Versenyfutás VII.

A hajnal már úton találta. Mikor a kelő nap első sugarai áttörtek a lombkoronán, és itt is-ott is ferdén csorgó fénycsíkokat rajzoltak a párával telt levegőbe, Baxi szaporább tempóban szedte lábát. Felbukkant ugyanis a csapásnak is alig nevezhető, keskeny nyiladék távoli folytatásában a kiszáradt tisztás.
Leah papja túl rég járta már a kalandozók rögös útját ahhoz, hogy alapvető hibákat kövessen el. Nem tört hát ki óvatlanul a félhomályból az egyre erősödő fényben úszó kis ligetre. Inkább csendre intette famulusát, ledobta zsákját, és őrségbe szólította a Thargodan csontvázat.
A kiszáradt tisztás nem véletlenül kapta ezt a nevet. Valaha biztosan pezsgett itt is az élet, mint mindenütt a környező erdőben. Ám mostanára a talajt selymes pázsit helyett csak üszkös hamu fedte, a bokrokból csak groteszk csontvázujj-csonkok maradtak, és a közepén álló két manillafa is csak élettelen, üres váza volt egykori önmagának.
- Leoneydeas! - kiáltotta el magát a sámán, és határozottan kilépett a fényre. - Hahó! Leoneydeas, hol vagy? Volna pár kérdésem...
A kísértet a semmiből tűnt elő! Őrült sikítására Baxi önkéntelenül hátralépett, és ütésre emelte bunkóját. Csak pár lépésre volt tőle. Az áttetsző testű szörny a holt fák törzse közül repült feléje. A kalandozó rögtön tudta, hogy egy gonosz noth szellemmel van dolga, hiszen ismerte jól a fajtájukat. Jó pár hasonló élőholtat szakított már el végleg az anyagi világtól. Nem félt hát megküzdeni vele, ám mielőtt lesújtott volna, valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság tört rá. Leengedte fegyverét, és lehunyt szemekkel kiélezte sámán-érzékeit.
A halál-isten papjai természetesen jól kiigazodnak a Kárpiton túli világban. Tökéletesen ismerik a halál folyamatát, s Leah kegyelméből uralják is azt. Az eltelt évszázadok alatt a nekromanták az Árnyvilág minden törvényét, minden jelenségét, minden létformáját meghatározták és katalogizálták már. Betegségnek, járványnak, méregnek nincs hatalma felettük, és az élőholtak is meghajlanak akaratuk előtt...
A legnagyobb hatalmú halál-pap sem képes azonban megtalálni, meglátni azt a hajszálvékony fonalat, ami a köztes tereken húzódik keresztül, és az élőholt evilági testét köti össze a túlvilágon rekedt lélekkel. Erre csakis egy beavatott sámán képes!
Baxi számára lelassult az idő. Nyugalom áradt szét benne, mikor befogadta a szellemvilág felől érkező gyengécske hullámzást. Egyszerre tapasztalta meg az erdő felől hömpölygő, halvány-rozsdabarna, békés csendet, a tisztás közepén tántorgó, kiszáradt fatörzsekről áradó zöld-szürke megnyugvást, és persze a sikítozó, rikácsoló noth szellem izzó vörös dühauráját is.
A sámán legfontosabb képessége, hogy ha akar, egybeolvad a világmindenséggel. Egyé válik vele, befogadja azt, és kiteljesedik általa. Eközben persze a körülötte létező világ is befogadja őt. Egy Totem beavatottjának nincs oka félni egy élőhalottól.
Baxi azonnal észrevette, amit keresett, bár halvány volt, és szertelenül kanyargott, de azért lüktetve meg-megfeszült néha, és ez elárulta. A noth szellem ködszerű testéből indult egy vékonyka ezüstszál, és valahová a távolba veszett. A sámán elégedett volt. Akaratával végigsimított ezen az avatatlan szem számára láthatatlan, tünékeny selyemzsinóron, aztán keményen megragadta, és megrántotta azt.
Mindeközben a valóságban csak pár szívdobbanásnyi idő telt el. A kísértet kitátotta szellem-pofáját, és kimeresztette ködkarmait. Ám mielőtt keresztülsuhant volna a látszólag védtelen áldozatán, úgy akadt fenn a levegőben, mintha üvegfalba ütközött volna. A lélekszál visszarántotta, mint egy láncának feszülő ebet!
Baxi persze tudta, hogy ezzel a módszerrel csak időlegesen tudja távol tartani magától az őrült szellemet, hisz az összpontosítás rohamos tempóban emésztette fel mentális tartalékait. Azért reménykedett benne, hogy képes lesz még legalább addig kitartani, míg sejtése egyértelműen cáfolatot nem nyer, vagy be nem bizonyosodik.
Megkockáztatott egy futó pislantást a valóságra. A szellem, mintha csak elfelejtette volna, mit is akart egy pillanattal korábban, már a földön ült, és valahová a messzeségbe bámult. Most, hogy a kalandozónak alkalma nyílt alaposabban is megfigyelni, láthatóvá váltak az egykori halandó arcvonásai és öltözéke. Elf volt valaha, legalábbis erről árulkodott keskeny arca, nyúlánk termete, és elhegyesedő füle is. Halála pillanatában az erdőjárók jellegzetes ruházatát viselhette, mert ködtestén jól felismerhető volt a hasított-bőr pantalló, a vastag posztóköpeny, a nyílvesszőkkel teli tegez, és a falevél-motívumokkal díszített íj körvonala is.
A sámán óvatosan kiengedte szellemkezei közül a lélekfonalat. Aztán, mikor a szörny viselkedésében semmilyen változást nem látott, megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem szívesen harcolt olyan szörnnyel, melynek érintése köztudomásúlag természetellenes öregedést okoz...
- Leoneydeas... - próbálkozott. A noth szellem felkapta fejét. Áttetsző szemeivel a trollt fürkészte. Tekintete üres volt, és Baxi tisztán érezte a felőle érkező üresség színtelen nyugalmát. - Ugye te vagy Leoneydeas? - habár a holtak nyelvét használta, meg volt róla győződve, hogy bármely létező faj nyelvén szólhatna az elfhez, ő megértené azt.
- Ki kérdi? - lehelte a jelenés. Hangsúlyában ott tükröződött jeges-szürke érdektelenség.
- Baxi vagyok. A Griff beavatott sámánja. Ő küldött ide, hogy beszéljek veled.
