Ghalla Népe

[vendég] o Adatlapod o Változáslista o HIBA! o Szabályzat o FAQ
Csevegőszoba >>
Szólj be itt:
  
[17:37] Yoro: Lájk! Sőt, megosztás! :D
[17:36] Kati: A Kalandozók versenye valószínűleg holnap el fog indulni.
[22:14] Katerina: beszeljunk TKTK ban
[21:12] Shaden: 27-eshez keresek eppen jelentkezoket (lasd TKTK forum)
[18:06] Katerina: A 31-es megvan a tobbi barmikor mehet sztem Nekem.
[17:30] Ussuk_ki: 31.TK, Térkapu nyitás.
[17:28] Ussuk_ki: Megnézem, hogy melyik az.
[17:28] Ussuk_ki: Életemben nem tk-ztam még, de van valami ryuku-s, tértkapus tk elvileg, amit meg kellene csinálnom
[16:49] Kwisatz: 27,28,48 aktuális
[14:02] Katerina: Engem erdekel majd par
[13:52] Kwisatz: van rá ember?
[13:51] Kwisatz: többszemélyes Ryuku kalandot tudod még csinálni?
[01:35] Spunk: ejjnemide
[01:35] Spunk: 760,58
[14:26] Titusz mester: Jah johet a hovihar 2.0, didergo whrlpl' orvenylovel
 
Jelenleg bejelentkezve:
Thoron Laure, borsodi, cabal, patrik, Vizi, Neal
6 felhasználó
 
Regisztrált:
1135 felhasználó
1477 karakter
Legutóbb: Kwisatz
 
Stílus:
 
Top 100 >>

Legtöbb bizonyítás a tudásbázisban:
Felhasználó#
Koc155
Marcsa69
Givangel66
FlyXan57
Spunk56
Ababo54
Annak44
Zka43
Fear'A Wee29
cinty28

Tudásbázis toplista:
FelhasználóTudás
Marcsa98.9130%
Annak98.0299%
FlyXan96.2808%
Yoro96.0714%
Zka95.1073%
skaven94.3440%
Amanda93.4325%
Balu92.5755%
Koc92.5562%
Spirit91.7366%

Olvasószoba

Vissza a tartalomjegyzékhez

Versenyfutás XXVIII.

