|
Olvasószoba Vissza a tartalomjegyzékhez
Versenyfutás XXI. Ghalla, Yaurr Királyság, déli tengerpart
Emella még figyelte a túlsó partot egy ideig, aztán leengedte íját, és behúzódott a fák árnyékába. Nem tudta, mi történt odaát, sőt abban sem volt biztos, hogy történt-e valami egyáltalán, de hallgatott a megérzéseire, és a kíváncsiság felett győzelmet aratott az óvatosság. Bár nem bujkált benne igazi félelem, azért nem akart egy orvlövész céltáblája lenni.
A kalandozók jellegzetes felszerelése szépen elrendezve, nem sokkal távolabb hevert. Egy erősen elhasználódott, jól megtömött málhazsák, egy bőrből varrt nyereg, néhány friss vízzel feltöltött tömlő és egy földbe döfött kvazárlándzsa, amit a lány szobainasnak használt, s felaggatta rá a páncélját. A sokat látott, kövér sullár egykedvűen tépkedte a dús füvet, és rá se hederített a királyi gőggel mellette elvonuló nagymacskára. Megszokta már a ragadozó jelenlétét, és nem tartott tőle, hiába villogtatta rá a szemeit amaz. Emella letérdelt, és szeretettel túrt bele hűséges tigrise bundájába. Becézgette kicsit, és begyűjtötte a babusgatásért járó hangos dorombolást.
- Jól van, Rémcica, rögtön megyünk tovább, csak felöltözöm - két kezébe fogta a szörny busa fejét, és egy cuppanós csókot nyomott az orrára. A tigris talán megalázónak találta ezt a gesztust, mert megrázta a fejét, tüsszentett egyet és sértődötten elkocogott. A lány jót mulatott rajta, és nevetése bejárta az erdőt.
Lassan öltözött, hisz a ruhák, és a nehéz málha csupán szükségszerű kolonc voltak a számára. Legszívesebben pőrén járta volna a világot, ahogy Természetanya megalkotta őt, ám tudta, hogy a környék veszedelmes, testét így védelmezni kénytelen, és az egyszerű népek is megütköznének mezítelenségén. Persze a bőr-, szőrme- és vászondarabokból saját kezűleg barkácsolt ruhái nem sokat takartak. Jobbára csak arra szolgáltak, hogy a fegyverek hevederjei, és a zsák keskeny szíja ne vágja a bőrét, olyasmire, mint az alanori divat, a lány semmit sem adott. A lábára rövid, kecses szabású bőrcsizmát húzott, kezét adamantitból kovácsolt kesztyűbe bujtatta, homlokára pedig egy furcsa, szörnymotívumokkal gazdagon díszített koronát illesztett. A dalebgad vértet át kellett alakítatnia az alanori kvazárkovácsnál, hogy tekintélyes méretű kebleit ne préselje túlságosan össze a kemény páncél. A sárkánytőr hüvelyét egy zafírköves erőöv tartotta, vállára pedig egy átlátszó, hártyaszerű köpenyt kanyarított, ami minden mozdulatára más és más árnyalatát mutatta a kéknek.
Az ékszereket hagyta utoljára. Elsőként a virágszimbólumot akasztotta a nyakába, hogy ez a csöpp medál büszkén hirdesse ország-világnak: hordozóm Sheran kegyeltje, aztán a varázsgyűrűk következtek, és sorba mindazok az ékszerek, miket a kalandozók Ghallán nagy előszeretettel viselnek.
Emella nem volt hiú, annak ellenére, hogy tisztában volt kivételes külseje minden nyilvánvaló előnyével. Haját nem kényszerítette zsinórok, csatok közé, hagyta, hogy a szél szárítsa meg, és szabadon a hátára omoljon. Nem használt tükröt sem, mert nem volt miért belenéznie. Pedig ha megtette volna, egy barna szemű, keskeny, dacos ajkú fitos orrú szépséget látott volna benne.
Mikor a málhát a sullár nyerge mögé fektette, és már épp indulni készült, a hatalmas nősténytigris előrontott a rejtekéből, és egy dühödt hördüléssel elszáguldott a druida mellett, hogy kissé odébb máris eltűnjön a sűrűben. Az általában nyugodt természetű nagymacskától szokatlan volt ez a kitörés, és ismeretlen veszély közeledtére figyelmeztetett.
- Hívd vissza a macskád, különben meg kell ölnöm! - a férfi hangja a tigris acsargását is túllicitálta. Nem lehetett ryuku katona, sem varkaudar, az már ebből az egyetlen mondatból is kiderült.
- Rémcica! Vissza! - kiáltotta a lány, és előreszegezte kvazárlándzsáját.
- Gyertek már le a fáról, nyavalyások! Nem látjátok, hogy nem bánt? - hangzott újra.
Mikor a hátráló éjvadász nyomában kibukkant a fák közül Gáldor, fegyvertelenül, a félelem legcsekélyebb jele nélkül, a tekintetük találkozott.
- Ebben azért ne legyél ennyire biztos... - közölte hűvösen Emella. - Ha nem hívom vissza, egy-két alkatrészed már a gyomrában volna.
Gáldorban bennrekedt a levegő.
- Én... én nem... találok szavakat... - nyögte megbabonázva.
Emella szája gúnyos mosolyra húzódott, de azért apróra megszemlélte a lovagot, és nem kerülte el figyelmét a nap-szimbólum sem. A jóság és fény papjától nem volt oka tartani, ezért lassan leengedte fegyverét.
- És én is üdvözöllek, téged, ismeretlen, én Emella vagyok. Bár a férfinek illenék először bemutatkoznia, úgy látom, a te agyad még percekig a gatyádban kóborol. Szoktak úgy is emlegetni, hogy a Bombázó, de nem igazán rajongok az ilyen lealacsonyító a ragadványnevekért...
- Bocsásd meg, kérlek, faragatlanságom. Gáldor vagyok, szolgálatodra. És hidd el, nem állt szándékomban bámulni téged... - jött zavarba a lovag és elkapta tekintetét.
- És ugyan miért nem? Ugyan! El sem tagadhatnád a gerjedelmed! Amúgy meg nincs okod szégyellni vágyaid, nincs ebben semmi meglepő. A férfiak egytől-egyig kiszámítható ösztönlények. Nyilván te sem vagy különb az átlagnál - Emella legyintett, és máris menni készült, ám ebben a pillanatban előcsörtetett a két gnóm is a bozótosból. Raia papja még időben észbekapott, és gyorsan elébük ugrott.
- Nyugodj meg, Emella! Velem vannak - hadarta, és csillapítóan emelte fel kitárt tenyerét. Szükség is volt a mozdulatra, mert a lány szeme felszikrázott, és döfésre emelte lándzsáját. Aztán így maradt, ugrásra készen. Teste megfeszült, és harciasan figyelte kéretlen látogatóit. Éjtigrise szorosan mellé simult. Talán saját testével akarta védelmezni az övét.
Egy hosszú percig aztán senki sem mozdult, míg Emella megértette, hogy látogatói nem akarnak az életére törni.
- Na, akkor én megyek is! És nem, én egyáltalán nem örülök, hogy megismerkedtünk. És nem, nem fogjuk egymást újra látni. Nem, nem fogok jelentkezni, és egyáltalán semmiféle kapcsolatot nem akarok veled. Ki nem állhatom a nyálcsorgató kanokat! - mondta, és kiköpött. - Nos, pá, urak! Gyere, Rémcicus, itt hagyjuk ezeket a ronda bácsikat...
Gáldor nem tudott betelni a látványával, és mikor tekintetük véletlenül összevillant, beleborsódzott a háta.
- Várj! Merre mégy? Elkísérhetnénk...
- Na, még csak az kéne! Nagyobb zajt csaptok, mint egy garokk csorda! Egyedül megyek!
Nyeszlett végre kilihegte magát annyira, hogy meg tudott szólalni.
- Annyit azért kinyöghetnél, babám, hogy köszönöm! Ez a lovag megmentette az életed, még ha te nem is érdemelted meg.
Emella megvonta a vállát.
