Ghalla Népe

[vendég] o Adatlapod o Változáslista o HIBA! o Szabályzat o FAQ
Csevegőszoba >>
Szólj be itt:
  
[01:35] Spunk: ejjnemide
[01:35] Spunk: 760,58
[14:26] Titusz mester: Jah johet a hovihar 2.0, didergo whrlpl' orvenylovel
[14:04] Spunk: tél lesz mire jön az már nem mászós, hanem fázós event lesz
[11:32] Salle: nekem most annyira nem is hiányzik ez a mászós event :D
[09:39] Danair: Bámulatos gyk 1,5 hét késés
[20:39] Korrbak: megvagyok
[18:01] Korrbak: Lehet nem tölt fordulót a szeró?
[15:42] Kati: Igen.
[15:23] vyrydy: Mármint nov. 10-ig.
[15:23] vyrydy: A befizetési bónuszokat 10-ig lehet elosztani!
[11:16] torryl: ok, köszönöm
[10:48] játékvezető: tudom fixre mondani.
[10:48] játékvezető: Torryl: Nem indul el ma. Hétfőn se, mert akkor szabin leszek. Várhatóan jövő hét szerdán, de nem
[10:33] Erynome: Spunk: toltam egyet alvás előtt
 
Jelenleg bejelentkezve:
kvib, Vizi
2 felhasználó
 
Regisztrált:
1135 felhasználó
1477 karakter
Legutóbb: Kwisatz
 
Stílus:
 
Top 100 >>

Legtöbb bizonyítás a tudásbázisban:
Felhasználó#
Koc155
Marcsa69
Givangel66
FlyXan57
Spunk56
Ababo54
Annak44
Zka43
Fear'A Wee29
cinty28

Tudásbázis toplista:
FelhasználóTudás
Marcsa98.9130%
Annak98.0299%
FlyXan96.2808%
Yoro96.0714%
Zka95.1073%
skaven94.3440%
Amanda93.4325%
Balu92.5755%
Koc92.5562%
Spirit91.7366%

Olvasószoba

Vissza a tartalomjegyzékhez

Versenyfutás XIX.

