Versenyfutás XX.

12. Fejezet — Raia
Ghalla, Yaurr Királyság, Roxat falainál

- Vigyázz, Qhoui! Mögötted! - üvöltötte Bohmer, de figyelmeztetése elkésett, az apród sorsa pedig megpecsételődött. A gólem egyszerűen eltaposta a figyelmetlen gnóm suhancot, s még csak meg sem torpant menet közben. A lovag szíve összeszorult, de nem volt érkezése gyászolni. Egy teljes ryuku osztag trappolt elő a sarok mögül. Legalább harmincan voltak! Bohmer segítséget keresve nézett körül. Még négy katonája volt a közelben, köztük Sotydo, kinek kezében újra és újra megvillant a mágikus képességekkel felruházott, misztikus fegyver, a Mjölborg-kalapács. A ronccsá vert ostromszobor még egy utolsót rángott a lábainál.
- Ideee! - a parancsnok kiáltására katonái felnéztek, és máris megiramodtak, hogy felsorakozzanak mögötte.
Az utca romokban hevert, egyetlen épület sem maradt épen. A tetőkön, néhol kisebb tüzek lobogtak, dögszag és füst terjengett. A három megmaradt gólem továbbment, irányítójuk talán nem tartotta elég keménynek a kis csapatot, hogy leálljon velük huzakodni, talán komolyabb ellenfélre pályázott. Bohmer feltételezni sem merte, hogy gyávaságból vezényelte volna el a ryuku vajákos az óriás szobrokat. A mágus egy kosárban állt, ami az egyik gólem hátára volt szíjazva. A szivárvány minden színében játszó erőtér vette körül, amit - Kair parancsnok hamar megtapasztalta - közönséges lövedék, vagy nem megfelelően felerősített varázslat nem volt képes átütni.
- Gyertek csak - lengette meg kalapácsát a törpe, aztán magyarázatképpen odavetette a kapitánynak: - Végre normális méretű ellenfelek!
A katonák egyike, egy copfos kobudera, erősen sántított, de társai sem néztek ki sokkal jobban nála. Az önkéntesek teljesen kimerültek. Egyenruhájuk szakadt, koszos és vérfoltos volt. A partraszállás ugyan csak négy napja történt, az eltelt idő számukra mégis egy teljes hónapnak tűnt, mert pihenés nélkül harcolták végig.
- Kitartás! Győzni fogunk! - bíztatta harcosait Bohmer, és máris előkapott egy pirkit-darabkát. Vakító tűzlabda röppent ki markából a kántálása nyomán, s a törpe varázslövedéke sem maradt le sokkal mögötte. A tűzgolyók becsapódása azonban nem okozott igazi veszteséget az ellenfél soraiban. Az elől haladó három katona felemelte pajzsát, amit megbűvölhettek valami módon, hogy ellenálló legyen tűzzel szemben, mert a lánglövedékek ártalmatlanul csorogtak le róluk. Persze néhány tűzfoszlány még így is befröccsent a rohamozó harcosok közé, de az nem volt elegendő a támadás megakasztásához.
Még húsz lépésre voltak, de a távolság rohamosan fogyott.
- Hátra! Teret kell nyernünk! - kiáltotta a parancsnok és komponenst váltott. - Jeget nekik, Sotydo!
Raia paplovagjai csak arra az egyetlen pillanatra álltak meg, amíg útjára engedték varázslataikat. A törpe által megidézett, elemi hidegből gyúrt jégoszlop az idegenek közé rontott, és szétlökte a pajzsfalat, Bohmer pedig az így keletkezett résbe irányította a tenyeréből kilövellő energiafolyamot. Az aranyos fénycsóva, surrogva nyúlt át a távolságon, és ahol a katonák páncéljához ért, átégette, felforrósította azt.
- Maradjatok együtt! Védekezzetek! - tolta gyorsan a hüvelyébe Raia pallosát a lovag. - Sotydo! Mutassuk meg nekik! - üvöltötte, és elővonta a Fényhozót. Az ezüstfényű harci kalapáccsal aztán a szétrebbenő ryuku légiósokra mutatott.
A Fényhozó megszentelt fegyver, s csak a jóságtól átjárt lelkű halandó foghatja kezébe. A rávésett rúnák erőteljes igét rejtettek, mit a lovag parancsszavával gyorsan megidézett. A pszionikus ragyogás fénycsóvája beterítette a katonákat, még épp időben ahhoz, hogy az összecsapás előtti, utolsó pillanatban teljesen elvakítsa az elől csörtetőket.
Bármilyen kimerültek voltak is, bármilyen elcsigázottak, a közelharc felfokozott káosza erőt adott nekik. A védekezéssel a két lovag nem törődött. Megmarkolták a kalapácsokat, és azok vad zuhogással, szaporán feleselgettek egymásnak. Fém csendült meg fémen, csont repedt, s a jajszavakkal együtt mindebből egy furcsa, sokszólamú zenemű kerekedet, ami hátborzongató aláfestésül szolgált a fénypapok tombolásához.
Bohmernek egyébiránt semmi keresnivalója nem lett volna a külső városban. Egy seregével gondoló, bölcs hadvezérnek a térképek fölé hajolva, jól védett főhadiszállásán a helye. Ám Kair parancsnoknak már nem volt hadserege. A dicsőség kurta perceit hamar felváltották a kudarc órái, és a csalódás napjai. Az ágaskodó, büszke trikornis halálra sebzett vaddá változott.
Már a kezdet is baljóslatú volt. A térkapun való átkelésük napján szinte az összes idomított jószág elpusztult. Valami rejtélyes kór, vagy járvány végzett velük, de hogy pontosan mi, azt nem sikerült kideríteniük.
Aztán a hadigépek, és a védművek építésével gyűlt meg a bajuk. Csak miután a második beásott katapult is kigyulladt, és leégett, vált egyértelművé, hogy szabotázzsal van dolguk. Bohmer a szakaszparancsnokokat állította őrségbe, és elrendelte, hogy minden őrszemre olvassanak bűbájt. A felerősített érzékektől várt segítséget. Mielőbb le akarta fülelni az álca mögött bujkáló rosszakarókat.
Nem jártak sikerrel. Sőt az élelmiszer tartalékaikat is megmérgezte valaki, aztán az ivóvízzel is ugyanez történt. Még meg sem kezdődtek a harcok, de Bohmer máris tizenhat katonát vesztett. Az első hét végére aztán az orvtámadások elmaradtak, a földsáncok, az őrtornyok, a katapultok, és lövészárkok pedig gyorsan elkészültek. Gáldor és felderítő csapata ez idő alatt az egész partszakaszt feldúlta. A bozótost kivágták vagy felégették, a fákat kidöntötték, és gyilkos csapdáik szinte egymást érték.
A felkészülés idegőrlő napjai gyakorlatozással és az egyre csak érkező új és újabb jelentkezők válogatásával telt. A kezdeti százfős keret alaposan felduzzadt. Mire az idegenek zászlóshajója befutott az öbölbe, több mint ezerkétszáz önkéntes, és majd’ háromszáz kalandozó leste Bohmer parancsait.
Kemény napok jöttek, halállal telt, vérrel írt napok. Már ez első órában valósággá vált Raia jóslata. A parton a ryuku inváziót lehetetlen volt megállítani. A csapdák egy órát, a földsáncok még egyet, és az elszánt harcosok ereje még további hatot adott a Királyságnak, aztán a védvonal tarthatatlanná vált. Az idegen mágusok, és gólemjeik csaknem elpusztíthatatlanok voltak, a légiósok, és gárdisták áradata pedig nem fogyatkozott. Hamarosan egyértelművé vált, hogy nincs más választásuk, mint a szervezett visszavonulás. Hullámokban rendelte hátra katonáit Kiar parancsnok, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. A hátrálás csakhamar meneküléssé vált, mert a ryukuk előrenyomulása sokkal gyorsabb volt, mint azt bárki várta volna.
