Versenyfutás XXIX.

21. Fejezet — A Korona

Chardonnay szinte remegett a türelmetlenségtől, ami érthető, hiszen már csaknem egy teljes órája figyelte az óriási gálya, és a három karavella közeledését. Az egyik sarokbástyán guggolt, a Nagykikötő bejáratánál. Alatta a százméteres mélység, és a robajló tenger, mögötte pedig a halott város. Ebből a magasságból átlátta az öböl kristálytiszta vízét, látta az Őrzők szétroncsolt, elsüllyesztett bárkáit, és a kettétört karavellát is. A ryuku gálya a parttól másfél mérföldre horgonyt vetett, de a nálánál jóval könnyebb csatahajók egyre közelebb óvakodtak a kikötőhöz.
A nap már túljutott delelőjén, felhő nem látszott az égen, és a tenger is nyugodt volt. Semmi nem utalt arra, hogy "vihar" van készülőben. Pedig a tűzvarázsló és maroknyi csapata igazi vihart akart kavarni. Az amazonok, Reona és Authoricus vezetésével a város menti erdőben bújtak meg, mint utolsó védvonal. A hadra fogható férfiakat Chardonnay a katapultokhoz vezényelte, míg ő és Gunymák anyó a két, egymástól jó kétszáz méterre álló kikötőbástyára telepedett. Egyiküknek sem voltak illúzióik. Tudták, hogy ezt a harcot nem nyerhetik meg, és számot adtak helyzetükkel. Nem sok megbeszélni valójuk akadt tehát, mindent az utolsó lapra kellett feltenniük. Tudták, hogy a hódítók így is, úgy is partra lépnek, akár részt vesznek ők is a sziget védelmében, akár megbújnak valahol. A két kalandornő egyetértett abban, hogy gyávaság volna megfutamodni, és ehelyett inkább annyi ryukut visznek magukkal a halálba, amennyit csak tudnak.
Chardonnay kikukkantott a parapet mögül. Nyanya látszólag szundikált a másik bástyán, de a dornodonita ismerte őt annyira, hogy ne dőljön be neki. Biztos volt benne, hogy éberen figyel, akár csak ő, és talán épp a leghatékonyabb varázslatait készíti elő. Hosszú évekig visszanyúló kapcsolat fűzte őket egymáshoz. Anyó eleinte csak egy volt, Chardonnay üzletfeleinek népes táborában. Aztán egy alaposan megtekert, és elferdített alku után, sikerült egy mindkettejük számára egyaránt ráfizetéses üzletet kötniük. Az esetről mélyen hallgatnak azóta is, és kölcsönös tisztelet alakult ki bennük egymás iránt. Az életet nem sokra becsülték, és mindketten szemrebbenés nélkül öltek, ha a sors úgy hozta, de nagyot téved az, aki a gonoszt elvtelennek tartja!
Mikor a három karavell a ryuku hajóroncs közelébe ért, egymás után bevonták vitorláikat, és a fedélzetükön nagy nyüzsgés támadt. Chardonnay pontról-pontra megszemlélte az idegenek hajóit távcsövével, és egyáltalán nem örült annak, amit látott. A csatahajók oldalán láncok tartotta, vízszintes padlók nyíltak, melyeken máris légiósok tucatjai tolongtak, hogy a leengedett csónakokba ugráljanak, amint azok a vízbe érnek. Sokan voltak, de a papnőt nem a létszámuk aggasztotta igazán, hanem azok a festett arcú mágusok, akik ott sertepertéltek, és dirigáltak a katonák között. Nem telt el sok idő, és három keskeny, hosszú csónak kúszott a kikötő felé, a roncsokat kerülgetve. Legalább húsz katona, és egy-egy mágus ült bennük, az evezőknek feszülő matrózokról nem is szólva.
A dornodonita megbecsülte a távolságot, aztán felemelte a kezét és kivárt. A hódítóknak nem tűnt fel az a pár aprócska, felfújt hólyagból készített bója, melyek mellett elhúzott a csónakjuk. A kalandozó jelt adott, és a katapultok elzúdították kőkolonc terhüket. Hat lövedék indult útnak egyszerre, és az egyik csónak telitalálatot kapott. A sokmázsás nehezék mindent összezúzott, fát, csontot és páncélt. Azok, akik a csónak elejében ültek, és így elkerülték az azonnali halált, most kétségbeesve kapálóztak a vízben lebegő deszkák után. A másik két hajót elkerülték a lövedékek, és nem volt idő újra tölteni a nehézkes szerkezeteket. A karavellák tüzérsége gyorsan reagált a váratlan támadásra, és saját katapultjaikból iszonyatos össztüzet zúdítottak a feltételezett ellenségre.
Az Őrzők azonban elmenekültek, ahogyan azt Chardonnay meghagyta nekik, és a csatlakoztak az erdőben várakozó társaikhoz. A városban már nem volt mit elpusztítani, de a támadók ezt nem tudhatták, így hosszú perceken keresztül lődözték a robbanó golyóbisokat, tűzlabdákat és közönséges kőgolyókat a kihalt épületekre, miközben a felderítők elértek a kikötő lépcsősorát, és a sebesen a partra sorjáztak.
A katonák könnyű vérteket, íjat és lándzsát viseltek, némelyüknél a tűzmágus kurta szablyát, és kerek pajzsot látott. Kis rajokra oszlottak, és szétszéledtek. A kalandozó elámult szervezettségük, és fegyelmük láttán. Pillanatnyi habozás nélkül tették a dolguk. A katonák eltűntek a partközeli házak között, míg a két mágus félelem nélkül lépdelt fel a lépcsőkön az első kisebb terecskéig. Megálltak, és komótosan valamiféle erőteret gerjesztettek saját maguk köré, talán a lövedékek, talán a varázslatok elleni védelem gyanánt, ki tudja?