- Engedj el, te görény, mert békává változtatlak!
- Még egy kéretlen szó, oszt’ kapsz a másik szemed alá is egyet, levesbe való, aszott szipirtyó!
- Rohadj meg, te vadbarom!! Ezt akár rontásnak is veheted!
Efféle előzékeny és kifinomult beszédre természetesen csak pallérozott elme képes. Mint amilyen Gunymák anyóé, no és azé a jól megtermett férfié, aki nemes egyszerűséggel a hóna alá csapta a gúzsba kötött öregasszonyt, és rendíthetetlenül cammogott vele a sötét folyosón.
- Fiacskám... tudok ám én másképpen is beszélni, ha akarok - váltotta simulékonyságra az arrogáns fenyegetőzést Leah kissé szorult helyzetben lévő matrónája. - Nekem nagyon sok pénzem van ám...
- Ja, láttam. Most osztozkodnak rajta a többiek odabenn.
- Mii?! Az nem lehet! Nem hagyom! Azonnal tegyél le, vagy kitekerem a nyakad! - kiáltotta anyó, és úgy rángatózott, mint egy besózott giliszta.
- Na ne mondd, nagyi - heherészett a fogdmeg.
A folyosó elkanyarodott, és a végében egy ajtó tűnt fel. Mellette, jobbról és balról egy-egy fáklya pislogott a sötétben. Mindkettő alatt őr állt. Mogorva fapofával, mozdulatlanul leskelődtek. Gunymák anyó teljesen hátrafeszítette a fejét, hogy ha már tenni nem tehet semmit, legalább lássa, merre tartanak. Mikor észrevette a fegyvereseket, még vadabb fickándozásba fogott.
- Nyughass már, te rühes banya, mert Fairlight villámaira mondom, nyakon csaplak!
Anyó amellett, hogy a mozgolódás álcája mögött, félig-meddig máris kiszabadította magát, lázasan gondolkozott valami kiúton. Mindenétől megfosztották, csupán a ruháit hagyták meg. Még a jól kitaposott csizmáját is lehúzták a lábáról, míg ájultan hevert. Pedig milyen remek csizma volt! A nagyujja bütyke is pont elfért benne!
Mikor az ajtóhoz értek, az őrök egyike kitárta azt. Nyanya teljesen elvakult a szemébe csapódó fényességtől, az őt cipelő férfi azonban meg sem torpant, belépett a terembe.
Jó páran voltak odabenn, mégis alig-alig csaptak zajt. Lehelet-hangon beszéltek egymással, csak néha csörrent meg egy-egy aranydukát, vagy nemesfém-ékszer az asztalon. A levegő drága illatosítók zamatától csöpögött, mégis átjárt mindent az áporodottság. Mintha a körös-körül pusmogó, neszező, kártyázgató, vagy szendergő népek már hetek óta nem mozdultak volna ki innét.
Anyó szeme lassan szokta a fényt. Körbekémlelt, és pillantása az arcához sebesen közelítő faasztalra vetődött.
- Hogy az istenek rogyasszák rátok azt a bélsárral bekent eget! Azonnal adjátok vissza a pénzem! Meg a drágaköveket! - veszett őrjöngésbe kezdett, mikor a kisebb-nagyobb kupacokban felismerte a sajátját. A hordár megállt vele úgy két manólépésnyire az asztaltól.
- No és miért tennénk? Ha szépen megkérlek, elmagyarázod nekem?
A hang egy kecskeszakállas, hosszú arcú, középkorú férfiúhoz tartozott. Az asztal túloldalán ült, középütt. Ruhája egy kisebb vagyont érhetett, s az, ami látszott belőle főúri ízlésre vallott. Egy bíborarany tolvajtőrrel piszkálgatta a körmét.
- Aztán ki a rosseb vagy te, hogy van merszed lefogatni Leah személyes tanácsadóját, mi? Azt a tőrt meg sürgősen letedd, mert kipiszkálom vele azt a csipás szemed, te kurafi!
- Azt hittem, Yaurr-ban mindenki ismer. Úgy látszik, tévedtem. Ha nevem nem tudod, meg sem érdemled, hogy közöljem veled. És vajon mihez is kezdenél azzal, ha tudnád? - Anyóval elfordult a világ, ahogy a melák verőlegény ügyesen a talpára állította. - A lényeg, hogy én vagyok, ki mostantól az életeddel rendelkezem. Légy üdvözölve céhem fogadótermében! - és szívélyesen mosolyogva körbemutatott.
Hatalmas teremben voltak. A falak a rövidebbik oldalon is legalább harminc méterre álltak egymástól. Ötven, vagy még annál is több férfi, nő és gyermek ücsörgött, támaszkodott, feküdt mindenfelé, s Ghalla összes értelmesnek mondott faja képviseltette magát közöttük. A hegyes szakállú két oldalán még másik négy barátságtalan fickó pöffeszkedett. Egyikük elmélyülten válogatta a kupacokba rendezett kalandozó-holmit. Rajta kívül azonban minden tekintet a tolvajnőre szegeződött, és ettől Nyanya kezdte nagyon-nagyon kicsinek érezni magát.
- Nyilván te vagy a Báró, a roxati Csodaklán feje. Hallottam ám rólad! Csak nem képzeled, hogy nem hallottam? Hát már hogyne hallottam volna! És persze csupa-csupa remek dolgot hallottam. Bizony ám! De még milyen remek dolgokat! Igen... és mi lenne, ha alkut kötnénk? - ajánlotta hirtelen.
A csodaműves szemöldöke a magasba szökött, és arca egy fokkal vidámabb árnyalatra váltott.
- Nocsak? És, mondd, mit tudsz te ajánlani nekem, amit nem szerezhetek meg magam is?
- Azt én honnan tudjam, ember!? Talán erőltesd az agyad, és ha rájöttél, mi olyanra vágsz, ami még nincs a birtokodban, majd üzenj. Most pedig, engedelmeddel... - készült megfordulni az árnymanó. Az őrzésére és fuvarozására kirendelt fickó azonban rámarkolt a fejére, és annál fogva visszafordította. A pirinyó tolvajnő kobakja pont belefért a tenyerébe.
