Ghalla Népe

[vendég] o Adatlapod o Változáslista o HIBA! o Szabályzat o FAQ
Csevegőszoba >>
Szólj be itt:
  
[22:10] Ussuk_ki: Upsz, köszi, megint tanultam valamit! átok (#294). Ehh.
[20:17] Yoro: Esetleg átok hatása alatt állsz.
[19:25] Pjtor: mennyi EP-d hianyzott hasznalatkor?
[18:11] Ussuk_ki: Az mitől lehet, hogy a gyógykenőcs csak 40-50 ÉP-t gyógyít? Éhezéstől pl. lehet? thx
[17:37] Yoro: Igen.
[17:17] Senn: a mostani eventben a halálkúpos fürkészek is erősödnek?
[15:29] Ussuk_ki: @Salle: Köszi! Írok levelet vagy PM-t itt, lenne egy kérdésem még. V
[13:59] Salle: alap mxtu számít itt, nem a tárgyakkal növelt
[13:57] Salle: TNO 6-nál nem növelheti a tag a vezető aktuális MxTUja fölé a sajátját
[13:56] Salle: max 90 alapból , és annyi amennyi a taglétszám, a változással együtt nő/ csökken az is.
[12:26] Ussuk_ki: KT-vezető MxTU értékére van valami max.? Taglétszám függvényében pl? Thx
[09:13] Pakmara: nem ide sry :-D
[09:13] Pakmara: szent tölgy
[20:56] Ussuk_ki: @Kregon: Köszi!
[13:43] Kregon: nekem aznap mar volt hogy igen
 
Jelenleg bejelentkezve:

0 felhasználó
 
Regisztrált:
1132 felhasználó
1465 karakter
Legutóbb: Pakmara
 
Stílus:
 
Top 100 >>

Legtöbb bizonyítás a tudásbázisban:
Felhasználó#
Koc155
Marcsa69
Givangel66
FlyXan57
Spunk56
Ababo54
Annak44
Zka43
Fear'A Wee29
cinty28

Tudásbázis toplista:
FelhasználóTudás
Marcsa98.9160%
Annak98.0334%
FlyXan96.2769%
Yoro96.0499%
Zka95.1130%
skaven94.3511%
Amanda93.4405%
Balu92.5837%
Koc92.5644%
Spirit91.7473%

Olvasószoba

Vissza a tartalomjegyzékhez

Versenyfutás XIV.

Ghalla, Yaurr Királyság, Alanor

- Már legutóbb is az utolsó feladatomat teljesítettem. Sőt, ha jól meggondolom, már az azelőtti is az utolsó volt. Ön visszaél a segítőkészségemmel! - szögezte le Beren. Rátámaszkodott az íróasztalra, és szigorú tekintetét a hivatalnokéba fúrta.
- Nos, ez a feladat valóban az utolsó lesz - ígérte a gnóm. Zavarban volt, és nem állta a kalandozó pillantását. Az előtte heverő papírokkal babrált. - Az a tekercs, az adataink szerint a feketepiacon kétszázezer dukátot is megér. Ön gyakorlatilag ingyen jutott hozzá. Tartozik nekünk.
Beren Peredhil valójában nem is volt dühös, csak játszotta az elégedetlenséget. Örült az újabb feladatnak, még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy mások már az első különleges megbízatást is elutasították az Invázióügyi Minisztériumban. Szerette a kihívásokat, és idegen világok fenyegetését elhárítani igazán magasztos feladatnak tűnt.
- Rendben van, vállalom a küldetést, egy feltétellel! Kapok egy nyilatkozatot a tábornok aláírásával, és pecsétjével, hogy a Hivatal további követeléssel már nem él velem szemben.
- Azt hiszem, ez megoldható... - engedett fel a férfi, és becsengette a tisztiszolgát.
Beren első pillantásra elfnek tűnt. Selymes, szőke haja a háta közepéig ért, és úgy buggyant elő a Zu’lit-ról elnevezett korona alól, mint valami zuhatag. Kecsesen ívelt, csúcsos füle is a hoszúéltűekre utalt, ám ő valamivel zömökebb volt a törékeny alkatú tündéknél, és az arcvonásaiban is bujkált valami meghatározhatatlan keménység, ami egyáltalán nem jellemző azokra.
- Tisztázzuk még egyszer a feladatot, hogy tényleg jól értettem-e - ült vissza a kárpitozott háttámlás székre a kalandozó. - A Hivatal tehát azt feltételezi, hogy a vasalt bunkók engedély és ellenőrzés nélkül kaput nyitottak egy ellenséges világra, és onnan idegen, veszélyes objektumokat hoztak a Királyság területére.
- Igen. De ennél azért többről van szó. Félő, hogy ezek a kalandozók a felelőtlenségükkel veszélybe sodorták a Királyságot, és az általuk nyitott kapun keresztül újabb invázió következhet be. Arra pedig már gondolni sem merünk, hogy mindez akár tudatos szervezkedés is lehet, szabotázs... háborús fenyegetés... bármi...
Beren elnevette magát.
- Ugyan, barátom! Eleget hallottam már a bunkókról ahhoz, hogy ezen a feltételezésen kacagnom kelljen! A tudatos szervezkedés vádját már most megcáfolom, itt, ezen a széken ülve, mindenféle nyomozás nélkül.
- Nem feltételezésekre, hanem bizonyítékokra van szükségünk! Nézzen körül az adattárban. A Tudományegyetem professzorai meglehetősen szkeptikusak a Bunkó Akadémiával kapcsolatban. Szerintünk könnyen meglehet, hogy ez az állítólagos tudáskristály nem szolgáltatja, hanem épp ellenkezőleg, elszippantja az információt a kalandozóktól. Ugye nem kell folytatnom?
- Értem. És a tudat vezetőjével mi is a teendő?
- Thoron-Laure személye más okból is érdekes. A Kamara hívta fel rá minden Hivatal figyelmét. Túl gyorsan, túl nagy haszonnal forgatja a pénzét, és még kalmár-pap mércével mérve is gyanús ütemben gazdagodik. Azt gyanítjuk, hogy kapcsolatban áll a szervezett alvilággal. Gyűjtsön erre, vagy az ellenkezőjére bizonyítékot! Itt van a kalandozó aktája. Tanulmányozza át.
Beren arca elkomorult, borostyánbarna szemei összeszűkültek, és nem nyúlt az eléje tolt iratokhoz.
- Erről nem volt szó! Én nem vagyok spicli.
- Persze, hogy nem az. A Minisztérium nem is kér öntől mást, mint, hogy keresse meg ezt a Fairlight-papot, és cáfolja meg a vele szemben fennálló gyanút. Ha az első beszélgetésük után ön tiszta lelkiismerettel, Bársonylelkű Eleniosz nevére megesküdve azt állítja, hogy Laure ártatlan, a vizsgálatot menten felfüggesztjük ellene. Tudnia kell azonban, hogy a Királyság még mindig gyanakvó a bevándorlókkal szemben. A Nyugatról érkező kalandozók sosem lesznek egyenértékű állampolgárok a született yaurriakkal. Ez alól a megállapítás alól nincs kivétel!
Beren persze tökéletesen értette a kijelentés mögött megbúvó fenyegetést. A hivatalnok rövid hatásszünet után folytatta:
- Persze azok a kalandozók, akik valóban nagy szolgálatot tesznek a Királyságnak, kiérdemelhetik a yaurriak teljes bizalmát...
A félelf úgy érezte, elárulták, és hátba döfték. Megalázottságát azonban gyorsan a közömbösség álcája mögé rejtette. Erőt merített a szem-szimbólum hűs érintéséből, és bólintott.
- Rendben - sóhajtott, és elvette az asztalról a papírlapokból álló, vékonyka mappát. - Egy hét múlva jelentkezem.