A kísértet arcvonásai egy pillanatra eltorzultak, de aztán gyorsan visszarendeződtek.
- Rég nem járt erre valódi sámán... A pondrók, kik betörnek ide, csodálatos királyságom területére, mind vakok és süketek a szellemvilágban. Azt mondod a Griff sámánja vagy? Furcsa. A Csontarcú hatalma árad rólad! A Griff csak ritkán tűri meg a gonoszt sámánjai között...
A kalandozó lassan a földre ereszkedett, két lépésre a kísértettől. Nem tudta, meddig tart ki az őrült lélek átmeneti tisztasága, de ki akarta használni az időt.
- Magam sem értem. Mikor a sámántánc során először szólaltattam meg a dobom, azt hittem a Kígyó hív majd, de nem így történt. Talán akkoriban még nem voltam ennyire érzéketlen a jó iránt, mint manapság. Tudod, nem sokan maradtunk...
A kísértet elegáns mozdulattal kivonta hüvelyéből hosszúpengéjű köd-tőrét, és bekecse zsebéből egy félig kész, kicsiny, füst-szobrocskát halászott elő. Elmélyülten kezdett a farigcsáláshoz. Úgy piszmogott, mintha teljesen egyedül lenne, s a csend túl hosszúra nyúlt. Baxi félt, hogy kifut az időből, ezért halkan újra megszólította a szellemet.
- Mondd csak, Leoneydeas, miféle vészjósló fenyegetés lappang mostanság a levegőben? Mintha minden Halhatatlan egyszerre bolondult volna meg. Mintha valami nagyon-nagy baj közeledne. Ott vibrál mindenben, és mi, halandók, olyan... tanácstalanok vagyunk...
- Nem tudom. Én nem érzek semmilyen baljós efreas-t... jelet. De persze segítek neked kideríteni, hogy mi lehet az.
- Ő azt mondta nekem, hogy a veszély forrása a régmúltban gyökeredzik. Olyan régen, ahová már nem nyúlik vissza a halandók emlékezete. Ezért küldött hozzád, Leoneydeas, hogy segíts emlékezni... a kezdetekre.
- Én nem akarok emlékezni! Ha megteszem, megint előtör belőlem a gonosz, amit csak nagyon nehezen tudok idebent tartani - mondta, és göcsörtös ujjával saját halántékára bökött. - Leah megbüntetett engem, mert a szemébe köptem. Látod, itt vagyok, pedig lelkem már négyezer-kétszázötvenhat éve, nyolc hete és két napja újjászülethetett volna. A Csontkezű megorrolt rám, és mivel úri kénye úgy hozta, hát megtagadta tőlem a Körforgást. Mire emlékezzek hát, mondd? Arra, hogy miként lettem elpusztíthatatlan aenouth? Hidd el, nem túl érdekes történet. Telis-tele van visszataszító fájdalommal, és szenvedéssel...
Baxi érezte, hogy veszélyes vizek felé eveznek, ezért gyorsan másfelé terelte a szót.
- Beszélj nekem akkor a legendákról. Hátha a mítoszok segítségével közelebb jutunk a megoldáshoz. Úgy tűnik, az Istenek bolondultak meg. Mesélj hát róluk, az Istenekről...
- Istenek? Ugyan! A hatalmuk valóban megbecsülhetetlen, és kényükre játszadoznak ezzel a világgal, de hol vannak ők a valódi istenektől? Azt hiszed Leah megváltozott, mikor elszakadt a valóságtól? Ugyanolyan kicsinyes, önző és könyörtelen gyilkos maradt, mint amilyen halandó léte során volt. Sajnos nem volt alkalmam átsegíteni saját birodalmába akkor, mikor még ezt megtehettem volna. Talán ha előre tudjuk, hogy mivé válik majd... Mindegy. Lett volna más Csontúr helyette. Az űr mindig betölti önmagát!
- Belátom, okod van rá, hogy mentorom sértegesd. A tiszteletlenségre néha van bocsánat. De mondd, ha ő, és a többi Hatalmas szerinted nem igazi istenek, akkor kiket tekintesz te annak? - a kísértet felemelkedett ültéből, és háta mögött összefonva karjait, fel-alá kezdett járkálni. Úgy magyarázott, mint a türelmes tanító az oktondi nebulónak.
- A világ kezdetétől kell indulnom, hogy megértsd. Felfoghatatlanul régen történt. Olyan régen, hogy már a ti isteneitek nem is emlékeznek rá. Bár ezt nagyon rosszul teszik. Nekem úgy mesélték a bölcsek, hogy a Teremtő alkotta a világot, mert nem tudta hová tenni mindazt a csodás dolgot, amit unalmában készített. Létrehozta hát a világot, hogy mindennek helye legyen. Aztán, mikor elunta, hogy rendezgesse az alkotásait, megteremtette két gyermekét, és a világot nekik ajándékozta, hogy legyen mivel játszaniuk. Aztán a Teremtő elment, és itt hagyta őket. Az ő gyermekei tehát Rhatt és Bufa. Rhatt a mindig komor, erőteljes fiú, aki csupa nehéz, és kemény dolgot teremtett a világra. Ő alkotta a hegyeket, a földet, és a fákat. Ő kovácsolta az első fegyvereket is, mikor már unta a tétlenséget, és persze ő találta ki a harcot, s a háborút. Bufa pedig csupa kedvesség és vidámság. Ő a lágy és könnyű dolgokat hozta létre, mint amilyen a víz, a levegő, és a virágok illata. Hosszú ezredéveken keresztül őrködtek világunk felett ők ketten, és jól megfértek egymás mellett. A népek akkor még fiatalok voltak...
- Bufa, és Rhatt. Igen, őket ismerem. Hallottam róluk. Úgy mesélik a régiek, hogy elpusztultak. Vagy nem így történt?