- Jó’ van má’! Engedj el, te gorombilla! - elégedetlenkedett látványosan Nyanya, s közben a háta mögött sikerült egy újabb csomót meglazítania.
A céhmester oldalra hajolt, a mellette ülő tanácsadó pedig a fülébe súgott valamit. Báró tekintetéből megújult érdeklődés áradt, és máris tüzetesebb vizsgálat alá vetette az alkar hosszú, tűhegyes tolvajtőrt.
- Úgy hallom, a Sikátorok Fényessége a tagjává fogadott téged. Igaz ez? - érdeklődött. Anyó bólintott. - No, és mit keres egy ostrom alá vett városban a messzi Zangróz csatornapatkánya?
- A sértés lecsorog rólam, Báró, úgyhogy azt akár el is hagyhatnánk. Láttad a klánjelvényem, tudhatod, hogy a fényesség zsebmestere vagyok - közölte büszkén. Fogalma sem volt róla, hogy vallatója hová akar kilyukadni. - És, mi tagadás, értek valamelyest a szakmához... - dicsekedett.
A céhmester felkacagott, és hamarost vele nevetett az egész díszes kompánia. Aztán hirtelen elkomorult és felemelte a kezét. Menten síri csend lett.
- Még hogy értesz hozzá... Bah! Vajon mit ért egy mágusinas a varázsláshoz, vagy a fegyverhordozó a háromívű riposzthoz? Ne nevettesd ki magad, kalandozó! Fürge Menyét csak egy közönséges patkány a terménytárolóban, semmi több! Mindenki, aki a keze alá dolgozik, egy féreg talpnyalója! Neked fogalmad sincs a hivatásról! Ha lenne, nem vetted volna semmibe a tiltott mezsgyék ezeréves törvényét. Idegen klán területén loptál! Sőt, mikor figyelmeztettünk, gúnyt űztél az emberimből! Magadra haragítottál, némber, és ma már nem elégszem meg a haláloddal! Sorsod nem csak megtorlás lesz, hanem egyben figyelmeztetés is a többi, hozzád hasonló senkiházinak, és intés lesz annak a görényszagú Menyétnek is.
Gunymák anyó nem válaszolt, inkább fülelt, ugyanis a céhmester ismét a tanácsadójához hajolt. A mosolygós nagyapó-álarc mögött a sugdolódzó férfiben főmágus sejlett. Hosszan beszélt és ábrázata semmi jót nem ígért. Végül anyó csak nem állhatta meg szó nélkül.
- Az anyád nem tanított meg rá, hogy társaságban nem illik sugdolózni?! - csattant fel, és egyre kíváncsibbá vált. Elégedetten nyugtázta, hogy már csak pár mozdulat választja el attól, hogy kezei teljesen kiszabaduljanak. Hiába nyújtogatta azonban a nyakát, egy mukkot sem hallott abból, ami az asztal másik felén hangzott el. Bírái, úgy tűnt, nem törődtek vele.
Pár perc múlva a mágus váratlanul felállt, és egy addig teljesen észrevehetetlen tapétaajtón át elhagyta a helyiséget. A céhmester vigyorgott, de Nyanya nem látta bíztatónak a mosolyát, csak megborzongott tőle.
- Döntöttünk a sorsod felől, boszorkány.
- Na végre! Már azt hittem, itt, állóhelyben fogok megvénülni. Mármint hogy még jobban.
Báró nem volt vevő a humorára, folytatta.
- Mivel a Csontkezűtől bármikor visszakaphatod a lelked, ezért nem ölünk meg téged...
- Nem? Jaj de jó! Akkor talán vissza is adhatnád a cuccomat... - vágott közbe a manó, és teljesen belefeledkezett a nagy megkönnyebbülésbe. Olyannyira, hogy ösztönösen előbbre lépett. Tán kezet akart rázni a vigyorgó klánfőnökkel, nem tudni, de ahogy megmozdult, a kötelek legombolyodtak róla. - Hopp... - szeppent meg.
- Megállj, te boszorkány! - kiáltotta a főtolvaj, és előrántott rapírját. Anyó megdermedt mozdulat közben. A tőrkard hegye pontosan a gigájának feszült.
- Ööö... felesleges lenne megint leütni. Fegyvertelen vagyok - mindkét kezét felemelte, és lassan körbefordult, hogy nyitott tenyerét mindenki láthassa. - Nem akarok bajt, csak a holmimat, és elmenni békével. Ha pedig ez nektek olyan nagyon fontos, és ragaszkodtok hozzá, hát megfogadom, hogy nem lopok a városotokban.
Egy emberként pattant fel mindenki, s még a legapróbb utcakölykök is fegyvert szorongatott. Az arcok szigorúak, a szemek villámlóak voltak. Ötven gyilkolni kész tolvaj vont szoros gyűrűt a manó köré. Egy az ötven ellen, fegyver, vért és varázslat komponensek nélkül. Nem túl kedvező kilátások - vette számba a lehetőségeit a kalandozó. Mégsem jött zavarba, úgy folytatta, mintha mi sem történt volna. Félretolta a torkának szegeződő rapírt, és az asztalra támaszkodott.
- Vidd már innen ezt a vacakot! Nos, tegyük fel, hajlandó vagyok szolgálatot tenni a céhednek. Persze tisztes díjazás fejében, ugye. Elvégre nekem is élnem kell valamiből, nem? Aztán tegyük fel, megesküszöm, hogy teljesítem a vállalásom. Tegyük fel, hogy meg is tartom a szavam... Miért?! Én nem hibázhatok? - reagált felháborodva a körötte éledő halk morajra. - Ha megcselekszem, amit kértek tőlem, jutalmat kell kapnom. Lásd be, Báró, a puszta életem semmit nem ér, mit veszítek vele?
