Versenyfutás XXVII.

18. Fejezet — Fairlight
[Valahol a Déli tengeren, pár napi hajóútra Ghalla partjaitól]

A gálya sokadszor is megingott, és vészesen megdőlt a szélmentes oldal irányába. Minden eresztéke, és illesztése úgy nyikorgott, mintha maguk a gerendák kiáltoznának segítségért. A hullámok átcsaptak az oldalkorláton és végignyalták a fedélzetet. Ami nem volt jól rögzítve, mindent elragadott a tenger, és bizony akadt köztük pár óvatlan matróz is. Az éjszaka vaksötétjével nem tudtak megbirkózni sem a tündék varázsfényei, sem a viharlámpákban lobogó olajlángok, így az üvöltő szél még félelmetesebbnek tűnt. A vitorlákat hiába vonták be, az orkánszerű lökések még a feltekert, és körbehurkolt vásznakat is úgy cibálták, mint megveszekedett démonok.
Thoron-Laure nekifeszült a szélnek, és kitámolygott a kormányállásba. Ügyet se vetett a nyakába zúduló vízre, amiről azt sem volt egyszerű eldönteni, hogy vajon az egyik idáig felcsapó, toronymagas hullámtaréjból, avagy az aláömlő esőből származik.
- Küldjek váltást, kormányos? - üvöltött a ryuku matróz fülébe, de amaz csak a fejét rázta. A tünde előhalászta ruhája alól a nyakában lógó különleges tájolót, és felpattintotta a fedelét. Csodás szelence volt! Eső, vagy por nem érinthette belsejét, és kékes fénnyel világított át a legmélyebb sötétségen is. A céllövéskor használt táblák egymásba írt köreire emlékeztetett az ábra, amit mutatott, s egy fehéren pulzáló kis nyíl lebegett a közepén. A nyíl egyenest egy aprócska, babszem alakú foltra mutatott. A kalandozó megnyugodott valamelyest, látva, hogy tartják a megfelelő irányt. - Jól van! Tartsd az irányt, mindenáron! Érted? - Újabb bólogatás. A navigátort odakötözték a kormánykerékhez, nehogy kiszippantsa onnan a hatalmas szél, vagy elragadja egy minden eddiginél magasabb hullám.
- Hol a fenében vagy már megint, Beren? - mérgelődött félhangosan az elf, és nem kellett attól félnie, hogy valaki meghallja netán. Már az indulást követő nap óta sok baj volt a dalnokkal, s egyre több lett, ahogy telt az idő, és Ghalla távolodott. A szerelempapot erős honvágy kínozta, és nem volt hajlandó, csakis zöldséget, meg gyümölcsöt rágni. A húsra rá se nézett, de még a halfélékre sem. Nem tetszett neki, hogy hivatásos kéjnők is "szolgáltak" a hajón. Szóvá tette, hogy koszos a latrina. És ami a legjobb, minden katonának énekelni akart. A bezártságot is gyűlölte, ami eleinte szótlan melankóliában, aztán véget nem érő verselésben, gúnydalok, és rigmusok kiötlésében, majd kiállhatatlan, undok csipkelődésben mutatkozott meg. Legújabb hóbortja pedig talán az "eltűnök, keress meg!" címet kaphatta volna. A kalmárpapnak segítségre lett volna szüksége mihamarabb, nem pedig egy istenverte eltűnő-művészre! - Mindig akkor játszod ezt, amikor a legnagyobb bajban vagyunk! - bosszankodott.
A kalandozó szorosabbra húzta magán köpönyegét, és leóvakodott a csúszós lépcsőkön. Merő megszokásból tette ezt a mozdulatot, hisz a köpeny szinte semmilyen védelmet nem jelentett a viharban, és már amúgy is bőrig ázott. A belső csigalépcsőn át a középső fedélzetre jutott. Összesen száznegyven tiszt és varázsló szálláshelye volt itt. Az előbbiek egy részét már a vihar kezdetén ügyeletbe rendelte, hogy folyamatosan járják körbe a hajót, nyugtassanak meg mindenkit, és ügyeljenek, nehogy pánik törjön ki a katonák között. Az aggodalma felesleges volt, de ezt akkor még nem tudhatta. Később úgy vélte, ártani nem árthat az óvatosság, így a készültséget fenntartotta. A varázslók egytől-egyig bezárkóztak a kabinjaikba, és az orrukat se dugták ki. A kabinjaikban táplálkoztak, és kizárólag egymással voltak hajlandóak társalogni. A legtöbbjük nagy ívben tett a kapitány szavára. Mindenki felett állónak érezték magukat, és hűség ide, engedelmesség oda, nem nagyon mozogtak az út alatt. Laure cuppogó csizmáival elcsattogott a tiszti kabinok sorfala előtt, és meg sem állt a hátulsó traktusig.
Ha egy karavella hatalmas, akkor a ryuku hadigálya egyenesen gigantikus. Öt napja hajóztak ezzel a nehézkes monstrummal, de Laure eddig még csak a hajó felét járta be. Az ajtó, amely előtt megállt, mégis ismerős volt a számára, hiszen többször is bekopogtatott már rajta.
Miután bebocsátást nyert, megvárta, amíg a papnők egyike megszólítja. Nagyon utálta ezt a színjátékot, és legszívesebben megnyuvasztotta volna ezeket a pökhendi libákat, de sajnos nem tehette. Még nem.
- Mit kívánsz, kapitány? - ereszkedett le hozzá a bíborszín köntösű papnő. Az elf tudta róla, hogy ő a ryuku főisten egyik Nagyasszonya.
- A hullámok egyre magasabbak, és félő, hogy még több veszteségünk lesz. Féltem a hajót, és tengerészeimet. A természet erőinek ismét parancsolni kellene, nagyasszony.
