Versenyfutás XXXI.

Chardonnay szinte berobbant közéjük. Olyannyira felpörgette magát, hogy pár pillanatig csak forgolódott, és az ellenfelet kereste. Se látott, se hallott ebben a felfokozott lelkiállapotban. Bárkinek nekirontott volna, mint a sarokba szorított óriáspatkány, ám a tisztáson épp senki nem akart az életére törni.
"Nincs mitől tartanod, tedd le a fegyvert." - hallotta közvetlenül az agyában csendülni egy pajkos fruska hangját. Egy csapásra eloszlott a gyomrát görcsbe rántó izgalom, a düh, és a gyilokvágy. Csak most fogta fel, milyen különös helyzetbe került, amikor a pillantások kereszttüzében állva, tétován hüvelybe tolta fegyverét.
A kalandozók némelyikét nevéről is ismerte. Ott volt például az a gőgös tekintetű, hegyomlás méretű troll, Otoaak. Erdauin kalandorai általában messzire elkerülték őt, ereje és agresszivitása miatt. Most karba font kézzel állt, jobbról, kissé félrehúzódva, mint a nyugalom szobra. Tőle nem messze egy másik troll ücsörgött a földön, aki elmélyülten vakarózott, és egy fűszálat rágicsált. Mint egy nagy békés család, a délutáni pihenőjén...
- Légy üdvözölve körünkben, Chardonnay - mondta a barna szemű druida. Odalépett hozzá, és átölelte. - Jó téged újra látni.
- Emella! Hát pont téged...
A dornodonita és a természetpapnő egyazon közös tudat tagjai voltak, és már hosszú évek óta ismerték egymást.
- Igen. Ugyanazért vagyok itt, amiért te. Lám, isteneink ellenfelekké tettek minket, s már csak rajtunk áll, elfogadjuk-e a döntésüket.
- Üljetek már le a seggetekre! Épp a legérdekesebb résznél járunk! - vartyogta Gunymák anyó a varázslónő háta mögül. - Remélem nem nyuvasztottad meg a vőlegényemet, te ostoba liba?
Chardonnay sarkon perdült. A boszorkány egy kidőlt fatörzsön ült, és olyan felsőséges, pimasz pofát vágott, hogy a dornodonita hátán végigfutott a hideg.
- A Korona soha nem lesz a tiéd... - kezdte volna, de valahogy elillant szavai mögül a harciasság. Anyó a szavába vágott.
- Tudom. És ha befognád végre a csőröd, azt is megtudhatnánk, hogy miért.
A mágusnő teljesen összezavarodott, és ide-oda kapkodta a tekintetét. Emella eközben visszaült az ismeretlen fénylovag mellé, és befészkelte magát ölelő karja alá. Chardonnay úgy érezte, menten megőrül, hisz a szeme láttára állt feje tetejére a világ! Egy hófehér aurájú paplovag békésen vigyorog egy közismert sorozatgyilkos jelenlétében összebújva az ő tudattársával, aki az istenek parancsára az ellenségévé vált... Ezt a tébolyt csak a Teremtő Koronája okozhatta!
Az Ereklye pont ott lapult, ahol a szökésekor látta, a vén fa odvában. Ugyanolyan sejtelmes volt, egyszerű, és mégis gyönyörű. Ahogy rápillantott, ismét előbuggyant emlékeiből az a leírhatatlan érzés, amit az érintése okozott. Halványabban bár, de újra átélte az Univerzum teljességét, és önkéntelenül lépett egyet a Korona irányába. Csak ekkor vette észre a vénséges fa előtt fekvő fekete macskát.
- Rendben van. Elmagyarázná végre valaki, hogy mi a fene történik itt?
- Természetesen.
Az árny a macska mellett állt, s ha nem szólal meg, a kalandozó sosem veszi észre. Chardonnay hunyorított, de a részletek még így is kivehetetlenek maradtak.
- Ki vagy te?
- A Griff sámánja, és a Korona új őrzője - mondta a jelenés. - A világ sorsa most a ti döntéseteken múlik, és én azért vagyok itt, hogy jól döntsetek. Hamarosan mindenki megérkezik, akinek itt kell lennie. Légy türelemmel.
Mintha csak az árny szavait akarná alátámasztani, némi dühös szitkozódás kíséretében kibotladozott a fák közül Authoricus. Úgy tűnt nem csak önerőből tette ezt, mert túl nagy lendülettel érkezett, és elnyekkent a földön. A ragacsos varázsháló mindkét kezét a testéhez rögzítette, ezért úgy dőlt el, mint egy liszteszsák. Az álomőrző szigorú tekintettel követte, és úgy állt meg felette, mint hóhér a halálraítélt felett.
- Barom! Még hogy a szerelem papjai tisztelik az életet! No hiszen! - méltatlankodott a manó, és kiköpte a szájába került földet. Aztán máris talpra kecmergett volna, de Beren Peredhil nemes egyszerűséggel rálépett a hátára.
- Ott maradsz, ahol vagy! - mondta, és az árnymanó nem tiltakozott. - Szép kis társaság! - nézett körül a félelf. - Á! Nyanya, te is itt vagy? Tán befejezhetnénk a mi kis elintézetlen ügyünket...
- Rendben! - vágta rá a boszorkány. - Engedd el a vőlegényem, és adj össze vele!
Authoricus felnyögött.
- Jaj ne! Inkább a halál!
A csörtetés zaja félbeszakította a két árnymanó bimbódzó románcát. A hatalmas bestiának nem volt szüksége ösvényre, átvágott a legsűrűbb dzsungelen.
- Úgy látom, még épp időben érkeztem - mondta Thoron-Laure, és a quwarg széltáncos hátán ülve a kalandozók fölé magasodott.
- Az attól függ, hogy mihez... - szegte fel a fejét Otoaak. - Ha még egy lépést teszel, elf, szétlapítalak a bogaraddal együtt!
- No nézd csak! A káosz főpapja, egy dornodonita, egy druida, egy nekromanta... Beren Peredhil is itt van, Eleniosz eskető papja, hm... és egy naplovag. Vajon Tharr izomagyú papja hol marad? - gúnyolódott Laure, és látványosan figyelmen kívül hagyta a káoszpap kihívó tartását.
A kis csapat a hívó szóra érkezett. Hogy minden szót tisztán értettek, azt az elreppenő bronz taider ékesen bizonyította. Csak egy ujjnyival vétette el Thoron-Laure homlokát, és remegve állapodott meg, két arasz mélyen fúródva egy fatörzsbe.
- Nem bölcs dolog lefegyverezni magad, ennyi ellenség között, troll! - kiáltotta az elf, és egy elegáns mozdulattal ki akarta tépni a fából a lándzsát. Ez azonban elsőre nem sikerült neki.
- Nem bölcs dolog magadra haragítani engem - riposztozott Wright. - Még véletlenül se gondold, hogy szándékosan hibáztam!
