Versenyfutás IV.

Közjáték

[Valahol az Istenek Síkján]

Ghalla igaz istenei tanácsot tartottak.
A sosemvolt, hatalmas hadvezéri sátor, mit Tharr egy gondolatával teremtett, nélkülözött minden pompát, és felesleges fényűzést. Közepén egyszerű deszkaasztal állt, körötte pedig lócák kuporogtak. A hadisten sürgető szavára ezen a helyen gyűltek össze az égiek, hogy együtt döntsenek az eljövendőről.
Tharr türelmetlenül járkált fel s alá egy bősz, fagypáncélos, törpe hős képében. Dornodon késett, mint mindig, s ez dühítette.
- Mióta ez a felkapaszkodott, cinikus, izgága... - kezdett bele megint, de Fairlight leintette.
- Ő is isten, akárcsak te, magad. Jönni fog.
Eleniosz nem volt hajlandó a gyalulatlan deszkalócára ülni. Kényelmes fekvőpadot álmodott a helyébe, s habos párnákba süppedve, félkönyékre támaszkodva szőlőt szemezgetett. Csábító, tökéletes női testén nem viselt ruhát, ám dús, fodros, szőke hajzuhataga mégis minden részletet eltakart.
- Nem tudom, miért kell ezt az egész ügyet így felfújni. Egy rég letűnt isten hangját hallottuk. Ennyi. Nincsenek hívei, sem vallása, sem senki már, ki emlékezne a nevére. Miért kellene ezen rágódnunk? - kérdezte.
- Csak azért, mert Chara-din-t viszont felettébb érdekli ez a "rég letűnt isten". - Dornodon pontosan utánozta Eleniosz bársonyos hangját, mikor belépett a sátorba. - Igazad van, baltás barátom, nem szabad figyelmen kívül hagynunk ezt a jelet. - Tharr csak nagyon nehezen tudta nyugalmát megőrizni a gunyoros megjegyzés hallatán. Aztán mégis elfordította tekintetét a fehér hajú férfi képében érkező istentől. Hatalmas térképet teremtett, s kezében csataszekerce helyett nádpálca termett.
- Itt vagyunk mind, hát kezdjünk hozzá - fogott bele. - Ellenségünk készül valamire ezt mindannyian, ugyanolyan jól tudjuk. Én azonban ennél többet is sejtek. Itt, itt meg itt léptek partra a ryuku idegenek. A Nyugat kalandorai egyelőre feltartják az előrenyomulásukat. Aztán itt, itt és itt próbáltak meg partra szállni Délen. Hála Sheran és Fairlight figyelmének ez a terv meghiúsult. A hajóik gyorsasága, mágiájuk és szervezettségük aggasztó. Az én véleményem az, hogy Chara-din rejtélyes ügyködése összefügg a küszöbön álló ryuku invázióval.
- Ha megint jönnek, ismét elsüllyesztjük hajóikat - Sheran időtlen arcvonású, elf nő képében jelent meg a gyűlésen. Gesztenyebarna hajába virágkoszorút szőtt.
- Ez nem ilyen egyszerű - jelentette ki Fairlight. - Más halhatatlanok is munkálkodnak e háború irányításán. A ryuku istenek nemrég megszólították az Időtleneket, és az Elfelejtett Kisebb Isteneket is. Nem kockáztathatunk meg egy nyílt háborút a panteonok között. A Paktum minket is köt, nem csak őket. Ha mi megszegjük azt, előbb-utóbb ők is megszegik majd.
Raia lassan felemelkedett ültéből. A magas, körszakállas férfi hófehér palástot, és egyetlen ékszerként, egy aprócska napkorong-medált viselt.
- El kell érnünk, hogy híveink felfigyeljenek a ryuku veszedelemre. Hogy felkészülhessenek. Nincsen más dolgunk, mint segíteni őket hittel, és erővel. Majd a halandók megvédelmezik saját földjeiket!
Leah, szokásához híven, most is némán figyelt. Egyik csontkezét az asztalon nyugtatta, s karmos ujjaival halkan kopogott a léceken.
- Nem tudunk eleget. Így nem lehet jó döntést hozni - jelentette ki, reszelős, borzongató hangján. - Tudjunk meg többet erről az ismeretlen "veszedelemről", ha egyáltalán létezik, s folytassuk azután ezt a hiábavaló szócséplést.
- Én megtudok mindent a ryuku haderőről - tüsténkedett Tharr.
- A fenyegetés a múltban gyökeredzik, a múltat kell felkutatni. Szólítsuk papjainkat! - lehelte Leah, az arcát eltakaró csuklya alól.
- Ugyan! A yaurri hadsereget kell mozgósítani mielőbb, és eltakarítani a támadókat, mihelyst partra teszik a lábukat! - csapott az asztalra Raia, s felpattant ültéből.
Dornodon hátradőlt a lócája helyében megjelenő karosszékkel, és feltette csizmás lábát az asztalra.
- Mond itt valakinek valamit az a név: Haükeydo? - Mellén összekulcsolta ujjait, és elégedetten vigyorogva nyugtázta az igaz istenek kérdő, szemrehányó, csodálkozó és értetlen tekintetét.

2. Fejezet — Tharr
Ghalla, Yaurr Királyság, Alanor

Alanor. Milyen egyszerű név egy korántsem egyszerű város megnevezésére! Sőt, talán városnak nevezni is balgaság ezt az élettől nyüzsgő, hatalmas méhkast, ahol a kereskedőhercegek palotái mellett békében megférnek a bűzös sikátorok, s a városi őrség kaszárnyájának közvetlen közelében verhet tanyát a helyi alvilág feje. Ahol a városi piac ezerarcú lényként lüktet a központi téren, s ahol a hét igaz isten templomának tornyai egymással vetélkedve törnek az ég felé.
Hatalmas, gyönyörű és izgalmas világ. Benne mindent fellelhet a pihenésre vágyó kalandor, mit csak álmodni mer. Az egyik szegletben Elenios istennő odaadó, buja kegyeltjei osztják pénzért a szerelmet, a másikban a pénz félőrült megszállottjai verik el nehezen szerzett aranyaikat egyetlen kockadobással a kaszinó folyton zajos termeiben. Amott, a városi börtön kapuja előtt épp egy tolvajt fosztanak meg jobbjától. A látványra éhes, összeverődött nép sikítozva lovallja extázisba magát. S ha a Fekete Mágustorony tűfok-szobácskájából tekintenénk alá, még a palota mögötti vadasparkban sétáló udvaroncokat is szemügyre vehetnénk.
A hónapok egykedvűen lépdelnek Alanorban. Az életnek itt saját ritmusa van, s a kerékvágásból nem zökkentheti ki semmi e sokat látott nagyvárost. A kalandozók látványához az eltelt pár év alatt a polgárok hozzászoktak, s ma már a távoli vadon hősei az éretlen suhancok és a párjukat kereső hajadonok csillogó szemébe lopnak csak némi rejtelmes vonzódást. Mert a nép mára már mindent tud a kalandozókról. Legalábbis mindent tudni vél. A kocsmában hőzöngő szájhősök lopott kalandokkal hencegnek; a szatócs a boltjában éjfattyakról hablatyol idős vevőjének rőfölés közben; a halas kofa kezében a szálkázókés Thargodanok zsákmányolt relikviává magasztosul; s a helyőrség katonái büszkén mutogatják skalpként a helyi borbélytól vásárolt, kócos varkocsokat.
