Versenyfutás VI.

3. Fejezet — Leah
Ghalla, Yaurr Királyság, Alanor

A nyanya úgy rohant, ahogyan kurta lábaitól csak tellett. Üldözői ott lihegtek a nyomában, és átgázoltak mindenen. Amerre elviharzottak a piac sűrűjében, félrelökdöstek alkudozó polgárt, pörlekedő kofát, édességet majszoló gyermeket és várandós nőt egyaránt. A menekülő árnymanó nem könnyítette meg a dolgukat. Ami a keze ügyébe akadt, azt az útjukba döntötte. Úgy siklott keresztül a standok közti, szinte átjárhatatlan réseken, mint angolna a lyukas varsán. Az alanori Nagypiac békés forgatagát alaposan felforgatta ez a kis színjáték. A szertehulló portékájuk után ugró vásározók és a nyiszlett erszénykéjüket markolászó nézelődők egymást túlharsogva átkozódtak, öklüket rázva az ismeretlenek felé.
Gunymák anyó megkockáztatott egy hátrapillantást, aztán hirtelen elhatározással felkapaszkodott a jobbról magasodó kőkerítésre. Tudta, hogy pár pillanatig kiváló célpontot fog nyújtani a lövészeknek, akik - már biztos volt benne - jól látták láthatatlan alakját, de nem látott más kiutat. Muszáj volt pár percnyi időt nyernie! A terméskő falon elegendő kapaszkodót talált ahhoz, hogy három szívdobbanásnyi idő alatt a tetejére hágjon. A tolvajmesterség minden apró fogásához remekül értett, így a falmászás művészete is a kisujjában volt. A jobb kezén lévő kisujjában, mivel a balt, még zsenge manonc korában elvesztette. (Az a cinikus, utálatos és kárörvendő kobudera volt! A gatini mangóárus. Az csapta le bárdjával, mikor a tavaszi vásárban fülön csípte a tolvajcsemetét.)
Nyanya nem vesztegette az időt feleslegesen. Azonnal átfordult a fal másik oldalára. Nem mert visszanézni. Bízott benne, hogy a fal kicsit nehezebb akadálynak bizonyul majd az üldözői számára, mint neki. Lehuppant a szépen művelt kertecskébe. A virágzó mákrózsa a melléig ért, és bódító illatot árasztott. Gyorsan körbekémlelt. Szemből egy tornácos feljárót látott, jobbról, a kert végében egy baromfiudvart és aprócska léckerítést. Máris megiramodott, az udvar hátsó traktusa felé.
- Ott van! - kiáltotta a kőfal tetején átkukkantó, kecskeszakállas férfi, és máris kezdett felhúzódzkodni. - Gyorsan! Nehogy meglépjen! - zihálta.
A korához képes meglepően fürge manó futtában ugrotta át a léckerítést, aztán felszökkent a baromfi ól tetejére, és egy szemhunyásnyi idő múlva már a szomszéd ház udvarán állt. Talán jobban kellett volna figyelnie azokra a baljós szagokra! Az udvaron legalább húsz, szöges nyakörves ezoterikus mardel lebzselt! A délutáni napfénnyel süttették hasukat, és azonnal talpon termett mind!
- A rossebbe! - fakadt ki Gunymák anyó. Egy szemvillanás alatt végiggondolta az esélyeit. A láthatatlanság semmilyen előnyt nem jelentett ezek ellen a léleklátó bestiák ellen. Mire keresztülverekszi magát a vicsorgó szörnyfalkán, üldözői egészen biztos beérik. Ezt pedig nem kockáztathatta meg. Lepillantott az övtáskájára, és búcsút mondott a vagyont érő drágakőnek. Aztán két kézzel megragadta saját fejét. Egy hirtelen mozdulat...
Az öt férfi, kik az alanori tolvajcéh klánjelvényét viselték övükre fonva, már csak annyit láthatott, hogy az ismeretlen, és felettébb fürge öregasszony testét az őrjöngő mardelfalka miszlikbe szaggatja.

Anyó nem először menekült már az árnyvilágba. Ezt a módszert biztosabbnak vélte, mint a deus ex machina kiszámíthatatlan mágiáját. Nincs gyanakvás, nincs vita, nincs kétely... Ő halott, tehát nem bűnhődhet. Bahh! Bolondok.
Testét egyáltalán nem sajnálta. Amúgy is ráfért volna már egy alapos fürdés. Már-már őt, magát is zavarta a mosdatlanság és kosz penetráns bűze... De azért még csak "már-már". Így legalább ez a gond is letudva.
Nem tátotta a száját túl sokáig, máris tovább siklott. A kárpiton túli világ szinte teljesen néma. A színeket itt a szürke árnyalatai, és a sötét mélységének különféle fokozatai helyettesítik. Anyó leginkább a tintapaca-szerű formát kedvelte, tehát egy kis összpontosítás után átformálta az eddigi humanoid alakú kontúrjait ilyenné. A mardelek életenergiája tőle karnyújtásnyira lüktetett, mint maréknyi szerteszórt, parázsló pirkit-darabka.
Elhaladtában anyagtalan kezével, jobbról, balról belenyúlt a hozzá legközelebbi két szörny aurájába, és átszakította lélekburkukat. Csak úgy, megszokásból. Rámarkolt a két pislákoló zsarátnokra, és összeroppantotta őket. A valóságban mindkét mardel egyazon pillanatban, hangtalanul csuklott össze.
Miközben keresztüllényegült a város utcáin, végiggondolta, hogy vajon hol hibázhatott. A terepszemle alapos volt, és ő maga is rendesen felkészült. Mindent tudott a kereskedő háznépéről, szokásaikról. Tudta, hogy ki mikor jön, megy a házban, mit hol tartanak, mindent. Még térképe is volt. Valaki azonban megneszelhette, hogy akcióba fog lépni, és nem tudott lakatot tenni a lepcses szájára. Természetesen ki fogja deríteni, ki volt, és rövid úton tesz róla, hogy többé ne avatkozzon bele a dolgaiba...