- Bah! Még, hogy elpusztultak? Hogyan pusztulhatna el valami, amit a semmiből hoztak létre? Nem, nem. Dehogy pusztultak el! Ők, és az általuk őrzött rend örökkön-örökké léteznek. Még ma is ők vigyáznák e földeket, ha be nem furakszik világunkba a káosz. Chara-din már akkor isten volt, amikor még a Teremtő hullajtotta könnycseppjeit, és hajszálait a világunkra, és a káoszisten csak arra várt, hogy mikor hagyja végre magára a gyermekeit. Amikor elérkezett az idő cselt vetett, és becsapta mindkettőjüket. Kijátszotta egymás ellen a két testvért, és becsempészte világunkra a féltékenység, a hazugság, a bosszú, és az irigység magvait. A magvak szárba szöktek. A fiatal népek pedig gyorsan meggyűlölték egymást, és az isteneiket. Rhatt és Bufa túl későn jött rá, hogy Chara-din becsapta őket. Túl későn, hogy elűzhessék őt. Már túl sok hívet gyűjtött magának a halandók közül, és így végleg befurakodott a panteonba. Ám még épp időben cselekedtek ahhoz, hogy meghiúsítsák gonosz tervét. Chara-din el akarta pusztítani, mit a Teremtő létrehozott, mert a rend tökéletes ellentéte ő. A megtestesült káosz. A pusztítás, a bizonytalanság és a változások istene ő.
- Chara-din készül valamire... Valamire, amit a többi isten nem lát, és nem hall. Talán ismét azt akarja, hogy Ghalla elpusztuljon... - találgatott a sámán, de az elf szelleme már nem figyelt rá. A tisztás túlsó végében mozgás támadt. Aztán egy ág reccsent. A szellem, akit egykoron Leoneydeas-nak hívtak, felsikított, és eltorzult ábrázattal a zaj felé iramodott.
Egy csupasz felsőtestű, tetovált, napbarnított bőrű kobudera lépett gyanútlanul a kiégett tisztásra. Bunkós Baxi nem várta be az összecsapást. Feltápászkodott, és elgondolkodva indult vissza a hátrahagyott málhájához.

***

Gunymák anyó egy asztalnál ült, de azt nem tudta, hogy melyik fogadóban. Álmos volt, csontrészeg, és felettébb dühös. Álmos ezért volt, mert pihenés helyett az éjszakáját azzal töltötte, hogy küldetéséhez társakat, és porzó gigájára némi gyógyhatású itókát kutasson fel. Dühös pedig azért volt, mert nem járt sikerrel. Ráadásul a csapos sem akarta kiszolgálni. A korai órára, Nyanya öltözékére és megkérdőjelezhető fizetőképességére hivatkozott. Eleinte. Aztán, némi fenyítés hatására megváltoztatta a véleményét, de az öregasszony egyébként is nyomott hangulatára, fenyegetődző: "Jaj, ne üssön!"- kiáltásai rátettek még egy lapáttal.
Mintha egész Alanor ellene szövetkezett volna! Akikről eddig azt feltételezte, hogy bármikor mellé állnának, ha a szükség úgy hozná, elfordultak tőle. Még saját tudattársai is megtagadták, hogy hadba vonuljanak az oldalán Chara-din, és a ryukuk ellen. Nyanya pedig még pénzt is ígért, ami nem volt szokása. Az ígéretek, éppúgy, mint a fenyegetés, hasztalannak bizonyultak.
Nem annyira józan pedig azért volt, mert italbeszerzési akciója azért eredménnyel járt. Mikor ugyanis éjjel a harmadik kocsmát is zárva találta, úgy döntött, hogy a probléma gyökere a "zárva" szócskában keresendő. Ezen pedig, ugye, nem olyan nagyon nehéz segíteni.
Lehetséges, hogy az egy méter magas, hetvenedik éveiben járó (és nagyon nem szép) árnymanó nők italbefogadási kapacitását egykor majd az Alanori Tudományegyetem novíciusai alaposabban is kivizsgálják, addig azonban nyugodtan csodaszámba sorolható az a teljesítmény, amit a mestertolvaj bánatában véghezvitt a Feledékeny Bérmágus-hoz címzett fogadó pincéjében. Egy röpke órácska leforgása alatt huszonegynéhány pint nemes óbort öntött le a torkán, és mégis önerőből távozott.
Az elfogyasztott ital persze kifejtette jótékony feszültségoldó, és szorongást felszabadító hatását. Ezért aztán Gunymák anyó számára a kora reggel és az egész délelőtt a feledés fátylába burkolódzott.
A banya a kupájába bámult, és próbálta összerakni, hogy mi is történt az elmúlt pár órában, de zsibongó aggyal, kavargó gyomorral nem nagyon tudott megbirkózni ekkora feladattal.
Rémlett, hogy valahol a Kereskedő-negyedben összefutott Beren Peredhillel, aki valami esküvőről hablatyolt neki. Aztán az is derengett, hogy együtt mentek el a Piroslámpás Ház közelébe valami okból, de, hogy miért az már kiesett. Bár amikor idáig jutott Leah nagy méltóságú főpapja, vigyorogva ugrott be egy szanaszét kergetett őrjárat emlékképe. Elégedetten nyugtázta, hogy részegen is tudott halálvarázslatot használni, ami nem kis dolog. Aztán összeborzolta szemöldökét. Valami nyugtalanság vett erőt rajta. Egy villanásra látta magát rőtmanó kacagányban, virágsziromból font koronával fején, Berennel szemben állni...aki valami könyvből olvasott fel neki. És különben is, hogy a fenébe került ez a snassz, minden díszítéstől mentes, egyszerű aranygyűrű az ujjára? Sosem venne fel ilyen közönséges ékszert!
Merengéséből felriasztotta, hogy valaki lehuppant vele szemben. Felnézett, bele egyenest Szürke Állomány vigyorgó ábrázatába.
- Te meg mi a rossebnek örülsz annyira? - kérdezte tőle, mintegy köszönésképpen
A férfi - a húszas évei derekén járó, jóképű, kreolbőrű ember - zavartalanul vigyorgott vissza rá. Gyengéden megfogta Gunymák anyó, a szokásosnál is kékebb és rücskösebb kezeit, aztán mélyen a bajuszos öregasszony szemeibe nézett. Felsóhajtott.
- Hát nem örülsz? Hiszen erről ábrándoztunk hetek, hónapok óta... - tekintetében zavarba ejtő ragyogás látszódott. Nyanya hátán futkosni kezdett a hideg, mikor észrevette lovagja ujján a saját gyűrűjének tökéletes mását.
- Mondd azt, hogy... nem történt meg. Mondd!
- De hát, hogyan mondhatnék ilyet, drágám...
- Neeem! - pattant föl az újdonsült ara, és megpróbálta lerángatni ujjáról a jegygyűrűt. Persze nem járt sikerrel. Isteni hatalom ragasztotta oda, így csak isteni hatalom képes eltávolítani is.