Minden zeneműbe, légyen az bármily tökéletes, néha vegyül egy-egy fals szólam. Így van ez Alanor békés, kiszámítható életével is. A nyugodt folyóként zúgó élet, minden második héten, gátjatört áradattá válik, s mintha mindenki megőrülne kicsit a hét utolsó napján rendezett gladiátorviadalokkor.
Az emberek elfelejtik napi gondjaikat. Éhező senki és drágakövek súlyától roskatag, kövér nemes együtt üvölti kedvence nevét az aréna homokja felé. A lelátókon nincsenek társadalmi különbözőségek, és Alanor népe ilyenkor megszűnik értelmes lényként viselkedni.
Az Aréna tövében majd’ százfős tömeg gyűlt össze. A kék és ezüstszínű féltetőn álló öles betűk büszkén hirdették a toborzó nevét: "Tequila, a félszemű". Nem volt véletlen, hogy épp itt verődtek össze a szájtáti városiak, és nem a szomszédos standoknál, vagy a nyolc-tíz ideiglenes, hevenyészett toborzóhelynél. Tequila a legismertebb, és egyben a legmegbízhatóbb toborzó volt a városban. A legjobb helyet bérelte az Olimpiai Aréna falainál, és állítólag a legmagasabb vezetés körébe is bejárása volt. Kétségtelen, hogy a porond bajnokai évek óta, rendre az ő keze alól kerülnek ki.
- Tessék! Lehet még fogadni! Jöjjenek közelebb bátran! Hé! Te ott, azzal a fura koronával! Igen, te. Gyere csak közelebb! Hadd vessem rád sanda fél szemem... - Tequila aprócska gnóm volt. Bár megtehette volna, mégsem viselt drága ékszereket, és a hivalkodó öltözék sem volt ínyére. Egyszerű, barna-kék csíkos tunika volt rajta, amit széles bőrövvel fogott össze a derekán. Bal szemét, mondják, egy tigroszlán marta ki még odaát, Erdauin vadonjában, kezdő kalandozó korában. Mindenesetre fekete bőrkötés fedte.
A megszólított fickó közelebb lépett, és a tömeg utat nyitott neki. Bár nem volt nála utazó felszerelés, és idomított szörnyeit is hátrahagyta valahol, azért a vak is láthatta, hogy kalandozó. Megnyerő mosollyal nyugtázta a tömeg felől áradó alázatot. Széles vállú, nagydarab, de ruganyos mozgású, napbarnított, ember férfi volt. Rövid, barna haját gonddal rendezte úgy, mintha kissé zilált volna. Olyan eleganciával viselte lidérckoronáját, mint egy valóságos uralkodó. Diszkrét félmosolyát tovább hangsúlyozta tömör, mértani pontossággal nyírt bajusza. Három lépés távolságban állt meg a gnómtól. Pont úgy, hogy még épp jól belásson az árnyéktakarta helyre, de azért testét a napfény körülragyoghassa. Kristályvértje ezerfelé szórta a nap sugarát, hogy bántó volt a tekintetet hosszan rajta tartani.
- Nos, barátom, mit óhajtasz tőlem? - kérdezte manírral telt, öblös hangon. A bámészkodók legtávolabbika is értette szavát, mégsem tűnt kiáltásnak.
A kis gnóm sietve lépett ki pultja mögül. Igyekeztében levert pár falragaszt. A rajzokon ismert, és kevésbé ismert gladiátorok pózoltak. Nem törődött velük. Előviharzott és megkerülte a férfit, hogy a tömeg a háta mögé kerüljön. Csodálattal mérte végig az idegent, s talán kicsit túl is játszotta szerepét. A foghíjas vigyorú naplopók előtt azonban máris sikere volt.
- Mondd csak, hogyan szólíthatlak, drakolderölő vitéz? - a nép felhördült a jelző hallatán.
- Dred Hornwill a nevem - húzta ki magát a lovag, ha lehet még jobban, mint annak előtte. - Tán már hallottál felőlem... - folytatta sokat sejtetőn, s a gnóm belement a színjátékba.
- Óóó, a Naaagy Dred Hornwill! Hát hogyne hallottunk volna. Igaz-e emberek? Ki ne hallott volna a nagy sárkányölő hősről, kinek léptei alatt megremegnek a bo’adhun romok... - pillantott a felhajtó Dred trófeáira. - S mondd, mi járatban vagy errefelé?
Dred elgondolkodott. Végül is miért ne? Nem tervezte, hogy a következő hétnél előbb elhagyja a fővárost. Pihenni akart, és találkozni pár ismerőssel. Kibeszélni a világ dolgait egy-egy korsó jóféle, zangrózi barnasör mellett, kiengedni a gőzt, és kicsit feledni a szörnyektől hemzsegő vadon vérmocskos világát. Aztán meg az Aukciósházba is be kellene néznie, a fegyvermestert is útba ejteni, és a kvazárkovácsnál is jelenése volna...
- Mondd csak... - nézett fel színpadias mozdulattal a napvédőn hivalkodó feliratra. - ...Tequila... Ugye te volnál az a híres? Szóval, Tequila, miért is kellene nekünk megvitatnunk az én dolgaimat?
- Ó, ne vedd tolakodásnak, nagyuram - hajtotta meg magát derékból a középkorú férfi. - Pusztán azért bátorkodtam kíváncsiskodni kicsit, mert tisztán látom - lehunyta félszemét, mint aki erősen próbál elképzelni valamit. - Igen, tisztán látom, ím, a holnapi viadal bajnoka áll előttem! Jó szemem van az ilyesmihez, hidd el, bár a párját elvesztettem... - a tömeg felkacagott. - Tharr evilági helytartója nem fog megfutamodni egy kihívástól, ugye? S a móka fejébe még egy zsák aranyat is ajánlok néked... Pörölyöd bízvást sújtja majd homokba ellenfeleid!
- S mondd, fele-barátom... - a sokadalom ismét felröhögött. - Mégis hány tallért rejtene az a zsák?
- Nos, az attól függ, hogy nyersz-e, avagy esetleg, ó, minő fájdalom, veszítesz...
- Tequila, Tequila... Hol hallottam ezt a nevet? - nézett körül a gyülevészeken. - Ó, tudom már! Óvva intettek az Árnymenők, mondván sunyibb vagy mindőjüknél, s ravaszabb egy vén tazunkánál. Beszélj világosan, barátom, vagy máris dolgom után nézek, s kereshetsz más bajnokot.
- Jól van hát - komorodott el a gnóm viador-kufár. - Ötszáz aranyat kapsz, ha a porondon állsz még, mikor holnap a nap nyugovóra tér, s százat, ha gyengének bizonyulnál. Döntsd el, vagy-e oly bátor harcosa istenednek, hogy eme vérre éhező nép elé állj! Kívánsz-e egzotikus szörnyekkel csatázni, ryuku rabszolgákat ölni halomra, s a nap fénypontján megküzdeni a jelenlegi bajnokkal...
Dred végignézett a feszülten várakozó népeken. A csillogó szemű, szutykos utcakölykökön, az átszellemült, keszkenőjüket szorongató cselédlányokon, borostás koldusokon... Rajongók...
