Versenyfutás XXV.

16. Fejezet — Leah
Haükeydo szigete [valahol a Déli tengeren]

- Rohadjatok meg! Megmondtam, hogy hagyjatok békén! Most majd meglátjuk ki nevet utoljára! - rikkantotta anyó, és fenemód bánta, hogy Folrang testét nem tudta a sajátjáéhoz hasonlóan hipp-hopp előteremteni. Az lett volna csak az igazi haddelhadd! Na de mindegy - legyintett gondolatban. Élvezzük ki, amink van. A ryuku zombik is keményen helyt fognak állni - reménykedett, aztán villámgyorsan behúzódott a hátulsó árbóc mögé, mert Otoaak szakított időt a holt-csapkodás közepette is a bámészkodásra. Hogy a rühek egyék ki azt a ragyás szemét!
Anyó egyáltalán nem idegenkedett a Kárpiton túli világtól, mégis elege lett belőle egy időre, mert a sziget nagyon furcsa árnyat vetett odaát. Semmi sem úgy volt, ahogyan a nekromanta megszokta. A lélek-lények tétovák voltak, és zavarodottak. Némelyikről a papnő joggal feltételezte, hogy már évszázadok óta bolyong egykori lakhelye körül, nem találva a hídra, ami a Körforgásba visszavezethetné. Szomorú, és elgondolkodtató felfedezés volt ez. Nyanya úgy vélte az ittenieknek nincsen spirituális vezetőjük, és sem isten, sem más túlvilági entitás nem vigyázza a halál utáni létüket. Az pedig, hogy Leah befolyása nem terjed ki a szigetre, egészen nyilvánvalóvá vált, mikor megszólította őt. A Csontúr ugyanis nem válaszolt kegyeltje szavára.
A középső fedélzeten egészen tünemény kis pofozkodás alakult ki, de Nyanya kénytelen volt szomorúan megállapítani, hogy hadserege rohamosan amortizálódik. Hiába kötődött erősen a mágiával belé zárt lélek a halott katona testéhez, ha már egy ép csont sem volt a lábában, hogy felemelkedjék, sem a kezében, hogy támadni tudjon. Már az élőholtak sem a régik! - állapította meg a nekromanta, és gyors számadást végzett. A ryuku katonák lelke rajokba verődve repkedett a hajó körül, alapanyagban tehát nem volt hiány. A rothadó hús viszont sürgős utánpótlásra szorult volna. Ha így folytatja ez a két barom a trancsírozást, pár perc múlva elfogynak a zombik - morfondírozott. Márpedig a bosszú úgy édes, ha beteljesül. Ez a két sehonnai benga, ez a két agyatlan véglény, ez a... szóval a trollok legyőzték, s ami még jobban fájt, megalázták őt! Ez pedig vérért kiált! Nyanya azért jobban végiggondolta esélyeit, és némi latolgatás után úgy döntött, majd később áll bosszút, most irány a felfedezés! - azzal úgy surrant le a kormányállásra, mint az a bizonyos kígyó, amiről nyilván ezt a mozdulatot is elnevezhették.
Gunymák anyó néhány perc múlva már egy nálánál legalább hatszor terebélyesebb asszonyság gönceit próbálta magára igazítani az egyik félreeső kabinban. Mivel már gyermekkorában sem apró virágocskák hímzésével kereste a betevő falatot, ez a tevékenység csekély sikerrel kecsegtetett. Úgy lógott rajta az okádéklila papnő-tunika, mint csutkababán a nagykabát, de nem volt idő ezen elmélkedni, mert odakint hirtelen gyanússá vált a csend. Anyó egy ismeretlen jószág bőréből font, vékonyka kötelet csavart a derekára, aztán a ruha sokrét alácsüngő végét felkapta és alágyűrögette.
- Hiába bujkálsz te riherongy! Megtalállak, és kimetszem azt a fekete szívedet! - ismerte fel a káoszpap hangját. Mivel nem voltak kétségei afelől, hogy a troll általában jól fejlett hajlandóságot mutat az ilyen, és ehhez hasonló ígéretek beváltására, még sebesebben járt a keze. Mindent átforgatott, és nagy igyekezetében majdnem keresztül esett egy vászonzsákon, ami telis-tele volt mindenféle értékes kacattal!
A döngő léptek zaja, és a deszkapalló nyikorgása közeledett, anyó pedig futott, mint a nyúl. Ha látta volna valaki, könnyekre fakadt volna a röhögéstől, az már biztos. A lepedőnyi, vakítólila köntös alól kikandikáló, szurtos, pipaszár lábak nesztelenül tipegtek a deszkapadlón, és csupán az lassította le az öregasszonyt, hogy minden harmadik lépésnél fel kellett halásznia földre omló uszályát, ha nem akart hasra esni.
- Nyanyaaaaaa!!! Kicincálom a beled! Add vissza a zsákomat! - Otoaak artikulátlan üvöltése híven tükrözte a nem teljesen nyugodt, és békés elégedettség lelkiállapotát. A mestertolvaj megtorpant. Na nem mintha megfontolta volna, hogy netán eleget tegyen a kérésnek, csak kicsit kifújta magát. Ismét a tatfedélzeten volt, a közeledő káoszpapoknál jó három méterrel magasabban. Úgy vélte, elegendő előnyre tett szert egy gyors szemrevételezéshez, már ami a zsákmányt, vagyis hogy a becsületes megtalálóként "elbirtokolt" zsákot illeti. Különben is majd’ szétvetette a kíváncsiság, vajon mi dühítethette fel ennyire ezt a két melákot.
A vászonzsákban talált tégelyek, üvegcsék és tasakok nem érdekelték. Arra most nem volt idő, hogy a tartalmukkal foglalkozzék. A díszes markolatú, manóalkarnyi tőr viszont már vigyorgásra késztette, és hüvelyét gyorsan a derékkötőjére akasztotta. Talált még egy szextánst, bár igen fura formájút, pár széles rézkarkötőt, egy árnymanó számára épp alkarvédőnek valót, néhány fémszállal hímzett ruhadarabot, és egy... ékszeres ládikát! Egy pillanat alatt megfeledkezett a két csökkent elméjű közeledéséről, saját kiszolgáltatott helyzetéről, a hajóról, a szigetről, a küldetésről... egy szóval: mindenről. Remegő kézzel nyúlt a picinyke zár felé, és megsimogatta, mintha csöpp, elsőszülött gyermeke volna. Még csücsörített is hozzá, ahogy becézgetni kezdte. Aztán egy varázslatos mozdulattal megfeszítette a fedelet...
- Azt most szépen leteszed - terítette be egy gyanús, erősen troll-körvonalú árnyék.
- Nem! - csattant fel, és a keblére vonta a dobozkát. - Én találtam! Az enyém!