Sotydo a varázspörölyt fejével lefelé maga elé állította, és kesztyűs kezét a nyél végre tette. Senkinek sem volt kétsége afelől, hogy egy pillanat alatt képes ebből a nyugodt szemlélődésből gyilkos csapást mérni egy esetleges támadóra.
- Minden isten követe itt van már, sámán! Fogj hozzá! Éhes vagyok, és utálom ezt a helyet - morgott Gunymák anyó.
- Ó nem! Koránt sincs még itt minden isten papja - mondta a sámán. - Sajnos nagyon kimerít ez az állapot. Mielőtt belefognék, kénytelen vagyok csodát tenni!
A Néma Osztag nevéhez méltón lepte el a tisztás környékét. Óvakodtak a sötét lelkű kalandozók közelébe menni, és egy idő után mindannyian Gáldor, és Emella mögött kötöttek ki. Wright eközben komótosan elsétált a fészkelődő quwarg előtt, felnyúlt fegyveréért, és egy kurta, csavaró mozdulattal kirántotta azt. Az elf nem így akarta, de hátasa elhúzódott a troll közeléből, Wright azonban nem törődött vele. Fajtársaihoz sétált, és szavak nélkül, erőfitogtató, csontropogtató alkarszorítással üdvözölték egymást.
- Otoaak! Micsoda öröm, hogy látlak, testvér. Remélem, most nem fogsz elfutni előlem, mint legutóbb!
- Érdekes! Én úgy emlékszem, pont te voltál, aki nyüszítve bújtál a sarokba!
Baxi szembefordult az Ereklyével, és árnyékkezével megsimogatta azt. Az érintéstől feltöltődött, és el is bizonytalanodott egyszerre. Olyan hihetetlen volt, hogy a Korona minden létsíkon tökéletes egységet alkotott! Egyszerre volt jelen az egymásra vetülő dimenziókban, mintha csak általa kapcsolódnának össze az ismert világok. A tökéletes teljesség megtestesülését tartotta a kezében!
A sámán pontosan tudta mit tesz, bár azt nem, hogy honnan olyan biztos e tudásban. Egyszerűen érezte, hogy megteheti. Átjárta a Teremtő szelleme, felhatalmazva és kiegészítve őt. A kalandozók mindössze annyit láttak, hogy a Korona megemelkedik, az árny a fejére helyezi, aztán ott marad, látszólag súlytalan lebegve a levegőben.
- Teremtés! - kiáltotta a griff-sámán, és hagyta, hogy a sok-sok mérföld távolságban hagyott, hús-vér test minden kis porcikája átlényegüljön, és egy felfoghatatlan csatornán át akarata köré hulljon. Azt a fájdalmat, amit a halandó lény eközben megélt, a lélek csak részben volt képes érzékelésének burkán kívül tartani. A megalkottatás egyszerre jelentett megsemmisülést, és újjászületést. Minden gyönyörével, és fájdalmával együtt csodálatos érzés volt! Egyetlen perc telt el csupán, és a troll ott állt a kalandozótársai előtt, diribdarab bőrökből varrt bekecsében, sámándobbal a kezében, pont úgy, ahogyan álmában már oly sokszor látta saját magát.
A jelenlévők egyként hördültek fel. Mindenki egyszerre ugrott fel, kezdett beszélni, és az egymást túlkiabálni vágyó halandók perlekedésének már a józan ész sem szabott határt. Hiába szakította el az isteneket átláthatatlan ködtakaró a papjaktól, a kalandozók zsigereibe plántált vakhit a felszínre tört, és eszelősen tiltakozott a történtek ellen. Mindannyiukban erősen élt az istenükbe vetett hit, és minden eddigi tanítás tucatnyi helyen tiltotta azt, amit most tulajdon szemükkel láttak. Hisz halandó nem teremthet halandót! A ghallaiak teljesen kivetkőztek magukból. Egyre indulatosabban hangoztatták saját egyházuk dogmáit, és félő volt, hogy hamarosan egymás vérét ontják istenük nevével ajkukon.
Bufa kedvence lassan a sámán mellé kocogott, körbeszaladta a trollt, és a nadrágszárához dörgölőzködött. Aztán felpúposította a hátát, és mérgesen fujt egyet.
"Elééééég" - sikította egy mérges kislány, és a perlekedőkbe bennragadt a szó. Az indulataikat mintha elsöpörték volna. A jó és gonosz sok ezredéves ellentéte értelmetlené vált, és a "hit" fogalma elvesztette tartalmát. A kalandozók, akik az imént még egymás vérét is képesek lettek volna kiontani, dermedten álltak, és sorra a Korona felé fordultak. Az Ereklye ugyanis lassan felizzott, és fénylőn tündökölni kezdett.
- Mint mondtam, a griff sámánja vagyok. Ti azt gondoljátok, ha egyáltalán hallottatok valaha a totemek létezéséről, hogy az én hitem hasonlatos a tiétekhez. Hogy sámánnak lenni ugyanaz, mint istennek áldozni, és tanait vallani. Ez nem így van. Én is jártam utatokat, és vakon követtem Leah parancsait. Ma már tudom, így kellett lennie, hogy végül azzá válhassak, ami mindig is voltam itt, legbelül. Hogy népem ősi kultusza általam újra feléledhessen. Hogy a fenséges Griff ismét elnyerje egykori hatalmát.
Csak a sámán látta az idegen papnőket. Már várta őket, így nem lepődött meg az érkezésükön. Olyan varázslat rejtette el alakjukat, amin a többi ghallai nem látott át. Baxi is csupán a három lélekfonalat érzékelte.
- Eljöttetek ide, mert isteneitek a hataloméhségtől már vakok és süketek. Ebben hasonlatosak vagytok hozzájuk, de titeket pont a beléjük vetett hit tett azzá! Eszközök vagytok a kezükben, holmi zsinóron ugráló bábok. Ők nem jöhettek ide, ezért titeket, hű szolgákat küldtek, hogy számukra mindenki mást megelőzve, megkaparintsátok ezt a relikviát... Nyilvánvaló, hogy fogalmuk sincs a Korona természetéről...
Ha az egymás iránt érzett ellenszenvet, és a dühöt a csodás fekete macska nem szipkázta volna el lelkükből, a kalandozók már egymásnak estek volna, és bár indulatok már nem vezérelték őket, a beidegződések, és a megszokás továbbra is működött. A naplovag sanda tekintettel méregette a dornodonitát és a káoszpapokat, Eleniosz szerelempapja pedig szemmel tartotta Gunymák anyót, és Authoricust. Jószerével mindenki figyelt mindenkit, és fegyvereiket mindannyian készenlétben tartották. A ghalliak agya csak úgy zakatolt, ahogy megpróbálták feldolgozni a kialakult, faramuci helyzetet. Végül Wright törte meg a csendet.
- Láttunk egy csodát, amit a józan ész csakis szemfényvesztésnek vélhet. Hallottunk egy mesét, amit elénk tártál, Baxi. Ismerlek, és testvéremnek tartalak, pont úgy, mint ezt a beképzelt gyilkost itt mellettem... - Otoaak nem vette fel a sértést. Sőt inkább az elismerést hallotta ki belőle. Kihúzta magát. - Mégsem hiszem, hogy utamba állhatsz, te sámán... Tharr igényt tart e koronára, és én elviszem néki. Szépszerével, vagy erővel, de így lesz!
