Versenyfutás XXVI.

17. Fejezet — Tharr
[Valahol a Déli tengeren, pár napi hajóútra Ghalla partjaitól]

A katonákat teljesen gyanútlanul érte a támadás. A lengedező, hűvös hajnali szellő, a kelő nap rőtarany korongja, a halfarkasok rikoltásai, és a nyugodt, végtelen óceán elaltatta gyanakvásukat. Nyolc légiós volt őrségben szerte a hajón, de mindannyian fáradtan gubbasztottak posztjukon. Közelgett a reggeli váltás, álmosak voltak, és éhesek.
Legelsőként a tatfedélzet halkan beszélgető posztosait érte utol végzetük. A páros a vízbe szántott végeláthatatlan barázdát figyelte a korlátra támaszkodva, és csak akkor eszméltek fel, amikor már késő volt. A halál észrevétlenül ereszkedett mögéjük Tharr avatárjának képében. A törp hadúr kaméleonvértet, -köpenyt és -sisakot viselt, ami tökéletes álcát biztosított a számára. Mielőtt lesújtott volna izzó rúnákkal megbűvölt pörölyével, a csendvarázslat láthatatlan buborékát vetette a légiósokra. A bűbáj minden zajt magába zárt, így a katonák rémült kiáltása hiábavaló volt.
A hadisten Első Kegyeltje körbetekintett, aztán elvigyorodott dús arcszőrzete alatt. Elégedett volt, mivel a többi őrszem - úgy tűnt, - semmit nem neszelt meg. Az összetört testű, holt harcosok lelkét istenének ajánlotta, aztán abba a helyzetbe állította őket, ahogy érkeztekor álltak, majd újabb varázslatot bocsátott rájuk. A kővéváltoztatás erejével megdermesztette őket, csupán egyetlen perc, s az illúzió tökéletessé vált.
A navigátor mindössze öt lépésre állt az avatártól, de a kormányállás jó két méterrel lentebb esett a tatfedélzetnél. A hadúr a felügyelet nélkül maradó kormány miatt nem aggódott különösebben, a vészharang azonban csak karnyújtásra volt az éber tengerésztől, ezért nem hibázhatott. Közelebb lopózott, és kivárta a megfelelő pillanatot. Úgy huppant le a kormányos mögé, mint egy puha talpú ében tigris. A pörölynek itt, a szűk kormányállásban nem sok hasznát látta, de nem is volt szüksége rá. Leoldotta köpönyegét, és úgy terítette rá a tengerészre, mint ahogyan az ügyes gladiátor veti ki horgas hálóját ellenfelére. A navigátor elgondolkodva dudorászott, mikor az éj hirtelen ráborult. Ijedtében megkövült benne a vér, s mire kiálthatott volna már vége volt. A harcmester a földre rántotta, és kitörte a nyakát.
A nap lassacskán teljes korongjával előbújt fürdővizéből, megrázta magát, és vidám, ragyogó arcát a karavellára villantotta. Nem sok idő maradt, hisz a matrózok hamarost neki kezdenek napi teendőiknek. A törp avatár összesűrítette hát a manát, és kiterjesztette hatalmát. Hamar megtalálta, akiket keresett, a hajófenékben szorgoskodtak mindketten. A feladatot tehát végrehajtották! - gondolta Tharr kegyeltje, és büszkeség öntötte el a lelkét.

- Gyorsan! - suttogta Dred. - Már felkelt a nap! Igyekezzünk!
- Jól van, nyugodj meg! Minden rendben van - nézett a szemébe a troll. - Minden úgy halad, ahogyan terveztük. Nehogy pánikba ess itt nekem! Ahogy megbeszéltük, tiéd a hátsó átjáró. Ott két matróz van, könnyű fegyverekkel. Csak akkor törünk ki előre, ha végeztél hátul. Menj... én addig megpróbálom megnyugtatni ezeket a szerencsétleneket.
Legalább százan voltak egymás hegyén-hátán összezsúfolódva a hajófenékben. A levegő állott volt, és az ürítetlen küblikből elviselhetetlen bűz áradt. A fedélzetről szinte semmi fény nem szivároghatott le idáig, hisz a fejük felett, még egy közbülső szint is elhelyezkedett. A rabok egyike-másika fel sem fogta, mi történik körülötte. Egy gnóm család, és a Wright kivétellel mindannyian emberek voltak, a legtöbben egyszerű parasztok, néhány nő, és két kiskölyök.
A harcospap óvatosan, nehogy megrémítse őket, körbejárt közöttük. Egyesével, halkan mindenkit megszólított, és csak annyit kért, ne legyenek láb alatt, ha elkezdődik a cirkusz. Voltak páran, kiket harcedzettebb fából faragták. Ők máris odasorakoztak Dred mögé, hogy ha kell, segítsenek neki.
A törzs két, ívelt oldala a legszélesebb ponton úgy nyolc méterre lehetett egymástól, és a cella a hajó csaknem teljes szélességét magába foglalta. Az őrök keskeny, alig egyméteres folyosója oldalt futott, a karvastag faoszlopokból ácsolt rács mentén. A gyilokjáró padlata magasan volt, a rabok mellmagasságában, és az egyetlen ajtóhoz robosztus falépcső vezetett fel.
Sokan még aludtak, egymás mellé kuporodva a kemény deszkapadlón, mások csak meredtek maguk elé, az oldalfalra épített padon ücsörögve. Senki nem volt a lócához láncolva. A ryuku parancsnokok tán a rabszolgák egészségét tartották szem előtt, hisz mi hasznuk belőlük, ha lesántulnak a nehéz bilincsektől? A harcban járatos foglyok lábát persze egymáshoz láncolták, de a két harcospapnak nem okozott gondot megszabadulni béklyóiktól, mikor elérkezett a pillanat.
Még száz szívdobbanásnyi idejük maradt, míg az őrszem ismét végig sétál majd az oldalfolyosón, nem késlekedhettek hát tovább. Dred fellépett a lépcsőre, és a rács ajtajára tapasztotta tenyerét. Halkan motyogott, és a tárgybontó varázs megfogant! A zár alkatrészeire esett. A kalandozó félretolta az ajtót, és kikandikált a folyosóra. Sehol senki! Ez az! Egy szökkenéssel a raktárajtónál termett, és feltépte azt. Alkalmi önkéntesei szorosan a nyomában voltak.