Az innenső oldal nyugodt volt. Nem kavarta fel szél a port és a szemetet. A házak szürke, hideg papírtömböknek látszottak. A falaikon keresztülnézhetett volna a kalandozó, ám ettől óvakodott. A lakott épületeket általában őrzőszellemek vigyázzák. Rég elmúlt rokonok, ősök kísértetei, melyek közt nem egy igencsak veszedelmes figura lakozik. Nyanya tapasztalta már egyik-másik kellemetlenkedő árny hatalmát. Egyébként sem volt most kíváncsi az élők viselt dolgaira, mielőbb vissza akart térni, hogy folytathassa, amit elkezdett.
Az anyagtalan repülés sok előnnyel járt. Például, hogy olyan gyorsan tudott haladni így, kétlépésnyire a kavargó köd ülte felszín felett, mint egy kisebb testű madár. Volt azonban pár hátránya is ennek a közlekedésnek. Könnyen felfigyelhettek rá az innenső világ ragadozói! Ha megtartja humanoid alakját, valószínűleg nem merik megtámadni. Néhány pöfögő kregonon, vagy sötét motyogón kívül nincs is más olyan árnylény, ami eléggé elvetemült, vagy eléggé őrült legyen ehhez. Abban az alakban viszont nem tudna repülni...
Mire a Leah-nak szentelt templom homlokzata feltűnt a távolban, már lehiggadt. Eldöntötte, hogy bosszú helyett inkább felhagy az alanori tevékenységgel. Túl jól működik az itteni alvilág! Nem tűrik meg Zangróz beavatott mestertolvaját a városban. Nincs mit tenni, tovább kell állnia innét.
A holtak temploma a kárpiton innen szinte teljesen ugyan olyan volt, mint a valóságban. A leghatalmasabb nekromanták és szertartás-papok alkották meg ilyennek, sok ezer, rabszolgasorba kényszerített árny bebörtönzésével. A falakon vonagló lelkek hűen adták vissza az anyagi világ építészeinek, és kőfaragóinak mestermunkáját. Gunymák anyó a hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt ereszkedett le, ami azonnal feltárult, amint tintapaca teste a földet megérintette.
A templom belseje barlangra emlékeztetett. Néhol pislákolt a láthatatlan padok közt egy-egy imádkozó halandó lélek-zsarátnoka, egyébiránt a halálpap egyedül volt. A főhajó végében tíz méter magas emberkoponya őrködött az oltár felett. Csontfehér kőből faragták odaát, és valamilyen varázslat eredményeként az árnyvilágban is megőrizte tiszta, egyszerű ragyogását. Anyó az oltár elé hömpölygött, és átrendezte alakját. Szellemkezével megérintette a hideg követ, és varázsolni kezdett.
- Te, kinek lehelete csontig hatol... - fogott bele a Halálkapu litániájába. A való világban hullámzani kezdett a tér- és a mana szövete. A mágia a padok közül összeszippantotta a port, az ott felejtett imakönyvet, a falról lelógó gyászlobogót, s minden könnyen mozdítható dolgot...
- Te, ki megváltasz minket a gyarló szenvedéstől... - a mana örvényleni kezdett az oltár előtt.
- Előtted áll bűntelen, s lator... - az összegyülemlett anyagok ott pörögtek-forogtak a tornádószerű jelenség tölcsérében. Elemeikre bomlottak, aztán ismét egyesültek. Lassan átváltoztak... Kezdték egy árnymanó formáját ölteni...
- Hadd kezdjem újra az elejétől... - Hideg csend lett. Az ájtatoskodó polgárok nem mertek sikítani, papok pedig nem voltak jelen. A hosszú, fekete hajú, sötét- és felettébb ráncos bőrű, de legalább makulátlanul tiszta, pucér öregasszony szemrebbenés nélkül sétált végig a padsorok között az oldalsó árkádok irányába. Mikor az elősiető, gnóm templomszolga meglátta őt, fejet hajtott, és kitárta előtte a koponyákkal és csontokkal díszes, fémpántos ajtót. Leah személyes tanácsadójának kijár a tisztelet!
A mezítelen nénike belépett az ajtón, ami egy hosszú folyosóra nyílt. A karmos ujjakban végződő kezek fáklyákat tartottak, s ezek sora némi világosságot varázsolt a félhomályba. A falak matt feketesége úgy szívta magába a fényt, mint a száraz homok a kósza zápor cseppjeit. A gnóm siheder behúzta maga után az ajtót, és dolgára sietett.
Anyó nem először járt az alanori Csontok Templomában. Jól ismerte a járást. Meztelen talpát sütötte a padlóból áradó jeges hideg, ezért iparkodósra fogta, és végigszaladt a folyosón. Kopogtatás nélkül nyitott be a baloldali, utolsó ajtón. Röpke mozdulattal a levegőbe írta az infralátás rúnáit, aztán beljebb nyomult a vöröses derengésben úszó szobácskába. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy csomagja ugyanúgy hever a puritán deszkaágyon, ahogyan reggel hátrahagyta. Az apró, jól rejtett csapdákat sem piszkálgatta senki, és a pácolt fából épített, mennyezetig érő szekrény ajtaja is pont ugyanúgy állt, résnyire nyitva. Gunymák anyó sietve fogott hozzá az öltözködéshez.

Szabályosan viszketett a bőre a tiszta ruha érintésétől. Huhh! Nagyon zavaró érzés! Fészkelődött, és ez nem kerülte el az Esszencia Örökösének figyelmét sem. Rosszallóan nézet fel a pergamentekercsből, egyenest Gunymák anyóra szegezve tekintetét.
