Versenyfutás XXIII.

Chardonnay nem sokat teketóriázott, gondolkodás nélkül rohant ki az aprócska tisztásra, és a katonák képtelenek voltak útját állni. Nem is fordított rájuk figyelmet, egyszerűen elsodorta őket. Nem tudta levenni tekintetét a Koronáról. Mint a prédára rontó nagymacska, egy pillanatra sem veszítette szem elől, pedig a teste egy eleven, sikító gyilkológéppé változott, ahogy ellenállhatatlanul nyomult a faóriás felé.
Négy katona ugrott felé. Kettőnek kétívű szablya, és pajzs, kettőnek pedig kurta lándzsa volt minden fegyvere. Két gyors pendülés hallatszott, ahogy a pengék lecsaptak, s a vágások elhaltak a lándzsanyélen. A kalandor megpördült a tengelye körül, a szeme megvillant. Az egyik Őrző kapott egy ütést a halántékára a fegyvernyéllel, a másikat egyszerűen felrúgta, és máris nyomult tovább. Két szúrás tartott a gyomra irányába, de ő kecsesen elhajolt mindkettő elől. Aztán megforgatta a lándzsát, és a bronz hegy vérpermetes ívet írt le a levegőben. A katonák hörögve kaptak átvágott torkukhoz, de a kalandozó addigra már ügyet se vetett rájuk. Csak három lépés. Csak kettő...
Az idő mintha megállt volna. Már nem létezett más csak a kegytárgy, a halandó, gyarló ember, és az istenétől származó, mindent elhomályosító birtokvágy. Összekapcsolódtak, és kölcsönösen megérezték egymást.
Chardonnay odakapott, és rámarkolt a pazar színekben pompázó fémpántra, és az érintéstől olyan erő járta át, amit képtelen lett volna szavakba önteni. Egy szemvillanás alatt megértett mindent. Az időt, a világ értelmét és végtelenségét, a mindenütt jelenlévő mana valódi lényegét... Az összes kérdésére világos válasz érkezett a mindenség őrült távlatától a porszemnél is kisebb életformák miniatűr tökéletességéig...
- Megvagy! Megszereztem! - kiáltotta, és tekintetében az őrület tombolt. A következő másodpercben iszonyatos erő ragadta fel, és taszította el magától. A kalandozó keresztülrepült a tisztáson, egészen a túloldalon álló fa törzséig. Nekicsapódott, és olyat nyekkent rajta, hogy úgy érezte, szétszakadt minden porcikája. Az öntudatlanság kihunyó villanásával még eljutott agyáig, hogy a Korona az eredeti helyén csillog... pedig ő leemelte onnan... aztán fájdalom elfújta elméje mécsesét.

Reona nem tudott eligazodni a ketrecben kuksoló idegenen. Nem értette, vajon mi űzheti? Miért, és honnan érkezett? Hogyan tudott nő létére ilyen félelmetes harcossá válni? Félt tőle, és féltette népét az erejétől, ám ugyanakkor csodálta is. A lehetőséget látta személyében. Ha rá tudná venni, hogy tanítsa amazonjait, minden másképp alakulhatna, mint azt álmaiban látta.
- Tudod, hogy megölhetnélek - mondta, és mélyen belenézett azokba a vad, mégis hideg, gyűlölködő szemekbe.
"Tudom" - jelezte Chardonnay. Erőtlen volt. Mióta magához tért már három nap eltelt. Csak vizet kapott, és valami bogyót, amitől állandósultak a hallucinációi. Émelygett, és mardosta az éhség. Úgy vélte, legalább két napig feküdt mozdulatlanul börtönében, miután a harcosok visszahozták. Már nem maradt semmi eszköz a kezében, csak az elme hatalma...
A pszi különös képesség, és nehéz pontosan megfogalmazni hol kezdődik, és hol ér véget a benne rejlő erő. A tudósok határozottan állítják, hogy bármely gondolkodni tudó lény elsajátíthatja metódusait, és használhatja is azokat. Ezt a tézist Ghalla vadonjaiban élő, és a feltárt idegen világokban őshonos szörnyetegek képességeivel igazolják. Hogy a bestiák miként tesznek szert a pszi misztikus erejére, persze nem tudják megmagyarázni az akadémikusok sem. Hiszen a pszit tanulni kell. Bizony! Hosszas, vég nélküli gyakorlatozásra, türelmet próbáló meditációra és elmélyült összpontosításra van szükség ahhoz, hogy valaki az elme mesterévé legyen. Minden kalandozó elsajátítja ezt a szakértelmet előbb vagy utóbb, mivel a segítségével feltáruló lehetőségeknek nehéz ellenállni.
Azáltal, hogy gúzsba kötötték, és száját kipeckelték, a bennszülöttek megfosztották Chardonnay-t a varázslás lehetőségétől, aki így kénytelen volt tehetetlenül tűrni a vérszopó paraziták sosem lanyhuló támadásait, és a nap könyörtelen perzselését. "Ha a test szenved, az elme kitárulkozik" - vallják az erdei remeték. A dornodonita sosem hitte volna, hogy ez a közhelyszámba sorolható kijelentés akár igaznak is bizonyulhat.
Azokban a percekben, mikor a gyötrelem már az elviselhetetlenségig fokozódott, mintha egy utolsó lökést kapott volna, Chardonnay "átbukfencezett" egy láthatatlan korláton, ami eleddig az útjában állt. Az érzékszervei kikapcsoltak, a fájdalmat, szomjúságot mintha elfújták volna. Üres lebegés költözött a helyükbe, és a kalandozó ébren álmodott...
