Versenyfutás XXII.

13. Fejezet — Árulás
Ghalla, Yaurr Királyság, déli tengerpart

A fagyos hangulat, úgy tűnt, sehogy sem akar feloldódni. Az asztal egyik oldalán a ryuku hadvezetés festett arcú mágusai, és légis tisztjei ültek egyenes derékkal, mozdulatlanul, míg velük szemben kalandozók fészkelődtek a helyükön. A kölcsönös bizalmatlanság rányomta bélyegét a tárgyalásra, és az sem segített túl sokat, hogy az idegenek tolmácsa úgy beszélte a ghallai közöst, mintha az anyatejjel szívta volna azt magába.
Az asztalfőn egy korosodó úr, név szerint Khjue-te-do, a császár elismert inváziós tisztje pózolt. Direkt e célra varratott palástja kihangsúlyozta arcfestéseit, és ragyogó, mesés ékszereit. Sok minden volt a tartásában, és viselkedésében, ami a kalandorokat taszította, mert idegenszerű volt, és röhejes. A hatalmasra növesztett, hegyesre reszelt körmök, a sálanként festett hajtincsek, a fura grimasz, amit arcára festetett, és az a gőg, amivel végignézett rajtuk...
Lopakodó Kregon mint mindig, reverendájának előrelógó csuklyája alá rejtette arcát. Nyakában, hosszú vasláncon csüngött a koponyaszimbólum. Az inkvizítor türelmét vesztette. Nehezen tűrte a hosszú várakozást.
- Raver, mire várunk még? - súgta oda a mellette ülő, izzó szemű dornodonitának. - Ezek csak fel akarnak minket idegesíteni.
Lord Raver nem vesztegette a szót társa megnyugtatására, csak felemelte kissé kesztyűs kezét. Az idegenek elértették a mozdulatot.
- Megállapodtunk. Üzletet kötöttünk. Az üzlet ránk eső felét teljesítettük. Itt az idő, hogy elszámoljunk hát - mondta, s a tolmács alig hallható hangon fordította szavait. Az éjszaka csendes volt, és hűvös. A sátrat átjárta a lengedező tengerparti szél. A ryuku hadvezetés nem reagált szavaira. Tán arra vártak, folytassa, ezért kicsit megemelte a hangját.
- A megállapodásunkban nem volt szó arról, sikerrel jár-e a hadjárat, avagy elbukik. Kudarcotok nem a mi bűnünk. Minden lehetséges információt megkaptatok, ami a sikerhez szükséges lehetett, seregetek mégis megszaladt Alanor falaitól.
Khjue-te-do félbeszakította a tolmácsot azzal, hogy indulatában az asztalra csapott. Elhadart valamit, ami csak úgy fröcsögött az eddig elfojtott haragtól, és csak mondta, és mondta. A tolmács fahangon fordította szavait.
- Őfelsége, tizenhatodik Fe-thui-jong Nagycsászár teljhatalmú hadura, Khjue-te-do nagykán ezeket a szavakat mondja általam: Becsaptatok! Azt mondtátok a főváros gyenge, áttörhető a védelme, katonái gyávák, és kevesen vannak. Azt mondtátok a déli nagyváros egy napig sem fog kitartani. Azt mondtátok, az itteniek elfutnak majd seregünk elől, és két nap alatt miénk a félsziget. Becsaptatok, mert erős falakat, és elszánt védőket találtunk, és szabad mágus-harcosokat, kik képesek a feltámadni a halálból... Gyenge ellenállást ígértetek, és győzhetetlen zsoldosokat találtunk. Katonáim zöme odaveszett az árulástok miatt!!
Von Bek, aki eddig nyugodtan pödörgette kecskeszakállát, ezeknél a szavaknál tőrt rántott, és az asztalba vágta. A tisztek felugráltak, és a testőrök azonnal kopját szegeztek, de Khjue-te-do intésére leengedték azt.
- Raver! Miért hagyod, hogy így beszéljen velünk? Idejöttek, a kutya se hívta őket, aztán, mikor letörik a szarvukat, vádaskodnak... Menjünk a fenébe! - a Sötét Inkvizíció Apostolai közül öten voltak jelen, s mindenki egyetértett a gróffal. Lord Raver azonban hosszasan töprengett. Mikor megszólalt hangja nyugodt volt.
- Elmondtam neked, parancsnok, hogy ez a világ más, mint a tiétek. Itt nem csak a nemesek, és a katonák viselhetnek fegyvert. Az itteni királynak nincs hatalma a szabad kalandozók fölött. Elmondtam azt is, hogy ha az uralkodónak sikerül a kalandozókat a maga oldalára állítania, akkor sereged szétverik. Egy veterán a magunk fajtájából száz harcosoddal felér. Térképet kaptál, a gázlók, hidak, utak megjelölésével. Felírtam néked a veszélyes szörnyek fészkeit is, amit jobb elkerülni. Megmutattam csapataink gyenge pontjait, és a védműveket is többször meggyengítettük. Meghívót kaptál a Yaurr trónra, de te nem tudtál élni a lehetőséggel. Az ellened felsorakozó nyavalyás Fénypapok fejét kértük mindezért csupán. Add hát ki nekünk foglyaid! Teljesíts kötésünk rád eső felét!
Súlyos csend ereszkedett a tárgyalásra. A hadvezérek egymásra pislogtak. Mind a főparancsnok döntésére vártak.
"Nem tudnak megfelelni alkunknak. Nem tudnak, vagy nem akarnak. Átejtettek minket."
Alaria a tudattársak titkos szellemnyelvén szólt Ravernek. A vezér adott a törpe nekromanta szavára. Megérzései nem szokták cserbenhagyni.
Raver összesűrítette tudati energiáit, és úgy formálta a szellemnyelv szavait, hogy minden inkvizítorhoz eljussanak.
"Változik a terv. Ha két percen belül nem jutunk dűlőre, szétcsapunk közöttük. Ha jelt adok, szólítsátok angyalaitokat!"
A ryuku hadvezér hegyes körmeivel koppantott a deszkán. Az apró zörej üstdobként dohogott a csendben, és a tolmács engedelmesen fordított.
- Ha átadjátok a feltámadás titkát nekünk, megkapjátok, amit kiérdemeltetek. Nem térhetünk vissza dolgunk végezetlenül, ám e titok nélkül nem győzhetünk semmiképp. Szövetségünk erős, és gyümölcsöző lesz, ha feljuttattok a yaurr trónra engem. Minden hozzám hű kalandort nemesi rangra emelek, és birtokkal jutalmazok. Ellenségeitek immár a mi ellenségeink. Céljaitok érdekében seregem is munkálkodni fog. Áruljátok hát el a titkot, és jutalmatok nem marad el.
Az iménti keménykedés után túl átlátszó volt a mézes-mázos hang. Raver csapdát sejtett. A Deus ex machina titka tehát rejtély az idegenek számára. Az egyszerű, bármelyik kalandozó által könnyűszerrel elkészíthető gépezet, megfejthetetlen talány a ryukuk előtt. Nagyszerű. Ez a hír, és a főparancsnok feje talán megfelelő tárgyalási alap volna a győzelmet ünneplő királyi haditanács előtt...
"Most!"
Bár látszólag minden fegyverük odakinn hagyták, annyira nem voltak ostobák, hogy egy-egy tőrt, dobónyilat, áldozókést, vagy kurta buzogányt el ne rejtsenek ruhájukban. Kalandozók voltak, s a szabad harcosok lételeme a küzdelem. Egyszerre ugrottak fel, és az asztalt a túloldalon ülőkre borították. A testőrök azonnal ugrottak, de hirtelen öt fertelmes lény lépett elő a semmiből. Az inkvizítorok jobbjában egyetlen röpke gondolati parancsra megjelent a varázserejű korbács. A legyőzött jóság-papok csontjából faragott nyélre az áldozat bőréből hasított szíjakat gyűrűztek, s elegendő volt suhintani velük, hogy az ellenfélen úrrá legyen a rettegés. Az angyalok megsebezhetetlenek voltak, és pillanatok alatt miszlikbe aprították a testőröket. Odakint kürt harsant, vasalt csizmák dobogtak. Egy perc kérdése volt csupán, hogy mikor ront rájuk a megmaradt sereg összes légiósa.
Lord Raver a főparancsnokhoz ugrott, miután sikerült utat találnia a kavarodásban. A férfi arcára kiült a rettegés. A tolmács, húsz éves, egyszálbélű fickó, ott kuporgott a lábainál.
- Mondd meg az uradnak, hogy tudja, mielőtt elmetszem a torkát. A kalandozók nem katonák, és szabadon döntenek saját sorsuk felett. Paktumot kötöttünk, amit most megszegünk, mert ehhez támadt kedvünk, és lehet, holnap ellenségeinkkel fogunk egyezkedni. A varázsszer, aminek titkát annyira vágyod, pedig ez itt, az övemen, ez a kicsiny doboz! - az izzó tekintetű inkvizítor megvárta, míg a hebegő tolmács rendre elsorolja szavait urának, aztán körülnézett. Társai szörnyű vérengzést rendeztek, s ki-ki a skalpot, az ékszereket, vagy a hadvezérek fejét gyűjtögette, vérmérséklete, és kénye szerint. A sátorponyva több helyütt felhasadt, és a táborból felcsörtető katonák máris odabenn voltak.
- Halálig! - üvöltötte Alaria Volerdi, és felkapott egy nehéz, támlás széket, azzal rontott a belépőkre. A halál angyala engedelmesen követte.
Khjue-te-do nagykán vigyorgott, és elköpött néhány szótagot.
- Nincs hová menekülnötök! Mind itt fogtok elpusztulni, árulók! - a tolmács is megbátorodott a felmentük láttán.
Raver a tőrével torkon szúrta a hadvezért, aztán üstökön ragadta, és a szemébe nézett.
- Ez minden vágyam! - sziszegte, és megrántotta az agonizáló nagykán fejét, miközben a pengével körbemetszette a nyakát. Szeme sem rebbent, ahogy mindenét beterítette a vér. - Dornodon hálás lesz ezért az áldozatért!
A csatának gyorsan vége volt, az angyalok szenvtelenül tették a dolgukat. Legalább negyven gárdista feküdt holtan szerteszét mire az utolsó inkvizítort is levágták. Az életben maradt parancsnokok eszüket vesztve üvöltöztek, ám hiába keresték az árulókat. A holttestek mindenestül eltűntek, mintha sosem lettek volna.