- Még ha igaz is lenne, amit kétlek, akkor is ez a legócskább szöveg, amit valaha hallottam. Azt hiszitek, hogy meglestek egy pucér lányt a tóban, aztán az rögtön hanyatt dobja magát, ha lihegve oda köszöntök neki? Szánalmasak vagytok... - mondta, aztán lándzsáját a földre támasztotta, és baljával furcsa mozdulatot tett. Intése nyomán alig észrevehető örvény támadt, ami felkapta az elszáradt fűszálakat, apró kavicsokat, ágdarabkákat, és mindenünnen egybegyűjtötte a port is. Az örvény kiterebélyesedett, és úgy kerülgette a lányt, mint egy leszállni készülődő keselyű a dögöt. Aztán Emella egy bájosnak szánt mosolyt villantott a felderítőkre, kantárszáron ragadta a sullárt, és elindult a sűrűbe, Dél felé. Éjtigrise könnyed léptekkel kocogott a nyomában, de azért aggodalmaskodva hátra-hátranézett néha, míg teljesen el nem tűnt a szemük elől.
- Parancsnok, hallgass rám, hagyd a csudába! Olyan ez a tyúk, mint egy szépen fénylő alma, aminek a belseje rothadt - mondta Kiongreindu. - Ne is reménykedj, soha nem fog közel engedni magához. Ismertem épp elég hasonló szukát. Verd ki a fejedből.
- Lehet, hogy igazad van, de mi azért utána megyünk... Bár kalandozónak látszik, nem hiszem, hogy képes volna megvédeni magát egy ryuku cserkészrajjal szemben - vélte. Úgy beszélt, mint egy álomkóros. Révetegen indult a lány után, le sem véve tekinteté arról a pontról, ahol az beleveszett a porfelhőbe.
Nyeszlett legyintett.
- Hagyd, csak, ecsém. Szerintem teljesen belezúgott. De nem csoda. Hosszú volt ez a négy és fél hét. Ha Grenda egy kicsit is kedvesebb volna, már én magam is...
- Micsoda? Grenda meg te? Ez hihetetlen! Én meg még azt hittem, hogy az a halvérű giliszta utál téged - háborgott a bicskás.
- Hát ez az! Nagyon is utál. Más nőt meg már hetek óta nem láttunk. Bár ott volt az a dilinyós varázsló... Tudod, az a mutáns a táborból.
Gáldor hangja úgy csattant végig rajtuk, mint az ostorcsapás.
- Felzárkózni, tohonya göcsörtök! Nem mondom még egyszer!
A két gnóm egymásra nézett, és úgy húzták el a szájukat, mintha egymás tükörképét játszanák, de azért fürgén megiramodtak a parancsnok nyomában.
***
Roxat sorsa megpecsételődött, és immár nem volt más, mint egy újabb sárba tiport virág a ryuku hadsereg csizmatalpa alatt. A külsőváros romokban hevert. Felbecsülhetetlen érték veszett kárba, pótolhatatlanul. Ha egy utca túl szűknek bizonyult, ha egy szökőkút, fasor vagy erkély került az idegenek útjába, egyszerűen eltaposták, lerombolták azt. A gyönyörű, csöppnyi parkok, melyek igazgyöngyként simultak a város kagylótestébe, kiszáradt, megfakult, halott ligetekké váltak. A százéves házak tetején meredező, üszkös gerendák a dögevők által hátrahagyott, lerágott bordák látványát idézték. Néhol legyek rajai dongtak egy-egy rongykupac fölött, hogy a közeledő biztos lehessen benne, honnét ered a mindent átható bűz, másutt sarkából kifordult ajtók, összetört cégtáblák és porrá zúzott szobrok jelölték a hódítók útját. A külváros kivérzett, meggyalázott hullájában nyughatatlan nyüvek módján mozogtak az idegenek.
A menekülő ostromteknős sem kerülhette el végzetét, és a teteme mellé még egy szakasz ryuku katonáé is került, ám Bohmer nem érzett elégtételt. A hangokra figyelt, melyek az utca vége felől jutottak el hozzájuk.
- Most törtek be a várba - mondta, mikor az arkangyal melléje ereszkedett a kövezetre. Az éteri jelenség, komoran bólintott.
- És neked mi a szándékod, lovag? - kérdezte csendesen.
A parancsnok végignézett kimerült katonáin. Tudta, hogy a halálba is követnék őt, ám azt is, hogy saját végzetét nem háríthatja át rájuk.
- Meg kell próbálnunk összeszedni azokat, akik még idekint maradtak. Csak együtt van esélyünk! Aztán ha már elegen vagyunk, a kisebb, leszakadó egységeket...
Sotydo türelmetlenül közbevágott, s hangjában mély keserűség bujkált.
- Bohmer, térj észre! Ha kitörünk a főtérre, saját íjászaink szednek le minket. Ennyi volt, és nincs tovább. A várba nem lehet bejutni, idekint pedig már nem tehetünk semmit. Azzal, hogy feláldozzuk magunkat, nem segítünk a roxatiakon!
Bohmer hosszan vívódott. A vár felé fordult, és pallosa rázkódott a kezében, ahogy a tehetetlenség elemésztő dühével szorította a markolatát. Az utca kanyarulata csak egy futamodásnyira volt, és a romok fölött még innen is jól látszottak a fellegvár karcsú minaretjei, a mágusok fekete tornyán lobogó ezüstszín zászló, és tisztán, túl tisztán hallatszott a csatazaj is.
- Urunk azt parancsolta: "Gyűjts sereget, menj délre, és tartóztasd fel az idegeneket, amíg csak lehet." Küzdöttünk. Sokat elpusztítottunk, de erőnk kevésnek bizonyult. Ha Roxat elesik, tovább fognak menetelni Északnak, és Alanort ostromkörbe zárják. Igazad van, barátom, itt már nem segíthetünk. De a sereget újraszervezhetjük! Már nem kell Borax pénze, és nem kellenek a menlevelek. Lesz elegendő önkéntes ezek nélkül is! Sokan lesznek, tán ezren is, akik csak irányításra várnak... Harcolni fogunk, amíg csak tart erőnkből, ahogyan azt megfogadtuk az Ő színe előtt!
Bohmer Kair, miközben beszélt, visszafordult társaihoz, és csodás változáson ment át. Uralkodni tudott tomboló harci kedvén és lassan leengedte pallosát. Mintha elfújták volna homlokáról az utóbbi napok egyre mélyülő ráncait. Újra parancsnok volt, büszke vezető, aki nem ismeri a lehetetlent. A kétségek helyét átvette a magabiztos határozottság. Visszanyerte tartását és magával ragadó, karizmatikus kisugárzását. Kezét lovagtársa vállára tette és sorra a katonák szemébe nézett.
- Mondjátok, harcosok, velem tartotok-e eme dicső csatába? - kérdezte, és azok egy emberként kiáltottak fel:
- Veled tartunk!
Raia angyala fejet hajtott a kapitány előtt.
- Nagy tettekre vagy elhivatott, lovag, immár belátom! - mondta. - Urunk hitt benned, én nem, de elfogadtam döntését. Jöttem, mert ide küldött. Most azonban már hiszem, hogy érdemes vagy az Úr bizalmára. A sors kereke szeszélyesen forog, hol lassan, hol gyorsan, mint a szél. Minél távolabbra veted a jövőbe tekinteted, annál homályosabb a kép, ami elébed tárul. Istenünk felkészített rá, hogy döntésed szerint akár a halálba is elkísérjelek téged, és derék legényeid. Ám felkészített arra is, hogy mit tegyek, ha megőrzöd hited, és helyesen döntesz majd. Halld hát Urunk szavait általam, úgy, ahogyan ő azokat elsorolta nékem:
"Bohmer Kair hite, és akarata erős. Vezetőnek, katonának termett, s a sorsa, hogy élete alkonyán, dicsőségben, és hű harcosai körében lelje halálát e kor végén, egy mindent eldöntő, hősi csatában. Ám ahogyan tisztán látom előre az évezredek titkait, úgy sűrű köd lepi még a holnapot. Roxat bizonnyal megmenekül, és az idegenek invázióját a halandók meg fogják állítani, ám a sötétség délről továbbra is fenyeget.