A karavellák parancsnokai ez időre belátták, hogy felesleges halomra lőniük a várost, és a katapultok elnémultak, s ehelyett újabb csónakok ereszkedtek a vízre, megrakva légiósokkal. Aztán a csörlők másfajta terhet, egy-egy két ember magas fémszobrot engedtek a vízbe!
- Gólemek! - suttogta a kalandozó, amikor felismerte az ijesztően groteszk ábrázatú gépeket.
A mozgó szobrokat elnyelte a tenger, de Chardonnay jól látta, ahogyan a fenéken lépdelve lassan a part felé indulnak. Egyelőre nem avatkozott közbe, mert addig nem akarta felfedni magát, amíg nem látott elegendő célpontot pusztító varázslatai hatósugarában. Bár a feszültség szinte szétrobbantotta belülről, nyugalmat erőltetett magára, és a gukkerral tovább leskelődött.
A mágusok egyike aranyló porral varázskört rajzolt a kövezetre, aztán mindenféle rúnákat írt belé. Társa eközben egyre-másra citálta a varázsigéket, és már szivárványszínben pulzált körülöttük az összegyűjtött mana. Sajnos túl messze voltak ahhoz, hogy a dornodonita elérje őket az éjjel barkácsolt dobónyilaival, pedig mekkora kedve lett volna megzavarni őket ebben a fene nagy varázsolgatásban!
A pentagramma elkészült, de Chardonnay nem ismerte fel. Jó pár idéző kört látott már, és némelyik felrajzolásában is járatos volt, de ehhez foghatóhoz még nem volt szerencséje. A varázsjelek is idegenek voltak, és egyáltalán nem hasonlítottak a Ghallaszerte ismert, és használt ezüstrúnákhoz. A varázslók a körön kívül álltak, és felemelték kezüket. A manaháló örvényleni kezdett igéik nyomán, és a pentagramma felizzott... aztán nem történt semmi. A mágusok egymásra pislogtak, aztán újabb próbát tettek, de ezúttal is kudarcot vallottak. A varázskör nem működött!

Anyó nem bírta tovább. Ő látcső híján csak annyit látott, hogy újabb, és újabb csónakok úsznak a part felé, anélkül, hogy bármi is történne ellenük. Felgyülemlett benne a harag, és már nem tudott uralkodni magán.
- Az anyátokat, ti rohadtak! - rikkantotta és felpattant a jokonbia-ágra. A fekete macskának csak a feje látszott ki a tulipiros batyuból, amit Nyanya a hátára kötött. - Most majd megtanuljátok, hogy Leah tanácsosával nem lehet packázni, kutyák! - rikácsolta, és levetette magát a mélybe. Herherba köpönyege vadul lobogott utána.
A faágon lovagló, rikító színekben pompázó, nagyhangú jelenség persze magára vonta a támadók figyelmét. A csónakokban gubbasztó légiósoknak nem volt szükségük parancsra, hogy nyílzáport zúdítsanak a repülő vénasszonyra, ám valami csoda folytán a vesszők mindegyike célt tévesztett! Anyó pedig közvetlenül a vízfelszín felett suhant áldozatai felé, s ha a ryku katonák kevésbé jó kiképzést kapnak, bizonyára a vízbe vetik magukat a látvány hatására. Az öregasszony torkaszakadtából üvöltött, és olyan veszettül száguldott, hogy szemmel is alig lehetett követni.
- Pusztuljatok! - kiáltotta, és jobbjával olyan mozdulatot tett, mintha rádobna valamit az alatta elsuhanó csajkára. A halálvarázs megfogant, és az egyik utána forduló íjász egy hang nélkül, holtan bukott a vízbe. Anyó azonban nem lassított, már a másik csónak utasait célozta meg hatalmával.
"Azt hiszem, ránk is ez a sors vár, ha így száguldasz" - sugallta Bufa kedvence.
- Még egy szó, és te leszel a következő lövedék! - lihegte a halálpap, és éles ívben visszafordult. - Tégy inkább valamit, te rühes dög, és ne a pofádat jártasd!
A hátborzongató halálsikítás elsöpört minden mentális védelmet. Ahogy anyó rárepült a legelső csónakra, annak legénysége megtébolyodott! Nem tudni, miféle illúziót emelt elébük a varázslat, de már semmi másra nem voltak képesek gondolni, mint a menekülésre. Pánikszerűen a vízbe ugráltak, anyó pedig úgy kacagott, hogy nem bírta abbahagyni.
Ahogy tekintete a partra tévedt, meglátta a lépcsőkön felfelé cammogó első gólemet. Habozás nélkül feléje vette az irányt. Tudta ugyan, hogy a fémszobrokat antimágikus aura védi, de egyszerűen nem tudott logikusan gondolkodni. Pusztítani akart mindenáron, féktelenül, utat engedve a gonoszság tomboló vágyának. Amint megidézte a halálvarázst, már tudta, hogy másféle mágiát kellett volna választania, hiszen a gólemben nem volt jelen az élet semmilyen formája. Mágia mozgatta azt a testére vésett parancsrúnák hatalma által.
"A rúnák ereje nélkül csak egy halom ócskavas." - tudatta vele a macska, és Gunymák anyó az utolsó pillanatban húzta fel a repülő csodaágat, mielőtt a házak sorfalába csapódtak volna. Csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy az ige áthatolt a gólem védőburkán, pedig fenn kellett volna akadnia azon!
- Nem működött az aurája!
"A fülbevalód semlegesítette azt" - a familiáris gyermeklány-hangjában vidámság bujkált.
Mire a boszorkány ismét megtámadhatta volna a gólemet, már három is volt belőlük, és a légiósok következő csoportja is megvetette lábát a parton. Anyó előre dőlt ültében, és célba vette a lustán lépkedő gólemek egyikét, s közben ügyet se vetett a feléje zümmögő lövedékekre.
- Segíts, te macska! Hol az a rohadt rúna? - sípolta.