Eleniosz temploma méreteiben még csak meg sem közelítette Raia hatalmas katedrálisát. Nem csak az istenek hitvallásában mutatkozó alapvető különbözőségek miatt volt így, hanem azért is, mert a Szépszemű nyájához jóval kevesebb hívő tartozott, mint a Fény Urának hitközösségéhez. A városi polgárok jószerivel csak szerelmi bánatukban, vagy épp egy-egy esküvő megszervezése végett látogatták az imaházat. Nagystílű mecénások nem pénzeltek híres freskófestőket a mennyezet kipingálására, és a bejáratnál felállított adománygyűjtő sem volt éppen degeszre tömve dukátokkal.
A templom belseje mindezek ellenére otthonos volt, és ízlésesen berendezett. A barátságos hangulatot az ügyes megoldással irányított kinti fény segítségével hangsúlyozták tovább. Az oltár közepéről szemlélődő, mindent látó azúrszem csillogó ragyogásban tündökölt, míg a főhajó többi részét diszkrét homály fedte. Arannyal futtatott, bársonyborítású padsorok helyett, mint ahogy a Naphitűeknek megadatott, Eleniosz házában a hívők puha ülőpárnákon foglalhattak helyet. A sejtelmes, sosem szűnő, lágy zene és az illatos füstölők árasztotta bódító érzetek gyorsan megteremtették az imához szükséges áhítatot.
Szellőléptű Eleniosz tiltotta híveinek a gőgös hivalkodást, az öncélú hatalmat és az elvtelen viaskodást. Aki betért templomába, csak szeretetet, és őszinte megértést talált. Gyógyírt a lelkén esett sebekre, és megoldást szíve fájdalmára.
Beren Peredhil, a Szépszemű korlátlan hatalmú főpapja mégis gondterhelt volt. Hiába érezte lelke legmélyéig hatolni a gyönyörű azúrszem pillantását, nem kapta meg e tekintettől a várva-várt felmentést. Nyomasztotta, hogy olyan dologra készült, ami ellenkezett az elveivel. Nem is értette mi ütött belé, mikor elvállalta a feladatot, hisz amint kilépett a Minisztérium épületéből, máris megbánta döntését.
A révület váratlanul tört rá.
Szélfútta mezőn állt, s körötte haragoszöld lombú gargantulyafák bólogattak. Pár lépésre tőle egy halkan csörgedező patak sompolygott, és valahonnan a távolból gyöngyöző lánykacagás sodródott felé.
Beren gyorsan térdre borult az istennő előtt, aki áttetsző selyemtunikában állt papja elé. A kalandozó úgy érezte porrá ég a ragyogó szempár jég-kék tüzében.
- Mondd el, mi bánt - kérte a Eleniosz kedvesen.
- Úrnőm... nem tudom, helyesen cselekszem-e. Egész életemben tanításaid szerint éltem, most mégsem találok választ a kérdéseimre. Hetek óta nyomaszt egy gondolat. Ott kísért minden álmomban, és beleavatkozik a döntéseimbe. Mintha egy érzékelhetetlen erő folyton eltérítene célomtól, és meghatározná lépteim irányát...
Az istennő mosolygott.
- Mostanában ritkábban szólítasz engem, hű főpapom. A válaszok, ím, csak a kérdésekre várnak.
Beren felemelte tekintetét. Mint már annyiszor, most is összeszorult a szíve a látványra. Istennője maga volt a megtestesült szépség! Eleniosz, hogy a férfi kedvében járjon, tökéletes alakú, tünde nő képében fogadta papját. Földig omló hajzuhatagába virágszirmok vegyültek, törékeny, kecses teste mámorító illatot árasztott, s mikor hosszú ujjaival megcirógatta félelf arcát, a kalandozó beleborzongott az érintésébe.
- Bocsáss meg, úrnőm, hogy bámultalak - hebegte, és zavartan lesütötte a szemét.
- Ugyan... állj csak fel. Nincs miért bocsánatot kérned.
A szerelempap felemelkedett. Otrombának, és közönségesnek érezte magát az istennő mellett, és hiába tudta józan eszével, hogy ez így helyes, valahol legbelül ő is hasonló tökéletességre és tisztaságra vágyott. Világoskék, bő ujjú inget, elegáns, őzbőr-szín nadrágot viselt, ragyogó ékszerei és erőt sugárzó csizmája mellett mégis csak koszos utcakölyök lehetett a halhatatlan árnyékában.
- Mi a szándékod velem? - kérdezte csendesen, miközben lassan a patakpartra sétáltak.
- Csak hagyd, hogy sodorjanak az események. Egy darabig együtt haladsz majd az élet ösvényén azzal a kalmár-pappal. Ez ellen kár hadakoznod. Látom a sorsod előre, de minél távolabb tekintek az időbe, annál homályosabb a kép. Még az istenek sem sejthetik, hogy papjaik a döntéseikkel miképp forgatják meg a sors kerekét.
- Parancsolj számomra bármit, és én azt vakon teljesítem! - fogadkozott lendületesen a kalandozó.
- Ó, én távolról sem ezt várom tőled, Beren! Soha ne légy vak a körülötted fortyogó, szeszélyes világra! Soha. Ezért választottalak épp téged. Ghalla, és a halhatatlanok panteonja immár a kalandozók kezébe került. Még csak épp dereng a láthatáron a hajnal, de a nap felbukkanó fénye már mindenkit elvakított idefenn. Légy ura a saját akaratodnak, és meríts a bensőd erejéből! Csak így lehetsz hasznára a világunknak.
- De... honnan fogom tudni, hogy miképp kell majd döntenem?
- Nem tudhatod... Én mégis bízom benned, te szeleburdi bárd, és lám, kezedbe helyezem a világ sorsát.
Az istennő odahajolt a félelfhez, és egy csókot lehelt az ajkára. Beren úgy érezte nyakába szakadt a világmindenség! Aztán a látomás szertefoszlott, ő pedig egyedül maradt a félhomályos szentélyben a kavargó gondolataival.



