Versenyfutás XXIV.

15. Fejezet — Chara-din

Naplóm
Írtam: Én, vagyishogy Tompika, Karadin nagyúr legeslegesleghatalmas harcoslovag-papmágusja

A forkeksz leszítta rólunk a jó kis cuccajinkat, és azok mindmindmindmind evesztek. Otto nagyon mérges vót. Asztat monta, hogy ezé még nagyon meg fog valaki büntetődni. Szerencsére a bunkózóm meg a sújozóm is megmaratt, meg egykét másabb dolog is, meg a kicsibb zsákom is, amibe a varázsolós cuccokat szokom rakni efelé, mer asztat nagyon szorítottam ám! Ottonak eveszett a pácája. Montam neki, hogy ne ríjon, meg odadom nekíje az enyimét, de aszonta kussojjak, meg hüje vagyok.
Nem tudom, hogy hun vagyunk, valami barlangba vagy mibe! Otto aszonta, nemérdekes, mer maj jó felugrunk a felszínre. Asztán jó felugrátunk a felszínre sokájig, de nem sikerűt a mágija, mer ottan marattunk, ahun vótunk. Akkó asztán Otto még nagyobban mérges lett, és a fejét beleverte a falba, elég soxó, és akkó aszittem megöl. Asztán lenyugodott.
Körűnéztünk. Asszem ez valami labirinkus, me hama etévettünk. Kicsit később má asse tuttuk, hun gyüttünk be. Akkó aszonta Otto, hogy meg ke jelőni az utat, hogy ne téveggyünk e, és ekezte a tőrive fírkáni a falakat. Én meg asztat gondótam, hogy én is tudok ám írni, me tanútam, és a Tegulán varázsolós könyvire úgyis asztat monta az Otto, hogy semmitérő, és akkó meg minek tarcsuk, há nem? Asztat gondótam, hogy akkó én meg írok egy naplót.
Szóva így kesztem e. Még sosenem írtam naplót. Ha meg még egy kicsit jobban visszaemlékezek, akkó lehet, hogy semmitsenem eddig. Nademaj most!
Éhesek vagyunk, de itten nincsen semmise. Otto aszonta, meg fog enni, de esztet én nem hiszem e. Mester nem eszik tanítványot. Remélem.
Bojongoztunk sokat. Mostan írom a naplót, mer efárattunk. Nem tuggyuk, hogy mit kéne csináni. Otto egyre idegesseb. Aszonta, hogy a pofámba tömi a papírost, ha nem hagy...

Másik nap

Nem tuggyuk, hogy hogyan megy az idő, me idele mindig sötét van, meg csönd, meg tiszta begolyózósak ezek a falak, mer tejjesen egyformák, ezé az avástó számolok egy napot. Allehet, hogy odafönn nem ennyi egy nap, de aszt má mi ugyse fogjuk megtunni sohasenem, mer itten fogunk epusztúni, azmá bisztos.
Az imént, mingyá ébredés után pofoszkottunk egy jót, mer mikó esztet leírtam, és emontam Ottonak, az lehüjézett én meg visszalehüjéztem őtet. Asztán evette a bunkómat, mer hogy sikerűt a mútkori trükkölős ütéssel, amit az Otto tanított, jól fejbevágni, és ettő lecsillapodott.
Még mindig karcógatja a falakat. Tanátunk egy ojan hejet, ahun már vót karcógatás. Otto dühöngőzött egy kicsit, asztán tejjesen befordút. Most ücsörög a fal tövibe, aszt nem lehet hozzászóni, mer tiszta hüje. Remélem kitanál valamit, mer má én is eléggé éhes vagyok. Efogyott a Tegulánnak a feje is mán, pedig beosztottam. Otto nem kért. Igaz, hogy nem is montam neki, hogy van... gondótam úgyse ízlene neki... Én is hánytam tőle elősző.

Háromodik nap

Egyre többet aszunk. Esztet én tejjesen magamtú észrevettem. Ja és egyre fárattabbak is vagyunk, eszt meg az Otto monta. Szerintem csak sajnátatni akargya magát. Asztat is monta, hogy rettentőjen szomjas. Hát monthatta vóna előbb is, mert ippeg mostan ittam meg a Tegulán utósó itajját. Nagyon rossz íze vót, de én legalább nem vagyok szomjas. Nagyon érdekes! Átlátok a falon! Áh, szerintem Otto megincsak lehüjézne... nem szólok neki. A másik löttynek tegnapon nem vót ijen rossz íze, de azza meg az vót a baj, hogy állandójan el akartam tőle repűni. Nagyon kellett vigyázni, hogy a főnök nehogy észrevegye rajtam. Még a végén evert vóna.

Huhh! Ez mekkora csata vót! Azannya! Az Otto az asztán érti a dógát! Ekkora féreget én még sohasenem láttam eddig! Tejjesen betőtötte a labirinkus luktyát. Akkora szájja vót, mint az alanori palota nagykapuja! Meg akkora fogaji! Huhh. Az Otto egyfojtába asztat üvöltözte, hogy kaja-kaja-kaja! Asztán az én kedves bunkózómmal ütötte annak a hüje gilisztának a fejit, vagy mijit, szóva azt ami elű vót nekije. Asztán kifekütt. Montam az Ottonak, hogy ne egye meg nyersen, meg hogy annak a rusnya dögnek a nyeve eléggé rosszínű, de nem hagatott rám. Mostmeg ement hányi. És még én vagyok a hüje, mi?

Nem vót rossz. A Tegulánnak a fejiné pláne sokka jobb vót. Otto egy csomó husit erakott, hogy maj én cipelem. Mikó montam neki, hogy nem cipelem, akkó ekezdett üvőtözni velem, hogy pláne neki ke mindenet csinánija, asztán tejjesen megsajnátam. Szerintem má tisztára meg van hüjűve. Ezé asztán mégiscsak én cipelem mosmá a husit. Otto megy elő, én meg csipegetek hátú. Ahogy én látom, ha barra fordúnánk, fefelé mennénk. Amióta megettem ennek a kukacnak a szemgolóját, fura, de érzem, merre van a fefelé... Nem szótam Ottonak, mer megint tisztára idegbeteg. Aszonta jobbra mennyünk. Nekem végű tökmindegy. Meghát csak ő a főnök, nem?