***

Baxi meglehetősen rosszkedvű volt. Haszontalannak, érdemtelennek és üresnek érezte magát. Hiába motoszkált bensőjében egyre türelmetlenebbül istene akarata, nem tudta, miként tudna óhajának eleget tenni. Addig eljutott gondolatmenetében, hogy a Csontúr talán nem véletlenül választotta pont őt. A halhatatlanokat nem lehet kiszámítani, és botorság is volna halandó észjárással magyarázni döntéseiket, mégis ott lappangott a lehetőség a kalandozó koponyájában: Mi van, ha Leah azért választotta pont őt, mert nincs senki más a hívei közt, ki képes a szellemek útját járni?
Csak pár mérföldet haladt a reggeli különös beszélgetés óta. Valahogy nem vonzották a kalandok, és a jó előre eltervezett teendők sem sürgették. Nem túl messze a kiégett tisztástól le is táborozott, holott még épp csak elkezdődött a nap.
Máskor nehezére esett túltennie magát a problémákon, de ezen a napon könnyedén elszakadt az apró-cseprő gondoktól. Az igencsak soványka bankszámla, a kevés élelem, az elméjében felhalmozott mentális energiatartalék erős megcsappanása, az új varázslatok, és fegyveres trükkök iránti olthatatlan tanulási vágy, mind-mind olyan kérdések voltak, melyek most távol kerültek tőle. Nem érdekelték, mintha valaki másnak a gondjai lennének, nem sajátjai.
A griff szavai ott zsongtak a fejében. Érezte, sőt, tudta, hogy valami fontos dolog megoldása vár rá. Tán az istenek sakkjátékában fog kulcsszerepet játszani...
Általában beérte a hosszú ideig tárolható étkekkel, mint amilyen az ízetlen korpakenyér, az aszalt gyümölcs, a sózott hús, vagy a füstölt hal, amit a városi boltokban vásárolni szokott. Ezen a baljósan induló napon azonban vadászni akart! Mint a régi időkben, mikor még nem volt képes megcsapolni a mana szövetét, mikor még nem volt pap... mikor még csupán a griff gyermeke volt. Lapulva akarta belélegezni a becserkészett vad szagát. Kiélvezni a várakozás, és a halálhörgés izgalmát. Megízlelni az elejtett vad vérét, és igazi húst enni, mit a nyárson pirít porhanyósra. Összeszaladt a nyál a szájában, és máris készülődni kezdett.
A hely, mit táborverésre kinézett magának, a ritkásan nőtt fák között húzódott meg. Csak pár lépésre volt egy pataktól, ami alig-alig észrevehetően csordogált a lehullott avar alatt. A bőrökből varrt sátrat egy fűvel benőtt, fejmagasságig érő földkupac árnyékában verte fel. Nem volt szándékában sem messzire menni, sem soká elmaradni, ezért még csapdát sem állított.
Ahogy sorra megszabadult a nehéz páncélzattól, úgy érezte egyre közelebb az erdőt a szívéhez. Fegyverövét, és a varázskomponenseket rejtő tarsolyát is eltette, majd utoljára, némi gondolkodás után leemelte nyakából istene szimbólumát is. Ahogy megszűnt a kapcsolat a hófehér koponyával, fellélegzett. Mintha eddig orrcsipesszel járta volna az erdőt! Úgy árasztották el érzékeit a szagok és neszek, hogy kissé meg is hökkent tőlük.
Mielőtt elindult volna, a familiárist a csomagokhoz, az egykor szebb napokat látott, élőholt Tguarkhant pedig a sátor elé rendelte. Amaz nem tett megjegyzést a paranccsal kapcsolatban, de ez egyébként sem volt szokása. Párosával karba fonta négy kezét, és gőgösen felvetett fejjel vizslatta a környéket. A kis csíntalan házi kedvenc azonban már nehezebben emésztette meg gazdája ismételt távozását. Csak hosszas győzködés, és mindenféle jutalmak kilátásba helyezése volt elegendő arra, hogy maradásra bírja. Mindenáron Baxival akart tartani.
A kalandozó végül semmi mást nem vitt magával, mint áldozótőét, és pár dobónyilat. Pikkelyvértje helyett sámánbekecset, tűzúr csizmája helyébe pedig egyszerű bőrmokaszint vett fel. Mágiával telített ékszereitől is megszabadult, helyettük csupán csont-talizmánját akasztotta a nyakába. Egy valódi totem beavatottjának úgy sincs mitől félnie az élők világában.
Fél óra. Ennyi elég volt, hogy felfedezzen egy közelben bóklászó vadat. Egy nagyobbacska szarvas űnő volt az. Gyanútlanul szaggatta a gyér füvet egy tisztáson. A sámán meglapult, és figyelte egy darabig a fák közül, de aztán mégsem cserkészte be. Bár a húsa kitűnő, Baxi a leölésében nem látott kihívást.
Aztán felfedezett egy nyomot, ami ígéretesnek látszott, mert egy hatalmas testű trikornis hagyta hátra, és még egészen friss volt. A troll bensőjét átjárta a vadászat izgalma. Minden érzékét kiélezve osont az alig észlelhető vadcsapáson. Nem kellett messzire mennie. A büszke lény tágult orrlyukakkal, felcsapott pofával kémlelte az erdőt. Pontosan tudta, hogy veszély les rá, és azt is, hogy merről. Hatalmas példány volt, valóságos herceg a fajtársai között. Baxi jó pár hasonló jószággal végzett már pályafutása során, de most pár ócska dobótüskén és vadászkésén kívül nem volt nála más felszerelés. Ezért egyenrangú félnek érezte a szörnyet. Meglapult, és várt, ugyanúgy, ahogy a trikornis herceg is várakozott. Ő is óvatos volt. Nem fordított hátat a fenyegetésnek. Sok-sok éve lehetett már a környék uralkodója, s így bölcsessége veszélyes ellenféllé emelte őt.