A kalandozó már megszokta, hogy ha szólnak hozzá, egyszerre hallja az ismeretlen nyelvet a sajátjával, és ez nem zavarta különösebben. A ghallai közös, mint halk suttogás jutott el a füléhez, mert a ryuku nyelv rövid, erőteljes szavai teljesen elnyomták azt. Rejtély volt előtte, hogy ezek az igen komoly mentál-képességekkel rendelkező papok miért nem vették még észre a turpisságot.
- Kérésed megfontoljuk, kapitány. Most pedig hagyj magunkra! - utasította a kövér asszony, és úgy hentergett a baldachinos ágyon, mint egy olcsó örömlány az alanori bordélyban. Gyümölcsöt eszegetett, és kedélyesen tovább csevegett társnőivel, mintha a férfi jelen sem lenne.
A Fairlight-pap meghajolt, kihátrált, és bevágta maga mögött az ajtót. Dühös volt, amiért alakoskodnia kellett. A katonák, és matrózok élete cseppet sem érdekelte, hisz voltak épp elegen. A hajót viszont irányítani, a szelet pedig csillapítani kellett volna. Elvileg ez a három tehén pontosan ezért volt a hajón!
Nekitámaszkodott a falnak, nagyokat sóhajtott, és türelemre intette magát. Már nem sok van hátra! - gondolta. A tájoló szerint hajnalban, de legkésőbb kora reggel elérkeznek a szigethez, és onnantól már nem lesz szüksége sem a hajóra, sem a gőgös papnőkre, sem egyetlen átkozott ryukura. Akkor majd kiélheti rajtuk végre elfojtott bosszúvágyát!
A hajó újfent megdőlt, és sokáig úgy is maradt, vészesen egyensúlyozva a felborulás és a visszazökkenés közti keskeny mezsgyén. Mintha csak azon gondolkozna a hatalmas tengerjáró, hogy vajon engedelmeskedjék-e a hozzá képest porszemnyi halandónak, aki a kormánykereket markolássza. Aztán nagy kegyesen úgy döntött, hogy megteszi ezt a szívességet, és a padló visszasüllyedt természetes állapotába.
Az éjbőrű elf jól tűrte a hánykolódást. A kezdeti gyomorforgós, hányással tarkított nap után szervezete gyorsan hozzászokott az állandó imbolygáshoz, és mára már fel sem vette azt. Úgy sietett végig a folyosón, hogy eközben egyszer sem kellett az oldalfalhoz érnie. Saját kabinjához tartott. Az egyetlen nyugodt ponthoz, ami még megadatott ezen az istenverte, úszó várkastélyon! Miután bereteszelte az ajtót, és ledobta átázott köpönyegét, töltött magának egy pohár édes, híg löttyöt, amit a hódítók nagyképűen bornak neveztek, belekortyolt, és újra előszedte az istenétől kapott varázstekercset.
A tömegbájolás manapság Ghallán már egy teljesen ismeretlen varázslat, rég letűnt idők igéje. A villám-pap sem hallott még róla soha azelőtt. A Namír Birodalom terjeszkedése során, kémeik számára fejlesztették ki a hatalomra, és saját területre éhes mágusok. A tekercs közepére rótt aranyrúnák elhalványultak, és eltűntek mikor Thoron-Laure magukra olvasta a bűbájt, ám körben, a tekercs peremére apró gyöngybetűkkel írt magyarázat megmaradt. Régies nyelven fogalmazták, de a mágus már annyiszor átrágta magát rajta, hogy betéve tudta az egészet. Öt nap telt el azóta, hogy a hajót "elfoglalták" Beren Peredhillel, és azóta minden idegszálával arra volt kénytelen összpontosítani, hogy el ne tévessze szerepét. Nem mintha attól félt volna, hogy kiderül a csalás, és harcolnia kell az életéért. Sőt, semmire sem vágyott jobban, minthogy népe ellenségeit vérbe fagyva lássa. A küldetés sikere miatt aggódott. Ha zátonyra futnak pár mérföldre úti céljuktól, hiábavalóvá válik minden eddigi erőfeszítésük.
Az ál-kapitány leült a kényelmesnek egyáltalán nem nevezhető, párnázott lócára, és körbeforgatva újra átfutotta az ige magyarázatát. Kibúvót keresett, vagy valami enyhítést. Bármit, ami segítene átvészelni ezeket a vészterhes órákat, és megóvná az őrülettől, ami környékezte őt. A quwarg-vadászok vezetője világéletében utálta az alakoskodást, és mélységesen megvetette azokat, akik céljuk érdekében ilyesmire vetemedtek. Lám, most mégis erre kényszerült maga is! A bűbáj nem csak az alakját terítette be folyamatos illúzióval, de az általa kimondott szavak is mindig a megfelelő nyelven nyertek értelmet a hallgatóban. Mindenki azt a beszédet hallotta, amit a legtöbbet használt. A varázslat segítségével Laure is gond nélkül megértette a ryuku beszédet, ráadásul olyan erős szuggesztióra tett szert, hogy az áldozatnak esélye sem maradt felfedni szavai hamisságát. Ha hinni lehet a tekercsre rótt soroknak, mindaddig áll ez az állapot, amíg a hajó legénysége elhiszi, amit lát és hall. A kalandor tudta, hogy amint a gyanú gyökeret ver az idegenek közt, az illúzió azonnal szertefoszlik, nagyon kellett hát ügyelnie. Például nem támadhatott rá egyikükre sem, mert az agresszió menten szétpukkasztotta volna a tünékeny varázsbuborékot.