Ötfenik nap

Otto aszt monta, hogy negyedik, de mive teljesen őrűtt, nem hiszem e neki. Én kiszámótam, és a háromodik után a ötfenik gyün, ez tejjesen biztos, merhogy én erre tisztán emléxek.
Leheccséges, hogy má én is tejjesen őrűtt vónák, ha nem írnám a naplómat, mer én ettű valahogy szupermegnyuxok. Otto pihen. Vagy aszik. Vagy megpusztút... Nemmégsnem. Nem pusztút meg, mer megnésztem, és még szuszog. Mongyuk elég nagy kő esett a fejire! Én montam neki, hogy ne boncsa ki a falat, de aszonta, hogy érezi, hogy a másik felin má ottan van a szabacsság. Szerintem pont a másik ódalon kellett vóna bontani. Montam is neki, de aszonta, hogy nehogy mán én ércsek hozzá. Evette a bunkómat, meg állandójan lehüjéz, én meg meg vagyok sértődve úgyis, úgyhogy nem fogok neki segíteni. Mennyen ki, ahogy akar!
Itt hagyom, és kimegyek egyedű! Vagy előtte még feládozom Karadinnak. Nem-nem. Lehet hogy Karadin nem örűne neki, ha a paptyát föládoznám... Végülis mit tudna csináni? Idegyünne, aszt aszondaná, hogy ejnyebejnye Tompika! Esztet azé nem köllött vóna! Mostmeg má mindegy, me fölébrett.
Aszongya, hogy Karadin ámot kűdött nekije, és mindig mennyünk jobbra. Akkó előbbutóbb ki ke jutnunk. Nagyon lelkes. Most minek vegyem e a kedvit? Szerintem arra föjjebb két sarokra, barra ott a kijárat... Végülis hadd mennyen... Leheccséges, hogy amarra is ki lehet menni... E kéne köszönni tőle, de nagyon sijet.

Hát nem is tuom. Olyan nyugott, meg csöndes itt minden, hogy az má idegesítő. Nagyon szépen süt a nap, meg meleg van, azza nincsenis semmi bajom. De ez az erdő! Nincsen benne senkisenem. Senem sehun egy tanya, vagy palota, senem egy várerőd, meg senem kastéj, senem semmisenem. Itten nem is lakik senkise. Van egy nagysok fa, aszt annyi.
A lényeg, hogy tanátam vizet, meg gyümücsöket is. Foktam halat, és nagy tüzet is csihótamm, asztán meg aluttam. Egészen jó ellehet itten lenni. Aszittem, hogy maj gyünnek nagy szörnyűségesek, és akkó azokka maj csatározni ke, de nem gyütt semmise.
Hónap építek egy monolitot, aszt mekkérdezem az öreget, hogy most akkó mi van.

Hatfanik nap

Má nem sok tinta maratt, ezé kicsiket írok. Megépítkesztem a monolitot, aszt majnem egész nap imádkosztam, de semmi. Hijába. Na, maj az Otto megmongya, mit ke csináni. Biztos én rontottam e valamit.
A piros bogyó nagyon finom, a szúrós kéktő meg tejjesen összeragatt a pofám. Hun vagy má Otto? Lehet, hogy bemék érte, aszt mekkeresem.
Vótam egy tóná. Nagyon jóféle tó, ittvan nem nagyon messzire. Úsztam! Nagyon jól csinálom ám. Kár, hogy nincsen semmiféle szigonyozóm, me rengeteg halacska van a tóba. Az egyik mongyuk az biztos nem valami nagyon finom fajta, me az pláne nagy vót, és attú kimenekűtem a partra. Há azelű pláne muszáj vót emenekűni, me akkora vót a pofája, hogy lenyet vóna egészbe. Asszem többet nem úszok ottan.

Negyvenik nap

Máma rágyüttem, hogy Ottonak vót igaza, me télleg kihagytam valahun egy napot a számolásba. Na, ezé, máma lesz a negyvenik nap, hogy nehogymá aszongya maj az utókor, hogy nahát ez a Tompika még számóni se tudott! Ezé.
Főderítőztem a környéket. Az erdő után van egy bazinagy hegy, aminek füstöl a teteje. Ojan, mint a sötét világba vótak a hegyek. Vulgárok, vagy mik. Legallábis aszonta az Otto. Asztat is monta, hogy vigyázni ke velük, me kiszabadúnak (vagy kitörölnek?), de asztat má nem mondta, hogy mijazistenek szabadúnak ki belűle. Mindegy, me ha kigyün belűle valami, há asztat vagy agyonütöm, vagy efutkozok elűle aszt annyi. Minek ezen annyit aggódni?
Csinátam egy jókis bunkót, aszt azza mán vadásztam is máma. Ebújtam az erdőbe, aszt vártam sokat. Gyütt egy ojan vaddisznyó féle valami, na asztat agyoncsaptam, aszt megettem. Huhh, nagyon jófajta húsa van neki!
Otto még mindig nincsen sehunse.

Hétfenik nap

Nem eszek többet piros bogyót senem, meg sárgát, meg lilát senem, me ezek má egésszen bisztos, hogy nem csinának semmi jótsenem velem, ha megeszem, me máma nagyon rosszú kezdődött a nap tűlűk. Asztat nem írom le, hogy mijévót ojan rossz, me asztat mindenki e tuggya képzeni.
Máma tanátam lábnyomokat. Asszem emböröké, de inkább embör asszonyoké asszem. Kető vót belűlük, aszt begyüttek az erdőbe, de asztán el is mentek. Ha kigyün az Otto, akkó asszem követni kéne űket, me bisztosan van nekik valami tanyájuk, vagy falujuk.
Ja, és máma láttam a tengert. Rohadt nagy ám! Ojan nagy, hogy nem is látni a végit! Messze van a part, ezé nem mentem el odájig.
Hónap bemék az Ottojé a labirinkusba. Nehogymá mijattam pusztújjon e, hogy nem tanál ki. Me ha én kitanátam, akkó az Otto is bisztosan kitanál onnan, de he mégsenem, akkó ki kéne hozni.

Nyócadik nap

Máma úgy gondótam gyakorlatozok a varázsolásba, me ha nagy varázsoló akarok lenni, akkó sokat ke gyakorlatozni, aszonta az Otto. Csak egypár dolog maratt a varázsolós zsákomba, amibű lehet mágijázni, de azok mindmindmind nagyon jóféle dógok. Van itt mingyá egy marék pirkit. Na, ebéd után asztat mindet egyakorlatosztam. A végire egészen belegyüttem a varázsolásba. Csak úgy röpköttek a tűzgolók! Még a végire igazi papmágus leszek, aszt az Oto is büszke lehet maj rám!
Mire együtt az este, akkorra végeztem is a tábor átkőtöztetéséve. Muszáj vót, me a másik leégett. Mongyuk nem is vót igazi tábor, csak pár dolog, ami fontos. De Otto zsákjáé azé kár.
Mijelőtt lefeküttem vóna, kicsit sújozóztam még, és mekpróbátam mekkeresni az Ottot, a medikácóva, de ezek a nyavajás tudati izék senem működtek. Mindegy, maj csak előkerül.

