Versenyfutás II.

Közjáték

[Valahol az Istenek Síkján]

Chara-din felfigyelt.
Az istenek mind felfigyeltek, hisz mindannyian érezték a síkokon áthasító sikolyt. Érezték, de nem tudták, pontosan mi okozta azt.
Chara-din azonban tudta. Ő nem csak hallotta a segélyhívást, de értette is szavait. Egy isten sikolya volt. Egy ősi istené. Egy rég letűnt idő istene kiáltott, mint amilyen ő maga is.
Chara-din azonnal szólította avatárjait és angyalait. Nem vesztegethette az időt! Meg kellett előznie a többieket. Mindenkit meg kellett előznie! Aztán rájött, hogy rossz nyomon jár. Felidézte végtelen emlékezetéből az Elfelejtett Ereklye legendáját, és már tudta, hogy avatárjait nem küldheti érte. Halandókat kell keresnie a feladat elvégzésére... Halandók... bah! Megbízhatatlan porszemek! - gondolta. - De talán a kalandozók! Igen!
S a káoszisten megnyitotta lényegét áldozópapjai előtt...


Első rész

Készülődés


1. Fejezet — Chara-din
Sötét Föld, [valahol az észak-nyugati fennsíkon]

A párkány úgy három lépés széles, és nyolc lépés hosszú lehetett. Fél karéjban tapadt a hegy oldalára, mint tapló a korhadó fatörzsre. Peremén egy szekrény méretű, sima tetejű kődarab türemkedett ki a sziklából, s ez az egyszerű képződmény büszkén uralkodott a majd’ száz méter mélyben elterülő, kiégett vidéken. Mondják, a Sötét Föld közel van az Istenek Létsíkjához. Nagyon közel. Az biztos, hogy az áldozati oltárhoz felvezető keskeny lépcsőt a kalandozók lába már tükörsimára koptatta.
- Mondtam, hogy kussolj, különben te leszel a következő! - morrant rá Otoaak a nálánál egy jó fejjel alacsonyabb fajtársára, aztán újra az áldozati oltáron kifeszített sullár felé fordult. Szegény párában még volt némi élet, legalábbis időnként meg-megrándultak izmai. Vére java része már elfolyt és bénult testét itt is, ott is mély bemetszések csúfították. Mint megannyi groteszk, ismeretlen írásjel. Hűséges kutyaszemeivel értetlenül meredt hóhérrá lett gazdáira. A hatalmas troll semmiféle szánalmat nem érzett az állat iránt. Legdrágább felszerelésében állt istene elé, hatalma teljes tudatában. A mágia ott vibrált minden ékszerében és ruhadarabjában. A vagyont érő, szinte élőlényként lüktető tiara szövetszálai közt fel-feltűnt az őrült káoszszellemek víziója. Vékony fonatokba rendezett, hosszú, fekete tincsei végén apró acélhorgok rejtőztek. Dühös kígyócskák módjára harapdálták a kalandozó vállvértjét.
- Jó’ van, na. Csak úgy mon’tam - bökte ki sértődötten Tompika, és hegyeset fricskázott, aztán nagyot szívott az orrán. Tudta ugyan, hogy mesterét ez mindennél jobban dühíti, ám egyszerűen nem volt képes leszokni e rossz szokásáról. Pontosabban erről se, ugyanis volt még egynéhány belőlük. Csak egyetlen pillanatig volt zavarban, aztán máris elfeledte, hogy megdorgálták. Szutykos tenyerével megsimogatta kopasz kobakját, ami nála az elmélyült gondolkodás biztos jele. Például, ha erősen elgondolkodik, hogy mihez is fogott az imént.
- Menj, és rakj tüzet! Elugattam már az előbb! Ne lábatlankodj itt! Folyton megzavarsz, te bárgyú garokk... - az utolsó szavakat a káosz-pap már csak amúgy, saját magának suttogta. Teljes figyelmével a szertartásra összpontosított ismét. Az áldozótőr hegyével a levegőbe rajzolta a szigorú rituálé által megkövetelt rúnákat, és egyre gyorsuló ütemben sorolta elő a hozzájuk illő varázsigéket. Hangja egyszer csak magával ragadta a mana imént elejtett fonalát, és az egyre duzzadó erő átjárta a misztikus szavakat. A tőr hirtelen megállapodott a reszkető lény szíve fölött, és Otoaak alakját pattogó szikrákból álló aura folyta körbe. A Káosz erejével felruházott, hullámos penge felderengett a félhomályban... aztán lesújtott.
- Jó’ van, de nincsen fa... - a penge csikordulva állapodott meg a sullár testében, kétujjnyi mélyen hatolva az alatta gubbasztó, szentségtelen sziklába. A jószág azonnal kiszenvedett ugyan, de a tökéletesnek szánt szúrás célt tévesztett. Otoaak szemei véreressé váltak, fogai összereccsentek és orrlyukai kitágultak, ahogy zajosan felszívta a levegőt. Tompika csak állt mögötte, kétlépésnyire, és nem is sejtette, hogy a mester, ím, a tanítvány halálos ítéletét aláfirkantotta. Chara-din azonban valószínűleg más sorsot szánhatott az ifjú követőjének, mert váratlanul megremegett körülöttük a világ, és az oltárról eltűnt a dög. A káoszisten elfogadta az áldozatot!