"A fej két oldalán" - jött a válasz, és Nyanya így már észrevette! A rúnapukkasztás sokkal bonyolultabb varázslat, mint egy egyszerű mágiatörés, ezért anyó veszett repkedése közepette az előbbivel meg sem próbálkozhatott. Ám a rajzolatba zárt erőt ő nem is visszafejteni, hanem szétrombolni akarta. Olyan közel suhant el a gólem mellett, hogy akár meg is érinthette volna azt. A katonák szétspricceltek az útjából, miközben hasztalan igyekezték eltalálni a nyilaikkal. A fémszobor is érzékelte a veszélyt, de olyan lassan nyúlt felé, hogy nem kaphatta el. A mágiatörés elszakította a rúna fonalát, és a felszabaduló, irányítatlan mana szétrobbantotta a szobor fejét!

- Menj már onnan! Ez nem lehet igaz! - dühöngött Chardonnay, és dühében a lecsapta a látcsövét. - Ez az idióta, vén lotyó állandóan útban van!
A megóvott, és összekuporgatott kacatokat már jó előre, sorra kipakolta maga elé. A varázsenergiával nem volt probléma, hisz elméje már csordultig töltődött az elmúlt napok alatt, ám az anyagi komponensekben nem dúskálhatott. Egy marék madártoll, egy kis kupac pirkit darabka, istene szent kelyhe, pár csepp könnycseppel az alján, és legbecsesebb kincse: öt sziromlevél egy lótuszvirágról. Ez volt minden, amit felmutathatott, no meg a várakozás közben félig elfogyasztott, kissé büdös, sózott hal...
Mikor a fej nélkül maradt gólem tehetetlenül eldőlt, akkora robajt csapott, hogy a papnő is felkapta a fejét.
- Nocsak... - szemlélte meg a megváltozott helyzetet. - Mégis csak jó valamire ez a rusnya banya?
Ahogy figyelte a nekromanta röptét, ő meglátta azt, amit Nyanya még nem vett észre. A ryuku vajákosok visszatértek a partra, hogy besegítsenek szorult helyzetben lévő katonáiknak. A boszorkány vihogott, és eszelős tekintettel dobálta negatív energiából gyúrt, gyilkos labdáit a légiósokra, miközben egyenest a mágusok felé száguldott!
Még sikerült a második gólemet is megsemmisítenie, mikor a varázslövedék a képébe csattant! Félrebillent a feje, és elveszítette az eszméletét. Aztán így repült tovább, forogva, hol fejjel lefelé csüngve a jokonbia-ágon, hol rendesen ülve rajta, át a város legmagasabb tornya fölött, az őserdő irányába.
Chardonnay nem érzett sem fájdalmat, sem aggodalmat, csak örült, hogy az öregasszony kikerült a képből, és végre megmutathatta hatalmát. Halkan kezdett a kántáláshoz, de a hangja fokozatosan erősödött, ahogyan egyre több, és több manát áramoltatott a varázslatba. Az armageddon a lépcsősor első teraszán találta meg kiindulópontját, örvénylő tölcsérré dagadt, és sivító, hörgő hangorkán kíséretében kitárulkozott, aztán lassan a víz felé hömpölygött. Nyomában képlékennyé olvadt a kő, és lángra kaptak a környező házfalak. A katonák sikítozva futottak vissza a csónakokhoz, de hiábavaló volt a menekülésük, a tűzfal ugyanis nem torpant meg a hullámok szélénél. Pezsgő, forró gőzfelhőt alkotva ráfolyt az öböl vizére, és mit sem veszítve erejéből tovább vonaglott azon. A csónakok együtt égtek el a katonákkal, s azon néhányuk kivételével, akiknek sikerült a víz alá bukniuk az iszonyú hőség elől, mindannyian elpusztultak.
A vajákosok sértetlenül álltak az olvadozó kőzetben, s a még egyben maradt gólemben sem tett kárt a tűz. A mágusok ahelyett, hogy pánikba estek volna, az ismeretlen varázsló rejtekhelyét kutatták, de Chardonnay nem adta meg nekik azt az örömöt, hogy felfedje magát előttük. Eközben a mozgó tűzfal már száz méterre távolodott a parttól, és a kis bárkák roncsai sorra meggyulladtak. Aztán az armageddon elérte hatótávolságának végső határát, és egy lobbanással kialudt. A vízre fojtogató, fekete füst telepedett, s az égő roncsok abban, mint afféle jelzőtüzek lobogtak.
Chardonnay túl messze volt ahhoz, hogy célzott varázslattal kárt tehetett volna a mágusokban, ezért inkább a vízben, pont alatta úszó túlélőkre koncentrált. A tűzeső nem túl hatékony varázslat, mert azon túl, hogy lángra gyújtja az éghető anyagokat, és az áldozat ruháit, esetleg a haját, komoly kárt nem okoz benne. Viszont nagy területen szétteríthető, és itt épp ez volt a cél. Mikor a felszálló pára és a füst gomolygó felhővé gyűlt össze, a nehéz páncélban kapálódzó légiósok már tudták, hogy bajban vannak, és kétségbeesetten próbáltak kievickélni a fekete árnyék alól. Nem mindegyiküknek sikerült. A felhőből eső helyett lángfürtök hullottak! Beterítették az öböl nagyobb részét, és egybefüggő, úszó tűzszőnyeget alkottak. Azoknak a szerencsétleneknek is fel kellett jönniük előbb-utóbb a felszínre, akik a víz alá buktak, de mikor tátott szájjal belélegezték volna, levegő helyett eleven tűz áradt a légcsöveikbe!
A dornodonita a figyelmét újra a vajákosok felé fordította, de már nem látta őket sehol. A nyakát nyújtogatva próbálta felfedezni őket, de eltűntek a szűk átjárók egyikében. Olyannyira lekötötte a szemlélődés, hogy kis híján túl későn eszmélt. A szablya közvetlenül a feje mellett csapódott a kőnek, öles szikrát hányva, s a kalandozó csak a kihegyezett reflexeinek köszönhette az életét. Oldalra gurult, és felpattant. Nem sok hely volt trükközni. Az egész bástyafok mindössze öt lépés átmérőjű volt, és neki egy egész felderítő rajjal kellett szembenéznie!