- Nem érzem rajtad bőrbetegség szagát, leányom, úgyhogy viselkedj a Helytartó jelenlétében! - dorgálta meg suttogva a mellette álló, idős atya. Összesen nyolc magas rangú pap ácsorgott a teremben, ahol akár ezer halandó is kényelmesen elfért volna. Közülük heten a Csontok Templomának skarlát-fekete reverendáját viselték, a rítus-szalagok szinte teljes színpalettáját felsorakoztatva. A három ember, két elf és két törpe férfi által alkotott katonás sorfalból csupán Gunymák anyó lógott ki, ahogy ide-oda tekintgetve, látványosan unta magát. Bár nem aggatta magára minden fegyverét, csak árnyéktőrét kötötte fel, mégis toprongyos kalandozónak tűnt a fegyelmezett, s fennkölt egyházfiak mellett. Ahogyan az is volt. Egy toprongyos kalandozó, aki azonban ezzel együtt egyike volt a nyolc legmagasabb rangú Leah papnak a városban. Miután összeszedte a holmiját, köszönés nélkül akart eloldalogni. A templomszolga ekkor közölte vele, hogy a Helytartó látni kívánja. Egyből tudta, hogy baj van. Nagyon utálta, ha az egyház elöljárói beleugatnak a dolgaiba. Pedig úgy nézett ki, hogy épp erre készültek megint.
Leah egyik evilági Helytartója félig-meddig már odaát létezett. Teste sorvadozott a megszámlálhatatlan betegségtől, fertőzéstől és az idő több száz éves súlyától. Valaha tán embernek született, de már csak az isteni mágia horgonyozta a lelkét e rozoga, múmiaszerű porhüvelybe. Botorság lett volna azonban megfeledkezni arról, hogy az Esszencia Örököse címhez milyen iszonyatos hatalom is párosul. A főpap, az első varkaudar invázió során, állítólag, egyetlen szavával háromszáz varkaudar bajnokot taszított az Ő trónusa mellé. Intésére savvá változott a felhőkből alázúgó zápor, s a szorongatott palotaőrök megsegítésére ezernél is több csontvázharcost szólított elő a Nekropolisz sötétlő mélyéről. Szóval anyó inkább visszafogta magát, mintsem magára haragítsa.
- A káosz hamis istene készül valamire - mint a malomkő súrlódása, úgy hördültek elő torkából a szavak. - Szándékát sűrű ködbe burkolta, hogy elhomályosítsa tekintetünket, s nagy zajt csap mindenfelé, hogy fülünk süket maradjon. Át kell látnunk zavaros terveit, s meg kell akadályoznunk, bármire készülődjék is. Menjetek, és hozzatok híreket! Tartsátok nyitva a szemetek és fületek. Legyetek nyitottak minden furcsaságra, és ne habozzatok közbelépni, ha úgy látjátok jónak...
A hatásszünet oly hosszúra nyúlt, hogy már kezdték azt hinni, a vén méltóság elaludt a szónoklat közben. Ám amaz váratlanul az árnymanó nőre nézett.
- Az igaz istenek sorra harcba szólítják papjaikat az új ellenséggel szemben. Mi sem maradhatunk tétlen. A ryukuk lenn, Délen ismét megkíséreltek partra lépni. Az Uralkodó szózatot intézett a Yaurr hadvezérek tanácsa, és a Hét Igaz Hit főatyái felé. Össze kell fognunk, különben a ryukuk leigázzák e népet! Most menjetek, és faggassátok ki a holtakat! - Nyanya megkönnyebbülten hajolt meg a többiekkel együtt. Mikor azonban kifelé indultak, a Helytartó még utána szólt.
- Tanácsadó! Te még maradj!
Mikor a többiek kivonultak, a föld méhébe vájt csarnok majd’ tíz méter magas kapuja döngve záródott be mögöttük. A főatya közelebb intette az árnymanót.
- Te a kalandozók útját járod. Olyan hatalom van a kezedben, mit sokan irigyelnek tőled. Sokan, kiknek hatalom tekintetében a nyomába sem léphetnél, de kiknek kezét béklyó köti. A szokások, előítéletek és dogmák béklyója. Változó időket élünk, mestertolvaj... Olyan időket, amikor a döntés szabadsága a legnagyobb erő. A hamis viszályisten útjait neked kell keresztezned. A ryuku fenyegetés csak eszköz a kezében, hogy a figyelmünket elterelje. Meg kell előznünk hát az inváziót. Menj és tégy ellene, gyermekem!

***

Ghalla, Yaurr Királyság [valahol a dél-nyugati országrészben]

Egyszerű csörgődob - mondaná egy nyegle városlakó, s talán egy gyakorlott udvari zenész sem látna benne egyebet silány minőségű zeneszerszámnál. Persze mind tévednek. Bunkós Baxi féltő gondoskodással csomagolta elő zsákjából a kéttenyérnyi hangszert, legdrágább kincsét. Varázserő lakozott benne, mit más nem tudott kiaknázni, csak ő, a Totemjével kapcsolatban álló sámán. Rákoppintott göcsörtös ujjával. A tompa alaphangot a rátfa keretre feszített sullárhólyag adta, amihez a furcsa, zsongító hátteret a körös-körül ráfűzött, számtalan csont, kövecske, gyöngy és fémdarabka szolgáltatta. A kalandozó nekikészült a Kapcsolat rítusának.
Baxi a dobot a szülőfaluja öregsámánjától kapta. Nem csekély áldozatra és önsanyargatásra volt szükség a kiérdemléséhez. Kemény próbák során kellett sikeresen átesnie, míg a három esélyes közül ő maradt a kiválasztott. Az első Kapcsolata óta, mikor először kereste az ősök lelkét odaát, különös, szimpátiás mágia kötötte össze hangszerével. A lényege részévé vált, elválaszthatatlanok lettek.