"...szeretet azonban nem ömlendi áldozatid szívét, és kis haragod is elűzé azok vakságát..."
Pedig, ha... - morfondírozott, és tekintete a sarokban álló hatalmas hajóládára tévedt. A személyes felszerelése volt benne, hiánytalanul, rendben elrakodva, ahogyan szerette. Akár fel is öltözhetne teljes vértezetbe... Elképzelte magát, ahogyan vámpírölővel a kézben, izzó tűzlabdákat szórva a katonákra, véget vet ennek az átkozott helyzetnek...
Merengéséből Beren riasztotta fel. Mindketten meglepődtek, mikor megpillantották egymást. Mi tagadás, nehéz volt megszokni a látványt. A bájolás nem tett kivételt, és mindkettőjükre hatással volt. Laure köré kapitányi külsőt, Berenre pedig tiszti egyenruhát varázsolt. Csak egy pillanatig tartott a dermesztő döbbenet, aztán kölcsönösen átláttak egymás álcáján, hiszen ők pontosan tudták, hogy amit látnak csupán illúzió.
- Hol a káoszban lófráltál ebben az időben? Más se hiányzik, mint, hogy a tengerbe zuhanj! - förmedt Laure a félelfre.
- Káno, quetian oni anlin-edhelquiendo. Mondád, parancsnok, csak elf nyelven beszélsz velem - vigyorgott az ázott kalandor. - Sétáltam egyet, hisz olyan szép időnk van! Történt valami? Bosszúsnak látlak.
- Bosszúsnak?! Majd szétvet a méreg! Azok a rusnya boszorkányok nem tesznek semmit, ez a tehetetlen monstrum meg perceken belül darabjaira esik! Nem tudom, meddig bírom még. Érzem, hamarosan elvesztem a türelmem, és akkor ronda vérengzést rendezek!
A félelf legyintett, és saját ládájához vonult. Laure tudta, mi következik, és már előre csóválta a fejét.
- Ne most, Beren! Most nincs semmi hangulatom! - tiltakozott, de a bárd mintha meg sem hallotta volna. Kinyitotta a ládát, és előhalászta a vászonba csavart mandolinját.
- A legutóbb megígértem neked, hogy megtanítalak néhány törp kocsmadalra. Hidd el, felvidulsz majd tőle! - mondta a félelf, és máris hozzáfogott, hogy behangolja hangszerét.
Laure két tenyerébe temette arcát, és csak érthetetlen motyogásra futotta erejéből.
- Ez nem lehet igaz! Uram, miért sújtasz? Nincs elég gondom?
Az is csoda volt, hogy körmönfont tervük egyáltalán sikerült. A kalmár-pap csupán egyetlen százalék esélyt látott a sikerre, mégis belevágtak, mert jobbat nem tudtak kiagyalni. A hadigálya Roxattól hatvan mérföldre, délkeletre várakozott, amolyan tartalék gyanánt. Mire a két elfnek sikerült észrevétlenül megközelítenie a partszakaszt a hódító sereg zöme már messze eltávolodott a tengertől. Igyekeztek alaposan megfigyelni a katonák mozgását, a parancsnokok egyenruháját, a használt rangjelzéseket, a zászló-kígyók színeit, és formáját, szóval mindent, amit csak távcső segítségével felfedhettek. Nem kellett túl sokáig várakozniuk a megfelelő alkalomra. A varázshíd, amit a mágusok felügyeltek, és a hajó meg a homokpad közt feszült, tökéletes feljutási lehetőséget nyújtott. Csupán egyetlen szakasz katona, és néhány varázsló felügyelte azt.
Az Álomőrző által megidézett illúzió tökéletes volt. Népes kíséretet álmodott kettejük köré, napernyős hordszékkel, és azt cipelő rabszolgákkal, testőrökkel, és az elmaradhatatlan lobogókkal együtt. A mágusok és a katonák nem szóltak hozzájuk. Nem mertek. Úgy masírozhattak át a tértorzító kapu fényes nyílásán, hogy eközben az őrök a porba nyomták az arcukat, ugyanis Beren azt a lobogót álmodta föléjük, amelyik legnagyobb hordszék fölött lengedezett, és aminek nyomában mind közül a legnagyobb sereg vonult.
A hajó úgy másfél mérföldnyi távolban horgonyzott a parttól, s a kalandorok joggal feltételezték, hogy a fedélzetről senki nem fogja észrevenni őket. Ez volt a terv legsebezhetőbb része. Ha odafenn a fedélzeten felkészült fogadóbizottság várja őket... Nos, ezt a lehetőséget mindketten jobbnak látták akkor figyelmen kívül hagyni. Szerencsére nem így történt. Mikor a kapu túloldalán kibukkantak, már a parton látott két mágus ruháját, és arcvonásait viselték. Senki nem állította meg őket, pedig ők kétszer is elvétették a kapitányi kabint.
A parancsnok egyedül volt, és belépésük után már egy teljes percet sem élt. Laure varázshálót vetett rá, aztán szíven döfte, mielőtt amaz igazán meglepődhetett volna. A tömegbűbáj felhelyezése majdnem egy teljes órán át tartott, és eredetileg csak az elf lett volna az alanya. Úgy tervezték, Beren az út alatt ki sem teszi majd lábát a kabinból, ám a szerencse ismét melléjük szegődött. Az első tiszt a kopogtatás után, azonnal benyitott, meg sem várva, hogy bebocsássák. Hogy mi lehetett az az igen fontos dolog, amiért megzavarta a hajó parancsnokát, sosem derült ki. Thoron-Laure ekkor már a padlón ült, egy erőteljes manakör közepén, lótuszülésben és folyamatosan kántálta a bűbáj delejes versikéjét. A kapitány hullája előtte feküdt kiterítve, és akkor sem tudta volna megszakítani az idézést, ha akarja, és tudja, hogy baj van. A bűbáj ugyanis egy időre teljesen kizárta elméjéből a külvilágot.