Egy villanás, és egy fémes pendülés volt csupán, és a vámpírkard már a duci démon kezében termett. Csak két légiós lendült felé, mert a többiek még félig-meddig a feljáróban rekedtek. A tőle jobbra helyezkedő sután előreszúrt görbe pengéjével, míg a másik megindított egy vágást, úgy nyakmagasságban. Chardonnay nem viselt páncélt, mégsem tért ki a szúrás vonalából, így a szablya kétélű hegye felhasította az oldalát, ám a másik támadás elvásott a vámpírpenge élén. A kalandozó azonnal riposztozott, és a varázskard átvágott mindent! Két kurta hussanás volt csupán, és a katonák kézcsonkjából vér spriccelt elő, a kardba zárt vámpírlélek pedig mohón felszívta az elszivárgó életerőt, hogy a tűzvarázsló testébe áramoltassa azt. A papnő oldalán fakadt seb gyorsan összezárult.
A légiósok üvöltöttek, és csonka karjukat markolászva hátráltak, de Chardonnay nem hagyta elmenekülni őket. Nem is tudtak volna hová, hisz társaik egymás után bújtak elő a feljáróból. A kalandozó mellbe rúgta az egyik katonát, aki hanyatt esett. Aztán a nő megpördült a tengelye körül és a másik katona átmetszett torokkal omlott össze. A katonák összegabalyodtak, és a zűrzavar lopott egy-két pillanatot a dornodonitának.
Leguggolt, és felkapkodta azt, ami a keze ügyébe esett. Az övtáskájába gyömöszölte a komponensek egy részét, és a fogai közé kapta a reggeli maradékát. A három kopjás katona teljesen egyszerre szúrt felé. A fegyvereik jóval hosszabbak voltak, mint Shazi kardja, s ez pár pillanattal megtoldotta az életük. A nő a földre vetette magát, és baljával rámarkolt az ott heverő szablyára, majd villámgyorsan a katonák felé gurult. Mire amazok fogást váltottak volna fegyverükön, addigra késő volt. A kalandozó a hátán feküdt, közvetlenül a lábaiknál, és mindkét kardjával végigszántott az ujjaikon. Beterítette a vér, de fel sem vette, a hátra tántorodó légiósok pedig elejtették kopjáikat.
Mindenki zihált, és vérzett. A légiósok biztosan nem harcoltak még jól képzett kalandozóval. Ha ez nem így lett volna, tán meg sem támadják. Saját kárukon tanultak, de ez a lecke egyben az utolsó is volt számukra. Chardonnay felpattant, és rézsút maga előtt tartva, keresztezte a két kardot. Tekintete elsötétült, ahogy megérintette az idegenek lelkében elharapódzó félelem... Aztán meghallotta lentről, a csigalépcső aljából a mágusok pattogó parancsait, és a serény lábdobogást. A vámpírkard a hátára szíjazott hüvelyébe, a meztelen pengéjű szablya pedig a hüvely hordszíja mögé került.
- Ezt most megúsztátok, rühesek! - köpte a halat saját tenyerébe, és elsuttogott néhány delejes varázsigét. Aztán tett két lendületes lépést, és átvetődött a bástya mellvédje fölött. Mire a vízbe csobbant, már képes volt úgy belélegezni a tengervizet, akárcsak a halak...

***

Dred Hornwill látcsövén hosszasan figyelte a roncsot. Pontosan tudta, mit jelent a csonka árbócon lengedező zászló, és azt is, hogy melyik család címere a napkorong előtt ágaskodó trikornis.
- Wright! Bohmer meg az alanori önkéntesek megelőztek minket! - kiáltott át a kormányállásból a hittársának. A troll a hajóorrban állt, és a lassan közeledő partot fürkészte. Neki is feltűnt a viharvert karavella, és a lobogó, de ő semennyire sem értett a heraldikához.
Csak pár ryuku matróz lézengett a fedélzeten. A többség és a yaurri parasztok a fedélközben gubbasztottak. Alaposan aláásta a legénység morálját az éjszakai vihar, hiszen komoly veszteséget szenvedtek. A huszonnyolc vitorlából csupán kilenc maradt épen úgy-ahogy, a kisebbekből, és tizenegy tengerészt ragadtak el az iszonyatos hullámok. Mire megvirradt, és kikecmeregtek a ködből, a ghallaiak teljesen elveszítették a hazatérés reményét.
Ráadásul a katonák megtagadták tisztjeik parancsát, és nem voltak hajlandók enni. Szószólójuk közölte, hogy a kapitányt és annak minden tisztjét árulóknak tekintik, és mostantól nem engedelmeskednek azok utasításainak. A kapitány parancsára a tisztek lementek közéjük, hogy "rendet tegyenek", ekkor tört ki a zendülés. A tisztek közül csupán egyetlen egy élte túl a rabok kitörését, és a Tharr papok csak vérfürdő árán tudták megfékezni a katasztrófát.
A kapitány az incidens óta morózus tekintettel állt a kormánynál. Senki sem tudhatta, mi jár a fejében. A sziget látványa sem derítette jobb kedvre, pedig Dred megmondta neki, hogy itt útjuk végéhez érkeztek.