19. Fejezet — Raia
[Valahol a Déli tengeren, Haükeydo szigeténél]


A köd befolyt mindenhová. A hajókorláton túl egy méterre sem lehetett látni. De mégsem a bizonytalan, vak himbálódzás kergetett őrületbe mindenkit, hanem a csend. A szürke félhomály megült a fülben, és mint puha szőrpamacs, eltömítette azt. Mintha mindannyian megsüketültek volna. Távolinak tűntek a célok, és az érzelmek. Belevesztek a semmibe, kiürítve a szívet, és a lelket.
Mindenki fásult volt, és zavart. Bohmer Kair is csak büszkesége morzsáiba csimpaszkodva állt a kapitányi karzaton, várva a reményt keltő változást. De egy teljes napja hiába várt. Őt is átjárta a kétség, és csak a dac bizonyult elég erősnek, s adott elegendő tartást ahhoz, hogy egyenes derékkal várja be a hajó monoton billegésének végét, légyen az a célnál, vagy a halálban.
Az irányt Raia szent angyalának iránymutatása szerint állították be, majd a kormányt rögzítették. Az isteni lény elköszönt, és eltűnt, mielőtt a hajó beleszaladt volna az átláthatatlan ködfalba. Mindennek már majdnem egy teljes napja! A figyelmeztetést akkor még senki nem vette komolyan. Az angyal a lelkükre kötötte, hogy ne változtassanak irányt, bármi történjék is. Nem értették az intést. Nem is érthették, hisz akkor még nem tapasztalták meg az őrjítő semmit, ami azóta mindent körülölelt, és magába zárt. Az önkénteseken már pár óra múltán mutatkoztak az őrület jelei. A lovagokon csak jóval később, de ők sem kerülhették el a hatását. A parancsnok azonban ízig-vérig katona volt. Annak nevelték, és vallotta: már annak is született. Apja, nagyapja, annak az apja, és mióta csak a krónikák jegyzik a Kair nevet, minden felmenője a lovagi eszmék szerint élt, és halt. A vér szava erősebb volt hát minden másnál. Bohmer gerincén szöget lehetett volna egyengetni, és akkor sem hátrált volna meg, ha a káosz összes démona jött volna szembe... s a pillanat óta, ami ott, Roxat egy romos pincéjében érte, már hitében sem rendült meg többé, egyetlen pillanatra sem.
Rajta kívül Gáldor volt az egyetlen, akiről lepergett az őrjítő köd varázsa. Nem volt erősebb mentális védelme neki sem a többi kalandozóénál. Az ok ennél egyszerűbb volt. Gáldort elkerülte a téboly, mert egy másik már teljesen elborította az elméjét. Szerelmes volt! Egy pillanatra sem tágított a druida mellől, és e pár nap alatt úgy beléhabaradott a papnőbe, hogy az már közröhely tárgyát képezte a legénység soraiban. Nem evett, és nem aludt. Szűnni nem akaró rajongással leste a lány minden óhaját, minden mozdulatát, pedig Emella már nem is lehetett volna vele arrogánsabb, és elutasítóbb.
- Bohmer! Van már valami? - Mintha vastag dunnába üvöltött volna Sotydo, fojtott hangja oly távolinak tűnt.
- Semmi, csak a köd. De kitartás. Hamarost vége lesz! - kiáltotta vissza, és nem vallotta be, hogy már maga sem hisz a szavai igazában. Eltagadta ezt, kizárta a kudarc esélyét magából, hisz nem volt már más lehetőségük, mint tehetetlenül hánykódni a néma tengeren. Az éjszakai vihar mind a négy árbócot derékba törte, a vitorlákat leszaggatta, és magával rántotta. Az is csoda volt, hogy a karavella egyáltalán úszott még. Ha Emella nem küzdött volna egész éjjel az elemekkel, biztosan elsüllyed a hajó, Sheran papnője azonban megszolgálta a bizalmat. Könyörgésére Természetanya megkegyelmezett nekik. Amíg a druida széttárt karral kántált a tomboló orkán kellős közepén, a védelem, amit istene kegyéből épített, megóvta a hajótestet. Sajnos azonban az elementálokat el kellett eresztenie, mert miközben birokra kelt a természet erejével, képtelen volt mindet kordában tartani. Így mire a szél lecsendesedett, és a hullámzás elsimult, hajtóerő nélkül maradtak.
- Akkor jól van. Leváltsalak?
Igen! De jó is lett volna pihenni egy kicsit. De mi lesz, ha éppen akkor bukkannak elő a ködből, mikor ő mélyen alszik? - tűnődött a kapitány. Neki kell megpillantania a szigetet elsőként! Csak neki! Az ő küldetése, senki másé! Csak az övé!
- Nem kell!! - Bohmer jóval indulatosabb lett, mint akarta, de fel sem tűnt neki. - Hagyj már békén!
Pedig minden olyan jól kezdődött! A fedélközben rekedt ryuku katonákat álomporral altatták el. Elég kevesen voltak, és miután magukhoz tértek, megkötözve, fegyver, és vért nélkül, hamar megértették, hogy ki vannak szolgáltatva a ghallaiak kénye-kedvének. Bohmer jól bánt velük, megtiltotta a sanyargatásukat, és rendes ételt kaptak. A parancsnok minden tekintetben hadifoglyoknak tekintette őket. Azzal a néhány tucat matrózzal, aki túlélte a támadást, még ennyi baj sem volt. Nem kaptak túl jó kiképzést, sem a harci tudományok, sem a fegyelem terén. Már az indulás napján alávetették magukat az új kapitány akaratának, súrolták a fedélzetet, igazgatták a vitorlákat, és tűrték Gáldor önkénteseinek piszkálódását.