Két véres nap múlva már Roxat falai alatt várták az ellenséget. A várost térmanipuláló mágiától, és pusztító igéktől, a tűztől, és más elemektől varázsburok védte. A pajzs azonban nem óvta meg a falakat a nyers erőtől, sem a katonákat a hősi haláltól. Az ostrom első estéjén legalább ezerötszáz yaurr katona lelte halálát a külső árosban, és a falakon. A harc pedig nem ért véget a nap alászállta után. Az ostromteknősök porig rombolták a művész-negyedet, a kereskedők raktárait és a közönséges lakóházakat egyaránt. Az idegenek nem fosztogattak, nem vettek el semmit, a pusztítás volt az egyetlen céljuk. Mikor pedig elértek a várfalig, ez a cél mindenki számára nyilvánvalóvá vált. A gólemek fáradhatatlanul bontották, rombolták a kapukat, és a kőfalat. A lövedékek lepattogtak róluk, és a rájuk mondott delej megóvta őket a varázslatok többségétől is. Elkeserítő érzés volt fentről, tehetetlenül nézni mindezt. A haditanács még ekkor is acsarkodásba és kölcsönös vádaskodásba fulladt. A mágusok a védőkre, a katonák a varázslókra mutogattak.
És nem a gólemek, hanem a teknősök voltak a legveszélyesebbek. Abban az egyetlen kérdésben legalább egyetértett a védelem parancsnoki kara, hogy velük kellene valami módon, a lehető leggyorsabban végezni. Ezek a szörnyek ugyanis megmutatták, mire is képesek, és azzal rászolgáltak az elnevezésükre. A ryuku mágusok, és íjászok alapos előkészítése után a várfalhoz cammogtak, mit sem törődve a rájuk kilőtt vesszőkkel. A hátukon hordozott gondolák védelme alatt akár húsz-harminc katona is meglapulhatott. Aztán a szörny felágaskodott, és mellső lábával a falnak támaszkodott. Behúzta fejét és nyakát, páncélját pedig, mint egy hatalmas pallót, a várfalhoz tolta. Eleven ostromlétrává alakult át, és pár perc leforgása alatt egy-egy teknőc több tucat légióst is feljuttathatott így a gyilokjárókra.
A Zangrózból érkező várvédők kevesen voltak, a Mágustanács magisztereit pedig kifárasztotta a védőpajzs utántöltése, és fenntartása. Az utánpótlás, ha volt egyáltalán, nem érhetett célba idejében. A városnak csak még egy, legfeljebb még két napot jósolt az, aki valamit is értett a hadvezetéshez. Ekkor ajánlotta fel Bohmer, hogy önkénteseivel kilép a vár viszonylagos biztonságából, és odalenn, közelharcban teszi ártalmatlanná a teknőcöket. Százegynéhány önkéntes, és körülbelül négy tucat kalandozó csatlakozott hozzá. Ennyien maradtak dicsőséges seregéből. Öngyilkos vállalkozás volt, ezt mindenki tudta, ezért senkit sem kényszeríthettek. Aki a ronggyá szakadt, napkorongos zászló alá lépett, az lemondott az életéről.
Elkeseredett nap volt, némi sikerrel, és hatalmas veszteségekkel. Bár a várban található összes deus ex machinát szétosztották a bevetésre induló század katonái között, mire leszállt az éj, Bohmer álma összedőlt. Semmit nem tudott harcosairól, azon pár társán kívül, kik közvetlenül mellette küzdöttek.
Vér csorgott végig a vállvértjén, de nem az ő vére volt. Sotydo diadalmasan vigyorgott. Vörös, erős szálú haja kibomlott a felerősödő szélben, és ettől olyanná vált a fizimiskája, mintha lángba borult volna.
- Muszáj pihennünk - jelentette ki Bohmer, és a menekülők után köpött. Katonái szerencsésen túlélték az összecsapást, de hullafáradt volt mindenki. Az egész előző napot, és az éjszakát is talpon töltötték. - Ha a manaforrásaink kiürülnek, végünk.
- Én nem vagyok fáradt! - támasztotta le a földre kalapácsát Sotydo remo Tokdo. - Talán annak látszom? - Hangja határozott volt, ám úgy zihált, mint egy kovácsfújtató.
- Egy óra pihenést rendelek el! - közölte ellentmondást nem tűrően, és egy pincelejáróra mutatott. - Ide behúzódunk. Sotydo, mivel nem vagy fáradt, te fogsz őrködni.
A törpe érthetetlen morgása akármit is jelenthetett.

***

Ghalla, Yaurr Királyság, déli tengerpart

A varázsló háttal állt, és halkan beszélt, de hangját erős indulat nehezítette. Nem csak kezével, de szinte az egész testével gesztikulált, és az előtte térdeplő két légiós lehajtott fejjel várta a büntetését. Nyilván valami nagyon-nagy bűnt követhettek el, mert a dorgálás hosszan eltartott.
A két papnő kissé távolabb, egy hatalmas, furcsa napernyő alatt hűsölt. Az árnyékadó alkalmasság váza nádból készült, a tetejét pedig pálmalevelek alkották. Elmés találmány volt, de egy pillantásnál nem érdemelt többet, ezért Gáldor inkább a lustán henyélő nőket vette alaposabban szemügyre. Az egyikük lila tunikát viselt, a másik azúrkéket. A negyvenes éveik végén járhattak, és még nagy jóindulattal sem lehetett volna őket szépnek nevezni. Fegyver nem látszott náluk, de egy nagy rakás, szikrázó ékszer igen. Nem lehetett kérdéses, hogy komoly varázserőt hordoz mind, egytől-egyig. Mindketten saját, robosztus hordszékükön ültek, melyeknek magas háttámlája, és bársonnyal fedett karfája volt. Gondtalanul csevegtek, és néha el-elnevették magukat, mintha csak valami tengerparti kiránduláson vennének részt, és nem egy idegen ország megszállásában. A lábuknál henyélő, kicsiny szörnyek, talán ugyanazt a szerepet töltötték be, mint az ölebek. Mozdulatlanul tűrték, hogy a papnők sarujukkal a hátukat, és az oldalukat masszírozzák.
A Naplovag most a távolban veszteglő hajókra irányította a gukkert. Bár már számtalanszor megfigyelte a gigantikus gályákat, most ismét elcsodálkozott azok méretein, a vitorlázat bonyolultságán és az összkép borzongató tökéletességén. Ahányszor ezekre a mesterséges tengeri szörnyekre tekintett, elfogta egy nyugtalanító alsóbbrendűség-érzés. Egy vágy, hogy megmutassa ezeknek a pöffeszkedő agresszoroknak, bármilyen nagyszerűt alkottak, az elpusztítható. Ezekkel a gondolatokkal húzódott vissza a bozótos mélyére.
Legényei visszafojtott lélegzettel várták a döntését. Tizennyolc zord arcú, elcsigázott csibész. Egy maréknyi, mindenre elszánt harcos... harmada csupán a felderítők eredeti létszámának.
- Várnunk kell egy keveset - súgta, s katonái nem morgolódtak. A bokrok tövében rejtőző csapat némán tűrte a mozdulatlan levegő izzasztó hőségét, a fojtogató port és a koplalás belülről mardosó fájdalmát.
