos áron eladni. Fogalmam sincs róla, hogy mire jó. Nem tudok róla semmit.
- Hát jó - vonult az asztal mögé a gnóm. Lehuppant a karosszékbe, ami akkora volt, hogy szinte elveszett benne. Egy kicsinyke nagyítót varázsolt elő valahonnan, és alaposan szemügyre vette a rubint.
- Ezittsongardszívefiammintmondtamatöbbidarabnélkülsemmitsemér... énmégisadokérte...
hatszázdukátot! - ajánlotta az uzsorás.
- Hatszázat? Hisz, az semmi! Legalább hatezret ér - háborodott fel ültéből megemelkedve Authoricus.
- Haelhozodatöbbidarbotis...hatvanatisadokérte - vigyorgott a gnóm, és odanyújtotta a rubint. - Így azonban hatszázat kapsz. No meg egy ígéretet, hogy nem küldök máris egy üzenetet annak a bizonyos vörös hajú hölgynek, akit nem is ismersz, fiacskám...
A tolvaj elvette a követ, és elgondolkodott.
- Annyiért nem adom. De... Tegyük fel, hogy megszerzem a többi darabot is. Nyilván tudsz nekem segíteni abban, hol kezdjem a keresést - firtatta.
- Talán ott, ahonnan ezt szerezted - vakargatta kopasz feje búbját gnóm. - Annakanőnek-hogyishívják... valamisárdonnavagymivoltaneve... eladtamegyfémpántot...
- Már meg ne sértselek, de nem értem, mit beszélsz. Figyelek nagyon, hidd el, de nem szeretnék semmi fontosról lemaradni, úgy hogy...
- Ó! Ghammerumbleidreighe! Én vagyok a hibás! Igazad van, fiam. Gyakran belefeledkezem a gondolataimba, és ilyenkor legszívesebben az anyanyelvemen beszélnék. Mondták már mások is, hogy kicsit hadarok. Szóval, két hete felkeresett az alanori üzletemben ez a Sárdonna nevű nőszemély. Kalandozó, mint te magad. Azt akarta tudni, hogy hallottam-e már Songard teleportáló készülékéről. Én mondtam, hogy igen, hallottam, és az egyik darabja történetesen épp a birtokomban van. Aztán hosszasan alkudoztunk, míg végül eladtam neki azt a régi fémdarabot.
- És mennyit adott érte? - tette fel az ártatlannak hangzó kérdést az árnymanó. A gnóm azonban rég túl volt már az inaséveken. Nehéz volt lépre csalni.
- Sokat. Hidd el, nagyon sokat. Az a darab most nyilván nála van. Állítólag négy részből áll ez a készülék, és aki összeállítja, bárhová eljuthat kerek e világon, ahová csak akar. Ennek a gépnek a fókusza ez a rubin. Ez itt Songard szíve, mint azt már mondtam.
- Értem. Hát... köszönöm a felvilágosítást, Korhgi. Ugye nem baj, ha nem mondom ki a teljes neved? Majd jelentkezem - állt fel a fotelből a manó. Rossz érzés fogta el. Megrohanták az emlékek. Chara-din-t látta képzeletben az ajtón befurakodni. Haragosnak, és türelmetlennek érezte istenét. - Most mennem kell. Örülök, hogy ilyen jól elbeszélgettünk...
- Még valami, fiacskám - szólt utána a gnóm szigorúan. - Ne feledd, tudom a neved! Ha megszerzed a darabokat, és eladod valaki másnak, nem lesz időd elkölteni az érte kapott vagyont, hidd el! Én tartok rá igényt. Én! Az egészre. Csak azért van még nálad Songard szíve, mert a segítsége nélkül nem találhatod meg a masina többi részét.
Miután Authoricus elhagyta a bolt épületét, egy darabig csak tanácstalanul téblábolt. Megpróbálta összeszedni a gondolatait. Azt gondolt egyet, és sietősre fogta a lépteit.

***

Chardonnay nem sokat tudott az árnytündék birodalmáról. Az a nem sok viszont pont elég volt, hogy pánikba essen. Ahogy kantárszáránál fogva tovább vezette a hüllőt, minden lépésében a végzetét látta közeledni. A kihalt terek, utcák, a kiszáradt parkok, és az itt is, ott is meredező, fehérre szikkadt szörnycsontvázak láttán a kalandozó komoly veszélyben érezte magát. Bár megérkezését követően az összes védőburkot, pajzsot és taszító bűbájt kettejükre olvasta, amit csak ismert, mégis biztosra vette, hogy esélytelen volna egy árnytündérrel való találkozáskor.
A valaha volt birodalomból mára semmi sem maradt. A virágzó civilizáció eltűnt, és amit hátrahagyott, az csupán kísértetvidék volt, nem más. Árnyékvilág a valóságban. Legalábbis ez a hír járta erről a helyről. Mondják, hogy a kalandozók közül is csak a legbátrabbak, és a legostobábbak látogatnak ezekre az átkozott földekre. Chardonnay gyorsan be is sorolta magát az utóbbi csoportba.
Már vagy három mérföldet megtettek óvatos poroszkálással, de a látvány semmit sem változott. Romok és romok mindenütt. Lerombolt szökőkutak, összedőlt szobrok. Az elmúlás szaga...
- Várjunk csak! Pytu, én még sosem jártam itt - torpant meg a nő. A hüllő értetlenül bámult rá tányér méretű szemeivel. - Eddig nem is tudtam biztosan, hogy tényleg létezik ez a város. Hogy teleportálhattam ide? - A nő le s fel kezdett járkálni, miközben gondolkodott. - Tény, hogy létezik az árnytünde birodalom, hisz a hajdani határai ismertek. Most ezeken a határokon belül vagyunk, ez is tény. A szextáns nem hazudik. De én még sosem jártam itt. Azt a helyet, ahová érkeztünk, látnom kellett már valahol. Álmomban, vagy... Hogy az a bütykösfarkú..! Ilyen állat hogy lehetek? Gyerünk Pytu, visszamegyünk!
A szörny a semmiből lényegült elő. Pontosabban úgy tűnt, hogy a semmiből, ám valójában a dornodonita árnyéka elevenedett meg hirtelen! Hang nélkül lendült támadásba, és ha a ptog ijedtében prüszkölni, fujtatni és hátrálni nem kezd, sikerült is volna meglepnie a kalandozót. Még így is előnyben volt, Chardonnay-nek ugyanis nem volt ideje rendesen felkészülni.