Kilencfenik nap

Na, az Otto végre előgyütt a lukbú, aszt azóta ájúttan fexik. Elég ramatyú néz ki, pedig ojan szépen süt a nap. Én meg tejjesen e vagyok má lustúva. Csak asztat várom, hogy mi lesz vele. Remélem, hogy nem pusztút e. Foktam neki finom nyuszit is, ajándékba, azé, hogy előgyütt. Mindenet el akarok neki mondani, de hát má egy fél napja csak szuszog. Maj ha főkel, adok neki finom bogyót. Attú renbegyün, Abbú a pirosbú úgyis annyi megmaratt...
No, úgy láccik, hogy a naplómat be ke fejezzem, me a tinta tejjesen elfo...

***

Haükeydo szigete [valahol a Déli tengeren]

- Holnap megöllek... - nyögte Otoaak immár sokadszor, és tovább rágicsálta a sületlen húst. Meglehetősen rossz színben volt, mintha kicsit megviselte volna az utóbbi napok nélkülözése, az idegőrlő bolyongás odalenn, és a vitamindús bogyók hatása. Arca beesett volt, és a válla is megereszkedett. Szó, mi szó, ráfért volna egy alapos pihenés. Rendes táplálékon egy nap alatt rendbejött volna, így azonban csak a legendás troll regeneráció segíthetett rajta.
- Ren’be’ öjjé csak, mester, de mostan inkább még erősöggyé egy kicsit előtte. Ebéd után súlyozózhatsz is, ha van kedved, me’ attó’ biztosan ren’begyüssz.
Ha Otoaak tekintettel ölni tudott volna, előrehozza a másnapra beütemezett felnégyelést, szétszaggatást és miszlikbehasogatást.
- Súlyzó helyett inkább valami értékesebbet mentettél volna meg, te ló!
- Mijé’?
Otoaak gyilkos szemet meresztett tanítványára, de mikor amaz visszanézett rá azokkal a tompán csillogó, ártatlan birkaszemeivel, megenyhült. Nem! Szó sincs itt gúnyolódásról - állapította meg. - Csak egy szeretetreméltó, ostoba barát... Sóhajtott egyet, és nem méltatta válaszra tanítványát. Ó, hogy utálta ezt az érzést! Nem vallotta volna be semmi pénzért, de félt. Túlságosan megszerette ezt a félkegyelműt, és félt attól, hogy egy szép napon keservesen megbánja még, amiért ilyen közel engedte magához. Ez a kötődés megbéklyózza a kezét, és Otoaak mindennél jobban gyűlölte, ha külső hatások befolyásolják a döntéseit.
- Fogj hozzá, és építs monolitot! - förmedt rá. - Segítséget kell kérnünk. Semmink nincs, néhány apróságon, meg az agyalón kívül. Megérkeztünk, de nem tudom, mit kell tennem. Talán le kell igáznunk ezt a szigetet. Ehhez pedig erő kell és mágia, ha már hadseregünk nincsen. Még szerencse, hogy egy zacskó pirkitünk megmaradt.
Tompika nyelt egy nagyot, aztán gyorsan elterelte a szót.
- Én má’ csiná’tam monolitot, de hijába, me’ úgysenem figyelmezik ránk. Sokat próbá’tam. Le se to’jja a fejünket az öreg - mondta, és nekifogott, hogy kőkésével meghámozzon egy hatalmas, dinnyeszerű gyümölcsöt. - Hijába imáztam nekije egész nap. Még áldoztam is vó’na, aszt semmi.
Otoaak ezen elgondolkodott. Furcsállta a dolgot, de nem igazán volt meglepve. Azok után, hogy odalenn abban az istenverte, halott labirintusban az összes térmanipulációs mágia csődött mondott, már semmin nem tudott igazán csodálkozni.
- Jól van. Most pihenek, holnap pedig felderítjük a környéket - ásított egy nagyot. - Hullafáradt vagyok. Ha pirkadat előtt felébresztesz, istenünkre mondom, kieresztem a véred!