Beren Peredhil kalandozó volt.
A Királyság területén ez a fogalom sokkal többet jelentett egyszerű, "szabad harcosnál". A yaurriak a kötöttségek megrögzött tagadását, a szabadság, az önrendelkezés és a törvényen kívüliség példáját is értették alatta. Egy olyan életformát, amit egyszerre gyűlölt és irigyelt mindenki.
A kalandozók is fegyverrel keresték a boldogulást, akárcsak a katonák, vagy a zsoldosok. Az alapvető különbözőségek miatt azonban e csoportok tagjai kölcsönösen lenézték egymást. A magányos túlélők döntésképtelenséggel, akaratgyengeséggel vádolták a hadseregben, és a városőrségnél szolgálókat. Ezzel szemben a katonák fegyelmezetlennek és megbízhatatlannak tartották a kalandorokat, mivel parancsnak sosem engedelmeskedtek, és nem tűrtek el irányítást maguk felett.
A zsoldos elvtelenül, kérdés és véleménynyilvánítás nélkül bocsátotta a megbízó rendelkezésére kardja erejét, de egy kalandozó nemet tudott mondani a zsíros jutalommal kecsegtető munkára is, ha a feladat ellenkezett belső indíttatásával. Gyakorta megtörtént az ellenkezője is, amikor a hős, elcsépelt szólammal az ajkán, csatába indult a haszon legcsekélyebb reménye nélkül. Ilyet egy bérharcos sosem tett volna.
A kalandozókat leginkább a kíváncsiság, és az újdonság izgalma sarkallta hajmeresztő helyzetekbe. Titkos térképekre hagyatkozva végigtúrták az elfelejtett labirintusokat, akárcsak a Tudományegyetem professzorai. Egy tanult szaktekintély a tudás miatt tette mindezt, ezzel szemben őket a kaland, és a tapasztalat vágya hajtotta.
Némelyik kalmár-lelkületű kalandozó hamar tekintélyes vagyonra tett szert. De amíg a megfontolt kereskedő nyugton tudott ülni az összekuporgatott vagyonkáján, olcsón vásárolgatva és drágán túladva a portékán, addig a túlélők zsebét égette a pénz. Néha egy-egy hőn vágyott relikvia reális értékének a tízszeresét is szemrebbenés nélküli kifizették, csak hogy birtokolhassák, és elsőként ölthessék azt magukra.
Furcsa egy népség a hősöké.
Mióta az első túlélők átkeltek a Csatornán, és halomra gyilkolták az addig legyőzhetetlennek hitt vércápákat, Alanor egyre nagyobb aggodalommal, szorongva figyelte, hogyan szedik ízzé-porrá a Királyságot a kalandozók. Páran közülük megízlelték a halhatatlanság csalfa mámorát. Ezek megfékezésére egy egész gyalogezred sem lett volna képes, míg mások máris akkora vagyont birtokoltak, hogy fondorlatos tranzakcióikkal nem egyszer csőd közelbe sodorták még a Fairlight Bankházat is.
Nem készült hiteles lajstrom a bevándorlókról, így a számukat csupán becsülni lehetett. Mindenesetre tény, hogy jóval kevesebben voltak, mint ahány lókötő a Királyság széltében-hosszában ezt híresztelte magáról. Néha ez az egyetlen szó is elég volt, és az útonállók kedve elment a támadástól; máskor pedig egy jókor elejtett, ügyes megjegyzés hallatán az addig vonakodó, de csillogó szemű hajadon készséggel adta meg magát a "világutazó hősnek".
Miről ismerszik meg tehát a vadon valódi vándora a sok szájhős között? Egyszerű megfejteni ezt a talányt. Ha egy arisztokrata család elkényeztetett fiacskája hencegni akart a cimborái előtt a frissen tanult fegyverfogásával, nem kellett mást tennie, csak belekötnie az első szembejövő, szörnyháton lovagló, mogorva fickóba. Ha az illető a földre csusszant a nyeregből, és fenyegetőzve fegyvert rántott, a ficsúr biztos lehetett a győzelmében.
Egy átlagos kalandozó szó nélkül keresztül taposott volna az ifjú bajnokon, arra sem méltatva őt, hogy kardot vonjon rá.
Persze azért közöttük is voltak, akik többre tartották az elme fölényét, a fegyverénél. Akik nagyobb diadalként élték meg, ha egy felbőszült idegent eltántorítottak az összecsapástól, mintha szíven döfve őt, egyszerre vetettek volna véget harciasságának és az életének. Beren is közéjük sorolta magát.
Ahogyan gyönyörű tűzfőnixét végigvezette a főváros utcáin, makulátlan öltözékében feszítve, doronydudával a hátán... ahogy odaköszönt a szembejövőknek, a becses hogylétük felől érdeklődve, és minden csinos hölgy felé dobott egy-egy szívrebbentő mosolyt... Bizony, nehéz volt elképzelni, hogy ez a vidám, jóképű legény akár egy ősöreg sárkány története végére is pontot tudott tenni. Hogy remekmívű óriásölője, de még a puszta ökle is halálos fegyver, melyeket végső esetben kész bármely fenyegetéssel szembefordítani.
A félelf Észak felé vette az irányt, amerre a vasalt bunkók furcsa akadémiáját korábban épülni látta. Lelke ugyan háborgott még, de legalább már nem volt bizonytalan. Az elkövetkező pár napra készen állt a terve, s ő máris hozzáfogott, hogy valóra váltsa azt.
Érdekes hírek érkeztek délről. Egy Raia-hitű kalandozó, állítólag önjelölt tábornokként sereget gyűjtött a ryuku agresszorok megállítására. A partvidékre vonult, ahol katonái beásták magukat. A városban azt is beszélték, hogy serege egyre gyarapszik, s a csatlakozó önkéntesektől már csak úgy hemzseg a tengerpart. Beren nem nagyon hitt a mendemondákban, de azt már rég megtanulta, hogy oda kell figyelni rájuk. A pletykákból később hírek lesznek, a hírek pedig történelemmé változhatnak! Egy bárd számára szinte kötelező nyitott füllel járni a világot, hogy a legendákat még azelőtt megénekelhesse, mielőtt azok közhellyé lennének. El is határozta hát, hogy kicsit többet megtud majd erről a kalandozóról, és ha elég érdekesnek ítéli a történetét, ír róla és hagymázos képzelgéséről valami gúnydalt.
Épp ezen töprengett, mikor a távolban megpillantotta a vándorcirkusz sátoregyüttesét. A legnagyobb vászontető magasan a környező házak fölé tornyosult, és tiritarka mintázata élesen elütött a Nyugati Kapu környékén tolongó, szolid visszafogottsággal díszített kereskedőházaktól. A mutatványosok a városfal mellett szabadon hagyott, kisebb rétnek is beillő, füves területen telepedtek le. Itt általában a szörnypiacra, és a heti vásárra hozott lábasjószágokat szállásolták el gazdáik, hogy azokat az illetékes hivatalnokok zavartalanul szemrevételezhessék. Az udvar idomárjai és szakácsai is az itteni karámokban választották ki a nekik tetsző állatokat, még mielőtt azokat a piacra, vagy a vágóhídra hajtották volna.