Amint felfogta, hogy mi történik, a nő varázsolni kezdett, az éjfekete jelenés azonban megelőzte őt. Az általa megidézett mágia nem tett kárt a papnőben, de képes volt egy szempillantás alatt magába szívni annak védővarázslatait. Az elnyelés hatalmát nem lehet kicselezni, ezt Chardonnay is pontosan tudta, ezért csak a támadásra összpontosított. Fogalma sem volt róla, hogy mire képes ez az alaktalan förmedvény, ezért az általa ismert leghatalmasabb varázslatot idézte meg ellene.
Az armageddon félelmetes tűzmágia. Nem csak amiatt, mert még a fémeket és a köveket is képes megolvasztani az általa keltet hő, hanem amiatt is, hogy az elemi tűz majd’ százméteres körzetben minden varázsenergiát magába szippant. A manahálóban így keletkezet űr csak lassan telítődik, hisz a vákuumnak idő kell a kiegyenlítődéshez.
A varázslónő elharsogta az istenétől kapott litániát, miközben karomba görbítette, és egymáshoz illesztette ujjait. Aztán a köztük gyorsan felgyülemlett elemi tüzet megmarkolta, és két kézzel széthúzta, ahogyan az ügyes pék nyújtja ki a kalácstésztát. A lávakígyót aztán meglódítva ellenfelére hajította. Az elszabadult tűz az utca túlsó oldalán álló romokig hömpölygött, és fél méter mélyen megolvasztotta a kövezetet. Az árnyrém is lángra kapott, és vonaglani kezdett.
Chardonnay nem tudhatta, hogy a lehető legjobb varázslatot alkalmazta a kísértet ellen. Talán az egyetlent, amellyel szemben amaz védtelen volt. Sőt, úgy tűnt, a szörny esszenciája jobban táplálja a lángokat, mint a legfinomabb geshkaal-i olaj.
A harcnak gyorsan vége lett. Az árnyékszörny ugyanolyan rejtélyesen tűnt el, mint ahogyan érkezett. A lángok hamar elcsitultak, hisz a kiszáradt gazon kívül semmi éghető nem volt a környéken. A felolvadt bazalt azonban, úgy tűnt, még napokig izzani fog.
Diadalt kellett volna éreznie, de ehelyett a kalandozónőt furcsa zsibbadás fogta el. Mintha még szerencsétlenebb volna a helyzete, mint az előbb... A torkát kaparó füst keserű íze viszont eltűnt, és már nem zavarta annyira. Lehet, hogy a szörny megidézett még egy varázslatot, amíg ő az armageddonra összpontosított?
- Gyerünk, Pytu, siessünk! Vissza kell találnunk arra a pontra, ahová megérkeztünk. Alaposabban szét akarok nézni azon a környéken.

- Ez az a rom! - jelentette ki meggyőződéssel. Háromszor járta végig a kis teret, mire ráakadt arra a helyre, amit keresett. Arra a házra, amit korábban látott.
Mikor Chardonnay megkapta istenétől a lehetetlennek tűnő küldetést, miszerint szerezze meg Songard teleport kapujának négy darabját, teljesen tanácstalan volt. Azt sem tudta, hogyan fogjon hozzá a feladathoz. Végigkérdezett mindenkit, akinek valamicskét is adott a szavára, de senki sem hallott még soha erről a készülékről. Sőt ezt a Songard nevű fickót sem ismerte senki. A nyomozás során aztán a kalandozó eljutott Korheggyiezengierdum-hoz, a gnóm orgazdához, Alanor alvilágának pénztárosához. Ő nem csak, hogy tudta miről beszél neki, de még az egyik keresett darab is nála volt.
Mindennek már bő két hete. A fémdarab, amit kerek húszezer aranyért vásárolt az uzsorástól, most is ott pihent a zsákjában. Egy jókora fémcikkely volt. Mintha valami kocsikerék abroncsából vágták volna ki ezt a darabot. Az ívelt alkalmasság oldalát furcsa ákombákomokkal vésték tele. Egy álló napjába tellett Chardonnay-nek, mire kisilabizálta ezeket a jeleket, és még mindig nem ment velük semmire, ugyanis olyan nyelven íródtak, amelyet ő nem értett. A megfejtés elnevezésű, ritkán használt varázsformulát is segítségül kellett hívnia a sikerhez!
Az ősi elf nyelven írt szöveg a közösre fordítva, valahogy így hangzott:
"Songard szeme meglátja a célt,
Songard szíve erőt adhat neked,
Songard lelke nyit majd neked rést,
Ha Songard tükrét felhelyezed."
Eleinte Chardonnay csak annyiban volt biztos, hogy ez a Songard nevű illető felettébb beképzelt jószág lehetett. Aztán órákat töltött el azzal, hogy az eredeti, elf felirat titkát kifürkéssze, de nem jutott előrébb. Aztán a megoldás váratlanul esett az ölébe. A Roxat mellett éldegélő erdei bölcshöz vitt az útja, kinek - bár ezt csak nagyon kevesen tudják róla - félig-meddig tünde vér is csörgedezik az ereiben. Az anyja volt hosszúéltű, akitől a bölcs eltanulta az ősök nyelvét, és betűit. Mikor a dornodonita megemlítette neki a verset, ő könnyedén megtalálta az összefüggést. A verssorok mindegyike egy-egy kód volt. A betűjeleket számokkal kellett helyettesíteni, majd összeszorozni a kapott számjegyeket. A régiek, a bölcs szerint, gyakran használták ezt a rejtjelet. Az első két sor meghatározott egy helyet. A harmadik pontosította a koordinátákat azzal, hogy az eseményt elhelyezte az időben. Puff! Chardonnay nem sokra ment azzal, hogy megtudta: az elfek időszámítása szerint ekkor meg ekkor rejtették el a relikviát. A negyedik sor azonban már sokkal érdekesebb eredményt hozott. Csupa-csupa egyes jött ki a végén, amit bárhogy szorozzunk is, az eredmény egy!
Aztán eltelt egy hosszú hét. A hely, amit a fémdarab meghatározott, a Sötét Földön volt, a papnő tehát utazni kényszerült. A Káoszúr világán két, küzdelemmel töltött nap után eljutott arra a helyre, amit az első két sor meghatározott. Nagy, kiégett puszta várta itt. Közel, s távol sehol egy hegység, mocsár, vagy sivatag. Még egy kisebb bucka sem látszott a láthatárig. A síkság középpontjában pedig egy tűtorony magasodott. Egy függőleges vonás, akár az elfek egyese. Nem kellett sok logika ahhoz, hogy Cahradonnay rájöjjön, a toronyban kell keresnie a második darabot.