Otoaak dühöngött.
- Mondd azt, hogy nem igaz! Mondjad, mert leszakítom a fejed!! - sziszegte, és úgy szorította tanítványa nyakát, hogy annak kidülledtek a szemei.
- Ne... ha... ra... guggy... - tátogta a halálraítéltek beletörődő sóhajával Tompika. Nem ellenkezett. Ha eljött a vég, hát itt van. Minek elszaladni előle? Szemei előtt sokszínű karikák éledtek, és utolsó gondolatával elmormolt egy imát istenéhez.
A káoszpap azonban mégsem teljesítette be, amit elkezdett. Hirtelen elengedte a fajtársát, és hátat fordított neki. Karba fonta kezét, és elbámult a tenger irányába. Próbálta elfojtani feltörekvő ordíthatnékját, aztán egyszer csak vége lett. Furcsán érezte magát, mint a koldus, akinek váratlanul ölébe hull egy teli erszény.
- Köszönöm, hogy mégsenem ő’té meg...
- Te agyalágyult! Idióta vadbarom! Mindent elpocsékoltál, minden reményünket! Chara-dinnak célja volt velem, és ezt célt most miattad nem tudom elérni! Legszívesebben... - hörögte Otoaak, aztán ráébredt az igazságra. Legszívesebben vadászna... vagy halászna, mint régen, mikor nagyapjával halfogó túrára mentek a folyóra. Igen! Ehhez volna kedve! Na és Chara-din? Ki az a Chara-din?
A káoszpap megijedt saját gondolatától. Elkerekedett szemekkel meredt a maga elé. Aztán elhessegette magától a kételkedés foszlányait, és szigorú arcvonásokat erőltetett magára. Mikor megfordult, már újra a régi Otoaak volt. Az a káoszpap, aki senkire sincs tekintettel, aki éppúgy kiontja saját hittársai életét, mint bárki másét, aki gyűlölettel néz mindenre, ami a jóságnak akár csak a szikráját is hordozza... a trollét, aki kis híján megölte fogadott testvérét...
- Bocsáss meg nekem, Tompika - bukott ki a száján, még mielőtt végiggondolta volna, mit is tesz. Aztán csak állt mozdulatlanul, és nem értette, miért mondta ezt. Tompika azonban odaugrott hozzá és átölelte a nem teljesen tiszta elméjűek végtelen szeretetével.
- Oto! Szeretlek, drága dezsvérem! - zokogta, és úgy szorította mesterét, hogy annak beléropogtak a csontjai.
- Jól van már! Engedj el te ártány! - rázta le magáról Otoaak, aztán arrébb lépett, mert a végletekig elérzékenyült Topmika a földre ürítette a hatalmas tokmányában felgyülemlett anyagot, hogy aztán csillogó, hűséges kutyatekintettel pislogjon felé.
A káoaszpap megcsóválta a fejét. Valami nagyon nem volt rendjén ezen a helyen! Érezte, ahogy lassan minden megváltozik, s a megszokott medréből új irányba téved.
- Jól van! Rakodj ki mindent! Meg akarom nézni, mi maradt a felszerelésből. Aztán összepakolunk, és addig megyünk, amíg értelmes lényeket nem találunk. Megnézzük a lábnyomokat is, amiket találtál. A terv egyszerű. Ha rátalálunk egy falura, vagy városra, vagy mit tudom én, mire, azt leromboljuk, és a lakóit leigázzuk. Mi mást akarhatna Chara-din?
- Aszt’ akkó’ te lesze’ a király? Ugye, Oto? Királyok leszünk?
- Azok, testvérem, királyok!
- És én is király leszek, Oto, én is? Csak egy kicsike faluba, ren’be’, Oto? Csak egybe...
- Te is király leszel, mint én. Nagy király!
Ennyiben maradtak, aztán néhány perccel később Otoaak bosszúsan legyintett.
- Hát... Nem lesz túl egyszerű királlyá válni, ha csak a csupasz seggünk van, Tompi! Se normális fegyvereink nincsenek, se hatékony varázslataink.
Egy marék kaktusztüske, pár szem fekete gyöngy, hat üres ugarhéj, néhány madártoll, négy pular kristály, három jégszív, fél tucat kaktuszbogyó, és egyetlen Szent Kehely, az alján lötyögő néhány csepp isteni könnyel. A tanítványa által gyűjtött sokféle bogyót Otoaak azonnal széttaposta, amint volt ehhez elegendő ereje, mondván, nem tudhatják melyik, miféle ronda mérget tartalmaz, így ez volt minden.
Páncéljuk egyáltalán nem volt, sőt, még lábbelijük sem. Ezeket Otoaak egy erős bőrzsákba varrta, amit a hátára szíjazott. Azzal igazán nem számolhatott, hogy az egészet zsákostul fogja leszakítani róla a manatölcsér ereje. Kitépte a fülbevalóikat is, nyakukból a drága medálokat, és a gyűrűiken kívül minden varázserejű ékszerüket elveszítettek. Még a megmaradt ruháik is cafatokban lógtak róluk. A mágiaörvény őrült szívóhatása semminek sem kegyelmezett. Fegyverekkel sem álltak sokkal fényesebben. A vámpírtőrt Tompika nagy becsben tartotta, mivel mesterétől kapta ajándékba, ezért az a varázskomponensek között vészelte át az utazást. Az őstroll agyalót pedig, amint a súlyzót is, szintén a tanítvány ragaszkodásának köszönhették, hisz úgy szorította mellére azokat, mint fuldokló a szalmaszálat.
Az erdő egyre sűrűbb lett, ahogy közeledtek a tenger felé. A meredek hegyoldal is megenyhült, és egyre lankásabbá vált. Az aljnövényzet jellege is megváltozott, és dús-zölden burjánzó lapulevél-rengetegből, szúrós karmaival marasztaló, ágas-bogas bozótossá alakult.
Otoaak vadászni akart, de nem nagyon volt mire. A legnagyobb termetű jószágok is alig-alig érték el egy újszülött garokk malac méreteit, ráadásul fürgék voltak, és fenemód ügyesek, ha menekülésre került a sor. Tompika gyűjtött egy marék kerek követ, és talált parittyának alkalmas növényi hajtást is, a kezdetleges eszköz azonban nem volt elég hatékony a toronymagas fákról alácsüngő liánerdőben.
A hegyről lefelé haladtak, arra, amerre Tompika a lábnyomokat látta, de persze nem találták meg őket újra, így némi indulatos mérgelődés után a mester kitűzte az új célt: irány a tengerpart! Sötét este lett, mire kibukkantak az erdőből.
- Ez olyan gyönyörű! - kiáltotta Tompika, és a látvány valóban csodálatos volt. A tenger felől langyos szél fújt, állandó moraja, mint egy alvó óriás horkolása, állandó alaphangot festett a sirályok sikítása, és a gyorsan érkező szürkülettel éledő ismeretlen állatok ezerféle kiáltása alá. A sötét víztömeg valahol a végtelenben találkozott azzal az izzó sárga sávval, ami még a nappalból megmaradt.
- Tüzet kell raknunk. Holnap halászunk, és elindulunk... - forgott körbe a mester, - arra!
Csak ekkor vették észre. Ha Otoaak nem mutat teljesen véletlenül pont feléje, elkerüli a figyelmüket. A hajóroncs olyan méltósággal tűrte a hullámok ostromlását, hogy még halálában is képes volt hatalmat sugározni magából. Gigantikus faóriás volt, egy büszke tengeri ragadozó dögevőktől megtépázott hullája.
- Ez egy ryuku hajó! - jelentette ki Otoaak. - Mégse rakunk tüzet, inkább visszahúzódunk az erdőbe. Holnap utánajárunk ennek a dolognak, és lehet, hogy úszunk is egy kicsit. Azon a hajón még egy csomó fegyver lehet!
- Jajaja! Meg kincsek is! Aszt hogyan fogunk e’osztoszkodni, he? Megin’ minden a tijéd lesz, nekem meg marad a szeméttye?
A káoszpap fülig érő szájjal vigyorgott. A remény furcsa jószág. Akkor okozza a legnagyobb fájdalmat, ha elveszik, s ha végül mégis megkerül, úgy hízeleg, mint egy elkényeztetett öleb.
- Holnap megverekszünk velük azokért a kincsekért! Ha kell ezer ryuku kutyát is agyontaposok egy valamire való csizmáért, vagy mellvértért. Ha pedig kincset találunk, felezni fogunk. Bizony, ahogy testvérek között szokás! - lelkendezett, és olyan izgalom járta át, mint kalandozó életének első néhány hónapjában oly sokszor. Az ismeretlen kaland csábítása szépen, lassan feltöltötte bensőjét erővel, és akarattal. Végre irányt kapott a gyűlölet, és célpontot a gyilokvágy...
- Ez az! - rikkantotta hittársa, azzal kikapta a kezéből az agyalót, és meglengette azt. - Hó’nap akkó’ maj’ nagy csatába megy Tompika, Chara-din legesleghatalmas harcosa, büdös rijukukat ölni, jó sokat! Hé, te Oto! Aszt’ mé’ nem megyünk má’ mostan?
- Nyugalom, barátom. Ide haditerv kell, mégpedig alapos! Most pihenünk, és erőt gyűjtünk, hajnalban pedig támadunk!