- Szerencséd... - sziszegte Otoaak, és nyugalmat erőltetve magára, kieresztette a gőzt. Aztán hátrébb lépett, és reflex-szerűen máris fejet hajtott az oltár felett előtűnő jelenés előtt. Csak egyetlen pislantást kockáztatott meg eközben, de amit látott, attól azonnal megdermedt. Az ősi viszályisten még sosem jelent meg előtte teljes valójában! Általában csak valamelyik avatárja tolmácsolta az akaratát, de néha még erre sem méltatta tanácsadóját, s csak ezertorkú hangja jutott el az anyagi világig. Ám most Chara-din a saját, halandók által felfoghatatlan lényét mutatta papjainak. Tompika, mikor mestere fejet hajtott, gyorsan térdre rogyva követte a példáját. Tekintetét lesütötte, mintha koszos varkaudar csizmája roppant érdekes tanulmányoznivaló volna. Annyira azért nem volt ostoba, hogy az isten és áldozópapja közti kapcsolatot megzavarni merészelje.
- Most elmégy Haükeydo szigetére, és kedvemre teszel! - közölte szenvtelen hangon a leírhatatlan entitás, és eltűnt. A parancs oly erővel csapott le Otoaak elméjére, mintha egy feliratot szegeztek volna az agyára, arasznyi szegekkel. A fájdalom elviselhetetlen hullámban rontott rá. Úgy érezte, ezerfelé robbanva szétveti a fejét. A zsigerekben megbúvó ösztönlény inkább a jótékony ájulásba menekült, és a kalandozó elterült a sziklapárkányon.

- Ha erről bárkinek... érted? Bárkinek beszélni mersz... a káoszra esküszöm, kiszaggatom a szíved! - fenyegetőzött már sokadszor Otoaak. Homlokát masszírozta, és válla felett nézett vissza a csatlósára. Tudta, hogy társa bármikor az életét adná érte, és teljes mértékig megbízhat benne, ám sértett önérzete mégsem hagyta nyugodni. Félelem és gondolkodás nélkül rontott rá bárkire vagy bármire. A deus ex machina kesernyés füstjét is soktucatszor megízlelte már. Na de elájulni? Mint valami halálra vált városi fehérnép...
Tompika csak a vállát vonogatta. Nem igazán értette, miért kell ezt a dolgot úgy felfújni. Szótlanul vezette kantárán a jól megterhelt, egykedvű sivatagi doareget. Gondolataiba merült. Kissé sértődött volt, amiért mentora nem bízott benne, no meg azért is, mert nem áldozhatta fel a zsákjában lapuló különféle nyunyákat, és trutymókat, amiket pedig csakis emiatt cipelt magával. Otoaak azonban hajthatatlan volt. Amint észhez tért (a lelkes tanítvány gyógyhatású pofonjaitól), azonnal indulni akart.
A kietlen tájon nem éltek növények. A távoli, fekete hegyek kontúrjain kívül semmin nem pihenhetett meg a szem. Alkonyi sötét volt, de ez nem jelezte az idő múlását, hisz a Thargodanok földjén mindig félhomály van. Felettük, a tintaszerű égbolton vöröslő felhők kavarogtak. Néha itt-ott hangtalan villám cikázott fénylőn, s egy gigászi méretű sárkány repült célja felé oly mérhetetlen magasságban, hogy a bokáig érő hamuban csörtető kalandozók csak apró madárkának láthatták.
- Oto...
- Mit akarsz? - Otoaak megfordult a nyeregben. Megállította a ptogot és végigmérte társát. Eleinte csak azért fogadta maga mellé a nálánál jóval tapasztalatlanabb fickót, mert istene ezt kívánta tőle. Aztán alaposabban kiismerte őt. Jó ideje voltak már egyazon Közös Tudat tagjai, mégis csak az utóbb együtt töltött három hét alatt tudta meg, mi is rejtőzik pártfogoltjában. A vörös, kissé tompa fényű szemekben, ha harcra került a sor, olyan tűz lobogott, ami még a sokat próbált káoszpapot is hátrahőköltette. - Nos? Nyögd ki.
- Aszon’tad, hogy maj’ e’mondod, hogy mit láttá’. Meg asztat is e’mondhatnád má’, hogy hova a rossebbe megyünk. Meg, hogy minek ke’ úgy rohanni - fakadt ki durcásan amaz.
- Nyugi. Mindent meg fogsz tudni időben - Azt már az első percben tisztázták, hogy Tompika nem hallotta a hangot, és nem látta a viszályistent sem. Az üzenet tehát csakis neki szólt. A kép pedig, mit átsugárzott elméjébe Chara-din, igencsak érdekes volt. Minden egyes morzsányi részletében valóságosnak tűnt. Otoaak saját magát látta egy ősvortex tövében, amint valamiféle apró, vibráló tárgyakkal szöszmötöl. Tompikát is látta, amint a közelében, a befogott szörnyeikkel foglalatoskodik. Nem értette ugyan a kép jelentését, de mielőbb a végére akart járni a dolognak. Fogalma sem volt, hogyan fogjon hozzá... Hogyan cselekedje meg, amit az istene követel tőle? Mivel nem volt jobb ötlete a legközelebbi mágiaörvény felé szabta meg az irányt. - Legyen elég annyi, barátom, hogy Ő küldetést rótt rám. El kell jutnom valahova, de nem tudom hova. Sőt, azt sem, hogy hogyan tegyem - Csak remélhette, hogy nem érződik hangján a bizonytalanság. Még csak az hiányzott volna, hogy ez a zöldfülű vitatkozni kezdjen vele.
A következő pillanatban mester és tanítvány, hátas és málhás egyszerre érezte meg a veszélyt. Bár még semmit sem láthatott, az egyébként fegyelmezett doareg kidülledt szemekkel rángatta kantárját, és hátrálni kezdett. Tompikának keményen kellett markolnia a szíját, a rémült jószág nehogy világgá szaladjon.