Ylgoroth nem volt éppen szívélyes házigazda. Talán nem szerette a váratlan látogatókat. Mikor a kalandozó tapadókorongokból készült karperece segítségével felcsúszott a tükörsima oldalfalon, és bemászott a torony csúcsán talált ablakon, a Thargodan báró hangot is adott eme ellenérzésének. Előbb szolgáit uszította a nőre, aztán ő maga is támadásba lendült. Nem volt éppen könnyű csata, de Chardonnay végül büszkén metszette ki a szörny félméteres, még a halála után is tűzaurával övezett, villás nyelvét. Elhatározta, hogy ha nem is sikerül majd belőle korbácsot készítenie, trófea gyanánt akkor is hordani fogja.
A toronyszoba átkutatása beváltotta a reményeit. Egy furcsa ládát talált, aminek tetején egy vájat húzódott. Ebbe illesztette bele a fémcikkelyt. Egy látkép jelent meg előtte. A körív-darabból egy szabályos, kör alakú vízió bukkant elő, és ez vezette nyomra.
A következő héten már a bo’adhun birodalomban kóborolt. Egy ősi rúnatornyot keresett, azt, amit a képen látott. Sorra végigjárta a kalandozótársai által feljegyzett ilyen építményeket, mígnem a hatodiknál célba is ért.
Ha Dornodon nem tartja rajta a szemét kiválasztottján, biztosan elbukott volna. A toronyban olyan szörnyekkel találta szemközt magát, melyeket saját elhatározásából soha nem támadna meg. Ezekhez a csatákhoz a halált megvető bátorság kevésnek tűnt. Szükség volt az istenéről rá is átragadt követelőző őrületre. Chardonnay hajszál híján odaveszett, mikor szobáról-szobára haladva megküzdött a torony lakóival. Először egy vad szellemdarázs próbálta meg felnyársalni méteres fullánkjával, majd egy leírhatatlan, repülő borzalom, egy elemi pulzátor tört az életére. A következő teremben pedig egy óriás várta, egy sebezhetetlen tleikan behemót.
A papnő istene kegyében részesülhetett, mert áldás kísérte minden csapását, míg ellenfeleit cserbenhagyta a szerencse. Mikor a torony legnagyobb hatalmú lakójával állt szemközt, a kalandozó szemernyi félelem nélkül, vigyorogva emelte rá a kardját. Már tudta, hogy nem eshet bántódása.
A tleikan főbíra gyorsan rácáfolt e csalóka, önbizalom szülte sejtésre, és alaposan helyben hagyta. Számtalan sebből vérezve, összetörve, zihálva nyitotta fel az ősi nép főrangú urának kincses ládáját. Itt talált rá Songard szívére, az óriásrubinra, és itt kezdődött a kétségbeesés. Hiába illett pontosan a drágakő a különös fémkaréj hegyébe, a megjelenő vízió most nem segített a kalandozónak közelebb kerülni a megoldáshoz. Egy kortalan elf férfi arcát látta csak, ahogy beszél hozzá, ám hangokat a szerkezet nem adott ki magából.
A hatalmas rubin, már ki tudja, hol volt, ám Chardonnay megtalálta végre, hosszú idő óta az első új nyomot. Azt az épületet, ami az elf háta mögött látszódott a képen. Pontosabban, ami az eltel évezredek őrlő fogaitól rágatva, mára megmaradt belőle.

***

Hatvanezer aranydukát még egy gazdag kalandozó számára is nagy összeg, hát még egy olyannak, aki épp csak az imént érkezett Erdauin pusztáiról! A káoszpap fantáziája őrült sebességgel gyártotta az újabb és újabb terveket a pénz elköltésére. Mi mindenre elég lenne ennyi arany! Mesés relikviákra, varázsfegyverekre, mesterien kimunkált páncéldarabokra futná belőle, no és nem utolsó sorban a híres, alanori Piroslámpás ház szolgáltatásaira is. Authoricus fejében egyre csak az uzsorás szavai visszhangoztak, nem tudott másra gondolni. A vagyon ígérete teljesen megrészegítette.
Valahonnan hátast kellett szereznie!
A városi teleport segítségével ugyan sikerült meglépnie Chardonnay elől, de tudta, hogy a nő nem fogja egykönnyen feladni az üldözést, és előbb vagy utóbb a nyomára bukkan. Ráadásul ennek az ügyes varázslatnak van egy súlyos hátránya. Ha elhagyja a város területét, azonnal visszakerül a kiindulási pontra. A tolvaj pedig nem szeretett volna gyalogszerrel bujdosni a vérszomjas dornodonita elől. Abba pedig még belegondolni sem mert, mi lesz, ha visszatérve a Csatorna partjára, épp a nő karjaiba szalad.
Biztosrév a kalandozók városa. A nyugatról érkező bevándorlók nehezen összekuporgatott aranydukátjaikon magától, VI. Borax királytól vették ezt a pár négyzetmérföldnyi parcellát, hogy kibújhassanak az adók, és a vámok terhe alól. A terület megvásárlásával azonban csak a lehetőséget kapták meg, a várost nekik kellett felépíteni. Nem voltak rabszolgasorba hajtott hadifoglyok, földesuruknak engedelmeskedő jobbágyok, sem pár garasért az egész napot végiggürcölő kubikusok. Senki nem segített, mindent maguknak kellett megteremteniük. Az önkéntesek mégis a szívügyüknek érezték a csírázó település felvirágoztatását, és az épp csak kizöldült parkokban, a félig-meddig kész házfalak tövében, a kőszállító kordék alatt, és szinte mindenhol, ahol csak lehetőség nyílt rá, kalandozók táboroztak.
Authoricus kinézett magának egy sátrat. A lakója nem lehetett éppen korán kelő típus, mert messzire elhallott a hortyogása a cserzett állatbőrökből emelt alkalmasság alól. S ha ez még nem adott volna elegendő bizonyosságot a hős városépítő állapota felől, a sátornyílásból kikandikáló, koszos csizmapár mellett egy nagy halom, kiürített boros flaska is hevert.
A közelben egy kedvetlen gránit elementál gubbasztott. Nem különösebben zavarta az árnymanó közeledése, hisz a gazdája hatalmas kövek összemorzsolására, felemelésére, vagy földbe döngölésére idézte meg, nem pedig azért, hogy a tábort őrizze. Az sem érdekelte különösebben, hogy a tolvaj halk szavakkal, és simogatással gyorsan megnyugtatta az eleinte még berzenkedő spagulárt, és máris elkötötte a sátor mellől. Authoricus nem sokkal később már vidáman spagularagolt, és bizakodón tekintett a jövőbe. Eldöntötte, hogy nem fog elbújni Chardonnay elől, hanem megkeresi őt, és megpróbál vele egyezséget kötni. Ahhoz, azonban hogy e terve sikerülhessen, előbb ki kellett derítenie, hogy hol találja a lánghajú kalandozónőt.