- Cöcöcö... Én találtam, és most visszaveszem - mondta a troll-árny hűvös nyugalommal. Ekkor egy másik, hasonló méretű troll-paca is csatlakozott társához.
- Jajaja! Maj’ mostan a nyakadda’ kezdem e’ a taposítást! Úgy ám!
- Csak egy pillantást. Csak egyet... - nyafogott az öregasszony. - Belehalok, ha nem vethetek rá egy pillantást!
- És valószínűleg abba is, ha vetsz - feltételezte Otoaak, és hogy nyomatékot adjon a szavának a lába mellé támasztotta az őstroll agyalót. Érdekes, erősen zombiszagú matéria ragadt a bunkó mélyedéseibe, és ujjnyi szegecseire.
- Tárgyaljunk - ajánlotta anyó. - Semmi hasznotok belőle, ha megöltök, és én már nagyon unom a feltámadósdit. Kössünk egy átmeneti egyezséget! Ti hagytok engem békében fosztogatni kicsit, én meg nem vágom el álmotokban a gigátokat. Nos?
- Nagyon vonzó ajánlat, meggondolom. Hm. Meggondoltam, és nem. Tompi! Kötözd meg, de óvatosan! Nehogy megint meglógjon!
- Hééé! Héhéhé! Álljatok már le egy kicsit! - pattant fel az öregasszony, és egy szemhunyás alatt kikerült a trollok keze ügyéből. - Mire ez a nagy vérengzés? Egy oldalon állunk! - állította nem túl nagy meggyőződéssel a tolvajnő, és mintegy mellékesen, megvillantotta tőrét. Sunyi bökőnek látszott, és a körötte észlelhető, halvány derengés még varázserőt is sejtetett. - Mint mondtam, fiúkák, kicsit még maradnék ideát. Csak pár napot kérek, amíg a dolgom végére járok. Aztán, nem bánom, kedvetekre fenyegethettek, üldözhettek, bosszúállhattok, meg ilyesmi...
Tompika ügyet se vetett a tőrre, állhatatosan közelített a nekromanta felé. Ha egyszer meg kell kötözni, akkor meg kell kötözni, és kész! Otoaak rákiáltott, de elkésett. A vágás alattomos volt, és védhetetlen. A banya értett a tőrharchoz, és ezt most be is bizonyította. A troll meg sem érezte a mellkasán esett sekély sebet, haladt tovább konokul, és a manó anyó lassan a korlátig hátrált előle. Aztán Tompika váratlanul eldőlt, mint egy liszteszsák. A testén rángások futottak végig, és szörcsögve vette a levegőt. A bőre rohamosan terjedő foltokban felhólyagosodott, és teljesen elszürkült.
Anyó legalább annyira meglepődött a dolgok ekképpen történő alakulásán, mint Otoaak, viszont volt annyira talpraesett, hogy döbbenetét remekül elpalástolta. Sőt, még rá is játszott egy kicsit.
- Így jár az, aki kikezd Leah személyes tanácsosával - húzta ki magát. A mozdulattól azonban kioldódott hevenyészett fegyveröve, és ruhája a padlóra szontyolodott, így a pillanat veszített magasztosságából egy hangyafuttányit. Gunymák anyó azonban nem jött zavarba. - Ez a félkegyelmű hamarost megtér Leah Csontos bokájához, és hidd el, gondoskodni fogok róla, hogy a lelke eleget szenvedjen odaát! Ezt megígérem neked.
Otoaak próbálta megkeményíteni a szívét, de tanítványa haláltusáját látva egyre idegesebb lett. Aggódik? Áh! Miért tenné?
- Mentsd meg az életét, boszorka! - parancsolta, mielőtt végiggondolta volna, mit tesz.
- Majd meggondolom. Hm. Meggondoltam, és nem. Miért menteném meg? Hogy aztán megöljetek? Jobb ez így, hidd el. Ez a bárgyú úgy sem érdemel ennél szebb halált.
Otoaak remegett az elfojtott indulattól.
- Mentsd meg, és békében elmehetsz. Ígérem - összeszorított fogai közül erőnek erejével kellett kipréselnie a szavakat.
- Cöcöcö... egy káoszpap ígérete! Ugyan... Mit érek vele? Esküdj istenedre!
Tompika teste eközben meg-megrándult, a szeme kifordult, szájából véres hab fröcsögött, és lapátkezeivel önkéntelenül markolászta a deszkapadlót. Chara-din választott bajnoka megtört.
- A káoszúr nevére esküszöm, hogy nem esik bántódásod, ha megmented őt. És most csináld, mert... mert... - hörögte.
Nyanya úgy vigyorgott, mint az első sikeres zseblopása után. Mutatóujjával játékosan megfenyegette a férfit, aki leginkább egy pórázának feszülő ebre hasonlított. Majd’ szétrobbant a gyilokvágytól.
- Ohó! Csak tán nem akarod máris megszegni esküdet? - kérdezte anyó, de nem feszítette tovább a húrt. Nekifogott, hogy elűzze a troll harcosba juttatott különös varázsmérget.
A méregsemlegesítés furcsa adomány. Azok a kalandozók, akik birtokolják, csak egy olcsó, és teljesen felesleges trükknek vélik, akiknek viszont nem adatott meg hatalma, gyakran áhítoznak utána. Ghalla igaz istenei mind odaajándékozzák ezt az igét papjaiknak, csupán Dornodon, és az ősidők káoszura tagadja el híveitől, s hogy miért tesznek így? Nos, az isteni logika a halandók számára követhetetlen.
Gunymák anyó leguggolt az agonizáló legényhez, de szeme sarkából azért szemmel tartotta a türelmetlenkedő káoszpapot. A tőrét is meztelen talpa mellé, a padlóba döfte, hogy kéznél legyen, ha Otoaak netán leveszítené a fejét. Tett néhány mozdulatot, aminek ugyan semmi köze nem volt a mágia megidézéséhez, viszont roppant látványosra sikeredett, aztán összedörzsölte tenyerét, és mindkét kezét Tompika bőrére tapasztotta. Hideg volt és nyirkos. Amikor anyó a varázslat első sorait elkántálta, már érezte, hogy nem közönséges méreggel van dolga. A troll testében gyilkos parazitaként áradt szét, és élt önálló életet az ismeretlen matéria. A manó összesűrítette hatalmát, és újra, meg újra elsuttogta a varázsigét, egyre több, és több manát pumpálva a mágia ereibe. Szinte látta maga előtt, ahogyan a harcos testében összefutnak, és egymáshoz tapadnak a halálos molekulák, hogy egyetlen, duzzadó gombócot alkossanak. Aztán a semlegesítő ige végre laza hálót szőtt e gombóc köré, megkötve, és ártalmatlanítva azt.
- Nagyon erős méreg volt, de talán még nem késtem el a szétoszlatásával - reménykedett.