Gáldor csodát tett velük az eltelt, bő két hét alatt. Kiölte lelkükből az irigység és a gőg gonosz csíráit, az elégedetlenkedőket keményen megbüntette, de nem fukarkodott a dicsérettel sem, ha valamelyikük jól teljesített. A térkapun át történő megérkezésük után egyetlen szó nélkül szívódtak fel, és a táborba többé egyikük sem tette be a lábát. A sereg többi egysége számára láthatatlanná váltak, mintha soha nem is léteztek volna. Még az ellátmányt is éjjel vették fel, a sáncon kívül kialakított rejtekhelyről, hogy senkivel ne találkozzanak. Fontos pontja volt ez a haditervnek, a sikerük záloga. Az ellenségnek semmilyen módon nem volt szabad tudomást szereznie róluk. Másrészt az önfejű, egymással folytonosan rivalizáló csibészek megregulázására is szükség volt, és az összekovácsolás szerencsére gyorsan megtörtént. A felderítők egyek lettek a lovag keze alatt, a nélkülözés és egymásra utaltság pedig eltörölte a különbözőségeket. A gnóm halálpap éppúgy megosztotta kenyerét a Raia-hitű törpével, ahogyan a troll bicskás az árnymanó tolvajjal.
Bohmer terve egyszerű volt, és a Naplovagban tökéletes partnerre lelt a kivitelezésben. Egy kis létszámú, gyors, független de ütőképes egységet akart, ami nem mutatja meg magát, s nem vesz részt a nyílt harcokban. Lapul, és lesből csap le mindig ott, ahol a legkevésbé számítanak rájuk. Némán, védhetetlenül osztja a halált, és nem válogat a módszerekben. A felderítők elsődleges célja a hírszerzés, a zavarkeltés, a ryuku utánpótlás elvágása és a partszakasz előkészítése volt. Vadásztak a ryuku hírvivőkre, felderítőkre, cserkészekre és gyakorlatilag minden, náluknál kisebb erejű egységre.
Gáldor érkezésük után mindössze háromszor egyeztetett a parancsnokkal. Legutóbb épp az invázió előestéjén.
- Ha áttörnek a sáncon, vissza kell vonulnom Roxat falai alá - mondta akkor Bohmer. Hangja eltompult a fáradtságtól és a beletörődéstől. Már mindent megbeszéltek, amire érdemes volt szót vesztegetni.
- Tudom, de ne aggódj, vigyázni fogunk egymásra.
- Nem téged féltelek, barátom, hanem egész Ghallát.
Lassan lépdeltek az éjszaka csendjében, és a kátrány-szín égbolton baljósan hunyorogtak a csillagok. Egyikük sem tudhatta, hogy mit hoz a holnap. A földsánc hegyesre faragott, ferdén előremeredő oszlopai, az óriás katapultok árnyéka, a tornyokban meg-megmoccanó őrszemek, és a nyugodt, végtelen tenger távoli moraja önbizalmat kellett volna sugározzon, ehelyett azonban csak még kézzelfoghatóbbá tették ez elkerülhetetlen háborút.
- Remélem, találkozunk még... Ha ennek vége lesz... - kezdte Bohmer, de nem fejezhette be a mondatot, mert Gáldor maga köré tekerintette piszkos tabardját, és meghajolt kissé.
- Ezt hagyjuk. Utálok búcsúzkodni, Bohmer. Már mindent megbeszéltünk, egy valamit kivéve. A csapatom nevet választott magának. Tegnaptól mi vagyunk a "Néma Osztag". Amit most kérek, azt mindannyiunk nevében kérem. Ígérd meg, hogy pusztulásunk nem fog a feledés homályába hullni! Hogy a történelemben kapnak a fiaim egy tollvonásnyi helyet, én pedig a Néma Osztag nevében, mint a vezetőjük megesküszöm neked, az Úr legyen rá a tanúm, hogy míg a kardomat felemelni képes vagyok, míg egyetlen harcos is él a csapatomból, nem engedünk a rohadtaknak!
- Úgy legyen! - mondta a hadvezér nehéz szívvel, és megáldotta hittársát.
Aztán, pár órával később, még pirkadat előtt megjelentek a gályák. Mikor a földsáncot eltiporták a ryuku ostromszörnyek, és a kapitány elrendelte a visszavonulást, Gáldor hátramaradt az Osztaggal.
- Figyelem! - súgta, mikor kicsit később ismét megszemlélte a terepet. Mindenkinek sorra a szemébe tekintve, lassan, érthetően suttogott. - A ryuku szakasz távolodik! Csak hárman maradtak. Két papnő, és egy varázsló. Teljesen gyanútlanok. A járőr úgy egy fertályóra múlva fog ismét erre jönni. Hjein! - a kobudera harcos bólintott, Gáldor pedig a gnóm orgyilkosra nézett, - és Kiongreindu. A tiétek lesz a mágus. Úgy kell végezni vele, hogy ne tudjon varázsolni. Maradjatok hátra, és várjátok meg, amíg a papnőket lefoglaljuk. A mágus büszke, beképzelt fickónak látszik, nem fog segítséget hívni. Úgy gondolja majd, hogy egymaga is képes elbánni velünk. Bűbáj oltalma alatt, hátulról mentek rá! Értitek?
A két felderítő szavak nélkül, csak a szemük villanással nyugtázta a parancsot, és máris nekifogtak, hogy az általuk szükségesnek vélt felszerelést előkészítsék.
- Grenda! Te leszel a csali - az árnymanó tolvajlány nem csodálkozott a döntésen, hisz elismerten a legfürgébb volt közöttük, ráadásul remek színésztehetség. - Úgy lépsz ki a bozótból, mint egy hatalmas mágus, érted? Játszd el, hogy valami gigantikus varázslatra készülsz! Mikor a papnők megkezdik az idézést, lelécelsz.
- Értem, parancsnok.
- Leggs és Fonák! Nektek marad a neheze. Én megpróbálom megzavarni a varázslataikat, a többiek pedig, ha jelt adok, lőnek mindennel, amink van. Ha sikerül őket megsebezni, rájuk mentek! Ha azonban valamelyik vajákos két perc múlva még él, futunk. Világos?

A lány nagyon meggyőző alakítást nyújtott. Varázsigének hallatszó, halandzsa szöveget harsogott, és színpadias mozdulatokkal gyúrta a semmit. A papnők talpra ugrottak, és azonnal belefogtak a mana megidézésébe. Macska-alkatú, csupa fog szörnyeik dühösen morogtak, és fujtattak a lány felé.
A varázsló óvatosan körbesandított. Majd előbb a hajók, aztán a távolban, már csak apró hangyáknak látszó légiós szakasz felé nézett, ám Gáldor sejtelme beigazolódott. Ahelyett, hogy segítséget hívott volna, ő maga is varázsolni kezdett.
A két, láthatatlanságba burkolódzott csibész ekkor támadt rá. A tőrdöfés a veséjébe hatolt, és még ugyanabban a pillanatban kapott két gyors ütést a torkára is. Az összegyűlt mana ártalmatlanul hullt ki a hörgésbe fulladó szavak markából. Aztán a varázsló feje egy fülsértő reccsenés kíséretében, hirtelen félrefordult, teste egyet rándult, és ő élettelenül omlott a földre.