Aztán persze beütött a baj. A második napon a ryuku légiósok egy csoportja kiszabadult börtönéből, fegyvert szereztek, és két yaurr harcost megöltek. Bohmer akkor hosszan töprengett sorsuk felett, és hajlott rá, hogy a tengerbe dobassa a Császár katonáit, de lelkiismeretével nem tudott megbékélni. Ahányszor végiggondolta mit szándékszik tenni, mindannyiszor talált legalább egy tanítást Raia tanai közt, ami megtiltotta azt. A belénevelt, és felidézett eszmék aztán folyton az agyában visszhangzottak.
"Az élet a legdrágább ajándék, mit istentől halandó kaphat. Aki eltékozolja az istenek ajándékát, nem méltó rá ő maga sem." - Radieri tanításai.
"A bosszú megmérgezi az elmét, míg a megbocsátás felszabadítja azt." - A Fény Harmadik Igazsága.
"A lét fonalát el ne vágd,
Soha, soha semmiképp,
Mert úgy válsz te is gonosszá,
S magadra hagy az Égi Fény." - Gio-ho nagymester Első Zsoltára.
Ha a kapitány az eszére hallgat, kivégezteti az összes katonát, ha szívére, és lelkére, szabadon engedi őket. Szerencséje volt. A döntés terhe lekerült a válláról. Nem csak a Néma Osztag, és a kalandozók könnyebbültek meg, de a ryuku katonák is. Egy sziget tűnt fel ugyanis a látcsövön, pár mérföldre csupán útvonaluktól. Három nagy csónakot kaptak a légiósok, négy-négy evezővel, és egy hordó vízzel. Egy órával később pedig a zsúfolásig telt lélekvesztők már el is tűntek a látóhatár mögött, a kis sziget kontúrjával együtt.
Bohmer Kair ezzel a döntésével elaltatta lelkiismeretét. Nem akarta tudni, vajon miféle szörnyetegek élnek azon a helyen, van-e ivóvíz, élelem, és egyáltalán eljuthatnak-e a katonák a partokig. Folyton figyelmeztetnie kellett magát, hogy háború van, s ezt a háborút nem a Királyság kezdeményezte!
A kapitány úgy vélte már dél is elmúlt. Nem volt könnyű megbecsülni az időt, hisz a fényes napkorong csodálatos arca képtelen volt sugarait átszúrni a félhomályon. Egyáltalán semmi sem látszott belőle, s az éjszakát csak az különböztette meg a nappaltól, hogy vaksötét helyett, a fullasztó, szürke pára vette el látásuk.
Olyan hirtelen lett vége a lidércnyomásnak, hogy Bohmer megtántorodott! Mintha egy vékony hártyát szakítottak volna át, a hajó orr hirtelen fényárba került. Csodálatos, tündöklő fénybe, ami aranyló özönével végigcsorgott a vihartól gyötört fedélzeten. A lovag kihúzta magát, széttárta karját, és szívből kacagott, a fény felé fordítva arcát. Mikor elárasztotta Raia szent fénye, keblére ölelte volna az egész világot! Még a könnye is kicsordult a gyönyörűségtől, s csak nevetett, mintha sosem akarná abbahagyni.
A hajó siralmas állapotban volt. A két elülső árbócból csak egy-egy három méteres csonk meredezett, s a letört oszlopok a vásznakkal és keresztvitorlákkal együtt elvesztek. A harmadik árbóc tőben kitört, szobányi lyukat szakítva a fedélzetbe. A hátulsó pedig hosszában feküdt a hajótesten, leszakítva a felső karzat egy részét, összeroncsolva a kapitányi kabint, és a jobb oldali árkádsort. Az első katapult saját kötélzetén lógott a hajótesten kívül, a tenger felett, a hátsó pedig kiszakadt a fedélzetből a talapzatával együtt, és elragadta a tenger. Az íjvetők szilánkokra zúzódtak a szélben, és az első fedélzet egy részét is leszaggatta az orkán. A helyén olyasféle lyuk tátongott, mint amilyet a tyrex fogsora üt a törpemammut hátán.
A botcsinálta legénység lassan elősorjázott a fényre. Boldogok voltak, és felszabadultak.
- Kormányos! - kiáltott rá Gáldorra a kapitány.
- Igenis, parancsnok!
- Ki kellene oldozni már azt a kormányt, úgy vélem! Jobbról mintha valami zöldet látnék a távolban... - nevetett. - Vegyük arra az irányt.
- Értem, kapitány - nevetett vissza a Naplovag, és máris szaladt felfelé a kormányállásba.
- Sotydo! Úgy vélem, ideje lenne felvonni a zászlónkat! - mondta Bohmer, és a csonka árbóc felé mutatott. - Van-e köztetek, Raia bátor önkéntesei, olyan, ki képes felmászni oda?
A Néma Osztag legényei egymást túlharsogva ajánlkoztak a feladatra, míg végül Grenda kapta e megtisztelő feladatot. A tolvajlány olyan ügyesen kúszott fel a sima oszlopra, hogy bármelyik bundás csirmáz megirigyelte volna, és néhány pillanat múlva az ágaskodó trikornis belelobogott a szélbe.