- Úgy legyen! A saját érdekedben, banya - tette hozzá Otoaak. - És most hordd el magad, amíg finom vagyok!
- Jól van, nem kell mindjárt gorombáskodni! Ja igen... akkor elviszem a csónakot, rendben?
- Aha... én meg egyenként kiverem a maradék fogaid, rendben? Majd úszol egy jót, vénség! Nagyon rád fér a fürdés. És ha jót akarsz, messzire elkerülsz! Többé nem fogok alkudozni veled.
- És a ládikám?
- Kotródj!! És a tőr is marad!
- Miféle tőr? - kérdezte ártatlan hangsúllyal a manó, de mikor észrevette, hogy Otoaak szája széle megremeg, inkább nem feszegette ezt a kérdést.
- És mi lenne, ha maradnék még egy ideig? Vigyétek a csónakot nyugodtan - egyezett bele főúri leereszkedéssel, - de én még szétnéznék itt egy kicsit, ha nem bánod.
Otoaak nem válaszolt, figyelmét védence felé fordította. A troll legény elernyedt, görcsös vonaglása abbamaradt, és láthatóan mély álomba zuhant. Bőre is lassan visszanyerte természetes színét. A káoszpap melléje térdelt, és kitapintotta a pulzusát. Bár nem volt a gyógyítás nagymestere, az alapvető fogásokat - kénytelen-kelletlen - ő is elsajátította, így annyit meg tudott állapítani, hogy harcostársa már nem forog életveszélyben. Nem áltatta tovább hazugsággal magát: aggódott a tanítványáért. S most, hogy észrevette rajta a troll-regenerálódás biztató jeleit, megnyugodott.
- De igen, bánom! Hordd el magad, banya! - förmedt rá a káoszpap, aztán elképedt. A földön gubbasztó öregasszony helyén csak a degeszre tömött vászonzsák, és a rávetett lila palást maradt!
- Ezt meg hogy a káoszba csinálta? - hüledezett, és a batyuhoz ugrott. A tőr és az ékszeres dobozka persze eltűnt, és a part felőli oldalról halk csobbanás hallatszott. Otoaak szíve szerint utána indult volna, hogy puszta kézzel tekerje ki a vénasszony nyakát, de lecsillapította magát. Csak menekülj, banyám, úgyis összefutunk még! - gondolta, és agyában gonosz terv kezdett kibontakozni.

Anyó elégedett volt, habár erősen rühellte a fürdőzés mindennemű vállfaját. Gyorsan partra úszott, és még csak el sem fáradt igazán e kis testedzéstől. Kedve lett volna hosszan henteregni a vidám napsütésben, hisz igazi zseb- és torokmetszésre való idő volt, de mivel egyre jobban gyötörte az éhség, és két újsütetű rajongójától is tartott valamelyest, inkább gyorsan felszívódott a romváros part menti, zegzugos utcáiban.
Találomra tért be az egyik üresen álló kalyibába, és azonnal hozzáfogott, hogy végre alaposabban is áttanulmányozza zsákmányát. Eloldotta a kötőt, amivel a dobozkát és a tőrhüvelyt egymáshoz hurkolta, aztán átszellemült áhítattal nyitotta fel a rézszelence fedelét. Nem kellett csalatkoznia. A ládikó súlyából jól sejtette annak tartalmát. Drágakövek voltak benne, kicsik, nagyok, még nagyobbak. Néhány köves gyűrű, egy pár fülönfüggő, és egy érdekes, kígyófejet formázó medál. Alsó hangon is megértek legalább húszezer dukátot! A mestertolvajnak olyan virágos jókedve kerekedett egyszeriben, hogy akár madarat lehetett volna vele fogatni. Alig tudott betelni a drágaságok szemlélésével.
Kevéssel később átforgatta a kunyhót, aztán a következőt, és az amellett állót is, mígnem egészen takaros öltözéket kreált az összeszedett rongyokból. Ha talált volna tükröt, akkor sem nézett volna bele. Sosem törődött különösebben a külcsín csalfa káprázatával. Pedig ha most az egyszer kivételt tett volna, talán folytatja még kicsit a keresgélést...
A méregzöld tunika szabadon hagyta karjait, de az alja a térdét verte. A halványsárga szoknya, és a barna gyékénysaru még csak-csak, de a tulipiros abrosz, amit batyuként a hátára dobott, már tényleg túlment a jó ízlés határán. Fülében az arasznyi fülbevalókkal, nyakában a zsinegre kötött kígyó-medállal, tőrrel a kézben lépett ki a néptelen utcára, hogy végre valami ehetőt találjon, követelőző gyomra elnémítására.
- Hagyj már békén te is! - hördült rá hívatlan kísérőjére a holtak susogó-sziszegő nyelvén. Máskor nem zavarta volna a szellem, de mostanság az idegei kissé megviseltek voltak. - Mi a ragyát akarsz tőlem?
A holtak észlelése olyan adomány, ami csak Leah követőinek, és közülük is csak az igazán magas rangot elért papoknak adatik meg. Ha mentális érzékelésüket kiterjesztik, a nekromanták képesek felfedezni a túlvilág anyagtalan jelenéseit. Hogy ez a képesség átok-e, avagy áldás, azt mindenki döntse el maga. Nyanya némi koncentráció után alaposabban is szemrevételezte követőjét. A lélek a halál után is megőrizte méltóságát, fennkölt tartását, és legutoljára viselt, kissé nevetséges, bordó köntösének látszatát. Anyó megmosolyogta az idős férfi szellemét, legyintett és tovább csattogott az utcakövön, a szellem azonban tartotta a távolságot. Bár nem közelített a nekromantához, nem is tágított mellőle. Mintha pontosan tudná, hogy a papnő látni, és érzékelni képes őt.
Mikor az öregasszony elhagyta a város siralmas, és bosszantóan kifosztott házait, egy lankás domboldalon folytatta útját, ahol kitaposott ösvény vezette az ismeretlenbe. Nem volt türelmetlen fajta, de egy idő után megunta a bennszülött szellem ragaszkodását, és szembefordult vele.
- Ha nem akarod, hogy bebörtönözzelek egy odvas fába, sürgősen eltakarodsz! - mondta neki kedvesen.
A holtak nyelve egyidős a Teremtéssel. Már akkor is létezett, amikor még más fajok uralták a világot, és valószínűleg mindaddig létezni fog, míg lesz egyetlen halandó, aki beszéli még. Leah papjai a ministrálással egyidejűleg tesznek tanúbizonyságot e nyelvbéli jártasságukról, és halálukig, némelyek még azt követően is csiszolgatják tudásukat. Aki már hallott egy halálpapot beszélni e szavakkal, soha többé nem felejti el azt a hátborzongató érzést, amit okoz. Az élők zsigereiben megbúvó ős, hallja és érti e szavakat, bár a tudat az értelmüket átfogni csak Leah segítségével képes. Minden holt lélek beszéli e nyelvet, s hogy vajon mennyi értelmet lopott át a szellem egykori önmagából az árnylétbe, az a használt szavakban könnyen tetten érhető. Egy szántóvető lelke biztosan nem tud órákon át érvelni a logika egy-egy tézise mellett, ám némelyik szellem még a varázslás tudományát is alkalmazhatja általa!