Bunkós Baxi elmosolyodott. Felnyúlt, és leemelte fejéről a Koronát.
- Tessék, testvérem. Vedd el, és vidd - mondta, és a harcospap felé nyújtotta.
- Én a helyedben nem tenném, troll! - figyelmeztette Chardonnay, Wright azonban csak gúnyosan vigyorgott, és az ékszerért nyúlt.
Nem tudni mi zajlott le abban a röpke pillanatban, míg ujjai a Koronát érintették. A hatalmas berzerker egyetlen nyikkanás nélkül összeomlott, mintha minden csont zselévé olvadt volna a testében, aztán úgy maradt, moccanatlan.
- Én mondtam... - kuncogott a tűzvarázsló.
- Bocsáss meg, testvérem... - mondta Baxi, és az ámuló kalandozók felé fordult, miközben a Koronát visszatette a fejére. - A Teremtő gondoskodott róla, hogy az Ereklye megvédje önmagát, ha kell.
- Akkor meg minek ez a színjáték? Hagyjuk a fenébe, és gyerünk haza! Ha nem lehet Tharr-é, nem lehet Raia-é sem! Ennyi nekem elég! - kapta a vállára pörölyét a törpe, és máris indult, mint aki jól végezte dolgát.
- Sajnos ennyire nem egyszerű a dolog, törp uram. Csak az erős hitű hívőket taszítja el magától. A Teremtés híveit, és azokat, akik nem követik egyik létező istent sem, a Korona elfogadja hordozójául. Ezért tudom én is elviselni az érintését.
Gunymák anyó leugrott a fatörzsről, és öklével a tenyerébe csapott.
- Látod, te girnyó! Jó terv volt! Mondtam én, hogy egy bennszülött szukát kell felhasználni! Te vagy a hibás! Miattad nem sikerült! - ha Beren elébe nem áll, biztosan belerúg a tehetetlenül vonagló árnymanóba.
- Vigyétek innen ezt az eszelőst! - sipítozta a tolvaj.
A sámán lehunyta szemét, és széttárta a karját.
- Mutasd meg a jövőt! - kiáltotta, és ami ezután következett, attól mindenkinek tátva maradt a szája. A troll kitárt karjai között ugyanis egy fénylő, sziporkázó gömb keletkezett, egyre nőtt, és nőtt, mígnem, teljesen beterítette a tisztást. Egy város főterén voltak mindannyian. Körülöttük furcsa épületek sorakoztak, amelyek díszítése, és stílusa egyáltalán nem emlékeztetett a ghallai módira.
- Huh! Ez aztán az illúzió! - hüledezett Beren Peredhil.
- Ez itt Wonfargher városa, a Császár Birodalmának szívében. Így fog kinézni egy évvel azután, hogy egy ryuku kalandor, nevezetesen Hyi-tei-lou elorozza majd innen a Koronát. Figyeljetek! Ez egy lehetséges jövő...
Az utcán sétáló emberek ugyanolyan idegenek voltak számukra, mint a házak. Az öltözékük változatos volt, de abban megegyezett, hogy senki nem hagyta fedetlenül sem a karját, sem az arcát. Szemlesütve jártak a dolguk után sietve, és fátyol vagy előrelógatott csuklya mögé rejtették tekintetük. Aztán hirtelen hullámokban érkező félelem terítette be a környéket, és még a kalandozók sem tudták kirekeszteni magukból azt, hiába tudták, hogy amit látnak, csupán csalfa fényjáték. Ők is elhúzódtak az érkező menet útjából, és úgy meredtek a hordszékre, mintha ellenállhatatlan varázslat hipnotizálta volna őket. A ryuku polgárok páni félelemben, egymáson áttaposva próbáltak kitérni a lassan menetelő, csuklyás alakok elől. Bár hangokat nem hallhattak a ghallaiak, a félelemsikolyba torzult arcok hátborzongatóak voltak.
- Ez itt Trou-zu-qhe, a ryuku hitvilág egy kisebb istene. Mohó hataloméhsége odáig fajul, hogy a Nagyistenek intését kinevetve, elfogadja a hitetlen kalandor alkuját, s így a Korona átka beteljesül majd rajta!
A menet lassan bevonult a kalandorok közé, és a hordszék fátylát egy iszonyatos kéz félrerántotta. Az átkok, mérgek, és rontások istene a maga fizikai valójában ült a függöny mögött!
Baxi kivárta, amíg a látvány okozta sokkot megemésztik a halandók, s eközben az idegen papnők auráját figyelte. A hitetlenkedés és a félelem olívzöld köde lengte körül őket. Ők pontosan tudták, mit jelent, amit látnak. A panteonjuk egyik istene a Korona segítségével meg fog testesülni...
- Amit láttatok, a legvalószínűbb jövő. De ez akármelyik istennel megtörténhet. Talán épp Tharr lesz, aki dühöngő lovas képében Erdauin földjét tapodja majd, miként az örökre elveszített halhatatlanságát kutatja.
A kép megremegett és szertefoszlott.
- Azt kérditek, miért baj, ha valamelyik isten megtestesül? Nos, ha ez bekövetkezik, nem csak a saját egyházatok fog megsemmisülni, de az összes többi is! A halhatatlanságát vesztett úr hiába tartja meg minden hatalmát, és hiába rendelkezik minden más entitásnál nagyobb erővel majd. Csak egyféleképpen térhet vissza a panteonba. Hogyha ő válik a világunk egyetlen istenévé! Gondoljátok végig, ez mit jelent! Amíg csak egyetlen egy lény is él ezen a földön, aki nem az Átkozott Úr hitét követi... vér folyik majd. Tenger sok vér!
- De hogyan akadályozhatnánk meg, hogy a Koronát elragadják innen? - kérdezte Thoron-Laure. Az elf világ életében utálta a mellébeszélést. Gyorsan átlátta a helyzetet, és máris a megoldáson járt az agya.
- Az istenek nem látják, és nem hallják, mi történik itt. Nem tudhatják, hogy a Korona tényleg létezik-e, vagy csupán nem más, mint egy elfelejtett, és újraéledt legenda. Ha megtartjuk e hitükben őket, örökre felhagynak majd az Ereklye kutatásával.
- Semmisítsük meg! Akkor nem lehet senkié sem! - pattant fel Gáldor.
Baxi a fejét rázta.
- Nem hiszem, hogy meg lehetne semmisíteni. Amíg ez a világ létezik, addig biztosan nem.
- Akkor mondjuk el patrónusainknak az igazat! Ők meg fogják érteni, hogy ez a relikvia csak bajt hoz rájuk... - mondta Chardonnay.
Thoron-Laure rálegyintett, és lecsusszant a quwarg nyergéből.
