Versenyfutás X.

5. Fejezet — A Császár
Thui-then Kontinens, Császárváros

A Ryuku Birodalom Császárának fogadótermében síri csend honolt, pedig harmincnál is többen tartózkodtak odabent. Mindenkinek oka volt arra, hogy csendben maradjon. A mágus fél térdre ereszkedve, lehajtott fejjel várta az ítéletet. Testtartása feltétlen alárendeltségről árulkodott, ám avatott szem megláthatta benne a mágusok kasztjának kivételezett gőgjét is, hiszen míg ő maga meghajlott uralkodója előtt, varázslóbotját vállának támasztva, büszkén tartotta. Az udvaroncok, tanácsadók, papok és katonai vezetők óvakodtak attól, hogy felszólítás nélkül, elhamarkodottan foglaljanak állást az elhangzott beszámolóval kapcsolatban. Az uralkodó pedig hagyta hosszúra nyúlni a csendet. Gondolkodott.
- Azt mondod, isteni erejű mágia volt? - inkább állította, mintsem kérdezte. A Császár a negyvenes évei végét taposta. Egyenes háta és erőteljes testalkata energikus férfinek mutatta őt, kinek hollófekete haja már őszbe vegyült, és feltűnt egy-egy őszülő szál a gondosan, kacskaringósra nyírt arcszőrzetében is. Jellegtelen vonásait nehéz fehérarany ékszerei, és tündöklő kék palástja ellensúlyozta.
- Igen, uram. Bizton állítom, hogy az volt. Ilyen iszonyatos erejű mágiát halandó fókuszálni nem képes - a varázsló természetesen nem nézett fel. Rendfőnöke, a kaszt legmagasabb rangú varázslója, és három közvetlen helyettese talán büntetlenül megtehette volna. A fehérre festett arcú varázsló azonban pontosan tudta, hol a helye, s meddig merészkedhet el. - Bár azt nem tudom, uram, mely halhatatlan idézte meg így az erejét.
- Láttál azon a szigeten isteni hatalmú entitást? - tudakolta a Császár. Úgy tűnt valóban érdekli, mi történt pár nappal korábban. Erről tanúskodott az a tény is, hogy személyesen fogadta, és hallgatta ki a mágust.
- Nem, uram. Az a sziget csak egyike volt a sok száz felderítetlen földnek a Fájdalom Tengerén. Semmi nem utalt arra, hogy egy halhatatlan lakhelye volna. Volt ugyan pár érdekes körülmény, amit jómagam is furcsálltam...
A hatásszünet pont olyan hosszú volt, hogy felkeltse az érdeklődést, és pont elegendően rövid ahhoz, hogy megelőzze az uralkodó rosszallását. A mágus igyekezett önnön fontosságát kihangsúlyozni, s a helyzetén így előnyére változtatni.
- Nos, a szigetet furcsa, mágikus köd öleli körbe. Azért volt olyan furcsa, mert nagyobb távolságból szinte láthatatlanná tette a szigetet. Sosem láttam még ehhez fogható varázslatot. Mikor beúsztunk a ködbe, a tájolóink is teljesen megkergültek, uram. Mintha elvesztünk volna a végtelen tengeren. Még a napkorongot sem láttuk. Ösztöneinkre hagyatkozva irányítottuk a Vezeklőt, míg közvetlenül abba a furcsa kikötőbe nem futottunk.
A Császár türelmesen végigvárta a csatamágus mondandóját. Úgy ítélte, hogy aki a felderítő egység egyetlen túlélőjeként tért vissza, pótolhatatlan tudás birtokosa lehet. A Birodalomnak pedig szüksége volt minden tudásra ahhoz, hogy még sok ezer évig fennmaradhasson.
- Nos, ti mit szóltok mindehhez? - szólította meg az uralkodó a főpapjait.
A szabályos hatszög rajzolat szerint épített trónterem igazából nem volt nagy, ám mégis annak látszott, mert mennyezete majd’ tíz méter magasságig emelkedett. Oldalait falak helyett gyönyörűen faragott kőoszlopok alkották, melyeket oly sűrűn állítottak egymás mellé, hogy a köztük maradt keskeny nyílásokon át, sávokba rendeződve esett be a napfény. Az egyetlen összefüggő kőfal a három ember magas trónus mögött állt, s azt súlyos szőttesek és kelmék borították. A padlón egzotikus lények értő módon kikészített bundái, irhái hevertek, szinte teljesen befedve azt. A trófeák büszkén hirdették a Császár legkedvesebb elfoglaltsága, a vadászat fensőbbségét.
A megszólítottak, három idős asszony, előre léptek. Három főpapnő, három egymástól gyökeresen különböző jelenség. Aki elsőként szólalt meg, talán hetven éves is elmúlt már, ám fiatalos tartása és ruganyos mozgása ellent mondani látszott a leélt éveknek. Aranyszínű tógát viselt, mit mellén egy tenyérnyi kígyó-szimbólum fogott össze, csat gyanánt. Fekete, felkontyozott haját arany diadém ölelte. Mikor megszólalt, hangja betöltötte a csarnokot.
- Ma hajnalban bemutattuk a tizenkettedik áldozatot is, uram, és könyörgésünk meghallgatásra lelt az Ő magasságában. Jelet kaptunk. Fényességes Dwayhgou, az élők istene, a fény, a lég és minden vizek ura kegyes volt hozzánk, s elárulta a megoldást...
A ryuku Nagyisten legelső papnője színpadias pózba meredt. A Császár arcára kiült az unalom. Legyintett, majd sóhajtott egyet.
- És mi légyen az a megoldás... - türelmetlenkedett, miközben kezével sürgetően intett.
- Az istenek akarata oltalmazza azt a szigetet, uram! Bár a jel értelmezésén még pár hetet dolgoznunk kell...
- Pár hetet?! - csattant fel a Császár, és indulatában odáig ragadtatta magát, hogy félig megemelkedett ültében. - Egy nyavalyás sziget! Egyetlen valamire való mágus nélkül. Kőkorszaki fegyverekkel. Akkorák, mint a suhancaink, és mégis elsüllyesztették a Vezeklőt, négyszáz harcosommal, két mágusommal, és hét csatagólemmel együtt! Nekem nem jelek kellenek, hanem magyarázat! Hogyan volt képes minderre az a szedett-vedett bennszülött falka? Tudja valaki?
A főpapnő még mondani akart valamit, de társa megelőzte. A valamivel fiatalabb nő, grafitszürke palástot viselt, ami a márvány padlót seperte. Fejét teljesen kopaszra beretválta, és koponyáján bonyolult rajzolatú tetoválás díszlett.
- Uram! Arról a szigetről a halál kacagott ránk! Hgoomlh megmutatta nekem az igazat! A Voltak ura nem akarja azt a helyet. Álmot küldött nekem, amit papnőim zömével együtt ma éjjel egyformán láttunk. Álmomban annak a szigetnek az öblében voltam, és maga, Hgoomlh nézett velem farkasszemet! Sok halált láttam. Sok rossz halált, uram! Hajóid vízbe süllyedve, katonáid, mágusaid vérbe fagyva, ostromgépeid, gólemjeid szétrombolva hevertek. Az a hely nem éri meg az áldozatot. Nincs ott semmi, ami neked kellene, uram!