A céhmester szeme villanásából azonnal értettek legényei. A legtöbben eltették a sanda bökőket, és kurta nyaknyiszálókat. Csak páran maradtak a fogoly mellett, de nem lehetett kétséges, hogy ők egyetlen rossz mozdulatára, azonnal miszlikbe aprítanák. Nyanya persze nem félt a haláltól. A mágus, és annak távozása nyugtalanította. Ha meghal, lelke átlép az árnyvilágba. Ezzel nincs is semmi gond, átmeneti kellemetlenség csupán. A hivatással járó nyűg, amit tudomásul kell venni. Meglehetősen szennyes lelke számtalanszor megtette már ezt az utat, oda és vissza. A hulla viszont ilyenkor védtelenül hátra marad, és ha csak nem sikerül nagyon gyorsan újra testet öltenie, eléggé csúnya praktikákat lehet a korpusszal véghezvinni. Tudta jól, hisz maga is gyakorolta a nekromancia hatalmát. Más se hiányzott volna, mint valami ostoba tolvaj személyes élőholtjaként vonaglani egy rothadó testbe zárva...
- Nos, úgy tűnik, megegyeztünk. Mond az óhajod, Báró, és én gyorsan le is teszem előtted a nagyesküt, apám-anyám életére, meg ilyesmi, aztán végre leülhetnék, mert igencsak elmacskásodott a lábam ebben a nagy alkudozásban, és erősen meg is szomjaztam...
A céhmester lassan visszaereszkedett székére, és kényelmesen hátradőlt. Ahogy ujjait egymáshoz érintette, láthatóvá váltak gyűrűi, és az azokba foglalt gigantikus drágakövek. Nyanya megigézetten, sóvár szemekkel bámulta őket.
- Rendben van, boszorka, fontolóra veszem az ajánlatod. Ám a bizalmamat még nem nyerted el! Háború van, ha nem tudnád. A ryuku hadsereg hajnal óta a falaink alatt tombol. Már teljesen lerombolták a Külső Várost, és ha embereim nem robbantják be a csatornákat, már idebenn lennének. Nem engedhetjük meg magunknak a könnyelműség bűnét. Ráadásul megölted két legényemet.
- Gondolom ti is így tettetek az én segédeimmel. Úgyhogy ezt a számlát akár rendezettnek is tekinthetjük.
Báró meghallgatta másik tanácsadóját.
- A holtakra gondolsz? Ugyan, ne tedd nevetségesebbé magad, mint amilyen máris vagy! Azok csak tudattalan, ostoba zombik! - legyintett Báró.
Nyanya gúnyos hangon idézte fel az imént elhangzottakat. Meglepően jól utánozta a céhmester hangját:
- Még hogy értesz hozzá... Bah! Vajon mit ért egy mágusinas a varázsláshoz, vagy a fegyverhordozó a háromívű riposzthoz? - még az arcát is sikerült olyan grimaszba húznia, ami Báróéra emlékeztetett. - Na és mit ért egy magadfajta a nekromanciához, he? Még hogy zombik...
- Elég! - Báró felpattant, és az asztalra csapott. Alvezére rosszalló pillantást lövellt felé, mert ledőltek dukát-tornyai. - Életben hagytunk, felgyógyítottunk. Ne feszíts tovább a húrt! A foglyom vagy, és megteszed, amit parancsolok, cserébe pedig nem kapsz mást, mint a szabadságot! Ez az én ajánlatom, némber! Nem fogom rád pazarolni a drága időt! Vigyétek! - rendelkezett.
A legények egyszerre mozdultak, és talán ez volt a hiba. Mindenki alábecsülte a vén szipirtyó fürgeségét, erejét, és harci tudását. Azt hitték, csak egy hozzájuk hasonlóval van dolguk, és figyelmen kívül hagyták, hogy anyó idestova tíz éve taposta már a kalandozók rögös útját.
Az árnymanó egyetlen szökkenéssel az asztalon, majd a Báró ölében termett, aki a meglepetéstől, és a lendületesen érkező anyóka súlyától visszahuppant a székre. Nem tudni, hogyan kaparintotta meg Nyanya a tolvajtőrt, de mire bárki is ocsúdhatott volna, már a csodamester álla alá dugta.
- Én nem tudok olyan szépen öltözni, mint te, sőt, még csak ilyen illatos pacsulim sincsen -szaglászta körbe a simaképű férfit, - de még a szempillámmal is meg tudlak ölni, ha úgy tartja kedvem, és ha alkuszok, én szabom a feltételeket. Rendeld vissza őket!
A férfi eltorzult arcán nem a félelem, hanem az undor látszott.
- Pfuj! Iszonyúan büdös a szád! - fakadt ki.
Gunymák anyó e kijelentést bóknak vette, és csábosan elmosolyodott. Báró kis híján elájult a látványtól.
- Vissza! - hörögte. - Nem fog megölni.
- Mitől vagy ennyire biztos ebben, fiacskám? - kérdezte Nyanya, és fészkelődni kezdett. - Csak szólj bátran, ha zavar a női test közelsége...
Kinyílt a rejtekajtó, és az öregapó varázsló bújt be rajta.
- Szólj neki, hogy ne csináljon semmi ostobaságot! - sziszegte a matróna.
A mágus nem lepődött meg azon, amit látott, vagy ha mégis, hát nem mutatta.
- A testet előkészítettük, és papjaink is csak titeket várnak. Kezdhetjük a szertartást.
Leah személyes tanácsadójának elkerekedett a szeme. Kicsit megemelintette a tőrét, s egy csepp vér serkent a hegye alól.
- Miféle szertartást, édesem?
- Elmondaná, ha hagynád megszólalni - vélte a mágus, és karba font kézzel állt meg a furcsa páros mellett. Nyanya értett a szóból.
- Igazából nem akartunk bántani, csak rád ijeszteni. Más se hiányozna, mint egy nyílt háború a fényességgel, vagy közös tudatoddal. Papjaink is nehezteltek volna a rangod miatt. Már mindegy - közölte a céhmester.
- Nocsak, ez kezd érdekessé válni...
- Báró tegnap hirtelen meghalt. Én csak a helyettese vagyok. Arra akartunk rábírni valahogy, hogy hozd vissza a lelkét. Amíg az ostrom tart, nem nélkülözhetjük. Egyedül ő ismeri az összes csatorna, rejtekút és búvóhely titkát, és nagyon-nagy szükségünk van a tudására.