Bohmer kapitány! Hű lovagom vagy, büszke vagyok rád. Parancsomnak álltál, mikor papjaim zöme süket maradt szavamra. Megcselekedted azt, amire csak kevesen lettek volna képesek. Harcod most, e város falainál, véget ér. Ám Délen még nagy szükség van kardod erejére. A halhatatlanok egymáson áttaposva igyekeznek megszerezni egy titokzatos ereklyét, minek természetét még csak nem is ismerik. A papok egymás ellen fordulnak, a világ felbolydul, a természet rendje pedig káoszba torkollik. Meg kell szerezned a Teremtő koronáját, mielőtt bárki más birtokolná azt!"
Az arkangyal a kardjával ezüst ívet rajzolt a kis csoport fölé, és továbbfordulva még kétszer megismételte a mozdulatot. A fénylő körívek derengő kupolává olvadtak, és mielőtt bármelyikük felfoghatta volna, pontosan mi is történik, tótágast állt velük a világ, és a következő pillanatban egy hatalmas erdő árnyékos méhében találták magukat.
- Keressük meg Gáldort, lovag, hogy hajnalban elhagyhassuk Ghallát - mondta az angyal, és szélesen vigyorgott.
***
A várfal megbontásával a védők a magasabb pozíció halvány előnyét is elveszítették. Az újabb és újabb réseken betódultak a gólemek, megvetették lábukat, és irányítóik nem fukarkodtak a varázslatokkal. Bár sok idegen harcos esett el a roham alatt, elapadhatatlannak látszott az utánpótlás. Úgy szivárogtak be a vár belsejébe, mint ahogyan a gyorsan hűlő vér terül szét a havon. Egyre nagyobb területet birtokoltak, és keményen meg is tartották azt. A yaurr hadsereg maradéka hátrálásra kényszerült.
Moloch, és a Pusztítók úgy harcoltak, mint a sarokba szorított patkányok. Nem törődtek saját életükkel, vagy azzal, hogy mi lesz egy-két perc, netán egy óra múlva. Számukra csak az aktuális ellenfél létezett, aki döfésre emelte dárdáját, vagy vágni készült kurta pengéjű szablyájával. A Pusztítók három-négyfős csoportokba tömörültek, és igyekezte védeni társaik hátát. Saroktól-sarokig hátrálva vonultak vissza a fellegvár felé, és bár egyre fogyatkoztak, megpróbálták kizárni agyukból az elhulló bajtársak látványát. Nem volt más választásuk, mint félelem nélkül szemébe nevetni a halálnak.
A troll berzerker cséphadaróként forgatta Thor pörölyét, baljában pedig újra és újra megvillant a varázsfényű harci kalapács, melyet Thorgain király számára kovácsoltak a törp mesterek még valamikor az óidőkben. Ütései nyomán szilánkokra hulltak a veszett őrjöngéséhez mérten ólom-lassú gólemek; és szétfröccsent páncél, pajzs, sisak a védelmükben bízó katonák testével együtt. Moloch tombolt. Észre sem vette, hogy combjából egy törött vessző meredezik, és csupasz felsőtestén már megszámlálni sem lehetett a gyorsan záródó sebeket. Üvöltött, és bömbölésével még a hozzájuk csapódó, holtfáradt, reményvesztett yaurri katonákból is kicsikarta az utolsó rohamot. A hódítóknak minden talpalatnyi területért kiontott vérrel kellett fizetniük, és az utcakő már terítve volt az elesettekkel.
Aztán az egyik saroktól már nem volt hová hátrálni. A belsőváros zegzugos utcalabirintusa a ryukuknak hozott szerencsét, és sikerült bekeríteniük a maréknyi önkéntest. Moloch nem a haláltól félt, hisz még három véráztatta d.e.m. fityegett az övén, de katonáit nem hagyhatta sorsukra!
Mikor már minden remény elveszett, hirtelen megszólalt a mágustorony zengőkürtje, s egy hosszú pillanatra mindenki megdermedt, támadó és védő egyaránt. Minden szem a város fölé magasodó, ezerszínű varázsburokban pompázó hagymakupolára tekintett. A körbefutó árkádsor oszlopsora mögött a Mágusszövetség varázslómesterei kántáltak, és a fellegvár tűtornyán megjelent a Borax család címeres lobogója!
- Samael eljött! Itt a segítség! Megmenekültünk! - hallatszott mindenfelől.
Moloch hamar felocsúdott, és legényeire ordított.
- Támadjatok! Küzdjetek! Küzdetek!! - a végsőkig elcsigázott katonák pedig erőt merítettek az ellenség bizonytalanságából, Ghourtr zengőkürtjének csontcsiklandozó hangjából, és a parancsnok félőrült tombolásából. A troll harcos-pap üvöltve rontott a légiósok közé.
Eközben pár sarokkal feljebb, végre megnyílt a térkapu.
A belsőváros házai egymás hegyén-hátán összezsúfolva nem sok szabad helyet hagytak az utcácskák számára. Az ostromteknősök nem tudtak a várfal mögé kerülni, a ryuku katonák, és varázslók pedig kiváló célpontot nyújtottak az erkélyek, és lapos tetők mellvédjei mögül felemelkedő íjászok számára. Az elreteszelt ajtók mögött reszkető, halálra vált civilek közül, most mindenki előtört, aki csak képes volt fegyvert ragadni. Erőt merítettek a kürt szavából, mely körbezengte a várost, és minden más zajt elnyomott. Asszonyok és gyerekek óvakodtak az erkélyekre, és emeleti ablakokba, hogy az idegenekre zúdítsák, ami csak a kezük ügyébe akadt. A fellegvár tornyaiból nyílzápor zúdult a felbomló alakzatokra. A katapultokból kilőtt hatalmas kőkoloncok ellen pedig semmilyen varázsvédelem nem nyújtott menedéket.
Roxat kétségbeesett népe mindent egy lapra tett fel.
A mágustorony nagykapuja kitárult, és az előléptető lovasok a lefelé kanyargó, macskaköves utcán vágtába csaptak. Samael herceg járt az élükön kivont pengével, aranyvértben, s utána a csataménjeiken mind a Korona Bajnokai. Aztán még sokan követték őket, a yaurr földeken kóborló zabolátlan, törvényt, és regulát el nem ismerő kalandozók közül. A Naplovagok hófehér tabardja úgy hömpölygött, akár az ezerszer elátkozott hóvihar. Kopjáikon napkorongos zászlók lobogtak, és büszke tartásuk bármilyen hadseregénél nagyobb erőt sugárzott. A Becsület Harcosai következtek ezután, felvonultatva a soraik közé állt Tudatok kalandorait. A Viharlégió harcedzett veteránjai, a Pöröly Rend harcművészei és az Északi Druidák természetpapjai egymást követve masíroztak elő a térkapuból. Aztán a Vasalt Bunkók terelgették elő quwarg-hadseregük, majd érkeztek az Ezüst Kígyók mestervarázslói, és a Tharr hitű mágus-papok, a Földelem Urai.
A kalandozókról ellenállhatatlan erő áradt, és bár nyergeik alatt a legkülönfélébb hátasok loholtak, egyvalamiben tökéletesen egységesek voltak. Önként jöttek, a saját akaratukból, hogy vérüket áldozzák egy országért, ami sosem fogadta be őket igazán, és mostohán bánt velük, de amit immár ők is, mindannyian a hazájuknak tekintettek. Alig százegynéhány kalandozó érkezett, s úgy tűnt, pusztán ennyiből áll a felmentő sereg, ám aztán elővonult a legkülönösebb kompánia, amit csak valaha is a hátán hordott e föld.
Trollok, árnymanók és emberek meneteltek békésen elvegyülve egymás közt. Senki fia meg nem mondta volna, ki melyik Tudathoz tartozik. Ahányan voltak, annyi félék. Némelyek nevetgélve beszélgettek, mintha csak hétvégi tazunka-vadászatra indulnának, mások meg elmélyülten memorizálták leghatékonyabb varázslataikat, és volt olyan is, aki egyszerűen aludt a nyeregben! A legtöbben azonban ügetésre fogták hátasukat, amint előbukkantak a szűk átjáróból, és máris vizsla tekintettel, meztelen karddal, sújtásra emelt pöröllyel keresték az ellenfelet, hogy minden tudásuk, és harci kedvük kiéljék az idegeneken.