A hallucinációk néha teljesen életszerűek voltak, és a nő lubickolt a fantázia alkotta világ csodáiban. Egyszer kéjes bujálkodás gyönyörei bódították, máskor csodálatos ételek sorjáztak elé, melyekből vég nélkül falhatott, megint máskor rég áhított kincsek közt dúskált, aztán gigantikus, fertelmes szörnyekkel vívott győzedelmes csatát... és persze voltak torz álmok is, amelyekről még ebben a kifacsarodott lelkiállapotban is pontosan tudta, hogy illúziók.
A legtisztább pillanatokban, mikor végre megszabadult ettől az átkozott porhüvely-bilincstől, Chardonnay gondolkodott. Szabadjára engedte a logika csápjait, hogy ráleljen önnön létezése, és sorsa rejtett kapcsolóira, a lehetőségek elágazásaira, és igyekezzen megérteni azokat a kérdéseket, melyek oly régóta foglalkoztatták már a tudat alatt. Csak pár órája történt, hogy ráébredt: semmi keresnivalója ezen a helyen! A szigetre érkezésük után Dornodon mindennél hatalmasabb akaratának elviselhetetlen nyomása egy csapásra megszűnt, s a papnő hirtelen képessé vált "eretnek" gondolatok megfogalmazására is. Ahogy telt az idő, istenét kezdte önző akarnoknak látni, és megkérdőjelezte annak döntéseit. Ráébredt, hogy eszköz volt csupán a kezében, egy marionett figura, amit kényére rángathatott a hitből szőtt szálakon, mit sem törődve a hús-vér halandó szenvedésével, és akaratával.
Chardonnay a napnál világosabban látta immár, hogy az Ereklye Dornodonnak mindenáron, akár hűséges papnője élete árán is kell, és emiatt a nőben felébredt a dac rég száműzött érzése.
A gyötrő tehetetlenséget az elme gyakorlatoztatásával űzte el, és napjában többször is megkereste mentális nyúlványával Authoricust. A szerencsétlen árnymanó sokkal rosszabbul járt, mint ő. Neki nem adatott meg a lehetőség, hogy varázsigék segítségével gyógyítsa fel magát. Komoly fájdalmai voltak, és Shazi tudta, hogy ha nem kap hamarosan szakszerű ellátást, biztosan meghal.
Egyre gyakrabban pislogott szorongva Authoricus felé. Vajon él-e még a manó? Átjárta valami furcsa gyomorszorító félelem, és hiába is próbálta volna palástolni saját érzéseit önmaga elől.
De miért aggódok én egy nyomorult senkiházi miatt? Na és, ha kivégzik? Ki ő nekem? Egy senki! Meglopott és becsapott! Nem érdemli meg a szánalmat! - harsogta lelkének gonoszabbik része. De egyezik a sorsunk... idegenek vagyunk egy teljesen ismeretlen világban... és úgy sincs itt senki, aki láthatná gyengeséged... Senki nem fogja szemedre vetni, hogy aggódsz egy büdös manóhím iránt... - csitította az a jóság picinyke árnya, mi a velejéig gonosz lélek eldugott szegletében rejtőzködött. Dornodon sötét tekintetű papnője, bárhogy tiltakozott, vonzódott a nyiszlett árnymanóhoz.
Reona tovább fürkészte foglyát, de Chardonnay nem szólt. Elfogadta a poshadt vizet a feléje nyújtott cseréptálból. Mohón ivott. Már nem akart szabadulni. Minek? Mi lesz, ha mindet levágja? Mi lesz, ha megszerzi a Koronát? Mi lesz azután? Sok száz hulla közt élje le nyomorult életét, egyedül, egyetlen élőként egy lakatlanná tett szigeten?
Mert Dornodonnak már nem lesz szüksége rá. Neki csak a Korona kell.
Ha nem kapja meg, talán küld érte másokat. Talán érkezik egy hajó, ami menedéket jelent, és kiutat innét... Túlélni! Túlélni addig! Csak ez zakatolt Chardonnay fejében.
A pszi képességekhez nincs szükség komponensekre, sőt még rúnák kimondására, vagy a levegőbe írására sem! Csupán némi összpontosítás, és az agyban felhalmozott energiák máris a mentalista rendelkezésére állnak. Chardonnay, mikor nagyritkán képes volt kirekeszteni a fájdalom, az éhség és a szomj zavaró hatását, egyre-másra idézte meg az általa ismert metódusokat. Agyletapogatással fürkészte rabtársa kusza lázálmait, a pszi-regeneráció diszciplínájával okozott szörnyű főfájást őrzőinek, hogy saját kínjain enyhítsen valamelyest, vagy épp agykorbáccsal ostorozta védtelen mentáltestüket, csak hogy így élje ki a keserű bosszúvágyát.
"Tudom" - ismételte meg a mozdulatot Chardonnay, és őrült erővel akarta, hogy az ismeretlen harcosnő értse is, amit gondol. Hitte, iszonyú erős hittel, hogy sikerülhet. Aztán, mintha egy szappanbuborék pattant volna el az elméjében, elcsattant egy addig még sosem használt képesség. Ha nem okozott volna hasogató fájdalmat felrepedezett ajkaiban, biztos szélesen elvigyorodik.