- Elhallgass!! Meg ne próbálj kioktatni! Talán egy nyavalyás pap fogja megmondani, mit kellene tennie a Császárnak?! Nem hagyom, hogy hagymázas álmoddal megtéveszd gondolataimat. Ha egy sziget ellenáll, ellenállhat még egy, és még egy, aztán sok tucat. A Ryuku Birodalom nem futamodik meg!
A harmadik főpap, alacsony, testes nő volt. Hosszú, göndör, vörös haját széles ezüstszalaggal tekerte körbe, amitől úgy tűnt, mintha egy ezüstszínű, vastag kötél lógna fejéről a derekáig. Vakító fehér ruháján nem volt díszítés. A papnő nyugodtan várta, hogy az uralkodó megszólítsa, nem sietett kinyilvánítani véleményét.
A Császár nagy sokára visszanyerte önuralmát, és a vörös hajú méltóság felé fordult.
- Faophanye! Te mit gondolsz? Szerinted is kockázatos volna térdre kényszeríteni pár száz szutykos vadembert?
A papnő, mint általában, most is megvárta az örök riválisok kinyilatkozásait. Dwayhgou és Hgoomlh Nagyisten ellenségeskedése persze egész egyházukra, és azok papnőire is kiterjedt. Bár ebben az esetben, kivételesen egyetértettek valamiben, a nézetazonosság minden bizonnyal csupán időleges volt. A Császár nem is szívesen hallgatott rájuk, mert nem bízott meg sem az élők, sem a voltak istenében. A döntését most is Faophanye, a Rend és a Küzdelem Nagyistenének főpapnője segítségével készült meghozni.
- Uram! Mikor katonáid megütköztek azon a szigeten az őslakókkal, történt valami, amit nehéz lenne emberi szavakkal megfogalmazni. A Kisebb Istenek megbolydultak, és felborult az évezredes Rend közöttük. Zyuera Nagyisten nyugalomra intette őket, de a Hatalom máris átrendeződőben van! Olyan erők munkálkodnak sorsunk, és világunk sorsa felett, melyeket még a halhatatlanok sem látnak át teljesen. Haldd hát a jóslatomat:
Ellenként érkeznek a rejtély mélyére,
Különbek, s egyek, kik ez útra lépnek,
Erőt keresnek, de ellent találnak,
S ellenben lelnek halál-barátra.
Erő, hatalom, tudás, és varázslat...
Ha tiéd, ha másé, várj a halálra!
Csak az írnok kapirgálása hallatszott, ahogy a papírra sercintette a jóslatot. Az utolsó szótagok még ott lógtak a levegőben, mikor a Császár ismét megszólalt. Próbált nyugodtnak tűnni, de ott dolgozott benne az elfojtott indulat.
- Gondolom, ma sem magyarázod meg a jóslatot, mint azt már megszokhattam tőled?
- Uram! Én magam sem ismerem a jóslat értelmét. Csupán szócső vagyok istenem kezében, hogy szava füleidhez elérjen.
- Miért van az mégis, mondd, hogy úgy érzem, ahányszor jóslatot mondasz nekem, belül mulatsz Császárod tehetetlenségén?
- Sajnálom, uram, ha megsértettelek. Kérlek, hagyd, hogy jóvátegyem, ha vétkeztem...
- Ugyan, Faophanye... Te is nagyon jól tudod, hogy nélküled nem tudnék rendet tartani állandóan egymásra acsargó papjaink, szektáink és isteneink között. Szükségem van Urad segítségére, s ezért terád is - legyintett az uralkodó, és visszafordult a görnyedten várakozó mágushoz. - Jól van, varázsló. Vissza tudsz-e navigálni egy flottát ahhoz a szigethez?
- Ó, igen, uram. A grensfreegreter segítségével meg tudom határozni a Vezeklő pontos helyét. Nincs az a mágikus köd, ami eltéríthetne az iránytól...
- Nos, rendben van. Készülődjön a Gyémánt Flotta! Tizenkét hajó álljon hadrendbe két nap után Zartgedh déli kikötőjében! Négy hajó megy a Fájdalom Tengerére, és nyolc arra a félszigetre, arra a... hogy is hívják? Karlá-ra, vagy hova. Elegem van a kifogásokból, és a mentegetőzésből! Nem akarok kudarcról hallani! - miközben a Császár rendelkezett, két hadvezére az elsiető főpapnők helyére lépett a trónussal szemközt. Az utasítások elhangzása után szó nélkül kisiettek. - Te még mire vársz, mágus!? Te is indulsz, most azonnal! Ha sikerrel jársz, a sziget helytartójává teszlek. Eridj!
A fehér arcú varázsló alig-alig tudta palástolni jókedvét, miközben kihátrált a trónteremből. Agyában máris tervek tucatjai kezdték meg kergetőzésüket.



Második rész

Mozgósítás


Közjáték

[Valahol az Istenek Síkján]

Chara-din nem szerette az embereket. Sőt a többi Ghallán élő fajt sem. Gyengének látta őket. Olyan életformáknak, melyek csupán prédaként szolgálhatnak más, erősebb fajoknak, mint amilyen például a Thargodan.
Emiatt a káoszisten gyakran fordított hátat halandó papjainak, s hagyta, hogy figyelmét olyan világok kössék le, ahol az erős fajok uralkodnak. Ahol a káosz, és a gonoszság kézzelfogható alapeleme a mindennapi létezésnek. Ahol az "élet" csupán élelem. Megszerzése szórakozás, bekebelezése élvezet, nem pedig mindenek felett álló érték.
A Sötét Föld pont ilyen világ.
Chara-din tehát halhatatlan léte végtelenségét nagyrészt a Thargodan viszálykodás szítására használta fel. Örömét lelte benne, ha a gyenge győzedelmeskedett az erős felett aljas árulás, ügyes fortély vagy intrikus cselvetés segítségével. Ha a becsület, a barátság (és más efféle, számára csak üres frázisoknak tartott érzés), elbukott a hatalom és a gonoszság ellen vívott harcban. Úgy játszadozott kedvenc szörnyeivel, ahogy gyermek játszik a csutkababáival.
Egyetlen bosszúsága volt csupán az ősi istenségnek, amin nem állt módjában változtatni. Mégpedig az, hogy a Thargodanok őt nem tekintették valódi istennek, csak egy végtelen hatalmú, halhatatlan fajtársuknak. Épp ezért nem is hittek benne. Chara-din-nak tehát nem voltak sem hívei, sem papjai közöttük. Persze a Sötét Világ urai nem csak őbenne, hanem egyik halhatatlanban sem hittek.