Beren eszmélt gyorsabban, és egy csettintéssel ellopta a hangot a katona torkából! Apró mentális trükk volt, és a hatása is csak egészen rövid ideig tartott, ám ez az idő pont elég volt arra, hogy a tiszt hamarosan a parancsnoka mellett végezze.
Az ige közben megfogant, ám végső stabilizálása még sok-sok manát, és erős koncentrálást igényelt. Mikor Laure visszanyerte teste felett az uralmát, gyorsan átlátta a parancsnok mellé fektetett halott tiszt, és Beren Peredhil széles vigyora közti összefüggést. Így aztán mielőtt befejezte volna a varázslatot, kiterjesztette annak hatalmát a társára is.
Kockázatos vállalkozás volt. Mindketten tudták, hogy az, ám a kalandozók legfontosabb hajtórugója a veszély, és a sors megkísértése. Semmit nem tudtak ryuku katonák hierarchiájáról és etikettjéről, ezért mindent egy lapra tettek föl. Bíztak a feltétlen alázat, és a rangból adódó hatalom erejében. Eddig - úgy tűnt, - bevált a számításuk. A kapitány parancsai, akármilyen őrültségnek hangzottak is, azonnal teljesültek, Laure pedig lassanként belerázódott a szerepébe.
Mikor megparancsolta, hogy szedjék fel a horgonyt, és bontsanak vitorlát, a három hárpia közül kettő azonnal előrontott bűzvackáról, és nekiesett. Mindenféle érthetetlen passzusokat, meg rendeleteket emlegettek, és minden második szavukba beleszőtték az "Uralkodó", a "Nagykán", vagy a "Császár" szavakat, amit Laure eleinte nem is értett. Szemrebbenés nélkül hallgatta végig a nők kitöréseit, akik halállal, megcsonkíttatással, és még sok-sok ilyesmivel fenyegették meg. Visszafogottan csupán annyit közölt velük: "Én vagyok a kapitány!" - és a szónak varázsereje lehetett, mert a vitának menten vége lett.
A kapitánykodásnak azonban nem csak előnye, de hátránya is volt. Az elf szeretett volna mielőbb céljához érni, de két nappal szökésük után egy ryuku kalózhajó került az egyik őrszem látómezejébe. A katonák, és tisztek között azonnal izgatott pusmogás kelt életre, még a mágusok némelyike is elő méltóztatott a kabinjából a hír hallatán. Sőt a papnők is kivonultak, teljes harci díszben. Akkor mindenki a kapitánytól várta a parancsot, és Laure megérezte, hogy valami olyasmiből maradt ki megint, amit nagyon gyorsan meg kellene értenie. Akkor még nem tudta - nem is tudhatta, - hogy a kalózok elfogásáért, és hajóik elsüllyesztésért a fényességes Császár a katonáknak fejpénzt, a tiszteknek birtokot adományoz. Jól döntött. Mikor bejelentette az üldözést, legényei üdvrivalgással éltették őt. Érdekes érzés volt. Pár pillanatra még azt is feledtette, hogy a hajó, és annak minden katonája az ellenségük, együtt örült a legénységgel. Aztán megtapasztalhatta, hogy a ryuku istenek szemernyivel sem gyengébbek, mint a ghallán félt panteon tagjai. A papnők félretették állandó ellenségeskedésüket, és összevonták erőiket. A gálya a varázserők segítségével olyan hihetetlen sebességre tett szert, hogy a kalandozónak leesett az álla.
Jó kis csata volt, de elvesztegettek az üldözésre egy napot. A kalózok egy rozzant bárkán igyekeztek kereket oldani, és az elszántságukon kívül semmit nem tudtak felvonultatni az ócenjáró iszonyatos hadigépezete ellen. A kapitány parancsára a bárkát felgyújtották. Apró elégtétel volt ez az étvágytalanul, háborgó gyomorral eltöltött első napért! Ahhoz is csak Beren kérlelésére járult hozzá, hogy foglyokat ejtsenek. A békepap meggyőzte őt, hogy a nem mészárolhatják le vágóbarmok módjára a túlélőket, és a látszat kedvéért muszáj őket rabszíjra fűzni. Laure végül belátta, hogy az elherdált fejpénz tényleg gyanút ébreszthet a katonákban, és megkegyelmezett a kalózoknak...
Mikor Beren rázendített, az elf összerezzent a húrok pendülésére. Odakint lassanként enyhült az orkán, idebenn pedig rekedt hangot varázsolt elő torkából a bárd. Az első akkord furcsán szólt, de aztán Laure emlékeiből előkerültek törp tudattársai, és az a hihetetlen, féktelen tombolás, amit egy-egy görbe éjszaka alkalmával csak ők voltak képesek bemutatni.
- Üss a pultra cimborám!
Kiürült már a kupám!
Fizetni ráér, hej, komám!
Ráér majd holnapután!
Hej! Mint mondom, holnapután!
Beren Peredhil, az erdauin-i kalandozó-társadalom legkeresettebb eskető papja, feltette fél lábát a lócára, combján megtámasztotta a hangszert, és vidáman beleénekelt az ál-kapitány képébe. A taktust a mandolin oldalán verte, és sikerült még a törpék fura, öblös torokhangját is tökéletesen utánoznia. Laure önkéntelenül is elvigyorodott, és mikor a szerelempap tudati energiáit is csapra verte az ő felvidítása érdekében, még a könnye is kicsordult a röhögéstől.