Erdauin Testvérisége, így nevezték magukat. Sunyi manók, keményfejű trollok és büszke emberek. Békében megfértek egymás mellett Raia és Dornodon hívei, tolvajok és harcos-papok, mágusok, nekromanták és pszi-mesterek... hisz mindannyian kalandozók voltak. Egymás fogadott testvérei.
Samael délben érkezett, de mire az alkony leszállt, Roxat már ünnepelhetett. Közel kétezer hadifogoly, és majd’ ötször annyi halott az ellenfél oldalán... s csupán néhány sebesült kalandozó - ez volt a csata mérlege. Ghalla megmutatta végre, milyen hősöket is nevelgetett kebelén láthatatlanul. Hisz a Tűzvihar óta eltelt tíz év alatt egynémely kalandozó szinte félisteni hatalomra tett szert. Most pedig nem egy, s nem is pár tucat magányos portyázó szállt szembe az idegenekkel, de több mint háromszáz veterán csapott le rájuk. S akiknek a vadon gyilkos szörnyei, a démonok földjének megpróbáltatásai, a tűz és a halál síkjának fertelmes entitásai nem tudtak gáncsot vetni, azoknak pár ezer halandó katona, néhány tohonya gólem, és lomha ostromteknős nem jelentett gondot. Köztük a csekélyebb tudásúak is mesterei lehettek volna a ryuku vajákosoknak, s az igaz istenek legmagasabb rangú kegyeltjei is mind közülük kerültek ki.
A büszke inváziós had szánalmas maradéka Dél felé iszkolt, és Samael herceg megtiltotta az üldözésüket.
A trónörökös a széke mögött állva, a háttámlán nyugtatta a kezét.
- Hölgyek, és urak! Ez a mai este legyen az örömé, hisz Roxat, hála az isteneknek, lám, fennmaradhatott. A holnap azonban a gyászé, mert számlálatlan áldozatot hozott Ghalla, és ezernyi hű katona adta életét ezért a sikerért. Holnapután pedig újjá kell építeni a várost, hogy méltó lehessen a saját múltjához. Szomorú napokat éltünk, de úgy tűnik, vége a lidércnyomásnak...
A nagyteremben körbefutott egy asztalsor, négyszögben követve a fal vonalát. Körötte férfiak és nők ültek, ám még többen voltak azok, akiknek nem jutott hely, s társuk, párjuk, bajtársuk mögött állva hallgatták Samael herceget.
A terített asztalon ínycsiklandó étkek, sült húsok, halak, kenyér, s kalács, mindenféle sütemény és ital sorakozott, ám azokhoz senki sem nyúlt. A drága porcelán, és a nemesfém evőeszközök hiába csillogtak az óriási gyertya-csillár fényében. Valahogy senki nem merte megtörni a pillanat varázsát.
A herceg jobbján Fren Horghart, a városi tanács soros vezetője ült, balján pedig Jovi Haaren, a yaurri gyalogság főparancsnoka. Aztán sorra következtek a tanács tagjai, a mágusok küldötte, a katonák, és a városőrök különböző tisztű és rangú vezetői. A király fia némi szünet után csendesen folytatta a beszédét.
- Mint arról már beszámoltam, Alanor ostroma véget ért, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Miután nem sikerült a varkaudarokkal fegyverszünetet kötnünk, és erőinket a sáncokról a fővárosba vontuk vissza, falvaikból a szörnyek Alanor köré gyűltek. Majdnem egy időben érkeztek az idegenek teknőseivel, és - szerencsére - kölcsönösen ellenségnek tekintették egymást. Az inváziós sereg nagy része elvérzett a varkaudarokkal folytatott csatában, a maradék pedig nem képviselt akkora ütőerőt, hogy a várost be tudta volna venni. Az egyetlen gondot a ryuku istenek papnői jelentették, de erről már beszéltem.
A jelenlévők között halk pusmogás kélt a szavai nyomán.
- Látom, hogy sok-sok kérdés maradt még megválaszolatlan, ám én ahelyett, hogy a hadvezetés baklövéseivel, és a politika hibáival untatnálak benneteket, barátaim, mielőbb szeretném eloszlatni kétségeiteket. Atyám felhatalmazott rá, hogy ígérjek, és adjak a Királyság védelmére kelt kalandozóknak bármit, amit megegyezésünkben méltányosnak találunk. Halljam hát, mit kértek, honvédő harcosok, önként vállalt áldozatotokért cserébe?
A kalandozók egymásra néztek, s ki-ki a hozzá közelebb lévővel kezdett pusmogni. Nagy sokára aztán egy törpe férfi emelkedett szólásra, bár így, a székére felállva sem került sokkal magasabbra. Levette szarvas sisakját, és maga elé, az asztalra állította. Beletúrt kissé zilált hajába, megigazította szakállát, aztán öblös hangon szólalt meg.
- Én Kőfejű Beldor vagyok, és nem kenyerem a szócséplés. A Vasalt Bunkók nevében beszélek, de úgy vélem, tán másoknak is tetszeni fog, amit én ajánlok néked - a kalandozók többsége jóváhagyólag bólogatott, mikor Beldor bátorításért körbefordult. A mokány harcos-pap egyike volt a legelsőként érkezett hősöknek. Neve fogalommá vált, és szinte mindenki jól ismerte őt. - A Közös Tudatoknak megvan a maguk baja, amit csak a mi fajtánk ért meg igazán. A Királyságban olyan törvények kötik meg a kezünk, amit a többségünk nem szível. Például adót fizetünk, amiért nem kapunk semmit.
Többen hangosan helyeseltek.
- A kalandozók csak egymáshoz tartoznak, nem illünk mi a városi népek közé! Adjon hát Borax nekünk helyet országában, ahol minden Tudat saját birtokot állíthat.
A halk morajt már komolyabb zúgolódás váltotta fel. Samael felemelte mindkét tenyerét, mire a jelenlévők elcsendesedtek.
- Nem adott-e atyám várost néktek, törp uram, ahol kedvetekre építkezhettek? Nem adott-e atyám kedvezményt az adó alól, a hozzá hűségeseknek? Nem kaptok-e képzést a király fegyvermesterétől, élelmet, és készleteket a király boltjaiban? Miért kérsz hát olyat, amit kérés nélkül is birtokolhatsz, hős Kőfejű Beldor?
Beldor lemondóan legyintett, és leülni készült.
- Nem ért ez semmit! Gyerünk haza! - morogta.
Ekkor egy kajla bajuszú, kopasz ember férfi állt fel.
- Redyque vagyok, uram, az Északi Druidák választott vezetője. Mi mindannyian jól értjük, mit bajtársam elősorolt, és megpróbálom néked másképpen elmondani, hogy te is értsd meg azt.
- Hallgatlak - mondta a herceg.
- A kalandozók Közös Tudatokba tömörülnek, mint azt te is jól tudod, és e tudatok, mint a miénk is, hatalmas erőket képes birtokolni. Társaink azonban gyakran elmaradnak tőlünk, letelepednek, és családot alapítanak, belefáradva a vég nélküli küzdelembe. Mások elvesznek, s nem kapunk hírt se róluk. Vannak, kik katonának állnak, atyád seregébe, és olyanok is, kik letérnek az együtt taposott útról. Akik viszont maradunk, és harcunk továbbvisszük, úgy éljük meg ezt, mintha testvérünk betegen dőlne ágynak. Hiányuk elcsüggeszt minket, és mély sebeket vág rajtunk. Olyan erőt kérünk hát tőled, uram, ami segít e csoportokat egybetartani.
Samael erősen borzolta homlokát.
- És mit adhatna néktek a Királyság, ami gondotok enyhíteni képes?
Egy fiatal troll férfi elvesztette a türelmét, és az asztalra csapott.
- Ehh! Hát adjál nekünk várat, amit magunkénak tudhatunk! Mit kell ezen értetlenkedni?!
Fajtársa visszahúzta, és próbálta megnyugtatni a Kvazársziklák vezetőjét, Koppány Aga, azonban lerázta magáról a másik troll kezét.
- Várakat akarunk, erődöket, nagy tornyokkal. Minden Tudat építgetné a sajátját, kincstárral, gyakorlótérrel, könyvtárral meg mindennel, ami abba való! Ha ezek a várak a határ mentén állnak, nincs az az idegen hatalom, mi utat találna Alanor falaihoz!