Alanorban csak ritkán verte fel sátrát a vándorcirkusz, mivel a főváros szigorú feltételekhez kötötte a ténykedésüket. Ezeket pedig elég nehéz volt teljesíteni. Például zsoldosokat kellett fogadniuk, akik felügyelték a rendet. Ha ugyanis egy elszabadult szörnyeteg, vagy duhajkodó látogató miatt a városőröknek kellett közbeavatkozniuk, egy egész heti bevételnek megfelelő bírságot róttak ki a porondmesterre.
A bárdot azonban nem a nagysátor érdekelte. Az esti előadás a városi puhányok, a katonák, a gyerekek és a fehércselédek szórakozása volt, nem a kalandozóké. Beren Peredhil nem a kíntornások, tűznyelők, és idomárok miatt szaporázta meg lépteit, de még csak nem is a szemrevaló, és felettébb hajlékony artistalányok miatt. Nem, nem. A nagyközönség számára nem is létező, csakis a kalandozóknak fenntartott próbatételek vonzották a sátrak közé!
Ebédidő volt. A forróság és az éhség a pasztellszínűre mázolt házaikba űzte a polgárokat. A környéken senki nem járt. A csend úgy telepedett rá a városnegyedre, mint egy füllesztő dunna, maga alá gyűrve a port, megrekesztve a szelet. A nagysátor bejáratánál, összecsukható székén görnyedezve, egy cifraruhás árnymanó legény szunyókált. Beren nem költötte fel, hisz jól ismerte már a járást a cirkusz környékén.
- Segítsééég! - hallatszott valahonnan, a társzekerek környékéről egy kétségbeesett, vékonyka női hang. Beren felkapta a fejét, és nem sokat teketóriázott. Ügyes mozdulattal a karám felső gerendájára csavarintotta a kantárszárat, köpönyegét pedig leoldotta válláról, és a málha tetejére dobta. Futás közben vont kardot.
- Kussolj, büdös szuka, különben elmetszem a gigád! - hörögte egy borízű férfihang. Válaszul egy másik felröhögött.
- Uraim, hadd szabadjon ellenkeznem, s ha kell, ellenfélnek jelentkeznem! - ajánlkozott a félelf, mikor megpillantotta a nem éppen idilli jelenetet. Az árnymanó lányka nem lehetett több tizenkét évesnél. Pruszlikja széttépve, cafatokban lógott rajta, láttatva aprócska melleit. Egy ragyás ábrázatú mutáns térdelt a feje fölött, és csuklóinál fogva a földhöz szorította őt. Társa, egy teljesen kopasz, bozontszakállú törpe épp azon igyekezett nagy bőszen, hogy a rúgkapáló lányka lába közé nyomakodjon. Mindketten megdermedtek, és a partit megzavaró, hívatlan vendég felé fordultak. Beren Peredhil úgy állt a szekerek közti résben, mint az ítélkezés megelevenedett szobra.
- Mi az anyádat avatkozó’ bele, he? Eridj a dó’godra! - kiáltotta a mutáns. Ruházata, és tartása nem vallott kalandozóra, mint ahogyan a törpéé sem. Egyszerű gonosztevők - gondolta Eleniosz főpapja, és közelebb lépett. Körülöttük, minden oldalról takarmánnyal megrakott kocsik sorakoztak, nem csoda hát, hogy a fickók pont ezt a nyugodt, eldugott helyszínt választották a bűnös légyottra.
- Hölgyem, kérem, most nézze el nekem, de nem fordítom el tekintetem... - a lányka a pánik hatása alatt megszólalni nem tudott, csak nyüszített és hevesen bólogatott. A két erőszaktevő egymásra nézett, a kalandozó pedig rendületlenül folytatta. - Urak! A szerelem nemes dolog, de lám, e lány szíve másért dobog! Hűtsék le vágyuk pár kupa sörrel, és megússzák e napot épp bőrrel...
A törpe feltápászkodott, és magára rángatta a nadrágját. Jócskán bevedelhetett, hisz alig tudott megállni a lábán. Ő inkább találta szórakoztatónak a helyzetet, mint fenyegetőnek, mert szélesen vigyorgott, s a háta mögül előhúzta hosszú pengéjű kését.
- Most rohadtul ráfizetsz, te pojáca... - fenyegetőzött rekedten, és tett pár bizonytalan lépést a kalandozó felé. Társa egy erőteljes ütéssel letaglózta a lányt, és ő is felemelkedett. Úgy hagyta ott áldozatát, mint ahogy a jóllakott pók teszi el későbbre a zsákmányt. Ő is fegyvert húzott. Tapasztalt belharcos lehetett, mert mindkét kezében tőrt szorongatott.
Beren a földbe szúrta kardját, és lassú, kimért mozdulattal lehúzta byzon-bőr bélésű, császári kesztyűjét is.
- Vért izzad a hajnal,
Könnyeiben halál,
S megsirat majd halkan
Hű szeretőm talán... - szavalta, és kesztyűit a kard mellé dobta.
- Fyern Helluw, Gyilkolni kell... Mármint, ha véletlenül nem ismernék az urak e gyönyörű eposzt - oktatta ki vigyorogva alkalmi tanítványait a bárd. Fegyvertelenül, hanyag tartással várta be őket. A két csibész közül a törpe bizonyult fürgébbnek. Úgy akarta elintézni az okvetlenkedő elfet, mint ahogyan a sikátorok mélyén szokta a hasonló "problémákat", egyetlen, jól irányzott döféssel! Mikor már csak három lépés választotta el őket egymástól, hirtelen elkomorult és megremegett kezében a bökő. Megsejtette tán, hogy a győzelem mégsem lesz olyan könnyű, mint ahogyan elsőre látszott? Mikor a kalandozó szemében csak pajkos csillogást látott a félelem helyett, felordított. Támadása energikus volt, de lassú, és így kiszámítható. Az ellenfele gyomrát célozta, ám amaz kecsesen kitért a szúrás vonalából, a törpét pedig vitte tovább a lendület. Megkísérelte a mozdulatot oldalvágássá módosítani, de kapott egy jókora ütést a tarkójára, ami még tovább taszította. Ettől aztán teljesen elvesztette az egyensúlyát, és meglepett kiáltással pofára esett.
Berennek nem maradt ideje a sikerén elmélkedni, mert a másik fickó máris rajta volt! Két tőrét ellentétesen markolta. Míg az egyiket a védekezésre tartogatva az alkarjához szorította, addig a másikkal villámgyors, kaszáló mozdulatot tett. A kalandor hátraugrott a vágás elől.
- Kibelezlek, kurafi! - hörögte a bicskás. Jó eséllyel pályázott Beren belsőségeire, mivel a bárd a melegre, és a szilárdnak vélt közbiztonságra való tekintettel, láncingét a zsákjában hagyta.