Brilliáns terv. A baj csak az, hogy nem volt kit megtámadni. Mikor az utolsó vízbe nyúló sziklaszirtet is megkerülték, és elébük tárult a főváros romhalmaza, mindketten megdöbbentek.
- Hát... nem is tudom, Oto. Sze’ntem itten má’ nem lakik senkise.
- Körülnézünk, aztán kimegyünk arra a roncsra - biccentett Otoaak a hajóóriás maradványa felé. - Nem tudom, miért süllyedt el, de gyanítom, hogy van ott még, amit le lehet nyúlni.
Az öbölben tucatnyi kis halászbárka roncsa meredezett elő a vízből, és ahogy tekintetük átfogta a látványt, mindketten megérezték a szomorú, végérvényes elmúlás hangulatát.
- Itten nagy bunyó vót - vélte Tompika, és mestere egyetértően hümmögött, miközben lassan bandukoltak a márványlépcsős kikötő felé. Sehol nem láttak semmiféle mozgást. Az egymáshoz biggyesztett lapostetős, fehérre meszelt házacskák többsége romos volt, tetejük beomlott, vagy leégett. A hegyoldalba vájt lépcsősorokat itt is, ott is hatalmas repedések csúfították el, és mindenfelé látni lehetett azokat az alaktalan fekete foltokat a kövön, melyekben csak az avatott szem ismerhette fel azonnal a nem túl rég kiontott vér maradékát.
A szélső házak között bűz terjengett. A trollok szaglása legalább tízszer élesebb az emberekénél, mégsem fintorogtak, ugyanis a kifinomult érzékelést - szerencsére - erős gyomorral toldotta meg a Teremtő. Hamar rátaláltak a hullaszag forrására. Egy szerencsétlenül járt katona teteme okozta, ami két épület közé szorult. Otoaak a fejét csóválta.
- Hogy a káoszba tudott oda bemenni? - töprengett. - Olyan, mintha a házak mozdultak volna egymás felé, és azok passzírozták volna össze. Még sosem láttam ilyesmit.
- Én se nem láttam még. Jaja - helyeselt buzgón a tanítvány. Mivel a rejtély nem oldotta meg saját magát a tanácstalan nézelődéssel, inkább folytatták az óvatos felderítést. Kísérteties egy hely volt a halott város. Bár szorgos kezek eltűntették a holtakat, egyiküknek sem voltak kétségeik afelől, hogy itt rengeteg vér folyt el nemrég.
Mikor az apró házacskák közül kibukkantak egy kisebb térre, a gyanújuk megerősödött. Egy porig égett kalyiba mellett eldeformálódott, összeolvadt páncéldarabokra bukkantak. Mikor Tompika odébb rúgta, elszenesedett csontok potyogtak ki belőle.
- Na, ennyit arról, hogy a bennszülöttek nem tudnak varázsolni... Ez egy ryuku mellvért, Tompi - aggodalmaskodott Otoaak, és körbesandított. - Nem szeretnék kelepcébe sétálni. Ha itt rohannak le minket, nincs hová menekülni.
Ha lehet még sokkal elővigyázatosabban osontak tovább, de semmi sem történt. Mindenfelé megtalálták egy pusztító, fékevesztett mágikus erő nyomait. Néhol szénné éget, karvastagságú indák szorultak rothadó tetemekre, másutt sokemeletnyi mély földhasadékokból áradt felfelé a dögszag, megint máshol sav marta krátereket, villámtól szaggatott fákat, és porrá robbantott ostromgólemeket találtak. A lakóházak kivétel nélkül, mind üresen álltak. Sehol egy edény, vagy ruhadarab... Mintha mindent, ami az életben maradáshoz szükséges, elhurcoltak volna innen.
Otoaak egy órányi meddő kutakodás után feladta a reményt, hogy bármi értékeset találjanak. Tekintete ekkor a lépcsősor legtetején büszkélkedő templomszerűségre tévedt.
- Gyerünk fel oda, Tompi! Ott biztos találunk valamit. Ha mást nem, tán valami magyarázatot - bizakodott, és nekifogtak a kaptatónak.
Néhány teraszon hatalmas katapultok álltak. Egészen furcsán építették meg őket, és csak nyomokban emlékeztetett a híres gnóm feltalálóról, Gheigfeirsertiku-ról elnevezett "gegserti-féle" hajítógépre, amit Ghallán széles körben használnak a csatamesterek. Az elsőnél még megálltak, és apróra megszemlélték, de az utána következőknél már csak egy-egy futó pillantásra méltatták az otromba szerkezeteket.
Ahogy egyre feljebb jutottak a korlát nélküli, széles lépcsősoron, úgy váltak a kalyibákból szépen kimunkált, takaros házikók, tornácos, majd emeletes házak, végül pazar paloták. A helyi arisztokrácia (legalábbis ők így sejtették), nyilván rangjának, és pénztárcájának megfelelően költözött egyre magasabbra. A házak ajtaján megszaporodtak a fafaragások, a csillogó fémlemez-rátétek, és díszes kopogtatók. A padlót itt már gyakran fedte csiszolt kő a döngölt föld helyett, és néhol, a zsebkendőnyi méretű belső udvarokon már szökőkutakat is felfedeztek.
A templom előtt húzódó kőmellvédes teraszra keskeny lépcső vezetett fel, ám mielőtt felléptek volna az első fokára, egyszer csak mindketten megtorpantak. Valami leírhatatlan borzongás futott végig rajtuk. Egymásra néztek. Tompika megvonta a vállát, és máris indult volna előre, ám mestere megfogta a karját.
- Várj! Én megyek előre - közölte ellentmondást nem tűrő hangon, és megropogtatta nyakizületeit. Tompi ábrázatán széles vigyor terült szét, mert felismerte a mozdulatot. Otoaak harc előtti, megszokott "bemelegítését" látva, egyből izgalomba jött.
- Na végre! - rikkantotta, és meglengette furkósát. - Má’ aszittem, hogy sohase nem fogunk csatározni!
Mindketten észlelték azt a nyugtalanító érzést, ami odafentről áradt, de nem törődtek vele, hisz egy vérbeli kalandozó a közelgő veszélytől csak még vakmerőbbé válik. Óvatosan araszoltak felfelé, és Otoaak kétszer is kénytelen volt rámordulni tanítványára, mivel amaz olyan szorosan volt a sarkában, hogy kis híján fellökte a nagy igyekezetében.