- Maradj hátra! Most nem tudsz segíteni - Otoaak keményen megszorította térdével a ptogot, és bármennyire is próbált az kitörni, irányba fordította. Lassan léptetett előre, és erősen meresztgette szemeit. Az alaktalan, szürke hártya a földön, világon túli, szörcsögő, sípoló hangok kíséretében vonaglani kezdett. Egyre halmozódó hullámmá dagadt, és föltornyosulva csúszni kezdett feléje. A troll minden idegszála azt kiáltotta: Menekülj! Ehelyett azonban, szerencsére, a kalandozással töltött évtized rutinja vette át az irányítást. - Egy éjfatty! - kiáltotta. - Húzd el a csíkot, Tompi! - és fegyverrel kézben ugrott le a hátasáról. Ebben a csatában nem vehette hasznát a félelmében nyüszítő állatnak, ezért inkább rácsapott a farára. Nem is volt szükség több biztatásra, a ptog felhorkantott és eltrappolt.
Otoaak nem kapkodott el semmit. Bár a megtestesült borzalom már csak tízegynéhány lépésnyire volt tőle, ő mégis nyugodtan ajzotta fel a bo'adhun nyílpuskát. Fél térdre ereszkedett, és övtáskájából egy maréknyi csillaglövedéket terített maga mellé, a földre. A fegyvert a térdére fektette, és a varázskomponenseket rejtő tarsolyából gyorsan három, golyó formájúra gyúrt, halványkék színben derengő masszát vett elő. Aztán feltekintett. Úgy ítélte meg, nincs már idő védekező varázslatra...
- Nem hiányoztál... - motyogta cinikusan, és összpontosított. Amikor a ml’othag szürcsölő föléje magasodott, a plazmaszerű testén hasadékok keletkeztek. A repedések torz szájakká, és vicsorgó fogsorokká változtak aztán. A süvítő, sikító, hörgő hangorkán már-már elviselhetetlenné erősödött, és teljesen elnyomta a kántáló kalandozó mormogását. A szörny húsz szájából, húsz irányból zúdította gyengítő varázslatát a trollra, de ezzel egy időben amaz is bevégezte az idézést. Az ősi varázslat robbanása a lény testéből kiszakított egy iszonyatos méretű darabot. Mintha egy láthatatlan gömb termett volna ott a semmiből, ami égett, bűzös krátert vájt a nyálkaszerű tl’urlangba. Az ősi sorvasztás, mit a szörny bocsátott rá, nem tett látható kárt a káoszpapban, de nem is volt érkezése ezzel foglalkozni. A szörny kínjában vonaglott, és a szájak üvöltésre nyíltak, Otoaak pedig kihasználta az ajándékba kapott időt. Higgadtan illesztette az első lövedéket a cápazsírral kikent vájatba, és célzás nélkül lőtt. Aztán villámgyorsan ismételte az évek rutinjával beléégett mozdulatsort. Nyolc lövése nyomán nyolc üvöltő torok csukódott be végleg. A vesszőre erősített gubók szétpattantak, és szétszórták gyilkos spóráikat. Ahol a massza testéhez értek, öklömnyi hólyagok nőttek a nyálkán.
Az éjfatty azonban még mindig nem kapott halálos sebet. Csak feldühödött a hozzá képest pondrónyi lény ellenállásán. Dobhártyaszaggató sikolya azonnal megállította volna Otoaak szívét, ha nem visel védőgyűrűt. A jobb kezének ujjain sorakozó, tucatnyi angyalgyűrű egyike azonban felizzott, és a halálsikoly erejét elnyelve szilánkjaira esett. A szürcsölő hirtelen támadásba lendült, és arra készült, hogy teljes súlyával beterítse a kalandozót.
Otoaak küzdőállásba merevedett. Jobb kezében ezüstös fénnyel izzott fel legbecsesebb fegyvere, a pálca, melyet Lord Daramoulától, a leghíresebb smaragdvámpírtól zsákmányolt. Baljával előhúzta kyorgölő buzogányát, és nem várta meg, míg az éjfatty beteljesíti tervét. Nekirontott a szörnyetegnek! Térdig gázolt a miazmás anyagban, miközben mindkét kézzel osztotta lendületes csapásait. A pálca időről-időre kibocsátotta magából gyilkos, negatív sugarát, szekérnyi darabokat robbantva ki a lény testéből. Az elillanó életenergiát aztán gyöngyöző vámpír-kacajjal szippantotta magába a varázsbot.
Otoaak tudta, hogy kockázatos a lénnyel szembeszállnia. Mikor ott toporgott lihegve a szertefolyó plazmában, hisztérikusan körbe-körbe fordulva, már érezte is a testén nyílt számtalan, apró seb hatását. Elgyengült, mintha egy hétig tartott volna a csata. De erőt vett magán. Mielőtt végleg eltűnt volna a lény teste a kiégett föld kiszáradt repedéseiben, gyorsan szétrugdosta a trutyit. Kissé távolabb aztán megtalálta, amit keresett, és elégedetten halászta ki a lény esszenciáját.
- Ez az! - rikkantotta. - Gyere, Tompi, vége van.