A két matróz valami fura társasjátékkal űzte el unalmát. Egy picinyke asztalnál ültek, és színes kavicsok hevertek előttük megfejthetetlen összevisszaságban. Mikor akkor sem fogtak gyanút, mikor az ajtó feltárult, talán érkező elöljárójukat sejtették, vagy a járőröző őrszemet. Persze arcukra forrt a vigyor, mikor Dred Hornwill, mint a néma halál, rájuk rontott. Egyikőjük sem tudta elővonni görbe pengéjű tengerészkését, a rabok egyszerűen elsodorták őket. Pár pillanat múlva már mindketten aléltan hevertek a gyalulatlan deszkán.
A raktár a hajó leghátsó helyisége volt, nyirkos és büdös. Az egy szinttel fentebb, pontosan felette található élelmiszerraktárból, a rácsos padlón keresztül szüremlett le némi fény, és levegő, a helyiség mégis fullasztó volt, és szűkös, a rengeteg itt felhalmozott holmitól.
- Nézzetek körül, hátha találunk valami használhatót - suttogta Dred, és a három fiatalember máris munkához látott. Áttúrták a bálákat, és belestek a hordók mögé, de csak lomot találtak. A hordókban valamiféle erjesztett italt tartottak az idegenek, a bálákba pedig azokat a ruhaneműket kötötték, amit a Ghallán zsákmányoltak, de melyek nem képviseltek komolyabb értéket. Hamar végeztek. A két ájult matrózt megkötözték, szájukat kipeckelték, és Dred - jobb híján, - a tőreikkel fegyverkezett fel.
- Rendben. Most menjetek vissza, mintha mi sem történt volna. Gyorsan, gyorsan... - nyitotta ki az ajtót, és kitessékelte segédeit, aztán a tőrmarkolattal homlokon vágta az egyik éledező tengerészt. Jólesett a bosszú, de ez csupán csekély törlesztés volt az utóbbi napokban elszenvedett seregnyi megaláztatásért, és gyötrelemért.
Ekkor hallotta meg a járőr közelítő lépéseit. Visszafojtott lélegzettel figyelt, aztán elhangzott az alig hallható jel: hármat koppantott valaki a cella és a raktár közös oldalfalán. Dred előugrott.
A két légiós meglepődött ugyan, de annyi lélekjelenlétük még volt, hogy előrántsák rövid szablyáikat. A gyilokjáró túl szűk volt ahhoz, hogy egyszerre támadjanak, így csak egymás mögött maradva közelíthettek a harcospaphoz. Még így is lett volna némi esélyük, ha nem csúszik félre váratlanul az oldalrács ajtaja. A troll egyetlen ugrással mellettük termett, és combvastagságú karjaival villámgyorsan átölelte a katonákat. Wright nem törődött azzal a rusnya vágással, amit eközben kapott, és a katonák hiába kiáltoztak. Iszonyatos erő passzírozta ki belőlük a levegőt, ahogy a náluknál kétszerte magasabb, és legalább négyszer nehezebb kalandozó megcsikorgatta a fogát. Egymásba öltötte az ujjait, és egyszerre roppant gerinc, borda és könnyű páncéling.
Dred úgy vigyorgott, mint mikor apja legelőször kísérte "tanulmányútra", a zangrózi kuplerájba. Minden porcikájában kívánta az összecsapást, hogy újra az lehessen, ami: egy győzedelmes harcos. Ellenállhatatlan hős, aki istene nevével az ajkán vezeti igazságos csatába az övéit!
Egyszerre érezték meg az avatár jelenlétét. Wright elengedte az alélt őröket, és felkapta az egyik szablyát. Nem rajongott ugyan a vágófegyverekért, és egy otromba vashegyű lándzsát, vagy egy kampósvégű akasztó-kopját is többre becsült volna, de most be kellett érnie azzal, ami megadatott... Anélkül, hogy akárcsak egy pillanatra is megtorpantak volna, végigdübörögtek a folyosón.

A kapitányi kabin üres volt. A magasztos isteni entitás meglehetősen prózai módon fejezte ki nemtetszését: hosszan, és cifrán káromkodott. A kabin hátsó kijárata egyenest a középső fedélzetre vezetett, oda, ahol a varázstudókat sejtették mindhárman. A lejárat ajtaja résnyire nyitva állt.
A törp hadúr nem vesztegette az időt, összpontosított, és átrendezte külsejét. Fegyverének, és a színváltoztató vértezetnek immár semmiféle hasznát nem látta, így hát eltüntette a nyers, isteni akaratból teremtett anyagot, hogy aztán sebesen újra rendezze azok alkotóelemeit. A képlékeny, higanyszerű tükörvért, amit magára álmodott, és szinte körbefolyta őt, nemcsak magába szívni volt képes az ártó praktikákat, hanem megidézőjükre vissza is sugározni azt! Aztán az avatár saját testét is átváltoztatta, s mire a lépcső aljára ért, már egy ruganyos testű alakváltó suhant tovább a folyosón hangtalan. Kezében levélpengéjű ököltőröket szorított, páncélja illesztéseiről pedig veszedelmes tüskék meredeztek mindenfelé.
Tudta, hogy sikerük titka a gyorsaságban rejlik, ezért nem sokat gondolkodott. Sorra végigjárta a folyosóról nyíló kabinokat, és rezzenetlen tekintettel teljesítette be mindenható urának parancsát. A varázslót álmában érte a gyors halál, a szomszédos helyiségben, a ryuku papnő már felkészülten fogadta a halhatatlant, mégsem volt esélye ellene. Az átokvarázs, amit dühösen rázúdított, anélkül csapódott vissza rá, hogy az alakváltóban bármi kárt tett volna, aztán pedig már nem volt lehetősége kijavítani az elkövetett hibát. A kígyótestű hadúr villámsebesen elébe ugrott, és követhetetlen mozdulatai nyomán tucatnyi hasított sebből fakadt vér. Az ágyban fekvő férfi mozdulni sem mert, tán megértette, hogy minden hősködés hiábavaló. Az avatár mérlegelte a helyzetet. A szobainasra vetett uniformisra pillantott, s a kapitánynak megkegyelmezett.