Harmadik rész


Versenyfutás

Közjáték

[Valahol az Istenek Síkján]

Azt mondják, az istenek mindenek felett valók. Ezt tanítják a papok, és erről szólnak az ősi regék is. A lényüket nem érinthetik oly gyarló emberi tulajdonságok, mint amilyen a harag, a gőg, az irigység és még hosszasan sorolhatnánk a hús börtönébe zárt lények mindennapjait megkeserítő, belülről emésztő lelki kórságokat.
Mondják, hogy ők nem éreznek ilyesmit. Tán valóban nem.
Ghalla hét igaz istene már régóta vitázott, és csakis Fairlight tudta megőrizni a hidegvérét. Neki is pusztán azért sikerülhetett, mert sokkal többre becsülte az elme hideg számítását a szeszélyes érzelmeknél. Ha egy halandóról volna szó, azt mondanánk, törte a fejét. Persze egy isten vonatkozásában ostobaság ez a kifejezés. Fairlight inkább kombinált! Igen, földhözragadt agyunk szerint ez lehetne az a fogalom, ami legközelebb állt az igazsághoz. Az eltelt napok alatt lassan kialakult ki egy összkép, s bár akadt még bőven kérdőjel a Teremtő Koronája körül, a kezdeti homály már-már teljesen kitisztult.
- Áruló! - üvöltötte Tharr magából kikelve. Egy dühösen fújtató ongóliant alakját választotta a tanácskozáshoz, s most, hogy az igazság kiderült, az indulatok magával ragadták. Mindannyian a végtelen Világmindenség ölén voltak, ki-ki a maga kénye szerinti külsőt öltve magára.
- Ugyan - mosolygott Dornodon, miközben észrevétlenül tovább erősítette az egyébként is áttörhetetlen védőburkot maga körül. - Nem tettem semmit, amivel kiérdemeltem volna haragod. Semmi olyat, amit szégyellnem kellene. - Egy kényelmes fotelt álmodott maga mögé, elhelyezkedett benne, és felütötte a kezében termő, vaskos könyvet. Nemtörődömsége azonban csak tovább szította a harag parazsát.
- Lepaktáltál a legádázabb ellenségünkkel! Mi ez, ha nem árulás? Chara-din egyeduralomra tör! Neked is látnod kellene már, hacsak nem vagy vak és süket! Ne hidd, hogy osztozni fog veled a világ trónusán, és ne hidd, hogy mi tétlenül nézzük cselvetésedet!
A tűz istenét láthatóan mulattatta e szónoklat. Felnézett.
- Bezzeg, ha veled osztom meg nehezen megszerzett tudásom, most mélyen hallgatnál... - vélte, s mintha csak szüksége volna rá, egy kristály-ókulát csíptetett az orrnyergére. Most úgy nézett ki, mint egy megfáradt, békés, ártatlan öregúr, épp csak a kandalló hiányzott a mellőle, és egy halkan doromboló macska az öléből...
Sheran aprócska tündérlepke képében, lustán repkedett közöttük, mintha egyáltalán nem is érdekelné a tanácskozás. Hangja azonban koránt sem volt ilyen jelentéktelen. A hófehér üstökű mágus elé röppent, és megfenyegette icipici ujjacskájával.
- Rossz szövetségest választottál, te ostoba! A vesztedbe rohansz! Chara-din egyszer már majdnem elpusztította ezt a világot, és a Korona segítségével bízvást megkísérli majd ismét. Ha a Káoszúr megszerzi a Koronát, téged is elpusztít általa, ahogy mindannyiunkat. Tudod jól, hogy ezt nem hagyhatjuk!
- No, és mit szándékoztok tenni? Az én bajnokom már célhoz ért, míg a tiétek még mind valahol félúton vánszorog. Lemaradtatok erről a koncról, bogárkám. Enyém lesz az Ereklye, nem vitás. Az alku, amit megkötöttem, így máris tárgytalanná válik. Miről vitázunk hát? Inkább esengjetek, hogy kíméljem meg nyomorult híveiteket. Aki szépen kér, azt utoljára hagyom...
Leah mindeddig éppoly csendben töprengett, akárcsak az egyensúly őre, a villámisten. Most azonban elérkezetnek látta az időt ahhoz, hogy letegye a garast.
- A Teremtő Koronája hatalmat ad, és erőt. Olyan erőt, amit elképzelni sem tudunk. Ezen a világon minden a Teremtő keze munkája. Ha ő elkészítette e varázsszert, oka volt vele, s oka volt annak, is hogy eleddig rejtve maradhatott előlünk. Botorság volna feltételeznünk hát, hogy Ő épp nekünk szánta volna. Ha azt hiszed, csupán egy közönséges varázstárgy, mit kedvedre uralhatsz, ostobább vagy, mint gondoltam - a Holtak Ura átláthatatlan, fekete szellemként lebegett. Alaktalan árnyalakja mégis fenyegetőbb volt a maga varázsbuborékában le s föl lépkedő óriásénál.
- Ennyit regéltek csupán a holtak? Ennyi volna a tudás, mit össze tudtál csipegetni? Mégis mit akartok tőlem? Úgy citáltatok ide, mint bírái a gonosztevőt, s most ítélkezni akartok felettem? Nevetségesek vagytok. Ha a tudásomra vágytok, minek e színjáték? Elmondom, amit tudok, úgyse mentek vele semmire!
Raia szólalt meg csendesen, aki egy szikrázó vértben feszítő, kardjára támaszkodó lovagnak mutatta magát.
- Mindannyiunktól elvettél valamit, mikor közénk furakodtál. A szféráinkat megnyirbáltad, híveinket, papjainkat elégett őrült tüzeddel. Az eltelt évek során még sem próbáltál törleszteni adósságodból. Itt van az esély, hogy elnyerd bizalmunk, és örökre magunk közé fogadjunk, ám te ahelyett, hogy közénk állnál, hátat fordítasz nekünk. Mit keresel egyáltalán e panteonban? A ryuku istenek biztos befogadnának! Eridj, és gyűjts hívet a földjükön! Hagyd el ezt a világot, amit pont te tettél ily nyomorékká!
Úgy tűnt, Dornodont megérintette, amit a Fényúr mondott, mert arcán a gúnyos kifejezés komorba váltott.
- Jól van hát! Elmondom, amit tudok, mert biztos vagyok sikeremben, és hogy lássátok, nem közömbös számomra Ghalla népeinek sorsa. Hamarost úgy is csak elszigetelt csoportok imádkoznak majd hozzátok, űzött vadként, tiltott templomokban, s én Nagyistenné leszek. Az uralkodótok! - mondta, s a hangjából gőg áradt. - Nem hisztek nekem, de ez nem bánt...
Az istenek felháborodásával mit sem törődve, felütötte az ölében fekvő könyvet, s mintha csak mesét olvasna álmosodó unokáinak, komótosan fogott bele mondókájába.