Álmot látott ébren! Egy kocsma képe terült köréjük, és bíz isten, még a kapadohány füstjét is érezni vélte! Vastag deszkából ácsolt asztal termett a szoba közepén, amit egy tiri-tarka törp csapat ült körbe. Kupájukkal verték az ütemet, és énekeltek, ahogyan csak a torkukon kifért.
- Részeg vagyok, jaj de kár!
Nem szeret már a babám!
Nem szeret már, úgy bíz ám!
Töltsed teli a kupám!
Nem szeret már a babám!
A hajó egész testében beleremegett az ütközés erejébe. Az illúzió szertefoszlott, és az elfek egymásra pislogtak.
- Mi a fene volt ez? - kiáltotta a villám-pap. - Mintha nekimentünk volna valaminek!
A lökés megismétlődött, de most a másik oldalról. A hajó vészesen megdőlt. Futó lábak dobogása hallatszott fel a belső lépcsőkről, aztán meg a vészcsengő idegtépő kelepelése.
- Nem tudom, Aranysas, de hogy baj van, az biztos - komolyodott el hirtelen Eleniosz főpapja. Gyorsan elcsomagolta hangszerét, még épp időben ahhoz, hogy a berontó légiós tiszt már ne láthassa azt.
- Kapitány! Egy octopusz! Már félig felkúszott a hajóra! - mondta a katona izgatottan.
Thoron-Laure nem ismerte fel a szót, és önkéntelenül is kiszaladt a száján a kérdés.
- Egy micsoda? Mi kúszott fel? - tamáskodott, de a katona értetlen ábrázatát látva nyugalmat erőltetett magára. - Jól van, mindjárt megyünk! Azonnal szólj a Nagyasszonyoknak!
A tiszt erre még értetlenebb grimaszt vágott, mint aki nem tudja, vajon jól hallott-e az imént.
- De uram, a Nagyasszonyok már a fedélzeten vannak! A rituálé azonnal kezdődik, ezért engedelmeddel...
Laure elbocsátotta a tisztet, és Beren tekintetét kereste. A szerelempap azonban ugyanolyan tanácstalan volt, mint ő.
- Fogalmam sincs, mi lehet ez az egész. Menjünk, és nézzük meg - vonogatta a vállát a félelf. Magukra kapták köpenyüket, és kiléptek a viharba.
Az a látvány, ami odakinn fogadta őket, a legvadabb képzeletüket is felülmúlta. Mindketten láttak már diuretikus krákent, az édesvizek csúcsragadozóját, és harcoltak is azokkal. A veszedelmes kráken azonban csak kisfia lehetett volna az óriási octopusznak! A Nagyasszonyok az alant lévő, középső hídon állva, széttárt karral kántáltak. Lenn, a fedélzeten, közvetlenül a papnők alatt egy iszonyatos szörny vonaglott! Akkora volt, hogy teljesen beterítette a hajót, pedig még csak félig-meddig kapaszkodott fel rá. Testét furcsa bíborszínű ragyogásba vonták a ráolvasott igék, szögletes szemeiben pedig visszatükröződött a körötte bátran hadakozó katonák alakja. A vihar csillapodott valamelyest, a hajó mégis erősen oldalára dőlt, a szörny mérhetetlen testsúlyától. Két csápjával az árbócokba kapaszkodott, míg a többivel a légiósok felé csapkodott.
A boszorkányok épp befejeztek egy erőteljes igét, amikor a két ghallai kilépett a felső karzatra. Olyan mérhetetlen varázserőt szabadítottak a szörnyre, hogy Laure beleszédült a manaháló rándulásába. A varázslat a papnők kitárt karjai közül, a nyakukban lógó amulettekből indult, egy-egy különböző színű energianyaláb formájában. A csóvák egy nagy, fényes gombócba sűrűsödtek, hogy aztán egyetlen, villódzó sugár csapódjon ki belőle a polip testére.
A szöny felvonyított, és a hang, amit kisajtolt magából, túlszárnyalta a szelet. Felrántott csápjai alól előtűnt borzalmas szájszerve, és kitárt, erős csőre, ami akkora volt, hogy az elfek akár egymás vállára állva is befértek volna közöttük. A fénycsóva körülölelte a lényt, és megbénította azt. Többé már nem szabadulhatott a bűbáj ereje alól. Moccanatlanul tűrte, hogy a katonák nevetséges kis szablyáikkal trancsírozni kezdjék óriási testét. A bőre alól ronda, sűrű vér folyt a fedélzetre, ami hamarosan az egész hajót beterítette.
- Kapitány! Kérlek, fejezd be a szertartást! - kiáltotta egy tiszt. Laure csak most nézett körül, és csodálkozott rá a helyzetre. Az összes tiszt, és mágus kivonult a középső karzatra, és az oldalsó fedélzetre. Mindenki a nyakát nyújtogatva várta, hogy mi fog történni. Az elf zavarba jött, mivel sejtette, hogy most olyas valaminek illenék következnie, amiről neki fogalma sem lehetett.
A katonák odalenn eközben már leszabdalták a lábasfejű óriáslény mind a nyolc karját. A hajón kívül csüngők a tengerbe zuhantak, a többi viszont ott feküdt a hajópadlón, mint öt élettelen óriáskígyó. A szörnyeteg lágy testéből ömlött a vér, de elég volt egyetlen pillantás a hatalmas, alabástrom szemekbe, hogy Laure meggyőződjön róla, az octopusz még él!