***

A katonák megpróbálták körbezárni a szellemet, de nem sok esélyük volt a sikerre. Hiába voltak húsznál is többen, a fegyvereik nem ejtettek sebet az élőholton, Leoneydeas pedig őrjöngött. Sikongva repdesett ide-oda, és minden támadásával belemart egy-egy ryuku harcosba. Páran közülük már a földön feküdtek. Arcuk ráncos volt, hajuk teljesen kifehéredett, elgyérült vagy kihullt. Egyikük még remegve megpróbált talpra állni, de reszketeg végtagjai nem tartották meg a testét, és visszazuhant. A többiek egymást biztatgatva, bátorítva hadakoztak tovább e teljesen reménytelen összecsapásban.
A noth szellem öregítő érintése szaporán szedte áldozatát, és nem nagyon volt szükség a troll segítségére. Baxi tehát ahelyett, hogy a katonákra rohant volna maga is, inkább lekushadt. Úgy döntött, kihasználja a lehetőséget, és nem halogatja tovább az ígéretét.
Lehunyta szemét, és kiélezte sámánérzékeit. Mikor ismét felnézett, a világ már számtalan ragyogó színben tündökölt. A katonák aurája elárulta a félelmüket. A szellem vadul cikázott közöttük, és vakító fehér érintésével égővörös kíngömböket lobbantott fel.
A sámán most először érezte igazán Leah kegyének hiányát. Az igék, amelyek még ott lapultak agyában, már nem hordoztak mágiát. Hiába is próbálta volna megidézni vele a Csontkezű hatalmát, a szavak szárazan, élettelenül lógtak volna a levegőben. A gyilkos varázslatoknak nem lett volna semmilyen hatása. A testét-lelkét oltalmazó pajzsok és védőburkok nélkül a kalandozó meztelennek érezte magát. Karját nem gyorsította, látását nem tisztította már az isteni mágia. Csak magára volt utalva.
Persze a mágusoktól eltanult rúnákat még megidézhette, hisz a hermetikus varázslás tudománya nem függött semmilyen papi, vagy sámán hitvallástól. Az Ezüstmágusok öröksége mindenki számára hozzáférhető volt, s a torony magiszterei nem tettek különbséget zsoldos, vagy főnemes, nekromanta, vagy szerelempap között. Ők "tiszta" avagy "önálló" varázslásnak nevezték a tudományukat, s éppúgy tanítottak tehetséges úrilányoknak porgyűjtő, és rovarriasztó rúnákat, ahogyan a kalandozóknak villámpajzsot, és időtorzítást.
Az elme hatalma is a troll rendelkezésére állt, bár képességei ezen a téren igencsak gyengécskének számítottak az alakváltók, és mutánsok tökélyre fejlesztett pszi szakértelméhez képest. Mentális kapacitása elenyésző volt, és valószínűleg egy újszülött gonyolék is képes lett volna ellenállni egy agybénító manipulációjának.
Baxi túltekintett az eddig megszerzett tudásán. Most, hogy látta, mivé válhat szorgalommal, és hittel, kívánta ősei hatalmát. Vágyta a totem-adta erőt. Vágyta a földből, levegőből, tűzből és a vizekből kivont eszenciát, mit akár gyógyításra, akár rontásra felhasználhat egy beavatott. És mindennél jobban vágyta a Griff elégedettségét.
A sámánok ranglétráján épp csak elindult felfelé. A kezében lévő eszközök még hiányosak, és gyengék voltak. Ő azonban bátran nyúlt a misztikus hatalomhoz, és hagyta, hogy a valóságot körülvevő dimenziók energiái keresztüláramoljanak a testén. Fájt, persze, hogy fájt. Égő kínnal lüktetett! Ám a fájdalmat elnyomhatja az erős akarat, és a sebek nyalogatása is csak a csata utáni időkre való.
Suttogása beleveszett a szél szavába, s ha felerősödött a hangja, azt sem hallották az idegenek. El voltak ők foglalva saját bajukkal. Lassan belátták ugyanis, hogy nem bírnak a noth szellemmel. A felismerést azonnal követte egy másik is: elmenekülni sem képesek előle!
A darázsfelhő a magasból ereszkedett rájuk. A rovarok vadak voltak, és hüvelyk hosszúak. Ellepték a még talpon lévőket, fullánkjaik pedig megtalálták a legapróbb rést is a páncélok illesztésein. A jajveszékelés felvidította Baxit, mert gonosz lelke mohón lakmározott a mások szenvedéséből. Tudta, hogy soká már nem maradhat a sötét út követe, hisz a Griff szeretetre, és életre tanítja sámánjait, ám addig, míg lelkét lassan majd önként megtisztítja, még kiélhette a tetteiben rejlő halál gyönyörét.
Mikor látta, hogy műve jelentősen felgyorsította a felderítőcsapat pusztulását, letörölte az orrából serkent vérpatakot, és felállt. Ahhoz, amit tenni készült, nem volt elegendő belesuttogni a szélbe néhány rég elfelejtett rigmust. Elővette a dobot és az illatos füveket tartalmazó tasakot. Igyekeznie kellett, ha nem akart még a szellem önkéntelen ellenkezésével is megküzdeni. Leoneydeas lelke békére vágyott és újjászületésre. Az évezredek óta bolyongó elme azonban zavaros, és beteg volt. Kiszámíthatatlansága veszélyessé válhatott, ezért Baxi ki akarta használni a lehetőséget, míg útitársa elfoglalja magát a ryuku katonák üldözésével.
Csak két lépést tett, és a csörgődobot is épp csak megszólaltatta, de az erő máris átjárta a testét. Az egymást követő mozdulatok félig-meddig már önkéntelenek voltak, és a dal szavai is tudattalanul buggyantak elő gyermeki énje elfelejtett bugyraiból. Az öregsámántól mindössze egyetlen egyszer hallotta a lélekűzés dalát, mikor mestere egy megtébolyodott, vénséges troll lelkét szabadította meg a szenvedésektől.
Jobb láb fél lépést előre, bal elébe lép, keresztbe fordul, oldalra lép, aztán hátra egyet, a törzs fordul, a láb marad, aztán a felsőtest előrehajlik... a tánc lassan, döcögősen indult, s a mozdulatok csak nehezen kászálódtak elő az emlékezet homályából, de aztán mozgása egyre dinamikusabbá vált, a transz pedig hamar elérkezett. A dal szavai a felismerhetetlenségig torzultak, Baxi térdre rogyott, és őrült erővel verte hangszerét. Imbolygott és énekelt. Mit énekelt, üvöltött! Hogy a környék visszhangzott tőle. Nem érdekelte, mi lesz vele, s nem érdekelte, ki hallja, vagy ki látja őt.
Leoneydeas végzett az utolsó katonával is. Lassan lebegett visszafelé. Vihogott, kacagott eszelősen. Még legalább harminc lépésre volt a sámántól, mikor megérezte a szertartás által az árnyvilágban keltett hullámokat. Felfigyelt a trollra, és nyílegyenesen feléje repült.
Baxi látta az ezüstfonalat, pont úgy, ahogyan a többi részletet. A környező fákat, a szélben hajlongó, korcs búzakalászokat, azt a hatalmas pókot a bogáncsok közé szőtt hálójában, vagy a gombolyodó felhőcskét az égen. Szellemkezeivel erősen megragadta a lélekszálat. Sikamlósnak, vékonynak és élesnek érezte, mint mikor az íjhúrt zsírral kenik végig. Hirtelen megrántotta, és háromszor rátekerte a jobb mancsára, aztán baljával is ugyanezt tette. Loneydeas, alakja rángott, arca megnyúlt, és eltorzult. Néma sikolya beleveszett a szélbe. A sámánszellem azonban keményen markolta a fonalat, s minden erejét beleadta a mozdulatba. Aztán egyszer csak eltépte azt!
A kalandozó teste több helyütt vérzett. Mindkét karja eltörött. Szeméből, orrából és füléből is vörös patakocskák fakadtak. Úgy dőlt el, mint egy zsák, mikor a transzból kizökkenve az iszonyatos fájdalom jótékony ájulásba taszította őt. A szellem pedig eltűnt. Végleg, visszavonhatatlanul. Még elköszönni sem maradt ideje. Lelkét immár semmilyen szentségtelen béklyó nem kötötte a valós világhoz, megtérhetett ősei mellé, a végtelen körforgásba, hogy hamarost egy újszülött elf testében kapjon lehetőséget mérhetetlen bűnei enyhítésére.