Reona önkéntelenül hátralépett, de tekintetét nem volt képes elszakítani az idegenétől.
"Tudom, hogy érted!" - hallotta. Nem, nem. Nem hallhatta, hisz a nő meg sem szólalt! Boszorkányság! A kemény amazon egyetlen pillanat alatt a pánik szélére sodródott.
Az agyletapogatással csupán képeket, hangokat és érzelmeket lehet kilesni mások tudatából, így Chardonnay sem értette pontosan, mi zajlott le fogvatartójának agyában. Egy képet látott, s csupán egy villanásnyi ideig. Ő volt az, ahogy óriásira növekszik, áttörve a bambuszrácsot, leszaggatva a kötelékeit, hogy aztán ordítva tapossa halálra ezeket a babonás bennszülötteket. Újfent vigyorogni lett volna kedve, a nő fél tőle! - állapította meg.
Másodszorra már sokkal könnyebben ment a dolog. Elegendő volt felidéznie azt a furcsa hangulatot, ahogyan "elpukkadt" a gondolatátvitel képessége az elméjében, és máris megnyílt egy eddig sosem tapasztalt csatorna a két nő között.
"Nem foglak bántani benneteket. Ígérem. Csak engedj el minket!" - sugallta.
Reona minden akaraterejét összeszedte, és visszafojtotta a sikolyát. Nem szabad gyengének mutatkoznia katonái előtt! - ez járt a fejében.
- Érted, amit mondok? - kérdezte, és hangjában kétség bujkált.
Fura. Mikor szavakba öntötte a gondolatait, azok egyszerre teljesen világossá váltak a kalandozó számára. Mintha ugyanazon a nyelven beszélnének. Fülével hallotta az idegen hangzású, érthetetlen beszédet, de ugyanakkor máris kiolvasta értelmüket a bennszülött lány agyából!
Chardonnay bólintott. Elégedett volt, de egy kicsit aggódott is újdonsült találmánya miatt, pszi energiái ugyanis vészesen megcsappantak, és minden egyes másodperc, amit a kapcsolat fenntartására szentelt, újabb és újabb cseppeket szipolyozott el belőle.
- Miért jöttetek ide? Miért ölted meg a harcosainkat, és mit akartál tenni a Teremtő Koronájával? - hadarta Reona, hirtelen támadt érdeklődéssel.
"Ha elengedsz, mindent elmondok neked."
- Miféle lény vagy te? Te is az idegenekhez tartozol, akik idejöttek és tönkretették világunkat? Vagy... vagy azért jöttél, hogy segíts nekünk? A Teremtő küldött titeket?
A képek, melyek önkéntelenül bukkantak elő Reona emlékezetéből, leperegtek Shazi lelki szemei előtt is. Egy hatalmas, fekete hajó. Sötét testpáncélba bujtatott, alacsony, tömzsi katonák, festett arcú varázslók, darabos mozgású gólemek... A katonáknál kígyóként tekergőző, színes lobogók... Ryukuk! A hódítás tehát elérte ezt a szigetet is. Ezért nem voltak férfiak a táborban! A hódítók lemészárolták őket...
A fájdalom váratlanul tört rá, és olyan intenzív volt, hogy elhomályosította elméjét. Kétségbeesetten küzdött az ájulással, de érezte, hogy el fog illanni a bűvölet varázsa.
"Engedj el minket, és mi megvédünk titeket a hódítóktól!" - sugározta az amazon felé, aztán elernyedt. A teste megadta magát. A koncentráció teljesen kimerítette, és elszipkázta maradék erejét.
Reona leroskadt egy kidőlt fatörzsre. A másik ketrecben meg-megvonagló manószerű hímre nézett, aztán újra a boszorkányra. Szíve hevesen vert. Érezte, hogy az Őrzők világa most érkezett sorsfordulójához, és e pillanatban ő alkotja a sorsnak tengelyét. Szinte agyonnyomta a döntés iszonyatos terhe, mikor ráeszmélt, hogy az ő kezébe került a jövő.
Ahogy kiszaladt a száján, már tudta, hogy helyesen döntött. Egy villanás alatt összekavarodott benne a múlt, a jelen és a jövő, ahogy a kimondott szó a válaszúton megjelölte az irányt. Reona mindennél tisztábban látta: ennek így kellett történnie, és nem volt már visszaút.
- Hui, Frea! Engedjétek el őket! Adjatok nekik enni, és adjátok vissza a fegyvereiket is... Mindent, amit náluk találtunk.
Társai értetlenül néztek rá. Nem ellenkeztek, csupán nem értették döntését.
- A nő ígéretet tett nekem, és én megbízom bennük. Érzem, hogy sorsunk, az Őrzők sorsa a döntésüktől függ. Azért, hogy helyesen döntsenek, mindkettőt átkozzátok meg a gru-goa mérgével! Én tudok beszélni velük. Ha megértik, hogy az ellenszer nélkül egy nap múlva halottak, segíteni fognak.
Hangja magabiztosan csengett, de azt már csak remélni merte, hogy határozottságával sikerül majd meggyőznie a Vének Tanácsát is a döntés helyességéről.

***

Authoricus úgy pancsolt, mint egy kisgyerek. Alábukott, hogy aztán a vizet sugárban kifújva bukkanjon fel kevéssel arrébb. Sosem gondolta volna, hogy egy tócsányi tavacskának így fog örülni. Meztelensége egyáltalán nem zavarta. Sőt, az sem, hogy legalább öt leskelődő, fiatal bennszülött lányt sejtett a part menti bokrok között. Inkább felajzotta a tudat, hogy figyelik minden mozdulatát. Csak hadd kukkoljanak! - gondolta, és máris eljátszadozott a gondolattal, hogy valamelyikükkel a csinosabbik fajtából...