A kopasz, troll férfi levette látüvegét. A csiszolt kristálylencsék nélkül nem sokat látott a környezetéből, de erre most nem is volt szükség. Az odalenn hagyott, mindig élénk familiáris, és a fáradhatatlan Thargodan csontváz biztosabban őrködött felette bármilyen elit felvigyázónál. Tudta, hogy minden utazásnál veszélyben forog hátrahagyott teste, épp ezért igyekezett gondosan táborhelyet választani. Egy magányos sziklára mászott fel hát, ami jóval a fák koronája fölé magasodott. A teljesen sima, háromszor három lépés méretű plató tökéletes terepnek ígérkezett. A feje felett elterülő csillagsziporkás égbolt, a lengedező szél, az éjszakai erdő bódító illata és sejtelmes zajai mind-mind segítettek a sámánnak közel kerülni a természet őserőihez, s így a Kapcsolat elérésében is.
Leült, és maga alá húzta a lábait. Csak a szertartáshoz szükséges eszközöket hozta fel magával, s azok mind ott sorakoztak, a keze ügyébe készítve. Pikkelyvértjét és fegyvereit is lenn hagyta a többi málhával. Odaát úgy sem sok hasznukat látná, hisz minden fegyvernél, minden vértnél többet jelentett az ölében nyugvó dob. Baxi kimért mozdulattal emelte fel az öklömnyi, réz füstölőt, amibe egy száraz raaba-gumót helyezett. Ügyesen meggyújtotta, és a szúrós szagú füstöt mélyen belélegezte. Amint átjárta tüdejét a súlyos pára, máris összeszorult a gyomra az izgalommal vegyes várakozástól.
Arcát és mindkét kezét hamu festette szürkére, teljesen elfedve pikkelyes, zöld bőrét. Felsőtestén mindössze egy ujjatlan, bőrökből varrt bekecset viselt. Ez az egyszerű öltözet is a hagyományok szigorú követelménye alapján készült. A sámán minden tenyérnyi részét egy-egy kemény csatában legyőzött kreatúra bőréből varrta, s minden bőrdarabot ezen legyőzött lények vére itatta át. Ezek a veszedelmes szörnyetegek elpusztultak ugyan, de nem tűntek el minden nyom nélkül a világból. Lelkük, lényegük egy-egy kicsiny része ott lüktetett a bekecs foltjaiba zárva, készen arra, hogy a sámán hívásának engedelmeskedve, bármikor, bárhol megjelenjenek.
A troll nem viselt ékszert, csupán koponya-szimbólumát, és egy fogakból, csontokból készített füzért. Nem minden szörny bőrét találta ugyanis alkalmasnak arra, hogy ruházatát bővítse vele. Némelyikük agyarát, karmát vagy csőrét őrizte meg a halál-pap, hogy általa hatalmat nyerjen a szörny lényege felett.
A sűrű füstöt nem kergette el a szél, nehézkesen bodorodott a sámán körül. Bal kezébe fogta, és lassan felemelte a dobot, halkan táncoltatva közben a zirgő-zörgő sallangokat.
- Vér! - kiáltotta hirtelen, és tenyerével rácsapott a hártyára. Hátborzongató zsibongás kélt a zsigereiben, a csörgődob pedig úgy rezgett, zümmögött, mint valami dühös darázs.
- Születés, és vég! Néma körforgás... - folytatta, s minden szótagot hosszan kitartott, így adva egy újabb szólamot az újra meg újra megkoppintott csörgődob hangjához. - Letűnt világ, eljövendő élet... csontok... lelkek... sötét, néma Halál... - Lassan ritmust váltott, és az ütem gyorsult, a Kapcsolat szavai pedig egymásba folytak, mintha a pergővé változó dobszó részét képeznék. A troll előre hátra imbolygott ültében, ahogy a füst bódító ereje, és a varázslat hipnotikus hatalma segítségével transzba lovallta magát. Aztán úgy lett vége a hangzavarnak, mintha elvágták volna. A hirtelen beállt csendben alig hallhatóan lehelte: - Téged Szólítalak Testvérem! - Teste megmerevedett, és görcsösen vonaglott párat. Aztán elernyedt, és Baxi úgy ült a hűvös csendben, mintha csak aludna. A lélek azonban koránt sem aludt.

A kecses griff aláereszkedett a magasból. Nem repült, inkább csak lebegett, és óriási, vitorla méretű szárnyai egyáltalán nem kavarták fel a levegőt. A Totem a végtelenből érkezett, sámánja hívására.
A sziklatető pont ugyanúgy gubbasztott a Köztes Térben, mint a valóságban. Az éjszaka sötétje mit sem változott, s a csillagok sem tűntek fényesebbnek, ahogy mérhetetlen távolból rájuk hunyorogtak. Minden ugyanolyan volt, és mégis minden más. Túl nyugodt, néma, békés.
A hatalmas madár összecsukta szárnyait. Bár nem sokkal, de magasabb volt, mint a kalandozó. Büszkén, felvetett fejjel nézett Baxi ültéből felegyenesedő szellemtestére. A troll odalépett hozzá, és szíve minden szeretetével átölelte a griff nyakát.
"Rég nem hívtál."
A sámán az elméjében hallotta és értette, amit a szellem közölni akart vele, és ehhez nem volt szükség hangokra. A Totem és sámánja egy nyelvet beszélt. Olyan nyelvet, ami kimondatlan szavakból állt.
Lassan elengedte a lényt. Bűntudatot érzett és szégyent. Szellemalakja a nyugodt ezüstszínből enyhe zöldes árnyalatba fordult. Csak a megbéklyózott lélek-foszlányok rugdalóztak aprócska trófea-börtönükben égőpiros kínnal. Egy-egy a valóságban láthatatlan, némán nyüszítő rabszolga...
"Rég nem volt szükségem ekkora segítségre."
A griff vádlón nézett rá. Átsugárzódó hangulatából sértődöttség érződött.
"Nincs szükséged rám. Elfordultál őseidtől. Ritkán repülsz velem és találtál már más pártfogót magadnak. Ha segítség kell, kérj az istenedtől!"