Grenda úgy szaladt, mint egy woor-antilop. Mélyen előrehajolva, ide-oda cikázott a bokrok közt, és egy szemvillanás alatt eltűnt a papnők szeme elől. A lila köntösű boszorkány befejezte a kántálást, és széttárt karjai közül egy fekete füstkoponya emelkedett fel, eltátotta a száját, és növekedni kezdett. Gáldor mana szaggató varázslata és a többiek lövedékei ekkor találták el őket. A mágiatörés ereje nem volt elegendő arra, hogy a már befejezett igét megszüntesse, de arra igen, hogy a kék köpenyes papnő nyelvére forrassza annak saját varázslatát. A tolvajnő felé száguldó halálfejnek pedig, úgy tűnt, fenntartásra és irányításra lett volna szüksége, mert mikor megidézőjét elérték a vesszők, hirtelen felfúvódott, és szétpukkadt, mint egy szappanbuborék.
A lövedékek persze még a rájuk kent méreggel együtt sem voltak halálos erejűek, de olyan gyorsan követték egymást, hogy az idegenek nem tudtak a mana formázására koncentrálni. A hordszék támlája mögé húzódva lapultak. Gáldor előbb tűzesőt akart idézni, aztán egy hirtelen ötlet hatására, másként döntött. Elsuttogta a szörnycsábítás igéit, és vigyorogva figyelte, hogyan zavarodnak meg, és marnak gazdáikba a melléjük bújt szörnyecskék. A két orgyilkosnak pedig elég volt egy pillanatnyi zűrzavar. Mire a nyílzápor abbamaradt, és a trollok előrontottak a búvóhelyükről, a két bicskásnak már sikerült rugaszkodásnyira megközelíteni a fedezék mögött lapító idegeneket. Egy mágusnak lehet bármekkora hatalma, akár az istenekéhez fogható mágikus adottsággal is bírhat, ha a borotva körbeszalad a torka körül, vagy ha elroppan a gerince, azonnal vége van.
A vonító szörnyek egy zsákba kerültek, a hullákat pedig módszeresen kifosztották. Pár perc a múlva két troll már a gyülekező helyen vitatkozott, hogy miként is kellene elkészíteni a zsákmányt ebédre.

***

Sokáig nem szóltak egymáshoz, csak ültek, és hallgattak. Bohmer egy összezúzott ágy maradványain kuporgott, hátát a hideg, csupasz falnak vetette, és az eget bámulta az odafenti, üres ajtókereten át. A két önkéntes távolabb húzódott a feljárattól, pihenni próbáltak. Ők valószínűleg régebbről ismerhették már egymást, mert testvériesen megosztoztak azon a fél kulacs híg lőrén, amit az egyikőjük magával hozott.
- Téged hogy hívnak? - fordult Bohmer a kobudera felé. A harcművész a feldagadt bokáját masszírozta, de nem mutatta ki a fájdalmát.
- Alaron vagyok, s Raia akarata szerint immár segéded, és védelmeződ.
- Üdvözöllek, Alaron, itt a... pokol tornácán - egyszerűen kikívánkozott belőle a gúny, hisz más eszköze már úgysem maradt a reménytelenség kifejezésére. - Kalandozó vagy?
- Aham.
- Hm. Én is kalandozó voltam. De már mintha száz éve lett volna, hogy bejártam a bo’adhun romokat... - maga alá húzta a lábát, és mindkét karját a térdére fektette. - Elboldogulsz azzal a sebbel?
- Aham. De nem seb, hanem ficam, és nem gyógyítani, csak pihentetni kellene egy kicsit...
- Vanraq!
- Igen, uram? - kapta fel a fejét a bajuszos fiatalember, és máris felugrott volna, bármilyen nehezére essen is.
- Maradj csak. Elsorolnád, fiam, mink maradt?
- Két d.e.m., öt-tíz-tizenöt-tizenhat rövid, és... három szakállas vessző a szimpla íjhoz, aztán... ha jól számolom... húsz bronzhegyű a visszacsapóhoz. Van még négy tolmokov koktélunk, és annyi élelmünk, ami egy evésre talán egyikünknek elég. A maradék bort, engedelmeddel, megittuk, uram.
Bohmer a véleményét megtartotta magának.
- Alaron? Neked mid van?
- Csak a két csupasz öklöm, parancsnok. A zsákomat tegnap elveszítettem, mikor telibe kapott egy méretes tűzgolyó. A machina messzire repített, és jó két órába tellett, mire vissza tudtam osonni a mieinkhez. De miattam ne aggódj, nekem nincs szükségem fegyverre.
- Az jó - nyugodott bele a lovag. Nem volt ereje vitázni. Sotydo-t is megkérdezte volna, de nem akart túl nagy zajt csapni. A törp lovag az ajtófélfát támasztotta a lépcső tetején, és valami magot rágicsált, amit a rommá lett lakás konyhájában lelt. Olyan nyugodtnak tűnt, mintha csak horgot lógatna a csendes vízparton. Málhája a lépcső aljában hevert, és csupán egy lapos, hátra szíjazható zsákból, egy felcsavart pokrócból, és egy kötéltekercsből állt. Sotydo büszke volt összekuporgatott értékeire, és minden kütyüt, izét, és hogyishívjákot "nagyon fontos eszköznek" minősített, amelyek kivétel nélkül "jók lesznek még valamire". Bohmer nem firtatta a zsák tartalmát, és eszébe sem jutott, hogy a törp engedélye nélkül belenyúljon.
Nem sok esélyük maradt. A nap már delelőjére ért, és a tegnapra ígért erősítés nem érkezett meg. A falak kitartanak estig, s ha az istenek egy kicsit jóindulatúak, talán reggelig is, aztán a gólemek lyukat ütnek rajta, és Roxat sorsa megpecsételődik - gondolta.
- Alaron, te mikor imádkoztál?
- Két napja, parancsnok. Még odalenn, a Hídtalan pataknál. Tudod, a többiekkel emeltünk ott egy oltárt.
- Hm. Raia elfordult tőlem, Alaron. Nem válaszol szavamra, nem bátorít és nem ad új reményt. Imáim csak süket fülekre találnak.
A kobudera elhúzta a száját.
- Emlékezz, parancsnok, a ministrálásra... Nekem sokszor eszembe jut. Az idő tájt kezdődött a varkaudarok első támadása. A libertani imaházban voltunk. Domhrein atya a remény zsoltárát énekelte. Anyám sírt, mert annyira büszke volt rám! Sosem fogom elfelejteni.
- Fű fakad a holtból, ne félj... - kezdte el halkan Bohmer, a Fényúr egyik ritkán idézett énekét. Alaron kissé rekedtebb hanggal csatlakozott hozzá, és a talpasok is hamar rátaláltak a dallamra, bár egyikük sem volt Raia felkent követője.
- A Fény reményében élj.
Lelkem már tiédhez ér,
A halál csak kezdet,
Vigyázom lelked,
Folytasd a harcod,
Emeld fel arcod,
Higgy, szeress, remélj!
A Fény reményében élj!
Az utolsó pár ütemet már teljes szívből, fennhangon énekelték. Alaron felállt, kezet nyújtott a lovagnak, és felsegítette.
- Jól van, gyerünk! - sóhajtott Bohmer. - Pont olyan ez a pillanat, mint az összes többi lesz. Már hiába várjuk a megváltó segítséget. Magunknak kell boldogulnunk. Most kimegyünk, és szétcsapunk pár koponyát!
Hirtelen oly erős fény árasztotta el a csöppnyi pincét, hogy mindannyian kénytelenek voltak eltakarni a szemüket. A ragyogásból egy tündöklő alak bontakozott ki.
- Az Úr figyel reád, lovag! - sugallta a jelenés, miközben anyagiasult. Aranyszín páncélt viselt, és vállig érő, ezüst haját aranypánt fogta körbe. Hatalmas pallosa, mit maga elé, hegyével a földre állított, az ikertestvére volt Bohmer fegyverének. Az angyal méltósága teljes tudatában, lassan csukta össze gerleszárnyait.