A kezdeti öröm kicsit alábbhagyott, mikor rájöttek, hogy szinte nem is haladnak, és a sziget egy óra alatt csupán egy hajszálnyival került közelebb. Bohmer a tatfedélzeten találta meg Emellát. Meztelenül napfürdőzött!
- Khm. Hölgyem, nem túl illendő dolog ennyi férfi között... - kezdte, és csak nehezen palástolta zavarát, de nem folytathatta. Az éjtigris egyetlen szökkenéssel előtte termett, és rávicsorgott.
- Hé, Rémcicus, hát így kell bánni a vendéggel? Rossz cica! - szólt rá őrzőjére a druida, s a nagymacska lekushadt. Villogó szemeit azonban továbbra is a lovagon nyugtatta. - Miben segíthetek, kapitány?
- Ha Gáldor így talál, Emella, valaki megég még ma féltékenysége tüzében.
A lány félkönyékre támaszkodott.
- Gondolom, nem csupán azért jöttél, hogy ezt közöld.
- Nos, szóval... messze a part, és mi nagyon lassan haladunk. Nincsenek vitorláink, sem evezőnk. Segítened kell.
A papnő lassan felült, minden pillanatát kiélvezve a férfi zavarának.
- Kapitány, azt hittem, téged vasfából faragtak, és erre tessék! Raia kemény paplovagja fülig pirul... - mondta és felállt. Alig volt alacsonyabb a férfinél. - Tudod, hogy mind a négy tekercset elhasználtam. Azok nélkül nem tudok elementált idézni.
- Ne hidd, hogy közömbös vagyok szépséged iránt, hisz gyönyörű vagy, elismerem. De én látom azt is, amit Gáldor nem. Én nem hagyom, hogy bolondíts, Emella. Hazug a tested, és mérget lehel a szád. Minden porcikáddal szerelmet ígérsz a férfinek, de szavakkal eltaszítod azt. Nem való neked a szeretet, mert nem vagy érdemes rá. Míg gőgödből, és hiúságodból nem engedsz, nem találhatsz igaz társat, és magányos leszel.
A lány csábító tartása gyorsan megváltozott, és kapkodva öltözni kezdett. Páncéljával együtt újra felöltötte a hideg, keményszavú némber külsejét is.
- Köszönöm a leckét, kapitány, nem fogom elfelejteni. A hajót pedig célba juttatom. De nem miattad, vagy katonáid miatt. Neem. Magam miatt, érted? - mondta. - Most pedig, ha nem bánod, magam maradnék!
Emella hosszan készülődött. Nem a szörnyidézéssel voltak gondjai, hanem az előcsalogatott óriáshal irányításával. A vérkeszeg tökéletesen megfelelt annak a célnak, amire fel akarta használni. Ha ez az ostoba lény képes a táplálkozáson kívül mással is foglalkozni, talán egyszerűbb dolga lett volna. A vérkeszeg csillapíthatatlan étvágya azonban minden más ingert elnyomott, ezért a druidának szinte teljesen eggyé kellett válnia a hallal ahhoz, hogy rákényszeríthesse akaratát.
A lány a hajóorrban ült, halkan kántált, a többiek pedig köré sereglettek, és várták a csodát. Nem kellett túl sokáig várniuk. A Déli tenger csúcsragadozója hamarosan megérkezett, engedelmeskedve a hívásnak. Majdnem olyan hosszú volt, mint a karavella. Csillogó, kék teste olyannyira eggyé olvadt a vízzel, hogyha nincsenek égővörös uszonyai, és háttaréja, talán észre sem veszik. Az Osztag tagjai a korláton áthajolva figyelték, ahogyan a szörny sebesen siklott, közvetlenül a felszín alatt. Aztán egyszer csak eltátotta száját, megvillantva ezernyi háromszögfogát, és rákapott a horgonyra.
- Hát ez pont olyan volt, mint mikor a Serény patakban horgásztunk apámmal! - rikkantotta Alaron. Aztán mindannyian kénytelenek voltak megkapaszkodni, mert a hajó rándult egyet, és egyre gyorsuló ütemre váltva úszni kezdett a sziget felé. Hamar partközelbe értek, és nem a vérkeszeg volt az oka, hogy zátonyra futottak. A hajó megfeneklett, úgy háromszáz méterre a hófehér homoktól. A halgigász engedelmesen megrángatta a horgonyláncot, de néhány sikertelen próba után a druida belátta, reménytelenül beragadtak, ezért feloldotta a mentálbéklyót, és szabadon engedte a szörnyet.
A nap már magasan járt, mire kieveztek a fából ácsolt mólóig, de az óvatosság feleslegesnek bizonyult, a kicsiny falu kihaltnak tűnt. Furcsa, széles testű ladikok himbálóztak a vízen, és a part mentén felállított póznákra halászhálókat teregettek. A nádfedeles kunyhók egy kis teret öleltek körül, és a háttérben magasodó, buja erdővel takart hegyre meredek, jól kitaposott csapás vezetett fel.
Gyorsan szétnéztek, de semmi érdekeset nem találtak. A kis kalyibák, az éléskamrák és a baromfiólak üresen álltak. Az itt élők mindent magukkal vittek, ami mozdítható volt. Sehol egy használati tárgy, egy edény vagy ruha. Csak a néma házikók, az egyszerű, üres bútorok, és a süket csend maradt utánuk.