A sámán nem tudta, hogyan fejezze ki érzéseit. Leah varázslatokkal ajándékozta meg őt, ha teljesítette kívánságait. A varázslatok erőt, az erő pedig hatalmat jelentett a halandók világában. Egy kalandozó számára a hatalom a túlélés garanciája. Mindez egyszerű és világos. Hogyan magyarázhatná el azonban e gyönyörű, fenséges és nyílt lénynek mit jelent az a szó: kalandozó?
"Bocsáss meg nekem, kérlek. Tudom, hogy eltávolodtunk egymástól, de ígérem, ezen változtatni fogok. Oly sok tanulni valóm maradt még... bepótolom az elvesztegetett időt." - a sziklaperem szélére lépett, és tekintete elkalandozott. - "Az istenem nem tud segíteni. Ő maga is tanácstalan, és tehetetlen. Minden élő érzi a veszélyt, az oktondi állatok és az értelmes lények egyaránt. Ott lüktet az idegszálainkban. Mibenlétéről azonban mit sem tudunk. Most mindennél fontosabb, hogy e veszély lényegét kikutassuk. Ezért szólítottalak, testvérem. Segíts nekem, s rajtam keresztül sok-sok védtelen lénynek!"
A griff nem válaszolt rögtön. Jól megfontolta mondandóját.
"Számomra mit sem jelent a Csontarcú óhaja. A Köztes Terek felett nincs hatalma, s ezt te is jól tudod. Az élők, kiket értelmes lényeknek neveztél, manapság már nem bíznak a Totemekben, s nem hisznek nekünk. Ők az istenek felé fordultak, és a Halhatatlanoktól várják az útmutatást. Szánalmat ezért nem érzek irántuk. Sámánjaim többségét zoloboo-k, orkok és varkaudarok közül választom mostanság, bár tudom, hogy ez téged elborzaszt. Ők hisznek, és bíznak. Értük talán segítenélek, de magam sem tudok e veszélyről sokkal többet, mint te. A holtakat kell kifaggatnod, mert a fenyegetés a régmúltban gyökeredzik, ezt határozottan érzem. Talán a vérvonalba kapaszkodva visszatérhetnél őseid szelleméhez... Talán a mindenütt bolyongó, nyughatatlan Időtleneket kellene szólítanod... Talán..." - a troll szelleme megérezte a Totemben végbement változást. Újraéledő reménnyel fordult felé, s a griff a bizalom hangulatát sugározta. "Nem messze innét, napnyugat felé haladva, van egy kiszáradt liget. Körülötte burjánzik az áthatolhatatlan erdő, ám e kis tisztáson sosem nő fű. Keresd ott a választ a kérdéseidre! Leoneydeas sokkal jobban ismeri a való világ ősi legendáit, mint én."
"Leoneydeas? Sosem hallottam róla. Talán egy remete? Egy magányába zárkózott bölcs?"
A Totem alakja a vidámság halvány-piros hangulatában tündökölt.
"Majd meglátod. Ezzel a leckével el is kezdhetjük ismét a tanításod..." Baxi érezte, hogy vezetője nem kíván, vagy nem tud ennél többet elárulni neki, ezért más irányba terelte a szót.
"Testvérem! Hoztál jó hírt a Völgy felől?"
Sok év eltelt azóta, hogy a Nagy-Obszidián hegység lábánál fekvő, aprócska troll falu a Tűzvihar martalékává lett. A völgyben, és a hegyoldalban zöldellő, gyönyörű erdő helyén csak felperzselt föld és ezernyi üszkös tuskó maradt. Azóta az egykor agyarral született kölökből felnőtt férfi érett, mégsem veszítette el a reményt az elmúlt évek alatt, hogy valaki testvérei közül, vagy bárki a faluból talán túlélhette a csapást.
A griff nem válaszolt. Lassan kitárta szárnyait, és indulni készült.
"Régen nem repültünk..." - közölte.
"Hamarosan, testvérem. Végére járok ennek a baljós fenyegetésnek, s visszatérek hozzád."
A Totem meglebbentette szárnyait, és felemelkedett. A sötétség hamar magába zárta aranyszínű szellemtestét.

***

Az alanori Nekropolisz nem egyszerű temető. Sokkal több annál. Beszélik, hogy már azelőtt sírok, obeliszkek, szarkofágok és kripták sokasága állt itt, mielőtt legelőször kiejtette volna a száján valaki azt a szót: Alanor. A leghosszabb éltű elfek is pont olyannak ismerték meg kölyök korukban, mint amilyennek a Tűzvihar utáni tizenkettedik évben mutatta magát e sajátságos szeglete a világnak. Hideg, csendes, misztikus hely volt, míg a napkorong bevilágította homályos sarkait. Ám mikor leszállt az est, a kötelező tisztelet a közelben lakók szívében máris rettegéssé változott.
A Temető falai nem véletlenül készültek messzi földekről idehozatott terméskőből. Oka volt, hogy mindenütt legalább két ember magas volt e fal, s annak is, hogy a kapukat karvastagságú acélrudakból kovácsolták. Persze nem a holtakkal együtt temetett ékszerek, vagyont érő szertartás-kellékek vagy kegytárgyak miatt volt szükség eme óvintézkedésre. Nappal sem vágyott rá senki, hogy csupán kedvtelésből lődörögjön a sírok között, éjszaka pedig a legbátrabb tolvajok is inkább saját maguk vágták volna le jobb kezük, mintsem a Nekropolisz falain átmászva, odabent keressenek prédát.
A múlt hagyta itt lábnyomát.
Az elsuhanó évszázadok alatt ugyanis jócskán akadt olyan botor, ki a holtakban rejlő erőket saját céljaira kívánta felhasználni. Manapság már az ő maradványiak is ott fekszenek jelöletlen sírjaikban, mert az élet körforgásába senki nem piszkálhat bele büntetlenül. A megbolygatott lelkek pedig kissé kiszámíthatatlanok...