Mindannyian, azonnal térdre rogytak.
- Mi van már odalenn? - hallatszott fentről Sotydo hangja, aki csak a fényességet látta, annak forrását nem. Senki nem válaszolt neki. Az angyal elmosolyodott.
- Bohmer Kair! Állj fel, gyermekem! Urunk vigyáz reád, és hiszed, vagy nem, kedves néki a te önként vállalt küldetésed. Ím elküldött hát engem, hogy hitedben megerősödj, s hogy melletted küzdjek. Ha pedig a sors úgy hozza, teérted fogom adni életem.
- Értem? Hát az Úr mégis figyel rám? - hüledezett.
- E napon e föld a sorsfordulójához érkezett. A jövő a halandók kezében van, és bár árad még a sötét, már előtűnt a hajnal a távoli hegyek mögül. Megáldalak téged, s utadat, Urunk hatalma által, Bohmer Kair!
Az angyal előrenyújtotta balját. Fényövezte tenyeréből ezüstös csillogás hullt Bohmer fejére, s az apró sziporkák, mintha még csilingeltek is volna eközben. A paplovag szíve eltelt reménnyel, hittel és elszántsággal. Egy pillanattal később már akár az egész világgal birokra kelt volna!
- Most pedig vond ki kardod, lovag, és hozz dicsőséget apáid nevére!
- Köszönöm, Uram, az áldást! Esküszöm, hogy utolsó csepp véremig szolgálni fogom e bizalmat.
Bár a varázslat csupán a parancsnokra volt közvetlen hatással, a társai ugyanolyan átszellemültekké váltak. Összekapkodták felszerelésüket, és máris felrobogtak a lépcsőn, Raia angyala és a paplovag után.
- Mi az a... - kezdte volna Sotydo a szokásos elégedetlenkedést, aztán szembetalálta magát istene követével. Térdet, s fejet hajtott előtte, de semmit sem értett.
- Gyere már! Fogd a motyód! - nyomta a kezébe Bohmer a zsákját. - Nem érünk rá álmélkodni!
Az utca néptelen volt, de az ostrom tompa moraja eljutott hozzájuk. A kürtök és harci dobok monoton szólamait jajkiáltások színezték. A robbanások döreje és a varázslövedékek sziszegése újra és újra megfejelte ezt a kusza szimfóniát a saját refrénjeivel, s a falak visszhangot verve terelték feléjük a háború komor dalát.
A fénypáncélos arkangyal a levegőbe emelkedett, és lomha szárnycsapásokkal libbent a kis csapat után, mert Bohmer gondolkodás nélkül fordult az ostrom irányába. A harci kedv, a düh és az erő ellenállhatatlanná tette őt, társaira pedig gyorsan átragadt róla a hév.
Egy sarokkal odébb beleszaladtak két, lustán cammogó ostromteknősbe. A várfal felé meneteltek. A ryuku légiósok fennhangon kacaráztak a gondolákban. Megtehették, hisz nem volt mitől félniük. A rommá szaggatott házak törmelékei közül nem lesett már rájuk senki sem. A külső város lakóinak többsége a falak mögött keresett menedéket, akinek pedig nem sikerült idejében elmenekülnie, azt elfogták, vagy ha ellenállt, leölték, mint valami vágójószágot.
- Raia velünk van! - üvöltötte Bohmer, és futtában engedte útjára az általa ismert legpusztítóbb ige hatalmát. Az istenítélet nem túl látványos varázslat, ám ereje elég meggyőző. Mire a ryuku katonák felfogták, hogy mi is történik, az átokvarázs megfogant, és Raia halálos ítélete beteljesedett! A hátul lépdelő szörnyeteg megtorpant, elbődült, és térdre esett. Hirtelen mozdulata nyomán a ryuku lövészek kénytelenek voltak megkapaszkodni a tákolmányba, nehogy kizuhanjanak belőle a kövezetre, és ezáltal egy értékes percet veszítettek el.
Raia angyala a megroggyant lény hátára röppent. Jó pár nyílvessző hatolt a testébe, ám úgy tűnt, nem érzi a fájdalmat, mert tudomást sem vett róluk. Megemelte pallosát, és egyszerűen kettéhasította a gondolát. A katonák úgy potyogtak ki belőle, mint a mákszemek a szétvágott gubóból. Bohmer legényei pedig nem tétlenkedtek. Egymás után csapódtak a tolmokov koktélok a fából, és nádból épített fedezékre, no meg a teknőc hátpáncéljára. Az üvegek szétpattantak, és az életre kelt tűz szétömlött belőlük. A lángok ugyan nem tettek kárt a szörnyetegben, sem a megrongált hord-szerkezetben, de a szétugráló katonák kikerültek a gondolára olvasott védőburok oltalma alól, és eleven fáklyaként, ordítva zuhantak alá.
Az angyal átgázolt a tűzön, és két harcost levágott, egy harmadikat pedig rúgásával taszított le az egyre inkább megvaduló szörny hátáról. Az ostromteknős ösztönösen szembe akart fordulni a hátulról érkező veszedelemmel, ám a romok túl közel voltak egymáshoz, így a manőver nem sikerülhetett. Aztán a szörny felágaskodott, hogy lerázza magáról a terhét, és a tüzet. Tombolt, és már nem foghatta vissza semmilyen idomár, vagy bűbáj az ösztönök akaratát. Bohmer úgy szaladt fel a bestia hátára, mint valami rámpán, s lendületből érkezett a kézitusa sűrűjébe. Összevillant tekintetük a mosolygó angyallal, és mire a szörnyeteg mellső lábaival visszahuppant a földre, szétszórták azt a pár, kétségbeesetten kalimpáló ryuku légióst, aki még odafenn maradt.
Sotydo és Alaron aztán bevégezték a támadást. A varázspöröly újra, és újra lesújtott, a törp lovag pedig minden egyes csapásához hozzáfűzött egy-egy velős megjegyzést, a maga keresetlen, és bárdolatlan módján. A harcművész úgy forgott a törp körül, mint a tornádó. Mindig sikerült felvennie az optimális pozíciót annak háta mögött, hogy rúgásaival, és letaglózó ütéseivel elérje a mögékerüléssel próbálkozó katonákat. A csatlósok eközben a közelharc körén kívül maradtak, és ellőtték megmaradt vesszeiket. A váratlan és védhetetlen nyíldöfések véget vetettek a sebesültek életének.
A győzelem hamar elérkezett, s az elülső teknőc legénysége hiába látta, mi történik, sehogyan sem tudtak beleavatkozni a csatába.
- Bohmer! Elmenekülnek! - rikkantotta a törpe, és kurta lábain máris a távolodó teknős üldözésébe fogott. Tétovázás és félelem nélkül robogott át a vonyító szörnyeteg hasi páncélja alatt.
- Raia nevében, pusztulj, bestia!! - harsogta Bohmer Kair, és két kézzel lendítette meg pallosát. Aztán hirtelen leguggolt és markolatig döfte fegyverét a teknős nyakszirtjébe.
Az arkangyal ismét szárnyra kelt, és oly sebesen, hogy szemmel szinte követni sem lehetett, a lassú ügetésbe váltó, másik szörnyeteg után repült.