- Authoricus! Igyekeznél egy kicsit?
- Ez nem igaz! - bosszankodott félhangosan. - Mint egy házsártos feleség! Lehet, hogy mégiscsak meg kéne ölnöm...
Ahogy kikászálódott a kristályvizű tóból, még egy széles mosolyt is eleresztett titkos rajongói irányába. Megtáncoltatta izmait, és belétúrva megigazgatta egyenes szálú, hollófekete sörényét. Bizony, egy ügyes kezű borbély is elkelne...
- Ha azt hiszed, te törpe garokk, hogy girnyó tested látványa bármiféle vágyat gerjeszt bennem, hát nagyon tévedsz! - toppant elé Chardonnay. Furán festett az őslakók darócruháiban. A manó kihúzta magát.
- Nem is tudom, drágám... Ideugrasz elém, váratlanul, holott a kutya se hívott, aztán közlöd mindezt, és bámulsz, kerek szemekkel... - vigyorgott. A harcosnő menten félrekapta a tekintetét, és fülig pirult. - Persze, tudom, nem vagy híve a fajok közti keveredésnek. Nem is fogom magam rád erőltetni, ha ugyan érted mire gondolok, bogárkám...
- Beképzelt hólyag! - duzzogott a nő. - Akkor se kellenél, ha egyedül volnánk egy lakatlan szigeten!
- Nekem úgy tűnik, majdnem ez a helyzet - vélte a tolvaj, és öltözködni kezdett. - Vagy te láttál férfiakat? Az öreg trottyokon, és a serdülőkorúakon kívül persze. Nem csoda, ha ezek a csitrik egy-két nap múlva a tenyerükön fognak hordozni. Akkor majd irigykedhetsz, de én rád se fogok nézni, életem. Senyvedj csak egyedül, és aszalódj össze, mint egy buntharbőr csizma a napon...
Chardonnay tenyere hirtelen viszketni kezdett, és ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy elővonja vámpírkardját, és miszlikbe aprítsa ezt a beképzelt, ostoba, pökhendi... és milyen jóképű manót.
- Összeült a Vének Tanácsa, vagy mi. Néhány hályogos szemű, félsüket, fogatlan vénember fog dönteni arról, hogyan tovább. Meg kell jelenjük a színük előtt, úgyhogy csipkedd magad! És ha megkérhetlek, ne szólíts bogaramnak, életemnek, meg más effélének, rendben?
- Rendben, majd igyekszem észben tartani, drágám. Hopp! Ez véletlen volt. Kicsúszott a számon. Ne haragudj, cicám... Ó, már megint, pedig hogy vigyáztam - kuncogott az árnymanó, ügyet sem vetve a nő tiltakozására. - Ahhoz képest, hogy hajnalban kivégzés várt volna, délre egész jól állunk. Nem?
A papnő visszanyelte mérgét, és nyugalmat erőltetett magára. Meglepően könnyen ment.
- Négyszer próbáltál megszökni, és két őrt megöltél. Mégis mit vártál tőlük? Ráadásul félnek tőled. Ezek nem harcosok, hanem anyák, gyereklányok. Halászok, parasztok asszonyai. A többségük egy hete fogott először lándzsát a kezébe. A férfiak elpusztultak a rajtaütésben, akik maradtak, mind házasok. A Tanácsnak nem volt más választása. Ha nem akarnak civakodást, vagy megölnek, vagy kiházasítanak. Az előbbi mellett döntöttek, és én nem kárhoztatom őket.
Authoricus még egy utolsó simítást végzett a felszerelésén. Olyan felsőséges tartással viselte a zsákruhát, no meg az Őrzők hagyományos bronzvértjét, sisakját, és lábszárvédőjét, mintha világ életében itt katonáskodott volna. Kirántotta földbeszúrt lándzsáját, és bemutatott néhány látványos kunsztot. Chardonnay csak ekkor döbbent rá, hogy a férfi közönségnek színészkedik. Felháborodottan sóhajtott, sarkon fordult, és szó nélkül faképénél hagyta.
- Jól, van drágám, menj csak előre! Én is mindjárt megyek - kiáltotta utána a manó, aztán két ujjal végigsimította bajuszkáját. Állán csak úgy sercegett a borosta. - Hm, talán meg kellene beretválkoznom...
Váratlan szabadulása után Authoricus gyorsan felépült, hála a dornodonita gondos ápolásának. Shazi ugyanis nem hagyta, hogy az Őrzők asszonyai belekontárkodjanak a gyógyításba. Sorra ráolvasta a férfire mindazokat a gyógyigéket, melyeket ismert, a hatás pedig gyors volt, és igencsak látványos. A láz elmúlt, a rothadásnak indult sebek kilökték a holt húst magukból, és összezárultak, a szálkás, kimunkált izmok újra megkeményedtek, a zúzódások felszívódtak.
