|
Olvasószoba Vissza a tartalomjegyzékhez
Versenyfutás XXX. A Néma Osztag legényei óvakodtak túlságosan eltávolodni egymástól. A lovagoknak nem kellett figyelmeztetniük őket, maguktól is volt ennyi eszük. A ryuku katonák bárhonnan felbukkanhattak. Itt nem volt élesen kirajzolódó arcvonal, sem biztos fedezék. Tudták, aki elszakad a társaitól, és az idegenek bekerítik, annak menthetetlenül vége!
Mikor beleszaladtak a menekülő őslakókba, kis híján összecsaptak velük. Az amazonok lándzsával a kézben, bronz vértben, kéz- és lábszárvédőkbe, aranyló maszkokba öltözve rohantak feléjük. Ha akkor Bohmer és lovagjai nincsenek észnél, pontot tettek volna az őslakók életének végére. Szerencsére azonban a Raia-papok még időben lecsillapították az önkénteseket, és az Őrzők sem támadtak meg őket. Egyszerűen elszaladtak mellettük, mintha valami náluknál sokkalta veszélyesebb valami elől menekültek volna.
Hamar kiderült, hogy igazuk volt. A fekete, szelvényezett páncél jellegzetes csillogása elárulta a ryuku légiósokat, és a ghallaiak beidegződött reflexei azonnal működésbe léptek, hisz egy teljes héten át ezzel a látvánnyal keltek, és feküdtek.
- Ryukuuuuk! - üvöltött Sotydo, és a kiáltás egybeolvadt a többiek csataüvöltésével. A bicskások éppen eleget bujkáltak a partközeli manilla-erdőben ahhoz, hogy ebben a dzsungelben is otthon érezzék magukat. Leggs és Fonák elemükben voltak, és mint a fékevesztett barmok, vetették magukat a légiósokra. A két troll vagány hatalmas bunkót forgatott olyan játszi könnyedséggel, mintha azok csak holmi sétapálcák volnának. Hjein nem viselt páncélt, csak egy bő ujjú tunikát. Csuklóit szegecselt karvédők szorították, homlokán jing-jang fejpánt futott körbe. Jól megértették egymást Alaronnal, aki szintén puszta kézzel harcolt, ám vérbeli kalandozóként ő inkább páncél mögé bújtatta testét. Mindkettejük mozdulataiban visszatükröződött az öröklött, és a szerzett tudás, amint habozás nélkül szembeszálltak a sokszoros túlerővel. A katonák először meglepődtek, és tán meg is hátráltak volna, ha nem árad hátulról a kiapadhatatlan utánpótlás.
Sotydo két kézzel markolta meg Mjölborg kalapácsát, és bőszen fújtatott. Megvetette a lábát, és úgy várta be a katonákat, mint egy dalebgad kristályba faragott törp-szobor! Amikor felizzott körülötte a fényaura, a feléje tartó légiósok megtorpantak, és senki sem merte megtámadni.
- Na mi van? Tán fogócskázni akartok!? Gyertek ide Sotydo papához a halálotokért! - üvöltötte. - Amíg szusszal bírom, innen el nem mozdulok! Jöhettek, kutyák!!
A katonák bíztak a fölényükben, és elszánták magukat. A támadás első hullámát a lovag egyetlen lendületes csapásával szerteszét hajította! Ahová a varázspöröly lesújtott, csont reccsent, és vér fakadt.
Bohmer imádkozott, de nem a pallos-csapások alatt elhullott katonák lelki üdvéért tette ezt, hanem a sajátjáért. Nem érzett sem gyűlöletet, sem elégtételt, csak végtelen fájdalmat. Saját legényeit látta a szerencsétlenek maszkjai mögött. Elképzelte, ahogy holmi csalfa ideológia, mákonyos beszédű prédikátor, vagy isteni akarat erejének behódolva honfitársai vonulnak szembe vele, oktalan birkák módjára. Szánta a balgákat, akik parancsra belemeneteltek a halálba, anélkül, hogy átláthatnák, miért is történik mindez...
A pallos újra, és újra lesújtott, s a lovag egyre dühösebben ontotta ki az idegen katonák vérét. Raia-ra volt dühös, és az összes istenre! Ölni kényszerült megint, holott lelkét adta zálogba egykoron, hogy minden erejét az élet oltalmazásának szenteli! A katonák nem látták a fénypap könnyeit, és nem értették a zsoltár szövegét sem. Új harcos érkezett, új lendülettel, hogy aztán átvágott inakkal, vagy csonkán, fej nélkül hulljon a bozótba, s a pallos új csapásaihoz mindig egy új verssor járult...
- A szív dobban, a szív megáll,
Értelmetlen, csúf halál!
Mondd, Uram, ó, mit tegyek?
Kezemre már vér tapad.
Mondd, jó így hogy legyek,
Ha harc, s a harag elragad?
Bohmer Kair, VI. Borax Király első, és talán egyetlen önkéntes hadseregének tábornoka, átgázolt a katonák sorfalán. Eleinte az indulat vezérelte, majd a fásult beletörődés. A halál olyan érzéseket váltott ki belőle, amit ghallán sohasem tapasztalt meg. Mintha végtelen távolságra taszította volna magától istene, mintha elfordította volna orcáját lovagjától... Már látta elesni a Néma Osztag bátor katonáit, látta megfáradni a törp lovagot, és látta, igen, tisztán látta a saját halálát is előre!
A támadók derékhada elhaladt mellettük. Túl széles sávban csörtettek előre ahhoz, hogy e pár yaurri feltartóztathatta volna őket. Bohmernek nem volt érkezése azon elmélkedni, hogy miért nem lát közöttük vajákosokat, papnőket vagy gólemeket. Az izzadság a szemébe folyt, és beszűkült látómezejébe nem fért el más, mint aktuális ellenfele. Először fel sem figyelt a hangra, csak mikor másodszor is megszólalt. Távoli égzengéshez hasonlított, de ő nem foglalkozott vele.
Aztán már közelebbről hallatszott. Sokkal közelebbről! Mindenki megdermedt, védő és támadó egyaránt, mert az erdő fái között úgy terjengett a kürtszó, mint a frissen sült kalács illata. Mindenkihez eljutott, és mindenkire hatással volt.
- Gerda, Nyeszlett, Alamuszi! Ide mind mellém, azonnal! - eszmélt Bohmer. Hangja kiragadta az Osztag katonáit a delejes bűvöletből, és a tábornok maga köré gyűjtötte katonáit, akár a tyúkanyó a kiscsibéket. Az idegenek kezében megremegett a fegyver, és a támadás megakadt. Tanácstalanok voltak, tekintetükkel tisztjeiket keresték. Féltek!
A kürt ismét felhangzott, és ezúttal tán csak száz méterre járt a hordozója. A bozótos megelevenedett, és hátráló ryuku harcosok csörtettek ki belőle!
***
Az ösvény egy tisztásra vezetett, ahol azonban nem volt semmi más, csupán egy vénséges vén, odvas fa. Négy suttyó ücsörgött a fa körül meditációs pózba meredve. Halkan zsongtak, egymás hangjába szőve saját monoton dudogásukat. Otoaak csapdát sejdített a túlzott nyugalom mögött.