Egy-egy nagyobb széllökéstől eltekintve, a vihar csillapodóban volt, és az eső is elállt. A katonák - némelyikük tetőtől-talpig csurom vér volt - diadalmasan figyelték, ahogy kapitányuk levonul az oldallépcsőn az alsó fedélzetre. Laure nem látta a papnők arcát, de a lámpások gyenge fényében megfigyelhette testtartásukat, mikor egy magasságba ért velük. A felőlük áradó kihívás, és gőg szinte tapintható volt. A kapitány lassan lépdelt, hogy legyen ideje kitalálni valamit. Mindegy mit. A boszorkányok nyilvánvalóan készültek a szörnyeteg ellen, így tudták, hogy mire számítsanak, a katonák sem most láttak először efféle bestiát. A szertartás tehát valamiféle trófea kinyerése, áldozathozatal, vagy szerencsekérő rítus lehetett.
A szörnyeteg levágott csápja olyan vastag volt, mint egy terebélyes manilafa-törzs. A tapadókorongok mérete a csáp vége felé haladva arányosan csökkent, de a legapróbb is öklömnyi volt. Az egyik katona letérdelt, fejet hajtott, és kétélű szablyáját vízszintesen tartva felé nyújtotta. Nem mindennapi kegy lehetett elfogadni a felajánlott fegyvert, ezért Laure nem kapkodta el a mozdulatot. A kard ügyes mester keze munkáját dicsérte, tökéletesen súlyelosztása, és furcsa, kettős íve félelmetes fegyverré, és nem kellett megtapintania, hogy tudja, borotvaéles.
A kalandozó komótosan elsétált a szörny embermagas szemgolyója előtt, és megszemlélte benne alakját. Aztán gyorsan továbblépett, mert a tükörképe igazi valóját mutatta az illúzió helyett. Körbesandított, hogy vajon más is látta-e, de ennek nem volt semmi jele. Aztán azon tűnődött, hogy melyik testrész kimetszése váltaná ki a legénység legnagyobb elismerését, végül a csőr mellett döntött. Egy-egy mázsásnak becsülte súlyukat, és úgy vélte, a kemény csontképződmény sokféle használati eszköz alapanyaga lehet. Nyilván nem hagyhatják veszendőbe menni.
A háta mögött ziháló lényre ügyet sem vetve, szembefordult a nézőközönséggel. Furcsa. Pont olyan volt, mint az Alanori Olimpián! A gladiátor a porondon áll, a nép pedig visszafojtott lélegzettel várja a döntését.
- Az octopusz megérdemli a halált, és ti mind igen bátran harcoltatok! A bestia vére megedzi ezt a fát - dobbantott egy nagyot. - Ti pedig még erősebbé, bátrabbá és keményebbé váltok majd az octopusz lelke által.
Túl nagyot nem hibázhatott, mert a közelében várakozó katonák diadalüvöltésben törtek ki. Laure felemelte a kezét, mire azok elcsendesedtek.
- Ma különleges áldozatot hozunk a dicsőséges Nagykán tiszteletére - mondta és a haláltusáját vívó szörnyhöz lépett. Két csonka csáptő is meredezett fölötte, és azokból rácsöpögött az óriáspolip sűrű vére, de most ezzel nem törődhetett. A szájszerv ott tornyosult előtte, karnyújtásnyi távolban, mégsem érzett félelmet. Csak egy szörny volt, pont olyan elpusztítandó, ostoba teremtmény, mint amilyet már oly sokat megölt. Nem sajnálta, de nem is gyűlölte azt.
Négy metszést tett, és minden erejét beleadta a vágásba. A penge átszakította az erős izomkötegeket, és a csontcsőrök a padlóra fordultak. Az elf nem tudta, helyesen cselekedett-e, mert a sok száz torokból feltörő hördülés semmi támpontot nem nyújtott. Éppúgy lehetett a megbotránkozás, mint az elégedettség jele.
- Úgy döntöttem, hogy a következő csatában e két nehéz kolonc repüljön elsőként ellenségeinkre a katapultokból! Dicsőség a Birodalomnak!! - üvöltötte, ahogy csak a torkán kifért. Annyit megtapasztalt már rövidke kapitány pályafutása alatt, hogy ez a mondat, függetlenül a helyzettől, amiben elhangzott, mindig ugyanazt váltotta ki. A katonák harsogva visszahangozták a parancsnok szavait.
Egy fertályóra múlva maguk maradtak a kapitányi kabinban.
- Az egyik tehén sejt valamit - mondta Beren. - Figyeltem őket, amíg te odalenn produkáltad magad.
- Melyik?
- Hát a dagadt.
- Ne húzz fel, Beren, mindegyik dagadt! - fakadt ki Laure.
- Tudod, az, amelyik mindig bíborszín köpenyben feszít, és játssza a fennkölt főnököt.
A kapitány elgondolkodott. Ha már eddig eljutottak, nem kockáztathatta a küldetés sikerét a három ryuku szuka miatt. Veszélyesek voltak, és gyanakvóak.
- Meg kell ölnünk őket, mégpedig mielőbb. Le fognak leplezni minket.
A kabinban félhomály volt. A mécset eloltották már, és az ablakokon beszűrődő hajnalpír elegendő fényt nyújtott ahhoz, hogy valamennyire lássák egymást.
- Tudod, mi a véleményem a gyilkosságról, ehld-o-moriquend. Én nem ölhetek, csak ha ezzel életet mentek.
A kalmárpap elnevette magát.
- A sötét elf, aki útra kelt? Jó! Szépen haladsz, peredhil’eru! A végén még igazi nemestündét faragok belőled! De minek hoztad szóba, ha félsz a következményektől? Te is pontosan tudod, hogy veszélyes az a trió. Ha csak a gyanú megfogan bennük, máris végünk.
- Tudom. És hidd el, sokat tépelődtem ezen, de őket nem tudjuk illúzióval helyettesíteni. Az én erőm is véges. Viszont arra gondoltam, talán megpróbálhatnám befolyásolni az álmaikat...