- Eh, pont olyan ostoba vagy, mint az urad! Ugyan mi tartana vissza attól egy Nordhoz hasonló, önző elmebeteget, hogy istenné változtassa magát? Ha egy ilyen szerzi meg a Teremtő Koronáját, ezt is megteheti! Aztán kiirtja a fél világot, csakhogy Egyetlen Istenné legyen! Remek! És azt vajon tudhatjuk-e biztosan, hogy nincs már több alvó isten bebörtönözve valahol, aki csak arra vár, hogy hibbantak egy újabb csoportja kiszabadítsa őt? Nem véletlenül élnek itt az őrzők! Az Ereklyére vigyázni kell!
- Ez a tárgy régebb óta létezik, mint azt felfogni képesek lennétek. Egyidős ezzel a világgal, a Teremtéssel... és ezzel a szigettel. - mondta a griff-sámán csendesen. - A titka nem sok, csak annyi, hogy megbújt az évezredek alatt, és elkerülte a figyelem. Ha ez így marad, az átok nem fog beteljesedni!
- A figyelem már a szigetre irányult, sámán! - mondta Emella. - Nem lesz elegendő hallgatni a Koronáról. Hazudnunk kell!
- Fairlight már tudja, hogy itt van az Ereklye. Ezt a tájolót adta nekem, ami el is vezetett ide! - mutatta fel a különleges eszközt az aranyhajú elf. - Valóban nem lesz elég hallgatni. Ha mi kudarcról számolunk be, az isteneink újabb bajnokot küldenek ide. Vagy nem is egyet, de száz papot, vagy ezret! Bármennyit! Nem elég hazudnunk, ide bizonyság kell! Olyan, ami nem ébreszt semmiféle gyanút.
Beren Peredhil hirtelen fellelkesülve középre ugrott, és úgy követelt magának figyelmet.
- Az őslakók tudják a megoldást, ebben biztos vagyok. Tudniuk kell! Beszéljünk velük, és kérdezzük ki őket!
- Én már megtettem, nagyokos! - mondta Gunymák anyó. - De nem lettem sokkal okosabb tőle. Ezek teljesen bolondok! Mindenféle homályos "jóslatban" hisznek, és a főpapjuk valami "léleklátót" emlegetett. Mindenáron el akarta hitetni velem, hogy én vagyok az. Hiába mondtam neki, hogy téved.
- Valóban tévedett. Én vagyok a Léleklátó - közölte a sámán.

***

- Ezeknek a katonáknak irányítás kell! Egy olyan parancsnok, akit elfogadnak maguk felett állónak - mondta Bohmer. - Idegen akaratnak sosem fognak engedelmeskedni.
Mindenütt tanácstalan légiósok tébláboltak. Akik legalább futólag ismerték egymást, azok kisebb csoportokba verődtek, és izgatottan tárgyalták a történteket. Mindkét kalandozó jól tudta, hogy pengeélen táncolnak. Ha most e bizonytalan tömeg élére egy jó szónok áll, bármire ráveheti őket.
- Nos, én történetesen ismerek egy ryuku hajóskapitányt, aki négy tisztjével felesküdött a szolgálatomra - mondta Dred, és megveregette a lovag vállát. - Talán rávehető, hogy maradjon, és irányítsa őket. Ők tisztek. Igazi, ryuku tisztek.
- És akkor ki fog minket hazavinni? A hajót is irányítani kell, Dred. Ez így nem jó...
Ekkor mozgolódás támadt a katonák között. A két ghallai még csak a reakciót látta, azt még nem, hogy mi váltotta ki. Izgatott moraj futott végig a fekete páncélos harcosokon, ami egyre erősödött. Dred már-már vette volna kürtjét, hogy a delejes hang segítségével egérutat biztosítson maguknak, de a lovag nyugalomra intette.
A két mágus, és az ostromgólem a Felsőváros felől érkezett. Méltóságteljesen vonultak, megfürdőzve a tekintély parancsolta figyelemben. Talán nem is tudtak a kalandozókról, talán csak nem vettek róluk tudomást, mindenesetre nem adták jelét, hogy észrevették volna őket. Az elől lépdelő mágus fehérre mázolt arca szinte világított a tömegben. Rangban minden bizonnyal magasan a társa fölött állt, mert amaz a háttérbe húzódva követte őt, a komótosan cammogó gólemmel együtt.
- Látod, Dred, ettől féltem. Előkerült egy vezető, aki romba döntheti a terveinket.
Thqi-pes szembe fordult Bohmerrel.
- Uram, ha nem cselekszel azonnal, a Magiszterek bizonnyal ellened fordítják a légiósokat.
- Tudom, de fogalmam sincs, mit tehetnék.
A csatlós rezzenetlen tekintettel nézett a lovag szemébe.
- Szólítsd meg őt, uram, és hívd ki jupei-do-ra! Most nincs idő elmagyaráznom. Bízz bennem!
Bohmer a csatlós szemében tökéletesen tisztán meglátta a feltétlen bizalmat, és hűséget. Kieresztette a hangját.
- Hééé! Te fehér arcú!! Hová settenkedsz, gyáván megbújva e hősök között? Tán nem mersz elébem lépni?
Thqi-pes szaporán fordította szavait, amit döbbent csend fogadott. A két varázsló körül menten tágas terecske keletkezett, mert a légiósok elhúzódtak mellőlük. A vajákos nem jött zavarba. Csupán egy percbe tellett, amíg átlátta a helyzetet, és megfogalmazta a választ. Nyitott tenyérrel mutatott a paplovag felé, és hangja, tartása, egész teste a megelevenedett fenyegetés részévé változott.
- Hogy merészelsz megszólítani, te senki?! Hajts térdet, és fejet, aztán várd a szolganéphez méltó halált!
Bohmer és a mágus között keskeny, ám egyre szélesedő ösvény keletkezett, aminek két oldalán a katonák sorfalat alkottak.
- Hallottátok! Ti itt, mindannyian hallottátok, hogy szolgának nevezett engem! Engem, aki seregemmel megfuttattam a Gyémánt Flotta légiósait! Halld hát a szavam! Ezennel jupei-do-ra hívlak, pimasz sarlatán! Állj ki, ha van benned mersz!
Bohmer persze nem sejthette, hogy szavainak mekkora hatása lesz. Ezernél is több légiós hördült fel egyszerre, mintha a tömeg egyetlen iszonyatos, ezerfejű szörnyeteggé változott volna. A tábornok odasúgott egy észrevétlen mondatot Thqi-pes-nek.
- Remélem, tudod, mit csinálsz, katona. Ha megszégyenítesz ennyi ember előtt, kissé morcos leszek...
A varázsló mindkét kezét felemelte, így parancsolt csendet.
- Ha az vagy, akinek mondod magad, hol van most a sereged, idegen? Nem látok melletted csupán egyetlen katonát... Vagy tán oly botor voltál, hogy védelem nélkül léptél katonáim közé?