- Rendben van, barátom, holnap porondra lépek kék-ezüst színekben. A nyereményem már most felteszem magamra, ahogyan illik, előre. Remélem, tisztes haszonnal forgatod majd tétem! - azzal a kalandozó egy hanyag mozdulattal lecsatolta övéről vaskos bőrerszényét. Öt darab, százdukátos érmét számolt lassan az asztalra. Az ujjnyi vastag aranykorongok láttán az emberek még a lélegzetüket is visszatartották. Legtöbbjük ennyi pénzt összesen nem fogott kezében egész életén át! - S hogy lásd, azzal a szúrós fél szemeddel, milyen legény is vagyok, minden versenyszámban indulni fogok, s holnap végigküzdöm a napot.
- Igen! Ez az! Ezt látni kell! Győzni fogsz! - hallatszott az üdvrivalgásba hajló hangzavarból.
- Nos, rendben van, vitézem. Már csak pár apróságot kell elintéznünk, s egy nyilatkozatot aláírnunk - búgta Tequila sejtelmesen, és egy sűrűn teleírt, pecsétes lapot fektetett a pultra.
Dred megvillantott egy széles vigyort "udvarnépe" felé, és elvette a feléje nyújtott lúdtollat. Kacskaringós betűi arisztokrata származásáról, és iskolázottságról vallottak.
- Ezzel végeztünk is - mondta a sanda gnóm. - Holnap, kora reggel ide várlak, kalandor, és ne késlekedj!

***

Wright az asztalra csapott. Csak úgy ugráltak a korsók a gyalult deszkalapon, s a bútor máris sűrű vörösbor-cseppeket vérzett. A körben ülő társaságot azonban ez nem riasztotta meg. Hozzászoktak ők már az efféle hangulatváltozásokhoz. Kalandozók voltak mind, egytől-egyig. Ricsajgó árnymanók, pálinkagőztől tompa tekintetű trollok, és duhaj kacagású emberek, vagy húszegynéhányan. A hangzatos, "Zarknód Kínkamrája" névre keresztelt fogadó talán nem a legismertebb, és egészen biztos, nem a legnagyobb volt Alanorban. A kalandozók mégis kedvelték e helyet. A falakon ezernyi különféle vallatóeszköz, és azt imitáló díszlet foglalt helyet. Az ülőalkalmasságok inkább deresre emlékeztettek, mint padra, s a csaposlegények a szemüknél kivágott hóhércsuklyát viseltek.
A hátsó, kifejezetten a számukra fenntartott teremben a kalandozók majd’ minden este zárt körű rendezvényt tartottak. Ma épp az Erdauin Testvérisége Szövetség tagjai dorbézoltak ott. A hangulat már a tetőfokára hágott, s a beszélgetés fülsértő kakofoniába torkollott. Már senki nem értette a másik szavát. Már senki nem tudta, hogy ki miért is röhög visszafojthatatlanul. Egyetlen dolog volt csak világos a csapat számára. Az est ünnepeltje, és egyben az éles nyelvű Árnymenők céltáblája Wright volt. A troll, kinek nevéhez a végigharcolt évtized alatt a "Halálbáró" jelző ragadt, nyílván okkal. Wright, aki mindeddig békésen tűrte, hogy a születése napján összesereglett barátok rajta köszörüljék nyelvüket.
- Elég volt - bukott ki belőle. - Elég!! Értitek?! Kuss! Elegem van belőletek! Hagyjatok már békén! - Sértődötten állt fel az asztaltól, de megtántorodott. Hiába, harminc liter orksör megteszi a hatását, bárki, bármit is mondjon a trollok állóképességéről. Wright megkapaszkodott az asztal szélében, aztán erőt vett magán, és felegyenesedett. Kicsit kacsázva a galériára vezető lépcső felé vette az irányt. A félrészeg bagázs röhögött, böfögött, és mulatott tovább. Bánták is ők, hogy a házigazda megunta... Csak a cehhet fizesse a végén, ez számított, más semmi.
- Idióta banda - motyogta maga elé a troll, és megragadta a lakkozott fakorlátot. Súlya alatt nyikorgott a hajópalló-ácsolat, ahogy felfelé rángatta magát. Nem igazán bírta az italt, legalábbis fajtársaihoz képest nem, és nagyon utálta a másnapossággal járó, lealacsonyító, szánalmas macskajajjt is. Mindegy, túl volt hát rajta. Gonoszan elvigyorodott, amikor lentről egy dühös kiáltás, majd a hirtelen kitört kocsmai bunyó zajai jutottak fel hozzá. Áldotta az eszét, hogy a fegyvereket mindenkivel elrakatta még az elején. Ezek a marhák képesek kizsigerelni egymást egy apróság miatt!
Benyitott a karzaton álló legnagyobb ajtón. Ez volt a fogadó legkényelmesebb szobája. A cimborái bérelték ki erre az éjszakára, cserébe a vendéglátásért. Odabent sötét volt, de ez a kalandozót egyáltalán nem zavarta. Átlábalt az előtéren, és balra fordult, a saját méreteihez képest aprócska mosdótálhoz. Hideg vizet löttyintett belé és megmosdott. Ha azt várta, hogy ettől majd kijózanodik, hát csalatkoznia kellett. A szoba ide-oda himbálódzott vele. Nem bajlódott a törékeny olajmécsessel, inkább baljával csettintett egyet, és tündérfényt bűvölt a kézfejére. Lám - gondolta - részeg fejjel is tudok még varázsolni! A szobát elöntötte a pulzáló, meleg fény. A mosdó felett, a falra akasztott tenyérnyi beretválkozó tükörkéből egy tüsi, aranyhajú, zöld szemű férfi bámult vissza rá. Bronzszín bőrét keményre gyűrte az élet, és jóval idősebbnek látszott koránál. Pedig csak ma lett huszonhét... Saját, vénséges szemeibe tekintve ismét, szentül elhatározta, hogy a tőle erővel elrabolt éveket visszaszerzi valahogy. Hisz úgy néz ki, mint saját nagyapja!
- Helló, szépfiú... - búgta egy mély, női hang a háta mögül. Úgy perdült meg, mintha kígyó mart volna belé.
Az ajtóval szemközt, a szoba középpontjában hatalmas, baldachinos ágy állt. Akkor a volt, hogy Wright is kényelmesen elnyújtózhatott volna rajta, már ha nem feküdt volna a drága, szatén ágyneműn egy testes, és felettébb pőre troll lady. Göndörített, élénkvörös haja, és vastagon rúzsozott ajkai a hófehér bőrén úgy hatottak, mint friss, vérző sebek. Wright csak állt és nagyon-nagyon öregnek érezte magát. Talán felkorbácsolt vágyat kellene éreznie? Talán túl sok volt a halál, mit látott és szétosztott a világban? Gyomra összerándult, mikor meghallotta az ajtó előtt susmogókat. Csendben akartak maradni, s titokban kilesni a sokat próbált kalandort, "akció" közben, de a rejtőzködésnek nem tesz jót egy egész estés tivornya. Időről-időre elfojtott kuncogás hallatszott felőlük.