***

A pikkelyes ptog megbízható társa volt már számtalan együtt átélt kaland során. Jól tudott vigyázni magára és mindig fegyelmezetten várt rá, ezért Chardonnay bátran kint hagyta. Úgy vélte, odalenn úgy sem sok hasznát látná a hátasnak. A lejárat, amit a romok között talált, csak egy keskeny, omladozó szélű lyuk volt, amin keresztül egyébként sem tudta volna egykönnyen lejuttatni az idomított bestiát. Megszabadította hát a málhától, és ráparancsolt, hogy maradjon veszteg.
Miután minden felesleges terhétől megvált, hosszan válogatott a mágiával átitatott ékszerek, fegyverek, és remekbeszabott páncéldarabok között. Mágusköpenyét egy tűztől, jégtől, villámtól, egyszóval az alapelemektől védő másikra cserélte. Csúcsos mágussipkáját is letette, és helyette a varázserejét megnövelő lidérckoronát illesztette a homlokára. Összeszedte a bűzös Thargodan esszenciával átitatott dobócsillagjait, és hatosával a keze ügyébe, az övén sorakozó kis rekeszekbe készítette azokat. De a legtöbb időt a megfelelő fegyver kiválasztásával töltötte. A "fegyver" szó Chardonnay szótárában a "kard" szinonímája volt. Mindig vonzódott az erő és a kecsesség pengéihez, ezért egész gyűjteményt tartott belőlük. Rövid, két élére fent, mágikus sebzést okozó szablya éppúgy volt közöttük, mint hullámos pengéjű rúnakard, fogazott, kígyónyelv-hegyű vámpírkard, saját kovácsolású mithril-penge, és nehéz, kétkezes krathan pallos. Mivel nem tudhatta mekkora mozgástere lesz, a "torokvágó"-nak is nevezett rövidkardját, és az életerőszívásra is képes vámpírpengét készítette elő.
A kalandozó okult a korábbiakból, ezért kemény megmérettetésre számított. Nem hagyta, hogy becsapja az élettelennek látszó, néma környék. Biztosra vette, hogy halálos csapdák, és veszedelmes szörnyek várják. Talán épp olyan lények, amelyeknek nem számít az idő múlása. Szellemek, élőholtak, más létsíkokról idecitált, és bilincsbe vert entitások... Miután eldöntötte, mit visz magával, a nehéz málhazsákot, az étkes tarisznyát és a törékeny holmikat rejtő csomagot a romok közé vonszolta, és alaposan elrejtette.
Mikor úgy érezte, lelkileg felkészült, behúzódott a lejárat közelében lévő, részben épen maradt sarokba, és hátát a falnak vetve fellapozta a máguskönyvnek becézett füzetét. Sorra vette a legerősebb varázslatait, használható taktikán törve az agyát. Végül úgy döntött, a gyorsaságát helyezi előtérbe, és nem fog védővarázslatokat bevetni. Az így nyert, értékes pillanatokat pedig arra használja majd fel, hogy nagyobb hatalmú, ám hosszabb szövegű litániákat idézzen az ellenfeleire. Összeszámolta a vízhatlan iszákban tárolt, gusztustalan plazmákat, melyekre a pusztító végzet fókuszáláshoz mindenképpen szüksége lesz. Harminc. Elégedett volt, mert az eredmény remélhetőleg ugyanennyi nyertes csatát is jelentett.
A kalandozók többsége nyeglén szokott istenéről beszélni. Hangoztatják, hogy ők csupán alkut kötöttek a patrónusukkal. Üzletet emlegetnek, mintha holmi zöldséges kofáról lenne szó, akihez nap, mint nap betér a városlakó, hogy a levesbe valót megvásárolja. Talán a halandók görcsös szabadságvágya rejlik e beszédek mögött, talán csak a szégyen. A hatalom után áhítozó, magányos harcosok egymás előtt csak ritkán vallják be: az istenüktől kapott erő nélkül semmire sem mennének.
Chardonnay nem tartozott közéjük. Ő gyakran megszólította urát. Akkor is, ha egyébként nem várt tőle semmilyen segítséget, hisz réges-rég eladta már a lelkét a pusztítás istenének. Minden leheletét átengedte a halhatatlannak, minden apró gondolatfoszlányát megosztotta vele. Az imáiban úgy beszélt, mint engedelmes kislány a szigorú, és hallgatag atyjával.
Nem fáradt azzal, hogy a romokból oltárt építsen. A szükségtelen mozgást a duci papnő, ha csak lehetett, kerülte. A munkát elvégezte helyette a mágia! Elegendő volt elsuttognia az oltárteremtés igéit, és a kicsinyke kavicsok már az első szótag elhangzásakor felemelkedtek a levegőbe. Amikor pedig kimondta a végszót, és a varázslat megfogant, a rom belsejében már minden mozdítható kődarab és homokszem az ő akaratának engedelmeskedett. Az építmény, melyet belőlük emelt a dornodonita, otrombább volt a legtöbb, kézzel összeállított oltárnál, ám a célnak megfelelt.
Az ima kicsit rövidre sikerült. A kalandort már átjárta a felfedezésre váró rejtély izgalma. Gondolatai a lejárat körül keringtek. Lelki szemei előtt sosem látott, borzalmas szörnyek, és csordultig telt kincses ládák képei váltották egymást. Mikor áldást kért küldetésére, mégis olyan érzés kerítette hatalmába, mint legutóbb. Dornodon a saját lényegéből engedett át papnőjének egy kicsiny részt! Ereje, ügyessége, gyorsasága és életenergiája egyszeriben mintha sokszorosára duzzadt volna. Majd szétvetette a tettvágy! Chardonnay úgy pattant fel, mint aki kész birokra kelni az egész világgal!

A létra, ami egykor a pincébe vezetett, már rég elporladt, ezért kötélen kellett leereszkednie. Por, pókháló és derékig érő, ragacsos gaz fogadta odalenn. A félhomályban már megidézhette az infralátás erejét, ám utána vigyáznia kellett, nehogy a felszínre vezető nyílás felé pillantson. A varázslat, ami látszólag vörös fénnyel árasztotta el a pincét, valójában a pap látását élesítette fel, sokszorosára növelve szeme érzékenységét. A fenti ragyogásba nézve akár meg is vakulhatott volna.
A helyiség úgy hat lépés széles, és nyolc lépés hosszú lehetett. A falakon nem volt ajtó. Az egykori berendezési tárgyak maradványait a felgyülemlett homok, és az abban felnőtt gyom teljesen elfedte.