Egyre újabb, és újabb kalandozók ugráltak fel az asztaltól, s lassan mindenki már csak túlkiabálni próbálta társait. Nim’urnimir’Orny, a Mágustanács nagymestere felállt, és széttárta karját. A teremben egyszerre minden hang megszűnt. A kalandozók egy darabig még némán tátogtak tovább, aztán mindenki tudatára ébredt a helyzetnek. Az elf mágusra a varázslat nem volt hatással.
- Kérem, adjuk meg a tisztelet leendő uralkodónknak... - kérte csendesen, aztán megszüntette a bűbájt.
Samael mosolyogva köszönte meg a gesztust, és megköszörülte a torkát.
- Ha jól, értem saját birtokot akartok Közös Tudataitok számára. Igaz? Nos, legyen! Amelyik Tudat részt vett a harcokból, vagy a későbbiekben nagy szolgálatot tesz a Királyságnak, egy birtokot kap határaink mentén. A váratokat magatoknak kell megépítenetek, és sem jobbágyakat, sem földesúri jogokat nem kaptok a közelben lakók felett. Nem kell birtokotok után külön adót fizetnetek, ám kötelesek lesztek hadba vonulni, ha Yaurr érdeke ezt kívánja, s mindenkori királya harcba hív benneteket. Ez így megfelel mindenkinek?
A többség helyeslően bólogatott.
- És miféle "nagy szolgálatra" gondolsz hercegem? Mit kell tennie egy Tudatnak, amely most nincsen jelen, hogy elnyerje e kegyet? - Zsebmetsző Joe, az Árnymenők vezére tette fel e kérdést. Vádlón meredt Samael-re, mintha olyan dolgot kérdezett volna, amire nem lehet helyesen megfelelni.
- Többetek járja az óbirodalom földjét kalandok után kutatva. A régiek területe telis-tele van veszéllyel, s bár politikai hatalom nem vigyázza határait, atyám óvakodik sereget küldeni oda. Ha sikerrel jártok, és megtisztítotok egynémely parcellát az egykori esthar, vagy bo’adhun birodalomból, azt a Királyság bizton saját földjeihez keríthetné. Ezt például "nagy szolgálatnak" nevezném, árnymanó uram.
Jovi Haaren nem tudta tovább türtőztetni magát, és felpattant.
- Hercegem! Ezek a kalandozók iszonyatos erőt képviselnek! Ha várakat építenek, akár a Királyságra is veszélyt jelenthetnek. Egyesülnek, és hadat üzennek majd néked. Megsarcolják a parasztokat, mindenfelé útvámot szednek. Katonáid pedig nem tudnak majd eréllyel fellépni ellenük...
Samael gyorsan válaszolt a parancsnoknak, még mielőtt a teremben az indulatok elszabadulhattak volna.
- Ha ezek a hősök, háborút akarnának viselni Yaurr ellen, már évekkel ezelőtt megtették volna. Közel és távol nincs másik világ, ami befogadná őket. Hadd éljék hát saját életüket, s mi is hadd éljük a miénket - mondta, és a kalandozók felé fordult ismét. - Ma, mint már mondtam, örülnünk kell. Csak a holnap maradjon a gyászé! Igyunk hát a Közös Tudatokra, és Ghalla minden igaz hitű kalandozójára! - azzal felkapta aranyozott kupáját, és a harcosok felé emelte. - Vigyétek hírül a sajátjaitokhoz, Samael, a király fia, ígéretet tett néktek, VI. Borax nevében, hogy várat húzhattok a Királyság határán, mit erővel védelmezhettek, és amire királyotok sosem tart igényt. Igyunk a sikerre, és igyunk a békére, mert tán béke éled végre a halál nyomában!
A kalandozók rikoltozva kapták fel serlegeik a herceg felé, együtt ünnepelve győztes harcot, és sikeres alkut egyaránt.
***
Az arkangyal tündöklő testét rejtőköpeny fedte, és a csuklyát mélyen az arcába húzta, de még így is feltűnő jelenség volt, mert Raia fénye itt is, ott is, óhatatlan kicsorgott az álca alól. Az egyre sűrűsödő félhomályban ennyi fény elegendő is volt ahhoz, hogy valamennyire lássák egymást. Tüzet nem mertek gyújtani, hiszen a fényt palástolni lehet, ám a füstöt aligha. Az erdő csendes volt, és mozdulatlan. Mindannyian az elhangzottakon rágódtak.
- Értem, mit kíván tőlünk az Úr, és fejet hajtok előtte. Hajnalban elfoglaljuk a hajót, az Ő akarata szerint. De hogy lesz azután? Egyikünk sem hajózott még soha... - tamáskodott Gáldor.
- Raia még sosem parancsolt nékem olyat, mit megcselekedni ne volnék képes - felelt a kapitány. Magabiztos volt, mint mindig. - Ha délnek kell hajóznunk, hát délnek hajózunk, és kész.
- És a fanatizmus majd minden gondon átsegít, igaz?
Azonnal talpon termettek. Egyikük sem értette, hogyan volt képes az idegen női hang gazdája ily észrevétlenül közéjük osonni.
- Emella? - kérdezte Gáldor, és nyugtatóan intett a többieknek: leengedhetik a fegyvereiket. - Mutasd magad, kérlek!
- Voltak idők, amikor egy efféle kívánságért átvágtam volna a torkod, lovag - a láthatatlanság delejes leple másféle bűbájokkal is erősítve lehetett, mert még halhatatlan segítőjük előtt is rejtve maradt a nő. Aztán mégis eloszlatta a varázslatot és felfedte magát. - Persze voltak másféle idők is... Mikor egyetlen kőkés volt minden vagyonom, támaszt pedig nem kaptam senkitől. Mikor a pusztában kóboroltam étlen-szomjan, és a hozzád hasonló kalandozók üldöztek. No nem az életemet akarták, nem... Csak a testemet birtokolni!
Az arkangyal felemelte arcát, hogy megnézze magának az ismeretlent. A csuklya alól előszökő fény megvilágította a papnő alakját. Hatalmas zsákot tartott a vállán, míg jobbjában egy biami kvazárlándzsát, és egy hosszú íjat fogott hanyagul. Miután a földre dobta málháját, félreseperte arcából aranyló sörényét. Az önkéntesek még a lélegzetüket is visszatartották, hisz a többségük soha életében nem látott Emellánál tökéletesebb teremtést.
- Engedd meg, hogy bemutatkozzam, szép hölgy. Én Bohmer Kair vagyok, a jelenlévők vezetője. Gáldor már említette neved, de meg kell értened bizalmatlanságunk. Nem vártunk látogatót, még ha az Sheran ily magas rangú druidája is - utalt a nő szimbólumára, és az abból kisugárzó erőre.
A katonák sorra visszaültek a helyükre, csak a parancsnok és Gáldor maradt állva. Az előbbi illendőségből, az utóbbi pedig zavarában. Mikor aztán Emella ráült a zsákjára, Bohmer is lehuppant a földre. Ő sem volt érzéketlen a nő ragyogó szépségére, de lelkét sűrű gondok terhelték, így e pillanatban csak egy újabb kérdést látott a kalandozónőben, nem a férfivágy tárgyát.
- És... és hol vannak a jószágaid? - nyögte ki a Naplovag.
- A Tülköst, a sullárt elengedtem, Rémcicus pedig vadászik... Nagyon okos jószág, elmagyaráztam neki, hogy nem zabálhat fel titeket... Héé! Nagyon mulatságos vagy, tudod-e? Gáldor, ugye, így hívnak? Ahogy ott állsz, és se köpni, se nyelni nem tudsz... Akár hízelgőnek is érezhetném, ahogy pofátlanul bámulsz engem, épp csak a nyálad nem csorog...
Gáldor elvörösödött. Még szerencse, hogy arcát árnyék fedte, ezért ennek senki nem lehetett tanúja.
- Én nem... Én nem akartam... - hebegte. Maga sem értette saját viselkedését.
