Versenyfutás III.

Könnyelmű dolog lenne a nyugalomra választott órákat éjszakának nevezni, a Sötét Földön ugyanis nincsenek sem éjjelek, sem nappalok. Ha az "időjárás", vagy nevezzük bárhogyan a helyi szelet, néha megváltozik is, és talán a hőmérséklet is ingadozik kicsit, azért az itteni világ javarészt változatlan. A halandók belső órája azonban időről-időre megköveteli jussát, és a testnek pihenésre van szüksége. El lehet odázni a regenerációt, és messze ki lehet tolni e tűréshatárt, de az alvást végleg kiiktatni az életből, még mágia segítségével sem lehetséges. Persze minden fajnak más és más igénye van. Az elfek például gyakran egy hetet is alszanak egyfolytában. Talán ettől tűnnek mindig fiatalnak, még ha ezer esztendősek is. Az alakváltók, fákká, bokrokká vagy vadakká alakulnak, néha napokra megfeledkezve a kalandozólét problémáiról. A gnómok és a törpök kevesebbel is megelégszenek. Ők a rendes, napi pihenés mellett csak heti egy-két napot alszanak. Ezt a napot a gnómok hosszú éjszakának, a törpék mélyalvásnak nevezik. Az embernépek és az árnymanók napi hat-hét órával is beérik, a kobuderák pedig még ennél is kevesebbel.
A trollok azonban egészen különleges lények. Legendák, mesék és hiedelmek szólnak bámulatos gyógyulásukról. A levágott ujjából újra "kinőtt" troll meséje például egészen közismert, még ha nem is igaz. Az mindenestre tény, hogy a kalandozók közül a trollok fordítanak a legkevesebb időt az alvásra. Rosszmájú tudóskodók véleménye szerint azért nincs szükségük rá, mert nincs agyuk, amivel álmokat láthatnának... Mások szerint ők, mint a föld gyermekei, a lételemükből szipolyozzák ki az energiát, s ez a magyarázata annak is, hogy miért nem szeretnek ágyban, vagy az épületek emeletén aludni. Biztosat nem lehet tudni, csak azt, hogy Otoaak és Tompika már alig két órával az után talpon volt, hogy holtfáradtan ledőltek derékaljaikra.
A káoszpap a szextáns és a viseltes térképe segítségével ügyesen betájolta magát, és rágcsált végű írónjával számításokat végzett. Nehezére esett e tudományt alkalmaznia, de ezt semmi pénzért be nem ismerte volna Topmika előtt. Valószínűleg váltig tagadna akkor is, ha egy-egy elvétett teleport-ugrásáról faggatnánk.
- Figyelj ide..! Mondtam, hogy kicsit átváltoztatjuk magunkat, ugye? - Tompika bizonytalanul bólintott. - Hát nem átöltözésre gondoltam.
- Nem?
- Nem bizony. Láttál már Zinthurgot és Tguarghant is. Ezek a lények a Thargodanok közt csak szolgák, és mindig van gazdájuk. Álcát fogok bocsátani magunkra, és a jószágainkra. Te Zinthurgnak fogsz látszani, én pedig egy kisebb hatalmú taalru hercegnek. Te az én szolgám leszel. A jószágainkat fattyakká változtatom. Sajnos őket úgy kell irányítani majd, mint a zombikat. Teljesen el kell kábítanom őket, ha nem akarom, hogy a rémek láttán világgá szaladjanak. Eddig érthető?
- Aham - felelt kelletlenül Tompika. - Csak asztat nem értem, hogy mé’ mindig énnekem ke’ lenni a szo’gának? Mostan lehetné’, mon’gyuk, te a szo’ga, én meg egy naaagy dargodar vezír!
Otoaak úgy nézett fel társára, ahogy a csizmára tapadt ürülékre szokás. Már végeztek a táborhely felszámolásával, és a nyomaik eltakarításán fáradoztak épp.
- Te meg egy Thargodan vezér! Pha! Az első szavad után feltrancsírozna bármelyik magas rangú báró, vagy herceg...! Az illúzió majdnem tökéletes, de csak majdnem. Érteni fogod, amit a szörnyek mondanak, és ők is megértenek majd engem. De ha megszólalsz egy rém jelenlétében, istenünkre mondom, magam aprítalak fel! Világos?
Tompika egészen közel lépett és felfortyanva a meglepett káoszpap képébe sziszegte:
- Mé’ gondó’sz te engemet te’jjesen hülyének, he? Eggyá’talán nem vagyok hülye! Tudom, hogy van még mit tanú’nom, és nem tu’ok olyan cirádássan beszé’ni se, mint te, de nem vagyok hülye!! Asztat hiszed, hogy nem bírok legyőzni egy dargodart? Hogy nem merek nekik menni? Ő’tem én mán egy csomó fajtát ezekbű’! Beménk abba a sárkánydargodar városba, aszt széjje’ verjük az egészet! Mé’ ke’ esztet tú’variá’ni? - a harcoson látszott, hogy most tényleg szívére vette, amit mentora mondott, és kicsit bepöccent. Otoaak elgondolkodott.
- Lehet, hogy téged mégsem viszlek magammal - közölte mélázva.
Tompika menten vissza vett a lendületből.
- El akarsz kergetni? - kérdezte elszontyolodva.
Otoaak felkacagott, mikor rájött, hogy társa félreértette.
- Dehogy. Nagyon jó tanítvány vagy, miért kergetnélek el? Egyszerűen csak több hasznodat látnám máshol. Vissza kellene térned Ghallára, és kutakodni egy kicsit. Azért nem vagy máris úton, mert nem hiszem, hogy pont te lennél az alkalmas személy egy könyvtárban való keresgéléshez. Ezt talán Kharizmoszra kellene bízni... Mindegy, ezen még gondolkodom kicsit. Az első teendőnk most az, hogy felkeressük a Borzalom Fellegvárát, és puhatolózzunk...