- Ezek itt cserbenhagyott katonák, akiket áruló tisztjeik halálra szántak. Nem követnek téged, mert nem bíznak meg benned. - Bohmer körbefordult, és sorra rámutatott a katonákra. - Nekik nincsen parancsnokuk! Ha azzá akarsz válni, állj ki velem, vagy bújj vissza máris a bokrok közé, ahol eddig lapítottál!
A két varázsló alig-alig tetten érhető módon üzenetet váltott. Ha Bohmer nem figyeli erősen a reakcióikat, tán észre sem veszi az árulkodó pillantásukat. Tanácskoztak, és gyorsan döntöttek.
- Jól van, hazug senki! Szolgámat a tiéd elé állítom, és megharcoljuk a jupei-do-t! Ám úgy készülj, hogy a győzelmem után, amely nem kétséges, megtagadom majd tőled a gyors halál kegyét! Életben hagylak, és rabszolgám leszel az életed végéig!
A katonák közt szárnyra kapott a szó, és hamarosan dörgő kántálássá erősödött.
- Ju-pei-do! Ju-pei-do!
A tömeg utat engedett a varázslónak, aki lassan levonult a lépcsőteraszra.
- Jól van, Thqi-pes. Azt hiszem, most már mondhatnál valami bővebbet erről a viadalról - sziszegte a szája sarkából Bohmer.

***

Az ifjú Teremtés-papok lótuszülésben ültek egymás mellett, a nagy fa közelében, és csendben hallgatták a troll sámán mondókáját. Baxi velük szemben kuporgott a fűben, és azon fáradozott, hogy megértesse velük, mi miért történik épp. Nem volt könnyű dolga, még akkor sem, ha az Őrzők nyelvét - hála az Ereklye hatalmának, - könnyedén használta immár ő is. A növendékek rajongással csüngtek minden szaván. Benne látták megtestesülni a jóslatokat, amelyek memorizálásával a mindennapjaikat töltötték. A troll okfejtése mégis érthetetlen maradt a számukra. Főatyának, Léleklátónak, és Első Őrzőnek szólították, hiába magyarázta el nekik újra és újra, hogy miért nem töltheti be végleg ezt a tisztséget, s hogy nekik, négyüknek kell majd a Teremtő hitét a következő generációnak továbbadniuk.
Reona és Chardonnay is félrehúzódtak. A tűzmágus nem vett részt a vitában, amit a ghallaiak a Korona sorsáról folytattak. Parttalannak, és meddőnek látta a lealacsonyító személyeskedéssel tűzdelt, harcias érveléseket, és hamar megunta azt. Ha valaki figyelte volna őt és az amazont, igencsak elcsodálkozott volna. Csak Reona beszélt, s válaszolgatott el sem hangzó kérdésekre, miközben a dornodonita feszülten figyelte őt.
- Nem. A méreg, amit kaptatok, már réges-rég elemésztődött - kuncogott a harcosnő. - Sajnos nekünk nincsen igazi, gyilkos mérgünk... Nem. Nem szégyellem magam! Akkor nem volt más választásom... Nem. Nem mondtam meg neki... Tudom, hogy el fogtok menni. Ennek így kell lennie... Nem, dehogy vagyok szerelmes. Csupán kellett egy férfi... Miért, te akarod őt? No, és miért nem? Szerintem remek fickó, csak kicsit bohó!
Amikor a bölcsek megérkeztek, a nap éppen lehúzta fejét a fák lombja mögé, és a tisztásra árnyék vetült. Az idős férfiak méltóságteljesen vonultak el az ámuló kalandozók között, ügyet se vetve rájuk. Egyenest a sámán felé vették az irányt. Baxi felállt, és köszöntötte őket, mire a legelöl haladó bölcs átnyújtott neki egy hatalmas, nehéz könyvet.
- Légy üdvözölve, Léleklátó! Íme, átadom néked a Jóslatokat, mert a Korona Első Őrének minden tudásra szüksége van. Ebben a könyvben választ találsz kérdéseidre, és útmutatást a Teremtő tanaihoz. Mostantól a tiéd, hisz immár te vagy a népünk védelmezője.
A troll meglehetősen tanácstalan ábrázattal szemlélte a Krónikát.
- Köszönöm néked, és a Véneknek. Ígérem, maradok, amíg nektek is szükségetek lesz rám, és a tudást megőrzöm. Láthatjátok ti is, saját szemetekkel, a világ megváltozott. A halhatatlanok bármire képesek lennének, hogy megszerezzék a Koronát, pedig semmit sem tudnak róla...
Az idős férfi elmosolyodott.
- A Parancsolatok rendelkeznek mindenről, Léleklátó. A nap már lenyugvóban, s ha megéljük a reggelt, ezzel letelik a holdhónap. Holnap végre visszatérünk falvainkba, és a Felsővárosba. Megjavítjuk hajóinkat, és ismét elzengjük a tengerről költött dalokat. Mi egyszerű népek vagyunk, Főatya, egyszerű törvények szerint élünk. Ha elül a vihar, az élet megy tovább. Ezek a halandók visszatérnek otthonaikba, és elfelednek minket. Talán a fekete harcosok sem térnek vissza többé, és életünk ismét nyugodt lesz, mint volt oly sok éven át... Most megtérünk népünkhöz, hogy felkészítsük a őket a hazatérésre. Légy türelmes tanítónk, Első Őrző, és hozz bölcs döntéseket!
A sámán szíve szerint elmondta volna nekik, amit a múltról megtudott, és amit a jelenből látott, de aztán meggondolta magát. Még semmi nem dőlt el. A legvalószínűbb jövő, csak egy, a sok válaszút közül! A maroknyi idős férfi ugyanúgy távozott, ahogyan érkezett. Talán akkor sem vették volna fel a kalandorok csípős megjegyzéseit, ha történetesen értik azokat.
Baxi a kíváncsiságtól hajtva felnyitotta a Krónikát. Vastag, törékeny lapjai voltak, s az idő megbarnította őket. Az írás hol élénken sötétlett, hol alig láthatóvá fakult. Szépen rajzolt, körömnyi írásjelek rendeződtek kurta, homályos, sokféleképpen értelmezhető mondatokká. Beleolvasott az első oldal soraiba.
"Tiszteld a Holtakat, s őrizd meg emlékük!"
"Lásd meg a fényt az árnyék mögött!"
"Az öröm vezesse lépted, s a bánattól meg ne torpanj!"
A sámán felnézett. A tanítványok szorongva pislogtak felé, miközben ez volt az arcukra írva: "Na, ugye megmondtuk! Minden benne van!"
- A Jóslatok, és Parancsolatok valóban fontosak. Úgy látom, az Őrzők sorsának minden kulcsa benne van e könyvben - hazudta, s a lelke összefacsarodott, mikor megértette, e nép milyen mérhetetlenül kiszolgáltatott. - Még mielőtt lemegy a nap, kiötlök valamit, ígérem. Nem kell félnetek, csupán bíznotok - mondta, azzal a hóna alá csapta a könyvet és begyalogolt az ismét fellángoló vita sűrűjébe.