- Itt lenne a Korona? Az ösztöneim azt súgják, igen... - tűnődött. Tompika látványosan unta a szemlélődést, és az orrát szívogatta.
- Mennyek, aszt’ lecsapjam őket? - érdeklődött nem túl nagy lelkesedéssel. Kezdett nagyon elege lenni ebből a szigetből, a szúnyogokból, a hőségből, az állandósult éhezésből, és... Otoaakból.
- Nem lehet ennyire egyszerű...
- Dehogynem. Odamék, lecsapom őket, aszt’ annyi. Nem ke’ asztat bolonyígatni!
Chara-din főpapja nem méltatta válaszra. Halkan motyogni kezdett, és előcitált néhány fura varázsigét. Nem tudhatta, pontosan hogy néz ki a Korona, de maga elé képzelt egy átlagos, túldíszített, királyi fejrevalót. Olyat, amilyenből legalább egy tucatnyit eladott már pályafutása során, aztán fókuszálta a tárgyészlelést. Azonnal megtalálta, amint a halvány mágikus aura felderengett. A göcsörtös famatuzsálem odvában volt, és semmilyen látható védelem nem vigyázta!
Otoaak felegyenesedett, de a fiatal bennszülöttek még így sem neszeltek fel.
- Maradj itt, és figyelj. Nagyon rossz érzésem van - súgta oda tanítványának, azzal kilépett a fényre.
Furán festett. A ryuku göncök persze túl kicsik voltak rá, és a különböző páncéldarabok is úgy álltak rajta, mint akinek a teste váratlanul nőtt meg kétszeres méretűre, és már nem volt ideje kibújni belőlük. A nehéz őstroll agyalót lazán tartotta maga mellett, míg baljában egy ryuku csatajogart szorongatott. Minden egyes porcikája sikított, hogy vigyázz! De ő mégsem látott semmilyen veszélyt. Ezek a kölykök talán nagy tudású mágusok lennének? Hitetlenkedve nézett végig rajtuk, és tett még egy-két óvatos lépést. Tekintete újra és újra visszatévedt a sötét odúban derengő fémabroncsra. Ez az egyszerű vaskarika bírna akkora jelentőséggel, hogy az istenek ideküldték érte papjaikat?
A távolban csatakürt harsant, és a troll beleborzongott hívó szavába, aztán hirtelen rájött, hogy mitől is olyan furcsa ez a hely. A csend elmélyült, és szinte önálló életet élt! A madarak ricsaja távolinak tűnt, saját lépteinek nesze is mintha sokkal messzebbről jutna el hozzá, és még a lélegzetvételét is idegen nesznek hallotta. Hátborzongató érzés volt.
A halványszín köntösű legények rendületlenül mormoltak, és tudomást sem vettek a közöttük elvonuló kalandozóról. Otoaak veszélytelennek találta őket, mégis zavaró volt a közelségük. - Mitől olyan fontos ez a fémdarab? Nagyhatalmú ereklye talán, hatalmas varázserővel? Csodatévő, isteni örökség? Mi lehet? - tűnődött, mikor már csak karnyújtásnyira állt tőle. Egyszerűen nem tudta elszakítani tőle a tekintetét. Hallani vélte, ahogy zsong, duruzsol a Korona, hívja, csalogatja, egyre közelebb. A derékszíja mögé tűzte a buzogányt, és kinyúlt, hogy megérintse.
Tompika kiáltása mérföldekről hallatszott, és alaposan elkésett. Az éjvadász dühös mordulással elrugaszkodott, és a trollra vetette magát. Rendes körülmények között egyetlen ütésével elpusztította volna a szörnyet, ám reflexeit alaposan lelassította a Korona hipnotikus varázsa. A nagymacska belémélyesztette karmait, és olyan lendülettel csapódott neki, hogy felborította őt, és egymásba gabalyodva hemperegtek arrébb. A papnövendékek felriadtak a zajra, és sikoltozva menekültek.
A kalandozó semmi hasznát nem látta a nehézkes bunkónak, ezért kiejtette a kezéből. Minden igyekezetével azon volt, hogy eltartsa magától a tigris acsargó pofáját, mivel amaz a torkát kereste hüvelyknyi agyaraival, és csontfagyasztó leheletét fújta felé. Egymás képébe hörögtek, s nehéz lett volna eldönteni, hogy melyikükben dolgoztak gyilkosabb ösztönök.
A troll legény a bokrok közt ácsorgott, nekidőlve egy simakérgű fatörzsnek. Próbált ő figyelni, de elmélázott. Korgó gyomra sült garokkról álmodott, meg omlós rántottáról, és mázas süteményről, amilyet kölökkora óta nem evett. Még az illatát is érezni vélte. A támadás olyan váratlanul érte, hogy az első két találatot képtelen volt hárítani. A kvazárlándzsa orvul belémart az oldalába, s ahogy félrependerült, még a combját is végighasította.
Egy nyavalyás ember szuka volt az! Tompika tekintete elborult, és gyűlölettel mérte végig a hosszú hajú lányt. Két karját úgy tartotta, mintha egy ugrással magához akarná ölelni, és csak ekkor vette észre a nő nyakában fityegő virágszimbólumot.
- Megdöglesz, te büdös ringyó! - bömbölte, és előrevetődött. A lány körül váratlanul kavargó porfelhő keletkezett, ami teljesen összezavarva a troll harcost. Emella kecsesen eltáncolt a káoszpap útjából.
- Sheran figyelmeztetett, hogy a káoszúr is a Koronára pályázik. Azt hittem, értelmesebb bajnokot választ majd... - kacagott.
Tompika megcsikorgatta a fogát dühében, és akarta, nagyon akarta, hogy istene egyik "csodája" létrejöjjön. Kinyújtotta a karját, és kimondta a varázsszót. Chara-din hatalma negatív energiacsóva formájában sújtott le a druidára, ő azonban számíthatott valami effélére, mert a testére feszülő életpajzs nyom nélkül elnyelte a gyilkos mágiát. Emella még jobban kacagott, és egy fa mögé ugrott a troll lendületes ütése elől. Mikor a másik oldalon előbukkant, már komoly volt az ábrázata, és halkan motyogott. Természetanya haragját izzó villámnyalábba sűrítette, ami hangtalanul tört át a fák sűrű lombkoronáján, és az áramütés a harcost a földre taglózta.
Mikor Otoaak újra felállt, a bársonybundájú fenevad kicsavarodott teste ott maradt mellette, a földön. A troll egyszerűen kitörte a bestia nyakát.
- Megölted a barátomat, troll! - közelített a druida bátran a hatalmas testű káoszpap felé.
- Igen, és most téged is megöllek!
- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! - hangzott oldalról, és Otoaak odakapta tekintetét. A naplovag komótosan lépkedett feléjük. Mindkét kezében meztelen penge villogott, s nyilván szándékoltan érkezett pont abból az irányból, mert csak úgy szikrázott a teste a ragyogó napfényben. - A Teremtő Koronája nem lesz a tiéd, amíg én élek.
Otoaak felemelte a tenyerét, mert elvakította a lovagról áradó fény.