- Az finom lesz! Végre megin’ verekszünk! - jött lázba Tompika. Mestere csak legyintett, és nem fogott bele a szó megmagyarázásába. Hamar menetkészek lettek. A ptog valószínűleg látott már egy-két cifra dolgot gazdája mellett, mert nem tűnt nyugtalannak, mikor amaz varázsolni kezdett. Otoaak először egy apró mentális trükkel elaltatta a doareg érzékszerveit és akaratközpontját. Aztán ugyanúgy bűbájt bocsátott a hátasra is. Mikor már mindkettő mozgását irányítani tudta, és azok érzékeit jótékony homály fedte, újabb illúziót idézett. Bár Tompika fel volt készülve rá, mi történik majd, mégis hátraugrott, mikor a békés kérődzőből és az engedelmes hüllőből egy-egy vicsorgó, csupa fog, tüske és karom szörnyeteg lett.
- Azannya! - fakadt ki. - Oto, most nagyot nő’tté’ a szemembe’! Phu... Ez ám a csoda!
- Nyugi, most te következel. Próbáld meg befogadni a mágiát, és ne tiltakozz az érzés ellen!
Fura, körkörös mozdulatai nyomán az ifjú troll fokozatosan változott át. Eleinte csak felduzzadtak az amúgy sem gyermekded izmai, és "lekoptak" róla a páncéldarabok. Bőrszíne a csillogó vöröstől indulva, az izzó magma árnyalatán át a mély bíborig irizált. Látszólag megnyúlt az arca és kezei is hústépő karmokká torzultak. Pár pillanat múlva azon a helyen, ahol az imént még Tompika álldogált, egy tökéletesen eredeti Zinthurg gyönyörködött a mancsaiban. Nem tudni, hogy a Zinthurgok fajtája ismeri-e a vidámság hangulatát, mindenesetre ez az új keletű egyed fülig húzott pofával, csillogó szemekkel röhintette el magát, de bennrekedt a nevetés, mikor a saját hangja helyett valami vérfagyasztón túlvilági hörgéssel mordult fel. Eközben Otoaak saját magán is bevégezte a varázslat megidézéséhez és fixálásához szükséges mozdulatokat. A mágia már-már tapinthatóan vibrált a póklábakon álló tigristeste körül. Mikor megszólalt, a torz, agyarakkal teletűzdelt pofájából az érdes hangok mellett mérgező gázok is előbodorodtak.
- Indulhatunk. Mindig mellettem maradsz, és nem pofázol! Ezen most sokkal több múlik, mint az életünk - mondta az Otoaak-taalru és a két fatty közé lépett. Az egyik jószág hátára tette karmos mancsát, és intett társának, hogy ő is cselekedjen hasonlóan. Mikor Zinthurg-Tompika megfogta a lények egyébiránt láthatatlan kantárszárát, és így kialakult négyük közt az elengedhetetlen fizikai kapocs, a mester varázsolni kezdett. A következő pillanatban mindannyian kifakultak a magányosan meredező sziklatömb tövéből, és úgy tűntek el, mintha ott sem lettek volna.

A Thargodanok időtlen-idők óta uralják a Sötét Világot. Nincsenek feljegyzések arról, hogyan, s miképp kerültek oda, sem arról, hogy mindez mikor, de legfőképpen miért következett be. Talán ez a kiégett, önmagából kiforgatott és megrontott sík is virágzó, élettől duzzadó planéta volt egykor? Lehetséges. Ám a múlt letűnt civilizációjának mára már nyoma sem maradt. Az itt élő entitások mintha csak azért volnának pont itt, mert másutt nem találtak hazát, és legtöbbjük csupán préda a gonoszság megtestesülései számára.
Sárkányverem nem volt igazi város, legalábbis a halandók fogalmai szerint nem. Leginkább valami groteszk barlangrendszerhez lehetne hasonlítani ezt a javarészt mágia emelte épületegyüttest. A "házakat" dögletes bűzű, rothadó nyálka borította. Sehol egy díszítés, ablak, terasz vagy kerítés. Az épületek furcsán ingadozni látszottak a félhomályban. Némelyik egészen torz szögben emelkedett ki a talajból, egyik-másik esetében valóságos csoda volt, hogy egyáltalán állva maradt, s nem roskadt össze saját súlyának terhétől.
Szeszélyes munkájuk során a település teremtői nyilván megfeledkeztek utakat és utcákat létrehozni. De az is lehet, hogy csupán nem ismerték ezen fogalmak jelentését, mert a lyukacsos sziklatömböknek látszó házak teljes összevisszaságban torlódtak egymásra.
A Thargodan város fölé tornyosuló, óriási fellegvár úgy uralta a környéket, mint ahogyan pásztor gyűjti maga köré engedelmes nyáját. Az egymásból fakadó, felfelé törekvő, ébenfekete tornyok láttán a legbátrabb kalandozó szíve is rettegéssel telik meg. A tigristestű Thargodanon mégsem látszott félelem, mikor kis társasága élén megállt a vicsorgó pofát mintázó kapu előtt.
- Ez roha’t nagy! - ámult el önkéntelenül a mögötte lépdelő Zinthurg.
- Rendben van, megérkeztünk. Mostantól kuss! Én bemegyek, te kint maradsz a jószágokkal, és vigyázol rájuk! Nem fognak semmit csinálni, olyanok lesznek, mint két bábu. Csak arra figyelj, hogy ne légy láb alatt, és egyetlen rémnek se nézz a szemébe. Érthető?
- És ha nekem támadnak? Hogyha harco’ni ke’? - akadékoskodott a Tompika-szörny.
- Senki nem fog megtámadni. Nem tudják, hogy kinek a szolgája vagy. Itt nem úgy működnek a dolgok, mint odahaza. Ha te nem provokálod ki, senki nem mer beléd akaszkodni, hidd el! Egyébiránt meg nem árt az itteni beképzelt bagázsnak egy kis lecke... úgy hogy...