- Jól van, ghallaiak! El kell rejteni a Koronát. Van valakinek ötlete?
Mindenki elhallgatott, aztán Gunymák anyó kihúzta magát, és vádlón az aranyhajú elfre mutatott.
- Ha ez az átkozott drow nem pusztította volna el kedvenc szolgámat, nekem lenne.
Laure fitymáló mosollyal szája szegletében legyintett egyet.
- Az őstenyészeted él, Nyanya. Bár már csak ilyen picike volt, mikor visszamenekült a tóba - nyújtotta ki maga mellé a tenyerét, mintha csak egy jókora kutya marmagasságát mutatná.
Baxi a boszorkányra nézett.
- Nos, akkor halljuk azt a tervet.

***

- Nem, uram. Mi ketten, én és Jeili állunk ki a gólemmel. Tudom, hogy te is legyőznéd, de azzal még nincs vége a harcnak, és nektek, uram, hamarosan el kell mennetek a szigetről... Aztán meg az összes szabályt sem tudom mind felsorolni, de ha csak egyetlen ellen is vétesz, a mágus győztesnek nyilvánítja magát, és semmit sem ért az egész.
- És szabályos, hogy ketten álltok fel egy ellen? - aggodalmaskodott Dred Hornwill.
Thqi-pes laposan elmosolyodott.
- A Birodalom arénáiban akár három harcos is küzdhet egy gólem ellen... és még így is a gólemre szokás fogadni, uram.
- Hm, értem. Kiálltok a gólem ellen, még azt is el tudom képzelni, hogy győztök. De hogyan fogunk támogatni titeket, ha nem varázsolhatunk? - vetette közbe Bohmer.
- Varázsolhattok, uram, de amíg bajnoka áll, bűbájjal, rontással nem támadhatjátok közvetlenül a mágust, sem a segédjét. Előbb a gólemet kell harcképtelenné tenni. De vigyázzatok, mert ha a gólem földre küld minket, a mágust sem köti már semmilyen szabály!
Az ostromgólem mozdulatlanul ácsorgott a sebtiben felrajzolt, úgy nyolc lépés átmérőjű kör túlsó ívén. Nem messze tőle, egy jóval kisebb körben ült a fémszobor irányítója, a fehér arcú mágus pedig elfoglalta helyét magasan a fejük felett, a terecskére néző egyik erkélyen.
- Jól van, Thqi-pes, akkor csak azokat a szabályokat mondd el gyorsan, amelyek ránk vonatkoznak - rendelkezett Bohmer.
- A három legfontosabb törvény megszegői nem csupán a viadalt veszítik el, de a becsületüket, és ezzel együtt az életüket is. Az első a Viadorok törvénye: Amíg a harc tart a Nagy Körbe nem léphet be idegen! Ez a tiltás nem csak rátok, de a mágusra, és a segédjére is vonatkozik. A második a Magiszterek törvénye: Amíg a Viador harcképes, a Magiszter sérthetetlen! A harmadik pedig a Lelátók törvénye: A nép haragja, és kegye mindenek felett! Alá kell vetnetek magatokat a tömeg döntésének. Itt a légiósok nyilvánítanak majd vesztest, és győztest.
Bohmer bólintott, és elfoglalta helyét a saját körében, Dred pedig ugyanígy tett pár lépéssel arrébb.
- Mondtál még valamit a tiltásokról is...
- Nincs már rá idő, parancsnok! A ryuku hagyomány a kisebb szabályokat, és tiltásokat csak a Viadorokra alkalmazza, azokkal te ne törődj! Ha ti vétkeztek netán, a Lelátó megbocsát, amíg ki nem léptek a körötökből!
- Ez szép! - morgott Dred. - Nekünk is fel kellett volna mennünk valami magasabb helyre, ott legalább részben védve volnánk... Miért is hallgattam rád? Hozni kellett volna a fegyvereinket...
Bohmer lekuporodott, és maga elé rakosgatta a tarsolyából mindazokat a varázslatkomponenseket, melyeket hasznosnak vélt. Dred duzzogva követte példáját, miközben a két légiós egymástól elhúzódva óvatosan a körívre lépett, jelezve, hogy készen állnak a mérkőzésre. A lovag kihasználta a pillanatot, hogy megszemlélje két csatlósát. Ellenséges nép harcosai voltak, mégis elismeréssel tekintet rájuk. A páncéljuk tökéletes volt, sokkal kifinomultabb munka, mint amit a kalandozók, vagy akár az alanori fegyverkovács készíteni tudott. Minden fegyvernek pontos helye volt a vértezeten, amitől az csak még tökéletesebbnek látszott. A két közkatona a saját erejéből soha nem tudott volna ilyen páncélzatot összeszedni magának, mivel annak mágiával átitatott darabjait csak komoly hőstettek elismeréseként érdemelhették volna ki. A csizma, és kesztyű, amelyet viseltek, kisebb vagyont ért volna a ghallai kalandozók körében. Szerencsére Thqi-pes és Jeili a hajó teljes legénységének felszereléséből válogathatott.
A légiósok minden fegyvernemhez egyaránt értettek. Éppolyan ügyesen forgatták a lándzsát, mint a buzogányt, és a szablyát, vagy furcsa ívű íjukat. Mindketten jól tudták azonban, hogy a gólem ellen a vágófegyver hatástalan, ezért Jeili rövid kopját, és tőrt, Thqi-pes pedig szöges buzogányt, és a gólemek javításához használt fura kalapácsot választott.
Az est gyorsan érkezett. Az egyik pillanatban még szikrázón sütött a nap, a másikban pedig már eltévedt a Felsőváros kusza utcái között. A mágus felkiáltott, és parancsszavára a gólem máris megmoccant. Tett két döngő lépést a katonák felé, aztán megdermedt, mivel a légiósok még mindig a köríven álltak.
- Dred! Húzzák az időt! Nyilván nem kezdődhet el a csata, amíg nem mozdulnak. Aggassuk tele őket védővarázslatokkal!
A Thar-pap bólintott, és egyszerre fogtak bele a mormolásba. A gólemre értelmetlen dolog lett volna ráolvasásokkal próbálkozni. A testére vésett tilalomrúnák úgy is megakadályozták volna a varázslatok létrejöttét. Ez nem csak hátrány volt azonban, hiszen így a vajákosok sem erősíthették mágiával tovább a mozgó szobrukat. Dred a hozzá közelebb várakozó Jeilire idézte az összes általa ismert oltalmazó bűbájt, míg Bohmer a másik légióssal tette ugyanezt. Perceken keresztül csak mormoltak, és az egyre-másra előcitált varázslatok a mágiát értő szemek előtt szivárványszínű szappanbuborék gyanánt feszültek a légiósok testére.
Az erkélyen álló magiszter hamar elveszítette a türelmét, és egyre indulatosabb szavakkal illette a kalandozókat. Nem értették, mit üvöltözik odafentről, de erre nem is volt szükség. Mindketten el tudták képzelni, hogy miket mondhat.