A manó eleinte semmit sem értett, és még igen erősen dolgozott benne a bosszúvágy, ezért mikor újra erőt érzett karjaiban, nekitámadt a papnőnek. A gyűlölete aztán menten alábbhagyott, mikor a dornodonita egy-két megfékező pofon után felvilágosította a dolgok tényleges állásáról. Megértette, hogy sorsuk jobbra fordult, ám még sincsenek sokkal rózsásabb helyzetben, mint addig voltak. A szigetet nem hagyhatják el, és hiába kapták vissza minden holmijukat, meggondolatlanul mégsem ölhetik halomra az őslakókat.
Authoricus életkedve az erejével együtt tért vissza, és ahogy tudata kitisztult, a dühe is elpárolgott. Már nem is értette, miért akarta bántani a papnőt. Tisztán emlékezett ugyan istene parancsára, de mindez olyan távolinak tűnt, mintha a kinyilatkoztatás csak egy volna megszámlálhatatlan lázálmai egyikének. Értelmetlennek találta e cselekedetet, éppúgy, mint az oktalan gonoszkodást, amiben pedig eleddig oly sok örömét lelte.
A tolvaj gyorsan végigslattyogott az ösvényen, és mosolyogva észlelte, hogy láthatatlan rajongói egy pillanatra sem maradnak el tőle. Nevetséges volt ez az egész, mégsem volt kedve kacagni saját sorsán. Szervezetében állítólag gyilkos méreg munkál, amit képtelenség semlegesíteni. Bár nem érzett semmit, és hitte is a mérgezéses mesét, meg nem is, a lehetőség, hogy ez akár igaz is lehet, óvatossá tette.
A Vének Tanácsa összeült, mire visszaért a táborba. Tetovált vénemberek röhejes hacukában, talpig aranyba öltözve... Az árnymanóban az ékszerek láttán feléledt a tolvajösztön, és máris azon morfondírozott, hogyan tudná észrevétlenül lelopkodni azokat a Tanács tagjairól.
A Vének félkörben ültek a porban. Magasztos ábrázatuk, és lenéző, dölyfös gőgjük láttán Authoricus máris meggyűlölte őket. A tábor többi lakója nem volt jelen, csak néhány amazon, és kiváltságos ücsörgött a tisztás túlsó végében, jóval a hallótávolságon kívül. Reona, és Chardonnay már a Tanács színe előtt állt. Közel hajoltak egymáshoz, és halkan pusmogtak. A manó megcsóválta a fejét. Sosem fogja megérteni a nőket!
Reona félrehúzódott, és leült a földre, a papnő pedig bevárta az árnymanót.
- Mi van? Lemaradtam valamiről? - suttogta felé Authoricus.
- Fogd be. Csak akkor szólhatsz, ha kérdeznek! - sziszegte a kérdezett.
A középütt ülő vénség intett, és a kalandozók engedelmesen lekuporodtak. Az idős Őrző valamiféle törzsi vezető lehetett, mert mikor megszólalt, társai tekintete rá szegeződött.
- Idegenek! Jöttötöket a Jóslat nem jövendölte meg előre. Úgy érkeztetek, mint a hódítók, fegyverrel a kézben, gyilkos szándékkal a szívetekben.
Reona csupán két lépésre volt a dornodonitától, és halkan suttogva ismételte a vezető szavait. Chardonnay félig lehunyt szemmel összpontosított. Authoricus viszont egy kukkot sem értett, és ez fenemód bosszantotta.
- Mindketten gonoszságot hordoztok a lelketekben, és a gyűlölet átjárja minden gondolatotokat. Nem bízhatunk meg bennetek, és ezt ti is jól tudjátok. Halált érdemelnétek, világunk biztonsága érdekében, ám harcosunk, kinek tettei igazolják megérzéseit, kiállt mellettetek. Ezért élhettek még.
Az idős férfi szünetet tartott, és kiköhögte magát, aztán kissé rekedtes hangon folytatta.
- Reona elmondta, hogy szót értetek egymással, s hogy úgy beszélsz a léleknyelven, ahogyan csak a Teremtő papjai képesek. Furcsák vagytok, és félelmetesek, ám népem nem gyilkol oktalanul, és erőt vettünk félelmeinken. Meghallgatunk titeket, és csak ezután döntünk sorsotok felől. Mondd hát el idegen asszony, hogy miért támadtál a Koronaőrökre, és mi volt szándékod a Teremtő leghatalmasabb ajándékával?
Chardonnay összeszedte magát, és igyekezett egyszerű, érthető szavakba önteni koránt sem egyszerű helyzetük.
"Mondd meg nekik, hogy nem önszántunkból jöttünk, és nem tudunk elmenni. Engem istenem küldött ide, hogy elvegyem és feláldozzam néki a Koronát, mert az csakis őt illeti."
A lány hűen fordította a gondolati úton küldött szavakat, de arcára neki is kiült a döbbenet. A Tanács Vénei egymást túlkiabálva mutatták felháborodásukat, és dühüket. Néhányan felugrottak, és öklöket rázták a kalandozók felé. Pár hosszúra nyúlt perc után aztán az elöljáró, aki eddig csak csendben figyelte az idegeneket, felemelte kezét, és nyugalomra intette társait.
- Istent emlegetsz, pedig más isten nincs e földön, mint a Teremtőnk. Istent mondasz, ami a mi nyelvünkön Urat is jelent, és ez a név csakis a Teremtőt illeti meg. Honnan veszed hát a bátorságot, hogy az Ő nevében szólj, hogy az Ő parancsára hivatkozz? Tán a papjának vallod magad?