- Haükeydo szigete egyidős a Teremtéssel. Mikor a földet, és a tengereket a Teremtő megálmodta, lecsöppentette e szigetet, és vele annak gyermekeit. Féltette őket a jövő hatalmasaitól, s mert kívánta, hogy örökké létezzenek, hirdetve a Teremtés nagyszerűségét, ködöt lehelt a szigetre. A köd eltakarja e helyet az égiek tekintete elől, s a varázslat oly erős, hogy azt senki át nem hághatja. Nem csak a mi szemünk vak arra, ami e ködfátyol alatt történik. A tiltás minden halhatatlanra vonatkozik, légyen az isten, angyal vagy démon. Nem léphetünk a szigetre, s a varázslataink, melyek e földet célozzák, rendre kudarcot vallanak. Ezen a világon minden a Teremtő álmából született, ti én és mindenki más is. Idáig talán ti is eljuthattatok, mert az emlékezés a Voltakban erős. A rege lenyomatai számtalan forrásban ott rejlenek, csak ügyes kezek, és értő szem kell a felfejtésükhöz - úgy látszik a többiekben erősebb volt a tudásvágy, mint a harag, vagy a felháborodás, mert csendben figyelték e legifjabb istent. Dornodon ajka gonosz mosolyra húzódott, aztán folytatta.
- Midőn a Teremtő már elunta világát szemlélni, és új dolgokat alkotni rajta, más helyekre vágyott, másféle játékra. Mielőtt azonban sorsára hagyta e világot, elajándékozta azt két gyermekének...
- Rhatt és Bufa - mondta Eleniosz flegmán affektálva. - Ezt a mesét mindenki ismeri.
- Jobban kedvelem, ha csinos, és pőre elf lánynak mutatod magad, édesem. Ezek a zöldségek felettébb untatnak - a szerelemisten sértetten alakot váltott, és a szélben bimbóit lengető rózsabokor helyett, egy duzzogó kislánnyá változott.
- A Teremtő tehát ajándékba adta két gyermekének a világot, s más síkokra távozott, hogy ott is kedvét lelje az alkotásban. Talán elfeledkezett e művéről, talán csak érdektelenné vált az évezredek alatt. Ki tudhatja? Rhatt, a fiú volt az idősebb. Erős, és határozott. A harcot, és a szilaj vágtát kedvelte. A kövek, a fémek és minden, ami szilárd, s kemény, az ő uralma alá tartozott, beleértve a hús-vér testet is. Bufa, a húga, pedig megkapta a világon mindazt, ami lágy, és aminek alakja változik. A szelek, a víz és a testbe zárt lélek fölött uralkodhatott. A Teremtő szerette gyermekeit, és azok csodálták nagyszerű alkotását. Kedvüket lelték a tökéletesítésében. Mindent megkaptak atyjuktól, kivéve az Ereklyét, mert Rhatt és Bufa sem ismerte a Korona rejtekhelyét. Nem tudni miért, de ezt a mindenható fegyvert elfeledte gyermekeire bízni. Talán Chara-din sem élte volna túl hármójuk csatáját, ha az Ereklye a Testvéreknél van...
- Ez csupán kitaláció! Ha létezne a Korona, már előbb is megtaláltuk volna! - harsogta az ongóliant. - Hazudsz! Becsapsz minket, ahogy mindig tetted!
Dornodon nem válaszolt, de haragos tekintete semmi jót nem ígért.
- Mindez a tudás hogyan maradhatott rejtve előlünk, míg neked sikerült a nyomára bukkanni? Én sem hiszek neked! - közölte Sheran. - Megtévesztesz minket, és összezavarsz!
Leah hangja vádló volt, és erőteljes.
- A Korona nem fegyver! Ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én. Nem támadásra, hanem alkotásra készült. A segítségével behegeszthetők a világ sebei, és bármit teremthetsz, amit csak elképzelsz, földet, vizet... és életet. Nem hagyom, hogy megkaparintsd, mert te csupán pusztításra használnád. A Teremtő gondolt e bűnös vággyal, s átkot bocsátott az Ereklyére!
Dornodon elkacagta magát.
- No nézd csak, a Nagy Csontos, mint a világ sorsáért aggódó szamaritánus! Ez nagyon jó! - aztán hirtelen mennydörgésszerűvé vált a tűzisten hangja. - Szánalmasak vagytok, és pusztulni fogtok mindannyian, a nyomorult híveitekkel együtt! Elsöpröm e világ minden istenét! Az én híveim imádkoznak majd minden oltárnál, az én templomaim állnak szerte a kontinenseken! Én leszek az Új Teremtő! És aki nem hajlandó engem szolgálni, azt elpusztítom!
Hatan maradtak. Dornodon semmivé vált, és elhagyta a tanácskozást.
- Mindig őrült volt! Sosem lett volna szabad hagynunk, hogy istenné emelkedjék! - sóhajtott Fairlight. - Azt hiszem, tárgyalnunk kellene a többi panteonnal, és összehívni a kisebb isteneket...
- Minek? Bajnokom hamarost a szigetre ér, és elorozza az Ereklyét. Feláldozza oltáromon, és amint a kezem közé kaparintom... - sorolta a Holtak Ura, ám az Egyensúly Őre leintette.
- Az Ereklyének soha nem szabad elhagynia Haükeydot, ezt ti is tudjátok.
Szavai megkapaszkodtak a semmiben, és sokáig csüngtek ott. Aztán ismét a Kalmárúr szólalt meg.
- Most torzsalkodás helyett siettessük bajnokaink, mert a veszedelem közelít a sziget felé. Ha a Hódítók népe megszerzi a Koronát, nem lesz többé nyugalom ezen a világon. Segítsük meg papjainkat, és tekintetünk vessük a Káoszúr ténykedésére! Hallgatása engem jobban aggaszt, mint Dornodon üres fenyegetőzése. Ő az igazi ellenség, ezt ne feledjétek!
Társai sorra eltűntek az űr mélyén, s a pénz istene egyedül maradt gondolataival.
- Az egyensúly mindennél fontosabb. Ha az enyém lesz az Ereklye, bizton megőrizhetem középütt a mérleg nyelvét. Jobb helyen lesz nálam, mint bármelyiküknél... - motyogta, aztán átlényegült, s hátrahagyott gondolatai még sokáig lebegtek a semmiben.
Chara-din lustán nyújtózkodott. Elégedett volt a hallottakkal. Dornodon, a törekvő, céljaiért bármit feláldozó istenke segítségével könnyedén kihallgatta a Hetek tanácskozását. Nem kellett soká várnia, míg alkalmi szövetségese is megjelent mellette.
- Kapzsik vagytok mindahányan. Fogalmatok sincs róla, hogy mit akartok megszerezni -mondta a Káoszúr. - Uralni akartok valamit, ami felett nem lehet uralkodni.
Dornodon elgondolkodott.
- Akkor neked miért olyan fontos?
Chara-din felkacagott, és egyre hangosabban hahotázott. A kérdés azonban megválaszolatlan maradt, mert a démonisten faképnél hagyta a mágusból lett Tűzurat.