Wright a matrózok vádló tekintete elől menekült a korláthoz. Nem tudott a szemükbe nézni. Az ősz hajú troll ismét bizonyságát adta, hogy mivel érdemelte ki a "halálbáró" nevet. Mikor a raktérben, alig két órával ezelőtt elszabadult a pokol, és a rabokká lett légiósok kitörése fenyegetet, Wright gondolkodás nélkül közéjük vetette magát, hogy megfékezze őket. Nem akart megölni senkit, hisz ő is, és a katonák is fegyvertelenek voltak. De aztán valahonnan előkerült egy tőr, talán az egyik tiszt vitte be felelőtlenül a rabok ketrecébe... A szúrás nem volt mély, és a sebet sem lehetett semmiképp súlyosnak nevezni, a troll agyában mégis elpattant valami. Tombolni kezdett, és onnantól kezdve már nem volt visszaút! Mire Dred közbeavatkozhatott, és a troll agya kitisztult, már tizenhat katona feküdt holtan körülötte, és a többiek is mind begyűjtöttek valamilyen sérülést. Volt olyan szerencsétlen, akinek egyszerűen letépte a fejét! Egy másiknak pedig a szemgödrén keresztül döfte az ujját az agyába.
A kalandozó visszaintett a harcos-papnak, hogy hallotta, de továbbra is csak a szigetet bámulta. Sok minden volt, amit szívesen visszajátszott, vagy meg nem történtté tett volna életében, de ezek a pillanatok mind közül a legszörnyűbbek voltak. Nyomorultul érezte magát, és gyűlölte a tengert, a ryukukat, és ezt az egész helyzetet, amibe keveredett. Nem tudta, mi vár rájuk ezen a világvégi kis szigeten, de már nagyon visszavágyott Ghallára, hogy élhesse a kalandozók megszokott mindennapjait.
A kapitány csupán három szótagot préselt ki az ajkain, aztán újra némaságba süppedt.
- Uram, a kapitány azt mondja, ha tovább megyünk, megfeneklünk - fordított Thqi-pes készségesen. - Megjegyzem, uram, az a karavella ott, ha jól látom, a Veszteglő. Szintén a Gyémánt Flotta tagja, mint ez a hajó, amin utazunk.
- Jól van, akkor itt lehorgonyzunk. Csónakokon fogunk partra szállni! - rendelkezett Dred, és lekiabált a matrózoknak. Azok elértették, mit akar, és máris kivetették a horgonyt, és hozzáfogtak, hogy bevonják a vitorlákat. A főpap aztán a tolmácshoz fordult. - És miféle hadsereg ez a "Gyémánt Flotta", mondd?
- Tizenhatodik Fe-thui-jong Nagycsászár legkegyetlenebb köteléke uram. A Flotta, és egyben az inváziós seregek főparancsnoka pedig Khjue-te-do Nagykán, a Császár kuzinja.
A katona olyan hangsúllyal ejtette ki e szavakat, mintha megilletődést, vagy legalábbis valamiféle elismerést várna.
- Ühüm, na és mitől annyira kegyetlenek?
A kapitány közbevágott. Erős indulat feszült a hangjában, és villámló tekintete a választ Thqi-pes torkára forrasztotta. Hosszan állták egymás pillantását, aztán a tolmács - Dred ki sem mondott kérdésére válaszolva - szemlesütve csak ennyit mondott:
- A kapitány megátkozott, uram, amiért őfelsége nevét a számra mertem venni.
- Ugyan, Thqi-pes! Mit foglalkozol egy ilyen átokkal? Csak szavak...
- Tévedsz, uram. Több annál. A kapitány átka erős kötés, és nem oldja fel sem az ő halála, sem az enyém... de megérdemeltem. Elfeledtem, ki is vagyok valójában. Kezdtem én is kalandozónak képzelni magam, uram. Engedj most lemennem, kérlek. Szeretnék magam maradni.
- Hallod-e, te kapitány - karolta át a gyűlölettől reszkető férfit Dred, miután a tolmácsot elbocsátotta. - Fura egy népség vagytok ti! Mindenféle ostoba babonában hisztek, világvégéig hajóztok, hogy aztán ott hagyjátok a fogatokat, ahelyett, hogy megtanulnátok valami értelmes nyelvet, és nyugton ülnétek a seggeteken...
A kapitány lerázta magáról a ghallai kezét, és szembefordult vele.
- Hoikru-tihiu shaunkh-do-pei, ou voihkr, ju iuh-thu doui-heitau!
Dred Hornwill belevigyorgott a képébe.
- Pontosan, ahogy mondod. Szép nyelvetek van, nekem tetszik. Pont, mint valami torokbajos hörgése...
A yaurriak a hajó rándulására előbújtak vackaikról, a matrózok pedig nekiláttak, hogy a csónakokat a vízre bocsássák.
- Figyeljetek rám, barátaim! Tudom, hogy csalódottak vagytok, és azt is, hogy a hajó kicsit megviselt. Mégis megígérem nektek, hogy hazaviszlek titeket! - kijelentését mocorgás, és pusmogás kísérte, de senki nem szólt vissza. - Bár ez nem hadihajó, csak egy nyomorult rabszállító, és nincsenek nehézfegyvereink, itt mégis mindenki biztonságban van. Mint látjátok, lehorgonyoztunk. Troll hittársammal mi kievezünk a partra, hogy eleget tegyünk a mindenható Tharr akaratának. Ha minden jól megy, mire a nap leszáll visszatérünk, és máris indulunk haza.
- És mondd uram, mi lesz akkor, ha nem megy minden jól? - kérdezte az aprótermetű gnóm férfi. Családja körében ácsorgott. A fia, és a feleséges úgy csimpaszkodott rajta, mintha bármilyen segítségre számíthatnának a szerencsétlen tubák-kereskedőtől.
- Nem tudom. Istenünk kegyeltje figyelmeztetett, hogy harcra készüljünk, de nincs itt senki, akivel harcolnunk kellene. Talán tévedett. Kievezünk a partra, felkutatjuk az Ereklyét, amiért idejöttünk, és elhajózunk. Ha elnéztek a part felé, láthatjátok azt a roncsot. Az a lobogó ott Bohmer Kair parancsnok családi címere! Igen! Más ghallaiak is vannak e szigeten, és könnyen lehetséges, hogy a lovaggal, és katonáival térünk vissza, hogy aztán így megerősödve, győzedelmesen, együtt térjünk vissza az anyaföldre. Van-e olyan bátor yaurr köztetek, aki hajlandó velünk tartani?