- Miért jöttél ide? - lehelte a férfi.
- Ahhoz semmi közöd! Menj hazajárni, engem meg felejts el! - csikorogta-hörögte a papnő, és már fordult, hogy folytassa útját, pedig nem is tudta, hová tart.
- Várj! Biztos te vagy az, akit a Jóslatok említenek! Aki majd kivezeti a sötétségből a népemet - reménykedett a szellem. - Te vagy a Léleklátó, igaz?
Nyanya elgondolkodott, és megbeszélésre érdemesnek ítélte a témát. Az ösvény kicsit fentebb befutott az árnyékadó fák közé. Lassan tovább bandukolt hát, és egy kidőlt, rothadó fatörzsre telepedett. A nap már magasan járt, a forróság egyre elviselhetetlenebb volt. A sűrűből fülledt levegő áradt, és a város süket csendjét felváltotta az erdő örökös neszezése.
- Én Leah tanácsadója vagyok, tata, és nem vagyok Léleklátó. A Jóslatotok téved. Én nem fogok senkit vezetgetni sehová, pláne nem egy egész népet. Jöttem, mert ideküldött uram, és ha végeztem dolgommal, megyek is tovább saját utamon. Ennyi. Nem érdekel a fajtád, és ez a sziget sem. Bár a hajóroncs után arra számítottam, hogy itt is ryukuk élnek... Még sosem láttam olyanokat, mint amilyen te vagy.
Az aggastyán lelke egészen közel suhant a nekromantához.
- Ez én népem az Őrzők népe, és én a Teremtő főpapja vagyok. Még sosem hallottam olyanról, akit úgy neveztek volna: Leah.
- Teremtőtök eónokkal ezelőtt elhagyta e világot, már ahogyan én tudom. Az biztos, hogy Ghallán nincsenek sem papjai, sem templomai. Már Rhatt és Bufa is csak a mesékben létezik...
A szellem láthatóan izgalomba jött e nevek hallatán.
- A Gyermekek! Igen, ők a Teremtő gyermekei!
- Szomorú hírem van, papa, az egész család kiveszett! Ma már más istenek uralkodnak, mint amilyen az én uram, Leah, vagy amilyen Dornodon, aki a Tűzvihart szabadította rá a világra...
- A Tűzvihart?
- Igen, azt. Ennek már úgy bő tíz éve lehet. Csak azt ne mondd, hogy nem tudod, mi az az év! Áh! Minek is vitázom egy holt szellemével? - legyintett újfent az árnymanó, mivel pedig korgó gyomra már-már folyamatosan jelezte a delet, szépen kiterítette maga elé piros asztalkendőjét, majd hozzálátott, hogy nyers manából élelmet teremtsen. A lélek érdeklődve figyelte ténykedését, és mikor egy perc múlva egy jókora sajt, egy kis rozscipó és némi sós, füstölt hal jelent meg a semmiből, meglepetten hördült fel.
- Csoda! - suttogta áhítattal.
- Most meg mit kell ezen úgy elámulni? Főpap vagy, nem? Te nem tudsz kaját teremteni?
A szellem hosszan hallgatott.
- A Teremtő már nagyon rég eltagadta előlünk a csodákat - surrogta aztán mégis. - Ha szavaid igazak, megbomlott a világ egyensúlya, és mi kudarcot vallottunk.
Anyó nagy falatokban tömködte magába az ételt, és néhány perc alatt eltűntette az egészet.
- Mit akartak a ryukuk?
- Az Idegenek azért érkeztek, hogy elpusztítsák világunkat. A Jóslat figyelmeztetett minket jöttükre, de mi nem tudtunk ellenállni nekik...
- Varázslatok nélkül nem is csodálom - böfögött a tolvajnő. - No, és hol tartjátok az aranyat? Meg a drágaköveket, meg az ékszereket? Ha ezt elmondod, leszek a Léleklátód szívesen, vagy bármid, amit akarsz. Megígérem!
A szellem elkomorodott.
- Mi már nem készítünk ékszereket. Amink van, azt mind örökül kaptuk őseinktől. A sárga fém alakításának tudománya érdektelenné vált az évezredek alatt. Pont ahogyan az építés, és a varázslás művészetével is felhagytunk már...
- Aham... Na és a Korona hol van?
- Mi dolgod az Ereklyével?
- Elviszem magammal, és átadom uramnak, más semmi - közölte anyó szenvtelenül, és mindennél jobban kívánta a jóféle huertoli vöröset. Nyelt egy szárazat, és folytatta. - Szóval, hol találom a Koronát, te nyomorult hoourhrsthiti?
A nekromanták osztályokba, és azon belül szekciókba sorolják a túlvilág entitásait. Némelyiknek van megtestesülése, másoknak az általuk használt test csupán börtönt jelent, megint másoknak csak némi "vetülete", árnyéka van ideát, sőt olyanok is akadnak, melyek teljességgel érzékelhetetlenek az elsődleges anyagi síkon. Mikor Gunymák anyó kimondta a szellem valódi nevét, annak modora teljesen megváltozott. Hirtelen ellenséges lett, és goromba. Mintha varázsszóra veszítette volna el az eddig fogcsikorgatva megőrzött személyiségét.
- A Teremtő Koronája sosem lesz a tiéd!! Sem a tiéd, sem uradé, akárki is légyen az! Ő nem egy tárgy, amit birtokolni lehet! Ő az Úr lényege. Ő az Úr maga!
- Jó, jó, persze. Tudom... Istened megáldotta, nektek adta, mit tudom én, bla-bla-bla. Engem ez az egész nem érdekel. Azt mondd meg, hol találom, hogy ne kelljen tövig lejárnom a lábam ezen az istenverte, világvégi, rozzant kis szigeten - mondta az árnymanó, és összeszedelőzködött. - Így is, úgy is megtalálom, és megszerzem. Felesleges titkolóznod.
No nem mintha megtehette volna... Leah papjainak jó pár eszköz van a kezében a holtak, szellemek, és lelkek szóra bírásához. Úgy tűnt ezt az egykori főpap sejthette, mert némi gondolkodás után készségessé változott.
- Gyere velem, idegen, és én elvezetlek oda, ahol Ő lakozik.
Anyó színpadias mozdulattal engedte maga elé a lebegő jelenést, de eközben elkerülte figyelmét a furcsa hangsúly...