A templom hatalmas, kétszárnyú faajtaja félig nyitva állt. Csend volt, de ez a csend inkább volt baljóslatú, mint megnyugtató, és a hátborzongató érzés fokozódott, mikor meghallották a neszt. Mintha egy szentségtelen kapu szürcsölné halk mormogással magába az evilági anyagot, hogy aztán átokádja fertelmes teremtményét a dimenziókapun. A trollok újfent egymásra néztek. Otoaak a válla fölé emelte az őstroll agyalót, készen arra, hogy lesújtson vele, akármilyen iszonytató rémség is törjön elő odabentről.
- Mijazisten lehet ez, Oto? - suttogta Tompika, kiszáradt szájjal.
- Fogalmam sincs, de mindjárt kiderítjük - súgta vissza a káoszpap, és a tenyérnyi vastag ajtóhoz lépett. A zaj erősödött, és fura, elfojtott hörgés-morgás keveredett belé. A szörny artikulátlan hangja! Ám a végén mintha értelmes szavak formálódtak volna belőle.
"Hadd kezdjem újra az elejétől!"
Puff! Otoaak berúgta az ajtószárnyat, aztán megdermedtek. Erre az iszonyatra egyikőjük sem lehetett eléggé felkészülve. Egy alig egy méter magas, vénséges-vén, fertelmesen ronda öregasszony caplatott feléjük... teljesen meztelenül! Ezt a látványt még az egyébként igen erős idegzetű harcosok sem bírták elviselni, és rémülten hátráltak ki a teraszra.
- Mi az anyádat bámulsz, te gülüszemű, ocsmány tetű, he? Hogy a rothadás essen abba a lepcses pofádba, téged ismerlek! Otoaak vagy, hogy a férgek rágják szét a beledet!
- Nyanya - nyögte a főpap, és egy újabb lépést hátrált, a tanítvány pedig olyat látott, amit még addig sohasem: a mester arcára kiült a félelem! Tompika értetlenül bámult. Az öregasszony fonnyadt teste okozta első sokk után, ő máris készen állt, hogy útjára engedje felgyülemlett harci kedvét.
- Vigyázz, Tompi, nehogy hozzáérj! Ez a förtelem Ghalla legkegyetlenebb sorscsapása! Kilopja a gyomrodból a reggelidet, ha nem vigyázol!
A banya megállt előttük, és a szégyenérzet legcsekélyebb jele nélkül vágta csípőre a kezét. Sőt! Még neki fogott kéjesen somolyogni.
- Óh! Ezt bóknak veszem, fiúkák. De nekem nem kell ám ilyen szépen udvarolni. Tudom, hogy tetszem nektek. Ne is tagadjátok, mert elárul a gerjedelmetek! - csücsörítette össze az ajkait, majd beletúrt hosszú sörényébe. - Csak tudjátok, kicsit ideges vagyok még az utazás miatt. Azt az előbb, igazándiból nem úgy gondoltam ám! Az új testemben mindig kényelmetlenül érzem magam, mert olyan fura tapintása van a bőrömnek... - mondta, és megborzongott, miközben két kézzel simogatta meg löttyedt emlőit. A trollok gyomra felkavarodott. - De ti mi a kórságot kerestek itt?
Mikor Otoaak első döbbenetéből magához tért, leengedte fegyverét, és hanyag mozdulattal a pucér vénasszony felé intett.
- Eridj testvér, és csapd le nekem ezt a szipirtyót! Istenünk örülni fog az áldozatnak.
Tompika nem várta meg, hogy mestere megerősítse a parancsot, felordított, hogy beleremegtek a templom falai, és meglengetve furkósát, futva indult Gunymák anyó felé. Mikor a nekromanta felfogta, hogy ennek itt már fele se tréfa, elsikoltotta magát, és félrevetődött a hatalmas testű harcos útjából. A mágiával felerősített félelem csak akkor hatásos, ha már eleve jelen volt az áldozatban, akármilyen kicsinyke mértékben is. Tompika azonban hírből sem ismerte a félelmet, egyszerűen nem tudta, hogyan kell félni! Erősen korlátolt felfogóképessége csupán addig ért el, hogy egy nálánál kisebb, kiszolgáltatott helyzetű teremtményt kell agyoncsapnia, mestere szavának engedelmeskedve. A többi gondolkozni valót inkább meghagyta másnak.
A sikoly tehát lepergett a troll elméjéről, ám a sikamlós testű vénség hiába volt háromszor idősebb ellenfelénél, még delíriumos álmából felriasztva is fürgébb volt, mint a káoszpap. Úgy ugrándozott ide-oda a márványpadlón, mint egy füsttalpú pattogóegér, és tán egész nap eltartott volna a fogócska, ha Otoaak közbe nem avatkozik.
A káosz szava fertelmes varázs, és igazán hatékonyan használni tán csak a leghatalmasabb éjfattyak képesek, ám mikor az átok megfogant az életéért futó mestertolvaj lába így is megbicsaklott a hatására. A tudósok úgy vélik, a káosz éppúgy jelen van minden élő és élettelen anyagban már a teremtetése óta, akárcsak a rend. A vér apró cseppjei is kiismerhetetlen összevisszaságban áramolnak ereinkben, az álmaink is megmagyarázhatatlan, kusza képeket alkotnak néha, és érzelmeink is majdhogynem kiismerhetetlenek. Leah főpapjában is jelen lehetett a káosz, mert Otoaak varázslata a földre taszította őt. Úgy érezte minden belső szerve egyszerre kiszakadt a helyéről, és kölcsönösen felcserélődtek egymással. Öt métert csúszott a kőpadlón, mire a falhoz csapódva megállapodott. Megpróbált feltápászkodni, miközben bő sugárban vért, és epét hányt.
- Rohadnál meg, te átkozott! - fröcsögte erőtlenül. - Mit érsz el vele, ha megölsz, te gorombillaivadék, mi? Egy óra múlva már új testet alkotok magamnak! Az én lelkem halhatatlan, míg el nem érkezik az időm, te ostoba! Nem tudod, hogy a Csontarcú kegyeltje vagyok?
Otoaak egykedvűen lépkedett közelebb, és a manó fölé magasodott.