A Temető nagyobbik részében persze bátran álomra hajthatná fejét, aki menedékre vágyik. Valószínűleg háborítatlanul vészelné át az éjszakát, hacsak az istenek nem verték meg sekélyes alvókával, vagy az átlagosnál félénkebb természettel. A holtak nagy többsége nem más, mint korhadó fatörzs, miből eltűnt az élet. Veszélytelen, szomorú és unalmas igazság ez.
A baj általában akkor érkezik, mikor a legkevésbé kéne. Mert az idegen, ki a babonás félelem nyújtotta biztonságra építve, és üldözői elől e falak mögé mászik, könnyen betévedhet az Árnyaskert fái alá, elbotorkálhat a Sötét Szeglet rejtélyes kriptáihoz, vagy balsorsa akár a Pusztulás Sírjai közé is vezetheti.
Nos, az a bizonyos baj, ekkor érkezik.
Gyakran hallani kiszipolyozott, száraz holttestekről, szétszaggatott, lefejezett, megcsonkolt hullákról a temetőőröktől, vagy a szertartás-papoktól. Legtöbbször az sem derül ki, hogy életében ki volt az illető. S ki az Átkozott Helyeken pusztul el, annak lelke - így tartja a fáma - az itt bolyongó lidércek, szellemek, kísértetek soraiba áll maga is.
Gunymák anyót azonban nem nagyon zavarta a szóbeszéd. Mindennapos vendég volt az Átkozott Helyeken, és jómaga is tevékenyen hozzájárult, hogy ez az igencsak baljós mítosz szárnyra kapjon, és nap, mint nap téma maradjon a városban. A legjobb búvóhely mindig az, ahol a felfedezésnek csekély a veszélye. Márpedig hol lehetne könnyebben megbújni, mint ott, ahová senki sem jár?
A kripta ajtaja nem nyikorgott, és nem ugrott az öregasszony nyakába kivájt szemű hulla, vagy véres fogú vámpír. Mindössze enyhe doh-szag fogadta odabent, az aprócska helyiségben. Az infralátás igéi már-már önkéntelenül tolultak a tolvaj ajkára. Körülnézett, és mindent rendben talált. A szobának is beillő kripta közepén egy rongyos szalmazsák hevert, szertehajigált, koszos ruhaneműk között. A lejárat mellett pedig egy nem annyira szépre sikeredett, kis oltár várakozott. A tetején álló, félig telt boros flaska azonban nagyon is szép volt...
A falakon sorakozó, mállott szélű sírfedelek már rég nem holtakat rejtettek. Anyó az érkezése első éjszakáján kilakoltatta őket, ahogy egy önkényes lakásfoglalóhoz illik is. Csak egyetlen családtag tiltakozott, a többiek teljesen hétköznapi hullák voltak hétköznapi koporsóikban. Azt az egyet sem kellett hosszasan kérlelni. Elég volt felmutatni az árnymanó nyakában lógó, kicsinyke, felszentelt koponyát, és a jobb létre érdemes múmia tudomásul vette a szomorú tényt, miszerint családi főbérletét ezennel felmondták.
A mestertolvaj senkiben sem bízott. Legfőképp az udvar talpnyalóiban, a bankárokban, és saját pályatársaiban nem. Márpedig a temérdek összelopott értéket, ilyen távol klánjától, valahol tárolnia kellett. A családi kripta tökéletes raktárnak bizonyult. A fedlapokon cirádás, aranyozott vésetek hirdették az elhunytak nevét. A kobudera család még életben lévő tagjai valószínűleg kissé neheztelnek majd a következő temetés napján az ismeretlen szállóvendégre. A nyanya macskakaparás-szerű ákombákomjaival ugyanis ez állt az egyik kőlapon: "páncélok, pajzsok". Egy másikon meg ez: "fegyverek, lövedékek". Egy harmadikon: "bigyók, izék, meg hogyishívjákok". A legtöbb kőlapra azonban csak ennyit írt: "ékszerek", s ezek a betűk szinte csöpögtek az átéléstől, szeretettől és gyönyörűségtől. Szépen gömbölyített, cizellált írásjelek voltak, melyeket az öregasszony gyakorlatlan írótudománnyal, de nagy gonddal rótt fel rájuk.
Sajnos a kereskedőnél tett látogatása csak részben váltotta be reményeit. Sikerült ugyan elcsennie a yaurr királyság egyik legnagyobb gyémántját a beképzelt, undok és hájas sáfránypor-kufár palotájából, de megtartani már nem tudta azt. Legközelebb jobban fogják őrizni, és sokkal nehezebb lesz hozzáférni is!
Gunymák anyó alapvetően optimista, és vidám természetű volt, ami meglepő egy leahitától. Nem törte le a kudarc, és nem nyomasztotta a rá rótt feladat terhe sem. Leküzdendő, pillanatnyi akadálynak látta küldetését. Gátnak, amit meg kell mászni, el kell bontani, vagy amit csellel kell megkerülni. Megfutamodni vagy kitérni azonban soha nem szabad! - Így vélte a mestertolvaj, és ehhez az alapelvhez, többnyire, tartotta is magát.
Gyorsan szétpakolta a málhából annak tartalmát a különböző rekeszekbe, és méla áhítattal megmarkolva az italos üveget, lehuppant a szalmazsákra. Aprókat kortyolgatott, miközben igyekezett végiggondolni a lehetőségeit.
Általában egyedül dolgozott. Bár céhmestere egy-egy alkalommal megbízta már, hogy vezessen tolvajcsapatot a veszélyesebbnek látszó akciókra, ehhez nem nagyon fűlött a foga. Ilyenkor több felé oszlott a munka, és a felelősség, ez igaz, ám sajnos a haszon is. Ráadásul a vénasszony eleget élt már ahhoz, hogy csak abban a munkában bízzon meg maradéktalanul, amit maga végzett el. Ezzel együtt úgy gondolta, hogy Chara-din és a ryukuk "elintézésének" most talán, kivételesen, nem egyedül kellene nekifognia.