Tompika nem látszott különösebben izgatottnak. Természetesnek vette, hogy mestere elbánt ezzel az ocsmány létformával is, és fel sem merült benne, hogy egy ilyen harcban esetleg alulmaradhatna. Úgy vezette közelebb az idomított szörnyeket, mintha mi sem történt volna, és ott kívánta folytatni a társalgást, ahol az abbamaradt. Hogy az idősebb troll remegő térdekkel, hörgőn zihálva kapaszkodik fel a ptog hátára, észre sem vette. Pedig Otoaak komoly veszteséget szenvedett. Érezte, hogy tennie kellene valamit, mert a lény harapásai nyomán esszenciája több helyen is "léket kapott".
- Aszt’ milyen kű’detést kaptá’? Hü? - kérdezte Tompika. A nyílpuskát a ptog oldalára szíjazta, aztán megigazította a málhát a doareg hátán.
Otoaaknak nem nagyon akaródzott felelni. A csata hevében nem vett tudomást a fájdalomról, de az most kétszeres erővel tört rá. Gyomra összerándult és hányingerrel küszködött. Végrehajtott pár apró mentális gyakorlatot, hogy méltóságát megőrizze, és csak aztán válaszolt.
- Egy ősvortexet kell keresnünk, és alaposan szétnézni körülötte, hátha rájövök valamire - mondta, és a nyeregtáskából szextánst, és egy foszló szélű papírlepedőt kotort elő. Rutinosan betájolta magát. - Arra, keleti irányban lennie kell egynek. Most egy mocsárhoz érünk, aztán sivatag következik majd. Ha minden igaz, van a közelben egy mópat boly, és délre, félórányi járásra, azon a szürke hegyen, ott, van egy viharóriás barlang - vizsgálgatta a térképet. - Na, ott kigyakorolhatod magad mára, míg én próbálok kiokoskodni valamit.
- Végre! Má’ aszittem sose bunyózhatok óriásokka’ - jött izgalomba Tompika, s izgalmában leoldotta a doareg oldaláról az egykezes súlyzóját. A türelmes jószág ezt igencsak hálás tekintettel köszönte meg neki. Az ifjú troll máris új kalandok képeit látta maga előtt. Csatákat, ahol persze diadalmasan emeli csizmáját a legyőzött, gigantikus szörnyek fejére... Pattogósan kezdte szedegetni a lábait, és közben - mintegy mellékesen - bicepszét pumpálta súlyzójával.
Nem sokkal messzebb már látni lehetett a bűzölgő mocsár körül burjánzó zsombékost. Gyorsan haladtak, és egy fertályóra múlva a cuppogós iszapot taposták. Otoaak elrendelte, hogy a közelben ólálkodó, különböző, már-már majdnem meglátott árnyakkal nem csatáznak. Nem akart időt veszteni. Kicsit összeszedte magát, és próbált gondolkodni. Az ősvortex körüli kutakodástól nem várt semmilyen eredményt. Sokszor látott már ilyet, és párszor meg is járta, mikor varázsolni próbált a közelükben. A varázslatok ugyan mindig sikerültek, de minden alkalommal jelentkezett valami kellemetlen mellékhatás is. Iszonyatos fejfájás, eső a semmiből, a málhában rejtélyesen szétrobbanó tárgyak, furcsa mágikus fények és hangok, szóval kiszámíthatatlanság. Ez a furcsa örvénylő mágikus jelenség csakis Chara-din alkotása lehet, hisz melyik másik isten lelné örömét a káosz ilyen egyértelmű megnyilvánulásában?
Otoaak arra próbált rájönni, hogy e képnek, amit látott, vajon milyen jelentősége lehetett? Egy isten semmit nem tesz ok nélkül. Talán a jövő egy pillanata volt? Ha ez így van, akkor az a vortex nem csupán egy, a Sötét Földön lépten-nyomon található sok száz közül, hanem egy bizonyos ősvortex. Mikor idáig jutott, felfedezéséből váratlan lelkesedés kovácsolódott. Úgy érezte, nyomon van. Semmi más dolga nincs tehát - gondolta, - mint megkeresni azt az ősvortexet, amit istene az elméjébe vetített. Hogy is volt az a kép?
Tompi természetesen nem hagyta gondolkodni.
- Mikó’ érünk má’ oda?
- Majd.
- Jó’ van, de maj’ szójj’ ám! - és ez így ment, úgy ötvenlépésenként. Mikor társa huszadszor kérdezte meg, mikor indulnak már óriást ölni, a káoszpapnak elfogyott a türelme és gonosz terv bontakozott ki lelki szemei előtt.
A bűz nem zavarta őket, ám a mocsár mindent megtett marasztalásuk érdekében. A szokatlan terephez nem szokott doareg kétszer is megcsúszott, és a tenyérnyi szárazulatot elvétve süppedni kezdett az átláthatatlan szószban. Szerencsére mind a ketten résen voltak, és még idejében sikerült megmenteniük a szerencsétlen jószágot (no és a rajta lévő málhát) e dicstelen végtől.
Már majdnem kiértek a mocsárból, mikor váratlanul két alaktalan árny tűnt fel nem túl messze tőlük. Nem adtak ki semmilyen hangot, és igazán nem is látszott, hogy pontosan mik azok. Hogy nem holmi hazajáró lelkek, azt persze mindketten jól tudták. Bár Tompika még sosem látott ezekhez a szellemekhez hasonlatos lényeket, habozás nélkül rájuk akart rontani. Mestere azonban nyugalomra intette. A Sötét Ölészek nem vették észre őket, valahová másfelé figyeltek. Otoaak előszedte távcsövét és az árnyak egyre gyorsuló mozgásából próbálta kikövetkeztetni, hogy merre tarthatnak. A gukkerrel jócskán elébük került, és hamar rábukkant a kiszemelt áldozatra. Egy mópat gigász volt az! Beleragadt az ingoványba, és kétségbeesetten próbált kikecmeregni belőle. Még csak a lábait kötötte gúzsba az iszap, és talán megúszhatta volna ép bőrrel, de ekkor a látómezőben feltűnt a két Ölész.