Wright közelebb lépett a nyoszolyához. A lány nem volt több húszévesnél. Arcát vastag púderréteg fedte, és szemeiben semmiféle érzékiséget nem lehetett felfedezni. A bodorú fürtjei közül előkandikáló, aprócska, művészi faragással díszített, aranyporral futtatott tülkök sem hozták lázba a férfit. Csak szánalmat és sajgó ürességet érzett ott, ahol remegő vágynak kellett volna jelentkeznie.
- No mi van, te nagyra nőtt, troll bébi? Hát nem bújsz ide mellém? - zsongta a nő, és tekintetét incselkedőn legeltette az izmos férfitesten.
- Jobb, ha felöltözöl, és elmégy. Most nincs hangulatom hozzá - közölte szenvtelen hangon, és leroskadt a mosdó mellett álló székre. Térdére könyökölt, és lehajtott fejjel figyelte, ahogy a nyakából alácsüngő kétkard szimbólum himbálódzik. Az aprócska pengéken megcsillant a fény. Milyen egyszerű is lenne... De nem! A kereszt háromszor hármat fordult, míg elérte nyugvópontját. Rossz jel! - Gondolom, a pénzed előre megkaptad. - Inkább kijelentésnek sikeredett, mintsem kérdésnek. Nem nézett fel. Éles hallásának köszönhetően pontosan tudta, hogy a sértődött leány épp ruháit kapkodta magára, s azt is jól hallotta, hogy odakinn, a kulcslyuk előtt legalább hárman tülekedtek.
- Ugye nem vagyok elég szép neked? Mondd meg, ha nem teszem! Tudnom kell, hogy mit változtassak, hogy mit kellene tennem még, vagy... vagy...
- Dehogynem, gyermekem, gyönyörű vagy. Csakhogy nekem ez nem elég - nézett fel végre. A lány ott állt tőle karnyújtásnyira. Végigmérte őt. Túl színes volt rajta a ruha, s túl fodros, túl illatos, túl gyenge volt, túl... túl esendő. - Egyszer megérted majd, hogy mit jelent szeretni valakit. Megérted, hogy sorsunkat nem mi irányítjuk. S talán azt is, hogy ma miért kell dolgod végezetlen hazatérned.
Nem nézett utána. Mielőtt a lány kisurrant volna az ajtón, megszűntette a varázsfényt. Wright e pár perc alatt teljesen kijózanodott. Az ajtó előtt visszafogott röhögcsélés kélt a lány megjelentekor, de a cimborák furcsamód nem nyitottak be, ahogy a troll várta.
Tenyerébe temette az arcát és megint rátört az a furcsa, semmihez sem fogható érzés... Az elmúlás, és hiábavalóság érzése.
- Helyesen cselekedtél. Bebizonyítottad, hogy méltó vagy az Ő szolgálatára - a hang testetlen volt, és nyugodt.
Wright felpattant ültéből és fegyvere után nyúlt. A bronz taider keresztülröppent a szobán, és csattanva állapodott meg a harcos kinyújtott tenyerében, hogy még ugyanabban a szempillantásban szúrásra lendüljön. A mozdulat tökéletes volt. A döfés íve töretlen, és e fegyvernél alkalmasabbat keresve sem találhatott volna a támadásra, ám a lándzsa hegye mégsem ütközött ellenállásba.
- Ügyes! - ismerte el a hang. - Majd máskor folytatjuk, most azonban nem érünk rá gyakorlatozni. Fény! - A kiáltás nyomán a szobában nappali világosság támadt. Wrightnak hunyorítania kellett, és önkéntelenül szeme elé emelte bal kezét. Aztán, mikor felfogta, mit lát, lándzsáját használva támasztéknak, menten fél térdre ereszkedett és fejet hajtott.
- Nem várok tőled megalázkodást, emelkedj fel hát - folytatta a gránitpáncélos törpe. Lassan lépdelt fel-alá a szobában, s kesztyűs kezét a háta mögött egymásba fonta. Hófehér szakálla a térdét verdeste. - Nem tisztem megvitatni az Ő döntéseit, így csupán tolmácsolni fogom azt. Ő azt kívánja tőled, hogy vigyázd minden lépését egy hittársunknak. Légy ott mögötte, mint az árnyék, észrevétlenül és felfedezhetetlenül. Ő lesz a pajzs, mit a rohanvó ékalakzat első harcosa maga elé tart. Ő lesz az ököl, mi lesújt majd. S ő lesz a mályvacsepp is, mire a legyek nyálukat csorgathatják... Ám nálánál fontosabb lesz a te feladatod! Te leszel az ő láthatatlan jó szerencséje és sorsa, mi egyengeti útját. Te leszel az ő védangyala.
Az avatár elégedett lehetett a szónoklatával, mert indulni készült.
Wright nem értett semmit, és össze volt zavarodva.
- No de mégis, mit kell tennem? És... és ki ez a "hittárs"? És... - dadogta.
A törpe értetlenül bámult rá. - Még nem mondtam? Hm, pedig azt hittem, ezzel kezdtem... Egy Dred Hornwill nevű ember az illető. Ismerned kellene. Elkíséred őt az déli partvidékre, és szembeszálltok a ryuku betolakodókkal. Keményen lecsaptok rájuk! Igen, micsoda csata lesz! No, de majd meglátod... Aztán hagyod, hogy elfogjanak benneteket. Onnantól már csak annyi a dolgod, hogy vigyázz az életére. Bármi áron! Akár a saját életed árán is! Ez az Ő akarata! - a mokány jelenés, egészen közel hajolt Wright-hoz. - Megjegyzem, én sem értem, mi szükség van minderre, de ez nem számít. Tedd, amit mondtam, és minden rendben lesz.
Az avatárral együtt a fény is kifakult a valóságból, és a férfi ott maradt a sötétben, kétségei társaságában.

Wright nem szerette az álmokat. Gyakran ébredt azzal az érzéssel szívében, hogy amit látott, az egy lehetséges valóság volt. Egy villanásnyi kép a múlt, a jelen vagy éppen a jövő végtelen sodrából, s ez nyomasztotta őt. Nem akarta még sejteni sem, hogy mit tartogatnak számára az égiek. Nem bízott senkiben, még a saját álmaiban sem. Pedig az álmok többnyire megfejthetők, és értelmezhetők. Ezt jól tudta.
Nyúzott volt és kialvatlan. Ezen az éjszakán ismét látta Őt, a Holtak Urát. A csontfehér, vicsorgó arcú, kacagó Halálistent, és persze látta saját magát is. A halandót, ki egykor hibázott. Aki az elmúlás sötét, hideg útjára lépett, és megtapasztalta a végtelen nyugalom elborzasztó ürességét. Látta magát ősz, görnyedt, reszketeg vénségként térdelve Leah trónusa előtt.
S a látvány mellé utitárs szegődött. Megint hallotta az Ő rémséges hangját, pont úgy mint akkor. A hangot, amit nem felejthet már el soha többé, és ami majd’ minden éjjelét hánykódó álmatlansággal átkozta meg.
- Azt hiszed, a harc célja beteljesül a legyőzött halálával. De tévedsz! A harcnak nincs semmilyen célja! A harc csak a halandók szórakoztató, látványos vergődése, miben kedvem lelem. A háború csak egy eszköz a kezemben, hogy kirostáljam a lelkek közül a figyelmemre érdemest. Mint téged. "Halálbárónak" nevezed magad, s életed értelmének a harcot hiszed. De életed célja nem más, mint trónusom elé küldeni a náladnál gyengébbeket. A halandók, élet címén, csak eltöltik az időt, mi halálukig még hátravan.