***

- Harmadik szakasz... készülj! Most! - kiáltotta Rhandaur, és a cél felé mutatott. Kopottas ruhájában nem nagyon ütött el a városfal szürke köveitől. Haja csapzott volt, arcán több napos borosta serdült. Ugyanolyan holtfáradt volt, mint a többiek, de igyekezett ezt eltitkolni előlük. Fürgén lehúzta a fejét, de csupán arra az egyetlen pillanatra, míg a nyílveszők dühös darázsraja elzúgott felette, beterítve az óvatlanul szétnyílt pajzsfalat. Kikukkantott, de nem volt elégedett az eredménnyel. Bár odalenn néhány várakozó légiós kifordult az ostromszakaszból, egy náluknál sokkal nagyobb fenyegetést fedezett fel. Az egyik teknős pont azt a falszakaszt nézte ki magának, amely fölött a kalandozó állt, ahogy a gyilokjáróról vezényelte lövészcsapatát. A szörny gyorsan átlépdelt a pöttöm téren, és máris nekiveselkedett, hogy felemelje halálos terhét.
Rhandaur hátranézett. Íjászai kimért mozdulattal helyeztek új vesszőt az idegre, és feszülten várták az újabb célpontot. Négy szakasz, alig hatvan katona. Nem sokan maradtak az eredeti csapatból. A vezérkar átcsoportosított ugyan a kalandor keze alá néhány frissen kiképzett, önkéntesekből álló lövészrajt, de ők nem pótolták maradéktalanul az elesetteket. Egyedül a külön alakzatba rendeződő, tucatnyi kalandor jelenléte adott csupán okot némi bizakodásra.
A harcos egyedül volt a keskeny deszkajárdán. A kőparapet jobbról egy romos a sarokbástyába futott, aminek éghetetlen kúpteteje alatt el-elcsattant az állványra szerelt, páncéltörő számszeríj. A szakállas dárdák, melyeket útjukra küldött, képesek voltak átütni pajzsot, vértet, és varázsburkot egyaránt. Sajnos a fegyverrel ilyen közel, a fal tövébe már nem lehetett lőni. Balra, pár lépéssel odébb, egy fiatal csatamágus kántált rendületlenül az apró fiatoronyban. Fura egy szerzet volt, hajnal óta, fáradhatatlanul irtotta az idegeneket.
Rhandaur tölcsért formált a kezéből, így próbálta meg túlkiabálni a csatazajt.
- Teknős! Itt alattam! - mutogatott lefelé. A lapos tető csak húsz méterre volt tőle. A katapult személyzete néma bólogatással nyugtázta az információt, és míg egyikük az emelővel rámozdította a faldarabot a kanálra, két társa veszett csörlőzésbe kezdett. Pár másodperccel később egy gigantikus téglakolonc hussant át magasan a bástyafok felett, áthatolt a szivárványszínben felragyogó energiapajzson, aztán lendületét vesztve, hirtelen megtorpant reptében. Meredek zuhanásba kezdett, és telibe találta a közelítő szörny farát, átszakítva annak páncélját. A lény kínjában felüvöltött, és azonnal irányíthatatlanná vált. Fájdalmas bődüléssel próbált hátrafordulni a sebéhez. A teknőre erősített gondola vészesen megingott, aztán meg is dőlt, felvillantva a vízszintes lőrések sötét torkát. Rhandaur nem tétovázott.
- Első és második! Előttem! Most! - kiáltotta. A nyílvesszőből szőtt háló ráterült a gondolára, halálsikolyt és jajkiáltást csikarva ki az eltalált katonákból.
A csatamágus eközben befejezte az idézést, és a savhurrikán végigsöpört a várfal vonalában. Nyomában tíz lépés széles, sercegő, habzó sáv maradt hátra. A maró folyadék beterítette a sebesülteket, és a holtakat. Aztán egy számszeríj kurta, orv vesszeje átütött a mágus testét védelmező örvénykerítésen, akinek torkából torz segélyszó gurgulázott elő. Összeesett, aztán a test hirtelen semmivé lett. Rhandaur elsuttogott egy gyors fohászt azért, hogy a szeszélyes d.e.m. lehetőleg ne az ellenség sorfala mögé repítse a varázslót, de túl sok idő nem volt a veszteségen töprengeni. Keserű szájízzel fordította figyelmét ismét a támadók felé.
Alatta a teknős már a végét járta. Ahogy kínjában megpróbált egyre messzebb kerülni a falaktól, pár légióst is maga alá gyűrt. Rhandaur aggódva pislogott a gólemek felé. Tőle jobbra csoportosultak, és fáradhatatlanul törték, morzsolták a városfalat. Legalább hatvanan voltak, és a kalandor némely helyen már csak arasznyi vastagnak becsülte a falat. Lekapta a fejét egy aljasan zümmögő vessző elől, aztán a várfal belső oldalára is vetett egy pillantást. Nem irigyelte Moloch pusztítóit. Három dárdavető állt a repedező, omladozó falszakaszra irányítva, felajzva, megbűvölt hegyű kopjákkal feltöltve. A pusztítók szakaszába is vegyült néhány kalandozó, és pár yaurri városőr, a nagyobb testűek, és erőteljesebbek közül. Voltak, akik a távoli Zangróz rőt egyenruháját, mások a királyi gárdisták kék mentéjét viselték.
A troll elkapta a pillantását, és üdvözlésre emelte pörölyét. Hátborzongató vigyorát nehéz volt megszokni, Rhandaur is inkább a dolga után nézett.
- Négy harcos kell! Varázsolni tudók jöjjenek! - mutogatott kézzel-lábbal. A kalandozók közül hárman a csigalépcsők felé futottak.
Az íjászok szakaszvezetője értelmetlennek látta újoncait felhozni a gyilokjáróra. Egy-egy pontosan kilőtt vessző jó segítséget jelentett volna, ám az előnyt az emberveszteség hamar kiegyenlítené. Inkább a tömegével kilőtt vesszőkbe vetette bizalmát, és persze a tapasztaltabb bajtársai tudásába.
A kalandozók elfoglalták a kilőtt mágus helyét a baloldali toronyban. Bár nem volt akkora hatalmuk, mint neki, a ténykedésük nyomán itt is, ott is méregfelhő terült a végső rohamra felsorakozott katonákra, és villámnyalábok nyúltak az ostromteknősök felé. Az egyik kalandozónak pedig sikerült a kisebb pajzsnak is beillő pikkelye segítségével megidéznie egy valódi smaragd sárkányt. A riadalom, amit a bestia érkezése keltett, mégsem volt akkora, mint azt várni lehetett volna. A hatalmas szörnyeteg a gyalogosok felé tartott. Rhandaur gondolatban kalapot emelt a ryuku légiósok fegyelme előtt, mert ahelyett, hogy szerteszaladtak volna, az egész alakzat letérdelt, egymásba akasztották pajzsaikat, és csak még keményebben markolták hosszúszárú kopjáikat. Akkor sem hátráltak meg, mikor a gyilkos lehelet rájuk terült. Eközben a sárkány mögött három ryuku gólem tűnt fel, hátukon a kántáló gazdáikkal. Mire a smaragdszín szörnyeteg észrevette a veszélyt, már testébe csapódtak, s megfogantak az átokvarázslatok. A bestia üvöltésébe beleremegett a környék, de hamar vége volt. Hiába próbált meg a levegőbe emelkedni, az izzó hatalomcsóvák utánanyúltak, és holtan rántották vissza.
Az idegenek felfigyeltek az őrtoronyban felbukkanó újabb ellenfélre. Az orvlövészek szaporán küldözték vesszeiket a kalandorok irányába, és a legkülönfélébb színekben pompázó, gyönyörű, de halálos varázslatok is rajtuk összpontosultak. Rhandaur nem véletlenül ragaszkodott a katonák tartalékolásához. Csak a tornyok sokszorosan megerősített mágikus védelme tudott ideig-óráig segíteni a varázslóknak, és papoknak. A ryukuk próbálkozásai rendre lecsorogtak a védőkörök, és burkok láthatatlan szappanbuborékáról.