Mikor Chardonnay megértette az amazon elsuttogott szavainak értelmét, megdöbbent. Hirtelen sok minden megvilágosodott előtte, amit eddig átláthatatlan homály borított. Tehát ezek a különös bennszülöttek a Teremtő hívei, és fogalmuk sincs arról, hogy másutt, más isteneket imádnak a népek. Talán arról sincs, hogy istenük rég elhagyta már ezt a síkot, és kultusza nyom nélkül kiveszett e világból... Úgy döntött, jobb, ha meghagyja őket hitükben, és csak annyit mondd, amennyit okvetlen szükséges.
"Uram mindenható. Parancsának engedelmeskednem kell, és hogy akaratának álljak, bármire hajlandó vagyok."
- A Koronát nem érintheti más csak a Teremtő hitben erős papjai. Az Ereklye eltaszított téged, hited tehát gyenge. Nem kapod meg, mert nem vagy rá érdemes - közölte határozottan a tanácsnok.
Authoricus egyre türelmetlenebb volt. Idegesen babrálta lándzsáját, és legszívesebben felszúrta volna rá ezt az ellenszenves vénséget. Végül nem bírta tovább és oldalba lökte a dornodonitát.
- Mi van már?
- Nyughass, és ne zavarj, koncentrálnom kell! - sziszegte vissza a nő.
"Ha én elbukok, érkezik majd más. Az Ereklye felettébb kívánatos Uram számára, ezért új harcosokat küld majd, és az is meglehet, hogy ő maga fog eljönni érte."
A Vének összesúgtak.
- Azt mondod, hogy a feketepáncélos idegenek is a Koronáért jöttek? Ők is a te fajtád! Fegyverrel érkeztek, ahogyan te, és szívükben csak pusztítás él, amint a tiédben is! Válaszolj!
A ryuku hódítók itt jártak, de a Koronát nem tudták megszerezni - gondolta a papnő. - Vajon miért nem? Miért maradtak életben a nők, és hogyan tudták elűzni a támadókat? Úgy érezte, minél több kérdésre kap választ, annál több keletkezik.
"Tévedsz. Azok nem az én fajtám. Én ember vagyok, a támadóitok pedig a ryuku nép katonái voltak. Nem csak ezt a szigetet támadták meg, hanem az én világomat is. Minden földet leigáznak, ahová csak beteszik a lábuk."
Kijelentését újabb pusmogással fogadták az Őrzők, aztán a vezető nehézkesen feltápászkodott.
- Ha igaz, amit mondasz, segíteni fogsz nekünk az idegenek ellenében. Ha hazudsz, megtagadjuk tőled a gru-goa ellenmérgét, és tested elevenen fog elhamvadni. Most menj, és add át tudásod a lányainknak, hogy a fekete hajó katonáinak képesek legyünk ellenállni. Mi tanácskozni fogunk, és mielőtt a nap leszáll, megismered döntésünket.

- Micsoda? Hogy egy rakás kétbalkezes tyúkkal az oldalunkon, mi ketten fogadjunk egy teljes ryuku flottát? Neked teljesen elment az eszed! Inkább visszaúszok Ghallára! - hőbörgött Authoricus.
- Nyugi. Egyelőre úgy sem tudunk lelépni innen. Ha meg maradnunk kell, nem mindegy mivel ütjük agyon az időt? Nem is biztos, hogy a hódítók visszatérnek...
- Nem biztos, mi? Négy éve tették be a lábuk először Ghallára. Ezerszám ölik őket a kalandozók, és a király elit csapatai, mégsem látszik, hogy fogyatkoznának. Mérget vehetsz rá, bogaram, hogy vissza fognak térni, és akkor ennek a nyomorult kis világvégi földkupacnak a vége lesz akár velünk, akár nélkülünk. Nekem pedig semmi kedvem rabszolgaként végezni valahol a ryuku birodalomban!
Senki nem volt a közelükben, az Őrzők, úgy tűnt, megbíznak bennük. Chardonnay lenézett az alattuk elterülő tábora, és figyelte, ahogy a harcosnők felsorakoznak. Újfent átérezte, hogy semmi esélyük.
- Ha nem segítünk nekik, ellenségnek tekintenek, és hagynak minket megdögleni.
Authoricus tovább lovallta magát.
- Honnan tudhatjuk egyáltalán, hogy tényleg megmérgeztek minket? Talán csak blöff.
Chardonnay sötét pillantással nyugtázta a férfi véleményét.
- Rendben, manó. Holnap reggel te nem veszed be az ellenszert. Ha megmaradsz, blöfföltek, és kinyírunk mindenkit. Ha elpatkolsz, majd megbosszullak, és egyedül végzek ezzel a bagázzsal. Nos?
A zsebtolvaj nyelt egy nagyot. Jól hangzott az ötlet, de neki valahogy mégsem tetszett igazán.
- Hát, nem is tudom. Mi lenne, ha te nem vennéd be az ellenszert? Te biztos képes vagy semlegesíteni a mérget, míg nekem erre esélyem sincs...
Chardonnay visszafordult a tenger felé. Az aprócska tisztás magasan a hegyoldalban feküdt, és gyönyörű kilátás nyílt róla a végtelen, kék óceánra, és a tajtékos partra. Csak jóval később ütött szöget fejében a gondolat.
- Hogyhogy esélyed sincs? Átúsztál a Csatornán, nem? Tudtommal Leah minden papját megajándékozza ezzel az igével - mondta, és sarkon pördült. - Mutasd a szimbólumod, te féreg!