- Kíváncsivá tettél, Emella. Akár bele is foghatnál, mit kívánsz tőlünk! Az est enyhe, az erdő csendes. Előttünk az egész éjszaka. Untass csak nyugodtan a meséddel! - rendelkezett Bohmer.
- Hm. Hallottam rólad, Bohmer Kair, még Alanorban. Ennyi maradt hát híres seregedből? Csalódtam benned, lovag. Hogyan fogsz engem így elkísérni utamon, ha csupán néhány katona caplat a nyomodban? - a lány egy kendőt vett elő övtarsolyából. Maga alá húzta a lábát, és a kendőt a térdére fektette.
- Úrnőm, kérlek, szánj meg engem,
Testem fáradt, adj hát ennem... - lehunyt szemmel, furcsán ejtette ki a szavakat. Miközben mindkét kezét előre nyújtotta, szinte láthatóvá vált az összeszivárgó mana, és az alkalmi asztalkán gyümölcsök jelentek meg a semmiből. Hatalmas szemű szőlő, öklömnyi barack, lédús körte. - Nem baj, ha közben eszem pár falatot? - tudakolta ártatlanul.
A katonák gyomra kordúlt egyet-egyet. Raia paplovagjai is képesek voltak élelmet teremteni, ám nekik a Napisten többnyire csak sült dolgokat ajándékozott. Kenyeret, kalácsot és saját zsírjában puhult húsokat.
- Miből gondolod, hogy veled megyek bármerre is? Megvan a saját gondom, és utam, amit végig kell járnom. Nem kívánok osztozni sorsodon - mondta keményen a kapitány.
Az angyal olyan csendesen szólalt meg, hogy a közelben ülők is csak alig hallották.
- Pedig kénytelen leszel, lovag. Az Úr említette nékem, hogy segítőt kapsz majd küldetésedhez, ám azt nem, hogy ki légyen az illető. E hölgy a társad lesz, ha akarod, ha nem. Ezt odafönn már eldöntötték helyetted.
- Néha csak egy hajszálnyi választ el attól, hogy cifrát mondjak az égiekről! - fakadt ki Bohmer. - Miért nekem kell mindent utolsóként megtudnom? Nincs beleszólásom a saját sorsomba? Hűségem szilárd, de lelkem háborog! Ezt a druidát most látom először. Mit sem tudok róla! Hogyan adhatnám a kezébe sorsom, és úgyszintén katonáimét?
- Nem kell úgy kiakadni, jó lovag! Én sem tudok sokkal többet rólatok. Csak pár óra telt el, mióta Természetanya megszólított, és hidd el, az én feladatom sem volt sokkal érthetőbb a tiédnél.
A katonák morgolódtak, és egymás közt pusmogtak. Végül Gáldor törte meg ismét a csendet.
- Bár nem mulasztasz el egyetlen alkalmat sem, Emella, hogy éles szavaiddal tőrt ne döfj belém, én mégis örülnék, ha velünk tartanál... - a szégyenlős tónus nem nagyon illett a kemény kiképzőtiszthez.
A lány majdnem megfulladt, ahogy röhögni kezdett, és mellényelt egy magot.
- Hát ez nagyon jó! Gáldor, te belém szerettél! Hihetetlen! Khm-khm... Alig beszéltünk két szót! - mondta köhécselve, aztán váratlanul elkomorult. - Jobb lesz inkább, ha messzire elkerülsz, lovag! Hidd el, nem jársz túl jól velem. Sokan vannak, akik átkozzák a percet, mikor az útjukba kerültem. Megszámolni sem tudom, hányan vallottak már nekem szerelmet. Értsd meg, nem kellesz nekem, se te, se más férfi!
Bohmer komoly hangon vágott közbe.
- Hogy értetted azt, hogy el foglak kísérni téged? Miféle út áll előtted?
- El kell jutnom egy szigetre, valami hajóval. Azt nem tudom, hogy hol van ez a sziget, és nincs hajóm sem. Bár amit hallottam magasröptű tanácskozástokból, abból úgy tűnik, a hajó tán megoldható...
- Parancsnok, tudod, hogy a pokolba is utánad mennék, de ez a nőszemély nagyon belefeküdt a gyomromba! Pedig még épp csak megszoktam látványát... - Sotydo borízű hangjára néhányan helyeslőn morogtak.
- Nem kell szeretned, törp lovag! Segítjük egymást, mert érdekeink úgy kívánják. Ti megszerzitek a hajót, és én eljuttatom a szigetre - nyalogatta a lány a gyümölcsök levét az ujjairól. - Ha megérkeztünk, a szövetségünk véget ér menten. Akkor majd, ha úgy látod jónak, akár párbajra is hívhatsz, hisz látom, szívedben gyűlölet él az embernők iránt...
- Ostoba szuka! Szívből nem gyűlöltem senkit még, de ha így folytatod, te leszel az első, úgy éljek! - pattant föl a paplovag, de társai lecsillapították.
Emella viselkedésén nem látszott, hogy kijött volna a sodrából.
- Hűtsd le magad, törp vitéz, nehogy idő előtt leálljon a ketyegőd! - gúnyolódott. Sotydo remo Tokdo, Raia mindig megfontolt lovagja alig tudott uralkodni magán.
- Nem hiszem, hogy ez a viselkedés volna a hosszú élet titka - mondta Bohmer. - Arra kérlek, táborunktól kissé távolabb verj sátrat, és ne hergeld a katonáimat! Pirkadat előtt egy órával indulunk. Négy gálya és pár bárka vesztegel a part mellett. Mi azonban nem ezekre, hanem, a cirkálójukra pályázunk. Pontosan napkeltekor fog érkezni Nyugatról, mint minden nap. Nem fog lehorgonyozni, csupán bevonja vitorláit, és elcsordogál a nagy gályák mellett. Ha mindent rendben találnak, folytatják útjukat a partmentén Keletnek. Ekkor lépünk akcióba mi. Elfoglaljuk a hajót, és délnek fordulunk. Úti kalauzunk szerint mindössze háromnapi hajóútra vagyunk a szigettől - biccentett az angyal felé. - Én megbízok Urunk végtelen tudásában, ezért nem firtatom sem hatalmad, sem a felkészültségedet. Annyit azonban jegyezz meg, szép hölgy, ha zendülést gerjesztesz, rövid úton felbontom szövetségünk, és hazaküldelek halvérű rokonságodhoz, a tenger fenekére!
A karavella nagyszerű szerkezet. Karcsú és fenséges. Hatalmat sugároz, ahogyan borotvaként szeli a tenger hullámait. A majd’ nyolcvan méteres hajótest elkeskenyedő orrának meghosszabbításaként a legkülönfélébb alakzatokat álmodták a fába a ryuku hajóácsok. Némelyik nyúlvány a narvál tűszarvához volt hasonlatos, egy másik a tentoritto vágócsőréhez, egy a harmadik pedig horgas tövű dárdahegyet formázott...
A hajó a legszélesebb pontján úgy húsz lépés lehetett, és a mellvéd a vízhez sehol sem volt közelebb tíz méternél. A bordázat tűzben edzett gho-gha fából készült, s a halpikkelyszerűen egymásra borított oldallemezeket egy különleges növény, a párka-bokor nedvével itatták át. Az eljárásnak köszönhetően a víz nem volt képes átszivárogni a deszkázat rostjain, és a tengerjáró messziről úgy csillogott, mint a vízisiklók bőre.
A vitorlák, és a tatbástya változatos színei híven hirdették, hogy a hajó melyik flotta kötelékébe tartozik, és melyik tartomány állította ki hűbérura, a Császár számára. A ryuku katonák páncélja is csak első ránézésre tűnt teljesen egyformának. Az acéllemezeket olajban, és vérben edzették, ettől a színűk a mélykéktől az éjfeketéig terjedő sávba került, ám a rögzítő csatok, az övek, a kesztyű és a sisak bélése mind-mind egyedi műalkotás volt, dicsérve a katonák türelmét, és a ryuku kézművesek hozzáértését. A páncélját minden légiós, és gárdista nagy becsben tartotta, és meglehet, hogy már élni sem nagyon volt ereje, ám nem hajtotta fejét álomra, míg a felszerelését makulátlanná nem varázsolta.