Ekkor megtörtént az, amitől mindenki tartott. A fal átszakadt, a gólemek pedig megújult erővel tágították, szélesítették a rést. A harci kürtök diadalittasan zendültek, és a rés közelében veszteglő két légiós század azonnal mozgásba lendült.
- Ezüsttollút! Hadrendbe! Hadrendbe!! - üvöltözte embereinek, akik a sarokház takarásából nem láthatták azt, amit ő. A szakaszok összevegyültek, és fejvesztve próbálták felvenni a sebtiben begyakorolt alakzatot. A kalandozók azt a feladatot kapták, hogy közelharcban tartsák fel a betörő idegeneket, aztán, ha az íjászok távolabb elfoglalták a helyük, szakadjanak el a támadóktól. Ekkor az íjászok beterítik vesszeikkel az ellenséget, miközben a harcosok új pozíciót vehetnek fel. Jó terv, csak épp nem működött. A tapasztalatlan íjászok egy része megfutamodott, egy másik része nem tudott várni, és a kavarodásba lőtt.
- Neeem! Hadrendbe! Hadrendbe!! - üvöltötte. Aztán rájött, hogy nincs tovább. A gólemek folyamatosan tódultak befelé. A dárdavetők nem okoztak akkora kárt bennük, mint remélték, és Moloch csapata is folyamatos hátrálásra kényszerült.
Rhandaur reménykedve figyelte a hagymakupolát, ám a teleport torony zászlajai változatlanok voltak.
- Elvesztünk... - sóhajtott, és elővonta rövid, varázserővel töltött botjait, aztán indult, hogy kivegye részét a kézitusából.

***

A Néma Osztag, választott nevéhez illően, teljes csendben múlatta az időt. A katonák az árnyékba húzódtak, és a legtöbben úgy tettek, mintha szunyókálnának. A fáradság ugyan mindegyikükből kilúgozta az erőt, és jót tett volna egy pihentető álom, ám nehéz ellazulni ott, ahonnan szabad szemmel is rálátni az inváziós sereg hadtáp bázisára, és a távolban lustán veszteglő hadihajóira.
A manilla-erdő széle csupán pár mérföldre esett a Déli tenger homokpartjától, és mélyén egy kis tavacska bújt meg a fűzfák árnyékában. A vize édes volt, és tiszta, ráadásul egy kis patak festői szépségű, apró zuhataga táplálta azt. A felderítők búvóhelye az erdő közvetlen szomszédságában volt. Ezt a bokrokkal sűrűn benőtt ligetet egy portyázó idegen is valószínűleg csak akkor vette volna észre, ha szó szerint belebotlik valamelyik önkéntesbe. A dús levelű bozót, a földig nyúló ágak, és a magas aljnövényzet ügyes elrendezésével ugyanis sikerült egy majdnem tökéletes álcát kialakítaniuk.
A két csupa fog, ryuku öleb húsát az Osztag tagjai ehetetlennek minősítették, és ennek a ténynek a két troll bandita határtalanul tudott örült. A félig nyers húst csillogó szemekkel, mohón cibálták a csontról, s közben egymásnak felelgetve fel-felmordultak, mintha egy érthetetlen hörgésből és csámcsogásból álló, titkos nyelven társalognának.
Gáldor hangtalanul érkezett, s úgy siklott át az őrök közt, mint az árnyék. Próbára akarta tenni legényei éberségét, s lám, azok elbuktak a vizsgán.
- Talpra, léhűtő banda! - kiáltotta, mit sem törődve azzal, hogy az ellenség is meghallhatja. A katonák felugráltak és fegyvert ragadtak, Gáldor pedig egy hanyag mozdulattal lekanyarította magáról a rejtőköpenyt. Nem használt bűbájt alakja elfedésére, mindössze ezt a némi színváltoztatásra képes varázsszert.
- Kiongreindu alszik az őrségben - sziszegte, - még a nyála is kicsordult a fene nagy igyekezettől, Nyeszlett pedig olyan elmélyülten vakaródzott, hogy még a kulacsát is el tudtam lopni mellőle! - azzal a földre hajította az ütött-kopott bádogcsajkát. - Mikor fogjátok már fel végre, hogy felelősek vagytok egymásért?! Már nem csak a saját életetek a tét, hanem a többieké is! Ettől a perctől kezdve dupla őrséget adtok! Az őrszemeket párba rendelem, és ha valakit alváson érek, a társát fogom megbüntetni! Megérdemelnétek, hogy itt hagyjalak benneteket, és istenemre mondom, egyre nagyobb a kísértés!
Fonák, a hatalmas testű, de kevéssé izmos elméjű troll szája megmeredt rágás közben. Nyelni sem mert, és egy jókora mócsing lógott ki összezárt agyarai közül. Gáldor egy darabig még adta a mérgeset, aztán elvigyorogta magát.
- Hé! Te meg vigyázz azzal a döggel, mert még megfulladsz itt nekem... - a feszültség azonnal oldódott, mert mindenki a melákra nézett, kinek mulatságos látványa menten elvette a dorgálás élét. Mindezek ellenére a Néma Osztag tagjai pontosan tudták, hogy a parancsnok nagyon is komolyan gondolta, amit mondott.
Gáldor szigorúan nézett végig a felderítőkön, de képtelen volt komolyan haragudni rájuk. Az arcokon fáradság és reményvesztettség ült, az eltompult tekintetekből az elvesztett bajtársak emléke csillogott vissza. Nyoma sem volt már a kezdeti elégedetlenkedésnek, rivalizálásnak és kakaskodásnak. Immár testvérekké váltak az egykori ellenfelek. A lovag pedig egyre biztosabb volt benne, hogy lassan talán mindannyian felnőnek ehhez a kemény feladathoz.
- Pihenj! Leggs és Fonák, ha már úgyis telezabáltátok magatokat, mentek és leváltjátok azt a két jómadarat! Amott, a nagy szilnél várom őket raportra. Leggs társa Grenda, Fonáké Alamuszi lesz. Na mi van? Tán eltáncoljam a parancsot? Mozgás, mihasznák!
A trollok ellenkezése csupán látszólagos volt, hiszen egyikük sem mert kikezdeni a kalandozóval. A csoport ranglétráján elfoglalt tekintélyes pozíciójukat azonban csak így tudták többé-kevésbé megőrizni. Morogtak, és kelletlenül, egymást heccelve készülődtek. Gáldor nem véletlenül jelölt ki számukra pont árnymanó társakat. Tudta, hogy az egymás iránt érzett olthatatlan gyűlölködés remek szakítópróba, és az ellentét az éberségre is jó hatással lehet.

Alaposan megfuttatta a gnóm bicskásokat. Soha nem kért, és nem is parancsolt semmi olyat, amit saját maga is meg ne tett volna. Nagy erény volt ez a felderítők szemében, sőt, az együtt eltöltött hónap alatt e tulajdonság vált a kivívott tisztelet legmeghatározóbb mérföldkövévé. A lovag tehát ott futott mellettük, kristályvértben, sisakban, pajzzsal a kezében és pallossal a hátán, zokszó, és lihegés nélkül. A két csibész ellenben csak láncinget, és hosszú késeket viselt, mégis majd’ térdig lógott a nyelvük, mikor kegyelemért könyörögtek már az első félóra után.
Mélyen behatoltak az erdőbe, megkerülve a tavat, és a felette zubogó kicsiny vízesést. Már legalább hat mérföldre voltak a többiektől, mikor Gáldor váratlanul megállt, és felemelte kesztyűs öklét. A gnómok azonnal lekushadtak.