A kincskeresők első alapszabálya: Olyan nincs, hogy nincs kincs! Chardonnay tehát alaposabban végigpásztázott mindent.
Az infralátás remek varázslat, mert nem csak a látást erősíti fel, hanem a megérzésekre is hatással van. A tüzetesebb vizsgálódás után a szoba távolabbi oldalán halványan ugyan, de kirajzolódtak egy elfalazott átjáró körvonalai! Dornodon nem véletlenül volt a pusztítás istene, remek eszközt adott papjai, és papnői kezébe a romboláshoz. Mikor Chardonnay felfedezte a befalazott nyílást, nem teketóriázott. Összegyűjtötte a manát, és megidézte a sötét rítus erejét. A golyóvá gyúrt negatív energia úgy vágódott a kőfalba, mint egy katapult lövedék. A robbanásba beleremegett minden. A robaj fülsértő volt. Mikor eloszlott a por, a fal helyén már csak egy sötét lyuk ásítozott.
Második alapszabály: Biztonságos labirintus nincs!
Chardonnay óvatosan átkukucskált a nyíláson. Egy hosszú, keskeny folyosót látott, ami egy lefelé vezető lépcsőben végződött. A padlót bonyolult mintájú, csiszolt márványlapok, a falakat pedig mindkét oldalon domborművek, faragások borították. A mennyezet pont olyan magasan volt, hogy egy felnőtt ember kényelmesen kihúzva magát, elsétálhatott alatta. A látszólagos nyugalom ellenére a dornodonita veszélyt szimatolt, ezért kiélesítette az érzékeit.
Az elme hatalma sok furcsa dologra képes. A legtöbb kalandozó tudatában sincs annak, hogy szeme mindent lát, az agya pedig minden látványt rögzít. Másra tehát nincs szükség, mint lassan végigpásztázni mindent, majd némi mentális rutinnal rendszerezni az elraktározott képeket. Az egyszerű népek csodaszámba sorolnák ezt a képességet, pedig szó sincs fatális véletlenről, vagy isteni közbeavatkozásról. Csupán a részletekre derül fény, melyek felett talán elsiklana a figyelmetlen tekintet.
A koncentrált pszi-energia sikítva jelezte a papnőnek, hogy a folyosón csapda várja! Ha valaki olyannyira jártas a kelepcék felfedezésében és hatástalanításában, mint a Chardonnay, az általában már önmagában is elég ahhoz, hogy ép bőrrel ússzon meg egy kalandot. Ahogy a papnő előbbre óvakodott, minden lépés előtt alaposan átvizsgálta a kőlapokat. Már félúton járt a falba ütött nyílás és a lépcső közt, mikor megtalálta, amit keresett. Ha nincs felkészülve rá, biztosan belegyalogol a láthatatlan, és érzékelhetetlen mágikus falba, ami a két, egymással szembenéző, démonszobor között feszült. Még így is csak kiélezett hatodik érzéke miatt torpant meg, látni továbbra sem látott semmit. Sejtette csupán, hogy veszély les rá.
Dornodon nem csupán pusztítani tanítja a követőit, hanem arra is, hogyan kerülhetik el a pusztulást. A mágikus természetű csapdák felfedezésére sajátos igét ajándékoz papjainak, minek segítségével azok még a legfurmányosabb, varázslattal álcázott kelepcéket is megtalálhatják. Chardonnay lassan leguggolt, és elsuttogta a csapdaészlelés szavait. A láthatatlan fal a varázslat erejének engedelmeskedve egyre erősebb derengéssé állt össze, majd, mintha kristályból volna, látszólag megszilárdult. Rövid szemrevételezés után kiderült, hogy a csapdák eme fajtáját sokkal nehezebb hatástalanítani, mint felfedezni. A dezintegráló fal aktiválását egy aprócska macskaszemre bízták, amit szinte lehetetlen kijátszani. A dornodonita ezért nem is bíbelődött vele. Ehelyett inkább egy ritkán használt varázsigéhez folyamodott.
A mágiatörés hatalma sokféle formában bevethető a bűbájok, átkok és más, időtálló varázsformulák ellen. Tomboló mana-örvényként éppúgy megnyilvánulhat, mint tűszúrásnyi fénysugárként, vagy hömpölygő energiafolyamként. Sikerét csakis a varázsló tudása, és fantáziája befolyásolja.
Ha rászánja a napot, Chardonnay biztosan megtalálta volna az ősi varázscsapda rejtett, és ügyesen elvarrt mana-szálait, és egy újabb nap alatt talán vissza is fejthette volna azokat. Ha elegendő hatalma van, egy mágus még a fonadékba zárt varázserő felfogására, és felhasználására is képes lehet. A papnő azonban nem szándékozott ennyi időt itt tölteni. A mágiatörés igéjével, mintha csak öklelő kost zúdítana a zárt várkapura, bezúzta a kristályfalat. A folyosó belerázkódott az elszabadult energia tombolásába, Chardonnay-t pedig hátratántorította egy láthatatlan erő. Egy perc sem telt belé, minden elcsitult, és már nyoma sem volt a csapdának.
A varázslónő ezután, még óvatosabban haladt a folyosón, de elővigyázatossága feleslegesnek bizonyult. Minden gond nélkül elérte a lépcsőt, minek alján a járat jobbra tartott tovább. A padló itt már enyhén lejtett, és mintegy tíz lépéssel odébb egy újabb, lefelé vezető lépcsőben végződött. A falakra vésett faragások kusza összevisszaságban ábrázoltak szörnyeket, elfeket, szellemeket és mindezek egymás ellen vívott csatáit, számtalan variációban. Bár a levegő nem mozgott, a nő megérezte a poshadt víz szagát. A kellemetlen kipárolgás lefelé haladva erősödött. A padlót vékony rétegben megszáradt sár borította, és a falakon is látszott a nyoma, hogy egykoron ez a rész víz alatt állhatott.
A folyosó ismét jobbra fordult a lépcsőkar aljában, és még meredekebben tartott lefelé. A padlót borító iszap itt csúszós volt, és büdös. Chardonnay nem akarta megérinteni a faragásokat, de ha nem akart elcsúszni, kénytelen volt rá. A kövek melegek voltak, és furcsa, puha tapintás esett rajtuk. A kalandornő riadtan rántotta vissza a kezét. Gyorsan előszedte a tigroszlán-mancsból készült mászókarmokat, és mithril kesztyűje helyett a kezére húzta azokat. Valamivel magabiztosabban lépegetett tovább. Az erős karmokkal bele-beleakaszkodott a különös, holt-eleven szobrokba.