- Dehogynem tudom, csakhogy nem érdekel. Most szépen elcsacsogod, hogy mit keresel itt, ezen az istenek háta mögötti helyen, és gyorsan taszítlak át uradhoz az árnyvilágba. Ha viszont hülyítesz, minden csontod eltöröm. Szépen, egyesével. Hidd el, Nyanya, így, vagy úgy, de megtudom, amit akarok.
A tolvajnő megpróbált odébb mászni, de Tompika rátaposott a bokájára. Éles, bántó reccsenés hallatszott.
- Áááá! - sikított az öregasszony. - Ezért mind a kettőtöket feláldozlak, rohadt kurafik! Átkozottak!
- Nézd... Én hajlandó vagyok eltekinteni a múltban történt kisebb... no... hogy is mondjam, na... ez az! Az incidenseinktől. Neked az a dolgod, hogy ellopkodj ezt-azt, nekem meg az, hogy kitekerjem a nyakad, ha módomban áll. Hát most módomban áll, banya. Megdöglesz, és ha ezerszer támadsz is fel, ezerszer foglak összepasszírozni, mivel utállak, és kész.
Tompika merő szorgalomból csavart egyet mázsás tappancsán. Újabb reccsenés hallatszott.
- Jól van, te állat! Elég! Mit akarsz tudni? Nekem semmilyen titkom sincs!
- Miért vagy itt?
- Leah iderendelt.
- Ez ócska szöveg! Másodszor kérdezem: miért vagy itt? - Otoaak enyhén megemelte a hangját.
- Mondom, hogy Leah küldött, valami Koronáért vagy miért. Azt kell ellopjam. Itt őrzik, ezen a szigeten! Most már mindent tudtok! Szállj már le a lábamról, te görény!
- Sze’ntem hazudik a rusnya - vélte Tompika, és arra készült, hogy a másik lábával is rálépjen az árnymanó valamelyik végtagjára, de tétovázott, mintha nem tudná eldönteni, melyik is legyen a célpont.
- Miért nem küldte akkor értük árnyangyalait, a fantomokat, meg a többi efféle, túlvilági lidércet? Miért egy rozzant öregasszonyt küldött? Pucéran... Piha!
- Azért mert: ...hajnal érkezik, ha véget ér az éjjel, a halál nyomában lépeget az élet...
Otoaak későn eszmélt.
- Vigyázz! Varázsol! Csapd le, Tompi! - lendítette az agyalót, de társa épp ekkor szánta el magát, hogy a bal kéz lesz az ideális vallató végtag, és előrelépett. A varázsfegyver jókorát csattant a troll harcos hátán.
- Héé! Esztet meg most mié’ kaptam, he? - méltatlankodott Tompika.
...nem bánok semmit, amit hátrahagytam, vedd el Uram, kérlek, amit tőled kaptam...
A káoszpap félrelökte értetlen tanítványát, és újra ütésre emelte a fegyvert, de már nem sújtott le vele. A boszorkány feje félrehanyatlott. Halott volt. Leah papjai nem csak feltámadni képesek, de meghalni is, ha úgy tartja kedvük.
- A káoszba!! Hogy lehetsz ekkora állat! Mostantól egyetlen nyugodt éjszakánk se lesz, te tulok! Ott lesz a nyomunkban ez az átkozott, amíg csak élünk! - kiáltotta Otoaak, és a bunkót indulatában teljes erőből a falhoz vágta. A nehéz tyrex-csont fegyver feje tenyérnyi mélyen szaladt a mészkőfalba, beleragadt, és úgy meredt elő belőle, mint valami óriási ruhafogas.
- Mit csiná’tam má’ megin’, mester? Én csak tiporgattam nekije a lábát. Nézzed! Így tiporgattam - mutatta a harcos, és csak úgy recsegtek a bordák a talpa alatt.
- Hagyjad, Tompi! Ennek semmi értelme. Igazat beszélt a szipirtyó. Hamarosan újra testet ölt, és bosszút fog állni. Nem lett volna szabad hagyni, hogy meglépjen. Fel akartam áldozni Chara-dinnak. Ha a Káoszúr bekebelezi a lelkét, akkor nem játszik többé kísértősdit, az már biztos!
Tompika még mindig nem értett semmit, de nem mert vitatkozni. Mestere az állát vakargatta.
- Vajon igazat beszélt? Te mit gondolsz?
- Én asztat gondulom, hogy itten lehet, hogy tanálunk még valamit, aszt’ szét kéne nézni – közölte Tompika, és nekifogott, hogy a vámpírtőrrel megszabadítsa őszes varkocsától a holttestet.
Csak most néztek körül igazán.
- Olyan, mint egy ispotály. Itt emberek feküdtek... - vélte Otoaak, és szaglászva, kissé előre hajolva beljebb indult. - Igen, betegek és sebesültek. Nézd a vérnyomokat, Tompi! Látod?
- Jaja, látom - helyeselt amaz, miközben nekifogott, hogy kifeszegesse a falból kedves bunkóját. - Mit is ke’ nézni?
- Hát nem látod? Itt egy mágus villámnyalábokat lőtt szét. Idenézz! Itt állt, ezen a helyen! Látod? Nézd a nyomokat a falon! Ott, ott, meg amott. Sugárirányban vannak. Még nem is láttam ilyet! Nem tudnak varázsolni... persze! Akkor ez itt mi volt? Szentelt vizet fröcskölt szét? Még hogy nem tudnak... Tiszta hülye vagyok! Manapság már mindenki tud varázsolni - morfondírozott magában a troll ahogy keresztülsétált a termen. Az egyik faragványokkal, és festményekkel díszített kőoszlopnál megállt.
A falfestmény egy csatajelenetet ábrázolt. Fura, bronzmaszkos figurák ugráltak körül valami szörnyeteget (talán sárkányt?), a háttérben pedig egy ragyogó entitás ült aranyló trónon. Egyik kezében villámnyalábokat tartott. Otoaak körbejárta az oszlopot.
- Ezek itt nyilván az őslakók lehetnek - mondta, mikor Tompika melléje lépett. - Legyőztek valami szörnyet, és ezt ábrázolja ez a kép.
- Na és? - vonogatta a vállát a tanítvány. - Inkább siessünk, aszt mennyünk ki a csónakhó’, mer’ má’ eléggé megéhesettem erre a nagy verekedésre!
Egyikük sem vette észre a hátuk mögött ellépdelő gigantikus árnyéksárkányt, és a hátán lovagoló aprócska árnymanót. Nem is vehették, hisz az evilági lenyomatuk oly halvány volt, hogy csak tágra nyitott mentálszemmel lehetett volna felfedezni őket. Ahhoz pedig tényleg különleges érzékszervek szükségeltettek volna, hogy az árnymanó szűnni nem akaró átkait megérthessék.