Wright életének akkor természetellenes öregedés vetet véget. A roskatag test nem volt már képes elviselni a kor terheit. Az ellopott idő homokja kipergett ujjai közül, s Leah könyörtelenül kiszippantotta lelkét a holt porhüvelyből, mint éhes ork csontból a velőt.
- Mi értelme van hát az életemnek? - kérdezte akkor, minden bátorságát összeszedve. Ám Leah csak nagy sokára válaszolt.
- Tedd fel helyesen a kérdést, és máris megtalálod a választ, halandó! Most pedig menj! A te időd még nem érkezett el! - Az Istenség felemelte szörnyűséges csontkezét. Elbocsátó mozdulata után nem maradt más, csak az elviselhetetlen fájdalom. A kín, ahogy újra élnie kellett a kihűlő testben. Hisz az a test egyszer már kilökte lelkét a sötétségbe...
Kedve lett volna átadni magát a hajnaltájt rendesen megérkező ürességnek, s csak nézni a szoba árnyait, ahogy együtt élednek az erősödő reggeli derengéssel. Aztán mégis erőt vett magán és nagy nehezen felült az ágyban. A szörnyetegek időt rabló érintései nyomán teste a negyvenes évei végén járó trollá tették őt. Érezte ropogó izületeit, csontjai sajogtak és elméje gyakran hibázott. Talpra kecmergett, összeszedegette viseltes ruháit és felöltözött. Nem számított komoly erőpróbára ezen a napon, ezért felszerelésének javát az ágy mellett pöffeszkedő utazóládába zárta. Persze a sokat megélt drag’kór vértet, és -lábszárvédőt felcsatolta, s tleikan kesztyűjét is a varázslatos, gyógyító erővel felruházott, drága bőrövébe gyűrte. Lidérckoronáját azonban, rövid gondolkodás után félretette. Túl feltűnőnek, túl hivalkodónak találta. A korábban már elrakott, sárkányfogból készült, mágikus tőrét pedig mégis csak felkötötte, biztos, ami biztos alapon.
Egy gyors fohászba foglalva Tharrnak ajánlotta ezt a napot, aztán megmarkolta a taidert, és a nyakába vette a várost.
Még alig-alig ébredeztek Alanor lakói. Hűvös volt. A szél csípte még az arcbőrt egy kicsit. A napfény ugyan végigsöpört az álmos, csendes utcákon, de még csak a piacra igyekvő cselédeket, s a kóbor kutyákat találta talpon. Wright elkerülte a főteret. Semmi keresnivalója nem volt a kofák, kalmárok és alkuszok lármás világában. Utálta a tömeget, és persze a tolvajokat is. Ezeket az undok, elkaphatatlan kis döglegyeket bomló húsként vonzotta a piac. A magukból kikelt árusok polcai, és az árvitába mélyedt polgárok erszénykéi egyaránt csalogatták őket. Wright-nak pedig egyáltalán nem volt felesleges, ellopatni való pénze. Séta közben némi koncentráció árán megélesítette látását, s az evilágon láthatatlan dolgok nem rejtőzhettek előle tovább. Ideértve a sunyi zsebeseket is, természetesen.
A troll északra vette az irányt, a kimondhatatlan nevű gnóm boltja felé. Balra, a Nyugati Kapu felé húzódó Nagy Sugárút egzotikus fákból álló sorfala közt elhaladva ismét elfogta a fura, vissza-visszatérő érzés, amit magában csak "tudtam-előre" érzésnek nevezett. Megtorpant. Jobbra, a Királyi Palota irányába, akadálytalanul eltekinthetett egészen a fegyverkovács házáig. Pontosabban a mögötte tornyosuló bazalt-haranglábig. Bármi lehetett a baljós érzés forrása. Az egyre élénkülő piac, vagy a parkokban, itt is, ott is feltűnő kalandozó sátrak, a Palota vagy az éppen ekkor felbukkanó, csattogó léptű őrjárat. Wright azonban csalhatatlanul tudta, hogy a "megérzés" Tharr temploma felől érkezett.
- Tudomásul vettem óhajod, Uram - hajtott fejet a templom felé. - Légy türelemmel, kérlek. Indulok még napnyugta előtt. Ígérem Neked - suttogta maga elé. - Felkészületlen nem állhatok kihívásaid elé.

***

Dred fel volt háborodva, és ennek hangot is adott.
- Én ide be nem teszem a lábam! - közölte ingerülten, és úgy csapta be a roskatag deszkaajtót, hogy az egész Aréna beleremegett. A szűkös folyosón csak ők ketten voltak. Odakint a gyülekvő tömeg egyre hangosabbá vált, pedig még hosszú órákat kell majd a tűző napon tölteniük, mire a viadal elkezdődik. - Ez a szoba büdös, retkes és nyilvánvalóan tele van élősködőkkel! Ez nem egy pihenő helyiség, hanem egy redves kínzókamra!
- Na, most már elég a finnyáskodásból! - fortyant fel Tequila is. - Amikor a csupasz földön alszol, odakinn a vadonban, uram, akkor nem vagy ilyen finnyás, bizton mondom! Szerződés köt téged. Erős kötés. Vagy neki fogsz készülődni, vagy hamar a királyunk börtönében találod magad. És hidd el nekem, barátom, az ottani cellák egy cseppet sem tisztábbak ennél - a vén gnóm magabiztosan kihúzta magát, mind az egyméteres magasságában. Hol volt már a tenyérbe mászó, ájtatoskodó, csupa kedv manóka... Zsugori, erőszakos, undok fráterré változott. Dred jobbja önkéntelenül szorult ökölbe.
- Idefigyelj, te... - kezdte, és felszívta magát.
- Azt hiszed, könnyebb dolgod lesz, ha megölsz? Mi?! Üldözötté akarsz válni? Hogy ha beteszed a lábad valahová, ott érezd a hátadon a fejvadászok tekintetét? Ezt akarod? Rendben, legyen. Gyere, üss le! Nem vagyok egy nagy ellenfél. Nem is védekezem. Látod, fegyverem sincs - Tequila a vicsorgó férfi szemébe nézett. - De jól figyelj a szavamra, Dred Hornwill! Itt nem a vadon törvényei uralkodnak! Itt nincsenek íratlan szabályok, sem becsület, sem tisztesség. Itt csak én vagyok. Ez itt körülöttünk, az én világom. Itt én diktálom a szabályokat, és te betartod azokat. Most bemész ide, és felkészülsz. Választasz a fegyverek és a vértek közül. Csak azt vihetsz le a porondra, amit ebben a szobában találsz, és nem érdekel, miben jöttél, vagy mid van. Ha végeztél, vársz, míg szólítanak. Ha a porondmester a neved kiáltja, lemégy az Aréna homokjára, és aki elébed áll, azt legyőzöd. Ezt fogod tenni.
Dred újra kitárta az ajtót. Lehiggadt, és ismét uralta érzelmeit. Gondolatban egy újabb nevet írt egy képzeletbeli lista aljára. Egy olyan listára, mely mérhetetlen hosszú volt ugyan, de kihúzatlanul csupán pár halandó neve virított a legvégén. Furcsa. Ha az ember megbékél a sorsával, s a másokéval is, már nem hevíti úgy a tűz.