14. Fejezet — Dornodon
Ghalla, Yaurr Királyság, [valahol a Csatorna közelében]

Némi pofozkodás után lecsillapodtak a kedélyek, és átrendeződtek a tulajdonviszonyok. Authoricus szegényebb lett egy hatalmas rubinnal, és gazdagabb egy grandiózus monoklival, aminek szakszerű felhelyezése még egy férfiembernek is becsületére vált volna, nemhogy egy olyan törékeny, gyenge nőnek, mint Chardonnay.
A rövid, bemelegítő jellegű atlétika után mindketten rendezettnek tekintették eme apró nézeteltérést, és megnyugodtak valamelyest. Nem is jó az, ha a feszültség túl sokáig halmozódik, ezt bárki pszichológiában, vagy tömeggyilkosságban járatos személy megmondhatja. Dornodon főpapnője meglehetősen fáradt volt, és egyébként sem sorolta magát a haragtartók népes táborába.
A teleportáló készülék összeállítása pofonegyszerűnek bizonyult. Songard, az időtlenségből felbukkant elf mágus, talán mégsem volt annyira agyafúrt, mint azt Shazi elsőre feltételezte róla. A vén uzsorástól vásárolt talapzatba pontosan illeszkedett a sarlóforma "tükör", és annak hegyébe is nagyszerűen passzolt Songard szíve, a gigantikus rubin. Már csak a prizma helyét kellett megtalálni, ami megint csak adta magát. A titokzatos fémből öntött körcikk közepére biggyesztett fura, karmos mancs szolgált a tartójaként.
Chardonnay azt várta a prizma felhelyezésétől, hogy egy csapásra megoldódnak gondjai, és minden kérdésére választ kap, a frenetikus siker azonban elmaradt. A Tükör életre kelt ugyan, és a talapzatból áradó halk zümmögés is állandósult, ám a készülék működtetéséhez egy lépéssel sem kerültek közelebb. Songard illúzióképe ugyanúgy megjelent, mint annak előtte, és immár hangok is keletkeztek a masina belsejében. A mágus hosszasan beszélt, ám hogy miről, azt egyikük sem értette.
A dornodonita első dühében kis híján összetörte a szerkezetet, s hogy mégsem tette, abban nem kis érdeme volt a férfiúi büszkeségében porig alázott árnymanónak. Authoricus lelkének rejtett bugyraiból ugyanis előbukkant a jóság. Látszólag...
- Úgy szar ez, ahogy megmondtam. Nem jó semmire. Egy valag pénzt adtál érte, bogaram, most meg itt van: egy rakás lom - vélte.
- Kussolj, te girnyó, mert kibelezlek! - dorgálta meg gyengéden Shazi. - Több, mint két hete kajtatok ez után az ócskavas után! Nem fogom ilyen könnyen feladni. Valahogyan biztosan be lehet kapcsolni. Talán egy varázsige kellene...
- Hatvanezer dukátot adok érte, angyalom. Így, döglötten. Abból három másik ilyet vehetsz.
- Eridj má’! Honnan a fenéből lenne neked annyi pénzed? - legyintett a nő.
- Van, és kész! - adta a sértődöttet a manó. - Adod, vagy nem?
- Nem. Előbb felajánlom Dornodonnak. Ha neki sem kell így, akkor esetleg.
Pár perccel később Chardonnay már a varázslattal emelt, hevenyészett oltárnál térdepelt. A készülék túl nagy volt, ezért csak maga mellé állította, nem tette fel a kőlapra. Aztán a papnő még jószerével bele sem fogott az imába, máris rátelepedett a fojtogató ózonillat. Az isteni entitás beborította hatalmával a valóságot.
- Jól van, papnő, hűen szolgálsz. Teljesítetted a feladatot. Jutalmam nem marad el. Fogd ezt a tekercset, és használd fel azonnal. Segítségével életre keltheted Songard masináját, és ismét kedvemre tehetsz. Utazni fogsz, egy ismeretlen vidékre. Ellenséges környezetre számíts, és kemény csatákra. Egy szigetre küldelek, aminek neve az ottani őslakók nyelvén Haükeydo. Nem érdekel, hogy milyen módszerrel, de szerezz meg egy ereklyét, amit ott, azon a szigeten őriznek. Ez egy korona, egy jellegtelen fémabroncs. Ha megszerezted, feláldozod oltáromnál, amint azt teheted. Érted a parancsod, papnő?
- Értem szavad, uram.
- Jól van. Jutalmad nem marad el, ne félj! Indulj máris, de vigyázz! A többi isten is szemet vetett e relikviára, ami viszont csak engem illet. Ne késlekedj, ha nem akarsz versenyre kelni más kalandorokkal - harsogta az istenség, és eltűnt. Az oltáron nem maradt más hátra csak egy koszos, gyűrött papírtekercs.

A legtöbb holmijukat elrejtették, miután Authoricus kijelentette, hogy ezt a kalandot nem szívesen hagyná ki, Chardonnay pedig beleegyezett, hogy a férfi vele tartson az ismeretlenbe. A dornodonita minden különösebb szánalom nélkül csapolta meg a doareg életenergiáit. Bár Pytunak nevezte a jószágot, helyesebb lett volna 12. Pytunak szólítania, hisz ki tudja már hányadik doareg végezte ily dicstelenül a kezei között. Csak a legszükségesebb dolgokat vihették magukkal, nem csak a súly, de a terjedelem miatt is. Songard tükre ugyanis mindössze egy méter átmérőjű volt.
A tekercset az Ezüstmágusok titkos nyelvén, varázsrúnákkal rótták teli, és Shazinak egy kerek órányi memorizálásába telt, mire megfelelően magabiztosnak érezte magát, hogy felolvassa azt. Tudta, hogy nem közönséges teleportációról van szó, de félelem helyett inkább csak izgalom volt, amit érzett. A felfedezés, a titkok és talányok, az újdonság varázsa... ez éltette őt. Átjárta bensőjét az a semmihez sem hasonlatos érzés, ami csak az igazán nagy kalandokat előzi meg. Nagyhatalmú szavak voltak, melyek mágus ajkáról már sok ezer éve nem sorjáztak elő. Dornodon megajándékozta őt a Korlátlan Teleport Tekercsével. Olyan ajándék volt ez, amiért a mai kalandozók szemrebbenés nélkül odaadták volna minden kincsüket, tán még a lelküket is.
Chardonnay nem csak megidézni akarta a varázslatot, hanem végleg megtanulni is, bár sejtette, hogy igen kevés esélye van a sikerre. Sehogyan sem vitte rá a lélek, hogy holmi tanulatlan bugris módjára egyszerűen eltépje a felbecsülhetetlen értékű varázsszert, ekképpen szabadítva fel a beléje zárt manát.
Persze hiába volt az aprólékos előkészítés, és a rengeteg mentális tréning, az utolsó harmad kezdetén hangsúlyhibát vétett, és a varázsszavak elillantak a fejéből. Ennél nagyobb baj volt azonban, hogy az ezüstös rúnák lassan, de állhatatosan halványulni kezdtek. Shazi pánikba esett, félbehagyta az idézést, és eltépte a pergament.
A dimenziókapu leginkább egy hatalmas tölcsérre emlékeztetett. Kavargó, fénylő anyagból állt, ami színét, és állagát tekintve talán a higanyhoz volt hasonlítható.
- Ugorj, te átkozott, mert itt hagylak! - kiáltotta túl Shazi a semmiből rájuk rontó orkán ordítását. Authoricus erre áthajította szerény kis motyóját a nyíláson, aztán saját maga is utána vetődött. Shazi már valamivel nehezebben tudta csak átpréselni vaskos zsákját, és nem sokkal vékonyabb testét a résen, de szerencsére sikerült, még mielőtt az iszonyatos torok végleg bezárult volna.
Szörnyű érzés volt! A legszörnyűbb, amit a papnő valaha átélt. Minden ízébe fájdalom kúszott. Mintha keresztülrántották volna egy mindössze egyhüvelykes csövön, aztán összepréselték, és ledarálták volna. Szégyen, nem szégyen, úgy sikított, mint akit nyúznak. Ráadásul agyának egy kicsinyke része elszörnyedve észlelte, hogy varázsereje mindenestül elszökött, mintha sosem lett volna.

- És hogy a búbánatba megyünk vissza? - tette fel az ártatlan kérdést Authoricus.
Hullafáradtan, reszketeg térddel álltak a fövenyen. Az érkezést követő csobbanás még érdekes is lehetett volna, ám az azt követő két mérföldes úszás már kevésbé volt az. Chardonnay nem tudta, hogy a koordináták voltak pontatlanok, vagy már megint elhibázott valamit, mindenesetre a kéklő óceán makulátlan tükre fölött pottyantak ki a semmiből.
- Honnan... tudjam? - lihegte válaszul. A térdére támaszkodott, de ez sem volt elég. Tüdeje szét akart pattanni. A homokra rogyott. - Semmink... sem... maradt... - nyögte, ami persze nem volt teljesen igaz, mivel ékszereit sikerült hiánytalanul megőriznie, és vámpírpengéje sem csusszant ki a hátára vetett hüvelyéből.
Authoricus nem volt sokkal jobb állapotban, de mégsem szalasztotta el alaposan meglegeltetni éhes szemeit a nő testére tapadt ujjason. Végigsimította bajuszkáját, és huncut mosoly terült szét ábrázatán.
- Nos, tubicám, ketten vagyunk egy lakatlan szigeten... Egy igencsak szemrevaló, fess fickó, azaz én, és... khm... nos egy meglehetősen kívánatos...
Shazi fel se nézett, úgy sziszegte.
- Ha nem rakod zsebre a guvadt szemeid, kitolom mindkettőt! És taposd el a vigyorod, te ló!
- Jól van... jól... asszony. Majd megenyhülsz itt pár unalmas hét alatt. Ketten vagyunk, nincs itt más...
A következő pillanatban artikulátlan visítás, harci üvöltés és cseppet sem visszafogott nyílzápor zúdult rájuk a közeli bozótosból. Még felocsúdni sem maradt idejük, máris rajtuk voltak a bennszülöttek. Nem volt hová bújniuk, csak csetlettek-botlottak a homokon. Varázserejüket, és felszerelésüket elvesztették, a túlerő pedig lehengerlőnek bizonyult.
Authoricus négy vesszőt kapott már az első pillanatban, és egy jajkiáltással a földre hanyatlott. Chardonnay viszont úgy küzdött, mint egy nőstény tigroszlán. Pengéjével félrecsapkodta a feléje lőtt nyílvesszőket, és rohanvást indult a támadók felé. Üvöltött, és szeme szikrákat hányt. Aztán egy tollas vessző a combjába fúródott, és ő megrogyott. Ez az egyetlen pillanatnyi kihagyás pedig elég volt ahhoz, hogy rés nyíljon a védelmén.

