Versenyfutás XXXII.

A fáklyák, és delejes varázslángok misztikus fénybe vonták a tisztást. A hatalmas szikla úgy állt a barlang nyílásánál, akár egy sarkig kitárt ajtó, s a két oldalán a dornodonita és az elf épp a maga kis fura párharcát vívta. A kalmárpap arany- és ezüstport használt, és egy különös ecsetet. Néha a jegyzeteire pillantott, és szüntelen mormolt. Olyan mennyiségű mana hullámzott körötte, hogy azok kik elérték már a mágia megértésének szintjét, inkább elfordították arcukat, mert féltek, hogy örökre megvakul mentálszemük. A tűzvarázsló kicsinyke vésőt, és alig valamivel nagyobb kalapácsit használt. Sokféle varázskört és védőrúnát látott már, néhányat felírt már maga is, de most mindegyiken igyekezett túltenni. A lobogó fényben vörös sörénye lángolni látszott, és beharapta alsó ajkát annyira koncentrált. Másféle jelek voltak, és másféle hatalmat rejtettek, de egyvalamiben megegyezett mindkettő. Megtörésükkel olyan energiák szabadulhattak el, amelyek egy kisebb hadsereget is képesek voltak elpusztítani.
Sotydo remo Tokdo senkit nem engedett be a barlangba, egyedül dolgozott. Néha kijött, és ivott. Izmos testéről ömlött a verejték. Aztán máris ment, hogy ott folytassa a munkát, és a mormogó törpedalt, ahol abbahagyta. Hosszú órák teltek el, és a hűlő kohó mellé kikészített kacifántos alkatrészeket lassan mind behordta. Amikor előjött, és szurtos kezét törölgette, csak ennyit mondott büszkén:
- Olyan rácsot kovácsoltam, gyerekek, amit még a démonok sem képesek felnyitni! A kéthüvelykes acélrudakat kvazárlemezek védik, az illesztéseket pedig mithrilszegecsek tartják. Nyolc hüvelyk mélyen véstem a falba a csapokat! A tűztől, és a pusztító mágiától bűbáj védi, és nincs az a fűrész, ami átvágná a vasat, amit törpe rúnák borítanak!
Gunymák anyó nehézkesen feltápászkodott. Most valóban egy megtört öregasszonynak látszott. Tovatűnt a ruganyos mozgás, a lendület és a gúnyos vigyor. Megmozgatta elgémberedett nyakát, és olyan hangsúllyal szólalt meg, mintha épp a világ megteremtésének tényét jelentette volna be.
- No, sámán, végeztem. Öt varázslatra is képes hoourhrsthiti-t találtam csupán. Ezek mind bent vannak a falakban. Ha azt a négy idióta fechiili-t és a tíz ostoba liitheini-t is számolom, akkor összesen harminchárom kísértetet börtönöztem a barlangba. Jobb lenne mielőbb bezárni az ajtót, úgy vélem...
- Én már kész vagyok - mondta flegmán a quwargász kalandozó, és átkukkantott a szikla túlfelére.
- Én is! - vágta rá Chardonnay, és szaporán kopácsolt. - Csak még a mesterjelemet... akarom... idevésni... alulra. Csak tudja már az utókor, hogy ki olvasztotta meg a hegyet!
- Na nehogy már ez az irkafirka működjön! Röhögnöm kell! Ez nem rúna, hanem macskakaparás! - röhögött az elf, és úgy fordult körbe, mintha a kalandozóktól várná a véleménye megerősítését. A többségüket azonban nem érdekelte a téma, akit mégis, azok meg szemernyit se konyítottak a védőrúnákhoz.
- Majd mindjárt megmutatom neked, te beképzelt vikócmajom, hogy mire vagyok képes! - sziszegte a kalandornő, és ellépett a bejáratból. A párharcra aztán nem került sor, mert Baxi a sziklákhoz vezényelte a legerősebb kalandozókat.
- Héhéhé! Óvatosan, te benga! Még megtöröd a külső tercinuszt! Vidd onnan a kezed, nem hallod? - aggodalmaskodott Laure, és olyan féltéssel kísérte a követ, mintha az a tulajdon gyermeke volna.
A kalandozók hosszú rudakat használtak feszítőeszköznek, és nagy hórukkokkal mozdították egyre közelebb a sziklát a bejárathoz. Mielőtt végleg bezárult volna az ajtó, a fáklyafény az odabenn két oldalt felsorakozó elementálokra esett.
- Jól van. Emella, te jössz! - mondta a sámán, és a többiekkel együtt félrevonultak. A lány hatalmas köteg vesszővel a kezében a sziklához sétált, és egy alig-alig hallható, halk dalba fogott. Inkább volt ez egy önmagát ismétlő dallamfoszlány vég nélküli ismétlése, mint igazi varázslat, mégis mámorító melankólia lengte körül a tisztást, amerre elhaladt. Időről időre lehajolt, és egy-egy vesszőt a földbe dugott. Nem használt ásót, vagy más szerszámot, nem volt szüksége rá. Az ágak mintha egyenest belefúrták volna magukat a földbe! Aztán a druida szinte még tovább sem lépett, az egyszerű gallyacska máris növekedésnek indult, levelek szökkentek elő a fonnyadt rügyek alól, indák sarjadtak a tövükből, és a fű is szemmel láthatóan indult növekedésnek.

Baxi egyedül maradt. A többiek a jól végzett munka örömével szívükben elvonultak, miközben Bufa kedvence ott szaladgált közöttük, minden igyekezetével azon fáradozva, hogy a kalandozók folyton fel-fellángoló jellemütközéseit elcsitítsa. A távolodó csoport hamar beleveszett az éjszakába.
Az erdő olyan volt, mintha már az idők kezdete óta ezen a helyen burjánzott volna. Hatalmas, buja rengeteg volt, áttörhetetlen bozóttal. Egy folyondárral telenőtt, sűrű dzsungeldarabka.
A sámán meggyújtotta a füstölőt, aztán elővette, és megsimogatta a sámándobot. Az aprócska láng fényjátéka kísértetiessé változtatta arcvonásait, de ez nem riasztotta el az észrevétlenségből előlépő papnőket. Pont olyanok voltak, mint amilyennek a kalandozó képzelte őket. Kihívóak, büszkék, és erőteljesek. Egy hatalmas birodalom erejének alapkövei.