- Rendben van, sanda, kis görény, nyertél. Ám tartozásod megfizeted, erről biztosítlak - belépett, aztán bevágta maga mögött a tákolmányt.
A szoba aprócska volt, pár lépés az egész. Egy vízszintes ablaknyílás nyújtózott végig a szemközti falon. Csak akkora, hogy azon jól lehessen látni a porondot, és az Aréna túlfelén sokasodó, tiritarka népséget. Dred már nem rajongóknak gondolta őket, hanem vérszívó parazitáknak, kik a testére tapadva kiszipolyozzák. Gyűlölte az ötletet, ami ide vezette. Virágszirmokból hintett ösvényt várt, és őt éltető tömeget. Napfényben csillogó páncélban látta magát, olimpiai koszorúval a homlokán. Ehelyett egy odúban várakozhat, mint egy ketrecbe zárt vad, és drága fegyverei helyett csak rozsdás vasakkal vívhat majd.
Középütt egy gyalulatlan pad állt a koszos kőpadlón. Jobbról egy roskatag állványon tucatnyi ócska fegyver. Vashegyű lándzsa, vasalt bunkó, rézhegyű szigony, orgyilkos tőr... Csupa lom. Dred kiköpött. Jobbról három emberforma bábúra vértek, sisakok és egyéb páncéldarabok voltak csatolva. Ütött-kopott, horpadt bádogfecnik!
- Tequila! Nem éled meg a következő viadalt, ezt garantálom! - kiáltotta az ajtó irányába.
- Szó’tá’? - nyitott be egy gyűrött arcú troll férfi, és megállt az ajtónyílásban.
- Te meg ki a fene vagy?
- Hex, uram. Én fogok a holmidra vigyázni, míg odalenn lesző’... - közölte a zsoldos. Elit csatavértet, kvazár kesztyűt és mithril sisakot viselt. Egy hatalmas, tyrex bunkóra támaszkodott hanyagul. Dred gyorsan végigmérte és elvigyorodott.
- Hex, cimborám, gyere csak beljebb...

***

Wright nagyon csalódott volt. Bár két hétre elegendő sózott húst és füstölt halat vett, no és sikerült végre a meglévők mellé újabb öt vizes tömlőt is szereznie, ezeken kívül semmiből nem kapott elegendőt. Pár egzotikus varázslat komponens pedig egyszerűen túl kurrens cikknek bizonyult, és nem is volt készleten. A fegyverboltban már nagyobb szerencsével járt. A három köteg ezüsttollú veszőért akkora vagyont hagyott a boltban, amelyért egy kisebb falut vásárolhatott volna Nyugaton.
Jól felpakolva indult vissza a fogadóba. Úgy tervezte, hogy még délebéd előtt megkeresi leendő társát. Tudta, hogy nem halogathatja ezt a lépést, pedig már előre borsódzott a háta a gondolattól. Emberek! Ha csak tehette elkerülte őket. Nord ember volt, és gyarló hatalomvágya elpusztította a világot. Minden ember hataloméhes, és önző. Legalábbis Wright így hitte. Úgy elgondolkodott, hogy észre sem vette, hol jár. Csak vitték előre lábai. Valahogy a Szende Ongólianthoz címzett nagyfogadóhoz keveredett. A hatalmas épület körüli parkban egymást érték a tűzrakó helyek, és a kalandozók táborhelyei.
- Megállj, te troll! - harsant balról egy férfihang. Wright odakapta tekintetét. Rögtön felismerte az Árnytündér Futam vörös kendőjét a törpe agancsos sisakjára kötve. Azonnal megbánta, hogy hiányos felszereléssel indult útnak. A törp Leah főpapja volt, és trófeái egyértelműen kemény összecsapást jósoltak. Eddig nem sodorta őket egymás útjába a sors, Wright azonban még sohasem hátrált meg egy kihívás elől.
- Korán van még a halálhoz, feles - dobta le válláról a batyuját. Szavai bősz indulatot váltottak ki a mokány kalandozóból. - De legyen, ahogy kívánod!
Kerülgetni kezdték egymást, és mindketten feszülten figyelték a másik mozdulatait. A törp félhangosan elmormolt valami igét, Wright pedig magára olvasta az agytaposás szavait. Az antimágikus aura halványan vibrálva feszült testére. Ekkor a semmiből egy aprócska árny bukkant elő. Vékonyka teste, végtagjai és apró fejecskéje láttán akár nevethetnékje is támadhatott volna, ám az összhatást alaposan megkomolyította tengersok, tűhegyű foga, és villámló, izzó-vörös szemei. Egy lidérc ugrálta körül a megidézőjét!
- Nocsak? Segítségre szorulsz, kis vakarék? - vetette oda gúnyosan a troll, és nem várt választ. Leghatásosabb varázslatát készült ellenfelére dobni, amit csak ismert. - Pusztulj! - kiáltotta, miközben baljával szétpasszírozott egy karbin plazmát. A törpe is befejezte támadását, és kitárt karjai közül örvénylő jégtölcsér indult a troll felé.
A következő pillanatban mindketten hátrazuhantak. A törp fejéről messzire repült a sisak, és mindkét füléből vér szivárgott. Ennek ellenére hamar talpra állt, bár imbolygó tartásából látszott, nem egészen tudja, merre is van az "arra". Wright testén végigsöpört a jégoszlop, és a hatalmas, hárommázsás testét úgy rángatta, mint holmi szalmabábot. Az egyébként is őszbe vegyülő, szőke haján vastag dér-korona termett. A jégvarázs kiszipkázta karjából az erőt, fogai összekoccantak, miközben feltápászkodott.
A közelben álló sátrak némelyikéből kíváncsi fejek bukkantak elő, máshonnan pedig felháborodott kiáltások hallatszottak.
- Húzzatok innét az Arénába! Fejezzétek már be! Kuss legyen!
Wright megrázta busafejét, és ettől valamelyest magához tért. Nem várta be, míg a nekromanta előkapja nyílpuskáját. Rárontott. Lendületes szúrása elvásott a törp páncélján, s a varázsfegyver hegye nem tudott keresztülhatolni a kiváló anyagon. A döfés ereje azonban így is méterekre taszította hátra ellenfelét.
A törpe felhördült, és csak most látszott igazán dühösnek. A troll eddig fegyvertelennek gondolta és ökölharcosnak nézte, de tévedett. A kalandozó elővonta a hátára szíjazott hüvelyéből kétféle szablyáját, és szélmalom vágások sorozatával tört előre. Szédületes sebességgel forgatta a széles pengéket, hogy Wright hirtelen csak kitérni tudott a berzerker útjából, s nem is gondolt ellentámadásra. A lidérc azonban alaposan megzavarta, hisz villámgyorsan támadott! Éles karmaival megkapaszkodott a nálánál sokszorta nagyobb testű harcos lábában és felszaladt a testén. A troll két vágás elöl elhajolt, egy harmadiknak kitért az útjából, és folyamatosan hátrált, a lidérc azonban rámarkolt a fülére, és belecsimpaszkodott. Mikor megpróbálta lerázni, elveszítette a ritmust, és a pengék betaláltak! Négy vágás érte. Egyenként talán fel sem vette volna azokat, hisz nem voltak túl mélyek, s talán még csak vér sem serkent volna belőlük, de a Leah-pap értette a dolgát. A vágások számított pontossággal egymás helyébe csapódtak, szinte levágva Wright bal karját a vállvért illesztésénél! Elejtette tőrét, és amennyire tudta, a testéhez szorította használhatatlan, sérült kezét.