- Aludj! - lehelte felé, és hangjába varázslat szálait szőtte. A férfi feje azonnal félrebicsaklott. Ekkor hangzott fel odakint a vészharang.

A középső fedélzeten véres közelharc bontakozott ki. A katonák többsége még csak félig-meddig kapkodta magára a felszerelését. Némelyek lábbeli, mások mellvért nélkül vetették magukat a szökött foglyokra. Nem látták át, hogy minél többen vannak, annál kisebb az esélyük a sikerre, hisz ahelyett, hogy kihasználhatták volna a túlerőt, csak egymást akadályozták. Nem holmi ágrólszakadt kalózokkal volt dolguk, mint már annyiszor a Déli tengeren, most Ghalla hadistenének két főpapja állt velük szemben! Ha tudták volna, mit jelent e különbség, akkor sem dönthettek volna másként, mert tisztjeik üvöltve parancsolták harcba őket.
Wright volt nehezebb helyzetben. A csigalépcső mellett, ahová beszorultak, túl alacsonyan volt a födém, ezért csak meggörnyedve fért el alatta. Drednek nem voltak ilyen gondjai, s ajkán Tharr Második Diadalénekével, csillogó szemekkel osztotta a halált.
- Tombolj csak drága vér,
Állj bosszút mindenér’!
A sebekre rá se ránts,
Túlerőt meggyalázz!
A gyávaság mit sem ér! - harsogta, és egyáltalán nem zavarta, hogy hangja messze elmarad egy képzett bárdétól. A dallamot az üstdob, és a kürtök szava mellé teremtette az Úr, hogy lovagjai ellenállhatatlan vonuljanak ütemére lépve, s ha kell, akár a démonokkal is szembeszálljanak. Nem kellett hozzá varázslat, hogy megrettenjenek a légiósok. A két kalandozó szívét átjárta a bősz erő, és ami az egyik oldalon elszántságot jelent, a másikon megroppanó bátorságot okoz. A buzogánycsapások céltalanná, a kopjaszúrások erőtlenné váltak, és a katonák már csak tessék-lássék hadakoztak.
Wright is felkapta az ének fonalát, és hirtelen elöntötte a berzerker-hév, amit úgy gyűlölt és áhított egyaránt. Gyűlölte, mert általa a hideg számítás precizitása helyett gondolatok nélküli gyilkoló-géppé változott, és vágyta is a hatalmat, mit a fájdaloműző, minden erőt támadásba sűrítő, vak tombolás nyújtott. Kardcsapásainak ritmusát az indulóéhoz igazította, és hagyta, hogy elméjét elborítsa a szürke köd. Mikor döngő léptekkel megindult a feljárat felé, már nem állíthatta meg többé senki sem.
- Tombolj csak hősi szív,
Lovagod már bárkit kihív!
Hazád, véred bajba’ vár,
Csak győzelem vagy halál,
Énekem most harcba hív!
A troll keresztülrontott a katonák gyűrűjén, eltaposva, elsodorva azokat. Számolatlan sebet szerezett, de ügyet se vetett rájuk, és társa sem maradt el tőle. Dred sebészi pontossággal csapott le a védtelenül maradt testrészekre. A szablyája így, kicsorbultan is átszakított vértet, inat egyaránt, oly erővel sújtott le vele újra, és újra.
Aztán odafenn valaki megkongatta a vészharangot, és mire a kalandoroknak sikerült felcsörtetniük a fedélzetre, már az egész legénység a nyakukon volt!

A karavella csak pár száz mérföldre volt Ghalla partjaitól. Valahol félúton járhatott Erdauin kies vidéke és a ryuku hódoltság határvonala között. A tenger nyugodt volt, és ameddig csak a szem ellátott, a kéklő víztükröt nem törte meg semmi sem. A békés tengerész-idill hangulata helyett azonban véres patthelyzetben fortyogott a hajó. A két harcospap egymásnak vetett háttal zihált a fedélzet középső részén, bátortalan katonáktól körülvéve. Fegyverek meredeztek feléjük, de a légiósok már nem mertek, míg a kalandozók már nem tudtak támadni. A lendület kifogyott, s hiába hevert legalább harminc idegen katona holtan, vagy súlyos sebesülten, a testükkel jelölve meg az utat, amerre a Tharr papok elhaladtak, Dred és Wright a begyűjtött sebeken keresztül nem csak a vérét, de az erejét is elveszítette.
Húszegynéhány katona, és kétannyi matróz nézett velük farkasszemet. A még életben lévők, és harcra képesek mind felsorakozott ellenük. A ryuku harcosoknak meglehetősen jó vértezetük, és hibátlan fegyvereik voltak, a tengerészek pedig vékony kötélre erősített vaskampót, horgas szigonyt, vagy görbe élű kést szorongattak. Mindannyian, még a veteránok is egyre gyakrabban pislogtak a kormányállás, és a kapitányi kabin irányába, mintha onnan várnák a megoldást. A kormányos azonban mozdulatlanul ácsorgott, és a kapitány sem lépett elő a mögötte lévő helyiségből.
- Mit gondolsz? - lihegett Dred.
- Várjunk még, a Küldött itt van, és segíteni fog - nyögte a troll. Mikor elfogyott a lendület, és alábbhagyott a bősz tombolás, menten kitisztult az agya. De a tiszta gondolatok mellett a fájdalmak is megrohanták, melyeket addig kizárt magából. Nem mutatta, de alig tudott megállni a lábán. A vér ragadós tócsába gyűlt alatta, és a szédülés hullámokban tört rá. Tudta, a veleszületett regeneráció aligha lesz elegendő a túléléshez, gyógyulnia kellett, mégpedig gyorsan. Ha azonban csak egy pillanatra is lankad a figyelmük, érezte, legyűri őket a túlerő.