Egy izzó szempár jelent meg a taalru-herceg előtt. A semmiben táncolt. Bár ennél jóval valószínűbb, hogy csak a szörny teste volt számukra láthatatlan. A szemek izzását is csak azért hagyta világlani a gazdája, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Mit akarsz? - förmedt rá a testetlen lény Otoaakra.
- A Herceggel van beszédem. Eridj és jelents be! Mondd meg, hogy Otoaak van itt, a hreitshy mocsár ura - vágta oda az ajtónállónak. - Itt maradsz, te pondró, és talán megéled a holnapot! - szólt hátra még a válla felett elképedt társának, miközben az ajtó felé lépdelt a szörny-lábak számára tervezett lépcsőkön. Már volt rutinja a taalru-test mozgatásában, ezért nem vált árulójává a botladozása. A szellem nem állt le vitatkozni a befelé csörtető Thargodan úrral, hanem sietett ajtót nyitni.
A Borzalom Fellegvára nem egyszerű kastély. Ez a hely a sötét erők központja. Minden gonoszság forrása, és a Sötét Föld uralkodójának rezidenciája is. Otoaak jól ismerte a Thargodanokat, de legalábbis meg volt győződve az e téren szerzett szakértelméről. Úgy vélte, hogy a tájékozatlanság a rémek egyik legáltalánosabb hiányossága, és épp ezért próbálják mindennél jobban palástolni azt. Azzal, hogy egy kitalált hely kitalált urának adta ki magát, hetekre elegendő fejtörést okozott az ittenieknek. Mindaddig biztonságban érezhette magát, míg rá nem jönnek a turpisságra, és ez - reményei szerint - jó sokára lesz.
A Fellegvár mélyére vezető út számtalan borzalmas és groteszk helyiségen vezetett keresztül. Halálcsapdákban vonagló lelkek, förtelmes bűzt árasztó, feneketlen katlanok, a falból előbukkanó, és a semmibe csordogáló lávapatakok mellett épp úgy kedvtelenül lépdeltek el, mint a börtöncellák végeláthatatlan sorfala előtt. A folyosók legtöbbje hideg és sötét volt. Otoaak többször is érezte, hogy saját, eddigi útvonalukat keresztezik, és kétszer is elmentek ugyan amellett a kitömött és falra akasztott kobudera harcos mellett, mégsem tiltakozott. Tudta, hogy ez is a protokoll része: nagyobbnak láttatni a birodalmat, s vele a palotát, mint amekkora az a valóságban. No, és a biztonság is nagyon fontos tényező - gondolta. Nyilván nem szeretné a Herceg, ha egy nap egy feltörekvő bárócska a saját seregével megostromolva e helyet, akadálytalanul juthatna a trónusáig.
Jó ideje meneteltek már csendben a halálsikolyoktól visszhangos járatokban, mikor feltűnt, hogy kísérője váratlanul eltűnik a homályban. Megtorpant. A folyosó jobbra kanyarodva egy ajtóba torkollott. Sem kopogtató, sem zárszerkezet nem látszott rajta.
- Csúszómászó féreg, hogy merted betenni a lábad a Herceg várába? - hangzott fel váratlanul. A kalandozó biztos volt benne, hogy valamiféle varázslattal lehet dolga, mert ahányszor itt járt, mindig ugyanazt kérdezte tőle ez az ajtó, ugyanazzal a hangsúllyal, ugyanazon a hangon.
- Személyesen fogom biztosítani hűségemről Hercegünket. Eddigi szolgálataim méltó ajánlólevélnek bizonyulnak majd - hajolt meg enyhén, épp, hogy csak lesunyítva szemét.
Kis idő múlva feltárult az ajtó, és a kalandozót odabent a jól ismert trónterem látványa fogadta. Már többször elgondolkodott rajta, hogy vajon a Thargodanok miért ilyen sablonos teremtmények? Miért lelik örömüket a legyőzött lények tetemeinek sütögetésében? Párszor már maga is evett egy-egy elejtett, egzotikus lény húsából, csak úgy, a kíváncsiság végett. De ezek a máglyák a trónteremben körös-körül... Az undor látható lehetett ábrázatán, mert ahogy körbehordozta tekintetét a helyiségen, a Herceg elégedetten szólította meg:
- Ugye milyen undorítóak ezek a szánalmas, életképtelen fajzatok? Némelyik félistennek, angyalnak meg ilyesminek képzelte magát... - a koponyákból épített trónszéken egy gigászi Thargodan ült. Akkora volt, hogy betöltötte a terem középső részét jelenlétével, magára vonzotta a szemet, s a szörny teljes mértékben létidegen alkatáról nehéz volt levenni azt. Otoaak nem követte el azt a hibát, hogy pökhendi álcáját, mit a talpnyalók számára előadott, továbbra is fenntartsa. Meghajtotta fejét, és ízelt lábait. Teljes taalru-teste alázatot sugárzott magából, mivel így akarta. Mikor megszólalt, hangja magabiztosan, de a protokoll által megkövetelt hangsúlyban, és szavakkal csengett.
- Sötét Föld Nagyura, Thargodanok hercege! Engedelmes szolgádként tértem meg eléd ismét. Hogy elnyerjem jóindulatod, fogadd ezt a csekélységet!
Nem volt szükség magyarázatra. A gonoszság nagyura pontosan tudta, mit lát, s az mit jelent. A taalru a karmai közt három zanzásított koponyát tartott a hajuknál fogva. Egy-egy nagy hatalmú, legyőzött kalandozó koponyáját.
- Három csata, három győzelem, nagyuram. A korpusz segítségével kényedre kínozhatod a lelküket. A tiéd. Hűségem záloga.