- Ezen könnyen segíthetünk! Pont ilyen csillogó-villogó papocskákat szoktam reggelizni - mondta és összesűrítette tudati energiáit. Az őstroll agyaló megmozdult, és a káoszpap kinyújtott tenyerébe röppent. Emella, és Gáldor egyszerre lendültek előre, és egyikük sem vette észre az árnyat, ami eközben az Ereklyére vetült.
***
Chardonnay nem gyávaságból rohant. Meg akarta előzni a támadókat. Látta a csónakokat, és azt a rengeteg katonát, akiknek a megállítását felvállalta. Elbukott a próbán, és önérzete nem hagyta nyugodni. Előbb akart a táborhoz érni, mint a ryuku légiósok. A sziget déli partvonalán egy keskeny homokpad futott végig. Az akadálytalan, sík terepen jó ütemben haladhatott, és nem látszott fáradni.
Mikor észrevette az árnyékot, megállt, hogy kifújja magát. A szörny magasan repült. Egyenest a sziget belseje felé tartott, és ahogy a dornodonita a szemét meresztgetve megpróbálta kitalálni, miféle jószág lehet, két apró alakot is felfedezett a hátán.
- Tűzfőnix! Egy nyavalyás álomőrző! Tudtam! Tudtam, hogy előbb-utóbb minden döglégy megjelenik majd! Hogy rohadna meg!
A tűzmágus felidézte emlékezetéből a sziget hevenyészett térképét. Úgy húsz mérföldre lehetett a tábortól, de ha nyílegyenesen odatart, kemény hegymenetben kell futnia. Ha azonban délkelet felé kerül néhány mérföldet, akkor a bennszülöttek csapását használva, jóval könnyebb terep áll elébe. Az utóbbi mellett döntött.
Mielőtt nekivágott volna a kaptatónak, még utoljára visszanézett a hadihajókra. Túl messzire voltak tőle, ezért nem láthatta a részleteket, de azt igen, hogy az egyik gályát már teljesen elborították a lángok, és a másikat is alaposan megtépázta az ütközet. Talán ha nem veszíti el távcsövét, még odafenn a kikötőbástyán, észrevehette volna azt a három fura alakot, akik a vízfelszínen sétálva közelítettek a parthoz! Az egyikük aranyszínű, a másik grafitszürke, a harmadik pedig hófehér köntöst viselt...
Amikor felharsant a különös kürtszó, Chardonnay már mélyen bent járt az őserdő fái között. Nem tudta mire vélje a hangot, ezért nem foglalkozott vele, csak futott. Maga sem tudta, mi lelte. A fekete páncélos katonákat látta maga előtt, ahogy elárasztják a kis tisztást. Az egyikük a Koronáért nyúl... Valami őrült féltékenység szállta meg, ami eluralkodott a gondolatain. Nem törődött a bordái közé költöző, szúró fájdalommal, sem a tüskés bozóttal, ami a ruhájába, és a hajába akaszkodott. Oda kell érjen! Nem engedheti, hogy az idegenek megkaparintsák az Ereklyét! Egyszerűen nem engedheti! - úgy hajtogatta ezeket a mondatokat magában, mint valami zsolozsmát.
Az érces hangú kürt ismét átjárta az erdőt. Aztán néhány másodperc múlva megint. A papnőt is megérintette dala, belékúszott, mint egy testetlen kígyó, s átjárta minden porcikáját. Győzhetetlennek érezte magát, mindenek felett állónak! Akkor, abban a pillanatban akár az egész világgal birokra kelt volna... Mikor rátalált a táborba vezető ösvényre már semmi sem állíthatta meg. A katonák ott tébláboltak az Őrzők hevenyészett sátrai között, és kopjáikkal a bennszülöttek motyóját turkálták. A gyermekeket, és a harcra képtelen időseket a légiósok egy kupacba terelték, a földön kuporogtak, s néhány katona őrködött felettük.
Chardonnay futtában vont kardot, és mint a dühös, néma halál suhant előre.
***
Dred újra és újra megfújta kürtjét. Megrészegült a hangjától, és teste majd’ szétpattant a tomboló energiától, a ryuku légió derékhada pedig úgy hátrált, mintha maga Tharr menetelne feléjük. A troll harcospap vonult az élen, mint egy megtestesült démon. Meztelen felsőtestén táncot jártak a vaskos izomkötegek, és ha óriásalakja nem lett volna így is eléggé elrettentő, a ráfröccsent tengernyi vér bizton azzá tette. Wright folyamatosan fenntartotta az auráját duzzasztó hatalomvarázst, s nem akadt egyetlen katona sem, aki szembe mert volna szállni vele.
Az amazonok csoportokban csatlakoztak hozzájuk. Kevesen voltak, de nem féltek meghalni. Őket ugyanúgy hipnotizálta Tharr kürtje, akárcsak az ellenséget, de amíg amazok szívét félelem járta át, az Őrzők asszonyai valódi fanatikusokká változtak tőle.
Bohmer Kair rekedtre üvöltötte a torkát. Minden tekintélyére szükség volt, hogy a katonáit vissza tudja tartani, és saját maga is dacoljon az ellenállhatatlan öldöklési vággyal. A ryuku légiósok nagy ívben elkerülték őket, és a hátrálásuk lassanként fejvesztett meneküléssé változott. Nagyon sokan voltak, de irányíthatatlan barmok módjára vonultak, és tekintetükben, testtartásukban csak a pánik tükröződött. A rettenthetetlen sereg, lám, mégis képes a félelemre! Ó, micsoda kincs ez az isteni hang, s micsoda ajándék lett volna ghalla partjainál!
Amikor a katonák zöme eltűnt a tenger irányába, az ösztönösen felvett sünmedve alakzatuk gyorsan felbomlott. Az Osztag tagja leengedték a fegyvert és az elméjükre nehezedő nyomás is enyhült valamelyest.
- Mi a frász volt ez? - tört ki a törp-lovag. - Teljesen megtébolyodtam! Vért akartam ontani, Bohmer, bármi áron!
- Tudom, Sotydo, tudom. Mindannyian ezt éreztük, de vége! Bármi is volt az, elmúlt. A katonákat nem üldözzük! Értitek? Most várunk, de legyetek résen! Bármi űzte el őket, akár ránk is veszélyes lehet.
Mikor Dred Hornwill, Wright, és az amazonok előléptek a sűrűből, a lovagok első reakciójukkal ismét fegyvert ragadtak. A kalandozók hosszan méregették egymást, végül a harcospap leengedte kürtjét, és úgy tisztelgett, ahogyan egy magas rangú tábornoknak kijár.
- Bohmer parancsnok! Légy üdvözölve! Már sokat hallottam rólad! Gondolom nem bánod, ha csatlakozunk hozzátok kis csapatommal. Állunk szolgálatodra! A magam és társaim nevében felajánlom neked az erőnk.
A lovag hüvelyébe tolta pallosát, és közelebb sétált.
- Ajánlatod, félek, nem utasíthatom vissza, barátom. Nélkületek tán már mi is ott feküdnénk közöttük - mutatott a szerteszét heverő holtakra, anélkül, hogy tekinteté elfordította volna. - Tudod a nevem, de én nem ismerlek téged. Kinek köszönhetem a felmentő segedelmet?