A kapitányi kabin ajtaja feltárult, és a ryuku legények fellélegeztek. A hajó teljhatalmú ura méltóságteljesen húzta ki magát, aztán megfürdőzve a figyelem össztüzében, lesétált a lépcsőn. Katonái utat nyitottak előtte, s mikor belépett az általuk alkotott körbe, a kalandozók is leengedték a fegyvert.
- Késtél, uram - hajtott fejet előtte Dred.
- De még épp időben érkeztél... - toldotta meg Wright, egy erőtlen félmosollyal szája szegletében.
- Büszke vagyok rátok. Méltóak vagytok az Ő figyelmére - mondta a kapitány, és felemelte a karját. A következő pillanatban a félisteni entitás elszabadította Tharr hatalmát. A varázslat ereje messze felülmúlta a halandó papok által használt igéét. Körkörös hullámba gyűlt, és szétvetette a katonák alakzatát, akik úgy dőltek el, mint az érett gabona a viharban. A nyers energia összetiporta a ryuku harcosok csontjait, behorpasztotta páncéljaikat, és párat még a korláton is keresztültaszított. Az ige robbanása után csupán nyöszörgő sebesültek feküdtek köröttük, egyetlen harcképes ellenfelük sem maradt.
Az avatár ledobta magáról álcáját, és újra visszaváltozott legkedveltebb alakjába, a harcospapok pedig térdet hajtottak a törp hadúr előtt.
- Jól van, álljatok fel. Nincs sok időnk. Le kell fegyverezni a katonákat.
A hajó mélyéből ekkor előóvakodtak a rabszolgáknak szánt ghallaiak. Hunyorogtak a kelő nap fényében, és bár nem nagyon értették, mi folyik épp, hamar feltalálták magukat. Egy fertályóra múltán már a légiósok ücsörögtek a hajógyomorban, a rácsok mögött, s a megszabadult emberek gyorsan birtokukba vették a hajót. A kalandozók is megtalálták elkobzott felszerelésüket, és mire a parasztok megszabadultak a halottaktól, már ők is teljes harci díszben, összeforrt sebekkel, felerősödve álltak a hadúr oldalára.
Lázas sürgés-forgás támadt, mert senki nem értett a hajózáshoz, de mindenki tenni akart valamit. Aztán előkerült a hajószakács, és a ládák, amiben a sózott húst, meg a lisztet tárolta, és nem kellett jeltolmács hozzá, hogy megértse, mit kívánnak tőle az éhes rabok.
Tharr kegyeltjei a kapitányi kabinban tanácskoztak. Wright talált némi jóféle óbort, s azt szopogatta egy nagy ónbögréből. Dred apróra szemügyre vett minden berendezési tárgyat, a polcon sorakozó vaskos könyveket, a furcsa, bonyolult szextánst, és a kapitány állványra pakolt, díszes fegyvereit, aztán csatlakozott a térkép fölé görnyedő avatárhoz.
- Urunk meghallgatta fohászotok, és elküldött értetek. Hitetek erős, nem ingott meg a nélkülözés, és a reménytelenség óráiban sem, ezért jutalmat érdemeltek - közölte a törp. - Jutalmatok azonban egyben új feladatot is jelent. Egy szigetre kell elhajóznotok, s ott egy kivételes tárgyat megszereznetek. Kemény kihívás ez, mit bármely halandó végrehajtani nem volna képes.
Wright alatt megnyikordult a szék, ahogy előredőlt.
- Egyikünk sem tengerész. A gyomrunk még mindig nem képes a normális működésre. Ezt nem lehet megszokni, hiába hánykódunk már napok óta a hullámok hátán... Ha pedig viharba kerülünk, máris véget ér nagy kalandunk.
- És mi lenne a jutalom, amit említettél? Tudd meg, számomra a legnagyobb jutalom az volna, ha a Királyság partjait védhetném, szembeszállva a hódítókkal - tudakolta Dred.
A hadúr vigyorgott.
- Ne feledjétek, hogy én csak egy küldöttje vagyok Urunknak, nem Urunk maga. Nem látom a jövőt, ahogyan Ő, s a szándékait sem osztotta meg velem. Jutalmatokat, ha leszáll az est, átvehetitek Tharr saját kezei közül. Emeljetek hát oltárt, és imádkozzatok szorgalmasan, gyermekek. A hajózás gondját pedig bízzátok istenünkre.
Dred az oldalsó ablakokhoz lépett, és karba fonta a kezét, úgy csóválta a fejét.
- Azt se tudjuk, hol vagyunk! A kormányt rögzítettük ugyan, de vajon jó irányban haladunk? Egyszerűen szükségünk van a matrózokra. Ha feltámad a szél, a vitorlák mind elszabadulnak majd. Ki fogja bevonni őket? A yaurr parasztok, akik még ma is sárgák a tengeribetegségtől? Vagy majd mi? Uram, tiszteletlenségnek ne vedd, de én ugyan fel nem mászok az árbócra, hogy leszédüljek onnan, az már biztos!
Halkan kopogtattak az ajtón.
- Uram, ezt a két fickót odalenn, egy külön cellában találtuk - lökdöstek elő két megkötözött katonát a ryuku páncélban feszítő yaurriak. - Mi legyen velük?
- Nyilván komolyan vétettek az itteni katonai szabályok ellen, hogy ekképp büntették őket. De az is lehet, hogy csupán közönséges szökevények - találgatott az avatár.
Az idegen férfiak egyike felvetette fejét, és végignézett rajtuk. Hogy aztán tekintete hosszan... túl hosszan megállapodjék Dred Hornwill-nál. A főpap hátán ezalatt különös borzongás futott végig.
- Annyi csak a bűnünk, hogy életben vagyunk - közölte a fogoly, erősen törve a közös nyelvet, - mégis halálra ítéltek minket, mint katonaszökevényt. Uram, kérlek, kíméld meg életem másodszor is, és esküszöm, híven szolgállak téged életed végéig.
Szavait végig a harcospaphoz intézte, a hadúrról, és a trollról már tudomást se vett.
- Másodszor? - hüledezett Wright.