Az Osztag szétszéledt, csak Bohmer, Gáldor és a druida maradtak a falu közepén. Emella hangjában szinte tapintható volt a gúny.
- No és most hogyan tovább, parancsnok?
- Meg kell keresnünk a Teremtő Koronáját. Hogy merre lehet, nem tudom, sőt azt sem, hogyan fogjuk meglelni. Bízzunk a szerencsénkben!
- Talán az őslakosokat kellene először felkutatnunk. Ők valószínűleg tudják, hol van az ereklye - vélte a Naplovag, miközben folyton a papnő tekintetét kereste.
Bohmer Kair a dzsungelt figyelte, aztán a távoli, csonka hegycsúcsot, ami úgy tört elő a zöld rengetegből, ahogyan a szemfog az íny alól. A lovagon megmagyarázhatatlan bizonytalanság vett erőt. Tanácstalan volt, de ezt óvakodott kimutatni.
- Nem hiszem, barátom, hogy örömmel átadnák nekünk a kincsüket. Ha pedig nincs közük hozzá, egészen biztos, hogy nem ismerik a rejtekhelyét. Mindenre fel kell készülnünk, ez egy idegen világ. Nem tudhatjuk, mire számítsunk - mondta, aztán hangosan kezdett gondolkodni, mivel előbújt belőle a hadvezér, s a katona.
- A falut nem vették körül semmiféle fallal, kerítéssel vagy kordonnal. Nyilvánvaló, hogy nem tartottak semmitől, ami az erdőből jött volna elő. Ez két dolgot jelenthet. Vagy jól meg tudták védeni magukat, vagy nincs a fák között semmilyen veszély. Ezek itt egyszerű, halász népek lehetnek. Nézzétek a viskók bejáratát! Nem sokkal nagyobb termetűek, mint egy árnymanó, talán épp azok. Sehol nem látok gyakorló bábukat, fegyverállványt. Itt nem laktak harcosok, vagy ha mégis, igencsak gyatrák lehetnek. Aztán meg sehol egy áldozati oltár, vagy más efféle szentségtelen kegytárgy. Ezért nem valószínű a kannibalizmus sem. Az őslakóktól nincs miért tartanunk - vonta le a végső következtetést a paplovag.
Az önkéntesek sorra visszaszivárogtak a térre, és mindannyian üres kézzel érkeztek. Sotydo, és Alaron csatlakoztak a lovagokhoz.
- Nincs itt semmi, Bohmer - mondta a törpe.
- Tudom, és máris tovább állunk. Katonák, figyeljetek rám! Ezt a földet nem védi hajóhad, mágia, vagy hadsereg. A bennszülöttek elbújtak, vagy elmenekültek innen, de nem miattunk rémültek meg. Legalább egy hete már nem él itt senki. Meg kell találnunk valamit, amiért idejöttünk, s ha megleltük, máris visszaindulunk Ghallára! - a kijelentését elégedett helyeslés fogadta. - Az őslakosok békés népek, ezért mi is békésen viselkedünk velük. Azért mondom ezt, mert tudom, hogy van olyan köztetek, akinek hamar eljár a keze. Figyeljetek oda egymásra, és ne hagyjátok, hogy az erőszak bekövetkezzék! Persze készítsétek elő fegyvereiteket, és tartsátok nyitva a szemetek. Most felmegyünk azon az ösvényen, be az erdőbe. Kell itt lennie egy ennél nagyobb településnek is, ahová az út vezet. Senki ne maradjon le, és ne bóklásszon el! Világos?
- Kapitány! Nekem milyen sorsot szántál e kalandban? Ugye meghalhatok érted? Vagy legalább hadd menjek előre, felderítőként. Tudod, úgy szeretnék csapdába, vagy fogságba esni... - Emella cinizmusa lepergett Bohmerről.
- Ne játszd meg magad, kérlek, semmi szükség a feszültségkeltésre. Nem tartozol a parancsaimnak engedelmeskedni, és én nem kötelezlek semmire. Azt teszed, amihez kedved van. Ne feledd azonban, hogy most egymásra vagyunk utalva. Csak együtt tudunk hatékonyan, és gyorsan cselekedni.
A lány nem válaszolt, csak maga mellé intette az éjtigrist, és az Osztag után indult. A lovag úgy érezte, minél tovább van a nő közelében, annál kevésbé érti meg őt. Gáldor megvárta, míg mindenki hallótávolságon kívülre került, aztán megragadta Bohmer karját, és indulatosan maga felé penderítette a lovagot.
- Idefigyelj, te selyemlovag! Eddig befogtam a pofámat, mert néztem tiszted és rangod. De elég volt! Emella az én nőm, és nem hagyom, hogy csapd neki a szelet! Unom, hogy állandóan körülötte legyeskedsz. Szállj le róla, megértetted?
- Megértettem, Gáldor - mondta a kapitány csendesen. - Szomorú téged így látni. Féltelek.
A naplovag olyan fölényes grimaszt vágott, mintha épp párbajban győzött volna, aztán fújt egyet, és diadalmasan elvonult. Bohmer a vállára dobta a málhát, és vetett még egy pillantást a tengerre. A karavella erősen megdőlve vesztegelt a távolban, de még innen is jól látszott a törött árbócon lobogó, trikornisos zászló. A lovag sóhajtott, aztán követte katonáit.
Talán ha vár még egy percet, feltűnt volna neki az az aprócska pont, ami a megtört hajó mögött bontakozott ki a messzeségből...


