Otoaak leadta Tompikának a távcsövet.
- Nem úgy, te masztodon! Fordítva! Arra figyelj, amerre én az előbb. Veled is valami hasonlót művelt volna az a két dög. Csak valamivel gyorsabban végeztek volna...
- Huh! - Tompika lelkesedése igencsak megcsappant, mikor végignézte, ahogy az Ölészek miszlikbe aprítják a szerencsétlenül járt behemótot.
Otoaakot máskor talán mulattatta volna, ahogy tanítványa fokozatosan ismerkedik a Sötét Világ szigorú törvényeivel, de most valahol mélyen egy furcsa, sürgető érzés kezdett állandósulni benne. Olyasmi volt, mint amikor valaki hetek óta vágyik valami finom étekre, amit talán porontyként evett utoljára, s e helyett mégis csak sózott hús, szárított gomba és fonnyadt gyümölcs jut. - Arra nézz inkább! Ott, azon a szürke hegyen. Látod a barlangot?
- Igen... Igen, látom. Hű de szép... - suttogta áhítatosan Tompika, még a szája is tátva maradt, de a távcsővel ide-oda pásztázta a távolt. Otoaak lecsusszant a nyeregből, és karba font kézzel, somolyogva figyelte, ahogy a legény próbál tájékozódni.
- Nem is látod.
- Dehogynem.
- Rendben. Hogy néz ki?
- Hááát, olyan naaagy, meg barlangforma, meg naaagy... na jó’ van! Té’lleg nem látom! De honnan tudtad? - fakadt ki az ifjabbik troll.
- Azt a másik hegyet figyeld, kicsit jobbra. Ahol az a nagy, süveg alakú szikla van - mutatta. - Ott a barlang. Menj oda, és nézz szét. Ezt most veheted akár mesteredtől kapott küldetésnek is. Csapj szét az óriások között, de azért légy óvatos! Nem szívesen keresnék másik tanítványt magamnak - a hangjában bujkáló fura hangsúly nem tűnt fel a vigyorgó harcosnak.
Tompika meglengette őstroll agyalóját, mintegy bemelegítésképpen. Könnyedén forgatta a húszkilós bunkót. Gyakorlott használója volt az ősi fegyvernek, ez látszott a mozdulatain. Megigazította páncélját, megtáncoltatta szépen kimunkált izmait... aztán mégsem indult el azonnal. Mikor mestere észrevette, milyen vágyakozó szemeket meresztget a türelmesen várakozó hátasra, egy intéssel jóváhagyta a kimondatlan kérést.
- Juhhééjj! - rivallta amaz. - Tompika naaaagy harcos! Tompikának s’át tá’tos paripája van! Tompika, az Óriásölő! Ez az! E’llesz a lovagi nevem! - eközben nagy nehezen felkapaszkodott a jószág nyergébe. Megragadta a kantárszárat, és úgy vágtatott el a becélzott barlang irányába, mintha moa stukiból lőtték volna ki. Azaz csak vágtatott volna, de a ptog nem volt hajlandó a lépésnél gyorsabb mozgásra, bárhogy is rugdosta az oldalát sarkával az elszánt kalandozó jelölt.
Mikor hallótávolságon kívül ért, Otoaak gonosz vigyorral kiáltott utána:
- Aztán az öreg sárkánnyal vigyázz! A drakónnal viszont ne bánj kesztyűs kézzel! Ja, és ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek... - Megfogta a doareg kötőfékét, és óvatosan vezetni kezdte. - Oto papa pedig dolga után néz, míg te kihancúrozod magad...

- Biztos nagy lesz. Jó nagy. Nem baj, ha nagy, azé’ óriás. Vagy nem? Hát de! - gyorsan kapaszkodott felfelé. A barlang nem volt túl magasan, de a sziklán nem esett jó fogás. Tompika a hátára kötötte fegyverét, és mást nem is nagyon vitt magával. Tökéletesen magabiztos volt, pedig agyában nem sorjáztak nagy erejű varázsigék, és harci tudása még messze nem volt még tökéletes. Ám a vérében volt a küzdelem! Soha meg nem futni, és győzni, bármi áron! Egykor ezt verték belé fajtársai.
A szülőfaluja nem volt nagy. Mindössze hat család lakta. A tizenhárom troll poronty közül Tompika volt a legfiatalabb. Állandóan bizonyítania kellett az idősebbek előtt, különben csúfolták és kiközösítették. Hamar megtanulta, mit jelent az a szó: küzdelem. Aztán mindennek vége lett. A suhancot egy véletlenül talált, és feldúlt kriptába zárták tréfából társai. Mire sikerült kiásnia magát, egyedül maradt. Felperzselt föld, és hullák mindenütt...
- Huh, de rohadt büdös! - fintorodott el, mikor végre ott állt a tátongó nyílásban. Gyorsan leakasztotta fegyverét. Átkozta magát, amiért fáklyát nem hozott magával, de már kár lett volna ezen bánkódni. Megköszörülte torkát, és elkiáltotta magát:
- Hé! Gyere ki, te óriás, me’... Me’ különben én megyek be! - Semmi válasz.
A barlang feneketlen sötétje semmi jót nem jósolt. A kalandozónak a bejárat padlójába vájt, hatalmas karmoktól származó, alkarnyi mély, párhuzamos vágatok nem tűntek fel, és az sem volt gyanús, hogy nincs semmilyen feljárat...