Dred megkerülte a térképasztalt, és egészen közel ment a foglyokhoz. Kissé félrefordította a fejét, és a szeme sarkából, hunyorogva vizslatta az idegen katonát.
- Hogy értetted azt, hogy másodszor?
- Nem emlékszel rám, uram, de én jól megjegyeztelek. Emlékezz vissza az aréna homokjára! Megölhettél volna minket, de te inkább a gyilkos rovarszörny ellen harcoltál. Mi ketten megmenekültünk a földrengés után, a kavarodásban. A partvidékre jöttünk, és ott vártuk be a mieinket, azonban Khjue-te-do Nagyúr tisztjei nem voltak kíváncsiak a híreinkre. Lefogattak, és bebörtönöztek minket. Otthon kínvallatás, és biztos halál vár ránk, pedig bűntelenek vagyunk.
- Jól beszéled a nyelvünk, katona - vetette közbe Wright. - Honnan e tudás?
- Nyolc holdhónap telt már el, uram, mióta elfogtak a tieid. Ebből hatot az arénában töltöttem, mindenféle nép között. Társam, Jeili, csak három hétig volt velem, ő nem nagyon érti még nyelvetek... De én még a törpöt is beszélem egy kicsit - fordult az avatár felé a katona.
A hadúr, ha lehet, még szélesebben vigyorgott szakállába.
- Mondtam, gyermekem, az Úr megsegít, csak hinned kell erősen. Hozzátok elém a kapitányt! - rendelkezett, és az újdonsült katonák máris indultak, hogy teljesítsék a parancsot. Az avatár visszafordult a főpapokhoz. - Ha szót értünk a kapitánnyal, szót értünk a matrózokkal is. Alkut kötünk, és hajózni fogunk, gyermekek!

A férfi feje vöröslött a dühtől. Hosszan beszélt, olyan indulattal, hogy szétfröcsögte nyálát.
- A kapitány árulónak nevezett engem, és többféle kínhalált említett, amivel halni fogok. A kérdésre nem válaszolt - mondta Thqi-pes. A ryuku harcos tekintetéből nem lehetett érzelmet kiolvasni. Számára a parancsnok már csak egy báb volt. A hosszú sínylődés, az aréna homokján megvívott csaták, és a csalódás kiölte belőle azt a feltétlen tiszteletet, amit minden társába beléneveltek újonc korában. Már nem katona, hanem csatlós volt. Konok, szívós, ragaszkodó fajta. Nem táplált gyűlöletet honfitársaival szemben, egyszerűen közömbössé vált számára a sorsuk. Megvárta, amíg az őrjöngő férfi kifullad, aztán anyanyelvén megismételte a kérdést.
- A hajó új parancsnokai azt akarják, hogy szolgáld őket. Ha megteszed, és felesküszöl nekik, visszakapod rangod, és a hajód. Mit válaszolsz?
A parancsnok Thqi-pes szeme közé köpött.
- Jól van, katona, döntöttél! Dobjátok a tengerbe! - rendelkezett Dred, és kesztyűs kezével megemelte a fogoly állát, majd hosszan a szemébe nézett. - Fordítsd, amit mondok, Thqi-pes. Most meg fogsz halni, kapitány. Úgy végzek veled, amint a lázadókkal szokás, ledobatlak a hajódról. Hiábavaló lesz halálod, mert ha te nem értesz a szóból, ért majd valamelyik tiszted. Ha ő sem, hát majd valamelyik matrózod. A hajó felett már én rendelkezem, te pedig úgy döglesz meg, mint egy utolsó senki! Vigyétek!
A két yaurr paraszt nagy kedvvel karolta fel a megkötözött férfit, és már cibálták is kifelé. A katona folyamatosan köpködte a szavakat.
- Azt mondja, meglakoltok mindezért. Hogy a Fényességes Dwayhgou haragja lesújt majd rátok, és elemészt titeket feneketlen bendőjében az óceán...
- Óh, milyen költői... - vetette közbe Wright. A lábát az asztalon nyugtatta, és hátradőlt a székével. Tőrheggyel piszkálgatta a körmét, de tekintete, mint egy nyárs, szinte keresztülszúrta a parancsnokot, aki vonaglott és rángatta őreit. Minden erejével azon volt, hogy megakadályozza elhurcolását. - Én úgy látom, hogy a kapitány félti az életét. A gyáva féreg fél meghalni. Milyen katona az ilyen?
Thqi-pes rákiáltott a tisztre, hogy hallgasson, és híven tolmácsolta a troll szavait. A kapitány Wright felé fordult, és minden porcikája megfeszült.
- Azt mondja, nem gyáva, és nem fél a haláltól. Bármelyiktekkel kiáll párviadalra, még veled is, uram... és, már meg ne haragudj, de ghikiu-leiti-nek, vagyis szörnyeteg-embernek nevezett téged.
Wright lekapta lábát az asztalról, és elkomorodott. Intett az őröknek, hogy engedjék el a férfit.
- Mondd meg a kapitánynak, hogy kiállok vele. Kész vagyok puszta kézzel harcolni választott fegyvere ellen! A saját legénysége előtt fogom megszégyeníteni! - közölte a troll tárgyilagos hangon, mintha csak a holnapi menüt olvasná fel az étrendből. - Ha le tud győzni, nem csak életben marad, de visszakapja egyenruháját, és vele méltóságát is. Úgy fogunk bánni vele és katonáival, mint értékes hadifoglyokkal. Esetleges halálomért pedig a társam nem fog bosszút állni.
Dred tiltakozni akart, de a Wright leintette.
- Ha viszont veszít, esküt tesz a maga és a katonái nevében, hogy híven szolgál minket tudásával, és a hajóval, amíg csak él. Mondd meg ezt neki!
A kapitány még sosem látott trollt azelőtt, talán kalandozót sem. Hogy troll kalandozót egész biztosan nem látott még, arról az ábrázatán szétterülő, önelégült vigyor tanúskodott. Nyugodt hangon beszélt, azzal a lenéző gőggel, ami csakis arisztokrata származásából eredhetett. A kalandozó jól ismerte ezt a nézést. Pályafutása során jó pár hasonló tekintetű harcos végezte a porban, lábainál, saját vérében henteregve.