A Herceg felállt trónusáról, és közelebb lépett. Hámló, pikkelyes bőre hatalmas izomkötegeket takart. Karmos lába megcsikordult a kőpadlón. Egészen közel hajolt a trófeákhoz, és megszaglászta azokat. A Thargodannak csupán a feje majdnem akkora volt, mint a két méternél is magasabb pók-tigrisé.
- Ez egy igen becses ajándék. Tán még kérni is merészelsz valamit cserébe... - harsogta.
- Bátorkodom, nagyuram. De kérni nem, csak kérdezni kívánok tőled.
- Rendben, van, taalru. Három lélekért cserébe, hármat kérdezhetsz, és én majd eldöntöm, válaszolok-e rájuk - jelentette ki az entitás, és egyetlen szélsebes mozdulattal kiszakította a pókkarmok közül az ökölméretűre zsugorított fejeket. Gubancos hajuknál fogva a trón karfájára akasztotta a trófeákat, és visszahuppant a helyére. - Csak bátran, szolga! Hallgatlak...
- Türelmed máris köszönetet érdemel, nagyuram... A tudásod legendás, és irigylésre méltó. Bizton tudsz nekem segíteni, ha érdemesnek találsz. Ősi tekercsre bukkantam a minap, mit sem elolvasni, sem egészében megfejteni nem tudtam. Pár szó volt csak mit felismerni véltem. Az egyik ilyen szó a "vortex" volt. Elmondanád, Uram, mit érdemes tudni az ősvortexekről? Mármint azon kívül, amit minden Thargodan poronty tud.
A hájas óriás olyat kacagott, hogy a palota beleremegett. Hosszú percek teltek el, mire megnyugodott annyira, hogy válaszolni tudott.
- Rég nevettem ilyen jót, taalru. Mulatságos vagy, ahogy itt állsz, azzal a tanácstalan ábrázattal a képeden... Nem tudom, mit forgatsz a fejedben, de nem ajánlom, hogy az időmet hiába rabold! - emelte fel a hangját a Thargodan úr, aztán szenvtelenül folytatta. - A vortexek az őskáoszból születtek az idők kezdetén, ezt tudnod kellene neked is. A síkok közti, végtelen semmibe nyúlnak. A köztes terekben egyáltalán nincs jelen a mana. Hiánya olyan erőt táplál, ami összegyűjti, és a semmibe továbbítja az itteni varázsenergiát. Minél erősebb mágia működik a közelükben, annál nagyobb a vonzásuk. Emiatt nem tanácsos varázsolni a vortexek mellett. A manaháló állandóan mozgásban van körülöttük, és ez megnehezíti a varázslatok kordában tartását.
Váratlanul kinyílt az egyik ajtó és egy Tguarkhanokból álló, hatfős csoport jelent meg. Tetőtől-talpig fel voltak fegyverkezve. Némán, lesütött tekintettel vonultak be a terembe. A Herceg először annyira meglepődött, hogy feldühödni is elfelejtett. Aztán valószínűleg eszébe juthatott, hogy kik lehetnek a hívatlan látogatók, és visszafordult Otoaakhoz.
- Igyekezz azokkal a kérdésekkel! Menten indulok vadászni - szólította fel.
A kalandozó kíváncsiságát ugyan nem elégítette ki a válasz, mégsem feszítette a húrt.
- Nagyuram, létezik a csekély erejű amuletteken kívül más, ami akár csak időlegesen is, semlegesíti ezt a szívóerőt? - bátortalankodott a taalru-herceg.
- Ez meg milyen ostoba kérdés már megint? Persze, hogy létezik! Honnan jöttél te? Tán az ostobák síkjáról? - a Tguarkhanok felröhögtek. Megtehették, mert nem kellett megtorlástól tartaniuk. Odakint, jól tudták, ekkora szemtelenségért egy taalru-herceg azonnal végzett volna velük. A Sötét Föld Ura azonban sérthetetlenséget sugárzott rájuk, s ők pofátlanul ki is használták e hatalmat. Otoaak csak egy gyilkos pillantást vetett feléjük, és máris visszanyerte önuralmát. A Thargodan szolgák nem tévedtek, mert csupán az álcán nem láttak át, a várható következményeket jól értelmezték.
- Biztosítlak, Hercegem, én semmiképp nem merészelnék gúnyt űzni belőled, mint ahogyan azt szolgáid teszik velem - a röhögés menten abbamaradt. A harcosok kényelmetlenül fészkelődni kezdtek, és egymásra pislogtak. A Nagyúr azonban nem zavartatta magát, hanem megfontoltan válaszolt.
- Csodálkozom, hogy ezek a nyilvánvaló válaszok miért értek meg számodra három halandó lelket. Gyanús vagy, egyre gyanúsabb! Valami titkot sejtek szándékaid mögött. Ajánlom, hogy mielőbb elmond nekem azokat, ha nem akarod kínmestereim karmai közt végezni! - a Herceg ismét felemelkedett, és most már őszinte érdeklődéssel lépett a taalru-herceghez. Ismét megszaglászta, és körbejárta a kalandozót. Aztán a háta mögött állt meg, mikor válaszra szánta el magát:
- A bizonytalan mágikus faktort, egy másik bizonytalan faktorral kell stabilizálni. A pulzánsok a szívóerőt nem semlegesítik ugyan, de a varázslatok hatékonyságát biztosítják. Minél több pulzánst használsz, annál biztosabb, hogy sikerrel jársz. Olybá tűnik nekem, taalru, hogy te még sosem tapintottál mágikus pulzánst!
Otoaak nem válaszolt. Nem a bátorságnak volt híján, csak nem tudta eldönteni, melyik válasz volna a helyes. Fogalma sem volt arról, hogy a pulzánsokat a rémek mire használhatják, menyire foglal el fontos szerepet a mindennapjaikban, szokásaikban, ezért a legkézenfekvőbb megoldást választotta: hallgatott.