***
Haükeydo szigete [valahol a Déli tengeren]

Haükeydo napsütötte, kis szigete némán lebegett a Déli tenger végtelen hullámai között, mintha csak egy kimúlt, gigászi teknős tehetetlen testét sodorná tova a víz. A halászfalvakban nem ricsajoztak mezítelen gyermekek, nem szállt már a vidám dal vízért sorjázó lánykák ajkáról, és nem volt hajó sem, ami kifuthatott volna az aznapi bő fogás reményében. Gyászoltak a kövek, a meredek hegyoldalon bőszen kapaszkodó, haragoszöld erdő, a festői szépségű források, a csiricsáré madarak... s persze gyászoltak a magukra maradt asszonyok.
Az újjáépítés reménytelen vállalkozásnak látszott. A Felsővárosból csak romok maradtak, s a Nagykikötőben sem fog már soha hajó horgonyozni. A vaskos falak, a széles lépcsősorok és a takaros kis lakóházak egyaránt az enyészeté lettek, az öböl makulátlan víztükrét pedig csupaszra rágott csontok gyanánt égnek meredő hajóroncsok csúfították el.
Bár az idegen holtakat a tengerbe vetették, sajátjaikat pedig méltó módon vezették el az Ősök szelleméhez, mégis mindenütt a halál nyomai mutatkoztak. Fájdalom kísértett a holt kövekké lett város szegleteiben, a fák sóhajában és a vízmorajban egyaránt. Az elemek tépázta főváros együtt halt meg az Őrzők hőseivel.
Mikor Reona felemelkedett, minden tekintet reá szegeződött. Senki nem vitatta el tőle a szó jogát, és a túlélők csendben figyelték őt. Szomorú látvány fogadta a lángszívű amazont, mert csakis olyanok vették körül, kiket nem harcra szánt a Teremtő. Idős, reszketeg férfiak, éppen hogy csak felserdült fiúcskák, megtört asszonyok, értetlen gyermekek. Talán ha pár maréknyi épkézláb harcos maradt a háromezres, büszke testőrségből. A sziget megóvásának terhe immár a nők vállára nehezedett.
- Barátaim... Népem! - kezdte, de nem találta a megfelelő szavakat. A harminc lépés széles tisztáson mozdulni sem lehetett. A földön kuporogtak összezsúfolódva mind, mintha csak egymás testének közelségéből merítenének erőt, s tartást, a kisírt szemek, és a reményvesztett tekintetek azonban mindent elárultak. Reona erőt vett magán, visszanyelte feltörekvő, keserű szájízét, s leküzdötte a torkát szorongató fájdalmat.
- Az a nap... az a szörnyű nap, mikor az idegenek Fekete Hajója befutott a Nagykikötőbe, immár a Végzet Napjaként vonul be a Krónikánkba. Igen! Hibánkból okulnia kell az utánunk érkező koroknak, mert a jóslat igaznak bizonyult, mint mindig, ám mi nem készültünk fel eléggé. A fekete idegenek ellenállhatatlan csapását nem tudtuk kivédeni.
Ahogy a fák közé rekedt langy, esti szellő telítődött a lány hangjával, ő egyre inkább felbátorodott.
- Nem tudom, honnan érkeztek ezek a démonok, sem azt, hogy miért. Ám eljöttek hozzánk gyilkosan, és fegyvert vontak népünkre. Országunk és világunk egyetlen nap alatt sodródott a pusztulás szélére. Templomunk megszentségtelenítve, földünk vérrel beszennyezve. A Teremtő megleckéztetett minket, mert elhagytuk az imát! Bizony, testvéreim! Elfeledtük a Koronát, és a beléje zárt csodákat! De ím, megbűnhődtünk a hibánkért, mert Teremtőnk ekképpen döntött sorunkról.
A csendet nem törte meg senki. A kimondott szó így megdönthetetlen igazságként égett az agyukba. Reona csupán szavakba öntötte azt, amit mindannyian hittek, és éreztek, hisz mély bűntudat töltötte ki az Őrzők lelkét.
- Fiaitok, férjeink és apáitok az életüket adták a miénkért cserébe! Azért haltak, hogy mi élhessünk. A férfi harcol, a nő remél! Így szól a Parancsolat. Mikor pedig minden remény elveszett, Teremtőnk végre megmutatta igazi hatalmát. Újra higgyünk hát Őbenne, erős hittel! Valljuk az Ő szavát, daloljuk az Ő dalait, és imádkozzunk!
Sokan zokogtak, egyre többen, mert a lány kemény hangja ostorozta őket, akár a vallatókorbács.
- Magunkra maradtunk. Harcosaink odalettek a csatában, és Atyáink a lelküket áldozták a Koronaszentélyben. Mind odalettek a Tudók, és mi immár magunk vagyunk... Hiába van éles kardunk, és jó fogású lándzsánk, ha kevés a kéz, ki képes azt forgatni. A halak odakinn, a tengeren hasztalan várják a hálóinkat, mert nem építhetünk hajót. Még nem! Ám van még elég gyümölcs az erdőben, és terem még gabona is a földeken! Csak legyen elég dolgos kéz, mi leszedi a gyümölcsöt, és betakarítja a gabonát. És építünk majd hajót is! Nagyot, erőset! Elővesszük a hálókat, és újra gazdag zsákmánnyal térünk vissza a tengerről, meglátjátok! Ne csüggedjetek! Fiaitok felcseperednek majd, és férfivá érnek, hogy aztán ők is erős fiúkat nemzzenek a lányaitoknak. Népünk megerősödik majd, és újra dal zendülhet a gyermekek ajkán! Ne feledjétek, a Parancsolatok megsegítenek minket! Az Írás soha nem téved, és az Írás most rejtőzést parancsol!
A Fővárosból mindent idehurcoltak, amire csak szükségük lehetett, de nem építettek sátrat, vagy kunyhót. A legkülönfélébb értékek, ruhák, használati eszközök hevertek nagy kupacokba hordva távolabb, a fák között. Ketrecek százaiban halkan neszeztek az apró jószágok, a pocakos hordók méhe óbort és méznektárt rejtett, a gabona pedig vászonzsák-hegyekben állt, sok-sok hónapig elegendő tartalék gyanánt.
Egy idős férfi közbekiáltott.
- A Teremtő végleg elpusztította az idegeneket! Miért nem térünk hát vissza az otthonainkba? Fogjunk neki máris az újjáépítésnek! Hamar tönkremegy a gabona, ha nem kerül száraz kamrába. Az öregekért, mint én is vagyok, nem kár, tudom, de a gyenge gyermekek is megbetegszenek majd. Itt nem maradhatunk soká...
Reona kihúzta magát. Harcos volt, igazi amazon. Férfi módján öltötte magára a bronzvértet, és a csataszoknyát, a sárkányszárnyas sisak pedig vadul vicsorgott a földbe döfött kard markolatáról. A lány dacosan felvetette állát, és a lenyugvó nap rávetődő fénye tán még harciasabbá tette őt.
- Mind itt vagyunk, és én nem vagyok uralkodó. Mindenki szabadon dönthet a saját sorsáról. A Parancsolat azonban egy holdhónapot rendel várakozással tölteni, megbújva, távol a kövektől és a tengertől, hogy erőt gyűjtsünk az újabb támadás ellenében. Én nem kívánok versengeni az Írás bölcsességével, ezért nem mondhatok mást. Legyetek türelemmel! Arra kérlek benneteket, maradjatok! - aztán halkan, még hozzátette. - Ám, aki menni kíván, annak én nem állok útjába.
Morgolódás kélt az Őrzők soraiban. Bár a többség azelőtt a Fővárosban élt, azért jócskán akadtak olyanok is, kik jobban szoktak a nélkülözéshez, és nem ijedtek meg a szabad ég alatt való alvástól. Páran vakon hittek a Parancsolatok igazában, és ennek hangot is adtak, mások a józanészre hivatkozva érveltek, mielőtt azonban teljes hangzavar alakult volna ki, Reona ismét magához vette a szót.
- Az Ereklyét, és az Írást őrizni kell, az Imát pedig tanítani. Papok, és testőrök kellenek, a Hagyomány, és a Parancsolat szerint. Katonáink fáradtak, sokuk sebe igencsak súlyos. Az ifjakat, bármily korai is, fegyverhez kell szoktatnunk. Az idegenek már akár holnap visszatérhetnek a végtelenből! Most meg kell őriznünk az egységünket!
Reona közelében még három fiatal harcosnő kucorgott. Társukhoz hasonlóan, ők is magukon tartották páncéljukat, és kezük ügyében a fegyvereik. Ha ők négyen nincsenek, az elmúlt tíz nap alatt az Őrzők népe a pánikba, és káoszba veszett volna. Nekik sikerült erős kézzel együtt tartani a túlélőket, és irányítani a menekülést. Amazon-csapataik felkutatták az elbujdosott nőket, az elveszett gyermekeket, és a megzavarodott időseket. Vezetőjük most feléjük fordult.
- Nővéreim segítségével megmutattam néktek a kiutat a kilátástalanságból, ám mára véget ért a rettegés ideje. Nem vágyom rá, hogy a vezetőtök legyek. Az én karom lándzsanyélhez termett, és sokan vagyunk még lányok, asszonyok, kik nem félünk a háborútól. Ha az idegenek visszajönnek az utolsó csepp vérünkig ellenállunk nekik!