- Én Dred Hornwill vagyok, parancsnok, ez pedig itt Wright, a halálbáró. E két ryuku katona pedig hű csatlósom, bátran megbízhatsz hát bennük te magad is.
A feszültség gyorsan enyhült, és a kalandozók néhány perc múlva már úgy viselkedtek, mintha világ életükben ismerték volna egymást.
- Az erdőben még nagyon sok katona bujkálhat, de velük ráérünk később is foglalkozni. A főerők nyilván arra menekültek, amerről megérkeztek. Valahol délen, lennie kell egy vagy több hajójuknak. Nem időzhetünk soká. A varázslat hatása már múlóban van. Visszatérnek! - vélte Dred. - Parancsnok! Üldözzük, és szorítsuk őket a tengerbe! Ha nem tesszük meg, ismét szembeszállnak majd velünk.
Az alkalmi haditanácsnak gyorsan kellett döntenie, ezzel mindenki tisztában volt. A ki nem mondott gondolat azonban ott motoszkált a fejükben, mint egy megvakarhatatlan pont a hátuk közepén. Mi lesz a Koronával? A kalandozók pontosan tudták egymásról, hogy miért van jelen a másik fél, de elkerülték a témát, arra várva, hogy valaki más hozza azt szóba.
Thqi-pes és Jeili körbejárt a holtak között, aztán a tolmács megállt a Tharr-pap előtt, és türelmesen várt, míg amaz megszólította.
- Ők szintén a Gyémánt Flotta katonái, uram.
- Ugyanaz az alakulat, amelyik megtámadta Yaurr-t - mondta magyarázatképpen Dred. A lovag nem válaszolt, csak végignézett az emberein. A Néma Osztag két kisebb csoportba verődve, távolabb várakozott. Beszélgettek, de időről-időre mindannyian feléje fordultak. A döntésére vártak. Sotydo észrevette hittársa aggodalmát.
- Bohmer, nagyon kevesen vagyunk. Ha a bennszülött nőket nem számoljuk, alig húszan. Ki kell használnunk a helyzeti előnyt, különben elherdáljuk azt! Már így is túl sok időt veszítettünk - mondta, és minden szem a lovagra szegeződött.
- Csodálatos holmi birtokában vagy, Dred Hornwill! Milyen kár, hogy Roxat kapujánál nem voltál velünk. Hasznát láttuk volna, egy efféle ereklyének - kezdte. - Felajánlottad nekem az erőd, a hűségedet, és a hajód, amit én örömmel elfogadtam. Ismeretlenül is megtiszteltél bizalmaddal, amit újra megköszönök, ám félek, hogy nem szolgáltam rá. Uram magamra hagyott! És hosszú-hosszú ideje, most először nem tudom, mit tegyek...
Az amazonok lassan elvesztették lelkesedésüket. Zavartan forgolódtak, és nem egészen értették, hogy miképp is kerültek ebbe a helyzetbe. Hol egymásra, hol a halott katonákra pislogtak, és szemernyi bizalom sem látszott a tekintetükben, mikor a kalandozókra néztek.
- Ezek a szerencsétlenek bajban vannak! - mutatott Wright a nők felé. - Ha a Császár katonáit el nem pusztítjuk, újra visszatérnek, és hol leszünk mi akkor? Ki védi majd meg őket? Ez a sziget akár Ghalla partja is lehetne, és ezek itt yaurr parasztok. Menjünk, és tapossuk el a férgeket egyszer, és mindenkorra!
Bohmer csak a fejét rázta.
- Nem, barátom. A Császár mindenképpen vissza fogja küldeni ide a katonáit, amíg csak meg nem győződik róla, hogy ez értelmetlen, és a sziget nem lehet az övé. Ha a katonákat megöljük, csak annyit fog tudni, elvesztett egy csatát. Ő erre még nagyobb sereget küld, még pusztítóbb flottát, és a fantáziáját nem hagyja majd nyugodni a titok, amit a kudarc mögött sejt. Futni hagyjuk a katonákat, hogy hírét vihessék egy félelmetes, győzhetetlen ellenségnek, akik maroknyian megfutamítottak egy egész légiót!
A troll türelmetlenül járkált, és sehogy sem tudta elfogadni a lovag érvelését.
- Parancsnok, amíg ezen rágódunk, elszalasztjuk a lehetőséget! - fakadt ki Dred.
Thqi-pes csak annyit mozdult, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Uram! A Flotta légiósai nem fognak ide visszatérni - mondta csendesen.
Mindannyian az apró termetű csatlós felé fordultak.
- No és miért nem? - firtatta a harcospap.
- Gyáván megfutottak, és nem áldozták életük a Császár akarata szerint. Ha a delej eloszlik, és ráébrednek erre, a becsületüket már csak egyféleképpen szerezhetik vissza...
A mondat nyitva maradt, de a ghallaiak nem hitték, hogy tényleg igaz lehet, amit a végére képzeltek.
- Azt mondod, ahelyett, hogy visszatérnének, és bosszút állnának rajtunk... - hitetlenkedett Sotydo.
- Igen, uram. Nem számít, hogy győznek, vagy elbuknak. A gyávaság egy légiós legnagyobb bűne. Még az árulásnál is nagyobb... - mondta a tolmács szemlesütve. Teste megfeszült a visszafojtott indulattól. Baljával úgy markolta a hüvelyből előkandikáló szablyamarkolatot, hogy ujjai elfehéredtek belé.
Bohmer Kair váratlanul megértette mindazt a különös, magyarázhatatlan titkot, ami a ryuku hadsereget lengte körül. Csak végig kellett néznie ezen az egyetlen, lehajtott fejjel, némán dühöngő, vasfegyelemre nevelt katonán, és máris értelmet nyert végre megannyi kudarc, és annyi felesleges halál!
- Katona! Emeld fel arcod, kérlek! - szólt rá barátságosan, de a légiós nem engedelmeskedett. - Én Bohmer Kair vagyok. Dred Hornwill, ki hűséget esküdött nekem, immár az én katonám, és ezzel már te is a hatalmam alatt állsz! Emeld fel tekinteted, kérlek - mondta, és Thqi-pes felnézett végre.
- Ha a Gyémánt Flotta egyaránt kudarcot vall itt, és Ghallán, mi lesz az életben maradt katonákkal, mondd?
- A Birodalomnak nincs szüksége vesztesekre, uram. Ha visszatérnek, meghalnak. Csak így moshatják le nevükről a rátapadt szennyet. A főtisztek, és a varázstudók kegyelemért könyöröghetnek Őfelsége előtt, de a közkatonákat kivégzik, uram.
- No és mi történik azzal, aki nem tér vissza?
A katona elgondolkodott.
- Nem tudom, uram. Aki nem tér vissza, az nyilván halott. A Birodalom csak a győzteseket várja haza. Aki elmarad, csak a csatatéren lelhetett dicsőséges halált.
Bohmer arcán fölényes mosoly terült szét.
- Értem szavad, katona. Te most dühös vagy, mert árulónak érzed magad, és gyávának gondolod uradat. Dühös vagy, mert nem hagytunk fegyver által meghalni. Vajon minden ryuku katona ilyen dühös odalenn a parton?