Baxi a pszi-energiáinak utolsó maradékát használta fel, hogy megteremtse a kapcsolatot a sámánbekecsbe börtönzött szolgaszellemekkel. Sorra maga elé idézte őket, és gyorsan választott egy segítőt. A foltos bundájú bolhakutya az egyik legrégebbi szerzeménye volt, még a legelső vadászatai egyikének alkalmával ejtette fogságba a szellemét. Gyakran szólította, mert fürgesége, remek szaglása és vakmerősége tökéletes vadásztárssá tette. Miután a kapcsolat létrejött, a kalandozó áldozótőrével egy apró vágást ejtett a sámánbekecs egyik oldalsó, tallér nagyságú foltján. Bár a bőrdarab egy évekkel korábban leölt lénytől származott, a fegyver érintése nyomán mégis egy csepp sűrű, bordó vér serkent ki belőle. A következő pillanatban a lehulló vércsepp helyén kis ködpamacs jelent meg, ami gyorsan növekedett. A szellem gyorsan visszanyerte életében viselt alakját, és akárcsak egy ideologizált képmás, fajtájának tökéletes példányát mintázta. Hatalmas, erőteljes testalkatú jószág volt, előreugró állkapoccsal, élénken csillogó, értelmes szemekkel. Mindenben pontosan egyezett élő társaival, de csak látszólag. Mikor Baxi reflexből megpróbálta megsimogatni a szellemkutya buksiját, mancsa keresztülsiklott annak ködtestén.
- Mizújs, blöki? Hiányoztam? - lehelte felé barátságosan. - Nézd csak azt a ronda kornist! Ide bűzlik belőle a jóság! Érzed? Fogjuk meg, rendben? - az árnyékszörny izgatottan csóválta a farkát, és mihelyst elhangzott a parancs, máris megiramodott. Anyagtalanul suhant át a bokrok, és fák testén, aztán kivágódott a tisztásra és rárohant a trikornisra. Csaholt, és hörgött, ahogy csak ösztöneiből tellett, persze a valóság nem tükrözte szellemhangját, így a környék néma maradt. A pompás szörny felágaskodott, és egy gyilkos energiafolyamot zúdított a bolhakutyára. Az anyagi világ energiái azonban nem tehettek kárt az árnyékszellemben.
Baxi mindeközben kióvakodott a fák közül, és továbbra is meglapulva, minden tudását latba vetve hajította el mérgezett nyilacskáit. A dobónyilakkal ilyen közelről nem volt kunszt találatot elérni, a troll azonban nem csupán eltalálni akarta a lényt, hanem komolyan meg is sebezni. A legelső ubuknyíllal sikerült is ez. A szárnyas tüske pontosan a szemébe hatolt a tomboló állatnak!
A trikornis menekülni akart, de akármerre próbált kitörni, a szellemkutya az útját állta. Megpróbálta letiporni patáival, de azok ellenállás nélkül szaladtak át a kutyán. Aztán pedig már túl gyorsan vége lett. Baxi egy ügyes ugrással a trikornis hátára vetette magát, és tőrét markolatig vágta a szörny nyakába. A fegyver nyelébe, és a nyihogva, prüszkölve tomboló szörny sörényébe kapaszkodott. A jól irányzott döfés nyomán felspriccelő forró vér tetőtől-talpig beterítette.
Talán ha nem egy öt mázsás támadóval van dolga, akkor leveti hátáról, és megugorva, eltűnik a sűrűben, de így pár erőtlen próbálkozás után, a súlytöbblet, és a vérveszteség a trikornist a földre döntötte. Aztán a vadásznak már nem volt más dolga, mint minden erejével lefogni, míg amaz rúgkapálva kiszenved.
A sámán kimerült volt, de elégedett. Érezte, ahogy elönti lelkét az a jóleső érzés, hogy lám, ismét eltakarított egy gyenge, életképtelen szörnyet a világról, s ismét közelebb került egy lépéssel ahhoz, amit a hozzáértők csak abszolút gonoszságnak neveznek. A tisztás vérben fürdött. A szellemkutya minduntalan megpróbálta felnyalogatni a gőzölgő vért, és egyre idegesebb lett, mikor ez nem sikerült neki.
Baxi még a tetemen feküdt, mikor visszaparancsolta a bolhakutyát a börtönébe. Már csak három alkalommal idézhette meg, ezt jól tudta. A kutyabőr-darabka majdnem teljesen elvesztette már eredeti, bőséges vértartalmát. Ha az utolsó csepp is kicsurran belőle, a szörny szelleme sajnos visszakerül a végtelen körforgásba.
Mikor a troll felállt, nadrágja korcába törölte látóüvegét, amitől az persze tiszta nem, csak még maszatosabb lett. Úgy döntött, hogy a győzelem emlékére megőrzi a bestia lelkét, ezért gyorsan nekifogott, hogy a bebörtönzést végrehajtsa. Sietnie kellett, mert ha hagyja, hogy a lényszellem túl messzire kerüljön, már nem lesz képes kiszakítani a körforgásból.
A szörny homlokáról, a hármas tülök közti, deres-szín bőrfelületet választotta. Ügyesen kimetszette ezt a tenyérnyi darabot borotvaéles fegyverével, és a fecnit a lény véres oldalára fektette. Letérdelt...
- Jól van, sámán, segítek neked! - hangzott fel a háta mögül. Felpattant, és hátraperdült. Leoneydeas lebegett karnyújtásnyira tőle. - Segítek, hogy megfelelhess undok istenednek, ha te is segítesz nekem cserébe.
Baxi nagyot nyelt. Nem szívesen csúszott le erről a pompás példányról, és az idő vészesen fogyott.
- Miben tudnék én segíteni neked, aenouth?
- Azt hittem, ennél okosabb vagy, griff! Segítesz nekem visszatérni a Körforgásba. Ennyi az egész. Te meg tudod tenni, más nem.

***

A vénasszony nem tudott lehiggadni. Eddigi dühöngését a kocsma berendezése sínylette meg leginkább, de a lovagja szeme alatt vöröslő monokli is árulkodó jel volt.
- Becsaptál, te kurafi! Kihasználtad a helyzetet, és megaláztál engem! Legszívesebben itt, helyben kiherélnélek, te görény! - a kocsmáros lassan elhátrált a kidobó legényeivel. Az imént már-már úgy tűnt, hogy az öregasszony kezd lehiggadni, de lám, megint kitörni készülő vulkán volt a benne fortyogó méreg! A fiatal kalandozó szótlanul lógatta a fejét. Az asztalnál ült, mint a bűnbánat mintaképe, míg Nyanya ott lépdelt körülötte, és számolódott.
- Tudtad! Nagyon is jól tudtad, hogy soha nem mennék hozzád önszántamból!
- De hát ezt tervezgettük már... - emelte fel bánatos szemeit a férfi.