- Gyere ki, ha mondom! - Hogy nyomatékot adjon szavának a padlóra csapott fegyverével. A sziklák visszhangozva erősítették fel a döngő hangot. Pár pillanat múlva éles rikoltás hangzott fel. - No. Tán berekedté’? Gyere, azt’ maj’ én kipucolom a torkodat!
A támadás olyan váratlanul érte, hogy kis híján lezuhant a templomtoronynyi mélybe. A drakón akkora volt, mint egy jól megtermett bivaly. Teljesen fehér teste úgy világított a sötétben, mint valami kísértett. Apró szárnyaival vadul csapkodott, de ezek láthatóan nem tudták a levegőbe emelni. Kitátott pofájában tűhegyes fogak sorakoztak, és sziszegő hangot hallatva csapott le a visszahőkölő trollra.
Tompika agyában ösztönszerűen bukkant fel egy kisebb "csoda", ahogyan ő nevezte a varázslatokat. Fogalma sem volt a működésükről, de a Chara-din-tól kapott igékhez erre nem is volt szükség. Elegendő volt felidéznie azt a hangulatot, azt az érzést, amit akkor élt át, mikor a küldetés teljesítéséért cserébe istene átsugározta agyába a varázslatot, s lám, az máris létrejött ismét. A káoszcsapás mindössze egy mordulást váltott ki a drakónból, és csak a fejét rántotta félre, mintha egy láthatatlan ököllel vágták volna kupán. Válaszul örvénylő jeget idézett. A jégcsóva beterítette a harcost, kinek bőre szürkés foltokba fagyott. Tompika utálta a hideget, és az érzést, mikor úgy fázik, hogy összekoccannak a fogai, még jobban. Míg Ghallán a hóvihar tombolt, hónapokig nem mozdult ki a wargpini fogadóból, bár erre ráment az addig összekuporgatott összes vagyonkája.
- Dögölj meg, te hülye gyík! - üvöltötte dühösen, és elviharzott a drakón mellett, be egyenest a barlangba. A szörny megpördült, és utána kapott, de nem volt elég gyors. Tompika ráfogott az övébe tűzött dobónyilak tollas végére, egy marékra valót előrántott onnan, és még ugyanazzal a mozdulattal el is hajította őket. Az odakinti gyenge fény szerencsére jól körberajzolta barlang szájától támadásba lendülő sárkányfatty alakját. Valamelyik nyilacska érzékeny pontján találhatta el, mert felvonyított. Nem volt idő azonban diadalünnepre. A gyík előrevágta kígyónyakát, és beterítette a harcost jeges leheletével. A mágikus erejű Rhatt páncél azonnal rádermedt testére. Szinte égette a bőrét. Ujjai pedig görcsbe fagytak a fegyver nyelén.
A szörny lendületesen rohamozott. Fogai elsőre a levegőben csattantak össze, de villámgyorsan oldalra vágott. Másodszorra sikerült megmarnia a troll bal vállát, és kiszakított belőle egy jókora darab izmot. A kalandor kéket-vöröset látott kínjában, felüvöltött, de megőrizte lélekjelenlétét. Az őstroll agyalóval iszonyatosat húzott a sárkányfatty fejére. Az ütés olyan tökéletesre sikeredett, hogy a szörny állkapcsa lekoppant a sziklapadlóra. Tompika nekitántorodott a falnak. Mindketten ziháltak. A fatty megrázta fejét, és elhátrált. Nem volt sok mozgástere, de nem is elmenekülni akart, csak megfordulni. Egy szédelgő, tétova lépés után ismét rátámadt. A harcos érezte, hogy lüktetve ömlik a vér sérült vállából. Nem várhatta meg, míg a vérveszteség legyengíti! Kitért a lesújtó, tüskés farok elől, aztán gyors egymásutánban háromszor vágott a márvány drakón testére. Mintha tényleg márványból lett volna, a csontreccsentő ütések nyomán mély horpadások keletkeztek a hüllőfajzat testén. A kalandozó agyát elöntötte a harci láz. Már nem érezte a fájdalmat, és nem érdekelte a veszély, vagy a halál közelsége. Megforgatta bunkóját a feje felett, majd oldalról felfelé lendítette azt, és egyetlen szökkenéssel a sárkány hátán termett. Aztán mielőtt amaz felfoghatta volna, mi történik, két kézzel ragadta meg fegyvere nyelét, és lecsapott. A gyík egy nyikkanás nélkül omlott össze. A mágiával átjárt fegyver úgy állt ki a koponyájából, mint valami torz taréj.
- Megdöglesz, ha mondom! - lihegte a kalandozó, aztán erőtlenül lefordult a dögről, és nagyot huppant a kövön. Végigtapogatta az övtáskáját. Tudta, hogy lapul benne még egy kis gyógyító kence. Mikor megtalálta az aprócska tégelyt, ügyesen lepattintotta a fedelét. A szúrós szagú kenőcsöt két ujjal kikanalazta, és a lüktető, vérző sebbe kente. Összeszorította fogát, hogy fel ne üvöltsön, de csupán egy pillanatig tartott az egész, a fájdalom helyét zsibbadás, majd forró bizsergés vette át. - Büdös gyík! - morrantotta. Lassan feltápászkodott, aztán belerúgott a dögbe. - Az óriás az meg biztos nincsen is itthon. Jajaja. Biztos is. Gyütt ez a büdös gyík, azt’ beosont a barlangba... - Keményen megmarkolta az agyaló nyelét, és addig feszegette, amíg sikerült kiszabadítania. A padlón sokliternyi agyvelő folyt szét. - A rossebbe! Mos’meg takaríthatom meg felé a jó kis bunkómat... - elégedetlenkedett a troll.