"Olyan dolgot tettél, amire csupán kevesen képesek" - lehelte a Griff. - "Jutalmat érdemelsz."
"Csak segítettem egy barátomon..."
"A lélekűzés jóval több egyszerű segítségnél, gyermekem. Világodban, e pillanatban te vagy az egyetlen, ki ezt megcselekedni képes."
A sámán és a totem egy fa koronáján álltak. Furcsa fa volt. Egyetlen levele is szobányi területet jelentett. A zöld szőnyeg vékonyabb ere is vaskosabb volt Baxi alkarjánál.
"Hogyan tovább, testvérem?" - kérdezte. "Mutass nekem utat, kérlek. Jövendöléseid homályba vonták előttem a jövőt. Bizonytalan vagyok és félek."
"Gyűjts erőt! Menj Délnek, és ha leszáll az éj, szólíts újra engem. Tested rejtsd el jól, mert hátra kell hagynod. Napok, sőt, talán hetek telnek majd el, mire visszatérhetünk! Utazni fogunk. Csak te és én."
"Gondolom, nem árulod el, hogy hová..."
"Dehogynem. Egy szigetre megyünk, amit az én atyám gyúrt a semmiből, s amit leheletével tett olyanná, mint amilyen manapság. A Teremtő földjén az Őrzők népe él, kik most nagy veszélyben vannak."
"És mi majd segítünk nekik?"
"Nem. A segítség már úton van, ránk ott nem ezért van szükség." - Griff széttárta hatalmas szárnyait, és felkavarta velük a levegőt. "Mindent elmondok majd időben, ne félj! Most azonban vedd el a jutalmad, sámán. Most megtanítalak téged a legelső rajzolatra. A gyógyító jelet magadra tetoválhatod, de akár más testére is felírhatod. Ha fába vésed, a fa örökké egészséges marad, ha lovad testére sütöd, a betegség elkerüli azt. Csak arra kell vigyáznod, hogy a rajzolat mindig ép maradjon, s a végtelenből áradó erő a segítségedre lesz."
Baxi szellemteste előtt, egy furcsa, cikornyás, lebegő ákombákom jelent meg. Felesleges volt nagyon megnéznie, tudta, hogy a rajz vonalai örökre, és kitörölhetetlenül a memóriájába égtek. Büszke volt, és elégedett. Nem gondolt a testében tomboló kínnal, csak a totemet figyelte, hogy felemelkedik, s aranyszín, vidám derengés öleli körbe mesés alakját.
"A gyógyító jel. Hm. Krough öregsámán nem ismerte ezt. Csak rontásokat, űzéseket, és átkokat tudott. Persze ő a Kígyó beavatottja volt..." - morfondírozott, s valahogy nem nagyon volt kedve visszatérni közönséges, védtelen és szánalmas testébe. Hiszen ideát egy nagyszerű hatalom megtestesülése volt. A szellemlények félték, és tisztelték őt. A köztes terek kiismerhetetlen rejtelme pedig úgy csalogatta,, mint a mézmályva az éhes legyet...
"Halljátok szellemek?! Én, Baxi, a troll, ki az Obszidián hegység tövében születtem, valódi sámán vagyok! A legnagyobb sámán Ghallán!! Rettegjétek erőm, és féljétek hatalmamat, mert visszatérek, s elbitorlom ezt a síkot tőletek!" - kiáltotta, s a síkok közti majdnem üres mindenség megremegett a hangjába szőtt energiáktól.