Már majdnem elhaladt a rejtekajtó mellett, olyannyira lekötötte a figyelmét az igyekezet, hogy talpon maradjon. Jobbról, az egyik szobor körvonalait egy árnyalattal erősebb vörössel rajzolta meg az infralátás, mint a többiét. Chardonnay elrebegett egy gyors hálát Dornodonnak a hasznos varázslatért, és félig bal lábán állva, félig jobbján guggolva szembefordult a szoborral. A védőrúnát is csak véletlenül fedezte fel. A szoborba álmodott démonlény testét tetőtől-talpig mágikus rajzolatokkal tetoválták tele, s a díszítésnek vélt vonalak közé ügyesen rejtett manát az alkotó. Bizony, hatalmas mennyiségű varázsenergiát használt az ajtó megvédésére az egykori mágus!
A védőrúna nem egyszerű csapda, amit holmi mágiatöréssel szét lehetne rombolni, vagy mechanikusan ki lehetne kapcsolni. A varázsszó ismerete nélkül ez lehetetlen. Sőt, a meggondolatlanul próbálkozó mágust meg is ölheti a pusztításba sűrített, visszatükröződő energia.
- No, Shazi, most találj ki valamit! Annyi mana a világon nincs, amivel ezt a rúnát semlegesíteni lehetne... - tűnődött magában, és a hangját kísértetiessé tompították a falak.

***

Authoricust háromszor zavarták el a kalandozók, mire talált egy kisebb kőkupacot, amit senki nem kívánt a közeljövőben, holmi himihumi közös tudat nevében házzá alakítani. Mikor meggyőződött róla, hogy senki nem figyeli, gyorsan egymásra hordta a nagyobb köveket. Aztán, ahogy egyre magasodott az építmény, mindinkább kisebbek kerültek sorra. Végül egy hatalmas, mutatóujjra hajazó valami kerekedett ki az egészből. A viszálypap nem sokat cicomázott a monoliton. A lényeget úgyis a rávésett szimbólumok, és Chara-din neve jelentette, nem a díszítés. Az árnymanó a szükséges rúnákat nem tudta fejből felidézni, de erre nem is volt szükség. Csupán át kellett másolnia azokat szimbólumáról a kő felületére.
Mikor elkészült végre, ugyanúgy imádkozott, mint más istenek papjai az oltár előtt. Az ősi istenség nevében emelt monolitok azonban ezen kívül semmi egyéb hasonlóságot nem mutattak az oltárokkal. Nem kellett szigorú szabályoknak megfelelni az építésekor, jó volt úgy, ahogy épp sikerült. Ezért Chara-din monolitjai annyifélék voltak, ahány csak meredezett belőlük Ghalla-szerte.
Authoricus szeretett volna gyorsan végezni. A kalandozók többsége ugyanis gyűlölte a káoszisten papjait. Az ellenszenvnek nem vallási fanatizmus volt a fő oka, hanem pont ezek a szentségtelen, förtelem csúf imaoszlopok. Chara-din a monolitokkal nem csak saját papjait érte el, hanem a többi istenét is. Az oszlopok segítségével elszipolyozta a környék manafeleslegét, és azt az építmény tövében táborozó papjának sugározta át. Ez a felettébb dühítő tulajdonság a közelben felbukkanó, más hitű kalandozókat sem kímélte. Ők pedig ezért, érthető okból, általában nehezteltek a káoszistenre, és annak minden papjára.
- Uram, lásd, én megcselekedtem, amit kértél - kántálta a rítus megkövetelte szavakat a pap, de hangjába áhítat helyett gúny keveredett. Ahelyett, hogy lassan, és magasztosan beszélt volna, az ima szövege Authoricus szájából úgy hangzott, mint egy bugyuta gyermekvers. – Lásd most megjelentem előtted, és kérlek...
A rendreutasítás nem váratott sokat magára. A tolvaj szemei hirtelen kifordultak, a levegő kiszaladt a tüdejéből, és egész testében megemelkedett, ahogy a láthatatlan, isteni erő felragadta térdelő helyzetéből. Úgy lógott a levegőben, torkánál fogva, hogy épp csak a lábujjhegye érte a földet.
- Uram... - nyögte. Ezt az egy szót is alig tudta kipréselni magából.
- Megcselekedted? - harsogta az istenség. A hangot persze más nem hallhatta, csak az árnymanó. - Megölted a denevért?
- Én... én nem tudtam...
- Mit akarsz akkor, térítő? Miért zaklatsz? - lüktetett át téren és időn. A tolvaj a földre roskadt, mikor eleresztette patrónusa.
- Megöltem... megöltem a vércápákat, uram. Ahogy parancsoltad - Authoricus négykézláb állva, lehajtott fejjel próbált valahogy levegőhöz jutni.
- Úgy? Hát jól van. Ezért jutalmat érdemelsz... Erre a varázslatra épp szükséged lesz, ha akaratomnak engedelmeskedsz végre. Nyisd meg elméd, a kristálygömb igéi előtt, térítő!
A következő pillanatban Authoricus agyában felfénylettek a jutalomvarázslat szavai, aztán a kapcsolat fénye kihunyt. A tolvaj nagy nehezen talpra kecmergett. Kicsit remegett a térde, de kihúzta magát, és gyűlölettel köpte le Chara-din imakövét.
- Dögölj meg, te rohadék! - fakadt ki, és csak azért nem rombolta le saját alkotását, mert sajnálta rá elvesztegetni az időt. Különben is biztos volt benne, hogy megteszi helyette majd más, még ezen a napon.

***

Miután Chardonnay némi koncentrálás árán óvatosan végigfürkészte a mana kapcsolatait és szerteágazó szálait, már pontosabb képet kapott arról, mennyi időbe és energiába is kerülne felfejtenie a védőrúnát. Kiderült, hogy első ránézésre alaposan alábecsülte a rajzolatba zárt varázslat erejét, és egyben az is, hogy annak felszakítása jócskán meghaladja a képességeit.
- Songard! - kiáltotta, egy hirtelen ötlettől vezérelve, de nem történt semmi. Megvonta a vállát. - Egy próbát azért megért. Nem? - kérdezte a szobroktól, s azok némán helyeseltek.
Dornodon félisteni hatalmú szolgája nem esett kétségbe. Tudta, ha kicsúszik a keze közül az irányítás, olyan iszonyatos mennyiségű mana szabadul majd el, hogy a robbanás nem csak őt tépheti darabokra, de lehetséges, hogy a romváros térképét is át kell majd rajzolni odafenn. Nem tudhatta ugyanis, hogy a rúnába zárt büntetés tűz, villám, mérgező gáz vagy savcsóva formájában érkezik, hisz a csapda kiötlője bármilyen csapást megálmodhatott. A veszély ellenére Chardonnay elhatározta, hogy mindenképpen behatol a rejtekajtón, akár csellel, akár erővel. A halál gondolata nem riasztotta, az viszont igen, hogy az ajtóval együtt talán a szobában rejtőző kincsek is megsemmisülhetnek.