Az ősi viszályisten elégedettségét mindezek miatt csak fokozta, ha a nevében egy gyenge, halandó pap gázol végig a Thargodanok világán.
Chara-din legkedveltebb alakjában, egy óriási, képlékeny massza képében lustálkodott, és a maga elé álmodott, kicsiny, lebegő világot bámulta. A füstpamacsban a kiégett világ látszott. Tökéletes pontossággal ábrázolt mindent a legnagyobb sziklától a legapróbb kavicsig, s még mintha valami mozgolódás is támadt volna odalenn! Igen. Egy picinyke troll lovagolt egy két lábon járó hüllő hátán. Mellette egy másik menetelt, egy felmálházott sivatagi doareget vezetve kantárszáron... Mikor Dornodon előlépett a semmiből, és a háta mögött összekulcsolt kézzel odaállt Chara-din elé, amaz egy csettintéssel szétoszlatta a látványt.
- Nocsak? Sikerült meglepnem a mindig éber káoszurat! Nagyon érdekes - közölte színtelen hangon a magas, ősz férfi. Díszítetlen, bordó talárban jelent meg az ősisten előtt. A körülötte feszülő, halvány managömb láttán Chara-din nem is próbálkozott támadással, inkább akaratával gyorsan átrendezte a környezetét. Hirtelen egy hatalmas palota nőtt ki az alant megszilárduló márványpadlóból. A falak, és a mennyezet azonban lehetetlen szögben kapcsolódtak egymáshoz. A látvány őrjítő volt. Az oszlopok, a falak, és minden berendezés önálló életet élt. Követhetetlen villódzással változtatták át saját magukat. Dornodon az egymásba omló tárgyak, saját magukat felfaló szobrok és szétfröccsenő, majd ismét megszilárduló falak láttán elmosolyodott. - Ugyan... Ennél bölcsebbnek hittelek. Vérig sértesz azzal, hogy alábecsülöd a hatalmamat. Én sosem tennék ilyet.
- Mi beszélni valónk lehet nekünk egymással? - tudakolta a fokozatosan átváltozó massza. Kezdte egy felfoghatatlanul borzalmas, csupa száj, fog és karom szörnyeteg alakját felvenni.
- Beszélhetnénk, Haükeydo-ról, és az ott történt dolgokról. Vagy akár beszélhetnénk a ryuku népről, a hódításaikról, a közelgő ghallai invázióról, és még sok mindenről. Én azonban csak egy valamiről akarok beszélni veled. A hatalomról.
- És miből gondolod, hogy én is beszélni akarok veled? - gurgulázott elő a kérdés a szörnyeteg torkából.
- Én nem gondolok semmit. Ajánlattal jöttem, kicsit giccses palotádba - nézett körbe fitymálón a tűzisten. - Olyan alkut köthetnénk, ami mindkettőnk számára előnyös lehet. Persze aztán majd megszegjük az alkunkat, de az csak később lesz.
Chara-din csak kevés dolgot gyűlölt annyira, mint a kíváncsiságot. Mivel istentársa gondolatait képtelen volt kifürkészni, ez az olyannyira gyűlölt érzés, lám, most mégis erőt vett rajta.
- Mit tudsz ajánlani, te, aki még jóformán el sem feledhetted a halandóság keserű ízét, énnekem? - kérdezte, és csak pusztán a rend kedvéért, lesújtott karmos mancsával Dornodon energiaburkára. A halvány gömb felizzott a karmok érintésétől, de kitartott.
- Muszáj ezt? Olyan lealacsonyító és szánalmas ez a viselkedés. Nem méltó hozzánk.
Chara-din akaratának engedelmeskedve minden eltűnt körülöttük. A puszta, süket űrben lebegtek. Dornodon azonban nyílván elégedetlen lehetett a látvánnyal, mert ő is átrendezte azt. Mindent elborítottak a vakítón vörös lángok, és térdig süppedtek az izzó magmába.
- Ezzel talán be is fejezhetnénk az erőfitoktatást, és a tárgyra térhetnénk. Tudom, hogy Haükeydo-ra nem küldhetünk halhatatlant, ezért csak papjainkban bízhatunk. Te is útba indítottad választottadat, én is ezt tettem. A többi isten azonban mit sem tud a relikviáról, és ez így is fog maradni, erről én gondoskodom. Így nem kell a konkurenciától tartanunk. Csak te és én. Egymással szemben. Aki előbb ér a célba, azé a győzelem.
- És mit kérsz cserébe, ember? - dőlt hátra zselé-trónján az ismét masszatestbe bújt istenség.
- Oh, nem túl nagy dolgot. Csak azt, hogy kis időre foglald le a többiek figyelmét a ryuku invázióval. Tudom, hogy vannak papjaid a soraikban, ezért te megteheted, hogy segítesz kicsit, itt-ott...
- Azt hiszem, mi ketten nem most kötöttünk utoljára előnyös üzletet, ember. Intrikád, és árulásod imponál nekem. Ha majd a ryuku ostromgépek romba döntik összes templomod, remélem, akkor térden csúszva könyörögsz a segítségemért.
- Erre nem fog sor kerülni, ezt te is jól tudod. Az invázió elakad majd, és erejét veszíti. Sajnos azonban úgy látom, erre idő előtt sor kerül. Ezért jöttem. Tudod, nem szeretek osztozkodni...
- A Koronát kétfelé sem lehet osztani...
- Persze, hogy nem. Ezért lesz csak az enyém! - mondta kacagva Dornodon, és eltűnt. A tűz síkjának ideidézett látványa pedig vele együtt fakult semmivé.
- Pökhendi, beképzelt, öntelt vakarcs. Pont ilyen szövetségesre van szükségem... Akit a végén el lehet taposni. Nagyszerű! - derült jobb kedvre Chara-din, és megújult figyelmét ismét a Sötét Föld felé fordította.


6. Fejezet — Dornodon
Ghalla, Yaurr Királyság [valahol a Csatorna partján]

A tábortűz épphogy csak pislákolt. Az alkonyat hűvösen érkezett, és a víztükörbe fulladó nap erős szelet küldött a Csatorna felől, ami szinte kioltotta a lángokat. Az árnymanó farkaséhes volt, emiatt pedig fenemód türelmetlen. A nyársra húzott, girnyó madárka húsa pedig csak nem akart átsülni. A férfi egyre sűrűbben szagolgatta, és böködte kurta késével, miközben cifrákat káromkodott.
Authoricus a fajtája mércéjével mérve, jóképűnek volt mondható. Kimunkált izmai, táncra termett alkata, penge vékony bajuszkája, bronz arcbőre, és égszínkék, huncut csillogású szemei számtalan nőt lépre csaltak már. A tolvaj pedig büszke volt a hódításaira. Gyűjtötte a csábítás emlékeit, mint amolyan trófeákat. Akadt köztük szakállas-bajuszos törpe szűz, vénséges-vén troll lady éppúgy, mint fagyos-érzéketlen elf dáma (büszke, hercegi sarj), koszos sikátor kövén ledöntött, fajtája-béli tolvajlány, vagy őrposztján megkörnyékezett, morcos zsoldosnő. A legutóbbi macsó fesztivál közkedvelt alakja tényleg nem volt válogatós.