- Minő szavak! Ó, térdem megremeg! Már a kezem is! Kérem, nézze meg... - Beren színpadias, szinte sírós hangon adta a kétségbeesettet, de emellett villámgyorsan cselekedett! Olyan közel lépett a fickóhoz, hogy érzékeny orrát megcsavarta a mosdatlanság szaga, és a kocsmabűz. Mikor útjára engedte az öklét, a sziklazuhatag technikája tökéletessé idomította a mozdulatait. Az első két támadást inkább lándzsaszúrásnak illett volna titulálni, mint ütésnek, Beren mutatóujja ugyanis a mutáns vállgödrébe, és torkába hatolt. A bicskás kezéből azon nyomban kihullott a kés, és kigúvadt szemekkel levegő után kapkodott. Aztán, pár szempillantás alatt kapott egyet-egyet halántékra, szívtájékra és gyomorszájra. A befejezés gyanánt, az állcsúcsára szánt könyökütés pedig feleslegessé vált, mert a bicskás csendben összecsuklott.
- Harcos fekszik vérbe fagyva,
Hűl a test, görcs torzó csupán,
Keservesen elhagyatva,
Másvilágon sétál ma már...
A törpének valahogy nem akaródzott felkelni a földről. Talán úgy vélte, amíg mozdulatlanul fekszik, nem eshet bántódása. Beren Peredhil melléje lépett.
- Ahelyett, hogy gyereklányokat molesztálna, drága uram, inkább foglalkozna többet a művészetekkel! Úgy látom, hogy irodalmunk legelemibb alkotásait sem méltóztatik ismerni... - háborgott a költő, és oldalba rúgta a fickót.
- Jól van! Én... én nagyon megbántam! Esküszöm az istenekre, hogy sosem teszek ilyet többé... Úgy éljek! - hemperedett odébb a csibész, aztán a földön csúszva addig hátrált, míg neki nem ütközött egy kocsikeréknek. - Ne öljön meg, kérem...
- Miért ne? Tán sírnának az árván maradt porontyok, vagy a nagybeteg anyuka? Ugyan! Most fogom a kardom - nyúlt az óriásölőért flegmán a kalandozó, - és keresztüldöföm a szakállát... - ígérte. A törpe riadt szemei láttán gonosz mosoly terült szét az arcán, majd a nem éppen szúrásra tervezett fegyverrel a földhöz szegezte az erőszaktevőt. Amaz elhitte, hogy Eleniosz felszentelt papja hidegvérrel meg fogja ölni, mert erősen lehunyta szemét, és megfeszült, úgy várta a halált. Ám a kard hegye a gyomra helyett csak koszos nadrágot járta át, alig-alig kerülve el a törp férfiasságát.
Kiáltozás hallatszott. Beren kihátrált a szekerek közül, és odaintett a két izgatott idegennek. Egy hatalmas, sötét bőrű troll volt az egyikük. Idétlen, keresztben csíkos ruhát, és széles bőröveket viselt a derekán, és a csuklóin. A furcsa, ujjatlan felsőrész, és a nadrág is szorosan a testére simult, tovább hangsúlyozva az egyébként is bámulatra méltó izomzatát. A fejkendős, árnymanó matróna pedig lehetett vagy ezer éves... legalábbis annyinak nézett ki. Rikító, virágmintás szoknyájában trappolva, feltűnés dolgában igencsak versenyre kelhetett a trollal. A társa combjának közepéig is alig-alig ért fel, ám a felőle sugárzó varázserőt érzékelve, Beren megesküdött volna rá, hogy kettejük közül a banya a veszélyesebb, s nem az erőművész. Mikor észrevették a kalandozót, futásnak eredtek.
- Titikém! - üvöltött a troll, és megpróbált benyomakodni a szekerek közti átjáróba. Miután ez elsőre nem sikerült neki, nemes egyszerűséggel megragadta az egyik kocsit, és odébb tette azt. A banya eközben szó szerint átszaladt a lába között. Mikor az óriás végre felfogta a helyzetet, menten elöntötte az istenes harag. Egyet lépett, megragadta a törpét, és szemmagasságba emelte, hogy annak lába az övcsatját rugdosta. Mit sem törődött a bicskás rémült sipítozásával. A kardhegytől átjárt, koszlott nadrág persze szétreccsent, és egy jókora darab ottmaradt a földön. Az izompacsirta fujtató, agyaras pofáját a törp szakállas ábrázatába nyomta.
- Rimánkodj az isteneknek, te féreg, hogy Titike sértetlen legyen... - hörögte, és olyan erővel szorította a csibész gallérját, hogy annak teljesen vörös lett a kopasz feje. Az anyó eközben a lánykához szaladt, és megpróbált életet lehelni belé.
- Khm-khm... Kedves erőművész úr! - vonta magára a figyelmét Beren. - Amennyiben érdekli a véleményem, szólanék én az igen tisztelt bűnöző úr helyett, ha már őneki ez a lehetőség e pillanatban nem adatik meg. - A törpe rángatózott, és csak másodpercek választották el a fulladástól. - Szóval, ha jól ítéltem meg a helyzetet, ez az úr a heves udvarlási szokások híve, ráadásul, úgy vélem, betegesen vonzódik a nála jóval fiatalabbakhoz...
A troll értetlenül bámult a kalandozóra. Beren nagy megkönnyebbülésére, azért ezzel egy időben a szorítása is enyhült valamelyest.
- Mi van?
- Az urak, nos, hogy is fogalmazzak diszkréten... szóval felnőtté tették volna ezt az ártatlan gyermeket, ha én... khm, szóval, ha közbe nem lépek - a hős hátrapillantott. A lányka lassan kezdett észhez térni. - Nem mintha igényt tartanék bármiféle ellenszolgáltatásra... Csak a történtek tisztázása végett mondtam el mindezt - szögezte le.
- Phertuu, mi’jazistent gagyog ez itten? - értetlenkedett a troll.
- Aztat mondja, te mamlasz, hogy ezek az állatok meg akarták hágni a mi kis Titikénket! - fordította le a közöst a közösre az öregasszony. A troll a következő pillanatban olyan erővel fejelte le a törpét, hogy annak menten berogyott a koponyája! Egyet rándult, és mozdulatlanná vált. Homlokából, a zúzott seben át vér szivárgott. Az erőművész megvetően elhajította az élettelen testet, és a mutáns felé indult, Beren azonban elébe állt.
- Elég volt! Nem hagyom, hogy megtedd! Legyen ennyi mára a vérontásból! - a félelf hangja komolyan csengett. Bár ő sem volt sokkal magasabb az anyókánál, de határozott testtartása láttán a troll megtorpant. - Ha megölöd, te sem leszel jobb náluk, egy hajszállal sem. Közönséges gyilkossá válsz magad is!
Eközben újabb kiáltások verték fel a fülledt csendet. Hamarosan az egész társulat ott tolongott körülöttük. Kiderült, hogy a törpe csak elájult, és nem halt meg. Hihetetlenül kemény kobakkal áldották meg az istenek! Mikor Beren immár másodszor, egy kisebb közönség előtt mesélte el a történetet, kicsit kiszínezte azt. Szó, mi szó, egészen vad momentumok is előkerültek a fantáziája végtelen tárházából... és a mutatványosok szájtátva hallgatták.
Nem sokkal később a hős kalandozó már az étkező sátorban, a megterített asztalnál várta, hogy a szorgoskodó, ruganyos testű légtornász-lányok eléje tegyék a gőzölgő ebédet.