***
A terem nem volt túl nagy, ám annál inkább nyirkos, és félhomályos. A bejárat a hosszabbik oldalából nyílt, pont szemben a keresztben álló asztallal, amin egy férfi teste feküdt. Semmi nem mozdult, s édeskés dohszag terjengett. Anyó felfüttyentett mikor észrevette baloldalt a csillogást. A lobogó fáklyafény nemesfémre vetült.
- Az anyja! Ezt már nevezem! Ha ennyi mindent össze tudtatok szedni, egy-két szertartáspapot már igazán lophattatok volna valahonnan - mondta, és hipp-hopp körbeszaladta a helyiséget. Mindent megcsodált, megszemlélt apróra. Az értékesebb dolgokat meg is fogdosta. A mágus nem lépett beljebb, megállt az ajtókeretben.
- Leah hű papjai mind a várfalon vannak, és kiveszik részük a harcokból... - a varázsló hangja szinte csöpögött az ironikus gúnytól.
A ravatal négy sarkánál egy-egy karcsú lángtartó állt. Anyó ránézésre (és persze tapintás alapján) színtiszta aranynak vélte őket. A holttest fejéhez pedig egy kis emelvényt helyeztek, amin előkészítve hevert a Nagy Idéző Könyv. A manó felmászott az alkalmasságra, és áhítattal simogatta meg a könyvet. Gyorsan megállapította, hogy az egy korai másolat, melyet gondos kezek közvetlenül az eredetiről készítettek! Arról a példányról, melyet a szájhagyomány egyenesen Leah művének hisz. Felbecsülhetetlen kincs volt. Ehhez foghatót csupán az alanori nagytemplom oltárán látott, s azt még közelről megtekinteni sem engedték neki, nemhogy hozzáérni hagyták volna!
- Ezzel azt akarod mondani, papa, hogy nekem is ott volna a helyem? Hogy harcoljak a városodért? Na ne röhögtesd ki magad! Nekem semmi közöm Roxathoz, és felőlem nyugodtan porig rombolhatják. Bár, ha jobban belegondolok, eredetileg magam is azért utaztam délre, hogy megnézzem magamnak a ryukukat... persze, azóta történt egy és más.
A varázstudó nem válaszolt rögtön. Talán visszanyelte a feltörekvő, haragos szavakat.
- Ha segítségre volna szükséged, nekromanta, hited egy ministránsát és egy tegnap esketett követőt tudok melléd állítani... - már-már tapintható volt az ellenszenv, amit a nő felé sugárzott.
- Na abból nem kérek! Többet hátráltatnának, mint amennyit segítenének. Menj csak, és gondoskodj róla, hogy senki ne zavarjon - rendelkezett az árnymanó, és nagy nehezen felcibálta a degeszre tömött kalandozó-zsákot az emelvényre. - Csak még egy szóra!
A mágus már húzta volna be maga mögött a vaskos faajtót.
- Igen?
- A fizetségemről még nem esett szó...
- Sajnálom. Nem áll módomban alkudni veled - közölte kemény hangon a varázsló, és bevágta maga mögött az ajtót, hogy még a falak is beleremegtek, pedig legalább két emelet mélyen vájták őket a talajba.
- Kár - sóhajtott Gunymák anyó, és végighúzta koszos ujjait a könyv aranydomborításán. - Ezt talán nem kellett volna ellopnom.
Mivel senki nem mondta neki, hogy siessen, ráérősen felkönyökölt az emelvényre, és alaposabban körülkémlelt. Az ajtóval szemközti oldalon nem sok látnivaló akadt. Egy túldíszített falikar nyeszlett fáklyát markolt, ami némi halódó fényt csorgatott a padlóra. Alatta egy foszladozó szőttes próbálta meg eltakarni a terjengő penészfoltokat, kevés sikerrel. Az emelvénnyel szemközt, a hulla lábai felől eső kőfalnál egy üres fegyvertartó állvány porosodott, felette pedig egy alig-alig kivehető festmény csimpaszkodott a málladozó vakolatba. A bejárt mellé, két oldalt szarkofágokat állítottak. A fedőlap véseteiből Nyanya nemesi származású bentlakókat, aranyfogakat, családi ékszereket és más effajta, borzalmas dolgokat sejtett alattuk. A padló egyenetlen volt, de tiszta. A sarkokban nem lógtak pókhálók, és a falak tövében sem gyűlt össze szemét. Nyilvánvalóan takarították ezt a félreeső helyiséget, és anyó beleborzongott ebbe a gondolatba.
A szoba tehát majdnem teljesen üres volt, ám a kis dobogó mögött álló vaskos polc csak úgy roskadozott a rengeteg szertartáskelléktől, s ez a látvány kárpótolta a tolvajnőt a szegényesnek ígérkező zsákmányért. Az állványra gonddal felpakolt legtöbb eszközt nem ismerte fel. Azok nyilván a többi vallás kegytárgyai voltak. Pár csinosabb kelyhet, gyertyatartót, vérfogó edényt és bontókést azonban Nyanya máris kinézett magának.
- Na, lássunk hozzád, Báró! - mondta lemondón, amolyan "előbb a munka, aztán a szórakozás" hangulatban, és kicsiny lángocskát idézett a hozzá közelebb eső két lángtartóba. Aztán pár sikertelen kísérlet után megismételte ezt a műveletet a távolabbiakkal is. Mikor a talpas tartókba készített pirkit darabkák felizzottak, a papnő előszedte a szertartáshoz szükséges kellékeket, a Szent Kelyhet, az áldozókést és a vértartót, a komponenseket rejtő tégelyeket, és tarsolyt, végül pedig leakasztotta nyakából a koponya szimbólumot is.
Leah személyes tanácsadója kalandozó volt, és nem szertartáspap. Tisztában volt vele, hogy az ilyen, és ehhez hasonló, kényes eljárásokhoz felkészült segédekre, és nagy-nagy rutinra lett volna szüksége. A legtöbb rítus, amit ismert a túléléshez és a hatékony harchoz kellett. Leah csupa ilyesmit tanított kalandor-papjainak, hiszen azoknak pont ezekre a varázslatokra volt szükségük. Gunymák anyó tán egy tisztességes temetést sem tudott volna végig celebrálni, nemhogy egy feltámasztást véghezvinni, egyedül. Ő azonban egyáltalán nem tartott a kudarctól, hiszen mi történhetett? Ha nem sikerül Bárót talpra állítania, legfeljebb keresnek a csodás roxati tolvajok valaki mást. Mit érdekelte őt? Egyébként sem volt biztos benne, hogy így, két nappal a halála után megtalálja majd odaát a Báró lelkét.
Mindezek miatt nem zavarta különösebben, hogy csak nagy vonalakban ismeri a lélekkeresés folyamatát. Úgy vélte, egy kísérletet mindenképp megér a dolog, az Idéző Könyvben pedig úgy is pontosan leírták a szertartás menetét. Fellapozta a megfelelő oldalakat, és áttanulmányozta a szöveget. Már az első pillanatban rájött, hogy feltámasztással nem tudja a testbe visszahívni a főtolvaj lelkét. Egyszerűen nem volt elegendő a hatalma megcselekedni ezt. Még ha teljesen feltöltődne manával, és minden tudását latba vetné, az sem volna elegendő a szertartás sikeréhez.
Elgondolkodott. Végül is a csodaművesek nem feltámasztani akarják a vezérüket, csak a tudását megszerezni. Ahhoz pedig nem kell ekkora felhajtás - gondolta, és tovább lapozott. Egészen belefeledkezett az olvasásba. Számtalan, árnyvilág béli entitás leírása, és megidézésének módja sorjázott elé a lapokból. Ámulattal itta a betűket, aztán kicsit hátrébb megtalálta, amit keresett.
A holtfaggatás rituáléja során a nekromanta nem a saját testébe hívta vissza a holt lelkét, hanem csupán egy bizonyos helyhez kötötte azt, hogy bármikor hozzáférhető legyen. Ez lehetett egy nemes drágakő, értékes varázstárgy, bármi. A lélek a bebörtönzése után még akkor sem tud önállóan cselekedni, ha a hüvely, amihez láncolják, történetesen a saját teste. Tehetetlenül csücsül, míg egy megfelelő hatalommal bíró varázstudó meg nem szólítja őt. Nincsenek izmok, amiket újra mozgatni kell, s nincs gond azzal sem, ha a test időnek előtte szétfoszlik, hisz amíg egyetlen csontja is marad, a kötés kitart.