- Süljél már... Kérlek, ne kínozz. Picinyem, hát nem látod, hogy csorog a nyálam utánad. Olyan gyönyörű vagy, hogy eláll a lélegzetem, ha csak rád nézek - suttogta áhítattal, s nagyot nyelt.
- Oh, tényleg?
Authoricus megpördült, és árnyéktőre egyenest a nő szívét célozta. A nálánál alig magasabb, duci, ember nő végigmérte, és szélesen elvigyorodott.
- Nocsak. Úgy látom, tényleg elállt a lélegzeted... - a kalandornő ügyet sem vetve a fegyverre, kivezette hátasát a valóság anyagán hasított, villódzó résből. A pikkelyes ptog mellett egy unott Thargodan-csontváz lépkedett hatalmas zsákot cipelve a hátán.
- Ki vagy te, bájos hölgy? - tette el kését a tolvaj. Lopva megigazította göndör, vállára omló hajfürtjeit, és két ujjával végigsimított a bajuszán, és hegyesre nyírt szakállkáján. Még arra is gondja volt, hogy poros varkaudar csizmája orrát beletörölje a nadrágszárába. Mire a nő ismét feléje fordult, Authoricus már a legelragadóbb mosolyát villogtatta, ám a tűzvörös, lobogó sörényű kalandozónő nem jött zavarba.
- Chardonnay vagyok. Ha rászolgálsz, egyszer talán majd szólíthatsz Shazi-nak, ahogy a barátaim teszik. Most merre zajlik a városépítés? - kérdezte, és kijelölte a helyet a csontváznak, ahová az lepakolhat. Bár a nő testén jócskán volt felesleg, az istenek kegyelméből az egyenletesen oszlott meg, kidomborodva mindenütt, ahol csak kell. Így a csinos, szeplővel pettyezett arca, a jól szabott ruhák, és a hatalmat sugárzó ékszerek tényleg elbűvölő összképet varázsoltak az árnymanó elé.
- Engedd meg, bűbájos Chardonnay, hogy bemutatkozzam - a férfi színpadiasan meghajolt, miközben jobbjával megragadta szirénköpenye szegélyét, és mint egy furcsa szárnyat, maga elé penderítette. - Engem Authoricus-nak hívnak, és örömmel vendégül látlak e szegényes vacsorára, ha meg nem sértelek a meghívásommal. Ám, hogy pontosan hol vagyunk, azt magam sem tudom. Épp csak megszárítkoztam, a nagy úszás után... Biztosan tudod, mire gondolok - biccentett a háta mögött lassan higanyszínűre változó víztömeg felé.
Chardonnay csak most nézett szét alaposabban.
- A nyüvek rágják cafatokra! - tört ki, és öklével a levegőbe csapott. - Már megint elszámoltam magam! Itt egy kikövezett főutcának kellene lennie. Boltnak, fegyvermesternek... Biztosrévnek.
A Csatorna partja úgy ötven lépésre lehetett tőlük, és sűrű bozótos húzódott egészen a vízig. A hirtelen beállt sötétségben csak az izzó fahasábok nyújtottak némi fényt. A nő ruganyos léptekkel a ptoghoz sietett. A nyeregtáskából térképet, és szextánst vett elő.
Authoricus eközben saját, szegényes cókmókjára nézett, ami alig volt több, egy ócska batyunál, majd vetett egy sanda pillantást Chardonnay legalább kétmázsányi málhájára is... Leguggolt a zsírjában, fűszerek nélkül sülő szárnyashoz, és nagyot sóhajtott. Igazságtalan az élet - gondolta.
- Na, tessék! Látod? Itt ezt a távolságot, itt! - mutogatott a papír egy pontjára - ezt mértem el! - A férfi a térképet is alig látta, nemhogy azt, amit ábrázolt, de buzgón helyeselt. - Jól, van, most már úgy is mindegy. Éjjelre itt maradok, de azt a galambot, vagy mit, edd csak meg magad. Nekem van rendes ennivalóm... Hogy lehetek ekkora garokk? - a nő egy pillanatra sem hagyott fel a jövés-menéssel. Ügyesen leszerszámozta a hüllőt. Miután végzett, egy nagydarab nyers húst csomagolt elő, és a csontjánál fogva a jószág felé hajította. Amaz még a levegőben elkapta csökevényes mellső lábaival, karmos mancsában forgatva, elégedett morgás és hörgés közepette, menten neki is fogott, hogy elfogyassza.
- Izé... Chardonnay... Látom, nem szorulsz rá a vendégszeretetemre. Azért köszönöm, hogy ha étkemet nem is, legalább társaságomat elfogadod... Ööö... Szívesen meghallgatnám némely kalandodat, ha megosztanád velem.
- Ugyan, mókuskám, hidd el, nem sokkal másabb ideát sem az élet, mint Nyugaton. Én csak jövök, meg megyek, itt-ott harcolok kicsit, gyakorlom a mágia művészetét, és üzletelek... Semmi különleges - a nő leoldotta fegyverövét, és vámpírkardját a málha mellé tette. Ahogy megszabadult vértjétől, és vállvédőjétől, előtűnt furcsa, kitárt szárnyú denevért formázó övcsatja. Csak avatott szem láthatta meg benne Dornodon szent szimbólumát.
Az animált csontváz, ami valaha talán káoszbajnokként élhette az életét, rezzenéstelenül állt őrt. A lábainál heverő hatalmas zsákból egy gömbölyűre hízott őrsárkány dugta ki a fejét! Hatalmasat ásított, és a zabáló ptog láttán sípolva adta tudtul, hogy ő is éhes.
- Nekem nincsen túl sok pénzem... - kezdte volna a férfi, de Chardonnay leintette.
- Te most keltél át a Csatornán. Persze, hogy nincs pénzed. Én mégis tudok neked ajánlani szerény készletemből ezt-azt. Meg fogunk egyezni. Majd fizetsz, ha már lesz miből.
A férfi, bár gyomra korgását csak nehezen tudta féken tartani, összeszedte bátorságát, és odahagyta az immár porhanyósra sült húst. Óvatosan, ahogy a halálra is kész hímje közelít a fekete özvegyhez, a takaróval és a derékaljával szöszmötölő nő mögé lépett.
- Khm, khm... Tudom, hogy meglehetősen tolakodónak tűnhetek a szemedben, te gyönyörű álom...
Chardonnay nem fordult hátra.
- Higgadj le, szépfiú! Férjem van, és erényövem... Ha kérsz a sült fülemülédre egy kis fűszerkeveréket, máris megnyithatjuk a személyes hitelszámládat – mondta a papnő, és közben elkészült a fekhellyel. - Szerinted sem lesz eső, ugye? Mert ma nincs kedvem sátrat állítani...