Senki nem jelentkezett.
- Jól van, ghallaiak, nem baj. Ti nem vagytok katonák, és mi nem is kívánunk tőletek semmi mást, mint hogy ügyeljetek foglyainkra, és várjatok ránk, amíg visszatérünk.
Thqi-pes és Jeili, a két arénajárt légiós, egyenes derékkal, rezzenéstelen arccal vonult ki a fedélzetre. Fajtájuk jellegzetes páncélzatát viselték, ami tetőtől talpig szelvényezett, fekete acélba burkolta testüket.
- Uram, mi veletek tartunk, ha megengeded - szólalt meg a tolmács. - Nekem nem maradt más kiút, mint keresni a dicső halált, uram. Ha fegyver által, csatában múlok el, talán lelkem megmenekül a kárhozat elől.
- És a barátod? Őt nem köti átok.
- Jeili oda megy, ahová én megyek. Vértestvérekké fogadtuk egymást.
Mire a csónakot vízre eresztették, Wright is előkerült. Nem csak Dred málháját hozta és a sajátját, hanem két ryuku szablyát is.
- Megszolgáltátok a bizalmat - mondta, és átadta a fegyvert a csatlósoknak.

***

- Mostan akkó’ mégsenem útájjuk a jóságosokat? Esztet má’ megin’ nem értem - hőbörgött suttogva Tompika. Nem mert hangosan megszólalni, mert rövid egy perc leforgása alatt két iszonyatos gyomorütést is kapott már ezirányú próbálkozásaiért cserébe. - De legalább a rijukukat... azokat útá’hatom?
Otoaak nem válaszolt. A mozdulatlanul feküdtek a magas aljnövényzetben, és a csörtető fickókat figyelték. Ghallaiak voltak, és a többségüket körüllengte a jóság gyűlölt aurája. A trollok már messziről kiszagolták őket.
- Ezek az ostobák pont a ryukuk karjaiba szaladnak! - mondta kicsit később, megvárva, hogy a lovagok, és a Néma Osztag elvonuljanak. Aztán tanítványa felé fordult.
- Te szőrlajhár, próbálj már meg gondolkodni néha! Hidd el, nagyon egészséges dolog. Neked is tetszeni fog, ha egyszer rákapsz az ízére! Nem tudom, hogy kik voltak ezek, de az holtbiztos, hogy ghallaiak. Az a négy Raia-lovag a sor végén meg úgy bűzlik a jóságtól, hogy felfordul tőle a gyomrom...
- Aham. És ezé’ nem mentünk nekik... Mos’ má’ értem! - bólogatott Tompika.
- Dehogyis ezért! Ez a nyamvadt kis sziget csak egy falat ennyi katonának! Te is láttad, ahogy partra szálltak, nem? És arról a rohadt nagy gályáról még egyetlen csónakot se eresztettek le! Ezek eltapossák ezt a szigetet mindenestül. Ha leütjük a Raia-papokat, még könnyebb dolguk lesz, és még többen lesznek ellenünk. Hadd verekedjenek meg egymással, és akkor nekünk csak a maradékról kell gondoskodnunk. Érted már?
- Aham - mondta a troll legény.
- Nem érted - szögezte le Otoaak.
Tompika kifakadt.
- Jó’ van, na! Nem értem! Aszt’ akkó’ mi van? Itten vagy nekem te, aki nagyon érted, aszt’ maj’ e’mondod, mi’csinájjak. Én asztat hittem, hogy a jóságosokat mindig le ke’ verni torzsáig. Esztet szokod mondani mindig. Mos’ meg haggyuk őket lelépni. Ez egyá’talába’ nem lógigás.
- Erre nem érünk rá, Tompi. Majd később elmagyarázom. Az a nyavalyás banya azt mondta, hogy a Csontkezű valami Koronáért küldte ide, amit itt őriznek az őslakosok, ezen a szigeten. A nyakam merném rá tenni, hogy Raia bolhakutyái is azért jöttek. Talán még a ryukuk is! Meg kell, szerezzük azt a redves Koronát, akárhol is van, mert ezzel fogunk Chara-din kedvére tenni! Induljunk! Biztos van valahol egy falu, vagy ilyesmi, ahol elrejtőztek a bennszülöttek...
Az erdő elnyelte a trollok halk szavait, és a lépteik zaját. Egyikük sem figyelt fel arra a két szempárra, amely szüntelen követte őket. Az egyik igézően barna, míg a másik dühösen villogó sárga volt.

***

Nagyon sok légióst megöltek, mégsem látszott, hogy fogyatkoznának. Teljesen ellepték az erdőt, s mintha még a földből is ryuku katonák ugráltak volna elő! Authoricus kimondhatatlanul fáradt volt. Csekély varázsereje már percekkel korábban elapadt, és amíg a csata kezdetén még el-elcsattintott egy-egy káoszcsapást, addig mostanra inkább csak a kitérésre összpontosított. Karja elnehezült, pehelykönnyű lándzsája pedig, mintha ólomból készült volna. Csak ímmel-ámmal döfködött vele a támadók felé.
Az Őrzők derekasan helyt álltak, pedig harci tudásuk és tapasztalatuk elakadt egy zöldfülű kalandozó szintjén. Talán ha lett volna elegendő idő a kiképzésükre... Reona, és két kapitánya tartotta a lelket az amazonokban, és a káoszpap tudta, ha ők elesnek, a csatának is vége lesz.
Fától-fáig vonultak vissza, és minden megszerzett, talpalatnyi földterületért vérükkel fizettek a hódítók. A sűrű bozót szerencsére lehetetlenné tette a célzást, így sem az íjászoktól, sem a vajákosoktól nem kellett tartaniuk. Az elszántan menetelő, fekete páncélos katonák azonban egy pillanatra sem torpantak meg. Bár az alakzataikat képtelenek voltak tartani, és mozgásukon is látszott, hogy egyáltalán nem szoktak az efféle "bújócskához", a számbeli fölényüket néhány maroknyi Őrző nem őrölhette fel.