A barlang egykoron talán bányalejárat lehetett. Mostanra benőtte a gaz, és burjánzó cserjék álcázták nyílását. Hogy mesterségesen vágott üreg volt, ahhoz kétség sem fért, hisz a körötte sorjázó faragások, és vésett feliratok erről árulkodtak.
- Ez az?
- Igen. Ott lakozik benn. Menj, és vedd el, ha tudod - mondta a lélek színtelen szellemhangon.
Az öregasszony gyanút fogott. Túl rég nem használták már ezt a bejáratot! Egy ilyen fontos ereklyét ennyire eldugni... hm, fura.
- Ha átversz, megtalállak, és akkor véged, tata! Remélem ezzel tisztában vagy? - lehelte-hörögte anyó a holt-szavakat. - Figyelmeztetlek, hogy én még nem felejtettem el a varázslás művészetét - fenyegette meg, de a szellem nem válaszolt, csak mozdulatlanul figyelte, ahogy az árnymanó beóvakodik a sötétbe.
Odabent meglepően füllesztő volt a levegő, és a barlang mélyéről alig észlelhető bűz áradt. A mestertolvaj elsuttogta az infralátás igéit, amitől minden halvány vörösbe öltözött. A falakat vésővel, és csákánnyal vésték egyenletesre, és a mélybe vezető lejtőt is szorgos mesterek alakították lépcsővé. A csend inkább volt nyomasztó, és baljós, mint megnyugtató, ám Gunymák anyót, a labirintusok rémét, minden tolvajok öreganyját nem a gyávaságáról ismerték Erdauin-szerte. Nem bízott abban, hogy küldetése ennyire egyszerű lehet, de a járat ásítozó torka úgy vonzotta a kincsvadászt, mint az alvadó vér a döglegyet. Óvatosan továbbindult.
A lépcsőnek korlátja nem volt, anyónak meg tériszonya, így aztán korához mérve fiatalos léptekkel, jó ütemben caplatott lefelé, fittyet hányva az ismeretlen mélységnek. Mivel a kelleténél vakmerőbb kalandozókat ostobának, és hullajelölteknek tartotta, merész masírozása közepette nem mulasztotta el magára olvasni mindazokat a védővarázslatokat, melyektől e helyzetben segítséget remélt, és melyek megidézése nem igényelt különleges anyagi komponenst.
A lejárat többször is elfordult balra, hogy végül egy óriási csigalépcsővé váljék. Anyó százötven lépcsőfokot számlált, mire az építmény enyhén ívelt híddá alakult, majd egy két manó magas átjáróban ért véget. A nekromanta mielőtt beljebb ment volna, lekuporodott, és tágra nyitotta mentálszemét, aztán elcsattintotta a térképelemzés diszciplínáját. Mikor pár perc múlva, elméjében halványan, de egyre erősödően kirajzolódott az előtte álló járat térképe, hümmögni, és számolgatni kezdett.
- Balra két oldalfolyosó, négy ajtóval. Jobbra egy hosszú átjáró, három csapda, vagy ilyesmi... aztán, kicsit messzebb a főterem, gondolom a kincs, és valami szörny. Nagyszerű! - suttogta.
A pszi metódus persze sem távolságot, sem más pontos adatot nem tudott továbbítani a kalandozónak. Csak összecsipegette az alkotók szándékának hátrahagyott foszlányait, és értelmezhető vázlattá formálta azt. Anyó tehát hiába töltött egy bő félórát meditációval, továbbra sem tudhatta, miféle ajtók, és csapdák állják majd útját, vagy hogy mi is az a szörny, amit megsejtett a nagyteremben, ám ez nem szegte kedvét.
A jobb oldali járatot választotta, mivel egyáltalán nem voltak kulcsai. Alkalmas eszköz hiányában pedig csupán erejére számíthatott egy bezárt ajtó esetében, ami erős túlzással is csak átlagosnak volt mondható. A vájat szűk volt, és nyirkos. A falait vastagon ellepték a nedvességből táplálkozó, fényt nem igénylő algák, és a rajtuk élősködő házatlan csigák. Nyilván a csigákat is fogyasztja valami - vélte az öregasszony, és eljátszadozott a gondolattal, hogy gyűjt belőlük egy levesnek való adagot.
Az alagút szeszélyesen kanyargott, így nem látszott, hogy milyen hosszú. Nyanya ezért beosztva erejét lassan kezdett kúszni előre a csuszamlós trutyiban. Az első csapda olyan triviálisan egyszerű volt, hogy szinte szégyellte észrevenni. Úgy tíz méterrel fentebb elhelyezett másodikat pedig kikezdte az idő vasfoga. Már nem működött. A harmadikhoz további ötven méter csúszás-mászás után érkezett, és hosszan elgondolkodott az élet fonákságain.
Összetett hurokcsapda volt, az már biztos! Okos, visszafogott, és halálos. Ahogy elmélyülten tanulmányozni kezdte, hamarosan rájött, hogy eszköz nélkül nem tudja hatástalanítani. Négy rögzítési ponton, összesen tizenkét érzékeny elsütő szerkezetet alkotott meg az ismeretlen mester, és Gunymák anyó gondolatban elismerését fejezte ki előtte. Az érzékelők egymással is kapcsolatban álltak, de elsősorban persze a hurkot aktiválták. A hurok egy spirálisan feltekert fémszál volt, amit teljesen ellepett a nyálka. Ha becsúszna ebbe a hengerbe, óhatatlanul megérintené valamelyik kioldót, és a hurok összeszorítaná, és minden csontját eltörné. A nagyobb baj azonban az, hogy fogva is tartaná... örökre.
A csapda egyes részeit nem látta, csak sejtette. Legegyszerűbb persze az lett volna, ha bedob valamit a közepébe, ám azt nem tudhatta, nincs e más trükk is a kelepcébe zárva. Kicsit tűnődött, aztán hozzálátott, hogy megvalósítsa minden tudós álmát. Hosszan duruzsolt, sokáig gyűjtötte a manát, hogy aztán egy óvatos érintéssel kisüsse az igét. Az alkímia csak látszólag eszköze a gyors meggazdagodásnak, és ezt a kalandozók is pontosan tudják. Sajnos értéktelen holmiból mágiával sem lehet kemény aranydukátokat teremteni. A boszorkány érintése nyomán izzás futott végig a fém alkalmasságon, aztán minden picinyke alkotóeleme egyszeriben porrá omlott.
A kőbe vájt szobát csak nagy-nagy jóindulattal lehetett teremnek nevezni. A mennyezete úgy három méter magas lehetett, hosszabbik fala pedig alig kétszer olyan hosszú. A járat, amiből a nyanya előbukkant, közvetlenül a padlón bűzölgő massza felett csatlakozott a terem oldalába, és a tolvajnő óvakodott alaposabb szemrevételezés nélkül kilépni belőle. A legfurcsább az volt, hogy nyoma sem volt az ismeretlen szörnynek, amit a mentális koncentráció pedig azonosított.