- Elhagytam! Elveszett az ugrásnál... - hazudta Authoricus és elhátrált a villogó szemű nőstényt elől. Pontosan tudta, hogy milyen véleménnyel viseltetik a dornodonita a káosz híveiről. Nem véletlenül titkolta eddig a hitét.
- Úgy? Szóval elveszet, mi? - csupa vád volt a nő hangja, csupa fenyegetés. - Vagy eldobtad, hogy ne láthassam... Nem? Na jó! Akkor teszünk egy próbát! Regéld el nekem szépen, te vakarcs, hogyan írta le Adriano di Le’dhgono a Nagy Csatos Könyvben a Holtak Harmadik Igazságát! Nos? Minden ministránsnak tudnia kell, hisz fel sem esketik, mag be nem magolja! Halljam!
Authoricus nem válaszolt, csak elhátrált a villogó szemű nő elől. Minden idegszálával a papnő mozdulataira összpontosított, és észrevétlen rámarkolt a teste takarásába vont lándzsanyélre. Valahol hátul, agya egy rég használt zugában ott rejtőzött az idézet, hisz Leah tanítványaként kezdte kalandozásait, ám most nem volt érkezése ezen töprengeni.
- Úgy? Szóval nem válaszolsz? Rendben, adok még egy esélyt, bár én már tudom az igazságot. Ha ez nem megy, pusmogd el nekem, bogaram, a Tűz Negyedik Zsoltárát! Tudod, amelyik így kezdődik: "Tűzben ég a lelkem, mert Ő az én Uram..." Nos? Vagy ezt sem ismered? Felelj, te nyomorult!!! - üvöltötte Chardonnay és a kardja után kapott.
Az előszisszenő penge megroppantotta az elébe rántott fegyvernyelet, Authoricus pedig félrependerült. Eldobta a használhatatlanná vált bronzhegyű lándzsát, és valahogy a kezébe varázsolta árnyéktőrét.
- Igen! A Káosz híve vagyok! Lelepleztél. Remélem most büszke vagy arra a fene nagy eszedre! Csodálom, hogy egyáltalán rájöttél, mert nem néztem ki belőled!
A dornodonita tétovázott. Furcsa hullámokban tört rá az érzés, és még sosem tapasztalt ilyet azelőtt. Mindennél jobban gyűlölte a káoszúr papjait, talán még a jóság álszent talpnyalóinál is jobban... és most, ahelyett, hogy levágná ezt a senkiházit, elbizonytalanodott.
- Na mi van? Gyere, és essünk túl rajta! Nem félek sem a haláltól, sem pedig tőled - az árnymanó előregörnyedt, és ide-oda kaszált nevetséges, kurta bökőjével.
- Nem - mondta halkan Chardonnay, és a hüvelyébe csúsztatta a vámpírkardot.
- Nem? - hüledezett a férfi.
- Nem öllek meg. Áltathatnám magam azzal, hogy szükségem van a segítségedre, vagy azzal, hogy tudattalanul vonzódom hozzád, de egyik sem volna igaz. Nem öllek meg, mert nem tudlak gyűlölni. Dornodon arra tanítja híveit, hogy gyűlöljük az ellenséget, és pusztítsuk el, ha alkalmunk nyílik rá. De te nem vagy az ellenségem - hangjában megtört szomorúság csendült. - Tudd, meg, hogy még soha nem kegyelmeztem meg senkinek, akire kardot vontam. Istenem csalódott lesz, és gyengének fog tartani. Méltatlan vagyok hozzá - mondta, és azzal faképnél hagyta az elképedt manót.
- Hát ez tiszta hülye - vélte a tolvaj, és eltette tőrét. - Rohadjak meg, ha valaha is megértem a nőket!
Persze azért nem tagadhatta, hogy csak lassan enged ki a gombóc a gyomrában.

Már jócskán besötétedett, mikorra visszaértek a táborba. Kétszáz hullafáradt fiatal, és középkorú bennszülött nő loholt Chardonnay nyomában. Mindannyian alaposan kifulladtak, és ez alól a dornodonita sem volt kivétel. Neki is jól esett a mozgás, és - bár sosem volt túl hiú, és nem sokat törődött az évek alatt rárakódott súlyfelesleggel, - azért elégedetten tapasztalta, hogy az egyheti koplalás előnyére változtatta meg. Könnyebbnek és robbanékonyabbnak érezte magát, mint eddigi élete során bármikor.
Még csak pár szót tudott megtanulni a bennszülöttek nyelvén, de szorgalmasan bővítette tudományát, és sokszor elmondta a fegyvermestertől eltanultakat anyanyelvén, ezzel kényszerítve az amazonokat, hogy megtanulják azt.
Megosztották a munkát. Authoricus a kapitányokat, és Reona testőrségét vette kezelésbe, míg a dornodonita a teljesen tapasztalatlanokkal megkezdte az alapozást. Úgy vélte az egyszerű gondolkodású harchoz, vérhez nem szokott bennszülött nők nagyobb bizalommal viseltetnek majd vele, mint a mindig kéjsóvár árnymanóval.
- Fegyvert! - kiáltotta, de az utasításnak nem nagyon volt hatása. Az Őrző asszonyok dőltek jobbra-balra, úgy kapkodtak levegő után. A nehéz bronzkardok szép rendben sorakoztak a hevenyészett állványokon, csak páran vonszolták el magukat értük. Annyi erejük azonban már nekik sem maradt, hogy felemeljék azt.