A troll széles mozdulattal maga mellé intett. Sajnos a Korona hatalma nélkül a sámán már nem volt képes szót érteni az idegen nyelvűekkel, de erre most nem is volt szükség. Az idegen asszonyok közelebb lépdeltek, és letelepedtek vele szemben. Talán tudták mire készül, talán csak sejtették. Nem voltak ellenséges szándékaik, efelől Baxi tökéletesen bizonyos volt, ezért zavartalanul folytatta az előkészítést. A sámánbekecs előtte hevert, a nyúzókéssel együtt. Mikor a füstölő illata átjárta bensőjét, lehunyta a szemét, és mormogni kezdett. A szabadítás dala halkan kezdődött, és a szövege is érthetetlen maradt. A megcsörrenő sámándob zizegése, és tompa tap-tap-jai aztán ritmust és színt vittek az énekbe. A kalandozó felsőtestével lassan, ritmikusan himbálózni kezdett, és ahogy átengedte magát a mámornak, a mozgása is egyre egyenletesebbé vált, immár részét képezve a dalnak.
A griff beavatottja nehéz szívvel vált meg barátaitól. Nem szívesen gondolt rájuk szolgaként, pláne nem rabszolgaként, pedig valójában csakis azért börtönözte őket önnön irhájuk egy-egy darabkájába, hogy amikor a szüksége úgy hozza, előhívhassa a szellemlényeket. Mégis társainak gondolta őket, s ehhez hozzájárult az a néhány csepp sűrű trollvér is, amit a bebörtönzésükhöz elhasznált egykoron. Most, ahogy a szabadítás dala ziháló lüktetéssé duzzadt, a sámán sorra végighasította a bőrfoltokat a zsigerelőkéssel.
A szellemlényeket az idegen papnők is ugyanolyan jól látták, mint a sámán. Erről arckifejezésük híven árulkodott. A vadóc, ugrabugra bolhakutya, azonnal az agyarait vicsorító tigroszlán üldözésére indult, és vidáman körbeszaladták a sámánt. A méla piromenyét csak aztán lépett el a bekecs mellől, hogy alaposan megnézte magának a környezetét... és csak jöttek, jöttek egyre a hűséges, engedelmes jószágok.
Mire a bekecs valamennyi bőrdarabjával végzett harmincnál is több szellemlény ugrált, sétálgatott, körötte, vagy állt, a parancsaira várva.
- Ez az erdő mostantól az otthonotok az idők végezetéig! Az árnyvilág, és a köztes terek lakói mostantól nem léphetnek be oda. Őrizzétek az utolsó leheletig! Menjetek, testvéreim! - kiáltotta, és a dalt, mintha a nyúzókéssel vágták volna el. A szellemlények némelyike még várták a folytatást, ám aztán egymás után, tétován belevesztek a sűrűbe.
Baxi fáradt volt, és kiégett. Mintha lelkének nagyobbik felét is szélnek eresztette volna.
A papnők egyike leakasztotta nyakából vékony láncát, és átnyújtotta Baxinak. Nem mondott semmit. A láncon egy kicsinyke medál fityegett, a sötétben nem lehetett kivenni mit ábrázolt. A papnő példáját aztán mindkét társa követte, és Baxi gazdagabb lett egy karkötővel, és egy gyűrűvel is. Nem tudta mire valók, de tiszta szívvel fogadta azokat. Illett volna viszonoznia az ajándékokat, de semmije nem volt, amit odaadhatott volna. Aztán végül a fogakból, karmokból és csőrhegyekből fűzött láncot vette le a nyakából.
A pillanat megdermedni látszott, és a két világ, két birodalom sorsáért aggódó lelkek szavak nélkül is megértették egymást. Aztán a papnők felálltak, és dél felé indultak.

***

A reggel olyan váratlanul köszönt a kalandozókra, akár egy szívből utált, vidéki rokon. Nem sokat aludtak, és ami keveset mégis sikerült, azt is jobbára álmatlan forgolódással töltötték. Amikor a tábor megmozdult, és az Őrzők népének maradéka gyülekezni kezdett, a ghallaiak nem akartak hinni a szemüknek. Bennszülöttek özönlöttek mindenfelől, mint a szorgos hangyák. Fejükre, hátukra kötött batyuikban ott volt mindenük. A gyermekek tekintetéből szomorú komolyság áradt, ahogy a vigyázó amazonok felügyelete mellett az asszonyok közé sorakoztak.
Reona, és a Vének haladtak a menet élén. Közvetlenül utánuk a kalandozók és a fegyveres harcosnők következtek, majd az őslakosok végeláthatatlan sorai. Eleinte csak az erdő madarai daloltak a fejük felett, aztán valahol a menet közepe táján valaki rázendített egy lassú ritmusú, különös dalra, és az Őrzők hamar felkapták az ének fonalát, az egymásba fonódó versszakok pedig borzongató kánonná olvadtak.
- Remélem Bohmer terve sikerült - mondta Wright Otoaaknak. - Ha elbukott, ezer ryuku légiós vár ránk kivont pengével.
- Nem is tudtam, hogy mostanában ilyen ijedős lettél, testvérem. Ezer katona? Ugyan már! Annyival mi ketten elbírunk! Mint a régi szépidőkben... Emlékszel a varkaudarokra? Micsoda csatákat vívtunk!
- Ez most más, Oto. A varkaudarok szörnyetegek. Nem érdemelnek mást, mint halált. Csak a mi életünk ellenében létezhetnek, a mi földünkön, a mi falvaink közelében. Ezek a katonák azonban parancsot teljesítenek. Nem szörnyetegek, hanem emberek. Pont olyanok, mint Gáldor, vagy Emella...
Otoaak grimaszolva utánozta fajtársa kiejtését.
- Gáldor vagy Emella... Hányingerem van tőlük! Neked elárulom, testvér, hogy mielőtt kikötünk Ghallán, még a hajón ki fogok nyírni mindenkit. Arról a bárkáról csak trollok fognak partra lépni, ezt garantálom.
Wright úgy megdöbbent, hogy lemaradt Otoaak mellől, akinek gyöngyöző kacaja végiggurgulázott a menet felett.
- Te beteg vagy, testvér! - szaladt ki a harcospap száján.
Mögötte pár lépéssel lemaradva Sotydo cammogott. Már nagyon unta Beren szünet nélküli szóáradatát, de nem volt szíve beléfojtani a mondatot. Jobb híján hát hallgatott.