- Nos, rendben van. Bár kedvem volna most, azonnal szétszaggatni, pusztán kíváncsiságból meghagyom az életed. Tedd fel a harmadik kérdésed! De jól gondold meg, hogyan fogalmazol!- fenyegetőzött.
A taalru-herceg képe jótékonyan elrejtette, ahogy Otoaak nagyot nyelt. Megfogadta, hogy majd megpróbál kicsit többet megtudni e szörnyek rejtett titkairól, aztán igyekezve hangjából száműzni a bizonytalanságot, megszólalt:
- Hálás vagyok a kegyért, Nagyúr. Talán utolsó kérdésem lesz a legfurcsább, mégis fel kell tennem, még ha sorsomat ezzel megpecsételem is. Van-e valami módja, hogy ha belépek egy vortexbe, élve visszakerüljek onnét? Ismersz olyan Thargodant, aki megcselekedte ezt?
A döbbent csendet szinte vágni lehetett. A Tguarkhan vadászok pisszenni sem mertek. Aztán a Herceg hirtelen ismét felkacagott.
- Értem már!! - alig bírt megszólalni a harsogó kacajtól. - Értem! Vizsgáztatni akartál! Megtudni, hogy vajon tényleg olyan ostoba vagyok-e, mint ahogyan birodalmam széltében-hosszában suttogják! Nagyszerű gondolat! Úgy tenni, mint aki valahol máshol élt mindeddig, és semmit nem tud a népünkről, legendáinkról és titkainkról. Kikérdezni az uralkodót, és várni, hogyan reagál... Ha tényleg ostoba, nem lát át a terven és kivégeztet az első szó után... Akkor aztán mindenki számára megmutatja, hogy a Sötét Földek Ura ily szánalmas intrikán sem képes keresztüllátni... Ha azonban megválaszolja a kérdéseket, bölcs és tekintélyes uralkodó marad népe előtt!! - a Herceg ismét Otoaak elé állt, és egészen közel hajolt hozzá. - Nos, rendben van, válaszolok az utolsó kérdésedre, hogy lássák ezek a pondrók itt, hogy milyen uralkodójuk vagyok, s csak azután végezlek ki.
A taalru-herceg fejet hajtott.
- Legyen óhajod szerint, Uram - mondta, és hangja megbicsaklott. Az óriás Thargodan ezt a félelem jeleként azonosította, és elvigyorodott. Pedig csak a visszafojtott düh dolgozott a kalandozóban. Várnia kellett a támadással, míg a válasz elhangzik!

Sárkányverem lakói általában nem álltak le nézelődni. Az itt élő, és a dolguk után siető Thargodanok nem szívesen ártották bele magukat a mások dolgába. Önző, számító, hideg lelkű népség volt az övék, de ennek a közömbösségnek nem csak jellembéli okai voltak. A lakóbarlangok közti területek még számukra sem nyújtottak biztonságot, és aki itt hosszú életű akart lenni, kellő tapintattal kellett viseltetnie a többi rém irányába. Egyetlen késve elkapott pillantás, egyetlen elejtett megjegyzés, vagy rossz hangsúllyal feltett kérdés elegendő volt egy vérfürdőhöz. Ezért aztán legtöbbször lesütött tekintettel, céltudatosan csörtettek keresztül a tereken, s igyekeztek senki útját nem keresztezni.
A Fellegvár kapuja mellett hangoskodó Zinthurg azonban vagy nem ismerte az életben maradás eme egyszerű játékszabályait, vagy teljesen elvesztette ép elméjét. Persze az is lehet, hogy csak az önpusztítás eme, ritkaságszámba menő változatával kívánt véget vetni evilági pályafutásának. Annyi bizonyos, hogy pár, alacsonyabb rangú Thargodan alaposan megbámulta elhaladtában a kötekedő Zinthurgot.
Tompika ugyanis gondolkodott. Ha túl hosszú időre maradt magára, ez mostanság egyre gyakrabban fordult elő vele. Persze nem a világok keletkezésének, az élet értelmének vagy a mágiaelmélet legújabb téziseinek problémáin rágódott. Otoaak szavai jártak az agyában, és próbálta értelmezni azokat. Tenyere viszketni kezdett, ahányszor csak feltűnt valaki. Ráadásul minden egyes érkező megzavarta őt a nagy gondolkozásban, és ez egyre jobban dühítette.
- Hé, te ottan! - kiáltott rá egy sietősen lépkedő ében harcosra, mikor amaz vetett rá egy óvatlan pillantást. - Igen, te, azza' a bamba ábrázatta' a képeden! Mit bámú’sz, he!? Nem tudod kive' gyüttem?! Na, ez a te szerencséd, garokk-pofa, mer' addig jó neked! Mos’meg hova rohansz, he?! Gyáva dög! - Tompika egyébiránt azon törte az agyát, hogy most akkor vajon szabad-e neki védekeznie, ha valami kötekedő, izgága, nyughatatlan alak esetleg belékötne. Mert hisz ez előfordulhat, hiába próbál ő szót fogadni a mesterének! Ilyen kivagyi figurák mindenütt vannak, és szinte lehetetlen kitérni előlük. Végül arra jutott, hogy ha ez esetleg, mégis bekövetkezne, muszáj lesz védekeznie. Mikor idáig ért, elvigyorodott. Egészen jó mókának ígérkezett a dolog. Gyorsan el is döntötte, hogy mire Otoaak előkerül, addigra ő bizony megtisztítja a környéket ezektől a büdös férgektől...
- Látod, Josip - szólt oda a szinte teljesen mozdulatlan fatty-doaregnek - gyáva dögök ezek mind! Ide gyünnek, kötözködnek, ’sztán meg e’szaladnak...
Márpedig az idő haladtával, a várakozás egyre ingerültebbé tette az ál-Zinthurgot. Ücsörgött a kőlépcsőn, fütyörészett, sétálgatott, békésen köpködte az arra járókat... De nem történt semmi.