Gunymák anyó elégedett volt. Ahhoz képest, hogy néhány elemi nekromanta fogáson, és a holtak irányításán kívül nem nagyon konyított a mesterséghez, máris komoly döntést tudott hozni. Az idézés szövege pofonegyszerű volt, s a boszorkány agya úgy szívta magába azt, mint a száraz tapló a vizet. Birtokában volt a szükséges varázsenergiának, az anyagi komponensként pedig csupán a holt lélek egykori testének kis darabkájára volt szükség. Nagy ügy! Az egész test ott feküdt előtte. Onnan vághatott le belőle, ahonnan csak akart... Anyó aztán gyorsan elhessegetett egy kósza, gonosz gondolatot, és inkább az előkészületekre koncentrált.
A szimbólumot a férfi mellkasára helyezte, s csak most nézte meg magának Bárót alaposabban. Vékonyka bajusz, hegyesre nyírt kecskeszakáll, hibátlan, kreol arcbőr, őszes, gyérülő haj, nemesi vonások. Bárónak hívatta magát... Talán a városi élet naposabbik felén tényleg viselt valami magas tisztséget. Ki tudja - morfondírozott az öregasszony. - Kár, hogy nem él. Egészen helyre fickó...
Áldozótőrével felhasította a holttest felöltőjét, és ujjasát. Petyhüdt izmok, sápatag bőr, szőrtelen mellkas... és egy furcsa, háromszög alakú seb. Pontosan a szívbe hatolt a fegyver, s anyónak nem kellett nagyon megerőltetnie az agyát, hogy rájöjjön, hol látott már ilyen sebet. Saját maga is ejtett már hasonlót tolvajtőrével, megszámlálni sem tudná hányszor.
- Ezt elárulták, és ledöfték, mint egy roguenát - hüledezett. - Szerencsétlen flótás.
A Leah könnycseppjeinek nevezett megszentelt folyadék sosem ömlött ki a Kehelyből, nem száradt bele, és nem párolgott el. Csak imával szerezhetett ilyet egy pap, máshogy nem pótolhatta azt. Gunymák anyónak több kelyhe is volt, s valamennyi színültig volt töltve e szent folyadékkal. Most belemártotta ujját, és szaporán megkenegette vele a holttest szíve környékét, aztán áldozótőrével apró sebet ejtett saját csuklóján, és a vérfogó edénybe eresztett pár csepp vért. A vérgyűjtés alapvető kelléke a halál-papok mágiájának. A boszorkány keze is csupa-csupa heg volt már. A vér nem más, mint erős kapocs az élet, és a halál között. A bűbáj, amit ráolvasott meggátolta az alvadást.
Aztán az áldozótőr hegyét, mint valami pennát, belemártotta a vérbe. A rajzolatot a könyvből másolta a hulla mellkasára, és a hasonlóság tűrhető volt. Ahhoz képest, hogy először rajzolta fel, pedig egyenesen remekműnek volt mondható.
Az ige, amit egyre hangosabban ismételve újra, és újra felolvasott a könyvből, a holtak nyelvén íródott. Nem volt lefordítható értelme, de Leah papjának nem is volt szüksége arra. A hatalom, amit az ige hordozott nem igényelt sem magyarázatot, sem kiegészítést.
A mana lassan összegyülemlett a teremben, és megsűrűsödött a széttárt karok közt, a suttogó papnő körül, s ő lehunyt szemmel, rendíthetetlenül sorolta elő a rituálé szavait, miközben az összegyűjtött varázsenergiát formálni, irányítani kezdte.
Ha most belépett volna valaki, csak egy aszott, töpörödött árnymanót lát, aki mulatságos hangokat ad ki magából, miközben felemelt karokkal áll egy holttest felett. Nyanya azonban jóval többet látott. A feje felett szétnyílt a valóság, és lassan ráborult az árnyékbirodalom másodlagos dimenziója. Úgy fogta körbe a sötétség, mintha csak egy felhős éjjelen a vaksötét égboltra tekintett volna. A levegő lehűlt, s minden elnémultak. Odaát a már litánia szavai sem voltak érzékelhetők. Az erősebb árnylények azonnal közelebb húzódtak, amint a papnő túlvilági lenyomata megjelent közöttük, a gyengébbek viszont fejvesztve menekültek a közeléből. A valóságot át- meg átszövő árnyékvilág felbolydult, mikor Leah személyes tanácsadója kiemelkedett a Kárpit síkjából.
Anyó a másvilágon egyáltalán nem volt kicsi, és gyengének sem látszott. Az alakja úgy tornyosult a sivár vidék fölé, mint egy óriási gólemé. Méltóságteljesen, hatalma teljes tudatában uralta a környéket. Tekintete áthatolt az evilági falak vetületein, átlátott a fémen, fán és minden gondolkodó élőlényen. Egy kóbor szellemet, egy cél nélkül őgyelgő kísértetet próbált felkutatni, és ebben nagy segítségére volt az a lenyomat, ami varázslat hatására a hulla köré rajzolódott ki ideát. Az aura hű mása volt a léleknek, s könnyen a kujtorgó szellem nyomára vezethette a papnőt.
Aztán mindkét valóság tótágast állt, mintha kirántották volna anyó alól a lábát. Két szemhunyás múlva árnyalakja már megszeppenten térdepelt a csontokból emelt trónus előtt.
- Tanácsadóm vagy. Adj hát tanácsot, halandó! Mondd csak, mit érdemel az a pap, ki semmibe veszi ura akaratát? - harsogta a jelenés.
- Uram, én csak...
- Te csak kihasználtad a tőlem kapott erőt, ahelyett, hogy megszolgáltad volna azt!
Erre nem volt mit felelni. Nyanya tintapaca-szerű alakja megsemmisülve várta Leah büntetését. Mindenre fel volt készülve, s ennyire még soha életében nem félt.
- Helytartóm ajkáról megkaptad a feladatod, és be is fogod teljesíteni azt! Az idegenek a félszigetet dúlják, és erejük képes elsöpörni a yaurri hadsereget. A papjaink mágiája nem tud gátat vetni a ryuku varázslatoknak. Hamarosan minden elpusztul...
- Uram, neked hatalmadban áll, hogy elvedd az életük...
- Tévedsz, tanácsadó, nem áll hatalmamban. Közvetlenül már nem avatkozhatom a világod dolgaiba. Már a halandók feladata megállítani őket!
- No de mit tehetek én? Sokan vannak, én meg...
- Kishitű vagy, leányom! Te vagy az alkalmas személy a feladatra! Én tudom. Most elmégy Haükeydo szigetére, és megszerzed nekem a Teremtő koronáját. Feláldozod oltáromnál, és én busásan megjutalmazlak e tettedért, ha sikerrel jársz. Megértetted a feladatot? - a hang hallatán, bár az csak egy árnyalattal lett erőteljesebb, a nekromanta összerezzent.
- Uram, a várost varázskupola borítja. Nem tudok kijutni.
- Én itt semmilyen kupolát nem látok - felelte az isten rejtelmesen. Nyanya félszegen szólalt meg újra.
- Értem akaratod, uram, én azonban nem tudom, merre van az a sziget.
- Nem is kell tudnod. Adok melléd egy kísérőt, aki elvisz majd oda.
Az árnyéksárkány olyan hatalmas volt, hogy az árnymanó-lélek nem is látta, hol kezdődik és meddig tart a teste. Éjfekete volt, és pontosan úgy nézett ki, mint Folrang, a rubin őssárkány.
- Bemutatom neked, Folrang szellemét, tanácsadó. Kérésemre egy kicsit elidőzik birodalmamban, mielőtt visszatérne halhatatlan testébe. Máris indulhattok!
- Uram, távol álljon tőlem, hogy vitatkozni merjek, de...
- Indulj! - recsegte a Csonttúr. A Kárpiton túli világ beleremegett dühébe.
- Megyek már... - egyezett bele Nyanya, és egy rugaszkodással felrepült a békésen várakozó ködlény hátára. - Aztán, hogy hogyan jövök vissza, az meg senkit sem érdekel, ugye - morgott magában.
Ahogy felemelkedtek a levegőbe, és kiszakadtak a tolvajcéh épületének túlvilági vetületéből, elébük tárult az ostrom rémképe. A Kárpiton innen létező dimenzió fortyogott, és lüktetett a megzabolázatlan, nyers életenergiáktól. A holtak szellemei sikongatva, őrült sebességgel repkedtek ide-oda, ezer-, de lehet, hogy tízezer számra. A halál napja volt ez, de Leah - úgy tűnt - mégsem volt elégedett.
Amikor keresztülsiklottak az ezüstmágusok által felhúzott védőburkon, az csupán olyan érzést keltett, mintha egy lágyan simogató vízfüggönyön hatoltak volna át. Kitárult a mindenség és felragyogtak a csillagok, bár a valóságban még épp hogy csak elkezdődött a nap. A sárkányszellem felgyorsított. Szédítő magasságban repültek, szédítő sebességgel.

Értékeld ezt az olvasmányt!