Authoricus alapvetően vidám fickó volt. Könnyű élet, könnyű pénz, könnyű nők szegélyezték az életútját. Sosem vágott bele semmibe, amiről úgy vélte, túl kockázatos. Mégis szerette a kihívásokat, és szerette az életét. S lám, csak most ébredt rá, milyen keveset is élt, amikor kihátrált a csöpp tisztásra, és a légiósok könyörtelenül követték! Végigfutott rajta az a jéghideg felismerés, amit csak a valóban nagy pillanatokban érezhet egy halandó. Egyedül volt, s azok öten voltak ellene! Lassan, megfontoltan haladtak, arcukat kiismerhetetlen, torz álarc fedte. Tán még vigyorogtak is...
Lihegve ált meg a tisztás közepén. Fülelt, s a csatazaj már messze mögüle hallatszott! Nem volt senki, akire számíthatott volna.
- Szóval így kell véget érjen? - kiáltott az idegenek felé. Amazok láthatóan nem siettek. Futamodásnyira, ők is megálltak. - Én, Authoricus, Chara-din hű papja itt állok előttetek! Elfutnék, de már nem tudok, megölnélek titeket, de félek, ez sem sikerülhet... A szívem tiszta, mint ahogyan a lelkem is. Gyertek hát!!
Összeszedte minden maradék akaraterejét, és megpörgette lándzsáját, baljával pedig elővonta a manók tipikus fegyverét, a tűhegyes árnyéktőrt. Széles mozdulattal meghajolt a katonák előtt, és elmosolyodott.
- Most nyilván meghalok, de úgy készüljetek, legalább hárman velem tartotok! - a légiósok, mintha csakugyan értenék a szavakat, elnevették magukat. Aztán egyszerre megindultak a kalandozó felé. Ketten páncéltörő buzogányt, és ovális pajzsot markoltak, míg három társuk jellegzetes, ívelt élű kopját szegezett előre.
A lándzsavívás az egyetlen olyan harcmodor, amit a csapatban szolgáló katonáknak magasabb szinten oktatnak, mint a tisztjeiknek, mivel azok általában nem forgatnak szálfegyvert. Ez a megállapítás független az épp aktuális történelmi korszaktól, sőt, még a birodalmi hovatartozástól is. A ryuku légiósok is értettek a kopjához, ezt a kalandozó már az első összecsapás után el kellett ismerje. Egyszerre mozdultak, jól kiegészítették egymást, és tényleg csak egy hajszálon múlt, hogy megúszta komoly találat nélkül. A három fickó rendületlenül döfködött feléje, míg két társuk oldalazva a hátába került. Átkozott egy kutyaszorító volt, és Authoricus csak egyetlen percet jósolt saját magának, mikor fülsértő rikácsolással egy megveszekedett szörnyeteg csapott le rájuk!
- Rohadjatok meg, tetvedékek! Hogy száradna le a kezetek, puhány, dögzabáló kurafik!
Authoricus ugyanúgy meglepődött, mint a légiósok. Hát még, amikor Gunymák anyó lenyúlt, és belekapott a mellvértje alsó szegélyébe! Úgy kapta fel, mint valami óriási ragadozó madár karmos lábával a kiscsirkét. A következő pillanatban már magasan a dzsungel fölött repültek, a boszorka a megbűvölt faágon ülve, míg a káoszpap alatta himbálódzva. Anyó megállás nélkül átkozódott, Authoricus pedig sikított, ahogy a torkán kifért! Valószínűleg bárki más is így tett volna, hisz a manó hasmánt feküdt a levegőben, tehetetlenül, miközben a nekromanta olyan őrült manővereket hajtott végre, ami egy született albatrosznak is becsületére vált volna.
- Ne kapálózz már, kisfiam! Maradj nyugton, mert a végén még leejtelek! - förmedt rá a banya, mire engedelmesen elernyedt. Felkiáltott volna jótevőjének, de a képébe süvítő levegőtől nem tudott megszólalni. Így inkább csak szemlélődött kicsit, mást úgysem tehetett.
Fentről minden egészen másképp volt! A sziget középpontjában emelkedő vulkán évszázadok óta pihenhetett már, hisz egy árva füstpamacs sem emelkedett fel öblös torkából. Az erdő zöldje puha szőnyeggé olvadt, és csak itt-ott látszott egy-egy tisztás, mint valami belészőtt minta. A manó jól látta a tábort, és a közelében kéklő, gyönyörű tavacskát is. Minden nyugodt volt, és gyönyörű. Semmi nem utalt a fák lombjai alatt zajló vérengzésre. Aztán a kalandozó tekintete a tenger felé tévedt. Elszörnyedt!
A Nagykikötő vonalában már nem egy, hanem két hatalmas gálya vesztegelt! De várjunk csak! Rosszul látta talán? Mintha a két ryuku hadihajó egymást lőtte volna idáig villámló, kéklő-vöröslő lánggombócaival!

***

- Mindent előkészítettél? - kérdezte Laure a bárdtól, túlkiáltva az őrült csatazajt. - Még pár ilyen találat, és mennünk kell...
Beren arcán nem látszott aggodalom.
- Csak öt perc nyugalomra van szükségem, Aranysas, és máris hívom a Főnixet.