Minden jelenlévő közül Sotydo remo Tokdo ismerte legrégebb óta a kapitányt. Ő rögtön felfigyelt barátja sejtelmes hangsúlyára.
- Bohmer! Miben mesterkedsz?
- Nyugalom, barátom. A jó hadvezér nem csak csatát nyerni képes, de békét teremteni is!
***
- Maradjatok ott, ahol vagytok! - rikácsolta a banya, - vagy rátok uszítom a szörnyetegemet!
Thoron-Laure nem látszott különösebben megilletődöttnek. Végigmérte a két árnymanót, aztán komótos mozdulattal leemelte a málháját a tűzfőnix nyerge mögül. Beren a gyönyörű lény fejénél állt, és érthetetlen szavakkal motyogott neki valamit.
- Ez nem szörnyeteg, csak egy árnymanó ficsúr! Vagy arra a fekete kandúrra gondoltál, amelyik most szaladt világgá? Ugyan már! Különben is, ki a fene vagy te, hogy megmondod Fairlight legmagasabb rangú kegyeltjének, mit tegyen, vagy mit ne tegyen? Állj félre az utamból! Nincs dolgom veled!
Az elf a különleges tájolóval babrált. Nem véletlenül szálltak le pont ezen a helyen. A tisztás egészen közel volt az Ereklyéhez, legalábbis a varázseszköz ezt mutatta neki.
- De nekem van veletek! A Koronát akarjátok ti is! Pont úgy, mint a többiek. De a Korona az enyém lesz! Nem fogom átengedni két nyiszlett tündének! Állomány! Szólítalak! Gyere elő, és edd meg ezt e két pökhendi vikócmajmot!
A kalmárpap nem vette fel a sértést. Ő átnézett a nevetséges medáljával fenyegetőző öregasszonyon. Nem úgy Beren, akinek hófehér auráját sértette a két gonosz kalandozó közelsége. A félelf kimért mozdulattal vont kardot.
- Mit csinálsz, Beren? Nem látod, hogy provokálnak? Hagyd őket! Nem számítanak - kiáltott rá Laure.
- Ó, mit nekem veszély,
S ha halál leseng felém?
Jöjj, drága fém!
Álljon bárki elém,
Döfjön bár hideg vas belém,
Én nem futok meg! Nem én!! - szavalta színpadias hangsúllyal, miközben leoldotta köpenyét, és bal karjára tekerte azt. - A gonosz, s a jó szüntelen harcban áll! Győzzön ki erős, és a gyengét érje halál! Állomány szeretett téged, anyó! Én félretettem háborgó lelkem, és összeadtalak titeket. Te pedig így hálálod meg a jóságot...
Thoron-Laure majdnem elbőgte magát mérgében, és csalódottságában. Pedig hányszor megígérte neki, hogy felhagy ezzel? Már épp eldöntötte, hogy egy méretes tűzgolyóval pontot tesz a röhejes boszorkány élete, és egyben a vita végére, amikor a tűzfőnix váratlanul felágaskodott, és fülsértőn riogni kezdett! Az erdő fái eltakarták ugyan a tavacskát, de a víz szaga átjárta a környéket. Mikor meghallották a zajt, ahogyan egy óriási test csobban elő a vízből, még nem tudták mire számítsanak, csak Gunymák anyó kacagott hisztérikusan.
- Most majd végetek lesz, nagyképű majmok! Állomány, öld meg az elfeket! - kiáltotta, és göcsörtös ujjával a hosszúéltűekre mutatott. - Én nem akartam azt a házasságot! Nem voltam szerelmes, és nem is leszek soha! Becsaptatok, te meg az a kurafi, és ezért végre téged is megölhetlek! - Az őstenyészet lustán áthömpölygött a fák között. Nyomában csak a néhány minden levelétől megfosztott bokor, és a csupasz, avar nélküli föld maradt. Még anyó is meglepődött, mert a képlékeny szörnyeteg legalább háromszor akkora volt, mint mikor legutóbb látta!
- Anyó! Igazán nem akarok belepofázni, de ez minket is fel fog zabálni! - aggodalmaskodott Authoricus, és a banya háta mögé húzódott. Még nem volt teljesen jól. Az eszeveszett repülés alaposan megviselte az emésztőrendszerét.
- Dehogyis fog! Ez az én saját őstenyészetem, fiacskám! Most szépen bepapizza ezt a két bájgúnárt, aztán föletetem vele az összes szigetlakót, meg a ryuku katonákat. Akkor majd nem marad más itt, csak te és én, meg a Korona. Mondtam már, hogy igencsak tetszel nekem?
Authoricus nyelt egy nagyot.
- Párszor.
Beren Peredhil, próbaképpen tisztítótüzet idézett a szörnyetegre, ám az ártalmatlanul lecsorgott annak nyálkás testéről. Tehát nem járja át a gonoszság - gondolta a félelf, és elhátrált a lény elől, vissza a főnixhez.
- Gyere, Aranysas, a levegőből könnyen elintézhetjük!
Laure nem válaszolt. A mozdulat, ahogyan előhúzta sárkánytőrét, és az alkarjához szorította a vámpírölőt, semmi jót nem ígért. Az elf harcra készült, szembeszállni az ősi matériával!
- Menj csak, Beren, mentsed az irhád! Nekem akadt még itt egy kis dolgom.
A szerelempap már félig nyeregben volt, amikor meggondolta magát. Zsákját a földre hajította, aztán a tűzfőnix fülébe súgott valamit, és elbocsátotta azt. Az álomszerű lény rikoltott egyet, meglebbentette szárnyait, és néhány rövid toppantás után a levegőbe emelkedett.
- Ősi vérem érzem, a testvéremmel vérzem! - kiáltotta patetikusan, aztán eltűnődött. - Hm ez jó... Csak el ne felejtsem leírni valahová - mondta, csak úgy, saját magának. Aztán az óriásölővel a kihívás mesterjelét rótta a levegőbe, de a manók akkorra már nem voltak sehol.
Az elf kivárt, és hosszan gyúrta a tűzgolyót. A fénylő lánglabda egyre rőtebb, s egyre nagyobb lett, ahogy a manaháló rejtett csatornáin át a mágus eleven tüzet pumpált belé. Ostoba az, ki Fairlight papjaival dacolni merészel - tartja a néphiedelem, de a csápjaival hadonászó szörnyeteg nyilván nem ismerte ezt a mondást. Mikor a varázslat becsapódott, a massza testének egynegyede azonnal elpárolgott, és bűzös pára ülte meg a tisztást. Az elf nem várta meg, amíg az ősi lény észhez tér a fájdalom okozta sokkból, ráiramodott. Szúrásai akadálytalanul hatoltak át az őstenyészet bőrén, és a találatok nyomán meghatározhatatlan színű lötty ömlött ki belőle.
Beren úgy vélte, társa nem szorul rá a segítségére, ezért inkább az árnymanók után eredt. Nem kellett sokáig keresgélnie, a hangok elárulták őket.
- Mondtam már, hogy nem! Nem kellesz! Van azért, amitől még én is irtózom! Büdös vagy, és vén! Ráncos a segged, és löttyedt a csöcsöd! Hagyjál!
- De mi lehetnénk itt király, és királynő! Hát nem akarsz király lenni, aranyom?
- Melletted? Nem.