Authoricus leforrázva állt egy pillanatig, aztán túltette magát a zavarán. Az ehhez hasonló elutasítások nem szokták a kedvét szegni.
- Ha esetleg nem vagy túlságosan fáradt...
- De. Holtfáradt vagyok. Az épp elszenesedő csirkéd illata azonban megmozgatta a fantáziámat, és meghozta az étvágyam. Eszünk, életem, aztán majd meglátjuk, hogy mivel ütjük el az időt reggelig...

- Tudtam, hogy láttalak már valahol - közölte Chardonnay, és egy facsipesszel megforgatta a halat. A kis fémüst egy összecsukható, háromlábú szerkezetről lógott alá, és a felszított parázs úgy átforrósította, hogy a belseje halványan derengett. - Wargpinnál történt? Azt hiszem, igen. - Authoricus nem tudta visszautasítani a meghívást, mikor a dornodonita nagylelkűen felajánlotta a vacsorája egy részét. Most tehát ott ücsörgött a tűz mellett, és a nőt figyelte.
Rövid, határozott mozdulatok: céltudatosság és erő. Fagyosan izzó, vörös szemek: kegyetlenség. Ellentmondást nem tűrő, de közvetlen stílus: simulékonyság és fortély. Csupa-csupa vonzó tulajdonság a férfi szemében. Authoricus egyszer csak azon kapta magát, hogy belefeledkezett a látványba, és Chardonnay feléje fordulva, válaszára vár.
- Na, szép! Ilyen szemérmetlenül bámulni! Ha most más is látna minket, kénytelen lennék elégtételt venni ezért - fenyegette meg mosolyogva a férfit a csipesszel.
Az árnymanó nyelt egy nagyot. Valahogy nem esett nehezére elképzelni a nőt, amint ugyanezzel a mosollyal az ajkán épp kardot márt a szívébe.
- Tudod, ez a hal olyan íncsiklandozó... - hebegte magyarázatképpen.
- Azt kérdeztem, hogy mégis mennyi pénzt szánnál silány felszerelésed lecserélésére?
Authoricus végignézett magán. Silány? A legjobb, amit odaát csak szerezni tudott. Egy vagyont költött a libertani rőfösnél az éjkék-fekete csíkos nadrágra, és a buggyos, hasított ujjú, fekete selyemingre! Gyorsan összeszámolta vagyonát.
- Úgy három-, legfeljebb négyezer aranyam van. Pár dukát az erszényemben, a java pedig a Fairlight Bankház felügyelete alatt. Ezen kívül van még némi kintlévőségem az aukciósháznál is - közölte a férfi. Chardonnay úgy nézett rá, mintha nem hinne a fülének. A szemében érdekes csillogássá tükröződött a tábortűz fénye.
- Hát, az semmire se lesz elég! Nézzük csak... A Morgan sipkát, legolcsóbban is ezer dukátért tudom adni, a Rughar gyűrűmet megszámítom másik ezerért, de akkor még nem vettél páncélt... Bár van épp elfekvőben nálam egy felesleges pengepajzs, ami jól jöhet ilyen hiányos védelemnél. Jól van, nagylelkű leszek. A pajzs legyen bolti áron, ötszázért a tiéd - sorolta a kalandozó, és áttette fatányérra a ropogósra sült halat. A hús már a csipesz szorításától leomlott a gerincről. Miután Chardonnay kétfelé osztotta a vacsorát, visszaült a földre dobott nyeregre, és tovább firtatta a kérdést.
- Elég szűkös lesz az indulás. Nincs, aki segítene? Barátok, tudattársak? Kisebb kölcsön? Nem túl magas kamatra én is hitelezhetek neked párezer aranyat... - ajánlotta.
- Majd csak boldogulok valahogy - állította a férfi, közben azon járt az agya, hogyan tudja majd a nyomait egy ilyen tapasztalt kalandozó elől eltüntetni.
Egy darabig csendesen falatoztak.
Ha Chardonnay nem érezte volna határozottan a férfiről áradó gonoszságot, szóba se állt volna vele. Bár nem tudta, hogy melyik isten híve lehet, abban biztos volt, hogy az életet nem becsüli sokra. A papnő körül pulzáló gonoszságaura ugyanis egyáltalán nem hatott rá. Ha Authoricus a fény, vagy a semlegesség útját járta volna, egyetlen percet sem lett volna képes elviselni a közelében.
Az árnymanó is kihasználta a pillanat adta lehetőséget, és miközben óvatosan csipegette a szálkáról a húst, lopva megidézte az auralátás igéit. Kíváncsi volt a nő valódi hatalmára. Mikor megtudta, amit akart, már csak egy dolog foglalkoztatta: a dornodonita hatalmas zsákja. Persze türelem élteti a tolvajt.
- Nem. Valójában tényleg nem vagyok férjnél - mondta Chardonnay félreértve a manó sandítását. - Persze ez nem jelenti, hogy volna nálam bármi esélyed. Nem vagyok híve a fajok keveredésének, és az erényövem történetesen valódi. Ahogyan a fegyvereim is azok - keményítette meg a hangját.
- Oh, gondoltam - nyugodott bele a férfi. - Világért sem... erőltetném én a dolgot. Nem olyan fából faragtak. Értek én a szóból - a könnyedre szánt nevetés, kissé erőltetettre sikeredett.
- No, és merre visz majd az utad tovább? - kérdezte aztán minden különösebb érdeklődés nélkül Authoricus. Semmitmondó választ várt, így meglepte Chardonnay nyíltsága.
- Van egy küldetés, amit mielőbb be szeretnék fejezni. Érted? Istenem elégedetlen velem, és folyton sürget. Türelmetlenségét állandóan érzem. Ott lüktet minden porcikámban - bosszankodott a nő. - Kitölti az agyamat. Összeszorítja a gyomrom. Így képtelenség gondolkozni! - a papnő felugrott és a földhöz csapta a tányérját.
Authoricus nem is tudta hirtelen mit gondoljon. Csak remélni merte, hogy a hirtelen támadt düh nem fog feléje irányulni. Chardonnay ingerülten járkálni kezdett, miközben folytatta:

- Tudtommal, senki nem kapott ilyen feladatot. Ennek, ugye, örülnöm kéne? Vagy nem? Persze, hogy örülnöm kéne! De én nem örülök!! - kiáltotta az ég felé. - Hetek óta csak bolyongok, mint valami kísértett. Azt se tudom, mit keresek! Menj ide, menj oda, beszélj ezzel, beszélj azzal, hozz ezt, hozz azt... Miért pont engem kellett kiválasztanod? Ehhez nem kell mágusiskola! Erre bármelyik követő képes volna!
A tolvaj zavartan kereste a visszavonulás útját. Tisztában volt az erőviszonyokkal. Ha ez az őrült rám ront, nem sok esélyem marad - gondolta.
Dornodon kiválasztottja azonban váratlanul visszaroskadt a bőrnyeregre. Komoly arccal fordult az árnymanó felé.