- Tarts velünk! Maradj pár napig! Jó pénzt kereshetsz, ha esténként fellépsz egy-egy rövid műsorral.
A hatvanas évei közepén járó, golyófejű, testes porondmester, kissé kipirult az elfogyasztott bortól. Kétség sem fért hozzá, hogy ajánlatát komolyan gondolta. Beren ennek megfelelően, úgy tett, mint aki fontolóra veszi a lehetőséget.
- Köszönöm, de nem időzhetek. A Szellőléptű küldetést rótt rám, és én teljesítem akaratát.
- Hm. Hát igen. Az istenekkel nem jó dolog packázni. Ha menned kell, hát menj, de ne feledkezz meg rólunk! Ennél az asztalnál mindig szívesen látott vendég leszel, és ha meggondolnád magad...
- Megígérem neked, Shleff, hogy egyszer még, nem túl soká, fellépek a porondodon! A nézők felállva ünneplik majd szenzációs műsorod, és harsogva kiáltják a padsorokból a társulat minden tagjának nevét. Ragyogó nap lesz az! Már látom is magam előtt! - apró mentális trükk volt, amit Beren alkalmazott, az Álomőrzők a legelsőként ezt sajátítják el. Miközben beszélt, rövid koncentrálás árán megmutatta, miként is képzeli ezt a jövőbeni estét. Széles intése nyomán illúzió takarta el a valóságot, s mindketten ébren álmodták ugyanazt az álmot!
A nagysátorban ültek, a kifutó fölött. Körülöttük makulátlan, aranygombos ruhában zenészek mosolyogtak, s a dicsőség-indulót játszották. Odalenn a porondon a társulat tagjai hajlongtak a fülsértő tapsviharban. Milyen mesésen csillogott rajtuk minden! A zsúfolt nézőtéren extázisban fürdött a tömeg, és ujjongva éltette őket...
- Megtisztelsz, ha sikeretekhez én is hozzájárulhatok majd szerény játékommal... - mondta a kalandozó őszintén, és a látomás szertefoszlott. A direktor szemébe könny szökött.
- Beren... Olyan nehéz a sorsunk, és oly kevés az elismerés... Nagyon jól esnek a bíztató szavak. Bárcsak valóban így lenne! Úgy szeretnék hinni neked, barátom!
A bárd a pocakos férfi vállára tette a kezét, felállt az asztaltól, és felcsatolta fegyverövét. Csak ők ketten voltak az étkezőben, a többiek már rég a dolguk után siettek.
- Shleff, máskor alaposabban válogasd meg a zsoldosaidat! Ha kell, segítek ebben. Tudok ajánlani egy-két megbízható fickót, akikért kezeskedem. Többet kérnek ugyan, mint ez a söpredék, de legalább biztosan nem lopják el sem a pénzed, sem a lovaid... no és nem törnek az artistáid életére.
A porondmester nagyot sóhajtott és feltápászkodott. Az ajtónyílásig kísérte a vendégét.
- Megfogadom a tanácsod - ígérte. - Engedd meg, hogy még egyszer megköszönjem, amit értünk tettél. Nem is tudom, hogyan hálálhatnánk meg.
- Nos, volna itt valami - kapott az alkalmon Beren. - A kisebb díjakat már visszaadtam, és legközelebb ismét a szellemkastélyban kívánok szerencsét próbálni...
A kopasz direktor tekintete megszigorodott.
- Ugye nem azt akarod kérni tőlem, hogy segítselek át a próbákon?
- Ó, nem! Én csak annyit szeretnék, drága barátom, hogy ha megint Z’ulit koronáját nyerném el a játékokon, ugyan hadd cserélhessem be egy másik fődíjra. Csak egy fejem van ugyanis...
Shleff azonmód megenyhült.
- Hát, ha csak ennyi a gond, hivatkozz rám nyugodtan, és sok sikert a próbákhoz! - bocsátotta el vigyorogva a kalandozót.
A vándorcirkusz titkos próbatételei mindenkinek megmozgatták a fantáziáját, és nem csak a kihívás, hanem az elnyerhető díjak miatt is. A céllövölde szűk arénájában vívott csatákra borzongva gondolt vissza, aki valaha is betette oda a lábát, légyen az kezdő zöldfülű, vagy tapasztalt veterán. Az itt elővezetett szörnyetegeket ugyanis a vállalkozó kedvű kalandor képességeihez, és jártasságához mérten választották ki. Voltak köztük egészen gyengék ám iszonyú erősek is.
A következő sátorban sem volt sokkal könnyebb eredményt elérni. Itt a testet, és az elmét egyaránt próbára tették a válogatott feladatok. A súlyemelés mellett például az időre történő sörivásban és a zsonglőrködésben is bizonyítani kellett. Mivel senki nem lehet egyidejűleg, mindenben tökéletes, ezért eleinte ezek a próbatételek rendre kudarccal végződtek.
Aztán ott volt Phertuu sátra. Talán soha nem élt még Ghallán más manó, akit ennyire gyűlöltek volna a kalandozók! Szeszélyes kívánságaival sikerült a legjámborabbakból is átkot kicsalnia, ha pedig valaki nagy sokára összeszedte, és rendre elébe tette az általa kért, méregdrága, szinte beszerezhetetlen, vagy dög nehéz tárgyakat, ő csak a sarokba hajította azokat, mintha semmi szüksége nem volna rájuk. Persze a kívánságzsák, amit cserébe átadott, a legtöbb kalandozó dühét azért lecsillapította.
Odébb, a kártyabarlangban azok is megtanultak fapofával blöffölni, merészen kockáztatni, és persze cifrán káromkodni, akik egyébként sosem rajongtak a kaszinóért vagy a szerencsejátékokért. A legeldugottabb helyen felépített, varázslatos útvesztőben pedig az elmét támadó illúziók, és a bűverejű szirén-ének hatására tévedtek el rendre még a legképzettebb térképészek, és labirintus-szakértők is.
A vándorcirkusz tehát remek lehetőség volt arra, hogy a véres élet-halál harchoz szokott vadonjárók kicsit kikapcsolódjanak, és jókat derülve saját hibáikon, egy röpke órára megfeledkezhessenek az odakinti világ szörnyűségeiről.
Beren egyszer már végigverekedte magát ezeken a kihívásokon, és ezzel kiérdemelte büszkeségét, e mesés koronát. A kusza összevisszaságban álló sátrak közt, a feszítő kötelekben botladozva, most épp arra készült, hogy a következő fődíjért újra ringbe szálljon. A szellemkastély felé tartott, ami természetesen igazából nem kastély volt, hanem egy sátrakból, és társzekerekből álló, bonyolult építmény. Nevét a középen elrejtett porondról kapta, ahol a jelentkezőknek egy túlvilágról megidézett élőholttal kellett megütközniük. Elsőre még a legbátrabbak is sikítozva menekültek ki a sátorból, mikor a félelmetes jelenség elbődülte magát. Aztán jött a következő, és a sokadik próba, míg az agy képessé nem vált legyűrni a halandó test zsigereiben rejtőző, menekülni vágyó vadat.
A félelf hátrahagyta a tűzfőnixet, hisz zárt térben nem sok hasznát látta volna, ám okult a történtekből és mostanra felöltötte mithril láncingét, baljára pedig felszíjazta az élesre fent peremű pengepajzsot.
Rövid időn belül kétszer is olyan érzése támadt, hogy eltévedt, holott az egész kóceráj alapterülete nem volt nagyobb százszor száz lépésnél... aztán végre rátalált a bejáratra, egy teljesen zárt felépítményű szekér formájában. A jármű hátsó falán egy közönséges ajtó látszott, amihez kis lépcső vezetett fel. A legfelső fokon egy bozontos szemöldökű, fonott szakállú törpe ücsörgött. A meleg láthatóan cseppet sem zavarta, mert nem húzódott árnyékba. Hagyta, hogy a nap égető sugara perzselje az arcát. Görcsös szárú, kihunyt pipát szívogatott, és egy gyűrött papírköteget olvasott félhangosan. Ez utóbbi tevékenység nem ment neki valami jól...
Bár nem hivalkodott öles betűkből rótt felirat az ajtó fölött, Beren mégis tudta, hogy jó helyen jár. Megismerte az ajtónállót.