- Mos’ mon’meg, Josip, mé’ nem mernek ezek a dögök belém kötni? - vágta csípőre rém-karmát Tompika, mikor végleg elvesztette a türelmét. Ekkor épp egy hintó tűnt fel a tér túloldalán. Nem vontatta semmilyen jószág és rabszolgák sem cipelték a vállukon, mégis haladt. Jó térdmagasságban úszott a levegőben. Furcsa, fémszínű anyagból készült, de mintha csak élőlény volna, az egész jármű hullámzott, lüktetett. Két oldalán elfüggönyözött ablakok látszódtak, és három taalru ügetett póklábain, szorosan mögéje zárkózva.
- He', ocsmány képű banyapókok! Mingyá' e’takarogyatok innét! Ha kigyün a mesterem, oszt ilyen csúfságot lát, széjje’ szaggat apró diribdarabokra, oszt a beleteket a fattyakka' zabá'tatya fő'! - rikkantott feléjük. A hintó megállt, és a három, lándzsával felfegyverkezett, tigristestű Thargodan az öklét rázó Zinthurg felé fordult. Talán húszlépésnyire, ha voltak. - Né’da! Josip! Há' nem röhejesek ezek a rusnya pókok? - kérdezte vidáman az alig-alig mocorgó málhástól a kalandozó. A következő pillanatban azonban lehervadt a vigyor a képéről, mert a testőrök megiramodtak felé!
Tompika egy csapásra elfelejtette mindazt, amit mesterétől tanult. A pirkit darabka még csak-csak ott volt a keze ügyében, de nagy hirtelen sem a "tűzcsoda" kezdőszava, sem a helyes idéző mozdulat nem akart előbújni agyának rejtett, kényelmes szegletéből. Márpedig ezek nélkül a fontos kellékek nélkül meglehetősen körülményes dolog a varázslás.
- Hogy is vó’t... hogy is... - hátrált a lépcsőn felfelé a kissé megszeppent Zinthurg. Támadói jól összeszokott harcosoknak látszottak. Egymásra is figyelve, lassuló tempóban közeledtek. Lándzsáikkal ügyes kunsztokat mutattak be a fitogtatás, vagy a bemelegítés érdekében. Hogy gyakorlott forgatói voltak a fegyverüknek, az látszott a mozgásukon. Mikor már csak egy rugaszkodásnyi távolságra voltak, Tompika agya hirtelen megvilágosodott. Talán nem volt túl szép a kiejtése, a mozdulat pedig biztosan nem volt tökéletes, ám a kalandozónak mégis sikerült átszakítania a dimenziókat elválasztó, képzeletbéli hártyát, és bőszen belemarkolt az eleven tűzbe! A megidézett tűzlabda csak akkora volt, mint a saját ökle. Ráadásul minduntalan ki akart csúszni kezéből, és az irányítása alól, akár egy rakoncátlan egérke. A képlékeny massza meg-megvonaglott a tenyerén.
A tigris-pók harcosok egymásra pislantottak, de nem tűntek bizonytalannak. Nekilódultak, erre Tompika közéjük vágta a tűzgolyót! Pontosabban csak vágta volna... ugyanis a lendület túl nagyra, a koncentráció pedig túl felszínesre sikeredett. Eleven tűz lobbant szét a háta mögött tornyosuló bejáraton, mikor a tűzlabda kicsusszant a tenyeréből. A folyékony tűzből jócskán fröccsent megidézőjére is, aki még meglepődni is elfelejtett a fájdalomtól.
Csak a több száz végigküzdött csata rutinná csiszolódott mozdulatai mentették meg a sebzett ál-Thargodant. A gyakorlat, és az ösztönei segítették hozzá, hogy a szisszenve becsapódó lándzsahegyek elől sikerült sorra félreszökkennie. Magasabban volt, mint támadói, és ezt a helyzeti előnyt nem kívánta elszalasztani. Mire a harmadik pók is elhibázta döfését, a kalandozó már észhez tért, és átvette a kezdeményezést. Hirtelen mozdulattal letépte hátáról fegyverét, mit eddig az álcázó varázs éppúgy elleplezett az ellenfelek elől, mint a többi felszerelést. A támadók visszahőköltek a meglepetéstől, mikor a könnyű prédának tartott Zinthurg váratlanul egy hatalmas bunkót kapott elő a semmiből. Zavarukat csak fokozta, hogy az őstroll agyaló egy szemvillanás után vértől iszamós csatabárddá változott!
- Pusztu’jatok, ruha’t dögök! - üvöltötte el magát az eszement Zinthurg és rátámadt a három taalrura. Amazok szétspricceltek. Az egyikük villámgyorsan felhátrált a faragványokkal túldíszített kőfalra. Karmos póklábai könnyedén találtak azon kapaszkodót, és testével a domborulatokra lapulva, óvatosan araszolgatott a kalandozó feje fölé. Társa visszaugrott a lépcső aljára, és lándzsáját maga előtt forgatva próbálta felvenni a kalandozó diktálta őrült ritmust. Fegyvereik mégsem érintették egymást, mert a tigristestű Thargodannak sikerült minden ütés elől ügyesen kitérnie. A harmadik taalru oldalra ugrott, és megpróbált a lépcsőn lecsörtető, ordítozó, átkozódó ál-Zinthurg oldalába döfni. Nem számolt azonban a számára láthatatlan testpáncéllal, amin elcsúszott a szúrás, és a kalandozó kiélezett reflexeivel sem, mert a következő két villanással annak két jól célzott ütése is célba talált. Az első lefelé irányult, és kiszakította a pókharcos karmaiból a lándzsát, a másik felfelé zúgott, és a taalru grimaszba torzult, összeroncsolt fejjel zuhant hátra.