Fujt egyet, és lassan botorkálni kezdett az egyre mélyülő sötétségbe.

Otoaak tisztes távolságban vert tábort, nem bízott semmit a véletlenre. Egy házméretű kődarabot szemelt ki erre a célra, amely magányosan gubbasztott a sivatag peremén. Szerette azt hinni magáról, hogy mindig megfontolt, és körültekintő. Általában még akkor sem látta be az ellenkezőjét, mikor őrült módjára viselkedett, és mi tagadás, erre mostanság volt egy-két példa. Tette hát a hétköznapok rutinszerű dolgát, s csak néha-néha vetett egy-egy sanda pillantást a közelben dülöngélő forgószélre. Azt már az első pillanatban kénytelen volt belátni, hogy nem ezt a vortexet keresik, de ez a felfedezés nem vette el a kedvét.
Miután a szikla mellett felállította sátrát, felkötötte az abrakos zsákot a doareg fejére. Aztán tüzet gyújtott. Nem elriasztani szerette volna a vadakat, hanem épp ellenkezőleg, odacsalogatni. Mindig készen állt egy kis testmozgásra!
Tompika miatt nem aggódott. Olyan egyértelmű nyomokat hagyott hátra a számára, amivel még neki is el kellett boldogulnia. Mikor a tűz pislákolni kezdett, kényelembe helyezkedett a sátor elé kicuccolt málhának dőlve. Pár pillanat múlva sikerült elérnie a meditáció megkívánta lelki nyugalmat. Sorra leoldotta magáról védelmező varázslatai javát. Egymás után szüntetett meg minden olyan burkot és pajzsot, ami esetleg akaratán kívül aktiválódhat. Miután ezzel végzett, röviden összpontosított, és megidézte az auralátás igéit. Végigvizsgálta saját testét és elszörnyedt. Az eltelt hetek során harmincnál is több különböző éjfattyat pusztított el. Néha menekült előlük, néha a szörnyeteg futott, ám a csaták mindegyike nagy erőpróbának bizonyult, mert a tl’urlangok többsége veszedelmes, és igen-igen hatékony fegyverrel védte magát. Otoaak tizenegy helyen talált sebet a saját esszenciáján. Ezek a sebek nem fájtak ugyan, de hatásukról nem volt szabad megfeledkeznie. Némelyik az erejét csökkentette, másik az értelmét zavarta kissé, megint másik a manakortexét érintette, és ezáltal a mágikus kapacitását befolyásolta. Gyorsan elege lett az egészből. Nem is akarta tudni, mi mindent vesztett már el a harcokban.
Mielőtt azonban véget vetett volna ennek a transz-közeli állapotnak, kiterjesztette tudati energiáit, hogy Tompika nyomára bukkanjon. Elégedetten nyugtázta, hogy csatlósa már gyors iramban száguld feléje, és nincs is nagyon messze...
- Otoaaaaak! Csinááááá’jjáááá valamiiiiit!! - jutott el hozzá társa kiáltása a köztes tereken át. A harcos őrülten vágtatott, s a ptog most kézséggel engedelmeskedett neki.
A mester kinyitotta szemét és kinyújtózkodott. Aztán a hegyek irányába fordult, amerről Tompika érkezését sejtette, és csak ekkor értette meg társa rémületének okát. Egy ősöreg vörös sárkány suhant nem sokkal a talaj szintje felett, és időről-időre hatalmas lángtengert okádott a földre...
Otoaak gyorsan összekapkodta felszerelését. Bár küzdött már vörös sárkánnyal, sőt, nem egy nálánál jóval nagyobb hatalmú teremténnyel, tudta, hogy ez a találkozás különleges. Felismerte a bestiát a legendák leírásaiból.
- Uram, mondd meg, hogy ennek a gonyoléknak miért éppen Folrangot kellett kifognia? Annyi barlang van a közelben. Annyi sárkány él errefelé. De nem... Ennek pont Folrangba kellett belekötnie - méltatlankodott a káoszpap, és felkúszott a sziklatömbre. - Héé! Ide! Ide gyere te túlméretezett gőrgőte!!! Velem kezdj, ne a kisebbel! - Fegyvereivel széles mozdulatot tett, mintha csak integetne.
A sárkány észrevette, és elszakadt menekülő prédájától. Magasba szökött, és leírt egy kört a sziklán integető troll körül. Hatalmas bestia volt, ez már szent igaz. Minden rubin sárkány közül a legnagyobb. Állítólag már akkor ezeken a vidékeken portyázott, mikor a Thargodanok még lábukat sem tették a Kiégett Világra. Otoaak vele együtt forgott, s követte a sárkány mozgását, hogy mindig lássa, mire készül. De a harc elmaradt. Folrang nem véletlenül volt a sárkányok nagy öregje. Sok ezer győztes, és talán csak egypár vesztes csatával a háta mögött, jól fel tudta mérni az erőviszonyokat. Iszonyatos, dobhártyaszaggató sikítással kapott el egy légáramlatot, és felemelkedett. Pár szemhunyásnyi idő múlva már csak egy alig látható pont volt az ibolyaszín égbolton.
Néhány perc múlva az aprócska tűz mellett üldögéltek. Otoaak vigyorgott, Tompika dúlt-fúlt.