- Barátom! Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyi élménnyel lettem gazdagabb. A versek, és dalok máris itt keringőznek a fejemben!
- Nagyszerű! - motyogta a törpe.
- Sajnos már egy hete elfogyott a papírosom... Felét sem tudtam feljegyezni a születendő szerzeményeimnek, és annyi de annyi mondanivalóm volna még...
A lovag fújtatott.
- Tudod, Beren, kezdem érteni, miért híresztel olyasmiket rólad Laure...
- Milyesmiket híresztel? Én nem hallottam semmit.
- Te reménytelen vagy, Beren - legyintett a törp. - A te szemedben csak a jóság, és a gonoszság létezik, no meg a válaszúton egyensúlyozó többiek. Irigylem tőled ezt a tisztaságot, elf! Nekem sosem sikerült teljesen kizárni magamból a haragot, és a gyűlöletet. Azt kívánom, maradj meg ilyennek, csak engem hagyj békén, kérlek. Ne ébressz rá saját gyarlóságomra!
Eleniosz eskető papja elképedt, és fogalma sem volt, hogy megsértődjön, vagy inkább megköszönje az elismerést.
Talán Reona izgult a legjobban mindannyiuk közül. Vágyta viszontlátni a Fővárost, a gyönyörű, fehér házakat, a Nagykikötő csillogó kékségét, és azt a rengeteg embert, akiktől peszgett a vásár forgataga... no és a katonákat, ahogy a makulátlan egyenruhájukban feszítenek. A harcosnő hiába tudta eszével, hogy mi történt Felsővárosban, az még mindig így élt emlékeiben.
- Ha eljönnél velünk, remek kalandozót faragnék belőled - mondta Chardonnay. - Kemény lány vagy, rettegnék a neved, és a kocsmákban csak rólad verselnének a bárdok.
- Nem érti. Reona nem érted.
- Nem. Persze, hogy nem. De nem baj... - vigyorgott a dornodonita. Kedvesnek szánt mosoly volt, nem rajta múlt, hogy hátborzongatóra sikerült. Irigyelte az amazon tiszta gondolatait, az egyszerű, számítástól mentes logikáját, és a félelem nélküli álmait. Egykor ő maga is ilyen volt. Ártatlan, és akaratos. A Világégés tett olyanná, amilyenné vált. Azon tűnődött, hogy vajon saját egykori önmagát akarja mindenáron életre kelteni?
- Sárdöné akarja Reona öljön mindig, véreket akarja, sokat. Te világja nagynagy. Nem akarja mind véreket de sok harcolja mind. Reona nem. Harcolja nem mindig.
Milyen mulatságos volt azokkal az ártetlan szemekkel, az erőteljes, lendületes mozdulataival, és gyermeki őszinteségével... Igaza van. Nem való Ghallára. A gyilkosok, és kalandorok közé. A korrupt hivatalnokok, a részeges katonák, az önző, álnok kincsvadászok, az öntelt mágusok, és hataloméhes papok közé.
- Nem érti, Reona. Chardonnay nem érteni - gúnyolódott a lánnyal. A futó érzés, ez az ellágyító, nevetséges puhányság eltűnt, mintha elfújták volna. A tűzmágus agya már azon járt, hogy kit kéne legközelebb feláldozni...
Egyikük sem vette észre az ösvény mellett elügető, picinyke, fekete árnyat. A macska könnyű léptekkel kocogott előre. Tudta, hogy baj van, és azt is tudta, hogy hogyan kellene azt megoldani, de ez nem volt ilyen egyszerű. Csak egy futó pillantást vetett a az egymás mellett lépdelő szerelmesekre, és már szaladt is tovább. Fontosabb dolga volt annál, mintsem kihallgassa a titkos szavakat.
- Már az első pillanatban tetszettél nekem - vallotta be a druida.
- Tényleg? Nem ezt érzékeltetted velem.
- Pedig így van. Próbára akartalak tenni, és talán kicsit túllőttem a célon.
- Kicsit? Kis híján kardot vontam Bohmerre miattad! Álnok egy szipírtyó vagy, hallod-e...
A lány elővillantotta legelbűvölőbb mosolyát. Hm. Meggyőző volt, nem vitás, és nem ez volt az egyetlen varázsfegyvere. Egy egész arzenálra való női csáberő volt még nála raktáron.
- Látod? Erről beszélek! Ha most látnád magad... Meg tudnálak zabálni! - mondta Gáldor, és elnyomott egy puszit a lány arcán.
- Ha akarom, látom magam. Ha akarom, nem látnak mások. Ha te akarod, egyikünket sem láthat meg senki... - búgta sejtelmesen a természetpap. - Szeretem a rejtélyes dolgokat, lovagom.
- Ha nincs a háború, talán soha nem találkozunk - vélte Gáldor.
- Talán. Vagy leöljük egymást egy kicsinyes vita során, valamelyik föld alatti útvesztő sötétjében... - nevetett a lány. - Ugyan, már! Kalandozók vagyunk. Az élet nem áll meg. Visszatérünk a kontinensre, és haladunk tovább a saját utunkon. Nem vitás, jól érzem magam veled, de...
A lovag rátette mutatóujját a lány ajkára, mintha csak egy csöpp lakatot zárt volna rá.
- Ne ronts el mindent. Ki tudja, még mit hoz a jövő? Holnap beszélek Berennel, és...
Emella megtorpant.
- Gáldor! Ne hülyülj meg teljesen, kérlek. Én soha nem fogok férjhez menni! Se hozzád, sem máshoz. Azt hittem, ezt már réges-rég tisztáztuk.
A lovag nem válaszolt, és nem várta be a lányt. Lehorgasztott fejjel bandukolt tovább, s keményen összeszorította a száját. Nem figyelt maga elé, és majdnem eltaposta az előtte botladozó árnymanókat.
- Hé! Te mamlasz! Nézz már a lábad elé! H már elvakít a vágy, legalább a koromat tisztelhetnéd, te ló! - rikácsolt a boszorka, de azért mindketten félreálltak a naplovag útjából. Indultak volna tovább, mikor Emella is elcsörtetett közöttük.
- Szerinted is szerelmesek? - kérdezte a manólegény.
- Azt én meg honnan a rossebból tudhatnám? Sose voltam szerelmes, édes fiam. A férfiak csak engedelmes barmok, akiket jólesik kihasználni néha. Ennyi. Szerelem? Ugyan már! Mire jó az? Csak összezavar mindent.