Ezt a pillanatot választotta a falon kapaszkodó Thargodan. Elrugaszkodott. Terve az lehetett, hogy saját súlyával teríti le a szemtelen Zinthurgot, és nem is hibázott túl nagyot. Mindössze annyi volt a bűne, hogy alábecsülte ellenfelét. Több mázsás teste még a levegőben úszott, mikor döfésre emelte fegyverét. Aztán már nem tudott kitérni, mert Tompika időben észrevette a támadást. Az őstroll agyaló nehéz feje a földre huppant, nyelének vége pedig a vörös égboltot célozta. A kalandozó csak az utolsó pillanatban hemperedett félre, s a tyrexcsont-nyél nyársként is kitűnőre vizsgázott!
A szertespriccelő testnedvek láttán, a talpon maradt taalru is elvesztette higgadtságát. Felüvöltött, és megrohamozta ellenfelét.
Ekkor éles rikoltás hangzott fel, és a sújtásra emelt fegyver végül mégsem csapott le. A taalru hörögve, vicsorogva oldalazott el a földön fekvő kalandozótól. A visszafogott indulattól reszkető lándzsahegyet végig a Zinthurg torkának irányozta. Ájult társához lépett, és póklábaival addig rugdosta azt, míg magához nem tért. Újabb, türelmetlen rikoltás hangzott a lebegő batár irányából, minek hallatán a még kissé szédelgő, sebesült taalru is csatlakozott a hívásnak engedelmeskedő pók-harcoshoz.
Tompika gyorsan összeszedte magát. Feltápászkodott, leporolta testét-ruháját, és a távolodók után kiáltott.
- Ezt a dögöt meg itt hagy’átok? He? Szalagy’atok csak! Gyáva férgek! - rikkantotta felbátorodva. A harcosok fejet hajtottak a hintó ablaka előtt, és a jármű lassan tovább indult rejtélyes célja felé. Tompika csak egyetlen pillantásra méltatta a furcsa hordszéket, ám tekintete odatapadt a félrelibbenő függöny mögül előtűnő, izzó szempárra. Már-már odaszólt volna valami epéset az ismeretlen uraságnak, mikor olyan csapás érte az elméjét, hogy a földre rogyott. Ordítva szorította tenyerét koponyájára, de hasztalan. Csekélyke mentális ellenállását félresöpörte az idegen vasakarata. Úgy érezte, mintha egy karmos kéz közvetlenül az agyába markolt volna tűhegyű ujjaival. Aztán a batár beleveszett a házak kuszaságába, és a fájdalom hirtelen megszűnt.
- Rohagy’ meg, te büdös féreg! - nyöszörögte a kalandozó, míg négykézlábra vergődött. - Ezé’ egyszer még kinyírlak! - fenyegetőzött, aztán körbepislogott, hogy meggyőződjön róla, senki nem volt tanúja kínjainak. Kivételesen, senki nem volt a téren rajta, és a jószágokon kívül. Megkönnyebbülten fogott hát neki, hogy a hullából kiszabadítsa sokat próbált fegyverét. Egy korszakalkotó újítás gondolata kezdett megfogalmazódni benne.
- Asz’em, Josip, ki ke’ talá’nom valami madzagot a nyelire, mer’ állandóan kiesik a kezembű’...

A Sötét Nagyúr két izmos karját összefonta háta mögött, és kissé meggörnyedve, járkálni kezdett a teremben. Hosszú, idegtépő percek teltek el így.
- Nos, jól van, pondró, értek már mindent. Legyen, ahogy akarod. Játsszuk a te játékodat... Szolga!! - kiáltotta el magát váratlanul az egyik rejtekajtó felé fordulva. Az ajtó azonnal kinyílt, és egy aprócska káoszmester lépett be rajta. Majd’ a földig hajolt, ahogy várta az utasításokat. - Kínmestereim készüljenek! Ezt a hernyót hamarost a gondjaikra bízom! - Otoaaknak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne rontson rá azonnal a hercegre. Az uralkodó azonban folytatta:
- Halljad hát válaszom, taarlu, vakmerő kérdésedre! E földeken minden hű alattvalóm félve ejti ki a nevét. Félnek, mert Techiulan időtlen idők óta az ellenségem, és ezt mind jól tudják! Félnek, mert már említésére is ölhetnékem támad. Félsz te is, efelől biztos vagyok! Ravasz kis támadás ez a tekintélyem ellen... Bevallom, ilyen ügyes intrikára ritkán derül fény e falak között. Talán kacagnom kellene rajta. Igen. Aztán fejedet visszaküldeni az árulónak, hogy lássa, miként is bánok a követével. De én nem ezt teszem. Válaszolok kérdésedre, pusztán e szolgák kedvéért. - intett a Tguarkhanok felé. - Hadd vigyék csak hírét uralkodójuk nagyvonalúságának! Aztán pedig vallani fogsz, s végül megdöglesz! Fejed a trónomat, szétszaggatott tested pedig a főteret díszíti majd.
Furcsa, jeges érintéssel érkezett a nyugalom. Otoaak biztos volt benne, hogy a herceget nem tudná megölni, ám abban is legalább ennyire biztos volt, hogy egész udvartartását, ajtónállóstul, vadászostul, szolgástul viszont igen. Érezte, hogy a sors szálai összefutnak valahol a távolban, és hogy mindennek így kellett történnie. Techiulan neve már régóta ott zsibong agyában, mint egy meg nem adott, régi adósság terhelő szavai. Ő tehát a kulcsfigurája ennek a rejtélyes játszmának! Lapos pillantással mérte fel a távolságot, a potenciális ellenfeleket. Számba vette a vadászok lezser tartását, az ajtók nyílásszögét, a trón mellett lógó jelzőcsengő zsinórját, az uralkodó testsúlyát, és minden mást, amit csak egy alapos harcos figyelembe vesz a támadás előtt.