- Majd beszélsz még másképp, ha csak ketten maradunk... - mondta anyó sejtelmesen.
- Akkor inkább a vérkeszegek elé vetem magam! Ne fogdosd a seggem, mert megrúglak!
A félelf megszaporázta lépteit, és hamarost beérte a manópárt. Lefelé tartottak a lankás hegyoldalon, egy jól kitaposott ösvényen. Anyó olyannyira biztos volt szörnyecskéje pusztító erejében, hogy már nem is törődött az elfekkel. Úgy sétáltak, mintha máris az övék volna a sziget.
- Most megyünk, és megkeressük azt a nyavalyás Koronát.
- Nem hiszem, hogy Shazi otthagyta volna, ha el lehetne mozdítani, banya. Ha neki nem sikerült, neked sem fog!
- Dehogynem, picinyem, dehogynem. Én nem vagyok olyan balga, hogy fogdossam, amit nem szabad. Majd megfogja más, mondjuk egy itteni lányka. Aztán hajóra szállunk, és irány a kies Ghalla! A lányért meg biztos jó pénzt adnak a piacon. Látod? Van itt sütnivaló, ebben a vén kobakban!
- Ez jó ötlet. És minek kellek ehhez én? - aggodalmaskodott Authoricus.
- Minek, minek? Hát szeretőnek! Mit gondolsz, mivel fogom elütni az unalmas, üres estéket, ha majd felvet a pénz, és beleunok a kalandozásba?
- Mondtam már, hogy ne csipkedj, mert ledöflek! Hogy megmentettél, még nem jogosít fel...
Beren ugyanakkor figyelt fel a csatazajra, mint amikor a két árnymanó. Egy ideig mindhárman füleltek. Aztán újra meghallották a kardok páros pendülését. Valahol, nem sokkal alattuk egy kardtáncos küzdött idegenszavú katonákkal.
***
Chardonnay sosem gondolta volna, hogy egyszer majd teljesen egyedül ér el a kardművészet következő fokára. Kényelmesebb volt a király fegyvermesteréhez járni, aki mérhetetlen tudásával, és végtelen türelmével mindig átlendítette a holtponton. A kalandozók többsége meg sem próbál túllépni a saját árnyékán, inkább időt és pénzt áldoz a "mesterek oltárán", ahogy az oktató házát emlegetni szokták. Most azonban a dornodonita olyan dolgot cselekedett meg, amire még nem hallott példát. Teljesen egyedül fejlesztett ki új vívótechnikát! A katonák remek gyakorlóbábok voltak. Ugyanazokkal a tipikus hibákkal támadtak, egyforma rést hagyva védelmükön. A két kard pedig sebészi pontossággal talált rá ezekre a résekre. A kalandozó mindkét kezében hosszúpengéjű, nehéz kardot forgatott! A balkezes fegyver tradicionális védekező eszköz, amivel csupán akkor szokás támadást bevinni, ha alkalom adódik rá. Chardonnay még sosem látott egyetlen fegyvermestert sem, aki képes lett volna mindkét kezével egyformán támadni.
A csatának hamar vége lett. Az alakulatától elszakadt, maroknyi légiósnak a jól képzett vezénylő tisztek, a mágusok és a gólemek támogatása nélkül semmi esélye sem volt a könyörtelen kalandozóval szemben. A varázslónő diadalmasan állt felszabdalt testük felett.
- Úgy látom, jót tett neked az a kis csihi-puhi a kikötőben! Rendbe szedted az önérzeted, és még fejlődtél is valamicskét.
A tűzmágus felkapta a fejét.
- A Koronát nem viheted el, Nyanya. Akármit is forgatsz abban a csavaros agyadban, verd ki belőle!
Anyó jól tudta, hogy ha Chardonnay-vel kenyértörésre kerül a sor, annak szerencsés esetben is csak döntetlen lehet a vége. A dornodonita félelmetes bajvívó hírében állt, és anyó egyetlen varázstőrrel, vért és varázslatkomponensek nélkül nem akart szembeszállni vele. Persze a mestertolvaj nem csak a csapdákhoz értett nagyon, hanem a szavak művészi forgatásához is.
- Anyádnak van csavarós agya! - kiáltotta mérgesen, és a meglepett suhancot feléje penderítette. Aztán a lába közé kapta a jokonbiafa-ágat, és elrikkantotta magát. - Fel! Hol a káoszban van ilyenkor az a rühes macska?!
Mire Chardonnay varázsolni tudott volna, anyó átrobbant a lombkoronán, és eltűnt.
- Meg akart erőszakolni! - nyafogott Authoricus. - Egy rohadt nagy massza tekergőzik odafenn. Anyó irányítani tudja, és mindenkit fel akar vele etetni a szigeten!
- Jól van. Kiket láttál eddig? Kik vannak még itt? Kik? Mondjad!
- Két elf. Azt hiszem, az egyik álomőrző. A Nyanya ismeri.
- Beren Peredhil... és a másik?
- Nem tudom. Arany haja van, és fekete bőre. Azt mondta ő a villámisten legmagasabb rangú papja.
- Thoron-Laure! A Vasalt Bunkók vezetője. Jól gondoltam! Biztos itt vannak a többi isten papjai is. Sietnünk kell! A Korona veszélyben van!
Authoricus semmit sem értett.
- Mit izgatod ennyire magad? Azt mondtad, hogy nem lehet elmozdítani onnan.
- Nem. Én azt mondtam, hogy én nem tudtam elmozdítani, ami nagy különbség! Igyekezz! - pattogott a vörös hajú kalandozó, és máris beszaladt a fák közé. Authoricus kelletlenül követte.
- Jó, majd igyekszem. Dirigál ez is, de még mindig jobb, mint az a büdös banya...
***
Mindhárman kimerültek voltak. Gáldor bal karja bénultan lógott, és csak sántikálva tudott elhátrálni Otoaak közeléből, Emella pedig négykézláb kapkodott levegő után, és kezével a gyomrát markolászta.
A troll tett egy rövid lépést, hogy bevégezze a harcot. Meglendítette az őstroll agyalót, de aztán mégsem sújtott le a kalandornőre. Csak állt, messzeségbe meredő tekintettel. Mikor megszólalt, hangja valahogy más lett, érzelmektől, és indulatoktól mentes. Mintha nem is az ő hangja lenne.
- Ennek semmi értelme. Abba kell hagynotok a háborúskodást. A Korona itt marad. Egyikőtök sem birtokolhatja!
Gáldor közelebb óvakodott, de annyi ereje már nem maradt, hogy meglendítse a mithril kardot. Aztán mégis legyűrte fájdalmát, és kipréselt magából egy kurta kérdést.
- Mit akarsz hát?
- Békét, és nyugalmat - válaszolt a troll színtelen hangon.
A druida nagy nehezen oldalára dőlt. Érezte, ha nem gyógyít magán azonnal, törött bordái szétdarabolják a tüdejét. Suta mozdulattal túrt bele övtáskájába, és egy borkonyó bibét halászott elő belőle. Alig hallatszott néhány hang, ahogy a teljes gyógyítás igéit suttogta.