- Az utolsó darabját keresem egy masinának. Három részét már összeszedtem. Egyébként fogalmam sincs, hogy mire jó, vagy, hogy hogyan kell összeállítani, vagy használni. Semmit sem tudok róla. Két hete semmi mással nem foglalkozom, csak az utolsó darab keresésével. Hiába. A készleteim kifogytak, és a fegyvermester is visszavár, hogy új leckéket vegyek. Ezért indultam Biztosrévbe. Legszívesebben hagynám az egészet a fenébe, de érzem, nem tehetem - mondta a papnő szenvtelen hangon. Authoricus eközben azon gondolkodott, hogy vajon mennyi holmija lehet a nőnek, mikor nincsenek kifogyva a "készletei".
- Ha nem vagyok terhedre, szívesen elkísérlek - ajánlotta színlelt lelkesedéssel. - Úgy sem tudom, mihez kezdjek. Én Alanorba indultam, hogy ott valami feladatot kérjek. Úgy hallottam, a király mostanában nagylelkű a kalandozókkal.
- Nincs szükségem egy éhenkórász csatlósra - jelentette ki a nő keményen. - A dolgaimat mindig egyedül intézem. De... de gondolkodni fogok az ajánlatodon. Talán a sors vezérelt az utamba. Ha pedig ez így van, lehet, hogy pont te fogsz segíteni a küldetésem beteljesíteni.
Miután eltakarították a vacsora maradékait, és elvackolták magukat, Chardonnay villámgyorsan elaludt. Valóban nagyon fáradt lehetett, mert még csapdát sem állított lefekvés előtt.
Authoricus szemére azonban csak nem akart megérkezni az álom. Kétségek közt őrlődött. Chara-din papjaként szemernyi bűntudat sem terhelte volna a lelkét, ha meglopja újdonsült útitársát, de valahogy a lelke mélyén azt érezte, hogy talán nem volna helyes. Talán el kellene kísérnie a nőt. Kihasználni erejét, kicsalni a pénzét, vagy elvágni a torkát... Nem utolsó sorban pedig megszerezni a gyűjteménybe.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, beavatkozik a dornodonita álmaiba, és rövid koncentrálás után varázsolni kezdett. Miután a gonosz bűbáj megfogant, szélesen vigyorogva elhelyezkedett derékalján, és hamarosan ő is felszínes álomba merült.

A tolvaj általában óvakodott attól, hogy ismeretlen helyen térjen nyugovóra, s ha mégis erre kényszerült, igyekezett megfelelő terepet választani. A vendégmarasztaló tüskéiről elhíresült littara bozótos tövében majdnem tökéletes biztonságra számíthatott. Egy nálánál nagyobb méretű lény ugyanis biztos nem lenne képes zajtalanul keresztülvergődni a sokmillió, hüvelyknyi hosszúságú, tűhegyes horoggal felfegyverkezett növényen. A kisebbekkel pedig - így vélte - bizton elbánik maga is. A káoszpap, ami értéke csak volt, azt mind magán hordta, a zsákjában semmi ellophatót nem tartott. Ráadásul még ezt a kis batyut is a feje alá dugta. Úgy gondolta, nincs az a mestertolvaj, aki tőle észrevétlenül elcsenhetne valamit!
Authoricus ezen az éjszakán, kivételesen, komoly csapdát sem állított. Nem érezte szükségét. Tudta, hogy a szabad ég alatt hortyogó dornodonita, a folyton éber Thargodan-csontváz, és a kiszámíthatatlan smaragdsárkány majd megvédik őt. No nem önzetlen segítségként, ilyesmit nem is várt el tőlük. Mindössze azzal számolt józan fejjel az árnymanó, hogy egy váratlan támadás során útitársai halálhörgése, sikítása, csontropogása és a többi általuk keltett zavaró zaj egészen biztos felverik majd nem túl mély szendergéséből.
Támadásra nem került sor, ám Chara-din hittérítője mégis oly hirtelen riadt fel álmából, hogy azt sem tudta, mi ébresztette. Pár pillanatig csak fülelt mozdulatlanul. A bozóton keresztülsütött a hold. Az égi vándor a csillagok fényével megtámogatva csaknem nappali világosságot varázsolt a falatnyi tisztásra, így a tolvaj, kezében a sokat próbált árnyéktőrrel, óvatosan körbevizslathatott.
A ptog horkolt a leghangosabban. Könnyű neki! Nincs mitől félnie. Egy ekkora hüllő akkor is meg tudná védené magát, ha történetesen nem rendelkezik veleszületett, lángra kapó lehelettel, vastag, pikkelyes páncélzattal, és a tyrex-ére emlékeztető fogsorral. Nem csoda, ha összegömbölyödve húzta, és rá se hederített a világra. Minden kilégzésnél kifújt némi rossz szagú füstöt is, mintha csak jóféle landeach-i kapadohányt szívna.
A szörnycsontváz ugyanabban a pózban állt, mint gazdája elalvásakor. Authoricus tudta, hogy nem alszik, hisz nem is képes rá, ám azzal is tisztában volt, hogy az élőholt nem fog riadót fújni addig, amíg Chardonnay élete, vagy málhája nincs közvetlen veszélyben. Ezért aztán rá sem vesztegetett egyetlen pillantásnál többet.
A dornodonita hölgyike egyenletesen vette a levegőt. Úgy látszott, szemernyit sem tart a körülötte leselkedő világtól, ez pedig nagyfokú önteltségre vallott. A mindig éber árnymanó szemében az óvatlanság és felelőtlenség főbenjáró bűnnek, valamint kihasználandó alkalomnak számított. Ráadásként a pimasz, kövér őrsárkány szuszogása is jól kivehető volt. Valami ketrece, vagy ládikája lehetett a kis bestiának az egyik zsákban, amit lakhelyeként használt, mert folyton odabent kuksolt.
Mi volt tehát az ok, ami miatt az ösztön, ez a fáradhatatlan őrködő, riadót fújt? - tűnődött.
Aztán felfogta, mi történt. Káosz-szimbóluma újra és újra megmoccant a nyakán! Lüktetett, mintha önálló életet élne. Előhalászta ékszert, aztán rövid tűnődés után erősen megmarkolta. Hanyatt dőlt, ellazult, ás megpróbált kapcsolatba lépni patrónusával. Hogy sikerrel járjon, egy egyszerű trükköt alkalmazott. Felidézte az első véráldozatkor kapott hatalom érzését. Egy cseppet sem esett nehezére, mert a jóleső, bensőjét teljesen átjáró melegség kitörölhetetlen nyomot hagyott az emlékezetében. Az ősi istent szólító ima első szavai akaratlanul buggyantak elő az ajkáról.
Authoricus úgy zuhant át az önkívületbe, mintha a koszlott takaró alatta hirtelen nyúlós iszappá változott volna. Ő azonban nem harcolt az érzés ellen. Hagyta, hogy testét hátrahagyva belesüppedjen a valótlanságba.