Bohmer jelt adott, és a katonák teljesen egyszerre lendültek támadásba. Némi előnyt élveztek a többi katonával szemben, mert ők nem csupán a kiképzésük során beléjük nevelt fogásokat ismerték, hanem az alanori Nagystadion viadalain ellesett trükköket is. Thqi-pes előrevetődött, és egy villámgyors bukfencből kigurulva, félig ülő, félig térdelő helyzetben állapodott meg, közvetlenül a gólem lábainál. Mire a varázslósegéd észbekapott, a légiós fél tucat ütést helyezett a szobor térdeire. A támadás nem okozott komoly sérülést, de arra tökéletesen alkalmas volt, hogy a gólem mozgását akadályozza kissé az eldeformálódott anyag. Jeili eközben körberohanta a fémszörnyet, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy az irányító elől lehetőleg minél jobban eltakarja a szobrot. A kopja, és a tőr csak az illesztéseknél volt képes roncsolni a gépet, ezért a katona kivárta a megfelelő pillanatot.
A közönség felhördült az első akció láttán, és csizmadobogással ismerte el egykori bajtársaik teljesítményét. Az erkélyen álló vajákos is befejezte az idézést, és varázslata nyomán fekete füst keletkezett a viadalkör felett, amiből egyre szaporább cseppekben tűzeső hullt alá. Bohmer azonnal reagált, és pár másodperc múlva bajnoka alakját már tűztől védő varázs védte. Tharr azonban nem ajándékozza oda ezt a nagyszerű varázslatot papjainak. Dred ezért kénytelen volt kevésbé hatékony igéhez folyamodni. A nagyobb varázsvédelem ugyan nem volt képes teljesen kivédeni a lángcseppeket, de azok jócskán veszítettek erejükből, mire a harcos páncéljára hulltak.
A két viador ügyet sem vetett a rájuk szakadó lángokra. Thqi-pes kigurult oldalra az őt eltaposni igyekvő gólem útjából, Jeili pedig tőrét markolatig a szobor támaszkodó lába térdhajlata vágta. Ha a kalandozók igéi nem adtak volna mágikus töltést a fegyvereinek, ez a támadás sem okozott volna semmilyen sérülést. A közönséges fegyverek az edzett acélban nem voltak képesek komoly kárt tenni. A mágiával átjárt acélhegy azonban áthatolt a páncélzaton, és a beékelődött a mozgást biztosító fogaskerekek közé. A következő pillanatban izzó villámnyaláb csapódott Jeili testébe, s ha a védőburok nem feszül köré, bizonnyal halálra sújtja. A katona felkiáltott fájdalmában és a földre hanyatlott, annyi ereje mégis maradt még, hogy a viadalkörig guruljon. Az odafent mormoló varázsló már-már útjára engedte a következő pusztító varázst, ám mikor Jeili karjával a körívhez ért, ezt már nem tehette meg. Az átokvarázst tehát Thqi-pes kapta a képébe.
A gólem megingott, mikor lépni próbált, hátul lévő lábát ugyanis nem tudta térdben behajlítani. Mázsás karjaival sután a feléje lendülő katona felé kaszált, de nem volt elég gyors. Thqi-pes elkerülte azokat, és ütéstávolságba ért. Épp mikor lecsapott volna érte el a gyilkos varázslat. Bohmer sajnos túl későn eszmélt, mert a támadásnak nem voltak látható előjelei. Védence megrogyott, és térdre zuhant, ahogyan az átok megfogant. Az erőteljes igét csak nagy szerencsével, és az átlagosnál erősebb szervezettel lehetett volna elkerülni, ám a renegát katona mindkettőnek híján volt. Ha Dred közbe nem avatkozik, a gólem szétloccsantotta volna a teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került légiós sisakját, a fejével együtt.
- Tharr! - üvöltötte a harcospap, és felugrott ültéből. Kinyújtott kezéből nyers energia csapódott a katona mellkasának, ami félrelökve őt a fémököl útjából. Thqi-pes eldőlt, és úgy maradt mozdulatlanul, a gólem pedig, maga után húzva lebénult lábát, máris indult, hogy eltapossa.
- Ügyes! Kinyírtad a bajnokunkat! - mondta Bohmer, és gyorsan összesűrítette hatalmát, a gyógyító ige azonban csaknem elkésett. A szobor már emelte ép lábát, hogy bevégezze a csatát, mikor Jeili elhajította kopjáját. Ügyes dobás volt. Mintha a fegyvert maguk az istenek vezették volna célba. Pontosan a gép nyakszirtjébe csapódott!
A három varázslat tökéletesen egyszerre teljesedett be. A ryuku vajákos szeretett volna pontot tenni a csata végére, hogy a gólem lehetőleg ne szenvedjen komoly kárt. Ezért iszonyú erős méregfelhőt idézett a csatatérre. A gáz nem csak izzó fájdalmat, és elmezavaró hallucinációt okozott, de a tiszta levegőt is kiszorította a viadalkörből, gyors halálra ítélve a két légióst. Dred elvesztette az önuralmát, és nem törődve az általuk megkötött védővarázslatokkal, teljes erejű mágiatörést zúdított a küzdőtérre. Tqhi-pes testébe lassan visszatért az élet, ahogy Raia hatalma pillanatok alatt regenerálta az őt ért sebeket. Bohmer eközben gondolt egy merészet, és mindent egy lapra tett fel. Elméje erejével a varázslósegédet támadta meg! A tudatrombolás ugyanolyan láthatatlan pszi képesség, mint a többi. Nem tesz kárt az áldozatban, csupán megtöri annak koncentrációját, és kiüríti az agyát, hogy annyi varázsereje se maradjon, amivel egy gyertyát meg tudna gyújtani.
A méregfelhő ráterült a légiósokra, de ugyanabban a pillanatban végigsöpört a kűzdőtéren Dred mágiaromboló igéje is. A manaháló felnyögött a varázslat ereje alatt, ahogy a mágia törvényeire fittyet hányó brutális formula szétszaggatta a finom kötéseket. A mérgező gáz eloszlott, mielőtt a katonák belélegezhették volna, de ugyanígy szétpukkadtak a kalandozók védőburkai, és eloszlott a gólem testére rótt rúnák hatalma is.
- Te nem vagy ép! - kiáltotta Bohmer, miközben a varázslósegéd felállt, és zavart ábrázattal fordult mestere felé. Dred Hornwill nem törődött a lovaggal, a düh teljesen elöntötte az agyát. Egyfolytában üvöltött, és majd szétvetette az energia. A bo’adhun csapás erejétől a gólem egyik karja egyszerűen leszakadt. Csonkjából olvadt fém csöpögött a kőre, a szobor mégsem mozdult, csak állt abban a pózban, amelyben a légióst igyekezett eltaposni. Jeili felvisított, és teljes erejéből elrugaszkodott. Felugrott, és elkapta a gólem nyakából meredező lándzsanyelet. A fegyver elveszítette ugyan varázserejét, ám a feszítéshez erre nem is volt szükség. A fémszörny feje egy reccsenéssel elvált a nyakától.