- Te tervezgetted! Te! Én nem terveztem semmit! Alig ismerlek... Azért, mert eltöltöttünk együtt pár vad éjszakát, azt hiszed, már ismersz? - a kocsma túlsó felébe tömörült, pár fős, megfélemlített, de azért fenemód kíváncsi törzsközönség felhördült. Anyó tekintete öles szikrákat hányt, úgy pördült feléjük. - Egy gúnyos szó, és vérontást rendezek, szarháziak! - hörögte. Az ingyen előadás potyázó közönsége természetesen nem vette tréfának e fenyegetést, és a továbbiakban tartózkodtak a véleménynyilvánítástól.
- Drágám...
- Ne merészelj engem ledrágámozni! Megyünk, és visszacsináljuk ezt az egészet! Megértetted? Elmondod Berennek, hogy csak tréfa volt, és szedje le rólam ezt az átkozott gyűrűt! Elmondod, hogy aljas csel volt. Hogy az akaratomon kívül történt, és hogy én igazából nem akartam a feleséged lenni...
- Nem lehet, Jolaan, ezt te is tudod... Már nem lehet visszacsinálni...
- Neeem... Meg ne próbáld még egyszer kiejteni a lánynevem, megértetted?! Most elmegyek, és megszabadulok tőled! Nem akarok többé hallani rólad! Nem jössz utánam, nem keresel, és nem állsz az utamba! Ha legközelebb a szemem elé kerülsz, felkoncollak, drágám!
Ezekkel a szavakkal Gunymák anyó, teljes egyméteres dühöngésével együtt kiviharzott a kocsmából.
- De Jolaan... én szeretlek... - nézett utána a férfi, és kicsordult egy kövér könnycsepp a szeméből. A kérges szívű kocsmalakók vele együtt sóhajtottak fel. A testes, kopaszodó csapos az átizzadt kocsmároskötény sarkával itatgatta a könnyeit.
- Ez... ez olyan romantikus volt... Fiam, kifizetem a temetésed, de most menj utána!
A kalandozó összeszedte magát, és a boszorkány után sietett. Mikor kilépett a kocsma ajtaján, még látta a kék bőrű leahitát befordulni a szomszédos sikátorba. Futásnak eredt.
Gunymák anyó kivont tőrrel csörtetett az utcán. Fogalma sem volt róla, hogy hová, merre megy. Csak el innen! - ez járt a fejében. A belülről feszítő dühét muszáj volt kiadnia valahogy.
- Az a szemét kurafi! Mintha megerőszakolt volna... Te meg mi az anyádat bámulsz!? Kotródj, vagy kibelezlek! - hörögte az éppen utcára lépő, karján kosarat tartó fiatalasszonynak.
- Jolaan! Várj! Beszéljük meg...
A nő megállt, és úgy fújt, mint egy felbőszült bika. Jobbjában megremegett a tolvajtőr.
- Megölöm... - közölte. Az ismeretlen asszonyka rémülten húzta be maga mögött a kisajtót.
A fiatalember futva érkezett, de óvatosan, jóval kartávolságon kívül állt meg.
- Igazad, van, Jolaan. Kihasználtam, hogy ittál. Megölhetsz, ha akarsz, nem bánom... csak hallgass meg előbb, kérlek. - A nyanya nem fordult meg. Olyan érzés kerítette hatalmába, amit már szutykos manonc kora óta nem érzett. Úgy érezte, nem lenne képes ölni...
- Jól van, Állomány. Két mondatot kapsz - sziszegte. A férfi lépett egyet felé. - De ne közelíts, ha még a másodikat is élve akarod elmondani!
- Én... én őszintén szeretlek, Jolaan...
- Egy megvolt...
- És bármire hajlandó vagyok, hogy ezt bebizonyítsam neked.
- Úgy? Szóval bármire... Rendben van, akkor velem jössz, ryukura vadászni! Mellesleg pedig kiderítjük, hogy Chara-din miben sántikál, legalább nem megyek egyedül. Ha kitartasz mellettem, hajlandó vagyok megbocsátani neked.
- Rendben, de...
- Nincs semmilyen "de". Hajnalban az Árnyaskert falainál várlak. Ha nem jössz el, tudom, hányadán állunk...
- Az Árnyaskert falainál? - a férfi nyelt egyet.
- Úgy értem kívülről, te mamlasz. Most pedig kotródj! Magam akarok lenni! - köpte a szavakat Gunymák anyó. Aztán anélkül, hogy hátranézett volna, eltette tőrét, és elsietett a sikátor túlsó vége felé.
Szürke Állomány hosszan bámult utána.
- Szerintem, menjen vele... - kotyogta egy félénk, női hang a résnyire nyitott ajtócska mögül. - Szereti magát, csak még nem meri bevallani.

A Nekropolisz nappal csak egy közönséges temető. Hűvös, áporodott levegőjű, csendes, nyugodt menedék. Az élőholtak többsége a nappali órákra elhúzódik valami sötét helyre, mert a napfény képes a legtöbbjük erejét elszívni.
A halottidéző morgolódva fogadta újdonsült gazdáját. Modora mit sem változott azóta, hogy lelke a kárpiton túlra költözött.
- Azt hittük, már sosem jössz vissza - közölte Gunymák anyóval. - Éget a nap! Nem látunk semmit, és elszivárog az erőnk...
- Úgy van! Elszivárog! - kontrázott a múmia. - Mondd cak meg neki, Heaszeal!
- Kuss! Nincsen beszélgetős kedvem. Most leléphetek, de alkonyatra itt legyetek, különben nyomorult lelketeket valami jó nagy, és mozgásra képtelen dologba börtönzöm, mint amilyen mondjuk a temető napsütötte, déli fala... Világos? - az élőholt szolgák morgolódva csoszogtak el pihenni, az öregasszony pedig magára maradt a gondolataival.
Nem sokkal később a szalmazsákon feküdt, és a kripta mennyezetét bámulta. Gyomra émelygett, és a feje is hasogatott. Megpróbálta végiggondolni a férfihez fűződő kapcsolatát, és lassan rájött, hogy hazudott saját magának. Igenis érzett valamit iránta, bár nem igazán tudta meghatározni, hogy mit. Még soha nem szeretett senkit, így nem is tudta, milyen érzés lehet. Anyját nem ismerte, arról pedig nem tudott, hogy testvére lenne. Az apját saját maga áldozta fel, mikor amaz a születésnapján megpróbálta megerőszakolni őt. Persze az apja nem tudta, hogy a céh kötelékében felcseperedő, kis Jolaan akkor már rég Leah követője volt.