- No mi az? Vérezgetünk, vérezgetünk? Leah asztala alatt ebédelsz ma, kutya! - kiáltotta gúnyosan a törpe, és máris újra nekilendült. Wright nem fecsérelte válaszra az erejét. Hátraszökkent, hogy teret nyerjen, aztán megpörgette a bronz taidert. Feldobta a levegőbe, és fogást váltva kapta el ismét. Mire a törpe rugaszkodásnyira ért tőle, elhajította fegyverét. Minden erejét beleadta a támadásba, tán még annál kicsit többet is, hisz Tharr-tól kért áldást, s szerencsét a dobás pillanatában. A lándzsa átszaladt a törpe bozontos szakállán és a gégéjén, hogy hátul, a tarkóján bukkanjon fel ismét, hanyatt döntve, és a földhöz szegezve őt. A hörgése már nem jutott el a rogyadozó térdű trollhoz. Együtt lett semmivé a lidérc vonyító árnyékalakjával. Ahol pedig egy vértócsában vonagló törpének illett volna haldokolnia, csak egy szertefoszló látomás maradt, s röviddel később az is eltűnt.
- Dem - köpte a győztes. - Pedig most kivételesen a Csontarcúé helyett Tharr Csarnokában ébredtél volna odaát! - kiáltotta, aztán leroskadt. Nem érzett sem dicsőséget, sem elégtételt. Előkotort egy tükördarabkát, és megszemlélte a vállán esett sebet. Bár a vámpirizáció mágiája az ellenfél elillanó energiáit elszippantva a vérzést máris elállította, Wright mégis tudta, hogy gyógyítania kell magán. Összeszedte szétdobált dolgait, és sietve a Zarknód Kínkamrája felé indult.

- Nem, uram, már jó ideje nem láttam - közölte szenvtelen hangon a kopasz, kövér férfi, és folytatta a söntés rendezgetését. Meg kell hagyni, volt mit tennie. Az esti dorbézolás szabályosan romba döntötte a helyiséget. - Ne hívjak egy felcsert? Úgy látom, elég rossz bőrben vagy... - jegyezte meg, de Wright nem méltatta válaszra. Ehelyett sietve felcaplatott az emeletre. Nem bízott benne, hogy Dred pont itt fog feltűnni, de egy kérdést azért megért. A szobáját, bármilyen tágas is volt, már csak egy szűk odúnak látta, a bútorok helyébe pedig - híven a fogadó elnevezéséhez - egy-egy rafinált kínzóeszközt varázsolt az elszabadult fantázia. A furcsa, sürgető érzés egyre inkább elhatalmasodott rajta, és nem volt maradása. Kalandozó volt, nyughatatlan fajta. Ritkán bírt egy hétnél több időt egy helyben tölteni.
A gyalulatlan fa padlóra dobta koszfoltos zsákját, és maga is leroskadt mellé. Megpróbálta lecsatolni a vértjét, de minden mozdulat nyomán a lelkéig hasított a vállába vágott fájdalom, ezért hagyta a csudába. Inkább előhalászta Tharr felszentelt szimbólumát a vértje mögül, és ép kezével megmarkolta azt. Lehunyta a szemét, és megpróbálta kizárni magából a fájdalom gyötrő érzését.
- Uram! Nevedben küzdöttem, és véremet áldoztam - suttogta. - Adj erőt nekem, hogy ismét hadba szálljak... Adj erőt!
Az ősi gyógyítás igéje hullámokban mutatta meg hatalmát. Elsőként csak a fájdalom enyhült tompa zsibbadássá, majd a szivárgó vérzés is elállt. Végül a seb szélei is kezdtek összezáródni. Az átvágott idegek, erek és izmok sérült végeit a varázslat, mint ügyes sebész keze, egymáshoz illesztette, és egybeforrasztotta. Aztán a mágia ereje eloszlott, és Wright elégedetten forgatta át az újra használható vállát. Az járt a fejében, hogy vajon miféle jel volt a csata azzal az arrogáns törpével? Mert Wright nem hitt a véletlenekben, így csak az nem volt világos számára, hogy melyik halhatatlan küldhette ezt a jelet, és mi célból. Ezen rágódott, miközben összeszedte, és rendszerezte a holmiját.
Harminc aranyat adott a szállásért. A fogadós maga is harapta a kalandorok kenyerét egykor, ezért nem kérdezősködött, csak sok szerencsét kívánt. Wright kilépett a napsütötte utcára és megkerülte az épületet. A szűk közből díszes kapun keresztül jutott az istállókhoz, ahol egy csordányi, különféle, engedelmességre kényszerített szörny zajongott. Jobbról, a fogadó oldalfalára biggyesztett, féltetős állásban három sivatagi doareg őrölte egykedvűen a takarmányt. Bamba tekintetükből látszott, hogy tudomást sem vesznek a köröttük zajló világról. A hatalmas nyitott udvar szemközti karámjában sullár, spagulár és garokk jól megfértek egymás mellett. A veszedelmesebb jószágokat balra, az egymás mellé igazított vasketrecek mögé zárták, így választva el őket a seprűvel, lapáttal serénykedő istállófiúktól. Az egyik rácsos ajtó mögött egy, az átlagosnál jóval nagyobb termetű quwarg harcos dühöngött. Csáprágóit csattogtatta hasztalan börtönrácsain, sziszegett és kattogott érthetetlen rovarnyelvén. Jelenléte arról árulkodott, hogy a titokzatos quwarg-írtó közös tudat egy tagja, egy Vasalt Bunkó is megszállt a fogadóban. Más ketrecek mögül más, talán még vérszomjasabb szörnyek leskelődtek az érkező troll felé. Wright azonban nem bámészkodott túl sokáig. Két dukátot nyomott az elébe siető mindenes tenyerébe, amit amaz örömmel tüntette el, és máris szaladt, hogy felnyergelje, és elővezesse a kalandozó hátasát.
A troll egészen sajátságos viszonyban állt befogott ptogjával. Valahogy kölcsönösen tisztelték egymást, és elfogadták a másik társaságát. A fénylő testű, ősgyík-alkatú lény felhörgött, mikor felismerte gazdáját. Orrlyukain keresztül apró füstpamacsot fújt, mintha csak tüsszentene egyet. Wright tudta, hogy társa az örömét fejezi ki így. Megvakargatta az állat nyakát, és gyorsan nyeregbe szállt. Zsákját nagy rutinnal rögzítette, aztán kiléptetett a kapun.
A hét utolsó napja mindig ugyanúgy telt a fővárosban. Alanor munkaképes lakosságának nagyobbik része ilyenkor vagy a Stadion zsúfolt lelátóin ordította rekedtre a torkát, vagy a város számolatlan italméréseinek egyikében múlatta az időt, erszényéhez és szokásaihoz mérten. Eközben a szolgák a dolguk után siettek és a felügyelet nélkül maradt háziasszonyok is hódolhattak a csavargás és a pletyka múlhatatlan szenvedélyének. A kalandozó szinte kizárólag nőket látott az utcán, s bár a többségük a legutolsó yaurri divat szerint öltözködött, néhányan megőrizték fajuk jellegzetes ruhadarabjait, ezzel is áldozva a hagyomány oltárán. A járókelők tisztelettel húzódtak félre a majd’ három méter magas bestia útjából, de nem vesztegettek egy-egy pillantásnál többet az őszülő hajú kalandorra.