Authoricus mondott volna valamit, de aztán meggondolta magát. Egy percig némán bandukoltak egymás mellett.
- Mond csak anyó, te nem vágyakozol néha arra, hogy valahol egészen másutt légy? Mintha csak vendégségben lennél a testedben, és valójában egészen máshová tartozol?
Az öregasszony furcsa szemeket meresztgetett a fickóra, és a csupasz csodaágat áttette a másik vállára. Nem azért, mert olyan nehéz volt, hanem, hogy jobban lássa a manó ábrázatát.
- Nem is tudtam, hogy te ekkora filozófus vagy, bogaram. Hogy ki kinek a testében van, arról hosszan tudnék mesélni neked. Hidd el, láttam már egy-két igencsak cifra dolgot életemben. Ez a test, amit használok, olyan nekem, mint egy ruha. Én már csak tudom... Bármikor újjá teremtem. Másra nem is jó, mint hogy használjam kedvemre. Ha a kéjre vágyom, hát arra, ha a pihenésre, akkor meg arra. Mi másra volna való egy test?
- Na jó, de a lélek...
- Hordtad te is a koponyát a nyakadban egykoron, ha nem tévedek. Mire ez a nagy lélek így, lélek úgy szöveg... Nem kell engem levenni a lábamról. Mondd csak meg kerek-perec, ha megkívántál. Virágot se várok, meg más efféle, felesleges marhaságot.
- Veled nem lehet beszélgetni - duzzogott Authoricus. - Felgyülemlik bennem a sok kétség, végre rászánom magam, hogy kibeszéljem valakivel, erre kigúnyolsz.
- Nyugi, életem, annyit beszélgethetünk még öreg napjainkban, amennyit csak akarunk.
- Úgy érted, a te öreg napjaidban? A dédanyám lehetnél.
- Majd jól szájon váglak, kisfiam, csak sértegess! Tudod, hogy a nők érzékenyek a korukra. Nem vághatod csak így a pofámba. Jó, hogy azt nem mondod, öreg vagyok hozzád.
- De ha egyszer az vagy.
- De nem vagyok! Tedd csak ide a koszos kezed a szivemre... Ne a mellem simogasd, te vadkan! Ide... Érzed, hogy dobog a szívem? Belül fiatalabb vagyok még nálad is - bizonygatta a nekromanta.
Authoricus legyintett.
- Ráncos vagy, és löttyedt. Nem kellesz. Kerítek inkább egy fiatalabbat. Olyan tüzes, belevaló fajtát.
- Aham. Aztán mihez kezdesz vele, ha a szakítás bánatában megszabadítalak attól a fikarcnyi kis testrészedtől, mondd?
- Hogyan szakíthatnánk, hisz semmi közöm hozzád!
- Még nincs, büngyürkém. Még nincs...
Thoron-Laure visszafogta a széltáncost, és a quwarg úgy táncolt alatta, mint egy izgága alanori kanca. Elege lett ebből a két büdös manóból. Eddig is csak azért tűrte a hangjukat, mert lefoglalták saját gondolatai. Nagyon nem tetszett neki a trollok kis brancsa. Ellenszenves, ostoba barmok, mind! Alaposan meg kéne őket leckéztetni. Abban is biztos volt, hogy Otoaak forgat valamit abban az agancsos koponyájában! Nem ártana, ha ki tudná deríteni, hogy mit.
A magasból átlátta a hosszan kígyózó embersort. Felemelkedett a nyeregben, és hátra is elnézett. Az őslakosok halkan énekeltek, és úgy sorjáztak elő a sűrűből, mintha a sor soha nem érne véget. Nem tudta volna megmondani, hogy mi nyugtalanítja annyira, de határozottan érezte a gyomrában.
- Mindenki érzi, nem csak te. Én is, pedig már szakítottam mentorommal.
Laure esküdni mert volna rá, hogy egy pillanattal korábban a troll még nem volt a közelben. Amott, hátul beszélgetett Bohmer parancsnok katonáival. Vagy az korábban volt?
- Nem szeretem, ha ha meglepnek. Ilyenkor néha gondolkodás nélkül cselekszem. Jobb, ha te is leszoksz erről, sámán - mondta élesen.
- Ugyan már. Nem miattam vagy ideges. Istened türelmetlen, és arra készül, hogy megszegje a tiltást, amit Teremtőnk rótt minden érző lélekre ezen a világon, és nem csak ő. Az istenek idejönnek, elf, és cseppet sem érdekli őket, hogy ennek milyen következménye lesz. Sietnetek kell.
- Azt mondtad, hogy nem jöhetnek ide. Hazuttál, vagy tévedtél?
- Azt mondtam, nem szabad idejönniük. Most épp azon fáradoznak mind, külön-külön persze, egymás elől rejtőzve, hogy kitudják e tiltás természetét. Hamar rá fognak jönni, hogy a Paktum csak adott szó, nem más.
A mágus elgondolkodott.
- Mit tanácsolsz? Mit kellene tenni, hogy ne jöjjenek ide?
- Tud te azt jól, barátom... Holnap éjjel, mikor kifutunk a ködből, és Ghalla felé vesszük az irányt, mindenkit feladat vár. Ha csak egyvalaki is meghátrál, minden erőfeszítéstek hiábavalóvá lesz. Túl kell lépnetek kicsinyes huzakodásaitokon, és egyformát kell hazudjatok.
A halkan nótázó sor kibukkant a főváros feletti hegyoldalra. Az elf csak egy pillantást vetett a fehér falak tömkelegére, és már fordult is vissza a válasszal, de a troll már nem volt ott. Hátul beszélgetett az Osztag tagjaival...

- Nem is tudom, Bohmer. Ez egy kicsit bizarr nekem. Mi van, ha már holnap kiirtják az őslakosokat? Maradnunk kéne még egy ideig, hogy lássuk, mi sül ki ebből.
- Miért tennék? Ezek katonák, nem vérengző szörnyetegek. Ők már nem hódítók, hanem haükeydoiak. Keresve sem találhattunk volna megfelelőbb őröket a szigetre. Elegen vannak, hogy használják a katapultokat, ha kell, a csónakokkal érkező gyalogságot könnyedén visszaverhetik, és még néhány jól felszerelt bárka legénységére is futja belőlük.
- De nincs köztük varázsló... - aggodalmaskodott Dred Hornwill.