Mindig uralta az érzéseit, ám ez a fura gyűrű az ujján, meghatározhatatlan szorongást bocsátott rá, amivel nem tudott mit kezdeni. Egy láthatatlan szál feszült kettejük közé. Egy kasztroplanáris kötelék, ami összebilincselte őket. Ahányszor a gyűrűre nézett bevillant Szürke Állomány önelégült, kisfiús mosolya, és fickós kacsintása, ami az öregasszonynak annyira megtetszett annak idején.
- Áhh! Én nem lehetek szerelmes! - jelentette ki, és az oldalára fordult. - Azt sem tudom, mi az...
Pár perc múlva a környéken riadtan rebbentek fel a galambok, a sírbolt mélyéről feltörő rekedtes hortyogás hangjára.

***

A Köztes Terek.
Ezzel a sejtelmes névvel illetik a tudósok az anyagi- és másodlagos síkok közt húzódó, határtalan semmit. Azt hinnénk egy ilyen meghatározás után, hogy ez a "semmi" csakis üres, lakatlan világot jelenthet. De persze szó sincs erről. A köztes terek korántsem üres világ. Élet ugyan valóban nem található itt, ám a létezésnek nem kizárólagos formája az élet. De nem ám!
Baxi szellemteste egy helyben lebegett, avagy mérhetetlen sebességgel száguldott a végtelenben... ahogy jobban tetszik. Körötte minden meghatározhatatlan volt, ezért csupán nézőpont kérdése, hogy mozgott-e vagy állt. Vezető nélkül utazott, és ez veszélyes vállalkozás volt. Nem mintha sosem látott szörnyetegek, fellelhetetlen csapdák vagy titokzatos varázslatok támadhattak volna rá. Egyszerűen azért volt veszélyes, mert a szellemvilágban nagyon-nagyon könnyű eltévedni.
A köztes térben ugyanis nincsenek valódi tárgyak. Semmi kézzel fogható. Itt a valóság, és a különböző létsíkok kontúrjai összemosódnak. Minden tünékeny, és viszonylagos. Látomások, álmok, szökött hangulatok, és érzelmek kavarognak mindenütt. Egy-egy nyughatatlan emlék, élő- és holt lelkek lenyomatai. Képek, zajok, ízek, szagok, érzések felfoghatatlan kavalkádja.
Ráadásul itt húzódnak a mindent keresztül-kasul átszövő lélekvonalak is. Mindazok a lények, kiknek teste és lelke két különböző síkon rekedt valami gonosz varázslat, fatális hiba, vagy az istenek szeszélye folytán, ilyen, láthatatlan horgonnyal vannak megláncolva.
A Griff nem válaszolt sámánja hívására, ezért a kalandozó rövid vívódás után, végül egyedül lépte át a síkok közt hullámzó, hártyaszerű határvonalat. Azelőtt még sosem tett ilyet, de bátor volt és mindenre elszánt.
Leoneydeas teljesen őrült, gyakorta kiszámíthatatlan és önfejű volt, ám mégis jó vezetőnek bizonyult. Egész délelőtt együtt kutyagoltak, és ő szüntelenül csak a rég letűnt időkről beszélt a sámánnak. Mesélt a Voltakról, az Időtlenekről, a Kisebb Istenekről, a moákról, Bufáról, Rhattról és a Teremtőről... Mindarról a csodás dologról, amiről a troll kölyökkorában csak hallott. Az öregsámán misztikus utalásai a szellem elbeszélése nyomán most kivilágosodtak, és értelmet nyertek. Bunkós Baxi lassan kezdte megérteni Ghalla régmúltja mögött húzódó rejtett logikát, és az összefüggéseket.
A noth-szellem arra bíztatta a Griff sámánját, fejtse vissza ősei vérvonalát. Kutassa fel emléktestüket, és segítségükkel utazzon vissza a sok ezer évvel ezelőtti időkbe. A hajdani elf vándor sosem volt sámán, mégis sokat tudott a köztes terek törvényeiről. Sokkal többet, mint Baxi, pedig ő beavatottnak vallotta magát. A troll rádöbbent, hogy hamarosan vissza kell térnie totemjéhez, és el kell mélyítenie vele a kapcsolatot, mert még jócskán van mit tanulnia. Tudta, még akkor is meg kell ezt cselekednie, ha keményen meg fogja fizetni az árát. A sámán minden egyes utazása után tisztán érezte, hogyan fakul meg egyre jobban istenébe vetett hite. Az élőknek ritkán adatik meg, hogy egyszerre két halhatatlan mentoruk legyen...
A Kapcsolat ezúttal szokatlanul gyorsan jött létre, és Baxi könnyedén ledobta fizikai testének terhét. Ha vezetőjével tette ugyanezt, mindig lassan, fokozatosan lényegült át. Most azonban kontroll és segítség nélkül, úgy szakadt át a szellemvilágba, mintha csak átrántotta volna egy titokzatos erő. Pont olyan érzést volt, mint mikor valakit elér a halál...
Bunkós Baxi Leah papjaként persze megjárta már az árnyékvilágot is.
A hozzá nem értő okoskodók gyakran összemossák a szellemtereket az árnyvilággal. Mintha e két dolog ugyanazt jelentené. Mit tudnak ők? A másvilág, Leah birodalma, ugyanolyan másodlagos sík, mint például az asztrálsík, a tudati lenyomatok világa, a kasztroplanáris sík, ahol a Közös Tudatok energiái termelődnek, vagy az őselemek anyagi síkjai. Az árnyékvilág nem más, mint a lelkek ideiglenes állomáshelye. Egy sík saját lényekkel, tárgyakkal, jól körülhatárolható összefüggésekkel és persze saját istennel.
Az utazás során mindig a kiindulópont rögzítése a legelső, és egyben legfontosabb feladat. A Griff segítsége nélkül Baxi magára volt utalva, de eleinte minden jól ment. A sámán könnyen nyomon tudta követni saját szárnyalását. Tisztán felismerte Leoneydeas, és az aprócska famulus távolba vesző lélekfonalát, és saját fizikai testének lenyomatát is. Mintha az csak amolyan bejárat volna e furcsa helyre. Biztonságban érezte magát, mert ott tudta maga alatt, valahol a távolban, a fülledt melegben szendergő tisztást, ahonnan elindult.