A szoba középső részén egy kőemelvény állt. Nem látszott pontosan, mi is van rajta, mert teljesen ellepte az alga, de anyó, a rutinos labirintusfosztogató kincset sejtett benne. Talán egy láda, ami a koronát rejti - morfondírozott, és belelépett a masszába.
Attól csak kevéssé ijedt meg, hogy álláig süppedt a képlékeny szószba, attól viszont már inkább, hogy az anyag élt, sőt, megvonaglott, és mozgásnak indult! Az öregasszony megpróbált visszakapaszkodni a járatba, de keze minduntalan lecsúszott a mindent ellepő miazmás anyagról. Képtelen volt logikusan gondolkodni. Nem látta, csak érezte e körülötte hullámzó, lüktető lényt, és valamiért biztos volt benne, hogy ez az izé, nem válogat, ha evésre kerül a sor...
- Menj innen! - prüszkölte, mikor a lábára tekeredett valami. A bőrére tapadó érintés hatására úgy érezte, az idő lelassul, s vergődése szánalmas paródiája csupán az életnek. Rúgkapált volna, hogy megszabaduljon a rátapadt valamitől, de épp elég baja volt azzal is, hogy levegőt vegyen. A mellére nehezedő nyomástól színes karikákat látott, és csak üggyel-bajjal tudta kiköpködni szájából a belékerült, borzalmas anyagot. Ekkor a nyomás váratlanul megszűnt, és a massza elhúzódott tőle, magával szippantva minden zselészerű akármilyét is.
- Na azért! - könnyebbült meg az öregasszony, és a falig hátrált. A padlón hátramaradó kevéske algától eltekintve kialakult körülötte egy talpalatnyi, száraz hely. A lény eközben feltornyosult, és cuppogva alakot öltött. Négy hatalmas csápja volt, pontosabban ebből a négy csápból állt a szörny. - Mi a kórság ez? - fakadt ki, és reflexből tőrt rántott. Aztán lepillantott, és inkább eltette fegyverét. A bökő nevetséges méretei eltörpültek a szobát betöltő rémség mellett.
- Na lássuk, ehhez mit szólsz! - mondta, és kántálni kezdett. Egyszerű ige volt, de hatásos, és nehezen védhető. A sorvasztás megfogant, a szörny pedig megremegett. Anyó nekibátorodott, aztán újra, meg újra rávetette az átkot a szörnyre. Az őslény pedig egyre csak zsugorodott, töpörödött, s hamarosan már csak fele akkora lett, mint eleinte volt. A fojtogató szag, ami a mágia nyomán az összeaszó testből szabadult fel, csípte a nő szemét, és kaparta a torkát, mégsem hagyta abba a kántálást.
- Most gyere te, hülye trutyi! Most már elbánok veled! - kiáltotta diadalmasan a nekromanta, erre a massza, mintha csak parancsszóra tenné, rávetette magát!
A képlékeny, zselészerű csápok, igen komoly súlyt nyomhattak. Mikor Nyanya kitért az első támadás elől, és az egyik lecsapott a terem padlójára, szinte az egész hegy beleremegett.
- Huh, az anyád! - rikkantott a boszorkány, de már ugrott is odébb, mert az őstenyészet szaporán csapkodott felé. Persze ilyen körülmények között nem lehet varázsolni, anyó sem próbálkozott ezzel. Minden porcikájával arra koncentrált, hogy elkerülje a lény csápütéseit, s közben - jobb híján, - átkokkal dobálta meg.
- Hogy a férgek zabálnának fel, te óriástakony! Hogy rohadnál meg, te undormány! Hogy miért kellett ennek pont itt tanyáznia? Hagyjál már, te csápos hányadék!
A lény megtorpant, majd ismét elhúzódott a kalandozótól. A hatalmas tömegű masszán nem látszott semmiféle szem, szájszerv, vagy más jól elkülöníthető testrész, csupán az a négy csápkar, amelyek közül kettő is ott tornyosult anyó felett, ám csodával határos módon mégsem zúzták halálra őt. Az öregasszony már semmit sem értett, de ez nem akadályozta abban, hogy gyorsan megkerülje a mozdulatlan szörnyeteget, és a terem közepén álló kőemelvényhez gázoljon a térdig érő miazmában.
Egy nagy faláda állt rajta, amolyan igen régi fajta. Domború fedele volt, és vasalt sarkai, élei. Anyó aggodalmasan hátrapillantott, de az őslény még mindig ugyanabban a pozitúrában ágaskodott, ahogy az imént, mikor majdnem maga alá temette őt. A kalandozó vállat vont, és minden figyelmét a zárnak szentelte. Ugyanolyan régi alkotás volt, mint a láda. Ügyes kezű mester készítette, de már első ránézésre látszott, hogy a lakatos-előd híján volt minden agyafúrt fondorlatnak. Tervezett egy jó nagy, bonyolult tollú kulcsot, meg egy hozzá illő lamella-sort, és kész. Se egy rugós csapda, vagy egy valamirevaló védőrúna... Áh! Egy olyan hétpróbás mestertolvajnak, mint amilyen Gunymák anyó, szinte megalázó egy ilyen primitív zárral bíbelődnie.
Ezt még a kisujjam körmével is kinyitom - gondolta anyó, és tőrével belenyúlt a méretes kulcslyukba. Tett egy-két varázslatos mozdulatot, és a zár engedett. A tető nyikorogva feltárult, és előtűnt féltve őrzött tartalma. Hogy Nyanya mit várt, tán ő maga sem tudta, ám csalódottsága leírhatatlan volt. Első dühében visszacsapta az alkalmasság fedelét, hogy csak úgy döngött belé a terem!
- Ez nem lehet igaz! Becsapott! Ha megtalálom, addig éljek, bezárom egy csigaházba azt a kutyát! - dühöngött, le-föl járkálva a cuppogós anyagban. - Most mondd meg, te takony, hogy miért kell engem mindig felültetni, mi? Mi a káosznak őrzöd itt ezt a rakás szemetet? Nemhogy kimennél, és kedvedre zabálnál ezekből a rusnya bennszülöttekből. Mire vársz? Menj ki a felszínre, te...
Anyóban bennmaradt a szusz, mikor az őstenyészet egymás után bedugta csápjait a falban tátongó lyukba, aztán bepréselte sokmázsás testét, és hullámzó mozgással lassan beszippantotta magát oda.
- Az anyja! Ez azt csinálja, amit mondok! Híjnye! Saját óriástrutyim van!! - ugrott egyet örömében, aztán gyorsan odacuppogott a nyíláshoz. - Még a végén itt hagy ez a hülye takonypolip... Állj meg! Nem hallod? Állj meg! Ez az... Jól van, most gyere vissza! - utasította lassú, tagolt szavakkal, s a lény engedelmeskedett.