- Nos, igen. Harcászati szempontból ez valóban probléma, de úgy vélem, nagy hiba volna meghonosítani itt a mágiát. Megrontaná ezt a népet.
A kalandozók a Szentély nagytermében ücsörögtek. Ez a helység volt az egyetlen a városban, amit valamennyire megkímélt az összecsapás, és elegendően nagy volt, hogy mindannyian beférjenek. A padlót ülőpárnák, tarka szőttesek, és kivehetetlen motívumokkal díszített szőnyegek borították. Középütt, réz- és bronztálakban a legkülönfélébb gyümölcsök kínálgatták magukat, öblös agyagkorsókban pedig mézsör illatozott, mégsem fogyasztott belőlük senki. Beren Peredhil a látszólag szendergő macskát simogatta, időnként egy lerágott végű plajbásszal firkantva valamit egy tenyérnyi pergamen fecnire, Gunymák anyó Authoricus-szal évődött, Gáldor Emellát babusgatta, Sotydo késével bütykölt valami felismerhetetlent, ami feneketlen zsákja mélyéről került elő... Páran a hazaútról beszélgettek, mások a falfestményeket vizsgálgatták, és úgy vitáztak azokról, mintha a művészet értő beavatottjai. A káoszpapok félrehúzódtak és lapos pillantással méregették a többieket. Ahány kalandor, annyi különböző értékrend, és világ... egy valamiben azonban hasonlóan viselkedtek. Időről-időre a belső kupolaterem felé pislogtak. Túl hosszúra nyúlt a tárgyalás.
Csak a Vének, a Teremtő ifjú papjai, a griff-sámán, és a két botcsinálta ryuku hadúr voltak benn, no meg Reona és Chardonnay, mint tolmács. Körbeülték a helyiséget, és halkan vitatkoztak. A bejárattal szemben trónoló vénség néha belelapozott az ölében tartott, hatalmas könyvbe, és színpadias hangon felolvasott belőle, a maga furcsa, érthetetlen nyelvén. Aztán rendszerint Reona beszélt, Chardonnay pedig fordított... Bohmer elgondolkodva figyelte a különös társaságot.
- Az biztos, hogy hosszú hónapokba, tán évekbe is beletelik majd, mire oldódik a bizalmatlanság. De aztán megtörténik majd ez első házasság, és megszületnek az első kölykök... A katonák derekasan dolgoznak majd, és a maguk ízlésére formálják a kikötőt. Rendbe hozzák a hajókat, és talán újakat is építenek. Kitanulják a halászatot, és közben őrködnek majd a sziget felett a maguk saját, szigorú katonatörvényeik szerint...
- Javíthatatlan álmodozó vagy, Bohmer! Már egyáltalán nem csodálom, hogy képes voltál sereget toborozni. Ha sokáig hallgatlak, tán még engem is meggyőzöl a végén - göcögött Dred.
- Helyesen cselekszünk, barátom, érzem. Itt belül a lelkem nyugodt, és a szívem tiszta. Hosszú béke vár erre a szigetre.

Thoron-Laure a templom ajtajában állt, és a kikötőt figyelte. Mindenütt légiósok nyüzsögtek. A legtöbbjük máris hozzáfogott, hogy rendbe tegye a maga számára kijelölt kis kalyibát. A kopácsolásuk idáig hallatszott. A tetőt javítgatták, és az ajtókat, ablakokat. A hosszú, kecses csónakjaik oda-vissza jártak a félig elsüllyedt csatahajók, és a part között. Mindent kihordtak, amit csak fontosnak ítéltek. Fegyelmezettek voltak, és összeszedettek. Mindenki pontosan tudta, mi a dolga, anélkül, hogy azt bárki megmondta volna neki. Az elfnek önkéntelenül is a quwargok jutottak eszébe, és az a világ, amit a szörnyek építenek, és rombolnak egyszerre. A fekete kelmébe, és darócba öltözött, fegyvertelen katonákban ugyanazt az ellenállhatatlan eggyé tartozást vélte felfedezni, mint a rovarlényekben. Bár nem viselték az obszidián színű, csillogó vértjeiket, könnyű volt azt elképzelni rajtuk, és így a hasonlatosság még félelmetesebbé vált. Az istenek irgalmazzanak Ghallának, ha egyszer a Császár komoly hadsereget küld a Királyság ellen!
Laure nekitámaszkodott a kapufélfának, és tekintetét a Felsőváros felé fordította. Az Őrzők népe nem nagyon mozgolódott. Félnek - gondolta a kalandozó. Odafenn, a lépcsősor végén pöffeszkedő házakban ötezernél is több asszony, és gyermek várta, hogy a Tanács döntsön a sorsukról. Aranysas meg volt róla győződve, hogy őrültség két renegát légiósra bízni a szigetet, de ezt a véleményét nem hangoztatta. Közömbös maradt. Egyáltalán nem érdekelte az őslakók jövője. A mágus hosszú élete során mindig a szemlélődést tartotta a bölcsesség legfontosabb eszközének. Csak akkor avatkozott mások ügyeibe, ha érdekében állt, és úgy érezte, itt már megtette a kötelességét. Ha holnap leölik egymást, hát leölik. Mit tehetne még?
A troll sámán hangja körbejárta a helyiséget.
- A döntés megszületett, barátaim - mondta hangsúlytalanul. A kalandozók felálltak, és feléje fordultak. - A tanácsnak nem sok választása volt, hisz a katonákat nem tudják sem elűzni, sem elküldeni. Maradniuk kell, és a Vének nem kívánják a halálukat. Thqi-pes és Jeili kivívták a légiósok megbecsülését, és tiszteletét, ezért egyelőre elfogadják őket vezetőjüknek. Nehéz idők jönnek, a távozásunk után, de vállalták e küldetést, hisz mi mást is tehetnének?
- Korona rejtekhelyét csak mi ismerjük, akik itt vagyunk, senki más. Még a Vének sem tudják, hol van, és ez így helyes. Elmondtam a Tanácsnak, hogy távoznunk kell mielőbb, mert égi mentoraitok már nyugtalanok. Az Őrzők elfogadták ezt, bár marasztaltak, és a vendégszeretetükről biztosítottak.
- Akkor gyerünk! Mire várunk még? - kapta a vállára a málháját Sotydo. Mindenki indulni készült, Baxi azonban még folytatta.