A Fairlight pap ezen elrágódott egy ideig.
- Nem hiszem, hogy ez célravezető lenne. Ráadásul kockázatos is. Nem kérem tőled, hogy segédkezz, elintézem én őket magam is. Csak arra kell figyelnünk, hogy a haláluk látványos legyen, és ne hozhassanak vele összefüggésbe minket. Ha eltűnnek a képből, már bátran szentelhetünk oltárt, és kérhetünk segítséget patrónusainktól.
- Mire gondolsz? Odamégy, torkot nyiszálsz, aztán sikítozol, hogy: Gyilkos, gyilkos!? - kétkedett Beren. - Nem fogják bevenni. A mágusok sem hülyék, és a tisztek között is van pár egészen értelmes alak. És azt is vedd figyelembe, hogy nők!
Thoron-Laure fel, s alá járkált, úgy gondolkodott.
- Nők? Azok, de milyen nők? Ezek a bizonyos nők, fordított helyzetben, habozás nélkül kivájnák a szíved! Ne szánd őket, Beren! Ezek azért érkeztek Ghalla földjére, hogy fosztogassanak, és mindenkit lemészároljanak. Gyilkosok, akiket csak egy halvány álca választ el attól, hogy a torkunknak ugorjanak. Én mindenképp megölöm őket, elhatároztam. De gyanú felett állónak kell maradnom, és ehhez szükségem van rád. Nem én fogok végezni velük, hanem valami iszonyatos szörnyeteg...
- Hm. Nem rossz ötlet, de honnan veszünk olyat? Az illúzióim nem tudnak sebet ejteni.
Az elf mágus vigyorgott.
- Van pár galachmitom, Beren - mondta sejtelmesen.
- Á! Idézni fogsz? És mégis mit? Óriástücsköt, vagy kaszabolósáskát? Jaj nem, dehogy! Tudom már, a te specialitásod a quwarg! Idézz mindjárt egy egész bolyra valót, és reggelre szétrágják a hajót! - gúnyolódott az álompap.
- Három galachmitom van, és ez három ezerszemű bestiát jelent! Közvetlenül a lakosztályba idézem őket. Azok majd elszórakoztatják őket egy darabig. Ha netán megússzák, akkor meg is érdemlik, hogy éljenek. Mindegy, mert mire végeznek, így vagy úgy, kikötünk Haükeydon.
Az Álomőrző ereiben meghűlt a vér a szörny nevének hallatán. A Sötét Világ legkegyetlenebb ragadozójától minden kalandozó tart valamelyest. Még a legelszántabbak, és leghatalmasabbak is kerülik a vele való találkozást, olya sok gusztustalan varázslatot, és támadási formát használ a rohadék!
- Értem. Jó terv. Nekem mi volna a dolgom?
- Na, ez a beszéd! Igyekezzünk, még mielőtt felkel a nap végezni szeretnék.


A kapitány a saját hajóján bárhová bejuthatott, és senki sem merte háborgatni sétái közben. Teljhatalmú úr volt, ki szabadon dönthetett élet, vagy halál felől. A matrózok és a katonák mindegyike feltétlen engedelmességet mutatott, bár Aranysas tudta, hogy a légiósoknak csak a fedélzeten parancsolhat, amint elhagyják a hajót, megszűnik a hatalma felettük. A mágusokkal is csínján kellett bánni, mert törvény, és szokás szerint a kapitány alatt álltak ugyan, ám olyan sok kibúvó, kivétel, és különleges szabály létezett, hogy azokat egy született ryuku hadúr sem tudta mindet fejben tartani, nem hogy ő. Persze a varázslók mindet betéve fújták, és bármikor készséggel hívták fel a figyelmét erre, vagy arra a passzusra, ami az adott helyzetben épp kiutat jelentett a parancs végrehajtása alól.
A hajón csupán a Nagyasszonyok álltak nálánál magasabb pozícióban, bár a szigorú hierarchia rájuk is rótt némi kötelező tiszteletet. A kapitány nem adhatott parancsot nekik, legfeljebb kérhette őket, ám azok sem utasítgathatták őt. Nem szólhattak bele például, hogy merre tartson a hajó, és hogy harcba bocsátkozzanak-e vagy sem. Ha pedig végül csatára került a sor, a hadművelet alatt kénytelen-kelletlen azt tették, amit a hadúr diktált.
Mindent egybevetve Laure eme rövidke idő alatt nagyon sok mindent megértett az idegenek szokásaiból, és törvényeiből, ám voltak olyan kérdések, amire egyáltalán nem talált magyarázatot. Nem értette például, hogy a papnők miképp nyerik erejüket, és hogyan tartják a kapcsolatot isteneikkel. Egyszer sem látta őket imádkozni, vagy meditálni, és a lakosztályukban sem látott semmi oltárként felismerhetőt.
Ezen tűnődött épp, mikor megérkeztek a Nagyasszonyok kabinja elé. Csend volt. A félelf gondoskodott róla, hogy a hajnali pihenéshez mély álmok párosuljanak, a kapitány pedig elrendelte, hogy az őrségen kívül mindenki más maradjon saját vackán, így nem kellett attól tartaniuk, hogy a hajó szívében, egy ott lábatlankodó matrózba botlanak.