- Asz’itted, hogy olyan hülye vagyok? Hogy maj’ nem fogok rágyünni, hogy nem is órisáiak vannak ottan? Mi? Előbb lenyúlod a sulláromat... aztat se mondod, fapapucs! Mos’meg odakű’desz vacsorának ehhez a böhöm, büdös gyíkhó’. Milyen mester vagy te, he? Kis híján rámentem a depagólyádra, vagy midre. És ne vigyorogjá’, me’ még egy ilyen húzás, és juszt se fogok gyorsan fejlődni. Azt akko’ maj imádkozhacc Őkelméhez naphosszat! - Az ifjabbik Chara-din pap indulatosan törölgette egy gyanús színű ronggyal drága fegyverét.
- Pedagógia. Úgy mondjuk. És nagyon rád fért egy kis lecke, mert semmiből sem tanulsz. Azt hiszed minden azért van, hogy te kikalandozhasd magad. Bizony jobb, ha belátod, ez nem egészen így van. Most maradj itt, amíg én szétnézek a vortexnél. Lehetőleg ne csinálj semmi zűrt. Próbálj valami ehetőt szerkeszteni a készleteinkből. Azt a bóvli üstöt is kipróbálhatod, ha akarod. Legalább kiderül, hogy szakácsnak is olyan csapnivaló vagy-e, mint varázslótanoncnak. Ja, és ne felejts el összedobni egy monolitot, mire visszaérek.
A tanítvány nem válaszolt. Magában motyogva, morcosan füstölgött, de Otoaak nem törődött vele. Szinte minden felszerelésétől megszabadult, a csizmától a fülönfüggőig. Nem sok értelme lett volna magán tartania őket, hisz olyan közel készült menni az ővortexhez, amennyire csak mert, és az lehetséges volt. Nem szerette volna, ha eközben a káoszörvény antimágikus szívóereje leszaggatja róla a vagyont érő ékszereket.
Mikor nem sokkal később karnyújtásnyira állt a vortextől, áldotta magát az elővigyázatosságáért. Minden erejére szükség volt, hogy talpon tudjon maradni. Haját, vászon ingjét, és szebb napokat látott pantallóját majd’ letépte róla a forgószél. Nem sokkal lett okosabb. A tölcsér alja becslése szerint három-négy lépés átmérőjű lehetett, a teteje a felhők köze veszett. Teljesen körbejárta, és semmi különlegeset nem talált, pár furcsaságon kívül. A legfontosabb talán az volt, hogy alig-alig kapott levegőt. Mintha egy hatalmas fujtató torkában állt volna, minek szárait gigászi kezek egyre-egyre széthúzzák. A környéken nem volt por, homok, vagy törmelék, apró kavicsok, semmi mozdítható. Minden a tölcsérbe áramlott, s ott kavargott körös-körül. Nem lehetett keresztüllátni rajta, és a robaj, ami kísérte ezt az őrült forgást, szinte elviselhetetlen volt. Bár eredetileg úgy tervezte, hogy majd megpróbál belenyúlni a forgatagba, ezt nem volt bátorsága megtenni. Talán majd Tompika... - ötlött fel benne, de aztán elhessegette a gondolatot. Két hete, de talán még két napja is belökte volna ebbe a "tudományos kísérletbe" a fiút, de már túlságosan kötődött hozzá. Tanácstalanul indult vissza a tábor felé. Egyetlen dologban volt teljesen biztos csupán.
- Holnap ellátogatunk Sárkányverembe, a Thargodanok városába - közölte, mikor lehuppant a hevenyészet, alig fél méter magas "monolitocska" tövébe. Tompika úgy meglepődött, hogy kezében megállt a fakanál.
- Hova megyünk!? Na, neeem! Te te’jesen meg vagy hibbanva! Nem vót elég egy ekkora böhöm a sárkányokbú’? He? Egy egész városra való ke’ neked? - háborodott fel.
Otoaak óvatosan előszedett egy rakat gránátkaktusz bogyót a málhából. A sérülékeny, öklömnyi terméseknek hártyavékony bőre volt. Ha kifakadt (márpedig ez óhatatlan előfordult néha), és a bogyó belsejébe levegő került, a benne lévő folyadék lángra lobbant. A termés ilyenkor egyszerre viselkedett gyújtóbombaként, és bitang erős savként. Amire csak ráfröccsent, azt meggyújtotta vagy megmarta. Persze a kalandozó nem zsonglőrködni akart a veszélyes matériával. Gondosan rejtett csapdákat készített belőlük a rögtönzött táborhely körül. Távol ugyan nem tartottak senkit és semmit, ám ha a lötty épp egy fedetlen testrészre fröccsen... Nos, a fájdalomkiáltás bármikor felér egy riadó-jelzéssel.
- Mondtam, hogy Sárkányverem a Thargodanok városa. Nem a sárkányoké. A sárkányoknak tudtommal nincs is városuk, csak barlangjuk van meg fészkük, esetleg váruk - nyugtatta meg a kuktáskodó tanítványát, miután végzett az óvintézkedéssel. - Most pihenünk egy keveset, aztán ellátogatunk Sárkányverembe. Úgy is van még egy elintézetlen ügyem az ottani főnökkel...
- Na de a dargodarok nem lesznek morcosak, ha mi... csak úgy... beménk abba városba? - a felforrósított étel, hála a fűszereknek, kezdett nagyon ínycsiklandozó illatokat árasztani. Tompika büszkén lökdöste ide-oda a zsírban sercegő hússzeleteket.
Otoaak elvigyorodott.
- Na igen. Kicsit át kell majd változnunk, de ez az én dolgom. Most pedig együnk, mert olyan éhes vagyok, hogy fel tudnék zabálni egy egész törpemamutot!