- Nem tudom, hogy meddig vagyok képes visszatartani! Nagyon erős - motyogta a troll, és egész testében remegett. A bunkót lassan a földre eresztette, de mikor nehézkesen előre lépett, húzta azt maga után.
- Mijazisten? - tántorgott ki a tisztásra Tompika, és semmivel sem volt jobb állapotban, mint mentora. Értetlenül vakargatta kopasz kobakját. - Oto! Mér’ nem csapod le ezeket?
A következő pillanatban nagyon sok minden történt egyszerre. Otoaak elővillantotta agyarait, és úgy üvöltött, hogy beléremegett az erdő. Tompika ugyanakkor előreszökkent, és átkarolta a káoszpapot, mielőtt az eltaposhatta volna Emellát, Gáldor pedig elszabadította a legpusztítóbb igét, amit csak ismert. A druida félrehemperedett, a trollok elzuhantak, az energiaspirál pedig célt tévesztett és szilánkokra robbantott egy folyondárokkal ellepett fatörzset.
- Otoaak! Neee! Nem szabad! Nem szabad megérintened a Koronát! - mondta Tompika. A káoszpap átkozódott, és őrjöngve próbált szabadulni tanítványa öleléséből... aztán elernyedt.
- Ki vagy te? Mit akarsz tőlünk? - kérdezte.
- Bunkós Baxi vagyok, Otoaak. Hiszen ismersz engem! Hányszor züllöttünk együtt a huertoli csehóban...
- Nem, nem, nem! Te Tompika vagy, az én tanítványom! - üvöltötte, és kiszakította magát a szorításból. - Démon van benned, Tompi! Az imént még bennem volt! - felugrott, és védekezőn kapta maga elé a kezét. A másik két kalandozóról tudomást sem vett.
- Ne közelíts felém, mert megöllek! Hallod, Tompi, maradj ott, ahol vagy!
A harcos félrebillentette fejét, és csendesen beszélt.
- Baxi vagyok. Bunkós Baxi, Tompika testében. Így volt egyszerűbb. A te ellenállásod sajnos hamar felőrölte volna minden erőmet.
Emella teste eközben szivárványszínű aurában fürdött. A lány nagyot sóhajtott, aztán lassan felegyenesedet. Már nyoma sem volt a halálos sebeknek. Nem értette a helyzetet, ezért megismételte a káoszpap kérdését.
- Ki vagy te, és mit akarsz tőlünk?
- Én vagyok a jelenkor egyetlen griff-sámánja, druida, és azért vagyok itt, hogy a Korona ne kerülhessen hívő kezébe.
***
Amikor Dred Hornwill, és Bohmer belépett a Holt Város megtört házfalai közé, mindkettőjüket ugyanaz a fájdalom járta át. Önnön hiábavalóságukat élték meg az Őrzők népének haláltusáján keresztül.
- Milyen szomorú látni egy civilizáció pusztulását... - fakadt ki a Tharr-pap. - Mintha minden szétszakított ajtó mögött egy halott szelleme állna.
- Honnan tudod, barátom, hogy nem így van?
Sokfelé láttak céltalanul lófráló katonákat. Egyetlen parancsnok, vagy vajákos sem volt velük. Ahogy a Nagykikötő irányába, egyre lejjebb jutottak a széles lépcsősoron, a légiósok száma megsokszorozódott. Abból, amit látott, a tábornok legalább ezerfősre becsülte a hadsereget! Ők mindössze négyen voltak, mégsem támadt rájuk senki.
- Félelmetes erő. Vajon mekkora lehet a Császár teljes hadereje? - tűnődött Dred.
- Huszonhat olyan inváziós serege van őfelségének, mint a Gyémánt Flotta - közölte Thqi-pes. - Ezeknek legalább a fele a szigetvilágban portyázik, kalózokra, és a Lázadó Nagykánok hajóira vadászva. A Ryuku Birodalom hatalmas, uram. Én hét éve szolgálok... szolgáltam a légióban, és soha nem tanultam térképolvasást, de az utóbbi hadjáratokban negyven szigeten biztosan jártam jómagam is, és azok közül a legkisebb is sokszorta nagyobb volt ennél.
A kikötő csak úgy hemzsegett a csónakoktól, mégsem igyekezett senki beléjük ülni. Aztán Bohmer tekintete elrugaszkodott az öböl vizétől, és a csatahajókat kereste. Mindhárom karavella eltűnt! Mintha sosem lettek volna. A távolban horgonyzó gálya oldalára dőlve hánykódott, a másik pedig sötét, fekete füstöt okádott az égre. Érthető volt hát a katonák tanácstalansága, hisz nem volt hová menniük.
A tábornok megállt a következő, kisebb térnek is beillő lépcsőteraszon. Lassan körbefordult, hogy mindenki láthassa, nem visel fegyvert. Dred követte példáját, de Tharr kürtjét, biztos, ami biztos alapon készenlétben tartotta. A csatlósok büszkén álltak újdonsült uraik mellett, teljes ryuku vértben, hibátlan fegyverzettel.
- Katonák! Légiósok! Véget ért egy harc, amiben nincs győztes, és nincsen vesztes sem.
Thqi-pes kieresztette a hangját, és az idegenek furcsa, vakkantás-szerű, rövid szótagokból álló nyelvére fordította a Bohmer szavait.
- Ez a sziget egy békés világ. Az ittenieknek semmilye sincs, amit elvehetnétek tőlük, csak az életük. Mi azért vagyunk itt, hogy megvédjük ezt az egyetlen kincsüket, és ha kell, ezért a célért az utolsó szálig halomra gyilkolunk titeket.
A katonák egyre csak gyűltek, és gyűltek. Gárdisták, felderítők és íjászok is akadtak közöttük, de mindannyian egyformán tanácstalanok voltak. Bohmer megvárta, amíg szavait megemésztik, s csak aztán folytatta.
- Láthatjátok, nincs hová mennetek, és még ha lenne is, nincsen mivel. A szigetet, amint azt megtapasztaltátok, őrjítő köd veszi körül, és innen a legközelebbi part is egyheti hajóútra van. Csapdában vagytok, és a Birodalomnak nincs szüksége rátok. Ha valami csoda folytán mégis sikerülne hazatérnetek, akkor sem kaphattok kegyelmet, mert a küldetést nem teljesítettétek!
A katonák többsége semmit sem értett, ezért kivárta a folytatást.
- Tisztjeitek elhagytak titeket. Az életetek számukra semmit sem ér, hisz van még sok ezer másik katona, akit legközelebb ugyanígy feláldozhatnak majd. Ez a sziget itt az Őrzők szigete, de mostantól a tiétek is. Ezt a rommá tett várost újjá kell építeni, a hajókat meg kell javítani, és a tengert le kell halászni. Ez a sziget, és ez nép haldoklik. Császárotok fékezhetetlen birtokvágya mért rá halálos csapást. A háború helyett én békét ajánlok nektek, hogy ezt a halálos sebet pont ti gyógyíthassátok be! Ti lesztek az Őrzők új nemzedéke!
Ahogy Thqi-pes szavai a végéhez közeledtek, a katonák már egyre-másra kiáltoztak. Bohmer nem értette, mit mondanak, ezért feszengett. De az utolsó mondat után kitörő, fékezhetetlen üdvrivalgás után megnyugodott, és Dred Hornwill felé fordult. A harcospap szélesen vigyorgott.