Első gondolata a zangrózi tolvajcéh körül őgyelgett. Ezt a lehetőséget azonban gyorsan el is vetette, hiszen ott csak úgy nyüzsögnek a káosz hívei! A vallási indíttatású bosszú ugyan nem volt jellemző a tolvajcéh tagjaira, hisz békésen megfért köztük bármelyik halhatatlan híve, ám egy káosz-ellenes gondolatért a charadinisták a legkevesebb, hogy az életét vennék, vagy még annál is rosszabb dolgot művelnének vele...
Itt kicsit elkalandoztak a gondolatai. Pontosabban eszébe jutott a vőlegénye, Szürke Állomány. Hosszú-hosszú ideje udvarolt már neki hű lovagja, bár az sehogyan se ment a bajuszos öregasszony fejébe, hogy miért. Mert oka mindennek van. Gunymák anyó nem volt hiú, igaz nem is nagyon lett volna mire. Tudta, hogy még árnymanó mércével mérve is, csak az "indultak még" helyezést érhetné el egy vénasszony-szépségversenyen, és elviselhetetlen természete sem volt egy kifejezett "belső szépség". Tökéletesen tisztában volt saját korlátjaival. Hát akkor miért?
Nagyot húzott a flaskából, és elhessegette az előkapaszkodó pikáns emlékeket, és próbált a feladatra összpontosítani.
Talán a hittársai segíthetnének... Sorra vette azokat a Leah-papokat, akikben legalább egy kicsit megbízott. Többségük tolvaj, mint ő maga, vagy skalpvadász, esetleg bérgyilkos. Jobban végiggondolva kiderült, hogy egyelten úgymond "becsületes" leahitát sem ismert. Mármint a szertartás-papokon kívül. Az egyház szervezett keretein belül működő hittársairól azonban nem volt valami nagy véleménye. Úgy vélte, minél magasabb poszton helyezkednek el a ranglétrán, annál jobban el vannak foglalva a saját kis érdekeik előrébb tologatásával. Márpedig arra semmi szükség, hogy a nehézkes egyházi bürokrácia tovább lassítsa a folyamatot. Ezt a Helytartó is egyértelműen a tudtára adta.
Bárhonnan is fogott neki, mindig ugyanoda lyukadt ki. A megoldást a kalandozók jelentik, akármilyen hitvány söpredék is némelyik. Legtöbbjük megbízhatatlan, önfejű, önző és hazug, ám három dologban mind megegyeznek: féltik az életük, hataloméhesek és meg akarják váltani a világot. Már csak jól kell válogatni közülük! Aztán gátlástalanul kihasználni őket, és máris megszületett a megoldás!
Az üveg eközben kiürült, anyó azonban még ivott volna. A fogadók így, éjközép tájt, már mindenütt bezártak, ezért inkább felkecmergett, és leemelte a "piák, italok, porok, piák, löttyök, innivalók és piák" feliratú kőlapot. A falba vájt, koporsó méretű mélyedésben voltak ugyan varázslat komponensek is, meg néhány, még azonosítatlan szörnyalkatrész, ám az odabent tárolt holmik javarésze mégis üveg, butykos és flaska volt. Persze mind üres. Anyó derékig bemászott a lyukba, és mérgesen kotorászott valami iható után.
- Bújj elő, te ribanc, és küzdj meg velem! - az öregasszony alaposan beverte a fejét, mikor ijedtében felkapta. Öblös, rekedt férfihang volt, és közvetlenül a háta mögül harsant! Nyanya hátán hideg verejték kúszott végig. Nagyon kiszolgáltatott helyzetben volt... Lassan kihátrált a sírhelyből, és megfordult. Egy ezeréves törpe állt előtte! Torz testének állapota legalábbis ezer évesnek mutatta. Aszott arcából kiálltak pofacsontjai és kopasz feje kísértetiesen világított a vöröses varázsfényben. Sokméteres, hófehér szakállát a karjára feltekerve viselte.
- Tudhatnád, hogy ezek a parcellák itt az éééén területemhez tartoznak! - bökött saját mellkasára göcsörtös, bütykös mutatóujjával a vénség. - Te ostoba betolakodó! Ugye fogalmad sincs, kivel húztál ujjat?! Mindegy, mert most meghaaaalsz! - hörögte színpadiasan, vérben forgó szemekkel.
- Nem hoztál véletlenül valami piát? - tudakolta Gunymák anyó ártatlanul.
A halottidéző elképedt.
- Na de...
- Tudod, cimbora, a halál gondolata nem különösebben riasztó nekünk, a Csontmarkú papjainak... Ám ha porzik a gigám, azt nagyon rühellem. Fáradt vagyok, szomjas, és nincs kedvem civakodni veled. Holnap elmegyek, és akkor újra kedvedre riogathatod a helybélieket.
- De te megbolygattad a holtak nyugalmát! Ezért meg keeeeell halnod! - tajtékozta a mágus.
- Igen-igen! Megbolygatta a caládi nyugalmunkat! - Nyanya csak ekkor vette észre a múmiát az ajtókeretben ácsorogni. - Eccerűen kidobott a szaját kriptámból! Öld meg, Heaszeal! Öld meg! - sipákolt a foszladozó kobudera.
- Nocsak, de kinyílt a csipád, rongyos! Mikor megérkeztem, nem volt ekkora hangod! - Gunymák anyó oly régóta állt már a halál istenének szolgálatában, hogy fel sem tűnt neki, mikor váltott át a holtak nyelvére. - Húzzatok el! Nincs kedvem a gimnasztikához.