20. Fejezet — A Griff
[Valahol a Köztes Térben]


"Kérésednek eleget tettem, sámán, s megkerestem a jeleket. Már tudom, hogy mi okozta a zavart, amit minden halhatatlan érzékelt ezen a világon." - mondta a szellemlény. "A sziget, ahová tartunk nem csak az Őrzők népe miatt fontos. E helyen rejtette el a Teremtő a kulcsot, mire világod ajtajának zárja jár. Az istenek megbolydultak, s amelyik kitudta, hogy mit rejtett évezredeken át a Titkok Fátyla, most mind a Koronát áhítja mindenek felett."
A Totem hátán ülve a világok közti űr egy barátságos, végtelen otthonnak tűnt, s nem ellenséges, rideg semminek. Határozott irányba repültek, de a célt egyelőre csak a Griff ismerte. Különleges pillanatok képe, hangja és érzése repkedett köröttük, olyan villanásoké, amelyek már egyáltalán nem kötődtek Ghalla jelenéhez. Kietlen világok látványa, sosem hallott nyelvek zengése jutott el a sámánig, és érezte, hogy mentora nélkül már reménytelenül elveszett volna az ismeretlenben.
"Hová tartunk?"
"Mutatnom kell valamit, hogy szemed ne legyen vak, s elméd felfoghassa, mi miért történt, s történik. Ha bölcsességed nem becsültem túl, megtalálod majd a jövőbe vezető utat is."
Mikor kitárult előttük a valóság, Baxi semmit sem ismert fel a körülöttük elterülő világból. Egy sziget, és egy fehér házakból épített gyönyörű város feküdt előttük. A kikötő felett sirályok raja rikoltozott, a hegyoldalra felvezető lépcsőkön fura, apró termetű emberek beszélgettek, és a nap ragyogott a távolban zöldellő dzsungelre.
A Griff magasan lebegett. Elsuhantak a mesterien kimunkált házak felett, aztán tett egy széles ívű kört, és leereszkedett a hegybe vájt templom kőtetejére. A város pezsgett az élettől! A lakói békések voltak és vidámak. A nők sokféle, földig érő, pasztellszín leplet viseltek, a férfiak pedig fedetlen felsőtesttel mutatták arányos alkatuk. Kreol bőrüket tarka tetoválások tarkították, hosszú hajukat varkocsba kötötték, s egyikük sem hordott fegyvert.
"Ez itt Haükeydo szigete, és a Felsőváros. Tizennégyezer évvel ezelőtt."
Baxi beleszédült, ahogy megpróbálta a múltat a jelenhez viszonyítani.
"Gyönyörű hely."
"Az volt, sámán, igen. Utad itt ér majd véget, ebben a városban. Pontosabban, ami megmaradt belőle. De most menj, és tanulj!" - mondta a Griff, és a templom előtt húzódó terasz felé intett. Baxi elértette a tanácsot. Csak akarnia kellett, és szellemlénye lassan aláereszkedett a bejárathoz.
Az épület kétségtelenül egy templom volt, de nem hasonlított egyik ghallai istenéhez sem, ugyanakkor mintha mindegyikből lett volna benne néhány motívum. A bejáratot arannyal futtatták, az mégsem volt hivalkodó. A falon lévő, élethű faragások, és festmények is mentesek voltak a túláradó érzelmektől. A sámán számára értelmezhetetlen jeleneteket ábrázoltak nemes, mégis kifejező egyszerűséggel.
Lassan beljebb óvakodott. Az oszlopcsarnokban senkit nem látott, mégis hangok szűrődtek el hozzá. A monoton kántálás, talán valamiféle ima neszei lehetett, persze könnyen megcsalhatták érzékei, s a hang éppúgy keletkezhetett félórával ezelőtt, mint ahogy ezer évvel ezután is. A csarnok padlója csiszolt márványból készült, s a beléillesztett mozaik kiegészítette a falon látott képeket. Ahogy megállt a terem közepén és körbetekintett, a látvány hirtelen összeállt egyetlen, szívszorító egésszé! Mintha egyszeriben életre kelt volna minden a griff-sámán körül, s a közepébe csöppent volna egy kimondhatatlanul megindító jelenetnek. A freskók megmozdultak, a mennyezetre pingált felhők lustán hömpölyögtek, a szél megcirógatta az arcát, a padlóba alkotott mozaikból pedig fű sarjadt a lába körül! Az oszlopok rajzaiból élő, lélegző emberek váltak, s ő ott állt tekintetük kereszttüzében, mintha csak miatta sereglettek volna elő.
Nehéz volt elvonatkoztatni a környezettől, s az csak sokára sikerült. Lassan kitisztult az elméje annyira, hogy megértse, valójában nem őróla szól a jelenet, hanem egy másik személyről, akinek a helyében áll. Óvatosan mozdult, nehogy eltűnjön a törékeny varázs, s ahogy félre lépett, meglátta, amit eddig önnön valója takart el előle. Egy idős férfi állt középütt, s a kezében egy szivárványszínű fémabroncsot tartott. Alázattal fogta, mintha épp felajánlaná valakinek, aki a magasban, felette áll... De nem, mégsem. Épp elveszi azt valakitől!
Minél több időt töltött szemlélődéssel, annál fakóbbá vált az összkép, és az iménti illúzió csakhamar szertefoszlott. A freskók ismét közönséges képekké lettek, és a padló is megmaradt rideg kőnek. Baxi elszakította tekintetét a Koronától, és a terem hátsó kijárata felé indult. Ahogy kilépett a középső oszlopok alkotta négyzetből, a varázslat mindenestül a semmibe veszett.
Hátul egy fényárban úszó, kör alakú helyiséget talált, amit kupolával fedtek le. A tetőn át csillámló réseken szűrődött le a napfény, és rafináltan beállított tükrök százai szórták azt szerteszét. Középen, egy állványon pedig ott tündökölt az odakint már látott Korona.
Furcsa volt ránézni. Baxi minden másról, ami körülvette, pontosan tudta, hogy csak látomás. Az Ereklye azonban teljesen valódinak tűnt. Közelebb lépett hozzá, és ez a benyomás felerősödött. Gondolkodás nélkül megérintette.
A következő pillanatban elmosódott a Szentély képe, s helyét a tökéletesen fénytelen, néma semmi foglalta el. A sámán saját magát sem látta. Egyszerűen nem volt mit látni, hallani, vagy másként érzékelni.
Aztán, ki tudja, mennyi idő múlva, a végtelenben felbukkant egy apró, fénylő pont. Közeledett, és folyamatosan tágult, aztán lassan alakot öltött. Egy torz, semmitmondó kődarab volt. Tovább növekedett, és változások futottak körbe rajta. A kiszögellések eltolódtak, telítették a mélyedéseket, és a szerteágazó repedések összezáródtak a felszínén. Hamarosan egy teljesen szabályos gömb keletkezett belőle. A folyamat azonban ezzel még nem ért véget. A kőgolyóbis növekedése felgyorsult, s gyorsan betöltötte a szellemlény teljes látómezejét. Sőt! Zuhanni kezdett felé, és ahogy testetlen lényként repült a holt anyag felett, rájött, hogy ez a golyóbis nem más, mint saját világa!
A felismeréssel egy időben visszanyerte testét, s a kigondolt vágy menten teljesült: két lábán állt a pusztában. Kő és homok mindenütt, mozdulatlan táj, üresen tátongó égbolt... s Baxi már tudta, hogy magát a Teremtést látja, annak igaz valójában.
Alávetette magát a hatalomnak, ami minden irányból áradt feléje. Elfogadta a mindenséget olyannak, amilyen, és feloldódott benne, eggyé vált vele. Egyszerre érezte az összes iciri-piciri porszemet, a sarjadó növényeket, a semmiből előcsordogáló patakokat, a rovarok milliárdjait, a feltámadó szelet, és a benne sodródó első illatokat. Csodálatos érzés volt! Az alkotás érzése. Átjárta a lelkét, és megtisztult általa.