A lánggolyó alig pár méterrel zúgott el a fejük felett, és kevésen múlt, hogy elvétette a parancsnoki hidat. Átszakított, és lángra gyújtott egy oldalvitorlát, de a hajótest helyett a tengerbe csapódott, sistergő gőzfelhőt szabadítva fel belőle. A másik gálya csak harminc méterre volt tőlük. Horgonyon vesztegelt, bevont vitorlákkal, míg az elfek hajója lassan haladt ugyan, de továbbra is mozgásban maradt. A meglepetés is mellettük ált. A támadók szövetségest vártak, míg az elbájolt legénység már mérföldekkel távolabb az összecsapáshoz készülődött. A zászlójelekre nem válaszoltak, és amint lőtávolba értek, az óriás-katapultokból vészterhes útjára indult a két octopusz-agyar. A sokmázsás, borotvaéles csontképződmény keresztülszakította a felsőfedélzetet, és talán egészen a hajófenékig hatolt. Az oldalkorlátnál felsorakozott mágusok sorfala gyilkos varázslövedékeket zúdított a hadigályára. Mire a legénység felfogta, hogy testvér helyett ellenséget rejt az érkező csatahajó, a fedélzete már lángokban állt, holtak, és sebesültek feküdtek mindenfelé. A támadás pedig még csak ekkor kezdődött igazán! Mikor a két hajó egymás közelébe ért, az íjászok nyílzápora befejezte, amit a vajákosok elkezdtek. Odaát a zűrzavar, és a kavarodás átcsapott fejveszett pánikba.
A katonák eleinte nem értették, hogy miért kell megtámadniuk a Kényszerítőt. A tisztek ismerték a kapitányát, és némelyikük az ott szolgáló többi tisztet is. A varázslók is háborogtak, és mindenféle passzusokat emlegettek, mikor Laure a karzatról személyesen hirdette ki a parancsot. Akkor még messze voltak a szigettől, épp csak kibukkantak abból az istenverte ködből! Aztán a kapitány hosszan beszélt az őrületről, amit mindenki megtapasztalt az átláthatatlan felhőben, a szigetet "tartománynak", az ott élőket "szövetséges népeknek", a Kényszerítő parancsnokát, pedig következetesen "árulónak" nevezte.
Minden húrt megpendített, ami csak eszébe jutott, s végül az isteni erejű varázslat okozta szuggesztió átvette az irányítást a legénység elméje felett. Volt, aki gyorsabban, de volt olyan is, aki csak sokára azonosult a gyűlölettel, mit Thoron-Laure mesterségesen szított közöttük. Ám mire a beszédét befejezte, a katonák mindannyian meg voltak győződve a "megelőző csapás" jogosságáról.
- Hozzáfogok! - mondta Beren, és behúzódott a kapitányi kabin félig nyitott ajtaja mögé. Még sosem próbált úgy hátrahagyni illúziót, hogy személyesen ne lett volna jelen, most mégis pont erre készült. Az álomidézés szinte minden tudati energiáját felemésztette, és a megalkotása komoly erőpróba volt, hiszen a képességet alapvetően nem e célra használták az Álomőrzők. Mikor sikerült végre a fantáziáját mások számára is láthatóvá tennie, és kinyitotta a szemét, megkönnyebbült. Saját tökéletesen élethű mását látta Thoron-Laure mellé lépni. Az aranyhajú elf elbizonytalanodott, és csak akkor látott át az illúzión, mikor kezével akadálytalanul keresztülnyúlt azon.
- Jól van, most engem! Siess! - kiáltotta.
- Igyekszem. Eitin urto’ruin peldagor, etu qhuei’khil do’edhel... Szikra pattan, csatában dúl a láng, és én követlek téged, jó barát.
- Az agyamra mész, Beren! Csináld már! - fakadt ki a villámpap. - Majd emlékeztess, hogy alkalomadtán rúgjam szét a segged ezért a pillanatért!
Mikor a kapitány képmása is elfoglalta a helyét, gyorsan bezárkóztak, és magukra kapkodták a felszerelésüket. Végre azzá váltak, amik valójában voltak. Ismét kalandozókká lettek! Mikor Beren észrevette az elf komor vigyorát, ahogyan amaz a nyílvesszőit rendezgette, nem állta meg szó nélkül.
- Te készülsz valamire! Valld be! - szegezte neki. Aztán mindketten megtántorodtak, ahogy a hajó megrázkódott egy erőteljes hajítógép-találat hatására.
- Nos, igen. A raktérben előkészítettem egy kis meglepetést a mi kedves ryuku barátaink számára...
Beren felfortyant.
- Azt ígérted, hogy elmegyünk, a varázslat megszűnik és kész! Nem volt szó áldozatokról!
Laure ajka gúnyos mosolyra húzódott.
- Te meg az elveid! Háború van, ha nem vetted volna észre! Ha a hajót, és a legénységet megkíméljük, lehet, hogy egy óra múlva már pont ellenük kell harcolnunk! Ennek a hajónak el kell pusztulnia, mint ahogyan annak a másiknak is odaát! Nincs más megoldás!
Beren Peredhil hallgatott, és állta az éjbőrű elf tekintetét.
- A halál az élet része, Aranysas. Nem végállomás, de nem is büntetés. Mindannyian az istenek kezében vagyunk! Az életünket átadják nekünk, vagy elveszik kedvükre. De te, soha ne képzeld magad istennek! Elfelejted, hogy ölni bűn, még ha néha muszáj is!!
A kalmárpap legyintett, és meghúzta vértje hevederjeit.
- A prédikációt tartsd meg az ájtatos alanori szajháknak, meg a bugyuta parasztoknak! Én pontosan tudom, mit miért teszek, és jobb, ha ezt elfogadod. Az én istenem nem köti meg a kezem, és nem szorít a jóság börtönébe. A mérleg mindkét oldalára billenhet, Beren!
A hajó megdőlt, és becsapódások egyre sűrűbben követték egymást.
- Menj és idézd meg a tűzfőnixet, mire végzel, én is ott leszek!
- Legszívesebben itt hagynálak! Rideg szívű, számító alak vagy! Csak saját magadra gondolsz, a pénzre, meg a haszonra! Más mit se számít neked! - sziszegte, a szerelempap és felkapva kissé túldíszítet, tünde módra ívelő íját, a hátsó csigalépcsőn keresztül kiviharzott a kabinból.
Thoron-Laure utána bámult. Mikor megszólalt, szavai súlyos koloncként koppantak a padlón.
- Hidd el, peredhil, én is itt hagynálak téged, ha nem volna rád szükségem!

***