A helyiség elég szűkös volt. A töpörödött varázsló a közepén állt, mint akit odahorgonyoztak, és nem látszott rajta, hogy hű de nagyon beijedt volna. Az anyó három manólépésre volt tőle, ami nem egy nagy távolság, figyelembe véve a mestertolvaj teljes, egyméteres magasságát. A bajuszos öregasszony hátával a falnak támaszkodott. Hanyag testtartásával fegyvertelenségét igyekezett elleplezni, és lopva megengedett egy vágyakozó pillantást a padlóra dobott fegyveröv irányába. Nem elég, hogy bíborarany tolvajtőre méterekre hevert tőle, de komponensek nélkül a varázslat-repertoárja is igencsak szegényesre zsugorodott. No de nem azért nyert tolvaj-olimpiát, hogy egy fonnyadt törpe, és egy bomladozó kobudera kifogjanak rajta...
- Rendben, mit akarsz? - sóhajtotta.
- Az éééééletedeeeeet... - lehelte a vénség.
- Jól van, na, de azon kívül? - elégedetlenkedett a tolvajnő, s közben óvatosan elkezdte lopni a távolságot. - Kincset, aranyat... esetleg nagyhatalmú varázstárgyakat? - sejtelmeskedett.
A halottidéző elgondolkodott. Legalábbis úgy tűnt, erős kísérletet tesz rá. Persze az évszázadok alaposan megtépázták az agytekervényeit, így aztán nem lehetett csodákat várni ettől a manővertől sem.
- Megdögleeeesz... és utána már úgyis mindened az enyém leeeesz! - tajtékozta. Hiába, na! Nem könnyű dolog egy elborult agyú, majdnem-halott nekromantával vitázni. Ráadásul ez a vigyor... Ahány darab, annyi felé meredt az a pár odvas foga, ami még szájában megmaradt.
- Moszt majd megkapod, te ringyó! - selypített a múmia. A törpe ráérősen kezdte fonni a mana szálait, és nem zavarta, hogy az ellenfele is varázstudó. Nyanya azonban nem várta be, míg az őrült halottidéző bevégzi a kántálást. Összpontosított.
- Mit is akartál varázsolni? - kérdezte a törpét negédesen, és elégedetten nyugtázta, hogy a mentális trükk sikerült. A felejtés hatott...
- Folyton össsszezavarsz! Így nem lehet szétcincálósat varázsolni! Hallgass! Hrhrmr... Hogy is volt, hogy is? - dühöngött a mágus, miközben forgolódott és aprókat toppantott sáros bocskorával.
A vénasszony megpróbálta elfojtani az elő-előtörő kuncogását. Aztán az ajtóban kíváncsiskodó főbérlőre tévedt a tekintete. Óvatosan megmarkolta a koponya szimbólumot, és elsuttogta a halotthívás igéit. Mikor a varázsfonál megfeszült kettejük között, elégedetten elernyedt. Már egyáltalán nem érezte veszélyben magát, és mivel mulattatta a helyzet, igyekezett jól szórakozni. Vigyorogva dőlt ismét hátra. "Heaszeal! Szerintem mégiszcak hagyjuk békén. Holnap úgyisz elmegy."
- Heaszeal! - motyogta a múmia, és letotyogott a bejárattól lefelé vezető három lépcsőfokon. - Szerintem mégiszcak hagyjuk békén... Holnap úgyisz elmegy... - kérlelte a varázslót.
- Micsoda?! - fortyant fel az aszott törpe, és belemarkolt az élőhalott szakadozott gyolcsaiba. A múmia ekkor hirtelen, mindkét oszló mancsával elkapta a varázsló nyakát, és szorongatni kezdte azt, mivel újdonsült irányítója így akarta. Hamarosan helyre kis birkózás alakult ki a még nem egészen halott hulla, és a már nem egészen élő mágus között. Anyó pedig eközben békésen összeszedegette a holmiját. Miután felöltötte a cserzett dentorbőrből készített vértjét, felcsatolta a váll-lemezeit, és apró-virágmintás ulkor köténykéjét, talpra vezényelte a múmiát.
- Jól van, gyerekek, ezt most odakint folytassátok, rendben? - kérdezte kedvesen, és az élőhalott engedelmeskedett az akaratának. Megmarkolta a karjai közt vergődő aggastyánt, és a hóna alá csapta. Aztán mit sem törődve a kapálódzásával, felcaplatott vele a lépcsőn, és kibújt a holdvilágos éjszakába. Nyanya magára kanyarított láthatatlan köpenyét, és mivel a nyugodt alvásnak ezen az éjszakán már úgy is lőttek, elhatározta, hogy valami innivaló után néz. Mielőtt azonban elhagyta volna ideiglenes lakhelyét, gondos csapdát állított a bejárathoz.
Odakint a múmia lassacskán végzett a törpe módszeres fojtogatásával. Anyó úgy döntött, hogy segít neki, már csak a szórakozás végett is, no meg azért, mert hamar elunta a vén mágus halálhörgését hallgatni. A mindkét ívére kifent, sarló alakú, tűhegyes áldozótőrével tett egy hirtelen mozdulatot, és egy kis sebet ejtett a vergődő fickó combján. Az átmetszett artérián keresztül amaz pillanatok alatt elvérzett.
- Úgy is túl sokáig bujkáltál már Leah elől! Az időd réges-rég lejárt. A Csontarcú nyilván örömmel fogadja majd a lelked - közölte a halál-pap. - Ám előbb lesz még egy kis dolgod itt!
A holttest még el sem ernyedt igazán, a vénasszony máris bűbájt bocsátott rá. Varázslata az elillanó lelket azonnal visszarántotta a torz testbe, és a halottidéző engedelmesen felült. Törött csigolyái miatt a feje kissé furcsa szögben állt, de egyébként úgy festett, mintha mi sem történt volna az eltelt pár perc alatt.
- Nos, rendben van. Nekem dolgom van, de ti itt maradtok, és vigyáztok a cuccaimra! Senki nem mehet le oda! Világos?
Az élőholtak, mint két megdorgált kisgyerek, az ajtó mellé szontyologtak, és szó nélkül elfoglalták őrhelyüket. Gunymák anyó pedig a temetőfal irányába tartva, átsietett a Sötét Szeglet sírhantjai között.