Mikor Laure előszedte a három óriásgyöngyöt, egy ideig még a tenyerén forgatta azokat. Sajnálta elherdálni kincsét, de pillanatnyilag nem jutott eszébe más megoldás. A galachmit nagyon ritka féldrágakő. Öklömnyi gyöngy, ami a zöldnek szinte minden árnyalatában megtalálható, a haragos-sötéttől az egészen halványig. A fény felé tartva ezüstös csillogást nyer, s ettől válik olyan nagyon rejtélyessé. Szépsége sok tehetősebb asszonyt rabul ejtett már, romlásba taszítva virágzó birtokot, gazdag kereskedőházat egyaránt, mert e furcsa ékkő értéke messze meghaladja az azonos súlyú achátét, vagy opálét. Számos tulajdonsága közismert, és valószínűleg még ennél is több akad, amit még nem fedtek fel az akadémikusok. Mind közül tán a legkevésbé fontos ismérv, hogy gyakran képződik belőle egy az ezerszemű bestiák gyomrában. A villámpap odabiccentett társának, aztán előkészítette az idézést.
Eleniosz istennőt elsősorban a béke és a szeretet patrónusaként tisztelik Ghallán. Nem szabad elfeledni azonban, hogy fennhatósága sok más szférára is kiterjed. A mentális trükkök, és illúziók, a szél, a hangok és a zene éppúgy kedves a számára, mint az álmok világa, a színjátszás és a többi művészet. Beren Peredhil, az Angyaltestű Úrnő főpapja ennek megfelelően szerteágazó képességekkel bírt. Némelyikhez varázslatra is szüksége volt, másokhoz csupán némi koncentrációra, vagy egy rövid fohászra. A hangok pillanatnyi uralma is ezen trükkök közé tartozott. Hatalma segítségével a bárd szabadon játszhatott környezete neszeivel, egy rövidke időre tetszőlegesen felerősítve, avagy eltompítva azokat.
A kalmárpap jelezte, hogy felkészült a varázslatra, résnyire nyitotta az ajtót, és hallgatózott. A kövér nők hortyogása eléggé meggyőző volt, így bátran a kabin közepére gurította a galachmitokat, és behúzta az ajtót. Beren eközben összegyűjtött, és magához láncolt minden hangot négy lépésen belül. Mikor a mágus hozzáfogott a varázslat szövegének előcitálásához, mindketten jól hallották a hangosan kimondott szavait, ám azok nem terjedhettek ennél távolabbra. Szükség is volt az elővigyázatra. Laure úgy vélte, ha nem sikerül álmukban meglepni a papnőket, nemcsak a merénylet fog kútba esni, de még megtorlásra is számítaniuk kell!
Az elf mágus nyugodt maradt akkor is, amikor az ige a végéhez ért, és odabenn mocorgás támadt. Nem figyelt a halk, szörcsögő torokhangra, és hátborzongató cuppogásra, ami az első bestia érkezésekor felhangzott. Lótuszülésben ült a padlón, és rendületlenül folytatta az idézést. Aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen. A halálfélő sikoly egyáltalán nem illett a büszke, és hatalommámorban fürdőző papnőkhöz. Kiábrándító volt hallani, hogy hiába a szinte korlátlan hatalom, mégiscsak gyarló, halandó emberek ők is. Az ezerszemű bestiát pedig nem kellett látniuk ahhoz, hogy elképzeljék, mit művel odabenn, hisz aki egyszer már látta, és túl is élte a találkozót, soha többé nem felejti el. Ez a képlékeny testű, gömbszerű lény, nem véletlenül kapta az ezerszemű nevet. Kocsányon lógó látószervei szabályos kis erdőt alkottak testén, és a pupilla nélküli szemgolyók mindegyike képes volt pusztító varázslatot szabadítani az áldozatra! A lény leginkább levitálva közlekedett, de ha a szükség úgy hozta, és a szerencsétlen tápláléknak való valami szűk helyre bújt előle, könnyen utána nyomakodhatott. Ilyenkor rugalmas testét apró csillóival juttatta előrébb.
A kabinban elszabadult a pokol! Beren zavartan pislogott az elfre, mikor az energiacsóvák sercegése, a savfelhők fortyogása, és a többi varázslat hangjai elszaporodtak odabenn. A papnők az életükért küzdöttek, ez nyilvánvaló volt, de felkészületlenül, védőpajzsok, és fegyverek nélkül, pusztán varázslatokkal ezek ellen a szörnyek ellen nem győzhettek. Mikor Thoron-Laure végre befejezte a harmadik bestia megidézését is, a bárd megragadta a karját, és felráncigálta ültéből. Épp időben tette, ugyanis egy nyers erőből formázott romboló varázslat pont ekkor robbantotta szilánkokra az ajtót.
Futottak. Nem a gyilkos szörnyektől való félelem vezérelte őket, hanem a lebukás rémképe. Mire a vészharang felhangzott, és az őrség parancsnoka megérkezett jelentést tenni, a kapitány már saját kabinjában fogadta, mintha épp most riadt volna álmából.
- Mi történt? Jelentést! - utasította a kialvatlanságtól karikás szemű katonát.
- A Nagyasszonyokat szörnyek támadták meg, kapitány! Ismeretlen, nagyhatalmú bestiák. Még folyik a csata. Engedelmeddel riasztottam a Magisztereket, és az őrséget. A tartalék teljes létszámmal felvonult. Négy tiszt, és harmincegy légiós...
- Helyes! Talpraesett katona vagy, fogadd dicséretem! Van még valami?
- Nos, uram, a szörnyeket minden bizonnyal sikerül majd legyőznünk, de... a Nagyasszonyok...
A katona zavarban volt, és nem emelte fel tekintetét. Félt attól, hogy a rossz hír kiváltja majd a kapitány haragját. Laure nem könnyítette meg a dolgát, és hallgatott.
- A Nagyasszonyok meghaltak, uram - nyögte ki végül, és lehajtott fejjel várta a büntetést. Nem láthatta, hogy a kapitány szélesen elvigyorodik.