A karavella volt a ryuku hadsereg cirkálóhajója. Általában három vagy négy árbóccal, és tizenöt-húsz viszonylag apró vitorlával készültek. Ekkora toló-felület pedig, ha az istenek kegyeltjei megfelelő szelet idéztek a vitorlákba, naponta akár kétszázötven tengeri mérföld megtételét is lehetővé tették. A hajó mindkét oldalán felcsukható rámpa segítette a gyalogosok kihajózását. Az oldalsó dárdavetők, számszeríjak, és a két középütt elhelyezett hajítógép hatékonyan beavatkozhatott bárminemű tengeri küzdelembe. A hajótest három szintje, ha a szükség úgy hozta, ötszáznál is több légióst volt képes befogadni, de helyüket jó néhány ostromteknőssel, és fémgólemmel is kitölthették a parancsnokok.
A tatbástya előterében, valahol félúton a fedélzet, és a hátsó lövészállások között, helyezkedett el a kormányállás. Keskeny lépcsősor vitt fel ide, ám a hátfalból nyíló ajtón át akár közvetlenül is be lehetett jutni a kapitányi szobába. A tatbástya alatt egy szűk folyosóról négy szobácska nyílt. Itt szállásolták el a mágusokat, papnőket, és más magas rangú utasokat. A legénység, ami legalább harminc matrózból, és nyolc-tíz őrszemből állt, elöl, az orrban tudott pihenni, jól elkülönülve a gyalogosok szálláshelyétől. Persze oka volt mindennek. A kapitány nem parancsolhatott a katonáknak, a légiósok parancsnokai pedig nem utasítgathatták a matrózokat.
Csípős hajnal volt. A kecses hajó kihasználva a kedvező áramlatokat, és a kontinens felől érkező hajnali fuvallatot, lustán csobogott tovább. A kapitány a kormányos mellett ácsorgott, és erősen hunyorgott a kelő nap fényétől. Utasítására csak egy keveset kurtítottak legényei a vitorlákon, mert a gigantikus hadigályák jelzőtüzei sárgán lobogtak. Minden rendben volt tehát, minek akkor vesztegetni a drága időt? Egyébként is fontos üzenetek vártak továbbításra! Mielőbb vissza kellett érnie a rossz hírrel a keleti támaszpontra.
A támadás teljesen felkészületlenül érte a katonákat. Az őrség a hajnal bűvöletében, álmosan várta a reggeli váltást, a varázstudók pedig még az igazak álmát aludták valahol a kuckóik mélyén.
Az angyal és a körötte összezsúfolódott ghallaiak egy fénykupola alatt anyagiasultak. A semmiből kerültek a fedélzetre! A kapitány először nem is akart hinni a szemének, aztán ugrott, hogy megkondítsa a vészharangot, de elkésett. Egyetlen pillanat alatt hat vessző csapódott a testébe, szabályosan odaszegezve őt a hátfal deszkázatához. Még megnyekkenni sem volt ideje. Bohmer legényei villámgyorsan szétszaladtak, és a riadókiáltásokat itt is, ott is az őrszemek torkára forrasztották a fürge pengék, és a pontos lövedékek.
Emella felfelé kapaszkodott a lépcsősoron. Hűséges nagymacskája árnyékként követte őt. Az amazon félretolta az átlőtt torkú, még holtában is a küllőket markolászó navigátort, és rögzítette a kormányt. Miután ezzel végzett, hátát a deszkafalnak támasztva lekuporodott a padlóra. Négy megsárgult papírtekercset vett elő tarsolyából, óvatos mozdulatokkal szétgöngyölte azokat, és hozzáfogott, hogy Sheran ajándékát valódi segítséggé változtassa.
Az arkangyal kitárta szárnyait, és felröppent, aztán egy rugaszkodással a hátsó fedélzeten termett. Az őrszemeket megbabonázta a jelenés, a jóság angyala pedig olyan rémisztővé változtatta magát, hogy fegyverre már nem is volt szüksége. Teste látszólag a háromszorosára nőtt, vértől csöpögő agyarak törtek elő a szájából, szemei villámot lövelltek, alakját lángörvények futották körbe... a három íjász a rettenettől még ordítani sem nagyon tudott, csak nyöszörögtek, eldobálták fegyvereiket, és a vízbe ugráltak.
Sotydo, Gáldor és még pár felderítő a tiszti szállások felé csörtetett. Két matróz és egy páncélos őrszem hullája jelölte az útjukat. Mindannyian jól tudták, hogy a másodpercek is számíthatnak, ám a szűk folyosón csak egyesével tudtak mozogni. Az első ajtót Sotydo tépte fel. Falatnyi szoba, négy ágy, kettő-kettő mindkét oldalon. A törpe a kabinba ugrott, meglendítette pörölyét, és a baloldalon fekvő férfi fejét úgy csapta szét, hogy az még csak fel sem ébredhetett. A másodikat is eszmélés közben érte a halál jobbról, ám bármennyire is gyors volt a kalandozó, a két belső ágyon fekvő alaknak volt némi ideje talpra ugrani. Fegyvertelenek voltak, de a törpét ez nem tévesztette meg. Szinte bűzlött az odú a varázsszerektől. Az egyik ryuku vajákos ordítva tőrt rántott, mielőtt a lovag elérhette volna, a pedig másik kapkodva varázsolni kezdett. Az elsietett szúrás elvásott a paplovag vértjén, és Sotydo nem cifrázta! Puszta lendületét kihasználva rontott neki a férfinek, aki hátrazuhant, és nagyot nyekkent a falon. Társa azonban befejezte varázslatát, és az átok furcsán ejtett, idegen szavai ott csengtek a Raia-pap fülében.
- Az anyád! - rikkantotta, mikor érezte, hogy kiszalad az erő a karjából. A pöröly nyelével gyomorszájon vágta a varázslót, s mikor az előregörnyedt, pördített egyet fegyverén, és letaglózta. - Huhh! - fújta ki magát, és megpróbált talpon maradni, ám térdei igencsak reszkettek. A varázslat elszippantotta erejét, és ha nem ül le, szégyen, nem szégyen, biztos összeesik. A falhoz préselt mágus éledezni látszott, de a törp lovag nem várta be, hogy idézésre nyissa a száját, összeszedte magát, és egy felfelé zúgó sújtással szétszúzta az állkapcsát.
Gáldor sem vacakolt túl sokat, szinte beszakította a szemközti ajtót. Az apró helyiségben nehézkes lett volna kardot használni, a Naplovag ezért elő sem húzta azt, mindkét kezében tőrt markolt inkább. Csak egy szemhunyásig tartott, míg felmérte a helyzetet. Teljes súlyát, és minden erejét beleadva a döfésbe leguggolt. A két tőr jobbról és balról a hátán fekvő papnők mellkasába rogyott. A lovag nem vesződött a szegycsontba szorult, egyébként is ócska fegyverekkel, inkább beljebb ugrott. Sikítás. Az egyik papnő megpróbált talpra kecmeregni, de - szerencsére - jóval súlyosabb volt a kelleténél, így Gáldor volt a gyorsabb. Kesztyűs kezével egyszerűen leütötte, és máris átfordult... ám az, aki az imént még békésen szenderegni látszott, eltűnt a szemközti ágyról!
- Hogy az a... Az egyik meglépett! - kiáltotta, aztán mégis csak előhúzta kardját. Óvatosan a takaróba túrt, de sejtése beigazolódott, a varázstudó nem volt ott. - Oh, Raia, ki látod tiszta lelkemet, oldozz fel bűnöm alól, hisz nem tehetek másként! - fohászkodott. Megerősítette lelkét, aztán szíven döfte a leütött papnőt. Lelkét Raia kegyeibe ajánlotta, aztán körülnézett, de máris indult tovább. Társainak minden kardra szüksége volt!
Bohmer aggodalmasan pislogott a fedélköz irányába. Hiába zárták le a feljárót, a katonák egyre nagyobb elánnal próbálták áttörni az elreteszelt ajtót. Varázstudó valószínűleg nem volt velük, de ez igen csak apró vigaszt jelentett. Ki tudhatta, hányan vannak odalenn? Száz, kétszáz vagy több katona? Valahogy nem vágyott e tudásra.