- Thqi-pes nekünk adott három csónakot. A vízen gyorsabban eljutunk az északi oldalon horgonyzó hajóhoz. De mielőtt elhagynánk e termet, esküt kell tennünk. Erős esküt. Kivétel nélkül mindenkinek - forgott körbe a sámán, - hogy soha, senkinek nem beszélünk arról, ami itt történt. Még az isteneiteknek sem tesztek említést róla. A világ sorsa van a kezünkben, és az adott szavunk erejétől függ.
Bufa kedvence körbeszaladta a trollt. Nyújtózkodott, kimeresztette körmeit, és hatalmasat ásított.
- Nem oldhatja meg nyelveteket a bor, nem beszélhettek álmotokban, és nem írhatjátok le emlékeiteket soha. Én bízom bennetek, de az Őrzők nem bíznak. Az eskütöket mágiával kell megpecsételnünk.
A ghallaiak morgolódtak, és mindenkinek véleménye volt. Végül Otoaak fogalmazta meg a kérdést.
- Miféle mágiával? Az én agyamban nem turkálsz többé, arra külön megesküszöm...
Baxi leintette a zúgolódást.
- Mindannyian láttátok már anyó famulusát, néhányan még a hangját is hallhattátok - a cica úgy nézett fel a hatalmas termetű sámánra, mintha mosolyogna, pedig a macskák nem tudnak mosolyogni. - Nem kell mást tennetek, mint igaz hittel, meggyőződéssel esküdni, s ő a hatalmával majd megpecsételi az ígéretet. Nos, Chardonnay? Esküszöl, hogy a titkot megőrzöd?
A dornodonita eddig elmélázva ácsorgott a troll mellett. Neve hallatán felkapta a fejét.
- Persze. Persze, esküszöm. Tegyem közben a szívemre a kezem, meg ilyesmi?
"Nem, az nem szükséges. Hiszek neked" - dörgölőzött hozzá a macska. "Istened paktumot kötött a Káoszúrral, de már meg is szegte azt. Vigyázz magadra, tűzmágus! És ne feledd, a gonoszság nem egyenlő az ok nélküli pusztítással!"
Chardonnay nem érzett belül semmit, de azért komoran bólintott.
- Dred? Esküdj, kérlek.
A harcospap kihúzta magát, és miközben a macskát figyelte, öklét a szívére tette.
- Esküszöm a lelkemre, és hitemre, hogy a titkunkat megőrzöm.
"A büszkeséged, és hivalkodásod a vesztedet okozhatja. Légy figyelmesebb másokkal, és az életed megtelik örömmel."
- Esküszöm... - mondta Bohmer Kair, és azt várta, hogy a lényét valamiféle világokon túli megvilágosodás járja át. Ehelyett egy vidám gyermeklány hangja csendült az agyában.
"A világ nem a jó és a gonosz harcából született, lovag, ahogyan te véled. Ezt a harcot a szívek mélyét mardosó kétség gerjesztette. Egykoron csak szeretet létezett. Higgy te is a szeretetben!"
A famulus körbejárta a termet, a kalandozók pedig sorra esküt tettek, aztán egyesével, halkan kivonultak. Tompika maradt a sor végére. Bár fogalma sem volt, mire kell esküdni, azért megtette ő is.
Baxi Otoaak felé fordult.
- Csak te maradtál, testvérem. Csak te és én.
- Tudod, Baxi, azon gondolkodom, hogy miért küldött engem ide Chara-din. Egy szóval sem említette a Koronát. Azt mondta: "Elmégy Haükeydora, és a kedvemre teszel." Azt hiszed, nagyon okos vagy, hogy mindenféle szellemekre bízod az életed, holmi köztes tereket emlegetsz, amiről én még sose hallottam, megtagadod a Holtak Urát, és játszod itt a világmegváltót... Chara-din bölcsessége nem mérhető a szánalmas ghallai istenekével, testvérem. Chara-din tudja már rég, amit te most el akarsz titkolni előle. Ha akar, idejön, és elsöpri ezt a szánalmas kócerájt.
A sámán állta a káoszpap tekintetét.
- Esküdj, Otoaak, kérlek, hogy mindannyian hazamehessünk végre.
- Esküdjek? De miért tenném? Ha Chara-diné lesz a Korona, Egyistenné emelkedik, és én leszek a leghatalmasabb papja!
- Ha ennek így kell lennie, hát így lesz. De ne te légy, aki elpusztítod a világot! Megteszi majd más. Elpusztul minden, amiért érdemes élni. Nem lesz senki, aki előtt hatalmad fitogtathatod, sem Olimpia, ahol győzedelmeskedhetsz, és más kalandozók sem lesznek, akikkel gyilkos párbajban élheted ki vágyaid. Semmi nem lesz, csak halál. A többi istennel együtt elpusztul minden, és Ghalla ugyanolyan sötét világgá lesz, mint amilyen a káosz birodalma. Tényleg ezt akarod?
- Nem.
- Esküdj meg, kérlek, és őrizd meg a titkot.
Otoaak fanyar mosolyra húzta a száját. Úgy vizsgálta tudattársa arcát, mintha belelátna a fejébe.
- Te tudod - mondta bizonyossággal.
- Igen, tudom. Már láttam, és ha úgy akarom, látom újra a jövőt. Én sámán vagyok, Oto. Emlékezz vissza népünk meséire. Nem érnek el istenek, és nem befolyásolja tetteimet semmilyen égi hatalom. Tudod, hogyan szólnak az ősi tanítások... A sorsunk már előre megíratott, a születésünk pillanatában. Csak rajtunk áll, hogy mennyit küzdünk ellene, és mennyi csalódás ér.
A káoszpap mélyet sóhajtott.
- Kiirtottam volna mindenkit a hajón...
- Tudom. De hidd el, nem éreztél volna elégtételt.
- A káosz hite az egyensúly megbontásáról szól. A változásról, és a hatalomról...
- A káosz hite nem ezen a világon született, Otoaak. A Teremtő pont a te istened ellen készítette a Koronát. Ők ősellenségek, testvérem. Az egyik megteremtett téged, míg a másik uralkodik rajtad, és egyik ellen sem tehetsz semmit. Esküdj, kérlek!
A Koronaszentélyben eközben sorra felálltak a Vének, és komoly ábrázattal kifelé indultak. Baxi megragadta fajtársa karját, és egészen közel hajolt hozzá.