"Köszönöm, hogy elhoztál ide, testvérem." - súgta a Griffnek hosszú idő múltán. "Úgy mentem be oda, mint egy bukott, megtört halál-pap, aki nem tudja, mit akar az élettől, s lám, úgy állok előtted, mint leghatalmasabb sámánod! Láttam a Teremtést, testvérem, és úgy éljek, csodálatos volt. Lelkem felszabadult a látványban, és minden gonoszságtól mentessé vált. Megértettem, hogy a világot a Teremtő nem jónak, vagy gonosznak, hanem tökéletesnek alkotta."
A Griff testét az öröm színei örvénylették körül.
"Büszke vagyok rád, sámán! Megtisztulásod elkerülhetetlen volt, küldetésed sikeréhez azonban ez még kevés. Következzék a második lecke." - mondta, és ismét a levegőbe emelkedtek. A Totem most nem változtatta meg a helyszínt, csak hagyta, hogy felgyorsuljon az idő. A napok szédítő iramban váltották egymást. Baxi láthatott születést, és halált, házak épülését, és porrá bomlását, a dzsungel kiszáradását, és elhamvadását, majd azt is, ahogy ismét buja őserdő növekszik a hamvakból. Hajókat is látott, és másféle népeket. Gazdagságot hoztak a szigetre, és jólétet, de látta azt is, amikor a hajók fegyvereseket hoztak, és halált. Aztán az idő ismét lelassult, és megélte a legszörnyűbb rémálmot.
Nem halandó lény volt, hanem istenség. Égi szekéren, szikrázó fényből szőtt paripák nyomában érkezett. Hatalmas volt, és erős. A sziget lakói rettegtek tőle, és a házaikba bújtak. Katonák sereglettek elő, fényes bronzvértjeikben, s lándzsát szorongattak, ám azok nevetséges kis fogpiszkának tűntek a félelmetes lény méretei mellett. Az istenség a templomhoz vonult és kinyújtotta akaratát a Korona felé. A Teremtő papjai vonakodtak engedelmeskedni szavának, ezért kinyilvánította hatalmát, és abba belerengett a világ. Ekkor előjöttek a papok, bíborszín palástban, s egy, a legidősebb köztük, a fején viselte az Ereklyét. Széttárta kezét, és imádkozott. Dacolt az istenség akaratával. Az ismeretlen Úr kacagott, és a Koronáért nyúlt, hogy gigászi kezével szétmorzsolja a halandót, s elvegye tőle azt, ám mégsem érinthette meg semmiképp. A szikrákból szövődött hálón keze képtelen volt áthatolni.
Haragjában az isten romba döntötte a várost, és amerre járt halál járt a nyomában. Végül felkapott égi szekerére, és dühösen elrepült a végtelenbe. A Teremtő papjai szüntelen kántáltak, és Baxi felismerte az imát hangjukban. Az igét, amit a Szentélyben hallott.
"Nézd, sámán!" - súgta a Totem, és a nyílt tenger fölé repült. Sűrű, szürke köd áradt elő a Szentélyből, és mint egy vaskos testű kígyó, a víz felszínére kúszott. Soká folyt, hosszú-hosszú ideig, mígnem előbb kört alkotott a sziget fölé, majd kupolává emelkedett, s eltakarta azt. A Griff magasan a Titkok Fátyla felett lebegett, s amikor az összezáruló ernyő végleg eltakarta előlük a parányi földdarabot, már csak a hullámzó óceán képe tárult eléjük.
"A Korona nem egyszerű varázstárgy. A Teremtő akarat kovácsoltatott belé. Az Őrzők úgy látták jónak, hogy isten többé ne léphessen a földjükre, s a Korona létrehozta eme álmukat. A Titkok Fátyla immár örökre elrejti a szigetet az istenek tekintete elől."
"Menjünk vissza. Látni vágyom a sziget jövőjét!"
"Sajnos a tilalom minden halhatatlanra vonatkozik. Nem mehetek vissza, sámán."
Baxi elgondolkodott.
"Nem ismertem fel ezt az istent. Ki volt ő?"
"Tén, a Levegő Létsíkjának korlátlan hatalmú ura. Megneszelte, hogy a Teremtő hátrahagyta itt akaratát, és eljött érte."
"És hol vannak a mi isteneink?"
"Türelem, sámán. Sok év telik még el addig." - mondta a Totem, és lusta szárnyalásba kezdett. "A Teremtő a gyermekeinek ajándékozta a világot, majd magukra hagyta őket. Bufa és Rhatt öröksége azonban elveszett, mert a Káoszúr, a Változás Síkjának egyik istene, eljött e világra, hogy elvegye tőlük jogos öröküket."
A Griff hagyta, hogy a valóság elszakadjon tőlük, és újra a köztes térben száguldottak.
"Most következik a harmadik lecke, sámán. Megmutatom neked az istenek születését."
Ghalla fölött repültek, az alant elterülő világ azonban szemernyit sem hasonlított a jelenkor képéhez. A hatalmas kontinensen buja erdők és kiterjedt sivatagok váltották egymást. Csillogó vizű folyók, tavak, és patakok szabdalták testét, hosszú hegyvonulatok nyúltak a felhők fölé, és százezres városok lüktettek, kicsiny hangyabolyok gyanánt.
"A világ már átvészelte a moák mesterkedését, és a hétezer éves apálya után a manaháló ismét duzzadásnak indult. A városokban varázslóiskolák nyíltak, és az értelmes fajokban megnőtt a vágy, hogy az elfelejtett istenek helyébe újakat álmodjanak. Felbukkantak az első prédikátorok, akik a szeretetről, és a fényről papoltak, s ugyanakkor megjelentek a sötét próféták is, a halál igéivel ajkukon. Tanaik hamar követőre leltek, s néhány évtized alatt a megerősödött hitből két új isten született."
A város, amely a kontinens középső részén, közvetlenül alattuk terült el, még magán viselte a technokrata népség keze nyomát. Az üvegfalú épületek között azonban már sunyi tekintetű árnymanók, böszme trollok, és fürge elfek sürgölődtek. A várost néhol elborította az őserdő, visszakövetelve jussát, ám java részét már a moák által rájuk kényszerített sötétségből előbújó, ősi fajok lakták.