A templom éppoly üresen állt, mint a lakóházak. A falfestmények kezdetleges technikával, tompa színekkel készültek, és a mozaikpadló ábrái is meglehetősen suták voltak. Az épület belső nyúlványában talált kupolás szentély viszont komoly jártasságot feltételezett az építészet területén, hisz ezt a megoldást holmi fákon ugráló bennszülöttek nemigen alkalmazhatták. Otoaak a látottak alapján újfent átértékelte a sziget őslakóiról alkotott véleményét.
Mind a ketten utálták a vizet, és nem csak meginni, de úszni is benne. Tompika ráadásul még igencsak az elején járt a hallá válás hosszadalmas útján. Szerencsére a tenger csendes volt, és ahogy kikerültek a partközeli ellenáramlatból, már könnyebben haladhattak.
A hajó a kikötőöböl határvonalánál vesztegelt, pont ott, ahol a hullámokat megszelídítő szirtek két oldalról óvó árnyéka megszűnt. A hajóroncs túloldalát már a zabolátlan óceán ostromolta szüntelen.
Hatalmas bestia volt! Oldalával fordult a kikötő felé, és a tengerfenékig süllyedt ugyan, mégis legalább öt méter magasan tornyosult a fuldokló úszóbajnokok fölé. Már jó messziről kinézték maguknak azt a csónakot, amit a szerencsétlenül járt katonák csak félig tudtak a vízre ereszteni. A csónak orrába rögzített kötél kitartott, ám a hátulsó elszakadt, s most az úszó alkalmasság félig lógva, félig lebegve csapkodta a hajótestet, kitűnő lehetőséget biztosítva a trolloknak.
A mászásban mindketten járatosabbak voltak, mint a vízi sportokban, így csakhamar felkapaszkodtak a fedélzetre. Szörnyű látvány tárult elébük. Oszlásnak indult tetemek hevertek mindenfelé.
- Ezek mind ryuku katonák, sehol egyetlen bennszülött hulla! - töprengett Otoaak. - Mi a káosz történhetett velük? Mintha egymást mészárolták volna le...
A káoszpap körbejárta a fedélzetet. Valami magyarázatot keresett, vagy bármit, ami hozzásegíthette volna ennek a rejtélynek a megfejtéséhez. Tompika pedig, mint a gondolkodás nagymestere, csak hümmögött, és mivel úgy vélte, édes mindegy ki ölte meg a katonákat, ő inkább lelkendezve fogott neki a hullafosztogatásnak. A kalandozók a parton hagytak mindent, ami hátráltatta volna őket az úszásban, vagy aminek árthatott a tengervíz. Tompika sem viselt mást, csak rongyos vászongatyáját. Mikor már nem fért az ölébe a sok összeszedett kacat, pedig még a hóna alá is dugott egy-egy csizmát, tanácstalanul toporgott egy ideig, aztán az egészet lehajította.
- Vágj egy darabot a vitorlából, te tulok, és kösd bele - röhögött vissza mestere a fedélköz ajtajából, aztán eltűnt a sötét nyílásban. Tompika, mintha isteni szikra pattant volna ki elméjéből, leszaggatta az egyik vitorlát, és megújult lendülettel látott munkához.
Otoaak lassan mozgott, bár biztos volt benne, hogy nincs élőlény a hajón, hacsak nem a víz alá került raktérben néhány tengeri ragadozó, vagy dögevő... Mindenesetre magához vette az egyik halott légiós buzogányát. Aprócska ütleg volt, nem olyan remek fegyver, mint amilyenek forgatásához szokott, de nem most volt itt az ideje ezen fanyalogni. Ahogy beljebb lépett, és elapadt a feljáratból beszűrődő fény, az infralátás igéjét hívta segítségül. Az öldöklés a fedélközben is folytatódott, mert pár kitekeredett pózba meredt matrózt, és katonát itt is talált. Mintha mindannyian megőrültek volna...
Átkutatta a legénység szállását, és egy nagy halom értékes dolgot talált, amit mind egy vászonzsákba gyömöszölt. A függőágyak, és a padlóhoz rögzített utazóládák alapos tervezésre utaltak. Eddigi kalandozásai során Otoaak nem sokat törődött a ryuku birodalom fenyegetésével, és még egyszer sem akadt össze idegen katonával. Mindezért eléggé elnagyolt elképzelése volt a Császár hadseregéről. Képzetlen, gyenge, életképtelen figuráknak gondolta őket, amelyek csakis azért lépnek Ghalla partjára, hogy a kalandozóknak legyen kit lemészárolni. Most azonban látva a felszerelésüket, és azt a precizitást, ahogyan a csatahajón minden apró tárgynak pontosan meghatározott helyet találtak, makacsul befészkelte magát egy gondolat az agyába: Lehet, hogy ez a népség mégis csak veszélyes? A káoszpap jól ismerte a yaurr hadvezetést, a katonákat, és parancsnokaikat. Ha összehasonlította a városőrök közmondásosan laza fegyelmét, és parancsnokaik léha életmódját ezzel... Még szerencse, hogy egy nagyobb, egységes flotta nem indult még a Királyság ellen - gondolta, és fogalma sem lehetett róla, mi zajlott le az utóbbi napokban Roxat falainál.
Az alsó fedélzet víz alá került, és valahogy nem fűlött hozzá a foga, hogy egy szál ágyékkötőben bemerészkedjen az ismeretlenbe. Ráadásul komponens hiányában a víz alatt való lélegzést biztosító mágiáról is le kellett mondania. Így aztán, kénytelen-kelletlen visszafordult, és felslattyogott a fedélzetre.
Tompika eközben már egy egész hegyre való "hűdejó dó’got" hordott halomba a kiterítet vitorlavászonra. Otoaak lemondóan fújta ki a levegőt, és újfent elgondolkodott rajta, vajon nem hibázott-e, mikor ezt a félkegyelműt a szárnyai alá vette.
- Csak egy csónakunk van te vadsullár! Hogyan akarod ezt mindet kivinni a partra?
Tompika megtorpant, és értetlenül vizsgálgatta a nagy halom páncélt, kardot, és egyéb fémholmit. Aztán megvakargatta kopasz fejét, és elmélyülten megszívta az orrát. Hát... tényleg nem sokat válogatott. Az egyik díszes csizmaszárból például még az előző gazdájának leszakított lábszára meredezett elő...
- Aszondod, hogy nem ke’ ez minnyá?
- Azt mondom, hogy nem kell huszonhat mellvért kettőnknek! Szedj össze egy-egy kesztyűt, csizmát, nadrágot, és a többit, mindkettőnknek, meg valami lőfegyvernek valót, nyílvesszőt, ilyesmit, de csipkedd magad! A többit itt hagyjuk. Ha ékszereket találsz, azt is hozd, majd megvizsgálom őket, hátha akad köztük, ami mágiát hordoz.
Tompika megigazította a derekára csatolt hét-nyolc fegyverszíj egyikét, aztán bólintott, de közben olyan pofát vágott, mintha arra kérték volna, vágja le mindkét kisujját.
Otoaak keresztül csattogott a fedélzeten, és a kormányállás alatt lévő lejárathoz vonult. A tiszti szállásokat kereste, mivel ott gazdagabb zsákmányt remélt. Nem is kellett csalatkoznia. A szűk folyosóról nyíló aprócska kabinok valóságos kincseskamrának bizonyultak. Ám alig hogy nekifogott a pakolásnak, Tompika veszett kiabálásba kezdett odakinn.
- Mi az a... - gurult dühbe a káoszpap, és mérgében levágta a degeszre tömött málhát. - Agyonütöm ezt az idiótát! - fújta fel magát, és kiviharzott a kabinból. Aztán valahogy egy csapásra elpárolgott a tanítványa iránt érzett indulata, mikor felfogta mi zajlik épp. Tompika úgy ordított, mint akit nyúznak, miközben veszettül hadonászott egy ryuku buzogánnyal, így próbálva távol tartani magától a zombikat. A katonák holttestei megelevenedtek, és állhatatosan cammogtak felé, egyre szorosabb kört alkotva körülötte.
- Rohadjatok meg! Megmondtam, hogy hagyjatok békén! Most majd meglátjuk ki nevet utoljára! - rikácsolta egy rekedtes öregasszony hang valahonnan a tatfedélzet irányából, s fenyegetőzése hisztérikus röhögésbe fulladt.