Sokan úgy vélik, az asztrálsík világán nincs hatalma az isteneknek, és odaát ugyanolyan sebezhetők, mint a halandók. Nem félelmetesebbek egy-egy nagy erejű pszi-entitásnál, vagy elementálnál. Ha valaha szóba kerül ez a téma, Authoricus ezt követően biztos egészen mást fog állítani! Chara-din ugyanis maga volt a megtestesült borzalom! Amikor az elméjébe furakodott, olyan kínnal érkezett, hogy ha nem bénítja isteni akarat, a manó felvonyított volna. A viszályisten körülírhatatlan, mégis határozott árnyékként lebegett papja képzeletében. Ellenállhatatlan félelemaurát vont maga köré, s a tolvaj térdre borult előtte.
- A denevér az ellenséged! Azt akarom, hogy pusztítsd el! A holmiját pedig áldozd fel nekem! Ha kedvemre teszel, megjutalmazlak, térítőm! - harsogta olyan erővel, hogy papja a kénytelen volt a fülére szorítani a kezét. Mire a mennydörgés-szerű kinyilatkozásnak vége szakadt, és Authoricus ismét felnézett, már egyedül volt.

A tolvaj sokat kockáztatott azzal, hogy a varázslatra épített, de nem volt jobb ötlete. Csak reménykedhetett, hogy a csontváz előtt is láthatatlan marad. Miután az álcázó bűbájt magára bocsátotta, óvatosan, hason csúszva araszolt elő a bozótosból. Minden tudását latba vetette, ahogy megpróbált teljesen hangtalanul mozogni. Eközben le sem vette a szemét a gőgösen posztoló élőhalottról.
Már csak karnyújtásnyira volt a nő málhájától, mikor a minisárkány szuszogása abbamaradt. A kis szörnyeteg váratlanul elődugta fejét, és egyenest a kővé vált árnymanó felé nézett. Eltelt egy hosszú, idegőrlő perc így, mozdulatlanul. Aztán a sárkány mérgesen eltátotta a pofáját, és mély levegőt vett. A tolvaj nem várta be, hogy sziszegésével felverje a tábort, ebből a távolságból nem véthette el a célt! Az árnyéktőr a familiáris nyitott száján át, a torkába csapódott, és átszaladt a csigolyáin. Amaz még némán öklendezett párat, aztán hörögve visszahanyatlott.
Authoricus a csontváz felé kapta a tekintetét, de annak testhelyzete mit sem változott. Csak mintha kárörvendő vigyorra húzódott volna az a fertelmes pofája... Á! Biztos, csak a képzeletem - gondolta a tolvaj.
Nem állt szándékában megküzdeni sem a dornodonitával, sem az animált káoszbajnokkal. Inkább úgy döntött, hogy ura akaratának a saját szája íze szerint fog engedelmeskedni. Elhatározta, hogy nem öli meg a nőt, mert kétségei voltak a sikert illetően. A holmiját azonban megszerzi, mert megszabadítani valakit a vállain nyugvó, elviselhetetlen tehertől, a manó szemében igen önzetlen elfoglaltságnak számított. A holmi feláldozásához pedig... nos, előbb tudni kellene, hogy pontosan mit is rejt az a zsák. Authoricus bízott benne, hogy talál majd olyasmit, amit nélkülözni tud. Ám azt is sejtette, hogy lesznek olyan (Chara-din számára nyilván értéktelen) vackok is, amit kár lenne így eltékozolni...
Már előre viszketett a tenyere, és a tolvajlás semmihez sem fogható izgalma izzó lávaként hömpölygött az ereiben. Kiszáradt a torka, mikor a hatalmas, itt-ott kidudorodó oldalú zsákhoz ért pókláb-ujjaival. Még a lélegzetét is visszafojtotta. Ügyesen kioldozta a szorosra kötött madzagot, belenyúlt a zsákba... aztán reflex-szerűen félrehengeredett a szörny feléje csapó karma elől!
Szerencsére a csontváz nem adott ki hangokat magából. Talán elrothadtak rég a hangszálai, ki tudja? Így a tolvajnak csak arra kellett figyelnie, hogy a küzdelem lehetőleg zaj nélkül folyjék.
Az élőholt Thargodan nem sokat veszített régi harctudásából. Mozgása darabosabb, a támadása pontatlanabb lett ugyan, ám ettől még nem vált veszélytelenné. Az árnymanót csupán a láthatatlanság fénytorzító hatása mentette meg a következő két ütéstől, ám továbbgurulva sikerült egy kis teret nyernie. Arra már nem maradt ideje, hogy a háta mögött, az öve mögé szorított buzogányát előrántsa. Vetett egy gyors pillantást az ébredező papnőre, a mozgolódó ptog-ra, a rohamozó csontvázra, aztán elvigyorodott. Hát ennyi volt!
- Pá, hölgyem! Köszönöm a finom vacsorát - nevetett a férfi, aztán búcsút intett, és szélsebesen elvágtatott.

Chardonnay átkozódott. Újra és újra átvizsgálta a málha minden apró zugát, de a rubint nem találta sehol. Minden más érintetlenül maradt a zsákban, csak az öklömnyi drágakő hiányzott a helyéről. No meg a házi kedvenc. A familiáris teste mindenestül eltűnt, csak némi vér, és a tolvajtőr maradt a helyén. A kis lény megtért a saját világába, ahonnan a varázslónő megidézte.
- Az a girhes, undorító kis pondró! Ellopta a rubinomat! Hogy száradna le a keze könyökből! - kiáltotta. - Én meg még kölcsönt ajánlottam neki, meg üzletet... Morgan sipkája fél áron, mi? Azt! Hogy a nyüves garokk túrja szét a sírod, te mocsok! Felkockázlak apró darabokra, csak kerülj a kezem közé!
A lassan ébredező, narancsszín napkorong serény munka közben találta a papnőt. A tábort már összerámolta, a ptogot felnyergelte, a csontvázat pedig mérgében alaposan elverte, ám dühe nem csillapodott. Mivel a sunyi árnymanó eközben legalább egy óra előnyt szerzett, nagyon kellett igyekeznie, ha utol akarta érni.
Az egykor volt Thargodan nem tudta felvenni a gazdája által diktált, veszett tempót. Bár nem tetszésének nem tudott hangot adni, azzal, hogy unos-untalan lemaradt, tovább fokozta Chardonnay ingerültségét. Márpedig egy tetőtől-talpig vörös selyembe öltözött, lánghajú tűzpappal packázni nem valami bölcs dolog! Mikor harmadszor is felbucskázott a nem éppen futásra termett élőhalott, a papnő mérgében ellene fordult. Nem nevezhető harcnak, ami történt, mint inkább kivégzésnek. A kalandozó leugrott a nyeregből, előrántotta vámpírpengéjét, és mint a harag angyala odacsörtetett a csontvázhoz.
- Elegem van belőled! - csak ennyit mondott. A feltérdelő élőhalott méla nyugalommal fogott neki, hogy összeszedegesse a szertehullott málhát. Fel sem fogta, mi történik vele. Felnézett, aztán a feje messzire gurult. Chardonnay megtörölte a kardot, és belerúgott a gyorsan oszlásnak induló tetembe.