Wright keresztülvágott az általa csak "úri negyednek" titulált területen. Nem szívesen tette be ide a lábát. Idegennek, és giccsesnek találta a felcicomázott palotákat, a magas, túldíszített kapukat és a csicsás szökőkutakat, szobrokat. Az ékszerbolt hivalkodó épületét és a Farlight Bankház robosztus együttesét szükségképpen meg-meglátogatta néha, ám csak muszájból tette ezt. A Kaszinó most csendes volt, hisz az úri közönség csak késő este érkezik a vagyonosok eme előkelő zarándokhelyére. Így, a fények, a nyüzsgés és a nagyhangú zenekar játéka nélkül szürkének, és unalmasnak látszott a soktornácos, százablakos palota. A harcos-pap fellélegzett, mikor a szépen gondozott park túloldalán a Hivatalnokok Negyedébe ért.
Nem véletlenül hívták így. A város, és a birodalom túlfejlett bürokráciával büszkélkedhetett. A kalandozó léhűtőnek gondolta mindet, egytől-egyig, ám ez mit sem változtatott azon, hogy a tintahuszároknak és népes családjuknak is lakni kellett valahol. A környéket itt már nem annyira a pompa, és gazdagság jellemezte, mind inkább az egyszerűség és a célszerűség. Nem volt ritkaság az öt- vagy hatemeletes lakóház sem. Az utcákat kőborítás fedte, és sokhelyütt szikkadt fák kókadoztak az egyre növekvő melegben. A levegő megtelt zajokkal. Gyereksírás és veszekedés zaja hallatszott, és egy botfülű pancser nyekergése tépte a szomszédok idegszálait, ahogy hangszerén próbált a trubadúrok nyomába lépni. A troll ezt a városrészt sem szerette igazán, és csak ritkán vetődött erre. Nem csak az általános megvetés miatt, amit a kalandkeresők éreztek a tollforgatók iránt. Wright életképtelen ballasztnak tartotta az itt élő sok ezer embert és más fajt, kik csak súlyos rab-golyóként lógnak a királyság bokáján, s hasznot nem hajtanak sem békében, sem háborúban.
Az aprócska sátor úgy bújt meg a szürke házak árnyékában, mint valami óriásgomba egy gigantikus méretű fa tövében. Talán meg sem találja, ha először jár erre, ám Wright ismerte a járást.
- Légy üdvözölve, Halálbáró! - a vénséges vén anyóka egy karosszékben gubbasztott, és pipázott. Az árnymanóhoz méretezett kuckóban vágni lehetett a szúrós szagú füstöt. A troll beljebb nyomult, bár kétrét kellett hajolnia ehhez. Ajtó gyanánt, a bejáratra akasztott sokszínű, csilingelő miegymásokból álló füzérkötegek szolgáltak. A függöny összezárult a kalandozó mögött.
- Vártál... - Nem kérdezte, állította. Vegyes tapasztalatai voltak a jósnőkről és váteszekről. A hókuszpókusz, amit pénzért árultak a könnyen becsapható polgárok, parasztok és szolgák kérésére, az csak a látszat. Wright tudta, hogy vannak módszereik, miket sem a főpapok, sem a mágia nagyagyú tudósai sem tudnak utánozni. Vannak megérzéseik, és némelyiküket az égiek is kedvelik, mert némi hatalmat is csorgatnak nekik.
- Gyere, és ülj le itt nálam. Álomfejtést szeretnél megint... vagy csak keresel valakit? - tudakolta a nénike.
Tharr félisteni hatalmú szolgája az iskolázatlan öregasszony utasítására engedelmesen helyet foglalt a piciny, támla nélküli széken.
- Nos, az álmaim mit sem változtak az eltelt évek alatt, nincs már mit megfejteni rajtuk. Egy embert keresek. Kalandozó, és a hittársam. Meg kell találnom mielőbb - motyogta, és közben zavartan babrálta ujjait. Nem szívesen látta be, hogy segítségre van szüksége, és ha mégis ilyesmire került sor, szégyellte rászorultságát. Még akkor is, ha tisztességesen fizetett a jósnő fáradozásáért.
Az anyóka felkecmergett székéből, és elfoglalta helyét a szoba középpontjába állított, kerek asztalka túl felén. Valahonnan egy üveggömböt varázsolt elő, és az asztalra helyezte. Nem gurult el, nyilván egy kis mélyedés rejtőzött a posztóterítő alatt.
- Tudod a nevét? Sokat segítene...
- Ja, igen. A neve, Dred Hornwill.
- Dred... Dred Hornwill... Hallottam már ezt a nevet. No mindegy - a sötétben jól látszott, hogyan válik a varázsgömb lassan egyre fényesebbé az anyó kalimpálása, és mormogása nyomán. Wright már-már rászólt, hogy hagyja ezt a látványos "én vagyok a nagy varázsló" dolgot, mert nincs szükség rá, aztán mégis visszafogta magát. Maga is elvégezte volna ezt a kis ráolvasást, ha istene megajándékozta volna őt a kristálygömb igéivel. Nem tette, és ez jól is van így. A főpap nem szívesen mondott volna le egyik nagy erejű varázslatáról sem, ezért a nevetséges trükkért cserébe.
A gömb belsejében eleinte csak kavargó köd látszott, aztán kitisztult, és fényes, vakítóan fényes kép jelent meg helyette. Homok.
- Valami sivatagban van? - bukott ki belőle, de az anyó lepisszegte. A kép megmozdult és őrült iramban száguldott velük a látvány, majd elemelkedett a talajtól. Lelátó. Rengeteg, teli torokból üvöltő alak! - Hangot nem tudsz mellé varázsolni? - bosszankodott a troll. Ekkor a gömb képe kitárulkozott, és körbeforgatta nézőit. Megmutatta az összetéveszthetetlen Olimpiai Stadiont. - Hát ez nem igaz! Már rég el kellett volna indulnunk, ez meg mulatozik az Arénában. Mintha odakint nem láthatna elegendő vért! - Wright felpattant, de beleverte a fejét a mennyezetről lelógó, kitömött madártetembe. - Csak tudnám, hogy fogom ennyi nép között megtalálni... Bah! Köszönöm a segítséged... - azzal egy marék aranyat szórt az asztalra, és máris indult.
- Várj még... Megpróbálom megtalálni... - suttogta a nénike, és hangja összpontosításról árulkodott.
- Jól van, csak keresd! Én is azt teszem - vetette oda a troll még az ajtóból, és szétrántotta a függönyt. Egy pillanatra vakította csak el a tűző nap fénye, aztán máris a türelmetlen ptoghoz lépett. Az engedelmes jószág behajlította a térdét, hogy gazdája arra fellépve, könnyebben tudjon felmászni rá. A következő pillanatban már el is tűntek a sarkon, és a sátrából előbújó vén manó már hiába kereste őket, kezével árnyékot tartva a szeme fölé.
- Ne a nézőtéren keresd... - motyogta.