- Ez a sziget, ezek az emberek mind nem számítanak! Csak te számítasz! Hogy hagyod-e kihasználni magad? Hagyod-e, hogy urad bábja légy, akit zsinóron rángat? Hagyod-e, hogy megfosszon az akaratodtól? Ez a világ így vagy úgy de elpusztul, és népünk leszármazottjai a föld méhébe bujdosnak. Elrejtőznek majd egy Ellenségnek nevezett ismeretlen hatalom elől, akiről mit sem tudnak... de addig még ezer év boldog élet vár rájuk. Ha istened halandóvá lesz, egy hetük se marad, nemhogy ezer évük!
Egy hosszú pillanatig így álltak ott, egymás szemébe nézve, aztán Otoaak lassan bólintott.
- Esküszöm, hogy titkunk megőrzöm. Azért, mert troll vagyok mindenek előtt, és a népemet nem hagyom kiirtani. Tudd meg, csak ezért teszem! - sziszegte a káoszpap, és kicsörtetett a teremből. Az őrzők, és a két renegát légiós értetlenül bámult utána. Baxi az érkezőkre nézett.
- Thqi-pes, várj, kérlek! Sok mindent meg kell még beszélnünk, mielőtt elmegyünk - mondta és a katona engedelmesen bevárta, amíg a Tanács tagjai kivonulnak a templomból.

- Ez egy grensfreegreter - mondta Thqi-pes, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
- Jól van, ezt már mondtad. De mire való? - értetlenkedett Dred.
- Csak a mágusaink tudják használni, no és a Nagyistenek papnői. Azt hiszem, szét kell valahogy hajtogatni, és rálépni. Még sosem láttam működés közben. Ez amolyan titokféle minálunk. A vajákosok pedig féltékenyek a titkaikra.
- Szóval ezzel el lehet jutni a Császár városába?
- Gondolom, igen.
Az Osztag, és a kalandozók serényen rámoltak a három legnagyobb csónakba. A két ryuku varázstudó szorosan megkötözve, kipeckelt szájjal ücsörgött a csomagok között. Mindenki izgatott volt, és már azon járt az agyuk, hogy mit fognak kezdeni magukkal, ha visszatérnek a szülőföldre. A katonák segítettek nekik, de mindkét csoport tartotta a távolságot a másiktól.
Dred Hornwill elgondolkodva nézegette a furcsa, egymáshoz illesztett, vékony fémlemezekből készült szerkezetet. Nem tudta szétnyitni, bárhogyan is próbálkozott vele. Olyan volt, mint egy összehajtogatott térkép.
- Vajon miért nem ment el a többi tiszttel együtt?
- Nem tudom. Azt sem értem, hogy miért használtak csónakokat. Így nem tudták partra tenni a gólemeket, és a teknőcöket sem. Az invázió többnyire, hogy is mondjátok... varázshídon át történik - mondta a légiósból lett hadúr.
- Igen, tudom, miről beszélsz. Volt szerencsém látni, amikor... mindegy.
- Uram. Én nem fogom elfelejteni, amit értem, értünk tettél odaát, a Nagystadionban. Soha. A mi világunkban az önfeláldozást szükségtelen, és értelmetlen erőpocsékolásnak tartják. A gyengének el kell hullaniuk, hogy a sereg egységes, és erős legyen. Így tanítják. Ezért nem fog tenni semmit a Nagykán a te országodban a fogságba esett katonái életéért. Lemond róluk, mert gyengék. Az erősek nem esnek fogságba.
- Furcsa egy népség vagytok, ti ryukuk. Másként jár az agyatok. Szinte hiányozni fogtok - mondta Dred, és zsákjába süllyesztette a furcsa varázseszközt.
- Uram, megkérlek valamire.
- Hallgatlak, Thqui-pes.
A katona halkan szólalt meg.
- Ne gyűlöld a népem, Dred Hornwill. Mi sem gyűlöletből háborúzunk, csak... nem értünk semmi máshoz.

22. Fejezet — A Császár
Thui-then Kontinens, Császárváros

A férfi gondterheltnek látszott. Morózus hangulata kiütközött arcán, és testtartásán. Trónusa karfáján könyökölt, öklére támasztva arcát, és most nyoma sem volt a fensőbbségének, annak az uralkodói gőgnek, amit udvartartása előtt álcaként rendre magára aggatott. Nem kellett, hogy elkendőzze gondjait, hiszen rajta, és a homályban rejtőző testőrökön kívül csupán a három papnő volt a teremben. Hívatlanul érkeztek, és nem hajtottak térdet, csak az arcukat fordították a prémekkel borított padló felé. A ryuku nagyistenek legmagasabb rangú helytartóinak nem kellett megalázkodniuk.
Amikor a Császár megszólalt, a hangja rekedtes volt, és beletörődő.
- Halljam, mit tudtatok meg!
Faophanye, Zyuera főisten követe válaszolt a kérdésre.
- A jóslat értelmet nyert, és igaznak bizonyult, Uram. Azt a szigetet a Paktum törvényei óvják, és egy ősidőkből származó nép lakja. Őrzőknek nevezik magukat, és joggal teszik, mert elpusztíthatatlanok.
- És mit őriznek, mondd?
- Csupán titkokat, uram, melyek nem képviselnek sem hatalmat, sem értéket. A világ titkait, amit mi hárman sem értettünk tökéletesen.
Az uralkodó eltöprengett ezen.
- A tisztek és mágusok azzal tértek haza, hogy saját katonáim fordultak ellenük, saját hajóm legénysége támadta meg őket. Hogy nem tudták kihajózni az ostromgépeket, hogy erőteljes mágikus ellenállásba, és hatalmas hadseregbe ütköztek. Hazudtak talán?
- Nem hazudtak uram. Mi is hallottuk az Istenek Kürtjelét, és erejétől a szívünkbe félelem költözött. Láttuk az idegen harcosokat is, akiknek harctudása csak bajnokodéhoz, varázsereje csak főmágusodéhoz fogható. Tucatnyian voltak, pedig közülük egy is jó eséllyel szállt volna szembe egész seregeddel. Kalandozóknak nevezik magukat, és saját isteneiken kívül senkinek sem engedelmeskednek. De nem csak ők védik azt a szigetet. Olyan erő óvja, amit talán egész flottád sem törhetne meg. Pedig nincs ott semmi, aminek hasznát látnád, uram. Csak fájdalom, halál, és szenvedés lakik azon a helyen - mondta a papnő csendesen.