- Még ketten jobbról! - kiáltotta Alaron valahonnan. Bohmer csak a szeme sarkából látta a mozgást, de reflexből lebukott, és a vetőlándzsa nem találta el. Két őrszem rohant feléje. A egyikük igencsak vehemensen hadonászott egy rövid nyelű, tüskés csatacsillaggal, társa kezében görbe élű szablyák táncoltak. Egy sorkatonával, vagy tapasztalatlan tiszttel, sőt, talán egy harcedzett veteránnal is könnyedén elbántak volna ők ketten, de a kalandozókat keményebb fából faragták. A több ezer győztes párviadal rutinját nem lehetett pusztán dühvel, és lendülettel kiegyenlíteni. A parancsnok elhajolt az ütés útjából, és ahelyett, hogy elhátrált volna a vágás elől, megpördült, és a katonára ugrott.
Raia pallosa nem belharcra tervezett fegyver, tekintélyes súlya, és széles pengéje miatt inkább páncélhasogatásra való. Az ideális küzdőtávolsága másfél-két lépés, és ezt mindhárman jól tudták. Csakhogy Bohmer nem véletlenül volt mestere a pallosnak! Hagyta, hogy saját súlya fordítsa ki a kezéből a kardot, aztán markolattal felfelé ügyesen elkapta azt. Balra forgott, s a kardpenge, mintha csak könyöke meghosszabbítása volna, átmetszette a tétovázó katona torkát! A lovag azonban nem torpant meg, hanem lendületét kihasználva folytatta a fordulatot. A megszeppent őrszem ösztönösen emelte védekezésre buzogánya nyelét, ám a kalandozó beleállt a mozdulatba, és a lecsusszanó pengét hirtelen visszapenderítette. Két kézzel markolva a pallos nyelét, a felfelé hussanó, rézsútos csapásba minden erejét beleadta.
Ha valaki kívülről figyelte volna a párbajt, csupán pár követhetetlen villanásokat, egy-két fémpendülést, és elfojtott halálkiáltást foghatott volna fel belőle, oly gyorsan vége lett. Bohmer pedig anélkül, hogy egy pillantásnál többet szentelt volna a földre omló testeknek, tovább lépett.
- Az egyik meglépett! - hallatszott a kabinoktól, ám a lovag senkit sem látott kijönni onnan. Rövid koncentrálással felidézte az auralátás hatalmát, hogy kiélezze érzékeit. Aztán rajta volt a meglepetés sora, mert a lila köntösű papnő közvetlenül előtte lépett ki a valóságba!
A varázslat, amit a ryuku idéző előcitált, nem okozott fájdalmat, csak hátrataszította a kalandozót. Ezt viszont olyan hatékonyan tette, hogy Bohmer tüdejéből kiszaladt a szusz, és hanyatt zuhanva a fedélzetkorlátig csúszott. Alaposan megszédült, de azért menten talpra ugrott volna, ha a papnő újabb igéje eközben meg nem fogan. A varázslat egyetlen szempillantás alatt felére zsugorította a testén viselt fémeket! A valóságban persze nem volt ilyen nagy mértékű az elváltozás, Bohmer mégis így érezte. A vértje satuként préselte össze testét, sisakja pedig majd’ összeroppantotta a koponyáját, s Raia paplovagja úgy üvöltött, mint akit elevenen nyúznak. A bűbáj ugyanis nem elégedett meg ennyivel, ereje nőttön-nőtt, és a fájdalom fokozódott!
Egy sötét villanás, vadállati hördülés, és az átok hirtelen megszűnt. A lovag szédelegve próbált felállni. Ha a korlát nincs kézközelben, biztos el is zuhant volna. A papnőnek nem volt esélye. A kormányállásról érkező Éjvadász hatalmas súlyával a padlóra taszította, és nem elégedett meg ennyivel. A sikítozó, vonagló varázstudót egyetlen torokharapással elnémította.
- Parancsnok! Hat foglyot ejtettünk az őrszemek közül, a többit leöltük. A matrózokat összetereltük az orrban. Miénk a hajó - jelentette Alaron, aztán végignézett Bohmeren. - Elég ramaty állapotban vagy! - aggodalmaskodott, miközben Sotydo is befutott.
- Jól vagyok, barátom. Mi a helyzet a kabinokban?
- Mindenkivel végeztünk, parancsnok, egytől-egyig! - a törp lovag úgy mondta ezt, mintha ez csakis ez ő érdeme volna. - Remélem a fűzabáló is végez hamar, mert az egyik gálya máris vitorlát bontott! Mondhatom elég nagy rajta az izgalom...
Bohmer Emella felé nézett. Az idomított nagymacska épp visszafeküdt a lány mellé, és mint aki jól végezte dolgát, elnyújtózott a deszkapadlón. A druida lótuszülésben kántált, karját pedig úgy tartotta, mintha egy hatalmas, föléje magasodó valakit ölelne át velük.
- Remélem sikerül. Ezzel a gyengécske széllel nem jutunk messzire!
Alig mondta, ki Bohmer ezeket a szavakat, a hajó rándult egyet, és az ácsolat fájdalmasan felnyögött. Mindannyian megtántorodtak, ahogy a karavella meglódult alattuk. Felfelé bámultak de nem láttak semmit, csak azt, hogy a vitorlák hirtelen felduzzadnak, és a kötelek megfeszülnek.
- Légelementálok! - kiáltotta a parancsnok áhítattal. Bár ő sem látott sokkal többet belőlük, mint hideg, vonagló, masszaszerű aurájukat, gyönyörűnek találta őket. Két hatalmas, büszke felhő, öntudattal, és végtelen erővel!
- Jó lenne, ha valaki feltolná ide a hájas seggét, mert nekem jobb dolgom is van, mint tekergetni ezt az izét! - Emella hangja csöpögött a kimerültségtől.
- Majd én! - kiáltotta Gáldor, és már nyargalt is felfelé a karzatra. Az amazon elhúzta a száját, és tett valami megjegyzést, amit azonban elnyomott a hirtelen támadt szél robaja, és a vitorlák csattogása. Az angyal is a kormányálláshoz libbent, és hosszasan magyarázott valamit a Naplovagnak.
- Most már csak a csendes tengerért imádkozzunk... - sóhajtott Bohmer. - Más se hiányozna, mint egy igazi, kemény vihar!
Fonák érkezett a fedélköz felől.
- Főnök, a rijukák mingyá’ kigyünnek! Szerintem vízbe kéne őket dobá’ni egyenkint! Micsinájjunk?
- Valahogy szót kéne érteni velük, és lefegyverezni őket, úgy, hogy lehetőleg egyet se öljünk meg. Véssétek az eszetekbe! Azok ott lenn hadifoglyok, és nem rabszolgák. Ennek megfelelően fogunk bánni velük. Nem ölhetünk meg egy rakás katonát Raia neve alatt! Majd kitesszük őket egy szigeten...
Ebben a pillanatban újabb rándulást érzékeltek, ami ugyan nem volt akkora, mint az előző, és a vitorlákon sem következett be semmiféle változás, mégis egyre gyorsabban haladtak. Bohmer csak sejtette, hogy talán két újabb elementál érkezett a papnő szavára, ezúttal a víz síkjáról, hogy odalenn feszüljenek a hajótestnek.
Gáldor eközben kibontotta a rögzítő köteleket és keményen megmarkolta a kormánykereket. Úgy vigyorgott, mint a kisgyerek élete első aranytallérjára.
- Kapitány! Kapitány!! Add ki a parancsot! - rikkantotta.
Bohmer is vigyorgott, mint mindenki más.
- Délre megyünk, kormányos! Irány Dél!!
Gáldor jobbra tekerte a kormányt. A hajó balra dőlt, és éles fordulóba kezdett.
- Úgy látom, ezzel ellesztek egy darabig... - morgott a törpe. - Gyerünk katonák... Akarom mondani matrózok! Igen... Nos, matrózok, tisztítsuk meg a hajót! Akármerre nézek csak vér, meg hullák! Raia nem nézi jó szemmel az ilyesmit. Dolgozunk, utána meg imádkozunk, és nagy lakomát csapunk!
Az újdonsült matrózok erre a kijelentésre hatalmas üdvrivalgásban törtek ki. Értékeld ezt az olvasmányt!
|