- A kapitány azt mondja, áll az alku. És még azt is, hogy készülj a halálodra - fordította a csatlós, aztán halkabban folytatta. - Uram, gondold meg! A mi kapitányainkat nagyon jól kiképzik. Ők a gyilkolás mindenféle módját ismerik, és varázsolni is képesek. Minden tiszteletem a tiéd, uram, de minden bizonnyal meg fog ölni téged.
Dred Hornwill és az avatár összevillantották tekintetüket, Wright szája szegletébe pedig beköltözött egy gunyoros félmosoly.
- Azt majd meglátjuk, fiacskám. Meglátjuk...

Szép idő volt, szikrázó napfény, és gyenge szél. A yaurriak végre rendesen megtömhették a hasukat, így remek kedve volt mindenkinek, ráadásul látványos szórakozásról is gondoskodtak számukra Tharr kegyeltjei. Mindenki az elülső fedélzeten, és a külső korlátoknál tolongott. A négy ryuku tisztet hátrakötözött kezekkel, az utaskabinokhoz vezető átjáró mellé állították, és őrzésükről Dred személyesen gondoskodott.
A kapitány alacsonyabb volt egy átlagos embernél, de ez szinte minden ryukra igaz. Nem volt különösebben erős testalkatú, de ruganyosnak, robbanékonynak látszott. Vastag szálú, fekete haját a fülei felett magasan felberetváltatta, hátul viszont hosszú varkocsokba fonva viselte. A napcserzett arcbőrén sokasodó ráncok arról árulkodtak, hogy látott már ezt-azt pályafutás során, ahogy pedig a kétélű szablyát tartotta, egyenesen mestervívót feltételezett.
Wright a hatás, és a demonstráció kedvéért félmeztelenre vetkőzött, és játékosan meg-megtáncoltatta izomkötegeit. Sok-sok óra izzasztó edzés volt mögötte, keményen megküzdött erejéért, és azért az ámulatért például, amit most is besöpörhetett nézőközönségétől. Nem viselt fegyvert, sem páncélt, csak egy széles, csatos övet és hósárkánybőrbőr varrt csizmáját. Még ékszereinek javát is levette, csupán a számára legkedvesebbeket hagyta magán. Nyakában például ott fityegett a viharóriás sámántól, Ovguntól zsákmányolt lánc, füléből sem akasztotta ki a drag’kór karikát, és babonából ragaszkodott Tharr Keresztjéhez is.
A harcosok hosszan kerülgették egymást. Két kultúra, két harcmodor, és két különböző faj készült összecsapni. Tapasztalt bajvívók voltak mindketten, akik egy-egy szemvillanásból, a mozdulatok apró pontatlanságaiból is felfedhették az ellenfél gyenge pontjait. Nem mulasztották tehát el az alaposan megfigyelést az első roham előtt.
Wright nem akart trükközni. Gyors, és látványos győzelmet remélt, mert szerinte ez szolgálta a célt. Nem megölni, hanem megtörni akarta a kapitányt, anélkül hogy annak büszkeségén komolyabb csorba esnék, hiszen nem csak az ő beletörődő fejhajtására, hanem matrózainak feltétlen engedelmességére is szükségük volt.
A ryuku tisztet azonban egészen más fából faragták. Arra képezték ki, hogy a legváratlanabb helyzeteket is képes legyen kihasználni, és a maga javára fordítani. Ehhez minden eszközt hajlandó volt igénybe venni, légyen az bármilyen alattomos. Tucatnyi apró trükk bújt meg a tarsolyában, amelyek nem voltak ugyan mérhető a kalandozó igéinek hatalmához, ám az ilyen helyzetekben igen hasznos segítséget nyújthattak.
A kapitány észrevette az elhibázott lépést, és előreszökkent. Nem sejthette, hogy a hiba nem volt véletlen. A szablya rövid ívet írt le, ami hirtelen megtört, és egy orv, felfelé irányuló vágás érte a troll mellkasát. A kapitány visszarántotta volna fegyverét, de későn eszmélt. Wright tudta, hogy sebet fog kapni, és azt is, hogy a katona nem fogja kihasználatlanul hagyni a lehetőséget. Ennek megfelelően helyezkedett. A kalandozó ütéstávolsága nem sokkal volt rövidebb, mint a kapitányé, így hosszú kezével könnyen elérte. Az ökölcsapásba nem adott túl sok erőt, inkább a gyorsaságra törekedett, ám a katona még így is megszédült és hátratántorodott. A parasztok felüvöltöttek, mikor a feszültség, és izgalom előtört belőlük.
A ryuku parancsnok szabad baljával megtapogatta az állát, aztán kirázta fejéből a szédülést. Elvicsorodott, és alapállást váltott. Wright eközben leengedett mancsokkal várta, hogy folytatódjék a küzdelem.
- Hgat’sou! - rikoltotta amaz, és a kalandozóra rontott. A harcospap érzékelte a mágiát, de tenni nem tudott ellene. Az a pillanatnyi zavar, amit okozott pedig pont elég volt, hogy elkéssen az eltervezett manőverrel. Kitért ugyan a csapás útjából, de belül maradt a távolságon, ahol még a szablya veszélyes lehetett. A bőre egyszerre a teljes felületén viszketni kezdett, és minden önuralmára szüksége volt, hogy ennek ellenére koncentrálni tudjon.
A parancsnok felismerte a lehetőséget, és a megfelelő irányba mozdult. A szablya suhant, és a kalandozó hasfalán újabb metszés keletkezett. A mély seb alig vérzett. Az idegenek fegyvere borotvaéles volt! Újra eltávolodtak egymástól. A vágás miatt Wright nem aggódott, az elkövetett hiba miatt viszont igen. Úgy tűnt, nem csak az idegen becsülte alá őt, de neki is át kell értékelnie hozzáállását.