Az éjszaka vastag, füllesztő takarót borított az erdőre, mire az Őrzők népe szétoszlott, és vackára vonult. Csupán négy növendék volt közöttük, akik értették az Írást, és az Atyák mellett több-kevesebb tudást összeszedtek már. Hirtelen váltak gondtalan taknyosokból a Teremtő papjaivá, de hősiesen fogadták a túlélők döntését. Megszeppentek, de azért büszkék is voltak hirtelen örökölt, hatalmas rangjukra, s ha fel nem is fogták még teljesen, micsoda erő került a birtokukba, azért magasztos áhítattal vonultak el, hogy máris a Parancsolatok tanulmányozásába fogjanak.
A Testőrök maréknyi csapatára a kagylóvadászathoz és bogyógyűjtögetéshez szokott asszonyok hadra nevelése várt. Mind kapitányok lettek, egy még nem is létező hadseregben. Fegyverük, vértjük volt elég, ám a gyenge nőkből katonát faragni komoly feladatnak látszott. Végül kétszáz fiatal nőt válogattak ki a túlélők közül, kikben volt elegendő elszántság és akarat, és kiket nem húzott vissza a porontynevelés terhe.
A Vének Tanácsát immár valóban aggastyánok alkották. Nyolc reszketeg apóka. Ám az Őrzők maradéka rájuk bízta sorsát, s ők úgy rendelkeztek végül, hogy a holdhónap beteltéig mind az erdőben maradnak, megpróbálva felkészülni az idegenek esetleges visszatértére.
- Nehéz idők jönnek - mondta Reona, miközben három hadnagya megpróbált lépést tartani vele. - Minden forrásra szükségünk van, légyen az akár a legfurcsább fajta is. Az idegenek vissza fognak jönni! Érzem minden zsigeremben.
- Mi a szándékod a foglyokkal? - kérdezte egyik kísérője.
- Azt a furcsa, undok kis manót holnap hajnalban kivégezzük. A nővel viszont terveim vannak. Nagy harcos lehetett a saját világában. Ha mellénk áll, több esélyünk lesz a túlélésre...
A két bambuszketrec egy kis tisztás közepén állt. A holdfényben csak alaktalan kupacoknak látszottak a kalandozók. Mikor a csoport kilépett a fák közül, Authoricus megpróbált talpra kecmeregni. Nem nagyon ment neki, mert olyan erőtlen volt, mint egy újszülött woor-antilop. Hiába dolgozott hatékonyan természetes regenerálódó képessége, a nyílvessző ütötte sebek elfertőződtek, magas láza volt, ráadásul kilenc napja ehetetlen bogyókon, és poshadt vízen élt. Az árnyéktalan ketrecben az elviselhetetlen nappali hőséget vérszívó rovarok tetézték. Egy ilyen kemény menet egy bivalyerős trollt is két vállra fektetett volna, nem hogy egy nyiszlett árnymanót. Hol volt már a lehengerlő modorú macsó, a penge vékony bajuszkával, és csillogó szemekkel? Ha tükröt tartanak elé, bizton megijedt volna saját magától. Ruháit elvették. Testét csak egy ágyékkötő, és a sebeire kötözött, fura, lilás levelek takarták. Beesett arcán centis borosta serkent, haja csimbókokban lógott, ajkai felrepedeztek, koszos volt, és bűzlött.
Reona megállt a férfi ketrece előtt, és megvetően végigmérte.
- Holnap reggel lefejezünk - közölte vele szenvtelen hangon. A manó a szavakat nem értette, de a mozdulat eléggé egyetemleges volt ahhoz, hogy rájöjjön, mi készül. Talán tiltakozott volna, ha a szája nincs szorosan bekötve. Így viszont csak nyüszíteni tudott.
Reona nem vesztegette rá tovább az idejét, hanem a másik bambusztákolmányhoz lépett. Chardonnay mozdulatlanul ült a sarokban. Keze hátrakötözve, szája kipeckelve. Csak a szemei villámlottak dühösen. Valóságos csoda, hogy a háromnapos koplalás után még ennyi energia tombolt benne.
- Téged életben hagyunk - mondta Reona, - és ha nem fordulsz ismét ellenünk, eloldozzuk a kötelékeid, és kiengedünk innét.
A mutogatás, a hangsúly, és az arckifejezés jól kiegészítette az idegen nyelv szavait. Chardonnay, aki koszos rongyaiban inkább látszott egy nincstelen, külvárosi koldusnak, mint egy élő isten magas rangú kegyeltjének, bólintott, jelezve, hogy érti. Ugrásra kész fenevad volt, a lelkében égő, lüktető gyilkolási vággyal.
- Holnap reggel kivégezzük a társadat. Érted? És téged is, ha ismét szökni próbálsz.
A dornodonita értette. Az járt a fejében, hogy milyen egyszerűen végezhetne ezzel az egész nyomorúságos bandával, csak valahogy visszaszerezhetné kardját, és a komponenseit rejtő iszákot...