- Miért védik akkor ennyire a semmit? Minek ekkora erő egy jelentéktelen helyre? Kétlem, hogy azok a titkok lennének ennyire fontosak.
- Fontosak, uram, nagyon is azok. Érintetlen titkok, amelyeknek jobb, ha nem háborgatja őket senki. Mindhárman arra kérünk, uram, kerüld el azt a helyet.
- Tudod, hogy bízok benned, Faophanye, és a szavadra mindig hallgatok. Amit mondasz, elfogadom, pedig kétségek ébredtek bennem. Túl sok a kudarc. Míg távol voltatok a Nagykánok szövetségre léptek ellenem, ráadásul maguk mellé állítottak két kalózvezért is. A Fájdalom Tengerén ma több ellenséges hajó portyázik, mint eddig bármikor. A gondok sokasodnak. Elküldtem a Gyémánt Flottát egy falatnyi királyság elfoglalására, maga Khjue-te-do állt az élükre! És tudod mi maradt a seregből? Egy maroknyi varázsló! Azzal tértek vissza a színem elé, hogy a vereségről számoljanak be, és hogy kegyelemért könyörögjenek! - az uralkodót a felidézett emlék úgy felingerelte, hogy mérgében a karfára csapott. - És akkor még ott ez a rejtelmes sziget is... Hgoomlh mit tanácsol a császárodnak, mondd?
A megszólított papnő felemelte sötét tekintetét.
- A Voltak ura, helyesli, hogy feláldoztad a gyengéket. Lelkük hűséges rabszolgává lesz majd a kezei alatt. Megfutamodásuk megbocsáthatatlan, de Hgoomlh jósálma szerint elkerülhetetlen volt.
- Örömöd leled benne, ha császárod belátja, tévedett? - mosolygott fanyarul a férfi. - Jegyezd meg jól, ezt a percet, mert többé nem fogod az én számból e szavakat hallani!

- A vihar, ami felingerelte a kisebb isteneket végre elült. A Voltak megnyugodtak, és ismét elfoglalták helyüket a hatalmi körben. A rend lassan helyreáll, uram.
- Az első jó hír ma... - húzta el a száját a császár, - és a tengerek ura mit üzen nékem?
- Dwayhgou most mellettünk áll, uram - mondta az aranyszín tógás papnő. - A Fullasztók, és a Cápaszigonyosok szektája kiesett a kegyeiből, egy elrontott áldozat miatt. Jó pár hét, mire kiengesztelik az Élők Istenét. Addig a kalózok hiába fohászkodnak, Dwayhgou füle süket lesz kérő szavukra. Most kedvünkre uraljuk a szelet, és a hullámokat! Kedvező a jelek a tengeri hadjárathoz...







Epilógus

Otoaak féltérdre ereszkedve, lehajtott fejjel várakozott a monolit előtt. Istene víziója csupán pár méterre lebegett előtte.
- Mondd el, mit végeztél! - harsogta a káoszúr.
- Azt tettem, amit parancsoltál, uram. Káoszt szítottam a halandók között... és mellesleg elindítottam az Úton a tanítványomat.
- Igen. A tanítványt felkészítetted, én mégis elégedetlen vagyok veled. Együtt léptél partra azokkal a fehér aurájú halandókkal... Tán erősebbek voltak nálad?
A kalandozó összeszorította a fogát, és uralkodott magán.
- Nem, uram. Könnyedén megölhettem volna mindenkit, de úgy láttam jónak, hogy éljenek még. A haláluk már elrendeltetett. Egyenként, személyesen fogom levadászni őket.
- Jól van, tanácsos. Most pedig halljam, mi történt Haükeydon!
- A szigetet őrző bennszülött csordát egymagam is lemészárolhattam volna, uram, de valamiért, amit én sem értek, nem tettem meg. Furcsa kisugárzása van annak a helynek. Eltompítja az agyat, és elfojtja az érzéseket. Nem voltam a magam ura odaát.
- Mi történt a Teremtő Koronájával?
- Minden kalandozó azért érkezett a szigetre, hogy elragadja az Ereklyét, de senki sem tudta megszerezni azt. Az Őrzők népe sem tud róla semmit, bár a nyoma mindenütt ott van. A képeiken, a hitükben, és a mondáikban. Van egy könyv, amiben homályos jóslatokat őriznek. Ezek alkotják a hitük alapjait. A Teremtő papjai azonban eltűntek a szigetről. Talán elpusztultak, nem tudom. Lehet, hogy a Koronát is magukkal vitték. Nincs már ott senki, aki az ősi vallást tanítaná.
- Érzeted a Korona hatalmát?
- Csak felszínesen. Olyan, mint egy árnyék, ami beteríti a szigetet. Mindenütt ott van, és mégsincs sehol, és...
Chara-din felfoghatatlan alakja megremegett. A főpap a fejéhez kapott, és elzuhant a porba.
- Ugye tudod, te pondró, hogy ismerem a lelkedet?! Mindent tudok rólad, és az emlékeid immár az enyémek...
Otoaak a földön hánykolódott, és nyüszített a fájdalomtól, de tűrte, hogy istene lecsupaszítsa, kiforgassa, és elorozza emlékeit. Aztán hirtelen lett vége. A kín megszűnt, és a troll összeszedte magát.
- Állj fel, tanácsos! Látom immár, hogy hűséged nem hagyott cserben, és őszintén beszéltél az imént. Tévedtem, amikor csalárdnak hittelek.
A káoszpap Chara-din jelét írta homloka, majd a szíve fölé. "Értelmem, és lelkem a tiéd."
- Halld meg halandó, újabb parancsomat! Ölj meg egy vg’axtol torzítót! Hatalmadat most ismét megnövelem kissé... Szolgálj hűségesen, mint eddig, és jutalmad nem marad el - mondta az istenség, és eltűnt.
Otoaak megkönnyebbült, és a földre roskadt. A különös fekete macska körül járt az agya. Ki hitte volna, hogy tényleg képes ilyesmire? A famulus hatalma elfedte emlékeit a káoszúr elől...
- Bufa... hm. Azt mondják isten volt egykor. Talán tényleg létezett? - tűnődött a troll, aztán hozzáfogott, hogy összeszedje málháját, és felnyergelje a ptogot. Elnézet Észak felé, ahol az árnytündék titokzatos birodalma várta őt, új kalandokkal.

vége