- Rendben, mára befejeztük a gyakorlást - mondta a kalandozó, és közben megpróbálta ezt az újoncok számára is érthető jelekkel elmutogatni. Bár még tele volt elszántsággal, és tenni akarással, be kellett lássa, hogy hagynia kell némi pihenőt. Végignézett a harcosain. Rövid lábú, kerekarcú, tenyeres-talpas asszonyok. Nem harcra termett egyikük sem, ezt már az első pillanatban láthatta még a vak is. Chardonnay mégis elhatározta, hogy esélyt ad nekik a túlélésre, és mindent átad nekik a tudásából, ami csak tőle telik.
- Hogy haladtatok? - érdeklődött Authoricus. Mindketten úgy tettek, mintha az a kis közjáték meg sem történt volna. A férfi egy állatbőrből varrt, és kifeszített féltető alatt kuksolt, és valami húst sütögetett nyárson a maréknyi parázs felett. - A kapitányaim egész ügyesek. Némelyikük majdnem annyit tud, mint én. Ha jól haladunk, két nap, és a lándzsaforgatásban nem tudok újat mutatni nekik.
- Akkor áttérsz a buzogányra, és a tőrre. Kevesen vagyunk. Ha tényleg eljönnek a ryuku katonák, mindenkire szükségünk lesz.
- Vagyunk? Szükségünk? Te már tisztán úgy viselkedsz, mintha magad is bennszülött lennél. Ne feled meg, hogy amint lehet, megpattanunk innét! Talán épp egy ryuku hajóval...
A nő lecsatolta vértjét, és lehuppant a tolvaj mellé.
- Ez a hely nagyon különös. Megpróbáltam szólni uramhoz, de egyáltalán semmi sem történt. Mintha egy teljesen külön világban lennénk, ahol nincs befolyása az isteneknek.
- Mit gondolsz miért téged küldött a tűzúr, és miért nem egy szakajtónyi angyalát, he? Ha megtehetné, már rég idejött volna, és elragadta volna az Ereklyét.
Chardonnay ezen elgondolkodott.
- Tudod, Authoricus, néha egészen okos gondolataid vannak...
- Aham... a hülye árnymanó tud gondolkodni, mi? Hagyjál! Itt fogunk megrohadni ezen az isten háta mögötti helyen! A végén még szerencsésnek mondhatom magam, ha megölnek a hódítók.
Reona lépett oda hozzájuk. Az árnymanó felnézett. Végig a formás lábakon, egészen a rövidke szoknya vonaláig... Aztán hirtelen rádöbbent, hogy már nem is emlékszik rá, mikor volt dolga utoljára nővel.
- Tanács mond parancs nektek! - monda a lány határozottan. Chardonnay teljesen elképedt, hogy milyen gyorsan tanul.
- Ülj le, kérlek - intett, aztán kényelembe helyezte magát. Lehunyta a szemét, és megpróbálta összekapargatni maradék mentális tartalékait. Mikor elcsattintotta a gondolatátvitel diszciplínáját, jelezte a lánynak, hogy kezdheti.
- A Vének Tanácsa meghozta döntését. Arra jutottak, hogy egyikőtök sem lehet a Teremtő felszentelt papja, és ezért nem hiszik, amit istenedről mondtál nekik. Azt is eldöntötték, hogy mindketten köztünk maradtok örökre, és nem hagyhatjátok el a szigetet soha többé. Nem tudjuk, hogy mi van a nagy kékségen túl, de a Vének félnek az ismeretlentől. Félnek, hogy ha hazatértek, újabb hozzátok hasonló, veszedelmes gyilkosok érkeznek majd onnan. Ezt nem engedhetjük.
"Azok a veszedelmes gyilkosok máris úton vannak ide, Reona." - sugallta a főpapnő.
- Ezt nem tudhatjuk.
"Ha lehetőségünk adódik elhagyni a szigetet, úgy is meg fogjuk tenni. Ezt te is tudod."
A lány nem válaszolt. Megköszörülte a torkát, és kihúzta magát ültében.
- Van más is, amiben döntés született. Kevesen vagyunk, és gyermekeink túl ifjak még a házasságra. A férfiak szinte mind odavesztek a Végzet Napján, a Tanács ezért törvényt hozott. Mától több felesége lesz minden férfinak - mondta az amazon, és jelentőségteljesen az árnymanóra nézett.
- Mi van? Mi van velem? Mit mondott?
A lány mosolygott, és rebbenés nélkül fúrta tekinteté a férfiéba.
- Egy kivétel van. A Tanács engedélyezte, hogy téged megtartsalak magamnak, Szép Férfi.
Chardonnay elnevette magát, és a kapcsolat megszakadt.
- Mi van? Nem értek semmit. Mondd már, hogy mit mondott! - vált egyre izgatottabbá a manó.
- Csak azt, hogy férjéül választott téged, Authoricus, és ha jól gondolom, nem mondhatsz nemet - pukkadozott a kalandornő, és bátorítólag megveregette a férfi hátát. - Na mi van, macsókám? Fel a fejjel! Ma van a nászéjszakád...
Authoricus erre olyan képet vágott, mintha amnioszba harapott volna, de nem volt alkalma szabadkozni, mert Reona elkapta a karját, felugrott, és vigyorogva maga után rángatta. Chardonnay még akkor is könnyeit törölgette a röhögéstől, mikor az árnymanó elégedetlenkedő motyogása beleveszett az éjszakába.