Ebben a pillanatban megelevenedett a környező bozótos! Tucatnyi quwarg rohamosztagos rontott elő a rejtekéből. Egy-egy példány nem volt nagyobb, mint egy átlagos termetű ember kölyök, ám így, együtt, minden irányból támadva, még veszélyesek is lehettek.
- Jaj, ne most! Sietek - fakadt ki a nő, és felrúgta a legelszántabb óriáshangyát. - Most minek kell ez? Mi? - Bal kezének mutatóujját belemártotta az övére akasztott apró, nyúlós ragaccsal telt üvegcsébe, aztán olyan mozdulatot tett, mintha vizet fröcskölne szét.
- Háló! - kiáltotta, és a megidézett varázslat a csöppnyi ragasztóból fátyolszerű, ritkás szövetet nyújtott, ami beterítette a cirpelve, dühösen rohamozó rovarokat. Ahogy rájuk hullt, azonnal megszilárdult. Pár csáprágós fanatikus persze kimaradt a szórásból. Ezeket Chardonnay folyamatos szitkozódás közepette, egyenként végezte ki, majd sorra kerítette a pókgubóban vergődő többit is. Pár perc volt csupán, míg a mindenre elszánt, de gondolkodásra képtelen lények kiszenvedtek a csapásai alatt, ám ez a pár perc is egyre távolabb sodorta őt az üldözött árnymanótól.
A dornodonita meg sem kísérelte a holmiját felpakolni a ptogra. Tudta, hogy akkor ő maga már nem ülhetne a hátára, mert a jószág teherbírása véges. Ez pedig jócskán lelassítaná. Magához intette hát a hátast, és gyorsan egy kupacba hordta, rugdosta a szétgurult cuccait.
- Lássuk csak... Most itt vagyunk! - mondta térképet tanulmányozva, aztán beletúrt a tűzvörös sörényébe. - Nyugalom, Shazi, nyugalom! Itt nem hagyhatok semmit, de tovább se vihetem. El kell tehát adnom. De az túl sok idő! Túl sok... Idő! Ez az! Időt nyerek! Hogy is volt az a rohadt drága időtorzító ige? - Az övére csatolt bőrtasakból egy szamárfüles, rongyosra forgatott füzetet kapott elő, és gyorsan fellapozta. Kétszer futotta át a varázslat szövegét, aztán lehunyt szemmel memorizált, miközben az erszényéből aranypénzt markolt elő.
- Treighez astuikherio liongtiumertiens... - a varázslat magához rántotta, és könyörtelenül kifacsarta a manaháló szövetét. Aztán a végszó elhangzása után hirtelen kiengedte a markából azt. Olyan látvány volt, mintha a tér minden irányába hullámok futnának szét abból a pontból, ahol a papnő állt. Semmi sem változott, de mégis minden más lett. Olyan sötét! A lemészárolt quwargok tetemei eltűntek, és a távolban a kelő nap jócskán visszasüllyedt a horizont közelébe.
- Ez az! Fél órát nyertem - csapott ököllel a tenyerébe Chardonnay. Belekukkantott a sokat megért szextáns látócsövébe, és betájolta magát. - Gyerünk, Pytu, elugrunk Biztosrévbe! Remélem már kinyitott a Serény Múmiák üzlete...
A városi teleport nagyszerű eszköz a vadont járó kalandorok kezében. A varázslat csupán egyszerű térhajlítás, nem több. A sikerhez nem is kell más, csak az, hogy a mágus a varázsige szálai közé szője az emlékképeit. Annak a helynek a látványát, ahol éppen tartózkodik, és a kívánt érkezési pontét is. A térmágia eme legkezdetlegesebb formája aztán elrepíti őt, és mindazt, amit magával akar vinni az elképzelt célba. Sajnos a célállomásnak városnak kell lennie. Hogy miért? Talán az Ezüstmágusok így kívánták korlátozni a használatát. Az is lehet, hogy csak féltékenyen őrizték az általuk összeharácsolt tudást, és irigységből alkották meg így a formulát. Ki tudja? A lényeg, hogy a varázslattal nem szokott semmi gond lenni. Évszázadokkal ezelőtt fejlesztették ki. Sokan kipróbálták, és biztonságossá tették. Az egyik leggyorsabb módja volt ez az ügyintézésnek, és a kalandozók majd’ mindegyike él is vele, nap, mint nap.
Persze az elme rakoncátlan is tud lenni. Néha még a legnagyobb mágusok is tévesztenek, és elvétve a célt, valahol egészen máshol találják magukat, mint azt szerették volna. Az ilyen fiaskókat aztán a hallgatás vastag takarója lepi be, hisz nincs is annál nagyobb szégyen, mint mikor egy varázsló elrontja a megidézett bűvigét.
Chardonnay még nagy jóindulattal sem volt szerencsésnek nevezhető. Mióta egy ostoba könnyelműség folytán kitörlődött emlékezetéből a városi teleportáció igéje, rendre eltévesztette azt, hiába biflázta be újra és újra. Sok mindennel próbálkozott már, például tekercsre rótta a bűvös szavakat, és onnan olvasta fel, de hiába. A mágia szövetébe szorított emlékképekkel volt a gond!
Mikor a dornodonita körül újra megszilárdult a valóság, azonnal tudta, hogy baj van.
- Ez nem lehet igaz! Már megint! Hol a fenében vagyunk? - tört ki. Érezte, hogy kezd eluralkodni rajta a hisztéria. Körbefordult, de nem találta ismerősnek a helyet. Bár kövezet húzódott a lába alatt, az egyenetlenné torzult bazaltdarabok közül fejmagasságig szökött a gaz. Az út menti házak romosak voltak, tetejük rég berogyott. Láthatóan senki nem lakott itt. Semmi nem moccant, sehol egy teremtett lélek... és a papnő semerre sem látta a romváros szélét. Akármerre indulhatott volna. Ha, mondjuk, északnak veszi az irányt, ugyanakkora eséllyel keveredhet az elmúlás városának középpontjába, mint ahogyan a szélére. Márpedig mielőbb meg kellett találnia a kivezető utat, ha vissza akart kerülni a Csatorna partjára.
- Hé! Van itt valaki? - rikkantotta el magát. Semmi válasz nem érkezett, csak a tompa visszhangot lehelték felé a girbe-gurba utcák. A kalandozó káromkodott egy kacskaringósat, aztán, lesz, ami lesz, elkezdte felrögzíteni a málhát a pikkelyes ptog hátára. Ezzel gyaloglásra kárhoztatta saját magát, de nehezen összekuporgatott vagyonkáját nem hagyhatta el. Mikor elkészült, ismét elővette a szextánst, és meghatározta a helyzetét. Aztán ellenőrizte a számításait, és újra ellenőrizte...
- Hogy a redves pokolba kerültem én az árnytündérek városába?