- Vidítsa fel szíved a Bársonytekintetű! Próbázni jöttem - köszöntötte.
- Háúsz áraánydoukáát - válaszolt amaz közömbösen, és fel sem nézett az olvasmányából. Olyan ízesen szólott, mintha minden egyes hangjába egy-egy dal lenne rejtve. A bárd emlékezett erre az orgánumra, és rettentőn mulattatta a dolog. - Eemietteen vaán ao táarsouly - mutatott a törpe a pipaszárral maga mellé, és továbbra sem érdekelte a kalandozó fizimiskája. Lehet, hogy száz próbázóból kilencvenkilenc becsörgette volna az érméket a perselybe, és egy szó nélkül fellépdel a lépcsőn, ám Beren Peredhil ki nem állhatta, ha semmibe veszik. Ez a fickó ráadásul egy eleven nyelvi tanulmány volt!
- Mennék, de szívem visszahúz,
Maradni fáj, bár jó veled,
Feledni mind a kincseket,
Könnyem hull, de nem tudom...
A törpe úgy nézett a bárdra, mint mikor a paraszt útjába egy eleddig ismeretlen állatot vezényelnek az istenek.
- Taán bolound aáz oúr... - találgatott. Beren örömmel érezte meg bensőjében az ihlet gyorsan duzzadó gombócát. Ezt a figurát meg kellett énekelnie!
- Ugyan, dehogy, barátom, bár furcsa vers, ezt belátom. Csak egy rövid idézet volt a múlt egyik nagy költőjétől...
- Akkóu’ jóuvaan! Osztaán moust méin aáz oúr, vagy nem méin? - tudakolta. Beren bólintott, s mintha mi sem történt volna, a törp számára a világ máris visszazökkent a természetes kerékvágásába. Egyet rázintott a papírkötegen és motyogva tovább olvasta a Ghalla News öt év előtti példányait. Beren vidáman leszurkolta a belépti díjat, és benyitott a batár belsejébe. Agyában szinte magától fogalmazódni kezdtek egy maró élű gúnydal első sorai, melyben görbe tükröt fog állítani a túlbonyolított bürokráciának egy nyíltszívű apóka értetlenkedésein keresztül.
Odabenn fonnyadt hőség fogadta. Az olajban pácolt fa átható szaga, és a füstölők édes illata, mintha fejbe kólintotta volna. Bár tudta, hogy az egész szellemkastély nem más, mint mesterfokúra fejlesztett illúziók sorozata, elméjét mégis cserbenhagyta a logika. Lassan óvakodott előre a tökéletes sötétségben. Megpróbálhatott volna fényt idézni a pajzsára, ám tapasztalatból tudta, hogy az teljesen hasztalan kísérlet volna. Nem egyszerűen csak a fény hiányzott innen, ezt a sötétséget mágia hozta létre.
Egy kósza gondolattól vezérelve meg akarta érinteni a szekér oldalfalát, de furcsamód nem érte el azt, hiába lépett jobbra hármat is. Csak a talpa alatt megnyikorduló padlózat volt valódi, a tér mintha meggörbült, és kitágult volna!
A valószínűtlenül hosszú folyosó kihaltnak tűnt, és egy idő után lejtős rámpában ért véget. Beren lebotladozott rajta. Itt már sokkal hűvösebb volt, és kicsit világosabb is. Aztán megmozdult valami. Szerencsére a reflexek százszor gyorsabbnak bizonyultak a gondolkodás kényszerétől eltompult agynál, és a kalandozó küzdőállásba merevedett, mielőtt még megijedhetett volna. Az árny azonban nem mozdult. Csak akkor derült ki, hogy mi is az valójában, mikor a félelf alaposabban szemügyre vette.
- Egy bohóc! - nevetett fel. - Beren Peredhil, szégyelld magad! Ez csak egy hülye bohócbáb!
A bódító füstnek biztosan köze volt a túlzott jókedvhez, ami lassanként eluralkodott rajta, mindenesetre vidámabban indult tovább. Megérezte, hogy a talpa alatt homok csikordul, aztán mindent betöltött egy agyrepesztő sikoltás! A kalandozó fejében született fájdalom, és ez ellen nem védett sem varázslat, sem mentális védőburok, hisz teljesen közönséges hang okozta. A torok viszont, ami kiadta magából ezt az elképzelhetetlen erejű rezgést, egy nem evilági lényhez tartozott, s Beren még jóformán össze sem szedhette magát a hangcsapás után, erről meg is meggyőződhetett.
Felismerte ellenfelét, mert már hallott beszámolókat a kísértetvarázslóról, elképzelni mégsem ilyenek képzelte. Hiába fedte arcát csuklya, ebben a pisla derengésben, csak egy ártalmatlan öregúrnak látszott, nem pedig veszedelmes szörnynek... Az ám! De térdtől lefelé nem volt lába! Lebegve közeledett, s közben érthetetlenül suttogott valamit. Egy csonttá aszott kéz bukkant elő a köpeny bő ujjából, és rúnákat rajzolt a levegőbe. Varázsolt a beste!
Beren persze nem várta be, míg az ártó igék beteljesednek, maga is varázslathoz folyamodott. Bízott benne, hogy az varázsvédelem néven ismert antimágikus felhő, amit sebtiben megidézett, elegendő védelmet jelent majd a lény praktikái ellen.
Csak pár lépésre voltak egymástól, a kalandozó mégsem rontott rá ész nélkül az ellenfelére, hisz amaz is oldalra mozdult, ahelyett, hogy támadott volna. A szellemtest körül egyszer csak felizzott az energiapajzs, jelezve, hogy azért ő sem teljesen védtelen.
- Azt mondják, a fajtádat nem fogja a kard! - kiáltotta oda a szörnynek. - Én azért ezt kipróbálom... - mondta, s egy nyolcast suhintott az óriásölővel. Ha válaszra várt, hát csalatkoznia kellett. A szörny vagy nem akart, vagy nem tudott felelni. Ehelyett újra hördült egyet, és a varázslata megfogant! Beren Peredhil hirtelen úgy érezte, a csizmája talpán keresztül az összes nedvesség egyszerre szökik el a testéből! Torka és szája menten kiszáradt, s olyan szomjúság vett erőt rajta, hogy megroggyant belé. Ám ezzel még nem volt vége! Máris újabb varázslat tört utat a védőfelhőn keresztül. Szerencsére a sötét halál ereje feloldódott abban, mielőtt még kárt tehetett volna.
- Na mi van? Csak ennyire futja? - erőltetett nevetése nem tűnt túl őszintének. A varázsló azonban továbbra sem mozdult. Talán várta, hogy a kalandozó tegye meg az első lépést, vagy újabb mágikus csapásra gyűjtögette az erejét. Beren maga elé húzta pajzsát, és sújtásra emelt karddal araszolgatott a kísértet felé. Aztán mindketten egyszerre érezték meg az ellentétes jellem égető közelségét, mikor a kalandozó jóságaurája felvillant és belemart a gonosz túlvilági követébe. A szellem azonnal megélénkült. Sikításra tátotta szörnyű pofáját, és mindkét csontkezével egyszerre sújtott le az Eleniosz-papra.
Beren Peredhil nem tétovázott. Erőteljes csapása pontosan ott találta el a lényt, ahol a nyakát sejtette, ám a varázspenge ellenállás nélkül suhant keresztül az anyagtalan testen, mintha csak holmi füstöt kavart volna fel vele a kalandozó. Második próbára pedig nem maradt idő, mert a szellemkezek áthatoltak a pajzson és a páncélingen, belemarkolva a pap testébe. Beren elhátrált, miközben tovább csépelte a kísértetet. Oldalát szörnyű kínnal marta a gonosz érintése.
A szellemlény is visszatáncolt, aztán kacagva olyan magasra emelkedett, hogy a félelf ott már semmiképp nem érhette el. Ráadásul megint mormolni kezdett.
- A hír tehát igaz - zihálta, a pap, s megforgatva kardját, a hüvelyébe tolta azt. - Most azt hiszed, nyertél, de még nem végeztünk! Legközelebb itt folytatjuk - fenyegette meg a szellemet, és a háta mögött sötétlő bejárat felé iramodott. Azon a helyen pedig, ahol az imént még állt izzó varázsnyalábok csapódtak a porba...