Pár perc múlva anyó már szépen sarokba állította az őstenyészetet, mint ahogy a rosszalkodó nebulót szokás az oskolában, és valamivel derűsebb hangulatban fogott hozzá a zsákmány alaposabb megszemléléséhez. Azon el sem gondolkodott, hogy miképp tett szert ilyen mágikus adottságra hirtelen. Gyorsan túltette magát a kérdésen azzal, hogy tudja és kész!
A ládában egy kusza, kócos faág volt, egyetlen levél nélkül, egy kicsiny zsákocska, benne valami ismeretlen lény szőrével, meg egy foszladozó anyagú köpönyeg, semmi más. Mindet körüllengte egy csekélyke mágikus aura, a faágat leginkább, ezért anyó, némi bosszankodás után, mégiscsak felpakolt, holott már eldöntötte, hogy otthagyja az egészet. A köpenyt bátran a vállára terítette, ám nem történt semmi. Körülnézett a teremben, de másik kijáratot nem talált. Talán a fal egy darabja a másik oldalról nyílik, ki tudhatja?
Bár a jegygyűrűt a testével együtt Roxatban hagyta, váratlanul megrohanta a cingár fickó emléke. Szürke Állományé, aki nemrég fondorlattal bírta házasságra.
- No, tudod mit, te lény? Elnevezlek téged, mondjuk... Állománynak! Ez az! Mostantól a neved, Állomány! Érted? No, Állomány, emeld fel az egyik csápodat! - mondta, és az őstenyészet felemelte azt. - Nagyszerű! Meg vagyok veled elégedve, fiacskám. Én most előre megyek, te pedig lassan jössz utánam! – rendelkezett.

Gunymák anyó unottan ücsörgött egy kőrakáson, nem messze a rejtélyes barlang szájától, Állomány pedig a közelben "legelészett". Talán nem ez a legszerencsésebb szó arra, ahogyan az őstenyészet táplálkozott, hiszen magába olvasztotta a dzsungel minden egyes fűszálát, a legkisebb gallyacskától a legvastagabb ágakig, és nyomában csak a lecsupaszított, holt törzsek maradtak. Mégis találó a hasonlat, mert a massza semmivel sem rendelkezett nagyobb intelligenciával, mint egy bárgyú gromaktehén.
A kőhalom egy perce még Leah oltára volt, a papnő azonban hiába fohászkodott szorgalmasan, nem kapott választ a kérdéseire. Senki nem lépett kapcsolatba vele, se istene, se egy avatár, se egy halálangyal, senki. Nyanya ezért mérgében szétrugdosta az építményt.
- Jól van, Állomány, elég volt! Hagyd abba! Nem zabálhatod fel az egész szigetet! - kiáltott rá az ősi matériára, miközben sorra vette szerzeményeit. Így próbált meg rájönni, hogy vajon miképp tud uralkodni a csápos tenyészeten. Azt már kikövetkeztette, hogy egyszerű, és könnyen érthető parancsainak engedelmeskedik a szörny, és azt is, hogy ez csak valamelyik ékszerének lehet köszönhető. Végül a kígyófejes medál maradt az egyetlen megoldás. Hosszan szemlélgette, és rájött, hogy tévedett. Amit elsőre kígyónak nézett, valójában egy polip, vagy legalábbis valami olyasféle jószág. Talán a ryuku katonák papnője készült az efféle szerzetek ellen...
A főpap szelleme váratlanul libbent elé.
- A Jóslat tehát beteljesedett! "Az idegen megszerzi majd Herherba köpenyét, a jokonbia-fa ágat, és a maga szolgálatába állítja Bufa kedvencét." Bebizonyosodott, hogy te vagy az idegen, akit említ a Jóslat! Ne harcolj hát a sorsod ellen!
Anyó meglepődött, és pillanatnyi zavarában mérgét is feledte.
- Ez az ostoba trutyi volna Bufa kedvence? Kissé hihetetlen számomra.
- Dehogy! Ő Zuuhu, a Mélyben Alvó Őr. Bufa kedvence egy fekete szőrű, aprócska lény. Négy lába van, és hosszú farka. A regéinkben, mint békét teremtő őrangyal jelenik meg.
Gunymák anyó előszedte a zsákocskát, és az abban talált szőrcsomót. Vizsgálgatta egy ideig, aztán úgy döntött, ártani nem árthat, és egy próbát megér. Megvakarta csimbókos üstökét, és felidézte a famulusidézés szavait emlékezete homályából. Összpontosított, és elsuttogta a varázsigéket, miközben a megfelelő rúnákat balkézzel a levegőbe írta. Elsőre semmi sem történt, ám második nekifutásra a szőrcsomó eltűnt a kezéből, a levegő vibrálni, hullámozni kezdett, és Bufa kedvence megjelent megidézője hívására! Egy koromfekete kandúr volt az!
- Egy macska? Ez a macska az őrangyalotok? Ti bolondabbak vagytok, mint gondoltam! - legyintett Nyanya és máris megbánta tettét. Sajnálta ez eltékozolt temérdek varázsenergiát. - Ezzel aztán jól ki vagyok segítve...
"Hívtál és én jöttem, halandó... Veled maradok, amíg csak úgy kívánod."
A gondolat úgy hatolt át anyó egyáltalán nem csekély mentális védelmén, mint kés a vajon. Egy gyermeklány hangján, a közös nyelven, tisztán és érthetően csendült. Nyugalmat sugárzott, és magabiztosságot. Mikor a kalandozó a kandúr zöld szemeibe nézett mérhetetlen bölcsességet látott a mélyén.
- Jól van, cicus. Felőlem maradhatsz, de kajára tőlem ne számíts! Fogj magadnak egeret - mondta, és visszafordult a Teremtő egykori főpapjához. - No, és a köpeny, az mire való?
- A köpeny minden rád kilőtt nyílvesszőt eltérít, légyen az egészen apró, avagy óriási nagy.
A kalandozó eltűnődött. Megtapogatta a foszló anyagot, de közben arra gondolt, hogy azért ki kellene próbálnia, mielőtt besétál vele egy nyílzápor közepébe...
- Ez már egészen pofás kis kütyünek látszik. No, és a faág?
- Ülj rá, és mondd neki: Fel!
- Na, neee! Azt ne mondd, hogy ez a kóró egy repülő izé? Olyan csak a mesékben létezik! - vigyorgott, és hitetlenkedve forgatta a göcsörtös ágat. - Persze! Majd ráülök, és repülök egy jót... Hogyne!
"Felesleges gúnyolódnod. Amit hallottál, igaz." - sugallta a macska.