Bohmer sem tétovázott tovább. Az általa megidézett varázsháló tetőtől talpig beterítette az erkélyen kántáló mágust. A segéd eközben varázserő híján legszívesebben elszaladt volna, a katonák azonban közelebb húzódtak, és áthatolhatatlan sorfalat alkottak a küzdőkör körül. Dred második varázscsapása szabályosa kettéégette a gólemet, és pár pillanat múlva a légiósok már a győzteseket ünnepelték.

***

- Reona azt mondja, hogy az Őrzők nem ismerik ezt a helyet. Talán csak a Vének, vagy még ők sem - mondta Chardonnay.
- Helyes. Ha nem tudnak róla, akkor nem tudják elkotyogni sem - vélte Gáldor.
Miután Zuuhu, az őstenyészet szabályosan lelegelte a környéket, és majdnem akkorára hízott, mint amekkora eredetileg volt, a banya visszaküldte az őrhelyére. Ezután ő és Authoricus összeszedtek minden fellelhető segédeszközt, és lementek, hogy a mélybe vezető utat a lehető legalaposabban ellássák csapdákkal, beleértve az újak állítását, és a régiek újjáépítését is. Mire Anyó a hetyke tolvajlegény oldalán, halkan diskurálva előjött a barlangból, már alaposan beesteledett.
Időközben a Néma Osztag önkéntesei is elkészültek az olvasztókemence, és a vaskohó felállításával, és Sotydo is nekivetkőzött. A törphöz már szólni sem nagyon lehetett, olyan erősen törte a fejét. A megérkezésük után azonnal nekifogott, hogy a pisla tündérfény mellett, telis-tele rajzoljon egy pergamenívet, kusza ákombákomokkal. Olyan zárat tervezett, amilyet csak egy igazi mesterkovács képes alkotni. Az ércdarabok, felesleges fegyverek, és vértdarabok mind-mind a kovácsmester rendelkezésére álltak, szépen kikészítve hevertek a két kis kohó mellett. A kalandozók mindenüket összerakták, és elrendezték a barlang előtti tisztáson. Még Thoron-Laure is átadta nehezen összekuporgatott, alig húsztucatnyi pirkitdarabkáját, bár erősen morgott a "tékozlás" miatt.
Emella kissé távolabb húzódott a többiektől, és a lenyugváshoz készülődő napkorong felé fordulva meditált. Erőt gyűjtött, mert neki is minden tudására szüksége volt. Rá nem kisebb feladat hárult, mint a barlang szájának eltűntetése. Már összeválogatta azokat a hajtásokat, és zsenge vesszőket, amelyekből az áthatolhatatlan rengeteg majd állni fog, s azon igyekezett, hogy annyi varázserőt áramoltasson magába, amennyit csak befogadni képes.
A két káoszpap, Otoaak és Tompika is elkülönültek a többi ghallaitól, de őket más ok vezérelte. A trollok egyszerűen nem tudták, hogyan tehetnék hasznossá magukat. A káoszúr igéi jobbára csak pusztításra, és rombolásra valók, papjai pedig máshoz sem értenek, csak a gyilkoláshoz, és a károkozáshoz. Nem szóltak egymáshoz, csak ücsörögtek és figyelték, hogyan serénykednek kalandozótársaik.
Thoron-Laure és Chardonnay eközben egy már-már veszekedéssé fajuló vitába keveredett, az ajtót lezáró majdani védőrúna jellegét tekintve. A mágiaelméleti nézeteltérés igazából csupán a saját hatalmuk féltékeny fitogtatása volt, és ha a sámán nem tesz köztük igazságot, bizonnyal egymásnak ugranak, a fekete familiáris szorgos csitítgatása ellenére. Végül abban egyeztek meg, hogy a tűzmágus lávafolyamot zár az ajtó belső oldalára vésett rúnákba, míg az elf energiafalat rejt el kívülről. Miután a döntés megszületett duzzogva vonultak el a lehető legtávolabb egymástól, hogy kidolgozzák a varázsjelek kusza szövedékének rendszerét.
Mire az üllőn táncoló kovácskalapács vidám hangja felcsendült Wright is befejezte az idézést. Hat hajszálra egyforma gránitelementál állt ugyanabba a pózba meredve, egymás mellett, a parancsaira várva. A földelemek általában irányíthatatlanokká válnak, ha megidézőjük túl messzire távolodik tőlük. A Tharr-pap most olyasvalamire készült, ami - tudtával, - másnak még sosem sikerült. Előkereste málhája mélyéről a legdrágább kincsét, egy foszló szélű, ki tudja, mióta őrizgetett pergament. Mikor az ötlet felmerült benne, egy percig sem habozott feláldozni a tekercset, hisz annál nemesebb célt elképzelni sem tudott volna, mint a világot megőrizni a biztos pusztulástól. A tekercsen egyetlen sor volt csupán, de ezek a rúnák szinte korlátlan hatalommal ruházták fel a harcospapot. Személyesen Tharr kezéből vette át a pergament, jutalomképpen, amiért oly híven szolgálta őt hosszú éveken át. Az Isteni Kegy elnevezésű varázslat csak egyszer használatos, s ha birtokosa megidézi hatalmát, mindenestül elenyészik. Wright most arra készült, hogy a földelemeknek adott egyszerű parancsait azok akár az idők végezetéig készek legyenek teljesíteni.
Beren Peredhil is előlépett végre a barlangból. Nagyon kimerültnek tűnt.
- Sámán! Nem tudom, hogy meddig marad majd a helyén. Talán csak egy hétig, az is lehet, hogy ezer évig. Fogalmam sincs róla. Én mindent megtettem...
Baxi bólintott. Bízott benne, hogy az illúzió tartósan elrejti majd a korlát nélküli lépcsősort, és újabb akadályt gördít a majdani kalandozók elé. Furcsa érzés volt így, a Korona nélkül. Csak pár óra hosszat volt a birtokában, és csak az imént vált meg tőle, de minden második gondolata az Ereklye körül őgyelgett, és erővel kellett másra terelnie a figyelmét, hogy lelkét ne töltse ki a mardosó sóvárgás.
Otoaak sötét pillantással méregette, mikor elé lépett.
- Hamarosan lezárjuk a bejáratot. Minden kézre szükség van, testvérem. A szikla hatalmas, nélkületek nem tudjuk megmozdítani.
- Tudod, Baxi azon gondolkodom, hogy a többiek miért nem érezték azt a vonzódást ott a tisztáson... Mindenkit kikérdeztem, és senkit nem járt át úgy a vágy, hogy birtokolja a Koronát, csak engem.
- Meg engemet is - kotyogott bele Tompika. - Csak aszt’ mire e’vehettem vó’na, te má’ lenyú’tad, Baxi.
A sámán mosolya beleveszett a félhomályba. Amikor megszólalt hangja mégis komoly maradt.
- Legyen elég annyi, hogy ha te nyúlsz érte, Oto, és nem Wright, sosem hagytam volna, hogy megérintsd.