Aztán hirtelen kicsúszott kezei közül az irányítás! Mintha kirántották volna talpa alól a szőnyeget, egyszerre összekeveredett a "lenn" és a "fenn". Eltűntek a tájékozódási pontok, és velük veszett a térérzék is. Baxinak fogalma sem volt róla, hogy hol lehet.
Azonban a legnagyobb baj az volt, hogy szem elől tévesztette a horgonyként hátravetett lenyomatát is! Nem lelte a visszafelé vezető utat, bárhogy kereste, és ahogy telt az idő, egyre inkább kétségbe esett. Ha józanul végiggondolta volna helyzetét, megértette volna, hogy nem szabad pánikba esnie, de nem volt képes józan gondolkodásra. Elméje apránként kezdett elhomályosulni.
Sikítani szeretett volna, de szellemteste nem adott ki füllel érzékelhető hangot.
Megragadta volna a hozzá legközelebbi, ismerősnek tűnő hangulatot, de a vibráló képen keresztülsiklott anyagtalan keze.
Aztán követni kezdett egy vaktában választott lélekfonalat, mint valami mentőkötelet. Ám egy idő után rájött: akár évtizedekig úszhat így a semmiben, s mégsem biztos, hogy eljut valahová... Az anyagi világ kontúrjai mindenestül eltűntek!
Sokszor figyelmeztette bölcs tanítómestere, hogy vezető nélkül csak a legtapasztaltabb öregsámánok képesek eligazodni a szellemvilágban. S lám, beigazolódott aggodalma, mert Baxi eltévedt. A szükséges tudás nélkül csak sodródott valamerre. Gondolatai közé lassan, de kérlelhetetlenül belopakodott az őrület.
Csak a vakszerencse segíthetett rajta, ám ő nem nyugodott bele a sorsába. Még nem.
Utolsó mentsváraként elkeseredett kísérletet tett, hogy újra megszólítsa a totemet. Igyekezett, hogy összeszedje magát, és egybegyűjtötte minden erejét. A köztes tereken végighömpölygő szellemkiáltás a megmaradt mentális energiáit is felégette. A közelében vibráló látomások szertefoszlottak az orkánná erősödő érzelemviharban. Aztán az asztrális szökőár gyorsan elcsillapult, mígnem aprócska fodrozódássá lett...

- Tudom, hogy érted, amit mondok - kötözködött Leoneydeas a csontvázzal, és körberöpülte. - Szóval ne csinálj úgy, mintha nem hallanál!
Az élőholt Thargodan tüntetőleg elfordult a lebegő alaktól. Fekete csontjait csak összeaszott bőr fedte, ami alatt sehol nem maradt túl sok szövet. Így aztán az ábrázatáról semmi nem volt leolvasható. A noth-szellem azonban kitartó volt. Eldöntötte, hogy bármi áron, de kihozza a béketűréséből amazt.
A troll egy kidőlt faóriás törzsén ült, lótuszülésben. Ölébe ejtve nyugodott a sámándob, és a füstölő lehelte nehéz füst körbelengte.
A folyton kíváncsi, nyughatatlan familiáris szinte ki sem látszott a hatalmas málhazsákból. Csak néha-néha jelent meg borzas buksija, mikor épp kihajított valami számára értéktelen vackot. Kihasználta, hogy gazdája nem tudja szétrúgni a hátsóját, sőt, még csak rá sem szólhat. Gyakorlatilag minden ehetőt felzabált, amit csak talált a csomagok között.
A kalandozó teste ekkor megfeszült, és fura, aranyszínű aura fejlődött körülötte. Orrából, füléből és szeme sarkából vékony vérpatakok csordultak elő, nyakán kidagadtak az erek, és minden izma görcsbe rándult. Aztán egy sóhajjal hirtelen elernyedt, és lefordult a fatörzsről. Kicsavarodott pózban, mozdulatlanul maradt fekve.
A Thargodan csontváz közönyös tekintettel meredt gazdájára, Leoneydeas tehetetlenül repdesett fölötte, a rughar familiáris pedig csak egy futó pillantásra méltatta, aztán teli pofával őrölve, máris visszabújt a zsákba.

- Fiam...
- Apám? - bizonytalankodott a sámán. - Te lennél az apám? - kérdezte a mellette lebegő látomást. Annak nem volt igazi alakja, sem színe. Csak a bizalom és a büszkeség határozott érzése hullámzott egyetlen puha masszába sűrűsödve.
- Fiam született! - kiáltotta egy érces hang. - Igazi, tökös troll kölök! - A hangulat dölyfössé, és önelégültté változott.
- Apám... - próbálkozott újra a sámán, és szellemkezével megérintette a masszát. A foltból váratlanul villódzó emlékkép lett! Baxi egy félhomályos viskó belsejében találta magát. A szalmazsákon egy vajúdásban kifáradt, meggyötört mosolyú, troll nő feküdt. - Anyám! - ismerte fel.
- Fiam született! - ismételte a férfihang ugyanazzal a hangsúllyal, mint az előbb, és Baxi megértette, hogy nem várhat többet, ettől a lenyomattól. Megnyugodott, és kiterjesztette érzékeit. Megkísérelt feloldódni ebben a pillanatnyi életképben... Ekkor hirtelen fájdalom hasított a koponyájába, mert egy nyílhegy fúródott belé. Nagyon fájt! Elviselhetetlenül. Baxi valahogy bizonyos volt benne, hogy máris egy nagyon régen lezajlott csatában van... és megsebesült... De nem ő! Nem. Talán a nagyatyja, vagy annak az apja... Előtűnt egy viharos alkony képe. Mindenfelé holttestek hevertek. A kép megremeget, és semmivé lett. Aztán mindent betöltött az izzó pirkit szaga, a fém pendülése, szikraeső égő tűfullánkjai a bőrön. A kalapács nyelének csuszamlós érintése... A kapcsolat erősödött, és egyre gyorsabban változott át minden...
A Griff ifjúsámánja - életében először utazva egyedül a szellemtérben - meglelte atyái vérvonalát. Büszke volt, és elégedett. Felbátorodott. Folyton okulva, egyre nagyobb rutinnal haladt lépésről-lépésre. S hamarosan már felfoghatatlanul távol járt időben, és térben.