A parton nyakukba szakadt támadás váratlanul érte őket, és kimerültek voltak a hosszú úszástól. Varázserejüket elszippantotta a teleportáló készülék, felszerelésüket pedig elnyelte a tenger. Mindketten a ketrecükben tértek magukhoz.
A manóval kegyetlenül elbántak az amazonok. Kegyetlenül összeverték, aztán gúzsba kötötték, és a száját is kipeckelték. Nem tudni, miért gyűlölték őt annyira. Tán úgy érezték, rajta kell megtorolniuk mindazt a fájdalmat, amit az idegenek miatt kénytelenek voltak elszenvedni. Aztán végül mégsem ölték meg. Sőt, tessék-lássék még a sebeit is ellátták.
Chardonnay valamivel jobban járt nála. Bár tőle is elszedtek mindent, amíg eszméletlenül feküdt, legalább a sebeit kitisztították, és bekötözték. Lassan tisztult ki a tudata, de mikor ráébredt, hogy bezárták, és idegen harcosok állják körül ketrecét, azonnal akcióba kezdett.
Nem egyszerű dolog megkötözve varázsolni, de azért lehetséges. Azt a csekélyke manát, ami ez alatt a pár óra alatt az elméjébe szivárgott, okosan kellett felhasználnia. A bennszülöttek elkövették azt a hibát, hogy nem kötötték be a száját. Tán ki akarták kérdezni... a kalandornő pedig kihasználta a lehetőséget, és a mágia különös nyelvén hadarni kezdett. Nem tudta, hogy mivel kötözték hátra a kezét, csak feltételezte, hogy növényi szálakból sodort kötéllel. Miután az unkreáció ereje rostjaira bontotta a kötelékeit, Shazi fekve maradt, és figyelt. Úgy tűnt, őrzői nem vettek észre semmit. Tovább karattyoltak egymással fura nyelvükön, és ügyet sem vetettek a lányra.
Pusztán a varázsigék kimondásával is lehet varázsolni, ám a rúnák felrajzolása nélkül az igék kevésbé hatékonyak, és az erejük megidézése is jóval több időbe telik. Chardonnaynek ideje volt bőven, nagyobb baj volt azonban, hogy a varázslataihoz nem használhatott komponenseket, és így a lehetőségei eléggé beszűkültek. Először is a fájdalommal kellett kezdenie valamit...
Ekkor a harcosok vezetője kérdezett tőle valamit. Aztán megismételte a kérdést lassabban, és mutogatott is közben. Shazi válaszolt neki. Hosszan, tagoltan. Az életszívás hatalma pedig összesűrűsödött körülötte. Az amazonok összenéztek, de ha furcsállták is a dolgot, nem tudták mire vélni a különös változást. A pár lépésnyire burjánzó őserdőből bőséggel áradt az életenergia a kalandozónőbe. Pár további kérdés, és látszólagos válasz után szinte minden sebe összezárult.
Miután nem jutottak vele dűlőre, magára hagyták, s így csupán két őrzője maradt. Ők nevetséges bronzlándzsákat szorongattak, elnagyolt páncéljuk pedig nem sok védelmet jelentett számukra. Chardonnay szakértő szemekkel méregette őket, s arra jutott, hogy gond nélkül győzhet ellenük akár puszta kézzel is.
Aztán pihent egy kicsit, és türelmetlenül várta, hogy varázsereje felduzzadjon. Iszonyúan szomjas volt, mégsem kért inni, nehogy kiszabadulása lelepleződjék.
Egy szűk óra telt el így, aztán halkan motyogni kezdett, mint aki csak úgy, magában beszél. Valójában azonban újabb igéket idézett meg, de az őrök nem foglalkoztak vele. Egyre erősödött benne a tudat, hogy ezek a népek egyáltalán nem tudnak varázsolni. Sőt, nem is ismerik a mágia közönséges formáit. Ebből a döbbenetes felfedezésből aztán magabiztosságot merített. A gondolatolvasástól azt remélte, ki tudja majd kémlelni a bennszülöttek szándékait. Az áldomással, a hadiszerencse varázslattal, és a vámpirizációval pedig már a harcra készült. Nem akart túl sok időt elvesztegetni, mert félt, hogy a többiek visszatérnek, és az esetleges túlerő legyűrheti őt. A ketrec egészére elsuttogott tárgybontó ige, az unkreáció, végül felemésztette minden megmaradt varázserejét, de szerencsére sikeresen létrejött. A kalandozó felpattant, szétrúgta az alkotóelemeire bomló ajtót, aztán nekirontott az elképedt őröknek.
Az egyikük erőtlenül feléje szúrt, de ő kitért, és megpördülve ráfogott a bronzhegyű lándzsára. Egy csavarintás után, máris megszerezte a kezdetleges fegyvert, és a másik amazon támadását már annak nyelével hárította. Nem várta be az újabb próbálkozást, villámgyorsan riposztozott. Ellenfele nagyon gyakorlatlan harcos volt, mert ahelyett, hogy ellépett volna, csak dermedten állt, a lándzsahegy pedig a torkába fúródott. A haláltusáját vívó lány testéből elszökő életerő pedig a dimenziók közti csatornákon át Chardonnaybe áramlott, és tovább erősítette őt. A fegyvertelen lány felsikított, mikor társa összeroskadt, és elszaladt. Shazi agyán átfutott a gondolat, hogy utána lép, de aztán vállat vont, és mégsem tette. A vérrel meglocsolt bronzvért már első ránézésre is szűk volt, fel sem próbálta. A halott bennszülött sisakja viszont megfelelőnek látszott, így azt a fejébe nyomta. Két lándzsája volt. Körülnézett.
"Ó, csak most az egyszer segítsen... Nézz már ide! Nem látod, hogy haldoklom, te hülye szuka! Nézz már ide azokkal a csipás szemeiddel, te kövér ringyó! Jól van, jól van, idenézett... Gyere már! Szabadíts ki! Remek kis lándzsa, remek! Az egyik az enyém lesz! Remek, remek... Esküszöm, hogy nem fogom többet azt a hordónyi valagad méregetni, csak gyere már közelebb..."
- Tudod, barátom, nem csak a szádra kéne lakatot tenned néha, hanem a gondolataidra is - mondta Chardonnay, és a sűrűbe hajította az egyik lándzsát. Authoricus nyüszített, és vonaglott. Komoly fájdalmai lehettek, mert teste csupa-csupa seb volt, a dornodonita azonban anélkül, hogy a legcsekélyebb szánalmat is érezné iránta, bekocogott az erdőbe a tisztásról kivezető egyetlen ösvényen.

Chardonnay a harcosnő újabb kérdésére visszazökkent a jelenbe. Az éhség, és az iszonyú hőség miatt egyre gyakrabban tört rá hallucináció. Ilyenkor aztán álomszerű látomásokból eszmélt. Látta magát kislányként, ahogy apja vendégfogadójának udvarán játszik fakardjaival. Igen, még tíz éves sem volt, amikor először megszökött otthonról. Az apja gyógyítót akart nevelni belőle, ő viszont zsoldosnak akart állni. Ha akkor tudta volna...
Eleinte nem is értette, hogy mi változott meg benne, miután megérkeztek a szigetre. Csak most jött rá, épp ebben a pillanatban, hogy mi történt. Megszűnt a mindenét átjáró nyomás, a sürgető, türelmetlenkedő, zavaró érzés, ami megkeserítette az utóbbi hetek minden percét.
- Most kivesszük a szádból a pecket - mutatta az ismeretlen nő, aki valami parancsnok lehetett a harcosok között. Shazi erre már a legelső találkozásukkor rájött. - Ha megpróbálsz megigézni delejes varázzsal, meg foglak szurkálni a lándzsámmal - mondta, és mindannyian nekiszegezték bronzhegyűiket.
Chardonnay hátradőlt. Érezte, ahogy az egyik lány átnyúlva a rácsok közt, ügyesen kioldozza a dornodonita ruhájából szakított rongygombóc csomóját. Végre megmozgathatta elgémberedett állkapcsát.
- Éhes vagyok, és szomjas - mondta. Grimaszait elértették a bennszülöttek.
- Szomlasz... Élesz ész szomlasz... - próbálgatta a szavakat komoly arckifejezéssel Reona, és Chardonnay nem tudta megállni egy fanyar mosoly nélkül, de felrepedezett ajkaiba fájdalom hasított. Rács volt közöttük. Megint. Pedig egyszer már szabad volt...