- Techiulan azt híreszteli magáról, hogy már feltérképezte a kapukat. Azt tartják róla, hogy mindegyiket használta már, és pontosan tudja, melyik vortex hová nyit kaput a más világokban. Azt tartja a szájhagyomány, hogy ő az egyetlen Thargodan, ki teleportálni tud a vortexek segítségével. Nos, tessék! Hallottad, mit az a fattyú az én számból kívánt hallani...A cselszövéstek, lám, sikerült! Szándékodat kitudtam hát, ám valami még sincs rendben veled, taalru. Tisztán érzem, ezért most kiderítjük, mi ez a rejtély... - a kisebb ajtó újra kinyílt, és két Zinthurg börtönőr bújt be rajta. Oly magasak voltak, hogy fejüket meg kellett hajtaniuk a belépéshez.
Ezt a pillanatot választotta Otoaak a támadásra.
Elkiáltotta magát, és hangját megtöltötte a varázserő. A tűztaszító igét idézte, és meg sem várva a varázsburok létrejöttét, máris citálni kezdte az armageddon kezdőszavait. Ekkor érezte meg, hogy baj van. A burok testére feszült, de a leghatalmasabb tűzvarázs szavai mögül eltűnt az erő.
- Hahaha!!! - kacagott a Sötét Úr. - Csak nem gondoltad, te nyomorult, hogy e helyütt varázsolni tudsz!? Ellenszegülésed szórakoztat... - közölte, és trónja felé lépett, miközben csatlósai máris Otoaakra vetették magukat.
Szerencsére még mindig nem vált világossá számukra, hogy nem egy egyszerű taalru-herceggel akadt dolguk, hanem egy hétpróbás kalandozóval. Elbízták magukat, és ezt a hibát a Sötét Földeken is vérrel szokás jutalmazni.
A börtönőrök kapcsoltak gyorsabban. Kurta, görbe szablyáik szisszenve röppentek elő hüvelyeikből. Ordítottak, mint valami eszelős, s eközben a széles pengék süvítve hasították a levegőt, és az illúziótestet. Meghökkentek ugyan, hogy a vágások ellenállás nélkül suhantak át a taalru-herceg csíkos-potrohú testén, ám nem álltak le elgondolkodni ezen. Lendületesen rohamoztak.
Otoaak megőrizte hidegvérét. Miközben eltáncolt a börtönőrök lendületes csapásai elől, gyorsan végiggondolta lehetőségeit. A terem nyilván védett a támadó jellegű mágia ellen, ám az önmagára idézett pajzs sikerült! A Tguarkhanok szinte egymást is eltaposták a nagy igyekezettől, hogy kivehessék részük a merész taalru legyilkolásában. Pillantásnyi idő maradt csupán.
A négykarú Thargodanok egy egész fegyvertárra valót vonultattak fel a gyilkolásra használatos eszközökből. Buzogány, kopja, és csatabárd éppúgy akadt a végtagjaikban lóbált fegyverek között, mint szigony, bobótőr vagy csatacsillag. Ám egyik sem talált célba! Otoaak egyetlen szót vakkantott csak el, és a menekülés ereje kiszakította őt a fellegvárból. Mintha minden csontját, és belső szervét összeroncsolták volna. Úgy érezte magát, mintha egy alkarnyi csövön keresztül szippantotta volna át a rejtélyes erő. Aztán groteszk házak között találta magát. Szédelgett, és hányinger kerülgette. Az első pillanatban fogalma sem volt, hogy pontosan hol lehet, aztán felfedezte a házak fölött pöffeszkedő Fellegvárat. Nyakába szedte a lábait.

Tompika a történtek után már valamivel visszafogottabban szórakoztatta néma nézőközönségét. Bár bőven volt még mondanivalója a jámbor kérődzőnek és a megbéklyózott hüllőnek, ám a fel-feltűnő Thargodanokhoz csak akkor szólt, ha azok egyedül voltak, és gyengécskének tűntek.
- Nem t’om, hol lehet, de szerintem is gyühetne má’ - mondta a málhásnak, ki tudja már hányadszor. Unalmában köveket dobott fel a levegőbe, és a bunkóval ütötte el őket. A végére egész jól belejött, mígnem egy Thargodan porontyokból álló falka jelent meg a téren. Bár nem voltak szemtelenek, és óvatosan kitértek a kifejlett rémek útjából, azért így, egy kupacban valószínűleg veszélyes ellenfeleknek bizonyultak volna. Tompika természetesen kapott az alkalmon, és a következő három kavicsot a kölykök közé lőtte.
Amazok az első találat nyomán felvisítottak, és öklüket rázták a magányos Zinthurg felé. Összepusmogtak, és lökdösődtek kicsit. Aztán becsapódott a másik két kődarab, és ez megadta a kellő lökést! Ricsajozva, fenyegetőzve, hörögve, és ordítozva indult meg a húszegynéhány fős csorda a kalandozó irányába.
- Nem érünk rá erre! Mennünk kell - hangzott fel közvetlenül Tompika mellett. Hirtelen körbefordult, de nem állt ott senki! Az illúzió annyit torzított az eredeti hangokon, hogy nem ismerte fel mentora hangját.
- Gyere elő, te, te, te izé!! Bujjá elő, me’... - fenyegetőzött a feje fölé emelt bunkóval. Ebben a pillanatban kinyílt a Fellegvár kapuja, és légiósok, zsoldosok, mágusok egész hada kezdett elősorjázni rajta. A kölykök úgy szaladtak szerteszét, mintha bogyógránátot vágtak volna közéjük.
- Tompi!! Légy észnél! Kapaszkodj a jószágokba, és húzzunk innét!
Szerencsére a kalandozó végre felfogta, hogy mi történik, és az ál-fattyakhoz ugrott. A varázslat az utolsó pillanatban repítette el őket a becsapódó energianyalábok, tűzgolyók, mérges gázok és válogatott átkok útjából.