Közelebbről már nem egy hatalmas rovarfejnek látszott, hanem igazi épületnek, bár a külső falát tényleg kifényesítet quwarg-vázak borították! Egy irdatlan, harapásra nyitott szájszerv szolgált ajtóként, és még az ide felvezető lépcső is kitinpáncélból készült. Ez volt tehát a Bunkó Akadémia. Beren nem lepődött meg a külsején, mert az előkészületekből valami hasonlóra számított. Kicsit túlzónak, és giccsesnek találta, de nem kárhoztatta a quwarg-vadászokat az ízlésük miatt. Nyilván jó okuk volt pont ilyenre alkotni a tudástárat.
A bejárat mellé kikötve már több hátas is várakozott. Úgy tűnt tehát, a rejtelmes "akadémiát" máris megnyitották a kalandozók számára. Beren megsimogatta a tűzfőnix nyakát, és kedvesen megkérte, legyen türelemmel. A bivaly méretű madárlényt nem nagyon feszélyezte a két őshüllő társasága, sem az izgatottan toporgó mutáns pók.
Mikor belépve a félelf szeme hozzászokott a félhomályhoz, és kitárultak előtte a terem méretei, elámult. A középpontban egy emelvény állt, amin színes fények villództak, a tetején pedig egy gigantikus kristály tündökölt! Páran lézengtek ugyan odabent, de Beren nem törődött velük. A kristály magára vonzotta a tekintetét, s szinte hipnotizálta. Sok különös dolgot megtapasztalt már kalandjai során, de ehhez foghatóhoz még nem volt szerencséje. Egészen belefeledkezett a látványba, s összerezzent, mikor a terem ügyeletes felvigyázója megszólította:
- Csodálatos, igaz? No, de kerülj beljebb, barátom! Én Gorhud vagyok. Ha akarod, körbevezetlek - a mosolygós, alakváltó férfi Fairlight szimbólumát viselte egyedüli ékszerként. Drága brokátból készült, vörös zubbonyára ráhímeztette a vasalt bunkók emblémáját, az eltaposott quwargot. - Biztos te is elgondolkodtál azon, hogyan voltak képesek azok az ostoba quwargok az inváziót ilyen alaposan megszervezni, és összehangolni. Na, mi rájöttünk a titkukra!
A terem túlfelén két csukott ajtó látszott, jobbról pedig egy lépcső vezetett fel a karzatra. Beren felnézett. A csarnok falán három sor függőfolyosó futott körbe.
- Erre gyere, ha volnál szíves... Nem baj, ha dicsekszem egy kicsit? Vagy feltartalak? Ha akarod, máris megmutatom a tudástárat... Épp nem kell sorban állnod.
- Á, nem sietek - közölte visszafogottan a bárd.
- Akkor jó. Talán menjünk fel. Hidd el, megéri! - lelkendezett Gorhud, és előresietett. - Sok-sok ősquwargot, és kisebb istent kellett kivallatnunk, mire eljutottunk a bestiák létsíkjára, de végül sikerrel jártunk. Bizony! És micsoda kaland volt! Weelean volt szíves megfesteni néhányat az emlékei közül. Még szerencse, hogy ért az ecsethez. No nézd csak, itt vannak! - mutatott az első, falon függő pasztellrajzra az alakváltó.
A kép egy quwargoktól hemzsegő barlangot ábrázolt, a háttérben két akkora rovarral, hogy a testüknek csak az alsóbb fertályai látszottak, mint az oszlopszerű lábak, és a földig csüngő potrohuk. Kalandozók harcoltak a lényekkel térdig quwarg-tetemben gázolva.
- Kicsit hihetetlen...
- Ugye? Pedig igaz! Onnan származik a kristály is. A quwargok földjéről! No de gyerünk tovább!
A rajzok és festmények egyre vadabb jeleneteket mutattak. Bár Beren próbálta palástolni hitetlenkedését, az nyilván mégis kiütközött az arcán, mert Gorhud belekarolt, és türelmetlenül felráncigálta a következő folyosóra. Itt üres rovarpáncélok álltak fémvázra szerelve, életnagyságban. A jól ismert fajtákon kívül Beren jópár olyat is felfedezett köztük, amilyennel még sosem találkozott. Sőt még csak nem is hallott róluk!
- Tessék! Ezeket a két korábbi expedíciónkon ejtettük el, odaát! - mutatott a tetemekre Gorhud, mintha ezzel minden, varázsütésre magyarázatot nyert volna.
- Gorhud! Megjöttem! - Az ajtóban egy aranyhajú, éjbőrű, elf férfi jelent meg. Kesztyűit huzigálta, és úgy nézett körül, mint a hazatérő lovag a várában. Mint a birtok gazdája.

- Bocsáss meg nekem, ööö... hogy is hívnak? - szabadkozott az alakváltó.
- Beren Peredhil, szolgálatodra.
- Á, igen, tudhattam volna, hisz hallottalak már énekelni... Csak valahogy nem ugrott be elsőre a neved, pedig olyan ismerősnek tűntél...
- Sokan ismernek.
- Bizonyára... Szóval, Beren, nézz csak körbe nyugodtan. Lent leszek, ha segítségre volna szükséged a tudástárnál. Ja és a pénztár is odalenn van... - mondta, és letrappol a lépcsőkön
A félelf a korlátra támaszkodott. Alaposan megfigyelte Thoron-Laure-t, mert, hogy ő volt az érkező, afelől nem voltak kétségei.
- Tehát te volnál az... - suttogta. - Nos, hamarosan meglátjuk, igazak-e a vádak, Aranysas...

Értékeld ezt az olvasmányt!