A kapitány elégedett volt az eredménnyel és ügyet sem vetett a körötte fújjogó yaurriakra, ismét küzdőállást váltott. Oldalát mutatta a troll felé, fegyverét pedig vízszintesen, a feje fölé emelte. Ostoba tartás - gondolta Wright, és kissé megrogyasztotta térdeit. Oldalsó vágásra számított, hiszen ebből az alapállásból csak az következhetett. Ellenfele elkiáltotta magát, feléje ugrott, és támadásával sikerült ismét meglepnie a kalandozót. A bűbáj, amit a kapitány megidézett nem a harcospapot támadta, csupán ellopta a szeme elől a fényt! Wright azonnal kitért, és hárította az oldalvágást, azonban a penge becsapta, és felülről érkezett, végighasítva bőrét a szegycsonttól egészen a köldökéig.
A troll felordított, és kipörgött oldalra. Semmit nem látott, bármerre forgatta a fejét. A közeledő léptek zaját azért jól hallotta, és érzékeny szimatának hála, ellenfele testének kipárolgása is segített elkerülni a halálosnak szánt vágást. Aztán hirtelen újra látott, ám a tágra nyitott szemeket most meg a váratlan fény tette vakká! Gondolatban megköszönte Dred segítségét, és elege lett a bemutatóból. Teleszívta tüdejét, és elbődült, aztán megindult a kapitány felé, mint egy bősz rinocérosz. A kalandozó nem sokra becsülte a harcművészek hókuszpókuszait, inkább a nyers erőben, és a gyors reflexekben hitt. Négy vágás irányult felé, de ő mind a négy elől kitért, aztán összesűrítette energiáit, és kibújva a szablya hatósugarából iszonyatos ütést vitt be a parancsnok mellkasára. Fülsértő reccsenés hallatszott, a kapitány hátrazuhant, levegő után kapkodva tátogott, aztán elveszítette eszméletét.
Wright gyorsan odatérdelt mellé. Végigszaladt agyán a rémítő gondolat, hogy esetleg megölte ellenfelét, de aggodalma felesleges volt. Élt, bár egypár bordája biztosan eltörött. A troll tekintete csak ekkor vetődött a hajópadlóra, ahová sűrű cseppekben potyogott róla a vér.
- Szép volt, harcostárs - lépett mellé Dred Hornwill. - Már kezdtem aggódni miattad. Úgy látszik, berozsdásodtál a hajógyomorban.
Wright elmosolyodott.
- Ennek a pengének minden vágása mérgező volt! Csak most kezdem érezni a hatását. Alattomos trükkjei vannak. Ha nem segítesz a mágiatöréssel, biztos kinyír.
- Ugyan, barátom, ez csak természetes. Hanem most foglalkozz egy kicsit a toaletteddel, te troll, mert félő, hogy még elfolyik mind az aranyat érő véred! A kapitány úrnak majd én a gondját viselem - nyomta meg gúnyosan a szót a kalandozó.

A fogadalomtételre már két órával később sor került. A kapitány gépiesen ismételte a tolmács szavait, mintha fel sem fogná azok jelentését. Láthatóan megviselte iménti kudarca. Bár fájdalmát a csontforrasztó igék bizonnyal elűzték, a lecke, amit kapott, kitörölhetetlen nyomot hagyott. A matrózok, és a tisztek mögötte álltak, egyelőre összekötözött kézzel. A légiósokat viszont továbbra is odalenn őrizték, a foglyok számára kialakított cellában. A törp hadúr a kormányállásból figyelte az eseményeket, Dred és Wright pedig egymás mellett várakoztak, ünnepélyesen figyelve az idegen szavakra. Páncélt, és fegyvert egyikük sem viselt, csupán ékszereket, és a trófeáikat. A kapitánynak nem kellett térdet hajtania, amint azt Ghallán mindenütt elvárták volna egy hűbérestől, Thqi-pes véleménye szerint ugyanis nagyon fontos apróság, hogy a katona állva maradhasson. Elmondta, hogy a megszégyenült vezető a becsültével együtt, elveszíti nevét, és parancsnoki jogát is, katonái tehát többé nem engedelmeskedhetnek neki. A térdhajtás pedig a Birodalomban egyenlő a megszégyenítő behódolással.
- Esküszöm, hogy nem támadok ellenetek, és a hajón lévő, többi ghallai ellen sem, és ezt katonáimnak is megtiltom. Esküszöm, hogy a magam erejét, a hajómat, és legénységet alávetem akaratotoknak, amíg a Birodalom területére nem érünk.
- Héhéhé... mit mondott? - szólt közbe Dred, és a katona készségesen fordította a kapitány szavait. - A vége nem volt benne a fogadalom szövegében!
- Valóban nem, uram, a kapitány azonban így esküdött. A Birodalom határain belül minden katonának egyetlen ura lehet csupán, Fényességes Fe-thui-jong Nagycsászár. Nem esküdhetett másként - mondta Thqi-pes.
- Jól van, értem - törődött bele Dred. - Folytasd!
- Esküszöm, hogy elviszlek benneteket arra a helyre, amit megjelöltök, s eközben mindent megteszek utatok sikere érdekében. Végül pedig esküszöm, hogy sohasem csaplak be titeket.
A harcospapok egymásra néztek, és mindketten elértették a másik gondolatát. Dred Hornwill a parancsnok felé fordult.
- Jól van. Elfogadjuk hűségesküdet. Thqi-pes, mondd meg a kapitány úrnak, hogy most már megmondhatja a nevét. Szeretném illőn köszönteni, mint szövetségesünket.
A Thqi-pes fordított, ám a makulátlan, kék egyenruhában feszítő kapitány dacosan hallgatott, és állta Dred tekintetét. Aztán nagy sokára mégis megszólalt, de csak egyetlen, rövid mondatot mondott.
- Azt mondja uram, hogy ő sohasem lesz a szövetségesed.

Öten tartózkodtak a kapitányi kabinban. Odakint esteledett, a hullámok lágyan ringatták a teljes vitorlázattal száguldó karavellát. Dred a hátsó fedélzetre néző ablakon át a messzeségbe révedt, és ölbe font karral hallgatott. A törp hadúr a térképasztalnál állt, az ősz hajú troll társaságában, a két yaurr paraszt pedig az ajtónál, szorongva várta a választ.