Furcsa érzés volt egy szál lándzsával a kézben végigportyázni a környéket. Olyan szabad, kötetlen érzés! Ahogy az összeölelkező fák közt futott, váratlanul megrohanták az emlékek. Ó, hogy gyűlölte akkor azt az ismeretlen mágust, ki a védtelen világra szabadította a Tűzvihart! Milyen féktelen gyilokvágy tombolt is benne! Aztán, mikor a hónapokig tartó reménytelen bolyongás végén Chardonnay újra zöldellő rétre érkezett, már egy másik, sokkal erősebb érzelem töltötte ki bensőjét: a dac! Ennek a fogcsikorgató "csakazértis"-nek köszönhette, hogy azóta sem bukott el a küzdelemben. Hiszen a semmiből kellett újra kezdenie az életét. Nem volt más csak ő, és amit a természet adott.
A szigeten nem éltek nagytestű ragadozók, ez már az első fertályóra után nyilvánvalóvá vált. A madarak minden félelem nélkül szemlélték a lány mozgását, és csak akkor rebbentek fel, ha egészen közel ért hozzájuk. A nyomok is békéről árulkodtak. Mint egy nagy, gusztustalan idill! Más már nem is hiányzott, csak pár helyes, pufók kis angyalka, rózsaszín bugyogóban...
Fogalma sem volt róla, hogy merre keresse a Koronát, de eltökélte, hogy bármi áron megszerzi azt. Dornodon nyilván gondoskodni fog róla, hogy hű papnője visszatérhessen Ghallára. Elvégre nem akármekkora szívességet tesz neki - mélázott, mikor egy helyütt elveszítette a tájékozódását.
Az amazonokat követte. Olyan nyomokat hagytak hátra, mint egy rinocérosz csorda. A vak is láthatta, merre mentek. Ezen a helyen azonban az ösvény keresztülszaladt egy köves-kavicsos tisztáson. A túloldalt pedig tucatnyi helyen is ki volt ritkítva a fák közti aljnövényzet. A kalandozó nem követte el azt a hibát, hogy meggondolatlanul kifusson a fényre. Körülnézett, aztán zsebre vágott pár kerek követ. Kaktusztüskét keresett, vagy bármit, amit komponensként felhasználhatna varázslataihoz, de a szigeten egyáltalán nem éltek Ghallán őshonos növények.
Meztelennek érezte magát a fegyverei és a málhája nélkül, agyában pedig hiába sorjázott száznál is több, remekbe szabott varázsige, a legtöbbjének megidézéséhez segédeszközre lett volna szükség.
- Mit nem adnék egy lótusz bokorért, vagy pár marék pirkit darabkáért! - sóhajtott, miközben kifújta magát. Mivel egyelőre biztonságosnak ítélte a környéket, hozzáfogott, hogy magára idézzen minden pajzsot és védőmezőt, amire csak lehetősége nyílt. Rövidesen pszi ernyő és metális pajzs feszült tudata köré, és testét tulajdonságpajzs védte. Ha valaki ráemelte volna harmadik szemét, bizton hátrahőköl az aurájába kapaszkodó számtalan vibráló, színes varázslatbuborék láttán.
A pszi ernyő halvány rebbenése figyelmeztette a közeledőkre. Két fiatal harcosnő volt. Tapasztalatlan csitrik. Chardonnay elhúzta az orrát, mikor megcsapta a felőlük áradó izgalommal vegyes félelem bűze. Nagy kedve lett volna végezni velük, és lelküket istene elé irányítani, de türtőztette magát, és inkább meglapult. Lehunyta a szemét és próbált a lányok gondolataira koncentrálni. Gyorsan közeledtek, így csak néhány pillanatig láthatott bele az agyukba.
"...egy bambuszketrec...egy kuporgó, sebesült árnymanó...hetyke bajuszka...borotvált arc, amit egy gyengéd, napbarnított női kéz mosdat..." - Shazi gyorsan visszavonta mentálcsápját, és inkább a másik lányra koncentrált.
"...fájdalom... vér a fehér márványon... holtak mindenütt... tűz, és füst... harag... izzó harag... egy bennszülött férfi arca... halott... gyötrő, szívbe markoló fájdalom..."
Az amazonok eltűntek a fák között, a varázslat hatósugara pedig nem érte már el őket. Chardonnay óvatosan keresztülkocogott a tisztáson arra, amerről a lányok érkeztek. Úgy becsülte, még kétszáz lépést sem tett meg a ketrecétől, mikor zajt hallott. Távoli kiáltozás ért el hozzá, mire megszaporázta a lépteit.
Valaki főnökfélét keresett, miközben végigkúszott a tábor körül burjánzó, sűrű aljnövényzeten. Olyan személyt akart, aki birtokában lehetett az Ereklye titkának. Egy törzsfőnököt, parancsnokot, vagy papot... a táborban azonban csak nők voltak. Mezítelen felsőtestű, tetovált nők, öregasszonyok, és gyerekek. A távoli ricsaj közeledett, Chardonnay pedig elátkozta a percet, mikor megkegyelmezett a csitriknek.
Furcsa volt ez is. Megdöbbent, mikor idáig ért a gondolatmenetben. Egy nappal korábban, még szemrebbenés nélkül kieresztette volna a vérüket. A szívét mérgező gonoszság azonban mintha folyamatosan elhalványulna... áh! Botorság - hessegette el ezt a nevetséges feltételezést, és tovább osont.
A katona sántított, és elég rossz bőrben volt. Két fiúval együtt épp ekkor indultak el a táborból. Társai alig lehettek tíz évesek, bár Shazi nehezen tudta megbecsülni a tényleges korukat, hiszen csak nemrég találkozott a fajtájukkal először. A nyomukba szegődött.
"...fájdalom a térdben... gyötrő fájdalom... Nem, tévedsz, gyermekem... éhség... a Korona sajnos nem tud megvédeni minket... fájdalom... Igen, nekünk viszont védelmeznünk kell őt, mert a Teremtő ezt parancsolta... Nem, nem... a Korona szeret minket..."
Chardonnay elégedett volt, és önkéntelenül vigyorogni kezdett. Nem is remélte, hogy ilyen gyorsan eredményre jut. Úgy mozgott, mint egy szellem. Minden tudását összeszedte, hogy a férfi és a két apródja közelében maradhasson, s azok ne fedezzék fel őt. Párszor csak egy hajszálon múlt, hogy le nem lepleződött.
Nem tudta mit várt, de hogy nem ezt, az biztos.
Egy hatalmas fa állt a tisztáson. Egy öreg, nagyon öreg fa. Széles, göcsörtös törzsén mély odú ásítozott. Lombja a földig hajolt, és hosszúkás levelei úgy susogtak, mintha a vén növény a körötte ácsorgó katonákkal beszélgetne. A kalandozó csalódott volt. Ennyire nem lehet egyszerű! - bosszankodott.
Az odúban ugyanis egy fényesre csiszolt kőgolyó állt, akár egy arcnélküli szoborfej. A kőkobak fejetetején pedig ott csillogott a Teremtő Koronája.

A manó tehetetlenül figyelte, ahogy a két nő alkudozott. Úgy diskuráltak, mint két réges-régi barátnő. Utálatos szukák! Ó, hogy gyűlölte őket! A harag, és a szüntelen bosszú-fogadkozás szinte elemésztette belülről. Már nem Chara-din parancsa járt az agyában, Chardonnay halálát immár szívből kívánta. Őt lenyakazzák, az a dög pedig kedélyesen diskurálgat a bennszülött szukával... Pedig már milyen közel járt a szabaduláshoz...

Mikor a dornodonita tyúk lelépett elöntötte agyát a düh. Tombolt, pedig élni is alig volt ereje. Tehetetlenül nézte, ahogy a nő lelép, gúzsba kötve otthagyva őt. Nem az fájt legjobban, hogy nem szabadította ki, hanem az, hogy gúnyosan kinevette őt. A manó minden porcikája sajgott, és a sebláz teljesen elvette a józan ítélőképességét. A rosszullét hullámokban tört rá, és ilyenkor pár pillanatig tótágast állt vele a világ. Tudta, hogy hol van, és ezt is, hogy mi történik körülötte, de az agya összevissza zakatolt. Egyetlen gondolata volt csak kristálytiszta. Keservesen bánta már, hogy ellene szegült istenének, és nem ölte meg a papnőt, mikor alkalma nyílt rá. Meg kellett volna tennie! Azt nem tudta, csak sejtette, hogy Chara-din-nak tán mégis kedvére lehet ez a helyzet, hisz a káoszúr már keményen megbüntette volna az engedetlenségért, ha másképpen volna...
"Rohadj meg! Büdös szuka!" - gondolta, aztán megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Most, hogy őrei nélkül maradt, ki kellett használnia a rendelkezésére álló időt, mert a bennszülöttek bármikor visszatérhettek. Szerencsére vérbeli szabaduló művész volt, ahogy a legtöbb fajtársa. Mondják, hogy az árnymanók az anyatejjel szívják magukba a hurokból, bilincsből, és mindenféle kötésből való menekülés tudományát. A szakszerű zseb- és torokmetszés mellett ez a harmadik legféltettebb titka a fürge kezű népnek, és vallják, hogy ez legalább olyan fontos eszköz a békés öregkor eléréséhez, mint a másik kettő.
Az izületek, inak és a rugalmas, szálkás izmok átcsoportosításával Authoricus egy perc múlva már teljesen kitekeredett pózban vonaglott, mint egy groteszk, haláltusáját vívó kígyó, s egy-két jajszóval kísért reccsenés után a rég gyakorolt szakértelem újra bebizonyította hasznosságát. A manó lihegve, teljesen kimerülve rázta le magáról a rostkötelet, és szinte tébolyultan rángatta ki szájából a belédagadt kócgombolyagot.
- Hogy a káosz szaggassa ízekre azt a gromaktrágya képű, tetűlelkű, riherongy szukát! - emelte fel fokozatosan a hangját. Mire a végére ért, már jobban érezte magát, de nem tudta abbahagyni. A dühtől szinte remegett. - Rogyjon rád az ég, te féregrágta goblinfattydög! Úgyis kinyírlak! Csak kerülj a kezem közé megint! - rázta az öklét az ösvény irányába. Aztán szeme elhomályosult, összerogyott, és elvesztette az eszméletét.