"Ők voltak Raia és Leah?"
"Igen, bár akkor még nem pont így hívták őket. A Hit nagyszerű erő, teremteni képes akárcsak az Akarat. A két legismertebb prédikátort isteni hatalomhoz juttatta, s ők megszolgálták a halandók hitét. A híveiktől kapott erővel nem kufárkodtak, hanem visszajutatták azt a papjaiknak, akik így, sok-sok év után ismét, csodákra lettek képesek. A csodák segítségével újabb híveket toboroztak, és a Fényúr meg a Halálúr egyháza hamarost megerősödött."
Odalenn, a város utcáin csőcselék tolongott, és az ócska csodákkal zsonglőrködő papokat figyelték, tapintható áhítattal. Aztán váltott a kép, és Baxi láthatta az első templomok szentelését. A Griff egyetlen szárnycsapás nélkül lebegett a város felett, és tovább beszélt.
"Az erős hit, erős országot is jelent, s a kontinens népeit a vezérek kevéssel a mágia visszatérte után pusztító háborúkba sodorták. Sokan haltak meg azokban a vészterhes időkben. Nagyon sokan, sámán." - mondta a Griff és szavait a látvány alátámasztotta. A csatamezőn ezer, meg ezer holt feküdt egymás hegyén-hátán.
"Aztán jött egy hős, egy bizonyos Thor nevezetű, aki sorra meghódította a kisebb királyságokat, egyesítette hadseregeiket, mígnem egész Ghalla a lábai előtt hevert. Az egyszerű népek nem csak félni, de egyben imádni is kezdték a győzhetetlen harcost, és száz év sem telt belé, a hőst már istenként imádták. A háború, és a harc isteneként."
"Tharr!" - kiáltotta Baxi, mikor meglátta az odalenn lovagló hőst, energiapáncélban, zászlós kopjával kezében, fedetlen fővel, győzedelmes mosollyal az arcán.
"Igen, őt manapság Tharr néven tisztelitek. A háborúk mérhetetlen gonoszsága a városokat sem kímélte. A múlt örökségét a hadvezérek újabb és újabb hadjáratai teljesen elpusztították, és a halandók szétszóródtak a kontinensen. Thor országa lassanként teljesen felbomlott, a népek egymástól elszigetelten, kis közösségekben éltek, és birtokukba vették a szinte végtelen erdőket. Egy Elen Heliosz nevű szűz anyaszült meztelenül járta be a kontinenst, és mindenütt a békéről, és a szeretetről prédikált, miközben egy másik lány a természetimádókat gyűjtötte maga köré. Hamarosan ők ketten is követték e három halandót a panteonba, mint Eleniosz, és mint Sheran."
"Én azt hittem, hogy az istenek... nem is tudom. Hogy ők mindig voltak, és örökké lesznek."
"Ó dehogy! Az istenek is múlandók, és sebezhetők. Talán majd megérted egyszer, hogy semmi sem tart örökké."
"No és Fairlight? Ő tényleg kalandozó volt?"
Alattuk nem csak a táj változott, de az idő is veszettül haladt előre útján, és Baxi egyszer csak felismerte a Namir Birodalom egykori határait.
"A világ megváltozott párszáz év alatt. A nagy népek diadal menetelései helyett a halandók immár a szerencsevadászok hőstetteit emlegették a pipadohány, és a bor mellett. Hétköznapi hősök születtek a névtelenség homályából, akik keresztül-kasul bejárták Ghalla földjeit, s a múlt ködéből összeszedegették mindazt a kincset, és értéket, amit még fellelhettek. Fairlight kalandozó volt, sámán. Pont olyan, mint te. Az Ezüstmágusok köteléke szűknek bizonyult számára, és elhagyta a rendet. Sosem ismert el semmilyen hatalmat felette állónak. Kufárkodott mindennel. Szerencsével, pénzzel, relikviákkal, és mások életével. A gonosz és a jó harca közt egyensúlyozva haladt előre a megdicsőülés útján, mígnem akkora hatalomra tett szert, hogy tekintete már a panteon felé fordult. Az istenek maguk közé emelték, mert érdemesnek tartották rá. Persze addigra sok-sok kalandor, és mágus hitt az ő végtelen erejében, s egyháza ma is az egyik legerősebb e földeken."
"Furcsállom, hogy minderről nem beszélnek a történelemkönyvek."
"Istenkáromlást akarsz hallani, egy halandókkal teli világban? A papok elferdítik az igazságot, vagy azért, mert maguk sem ismerik azt, vagy, mert ettől remélik saját hatalmuk megerősödését."
A Déli tengerparton voltak, és felettük vidáman sziporkáztak a csillagok. Baxi vetett egy pillantást a test felé, amelyet meditációs pózban hagyott a szűk barlangban, pár lépésnyire innen.
"Nord, a fekete mágus aljas tettét ismered talán. A Tűzvihar nem csak a többi istent gyengítette meg a számolatlan elveszejtett hívő által, de olyan mérhetetlen lélekenergiát is pumpált a varázsló testébe, hogy akaratával a többi isten már képtelen volt dacolni. Ma Dornodon néven ismeri, és gyűlöli mindenki."
A Griff menni készült.
"Mit kell tennem, testvérem? Mondd el, és én megcselekszem."
"Az Őrzők népe bajban van. Ezekben a percekben véres csata dúl a szigeten, mert a Hódítók ismét megérkeztek a partjaihoz. Sokan vannak, és halálosak, de nem a te feladatod megállítani őket. A kalandozók majd megcselekszik azt. A te dolgod, hogy megóvd a Koronát, mert egyedül te vagy, kinek ez a hatalmában áll. Az utat ismered, egyedül is visszatalálsz oda, én nem tarthatok veled. Most indulj, s tedd meg mindazt, amit a szíved diktál!"
"Várj még! Hisz annyi kérdésem van..."
A gyönyörű lény a levegőbe emelkedett.
"Ne félj, lesz idő mindenre! Repülünk még együtt a végtelenbe, s minden kérdésedre választ kapsz majd, ígérem..." - mondta, és eltűnt.

Értékeld ezt az olvasmányt!