- Nagyszerű beszéd volt, tábornok! Most már csak azt kellene kitalálnunk, hogy adjuk ezt be az őslakóknak...
***
A bennszülöttek sokan voltak, talán maguk sem tudták pontosan, mennyien, hisz soha, senki nem számolta össze őket. A táborban ötezernél is többen éltek, és az ideiglenes szálláshely teljesen beterítette a hegyoldalt. Mégsem volt túl feltűnő a rejtekhely, mert a leveles ágakból eszkábált kis kalyibák jól meglapultak a sűrűben, és az erdő lakóiról csupán a sebtiben taposott ösvények, és a frissen mosott, száradni kiterített ruhák árulkodtak.
Bár az őslakók e néhány félelemben eltöltött hét alatt jól megtanultak eggyé olvadni környezetükkel, az élet mégsem állhatott meg. A fegyverforgatáshoz gyenge, ám szorgos asszonyoknak nap, mint nap meg kellett harcolniuk a maguk fárasztó háborúit az engedetlen kölykökkel, a háziállatokkal, és a sok-sok követelőző gyomorral. A gyerekek kis csoportokba verődve, néhány idős asszonyság felügyelete mellett, botokkal vívtak komolykodó játék-háborút, miközben a jól álcázott, apró tüzek felett értő kezek kavargatták az ebédnek szánt ételt.
Mikor Wright, Sotydo és a Néma Osztag bevonult az őslakók táborába, nem fogadta őket ováció. A bennszülöttek tőlük éppúgy féltek, mint ahogyan a ryuku légiósoktól. Nem láttak sok különbséget, hisz a ghallaiak is idegenek voltak, és hívatlanul, kivont fegyverrel érkeztek, pont, mint azok. A harcra már képtelen idősek, és a gyermekek a láttukra visszahúzódtak vackaikra, egymáshoz bújtak, s így várták, hogy sorsuk beteljesedjék. Az önkéntesek pedig, ahogyan libasorban végighaladtak a felfelé vezető csapáson, mindvégig magukon érezték az Őrzők pillantásának égető érintését.
Az amazonok készenlétben tartották fegyvereiket. Ott álltak a falatnyi tisztásokon, az ösvények elágazásainál, a vastag avarrétegből előkandikáló, csupasz sziklákon, mindenütt. Megpróbálták elhitetni a többiekkel, és talán saját magukkal is, hogy képesek megvédeni ezt a kis közösséget, valójában azonban még Reona, és hadnagyai sem tudták, mire számítsanak. A bronzvértes harcosnők is ugyanolyan bizalmatlansággal méregették a yaurr kompániát, mint mindenki más.
- Remélem, Bohmer tudja, mit csinál - dünnyögte a törpe. - Ezek a bennszülött hölgyikék nem úgy néznek ki, mint akik repesve ölelnek majd a keblükre ezer idegen katonát.
Wright hümmögött, és nem válaszolt rögtön. A szélben lengedező szagokkal volt elfoglalva.
- Rengetegen vannak. Sokkal többen, mint gondoltam - állapította meg végül. - Félek, ugyanez a sors vár Ghalla lakóira, ha a király nem tud méltó sereget szembeállítani a hódítókkal. Nem érzed a félelmet? Úgy lapulnak a saját országukban, mint az űzött vadak! Ennek a háborúnak ők csak vesztesei lehetnek...
Valahol a tábor közepe felé járhattak, amikor az ösvény kifutott egy nagyobbacska tisztásra. A földön ryuku katonák hevertek, holtan. A lovag lehajolt a legközelebbi teteméhez, és a hátára fordította. Szakszerű, precíz vágások végeztek vele.
- Ezeket a sebeket nem helybéli ejtette, és Emella lándzsája, vagy Gáldor pallosa sem. Neked mi a véleményed, barátom?
Wright csak egy futó pillantásra méltatta a hullát, de egyetértett a megállapítással.
- Ghalla istenei mind ideküldték követeiket, lovag - mondta ki szenvtelen hangon azt, amire mindketten gondoltak. - Ezt a csatát nem a hódítók ellenében kell bevégeznünk, azt hiszem.
Az Osztag többi tagja tanácstalanul téblábolt a közelben. Érezték a feléjük áradó fenyegetést, ezért mindenki a bozótost fürkészte. Csak Nyeszlett és Kiongreindu, a két gnóm bicskás pusmogott érthetetlen anyanyelvén gondtalanul, mintha a Fogatlan vámpírban ücsörögnének, egy-egy kupa langyos mézsör mellett.
- Menni erre! - kiáltotta Reona, és lándzsájával a sűrűbe mutatott. Furcsa kiejtése volt, de a szavakat mindannyian felismerték. A bronzvértes amazon büszkén felvetette állát, s úgy lépett elő maroknyi csapata élén, mintha hatalma, és tekintélye minden veszélytől megvédené őt.
- Jól van, emberek, vegyünk fel végre valami normális alakzatot! Elvégre katonák vagyunk, vagy mi - rendelkezett a lovag. - Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Ide hozzám mindenki!
Az önkéntesek támadástól tartottak, ezért nem kellett sürgetni őket. Fürgén felsorakoztak Sotydo mögött, ahogy Gáldor a szűkre szabott kiképzőidő alatt beléjük sulykolta. Egyedül a troll harcos-pap őrizte meg rezzenéstelen hidegvérét. A bennszülött harcosnőket szemlélte, a képzettségüket és a tudásukat latolgatva.
- Figyelem! - fordult katonáihoz a törp lovag. - A helybélieket ellentétes parancsig szövetségeseinknek tekintjük, és amint láthatjátok, ők sem ellenségesek velünk. Nem hiszem, hogy túl sok légiós kószálna már a közelben, de ne bízzátok el magatokat, és figyeljetek egymásra. Úgy tűnik, legalább egy ghallai kalandor van még a szigeten, aki megelőzött minket. Elvárom a fegyelmet, mert ha sejtésünk beigazolódik, az összecsapás elkerülhetetlen. Maradjatok együtt, és ne csak a szemeteket meresszétek. Akár bűbáj leple mögött is érkezhet a lator!
A katonák nem fűztek megjegyzést az elhangzottakhoz, csak Alaron oldalazott közelebb.
- Mondd, Sotydo, miért nem várjuk be a tábornokot? Együtt biztonságosabb volna. Itt lepihenhetnénk, amíg utolérnek minket.
Raia főpapja a fejét rázta.
- Nem tudom, mennyi időnk van. Lehet, hogy minden perc számít. Gáldor talán épp most vív élet-halál harcot, és a segítségünkre vár. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Ráadásul itt halomra lőhetnek minket anélkül, hogy akárcsak egyszer is megpillanthatnánk a támadóinkat. Tovább kell mennünk.
Az amazonok vezetője sürgetően újra a jelzett irányba intett. Mondott is valamit, de a ghallaiak nem értették, mit.
- Még tíz kalandozó van egymérföldes körzetben, Sotydo. Érzem a tudatukat - mondta Wright, és a szája fanyar mosolyra húzódott, - és a többségük velejéig gonosz...
Értékeld ezt az olvasmányt!
|