Pár perccel később, egy igencsak merész ívű S-kanyar végén, anyó önkívület-sikolyt hallatva, a fák között landolt, de nem viselte meg túlságosan a zuhanás. Kipirosodva, csillogó szemekkel, bár sántikálva tipegett elő a sűrűből.
- Huh! Ez... ez fantasztikus volt! Azt hiszem, megyek még egyet! - áradozott. Lett volna még pár kérdése, a szellem azonban eltűnt. Állomány, az őstenyészet türelmesen lapított az árnyékban, és nem adta jelét semmilyen hangulatnak. A kandúr a földre ugrott anyó válláról, és szembefordult új gazdájával.
"Ha valóban te vagy a Léleklátó, akkor most ennél fontosabb dolgod is akad. A Teremtő szigete bajban van, érzem! Sötét felhők gyülekeznek fejünk felett, és a vész közeleg. A harcból részt kell vennünk nekünk is, halálpap. Induljunk, mielőtt túl késő lenne!"
- Már megmondtam, hogy nem vagyok semmiféle Léleklátó! Néha észlelem a holtak lelkét, ennyi. Nem nagy tudomány, minden valamirevaló nekromanta képes erre. Nekem csak a Korona kell. Lenyúlom, aztán irány haza! - bosszankodott. Egyáltalán nem volt ínyére való a "nagy világmegváltó hős" szerepe.
"A Teremtő Koronáját nem érintheted meg. Sem te, sem a többi honfitársad nem képes erre, kik ide, a szigetre tartanak. Jobb lesz, ha ebbe beletörődsz."
Anyó összeszedte motyóját, füttyentett Zuuhu-nak, aztán az erdő irányába indult.
- Ugyan! Majd pont egy macskával fogok erről vitázni! Leah nem véletlenül küldött engem ide. Ő tudta, hogy mit tesz, és én is pontosan tudom - mondta, aztán végre eljutottak tudatáig a familiáris szavai. - Milyen többi honfitársam?! Otoaak, meg az a buggyant troll-suhanc? Őrájuk gondolsz?
"Nem. Isteneitek teljesen elveszítették önuralmukat. Mind a Koronát akarja, ezért ideküldték főpapjaikat, hogy azt számukra megszerezzék. Holnap minden eldől!"
- Hm. Fene okos egy jószág vagy te, hallod-e? Még az is lehet, hogy megtartalak. Mondd csak, tudsz még valami hasznosat a jósolgatáson kívül? - érdeklődött a nekromanta. A macska kuncogott egy sort.
"Nos, igen. Értek egy kicsit az egérfogáshoz... és tudok még ezt-azt. Ne aggódj, meg tudom védeni magam, ha kell, és téged is, ha arra kérsz."
Anyó elmosolyodott, és intett a kandúrnak, aki gyorsan felkapaszkodott a vállára. Az öregasszony egyszerűen nem tudta megállni, hogy meg ne simogassa a macskát.

Mire a tábor közelébe ért, anyó már minden kérdésére választ kapott. Olyanokra is, amelyekről így utólag, inkább nem akart volna tudni. Megértette, hogy csapdába került, és nem csak ő, hanem minden ghallai, aki erre a szigetre téved. Jönnek, mert jönniük kell, céljukat viszont nem érhetik el. Haükeydo egy védtelen bástya. Hiába a köré gerjesztett, átláthatatlan köd. Hiába a lepel, ami eltakarja a halhatatlanok elől. Hiába minden, ha nincs, aki megvédje lakóit a hódítók népétől. Nem marad más választásuk, mint megvédeni magukat, és ezáltal megvédeni az őslakókat is.
A kalandozó nehéz szívvel lépdelt. Felborult a világrend, amit eddigi élete során felépített magában. A gonoszság, és a jóság fogalma ezen a helyen értelmét veszítette. Az érdekek, és az indítékok ugyancsak feleslegesé váltak. A mindig vidám, és gondtalan tolvajnőt megérintette a felelősség érzése. Ahogy az istenétől származó nyomás enyhült, úgy növekedett e teher, és úgy vált a könnyed kaland véresen komoly kihívássá.
Állomány szenvedett. A hőség pikkelyessé tette, és bomlásnak indította azt a vékonyka hártyát, ami testét fedte. Vízre, és nyugalomra volt szüksége, ezért anyó a tavacskánál elengedte. Nem félt tőle, hogy meglép, mert körös-körül nem volt más, az őstenyészet számára élőhelynek megfelelő hely, mint a tó. Megparancsolta, hogy öklömnyi csigánál nagyobb dolgot nem ehet, aztán elköszönt Zuuhu-tól.
Mikor Nyanya beslattyogott a táborba, az őslakók egy része pánikba esett, mások rosszul lettek a látványtól, ami nem is csoda. Az egy méteres öregasszony, mélykék, rücskös bőrével, csimbókos hajával valódi rémálmot idézett a bennszülöttekre. Vakító sárga köntösében, tulipiros batyujával, fekete macskával a hátán mintha az ősidők meséiből lépett volna elő.
A boszorkány nem foglalkozott a sikítozó, szerteszét futó Őrzőkkel, figyelmét az a kis csoportosulás kötötte le, akik fogadására tömörültek össze a tábor főterén.
- Gondolhattam volna, Chardonnay, hogy nem tudsz megülni azon a terebélyes seggeden, és téged is ide esz a fene! - köszöntötte kedvesen a dornodonitát. - Ki ez a bájgúnár ott melletted?
Reona, és az amazon hadnagyok lándzsát szegeztek a betolakodóra, Authoricus pedig kényelmetlenül fészkelődött.
- Biztos voltam benne, hogy jönnek még mások is! Ó, hogy utálom, mikor igazam van! - mondta Chardonnay, és félelem nélkül lépett oda Gunymák anyóhoz. - Benne vagyunk a slamasztikában, banya, méghozzá nyakig. Csak is rossz híreim vannak. Itt nincsenek biztos pontok, mint odahaza, csak mi vagyunk, meg ezek a szerencsétlenek. A Jóslat szerint holnap a szigeten partra száll egy kisebb ryuku hadsereg. A mi dolgunk lesz, hogy visszaverjük őket.
- Enged meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Authoricus... - mondta az árnymanó közelebb húzódva.
- Téged meg ki a ragya kérdezett? Minek ugatsz bele a nagyok dolgába, mi? - förmedt rá anyó a fajtársára. A férfi nem vette fel a sértést, kihúzta magát, és nem tágított a két kalandozó mellől. Anyó tetőtől talpig végigmérte, aztán visszafordult a papnőhöz. - Nos, és van valami terved, Shazi? Neked mindig van valami terved... Mondd, hogy van! Ugye van?
- Van hát! Holnap lemegyünk a partra és szétrúgjuk a ryukuk seggét - vigyorgott a tűzmester, de valahogy egyiküknek sem volt kedve hangosan hahotázni.