A papnő az istene kegyelmét már régen kiérdemelte, és olyan jutalmat kapott tőle, amiben csak kevés halandó részesül. Lehetőséget nyert a feltámadásra! Igaz, csupán egyszer élhetett ezzel az eséllyel, ám az odabenn rejtőző titok megoldásáért cserébe habozás nélkül odadobta volna ezt a felbecsülhetetlen ajándékot. Ezért nem félt belefogni a varázslat szétbontásába, holott tudta, hogy saját tudása meg sem közelíti a letűnt idő mágusának hatalmát.
Eltelt egy hosszú óra, s látszólag semmi sem történt. A dornodonita ugyanabban a testhelyzetben ült a szobor lábainál, a folyosó felderítetlen vége felé fordulva, mint mikor nekifogott a rúnafejtésnek. Úgy tűnt, elaludt, hisz szemeit lehunyta, egyenletesen lélegzett és arcán nyoma sem volt a megfeszített igyekezetnek. Pedig a mágusnő már minden varázserejét felemésztette. Amit most művelt az nem sokban különbözött attól, amit a bosszús halász tesz, mikor megpróbálja kioldozni a gombóccá tekeredett hálója szálait. Akárhol húzza, valahol máshol megszorul, mert a zsinegnek nincs vége, s nincs eleje, csak bogok és csomók mindenütt.
Aztán bekövetkezett az, amitől Chardonnay tartott. Elfáradt, mielőtt sikerült volna a munka végére érnie. Elfogyott a segítségül hívott varázserő, ezért vissza kellett térnie ebből a transz-közeli állapotból, hogy feltöltse elméjét manával. Ezt azonban csak úgy cselekedhette meg, elengedi azokat a szálakat, amiket már sikerült kibogoznia. Mikor felnyitotta a szemét, csak annyit látott, hogy felizzanak a szoborra tetovált motívumok, s a következő pillanatban mindent elemésztett a manatűz!
A lángra kapott varázsenergia a valóságra egészen más hatással volt, mint a közönséges tűz. Nem gyulladt meg semmi, és hő sem keletkezett, mégis minden beleremegett a tombolásába. Semmi nem állhatott ellen az erejének. A padlót borító iszap homokká száradt, a faldísz-szobrok felsikoltottak, a kövek, mintha csak zseléből volnának, remegtek, és hullámzottak. Az anyag lényegét támadta az őrjöngő vihar! Chardonnay lelkét úgy taszította ki a testéből a varázslat, hogy még megijedni sem volt ideje.
Egy pillanattal később, hirtelen elült a mágikus vihar. Az anyag mindenütt visszanyerte állandóságát, és a hanyatt dőlt, halott kalandozó teste megremegett.
- Ó, hogy utálom ezt! - sóhajtott fel a papnő, és felült. Végigtapogatta magát, és a holmiját, aztán ellenőrizte, a teste köré idézett bűbájokat, és védőburkokat. Úgy tűnt, minden rendben, a kötések kitartottak.

- No lássuk, hogyan kéne kinyitni! - morfondírozott, mintha mi sem történt volna. Valamilyen mechanikus szerkezet, vagy kapcsoló után kutatott. A zárat védő csapdát, egy kezdetleges ujjperc-bilincset, olyan primitíven rejtették el, hogy a dornodonita felkacagott. Motozása nyomán, alig egy perc múlva elmozdult a szobor, és feltárult a háta mögé rejtett nyílás.
A terem padlója legalább fél méterrel lejjebb feküdt, mint a folyosóé, és egyáltalán nem tűnt lejtősnek. A papnő kényelmesen beleguggolt a bejárat keretébe, megtámaszkodott, és alaposan körbekémlelt odabenn. A legfeltűnőbb az idéző kör volt, amit vérrel festhettek a padlóra egykoron. Közönséges megvilágításnál, például egy égő fáklyával a kezében, a papnő valószínűleg észre sem vette volna, ám a vörös fénytartományban a rajz fehéren izzott, szinte ragyogott a sötétben. Miközben szemlélődött, oda sem figyelve a mozdulatra, előcsomagolt egy adag összepréselt, aszalt gyümölcsöt. Elgondolkodva rágicsált, és közben teljes lelki nyugalommal köpködte befelé a szőlőmagot.
A szoba nagyjából négyzet alakú volt, és úgy két ember magas. A falak egyenletesek, sehol egy kép, vagy polc. Öt parázstartó volt minden berendezési tárgy, amiket a varázskör belsejébe illesztett, ötágú csillag csúcsaiba állítottak. A bejárattal pontosan szemközt egy vasalt, faajtó látszott. Mintha csak az imént járt volna itt a pince gazdája, résnyire nyitva volt.
Bár Chardonnay nem tudhatta, miféle veszedelmes szörnyeteg megidézésére rajzolták fel a pentagrammát, mégsem az idéző kör tartotta vissza attól, hogy tovább haladjon. Sokkal inkább a helyiség őrei miatt aggódott. A szoba sarkaiban ugyanis négy sötét alak várakozott.
- Gólemek - állapította meg lemondón. Nem volt meggyőződve róla, hogy varázslataival és fegyvereivel képes lenne komoly kárt tenni bennük, ezért inkább azon törte az agyát, hogyan lehetne kicselezni őket. Ha a legrövidebb úton szalad az ajtóig, meg kell törnie a varázskört, ha pedig megkerüli azt, vészesen közel kerül a szobrokhoz... Nem voltak illúziói. Az meg sem fordult a fejében, hogy a robosztus fémemberek csak közönséges díszei a szobának.
A gólemeket csak egyféleképpen lehet legyőzni. Az egymáshoz illesztett részeket szét kell választani! A mágia irányította gép így mozgásképtelenné válik, és a csatának vége. Sajnos ezt a taktikát a gólemépítő mágusok is jól ismerik, ezért a váll-, és térdizületeket általában pajzsok védelmezik, és a legtöbb mozgó szobornak egyáltalán nincs nyaka.