- Nem, nem mehetünk haza. Még nem - mondta Wright csendesen. - Már sokkal messzebb vagyunk Ghalla partjaitól, mintsem azt ti el tudnátok képzelni. Hajnalban elérjük a szigetet, amit a mindenható Tharr kijelölt célunknak. Ott feltöltjük készleteinket, és akkor majd visszafordulunk. Az idegen katonákat is partra kell tennünk, hiszen nincs szükségünk rájuk, és csak a baj van velük.
A harcsabajuszú öreg megköszörülte a torkát.
- Nagyuram, mink nem vagyunk katonák. Soha nem is leszünk azok. Áldozunk mink a magasságos Tharr oltáránál, ha a sors úgy hozza, de nekünk Természetanya az istenünk. Miért kell veletek mennünk? Vár odahaza a jószág meg a föld. Vigyél minket haza nagyuram, kérlek. Mindannyiunk nevében kérlek.
A hadúr megkerülte az asztalt, és a két yaurr férfi elé lépett, ám azok nem merték arcukat rá emelni. Mikor Tharr Első Kegyeltje megszólalt, hangjában sok-sok év beláthatatlan tudása zsongott.
- A halandók elméje nem foghatja át egy isten döntéseinek értelmét. Életetek egy magasabb célt szolgál. Alkotóelemei vagytok egy bonyolult szerkezetnek, amit teljes egészében nem is láthattok. Ugyanakkor fontosak vagytok az Ő számára, becsül, és szeret titeket. Nem fogja értelmetlen elvesztegetni drága lelketek, ne féljetek. Gonddal figyel rátok általam, és főpapjai által. Most menjetek, és vigyétek a hírt. Holnap kiköttök egy szigeten, s pár nap múlva már ismét ghalla földjét tapodhatjátok. Megígérem nektek ezt, az Ő nevében.
Miután magukra maradtak, Dred az avatárhoz fordult.
- Miért mondtad ezt nekik, uram? Miért hitegeted őket a szabadság, és a hazatérés vágyával? Hallhattad, mit mondott istenünk, holnap ütközet lesz, amiben alig van esélyünk a győzelemre. Dicstelen halál vár ránk, uram, te is tudod! - a harcospap nem emelte fel hangját, az mégis vádló volt, és bántó élű.
- Állítsd le magad, Dred! Nem láthatjuk a sorsunk előre! - állta el az útját hittársa. - Tán elfeledted papi esküdet? Ha úgy kell lennie, hát mind meghalunk holnap. Felesleges a sorsod ellen lázadnod!
A hadúr komoran figyelte őket. Csillogó szegecsekkel kivert brigantint, és széles alkarvédőt viselt. Dús haját, és szakállát fonott varkocsokba rendezte. Egész tartásából visszafogott indulat áradt.
- Fiam, hidd el, nekem sem könnyű. Hajnalban nélkülem szálltok partra, pedig minden porcikám a csatát áhítja. Egyedül is mennék, ha tehetném, és Ő sem várná tőletek, hogy kockára tegyétek ezeknek a civileknek az életét, ha volna más megoldás. A Korona veszélyes eszköz, és sokaknak fáj rá a foguk. Meg kell akadályoznotok, hogy valaki más kaparintsa meg. Ha gonosz kezekbe kerül világunknak befellegzett! Ezért kell mindenáron odamennetek, és közbeavatkoznotok. A ryuku hajóhad úton van. A Koronáért mennek ők is, mi másért mennének? Késő már sereget toborozni, és késő más megoldásokon törni a fejünk, mert nincs más megoldás. Használjátok fel bölcsen Tharr ajándékát. Higgyétek el, nem osztogatja csak úgy, nyakra-főre, minden papjának azt.
Dred elégedetlenül fujtatott, és idegességét levezetendő járkálni kezdett a kabinban.
- Ugyan! Mire megyünk egy ócska kürttel? Ide hajóhad kellene, katapultok tucatjai, és íjászezredek! Mit kezdünk a gólemekkel, vagy a mágusaikkal? Áh! Sokan lesznek, mi pedig... Száz yaurr földműves, harminc engedelemre képtelen ryuku hadifogoly, meg néhány matróz egy gőgös kapitánnyal az élükön? Ezen a hajón még egy nyavalyás kővető sincs! Uram, legalább te maradj velünk!
- Nem tehetem, Dred Hornwill. Bárcsak megtehetném! De halhatatlan nem teheti be lábát arra a szigetre. Sőt, a közelébe sem kerülhetek. Annyit tudok csupán segíteni, hogy a szigetet védelmező köd határáig elkalauzollak benneteket. Tharr kürtjének hatalmát pedig ne becsüld alá, fiam. Érces hangja szövetségeseidet harcra ösztönzi majd, míg az ellenfélben félelmet ébreszt. Ha hallottátok volna Tharr harsonáit, a Gerd’hierti ütközetben! Négyen léptettünk a zászlóaljaink élen, s a harsonáink egymásnak felelgettek. Négyezer lándzsás menetelt mögöttem fiam, és egyetlen katonám se volt, aki csak egyszer is megtorpant volna, pedig akkor annak az átkozott U’hjurgei-i drakolder sámánnak a serege ellen mentünk!
- Sosem hallottam annak az ütközetnek a hírét - fitymálódott Dred szkeptikus kifejezéssel az arcán.
- Persze, hogy nem. Ennek már csaknem négyezer éve, fiam! A Namír Birodalom akkor még pár földsánccal határolt, soványföldű megyécske volt csupán! Hol volt akkor még Failright, meg Dornodon... Pha! Tharr személyesen taposta el a drakoldert, aki az értelmes fajok életére tört! Istenünknek kedves e föld - csapott tenyerével Erdauin rajzára a törp, - higgyetek hát Benne!
A hadúr olyan meggyőződéssel beszélt, hogy ha maradt is kétség a kalandozók lelkében, nem tették azt szóvá.
- Jól van, az éjszaka rövid, és még rengeteg megbeszélni valónk van. Fel kell készítselek benneteket arra, ami holnap vár rátok.