Mozgást immár mindhárman jól látták, bár hogy pontosan mi az, ami motoz a tóparti bozótban, nem tudták kivenni. A kifáradt önkéntesek kétségbeesetten próbáltak zajtalanul kapkodni levegő után, s ha tudnak, tán még a fülükön keresztül is lélegeztek volna.
Te oda, te pedig oda - mutatta a készséggé sulykolt jelekkel a lovag - Figyelsz, hallgatsz, és megvédesz! - Különben kitekerem a nyakatokat! - tette hozzá gondolatban. A nagyvárosi sikátorok mélyén nevelkedett bicskások pedig menten előkapták elhanyagolt ösztöneiket, és úgy mozdultak, mintha csak saját maguk szellemei volnának.
A parancsnok megvárta, míg teljesen belevesznek manói a sűrűbe, aztán előhúzott egy fura, gilisztaszerűvé aszalódott szörny-nyúlványt a tarsolyából. Nem akarta idő előtt elárulni magát, ezért a mágia egy ritkán használt módjához folyamodott. A varázslatok megidézése a rúnák kimondása nélkül is lehetséges, de az eljárás így komolyabb koncentrálást és persze hosszabb időt igényel. Az újra és újra levegőbe rajzolt rúna egy idő után már a semmibe kapaszkodva lógott a lovag előtt, mint egy aranyos-fénylő kép a falon, aztán végre megbéklyózta a manát, és a láthatatlanság ráterült a testére.
Nem vont kardot, hisz annak nem sok hasznát látta a meredek parton nőtt, buja növényzetben, és az élezett peremű pajzs is csak hátráltatta volna, ezért azt a hátára csatolta. Tőrt markolt inkább, és közelebb óvakodott a gyanús sűrűhöz.
Négyen voltak, és teljesen belemerültek a szemlélődésbe, olyannyira, hogy nem is vették észre a hátuk mögött előbukkanó lovagot. Gáldor hirtelen nem tudta megállapítani, hogy melyik fajtához tartoznak, csak az életkorukban volt biztos. A vörhenyes, néhol még piros foltokkal is tarkított szárnylebernyegek arról tanúskodtak, hogy ezek a varkaudarok nagyon fiatalok. Tán épp az első önálló vadászatukon vesznek részt. Egyiküknél egy torz, otromba íjat látott, és elnagyolt veszőket az ágyékkötő szíjára akasztott tegezben, a másik három kezdetleges, csonthegyű lándzsát szorongatott. A lovag nem tudta, mit néznek annyira, de a viselkedésük azonnali támadást jósolt. Lekuporodtak, és szárnyaikat félig kitárva arra készültek, hogy a szökkenést a víz fölé sikló repüléssé változtatva lecsapjanak az áldozatra, ezt pedig Raia papja nem várhatta be. Gáldor az összes szörny közül a varkaudarokat gyűlölte leginkább, szíve minden keserűségével. Azt se bánta volna, ha egy ryuku katona menekedik meg a biztos haláltól általa, de ezeknek a bestiáknak pusztulniuk kellett!
Néma ugrás volt. Pontos és halálos. Egy tapasztaltabb varkaudar vezető felfigyelt volna az ember-szagra, és az is egészen biztos, hogy őrt állított volna. Az íjásznak viszont nem volt lehetősége okulni a hibáján. A tőr hegye a szárnytőnél hatolt a testébe, és pontosan a szívét érte. Épp eleget tanulmányozta e gyűlölt szörnyfajt a lovag, hogy tisztában legyen az anatómiájukkal. Az íjász előrezuhant, de hirtelen fordulatával kicsavarta a kalandozó kezéből a fegyvert. A vadászok aztán gyorsan észbe kaptak, és az emberénél százszorta élesebb érzékeiket hegyezve rárontottak a láthatatlan ellenségre.
Gáldor agyát elöntötte a harci láz, és egyáltalán nem törődött a védekezéssel. A hozzá legközelebb álló szörny felé ugrott, és mivel amaz tétovázott, a mancsából egyszerűen kirántotta a lándzsát. Még ugyanezzel a lendülettel ütött is a nyél tompa végével, és a szörny megingott a pofájába vágódó fegyver csapásától. Két társa támadásba lendült, de egy pillanat múlva már a megszerzett lándzsára is "átfolyt" a láthatatlanság, a lovag pedig átpördítette, leguggolt vele, és nyelét a földnek nyomva, ferdén előreszegezte. Ha a vadász érzékelte is a veszélyt, megállni, vagy kitérni már nem tudott. A lendület túl nagy volt, és egyszerűen felnyársalta magát társa fegyverén.
A talpon maradt lény vicsorgatta a fogait, és dühösen morgott, mint a sarokba szorított korcs eb. Összehúzta magát, és keményen markolta otromba bökőjét, de óvakodott az elhamarkodott támadástól. A csendet ekkor megtörte egy baljós hang, ahogy fém súrlódik fémen.
- A sorsod a halál, s én beteljesítem azt! - lendült előre a lovag. Két rövid suhintás hallatszott, s az első nyomán egy tompa reccsenés, aztán a lándzsa lehasított hegye mellé a földre hullt a lény ocsmány feje is. Gáldor az utolsó vadász felé fordult. Amaz a víz felé hátrált. Egyik mancsával a pofáját fogta, és ujjai közül bőven folyt a sötét vér.
- Most pedig megnézzük, tudsz-e úszni - mondta neki nyugodtan, és a varkaduar kihátrált a lombok takarásából. Gáldor követte. Aztán tekintete a víz felé siklott, mert kíváncsi lett, mit néztek annyira a szörnyek. Megtorpant, és egy hosszú percre még a vadászról is megfeledkezett. Épp ebben a pillanatban lépdelt ki a túlpartra egy teljesen mezítelen, gyönyörű nő. Alakja oly tökéletes volt, mintha mérnökök tucatjai szerkesztették volna, makulátlan bronz bőrén csillogott a napfény, és ázott, aranyszőke haja a fenekéig ért. Fürgén felszaladt a partra, és miközben a hajából csavargatta a vizet, szembefordult a leskelődővel.
Váratlan, hangos csobbanás hallatszott kissé távolabbról, és Gáldor úgy riadt meg, mintha hipnotikus álomból ébredt volna hirtelen.
- Csak én vagyok - prüszkölt Nyeszlett, a gnóm bicskás. Elég mulatságos látvány volt, ahogy bőrig ázva próbált partra kecmeregni. A víz fölé nyúló ágról pottyant le. Nyilván olyan nagyon nézelődött, hogy elfelejtett kapaszkodni.
A lovag ismét a varkaudar felé fordította volna figyelmét, de a szörny azonnal kihasználta az ajándékba kapott lehetőséget, és eltűnt a szeme elől. A lány is felfigyelhetett a mocorgásra, mert fürgén felkapta íját, vesszőt illesztett az idegre, aztán füttyentett egyet. Úgy tűnt, szemernyi szégyenérzet sem lakozik benne, mert meg sem próbálta eltakarni testét. A háta mögött megjelent egy fekete bestia. A legnagyobb ében tigris volt, amit Gáldor valaha látott, beleértve azokat is, melyeknek már csak lenyúzott bőre tanúskodott egykori termetéről.
- Kiongreindu, mássz elő! Te is csipkedd magad, Nyeszlett! Az igazi futólecke még csak most kezdődik... - kiáltotta Gáldor, ahogy eltette a kardját. Megszüntette az álcázó varázst, aztán be sem várva társait, máris megiramodott. Azon pedig nincs mit csodálkozni, hogy nem a tábort, hanem a kissé fentebb lévő gázlót vette célba, csakhogy mielőbb a túlpartra jusson...