- Gyerünk, Shazi, essünk túl rajta! - bíztatta magát a kalandozó, és óvatosan a padlóra ereszkedett, miközben felnyúlt, és elővonta pengéit a hátára szíjazott, két, egymást keresztező hüvelyből. Számított rá, hogy a gólemek megmozdulnak majd, de arra nem, hogy ilyen hihetetlenül gyorsak lesznek! Amint a lába a padlóhoz ért, a két közelebbi gép máris rárontott, és ő alig tudott kitérni az első, lendületes ökölcsapások útjából. Chardonnay gyorsan felpörgette magát, és ellentámadásba lendült. Kihasználva, hogy jóval kisebb a gólemeknél, jobbra, a sarok irányába mozdulva, kibújt közülük. Ahogy elcsúszott mellette, tucatnyi vágást vitt be a gép testére. Találatai nyomán azonban csak halvány, fénylő karcolások keletkeztek, s azokat a fémszobor fel sem vette.
Behátrált a sarokba. A másik két gólem is megindult felé, de furcsamód elkerülték az idéző kört. Csak egyetlen pillanat maradt gondolkozásra, ez alatt döntenie kellett. Eldobta a hasznavehetetlen rövidkardot, és a komponenseket rejtő zsákocskához nyúlt.
- Pusztulj! - harsogta, és markában összepasszírozott egy karbin plazmát. Ezt a nagy erejű varázslatot élőlények ellen szokás használni, mivel legnagyobb a pusztítást az izmok, csontok és belső szervek közt képes véghezvinni. Sajnos a mozgó szobrok ezen szervek közül egyikkel sem rendelkeztek, ezért látható kár nem is keletkezett a testükön. Az ige ereje azonban még így is visszatántorította a legközelebb gólemet. Hogy megőrizze egyensúlyát, lépett két padlódöngetőt hátrafelé... pontosan beleütközve a mögötte érkezőbe.
Chardonnay nem várta meg, hogy mi lesz a kavarodás vége. Nyílt előtte egy keskeny rés, amit nem habozott kihasználni. Gombóccá húzta össze magát, és jobbra, a fal tövében, elgurult a támadói lába mellett. Mikor a sokmázsás fémszerkezet elvágódott, a kalandozó már majdnem elérte a szemközti ajtót. Visszakapta a tekintetét. A gólem fél testtel a pentagrammában feküdt. Azonnal megpróbált felállni, de csak annyit ért el, hogy hadonászó karjaival megszakította a mágikus rajz vonalát. A parázstartókon abban a pillanatban fellobbant a láng!
A papnő nem volt kíváncsi rá, hogy mi, vagy ki fog megérkezni a kör közepére, belökte az ajtót, beugrott a nyílásba, aztán bevágta maga mögött. Gyorsan körbekémlelt, de hirtelen nem talált semmit, amivel kitámaszthatta volna. Aztán rájött, hogy nem is lesz rá szükség.
Egy laboratóriumban volt, vagy legalábbis valami olyasféle helyiségben. Bár a dornodonitának nem volt túl sok elképzelése arról, hogyan nézhet ki egy alkimista műhely, annak a képnek, amit e fogalom számára jelentett, ez a szoba tökéletesen megfelelt. A falak előtt, körös-körül, a mennyezetig nyújtózó polcok álltak, s rajtuk a legkülönfélébb, fura eszközök sorakoztak, vaskos könyvek között. Mindent vastagon lepett a por. Az ajtóval szemközt egy asztal állt, rajta mindenféle lim-lom. Az asztal előtt pedig, a szoba központjában ott állt Songard szeme, egy háromlábú állványon. Chardonnay azonnal tudta, hogy ezt kereste. Ezt a tündöklő, csiszolt, üvegprizmát.
Mikor odakint, az ajtó mögött felhangzott a dobhártyaszaggató üvöltés, a kalandozót már nem érdekelte. Vigyorogva a prizmához ugrott, lekapta az állványról, és máris elsuttogta a felszínre ugrás kezdőszavait. Mire az első, feltartóztathatatlan ökölcsapás bezúzta az ajtót, a varázslónő, már odafenn pakolta a málhát a türelmes ptog-ra. Attól nem félt, hogy a gólemek kitalálnak a felszínre, de az ismeretlen bestiával nem kívánt szorosabb ismeretséget kötni.
- Jobb lenne, ha gyorsan elillannánk innen, Pytu. Te is így gondolod? - veregette meg a jószág zöldes-kék pikkelyekkel borított nyakát, és kivezette a romok közül. Találomra kinézett egy irányt, aztán Dornodontól remélve jó szerencsét, futásnak eredt. A hüllőt nem kellett bíztatni, engedelmesen ügetett a gazdája után.

***
Gyakorló boszorkányok is megirigyelhették volna, ahogyan Authoricus az üveggömböt bűvölte. Szakértő módjára idézte belé a kavargó füstöt, mintha világ életében ezzel foglalkozott volna, és nem most használná először a káoszúrtól kapott varázslatot.
Délutánra járt. Fullasztó meleg volt, és a szellő sem rebbent. Az árnymanó egy vén hangyafa hűs árnyékában ücsörgött, ölében a varázsszerrel, nem messze attól a helytől, ahová visszatért Biztosrévben tett látogatása után. Újdonsült társa a közelben legelészett. Nem látszott, hogy megviselte volna a gazdája elcserélődése. Sőt! Mivel Authoricus csak negyede annyit nyomott, mint a hétalvó troll, a spagulár nyilván elégedett volt a dolgok ilyetén alakulásával.
A varázsgömb belsejében lassan összeállt a kép, és a tolvaj megpillantotta a bőséges idomokkal megáldott dornodonitát. Percekig csak a ritmikusan le s fel lendülő kebleit csodálta, el is feledkezett arról, hogy a környezetre is koncentráljon kicsit.
Chardonnay szaladt. A mögötte felbukkanó látványból Authoricus semmit nem tudott megállapítani. Az azonban tökéletesen világos volt számára, hogy a nő nagyon messzire van tőle. Összeborzolta a szemöldökét. Olyan nagyon messzire nem juthatott - gondolta. Aztán próbára tette új játékszerét, és akaratával egy kicsit változtatott a képen. A gömb engedelmesen megmutatta a kalandozónő hátsó fertályát is.
- Ejha! - füttyentett a manó, és megpödörintette hegyes szakállkáját. Aztán megállt a keze mozdulat közben, mert a nő egy villanás közepette eltűnt előle. Rövid ideig csak kavargás látszódott. A káoszpap dühösen megrázta a gömböt. - Mi a fene esett beléd? Még nem is mondtam, hogy "elég"! - mérgelődött. A kép váratlanul kitisztult, és ismét feltűnt Chardonnay feneke. A papnő állt. Kezdő boszorkányunk gondolatával kicsit eltávolította magától a látványt. A tetőtől-talpig vörösben pompázó papnő ziháló alakja kisebb lett. Már látszott teljes magasságában... és nem messze előtte feltűnt egy terebélyes hangyafa. A fa tövében pedig egy üveggömbbe bámuló árnymanó legény...