Versenyfutás XVI.

9. Fejezet — Tharr
Ghalla, az egykori Árnytünde Birodalom terület [a félsziget dél-keleti sarkán]

Wright letette a látcsövet. Egyáltalán nem örült annak, amit látott. A hajóflotta sokkal nagyobb volt, mint amire számítottak. A hadisten ősz főpapja persze nem a saját sorsa miatt aggódott, hisz abba már rég belenyugodott. Sokkal inkább Ghalla jövője aggasztotta. Az idegenek erőbéli fölénye immár nyilvánvalóvá vált. Talán ha a teljes yaurr hadsereg a part mentén állomásozott volna... de így? Senki nem volt tanúja a veszedelem érkezésének. Senki, rajta kívül.
Egy termetes szikla mögött guggolt, kétlépésnyire csupán az őrült mélységtől, és alig párszáz méterre a csendesen közelítő ryuku gályáktól. A félsziget délkeleti csücskében, ez a szirt volt közel, s távol az egyetlen magaslat, így a troll rejtekhelye majd háromszáz méterrel emelkedett a tengerpart homokpadja fölé.
- Dred, gyere már... - motyogta, de hiába nézett hátra reménykedve. Egyedül volt a falatnyi teraszon, hittársa még váratott magára. - Hogy ennek is pont ma kellett megszületnie! - háborgott.
Dred Hornwill szinte az egész előző napot készülődéssel töltötte. Kifényesítette a vértjét, előszedte legbecsesebb trófeáit, és fegyvereit, kimosta ruháit a közeli patakban, lenyírta a haját és megberetválkozott. Wright, aki a külsőségeket semmire sem tartotta, végigvigyorogta a procedúrát. Mikor azonban felvirradt a nagy nap, és Dred reggel közölte, hogy pár órára el kell mennie, már nem találta annyira viccesnek a dolgot. Össze is vitatkoztak ezen. Hittársa a testvéri szeretetről, meg a harmincadik év fontosságáról hablatyolt, míg ő a küldetést és a közös hitet hozta fel, hogy maradásra bírja. Hiába. Dred még megígérte, hogy sietni fog, azzal faképnél hagyta az óriást.
Wright bosszúsan kapta fel ismét a messzelátót, és folytatta a jegyzetelést. Lapát méretű mancsával esetlenül markolta a plajbászt, a csöpp papírost pedig már majd’ ellepték a kusza ákombákomok.
Nyolc hatalmas gályát, négy háromárbócos karavellát, és legalább húsz kisebb hajót számolt össze. Persze nem láthatta mindet, hisz néhány kísérő bárka a csatahajók takarásában is haladhatott. A flotta délkeletről érkezett, és a part mentén, lassan csorgott Nyugat felé. A szél épp csak lengedezett, a vitorláik mégis dagadoztak, és furcsamód ugyanolyan sebességgel haladt az összes hajó, függetlenül attól, hogy egynek-egynek mekkora merülése, és hány árbóca volt. A gályák közül hét már elhaladt az őrposztnak választott szikla mellett, de a legutolsó, három kisebb bárka társaságában lemaradt és horgonyt vetett. Szorgos matrózok lepték el a kötélzetét, akik máris elkezdték bevonni a vitorlákat. A lemaradó hajók mozgásából egyértelműnek tűnt, hogy az utolsó gálya legénysége valahol itt fog partra szállni. A hetekig tartó idegtépő várakozás tehát nem volt hiábavaló. Az ellenség megérkezett.
Az eseménytelen, hosszúra nyúlt napokat többnyire vadászattal, és az őshonos szörnypopuláció ritkításával töltötték. Arra azonban nagyon ügyeltek, hogy egyszer se távolodjanak el túl messzire a leshelytől. Felváltva őrködtek, de mindketten gyorsan ráuntak a naphosszat tartó semmittevésre, és a gukker mögött töltött unalom kissé megviselte őket. Wright a fölös energiáit súlyzózással vezette le, amihez Drednek nem nagyon volt türelme. Ő ehelyett rákapott a rímfaragásra, s ha épp nem a harcművészetek felsőbbrendűségéről áradozott, akkor az úgy-ahogy összetákolt verseivel boldogította hittársát.
A nap már elhagyta égi pályája csúcspontját, de még mindig irgalmatlanul meleg volt. Még a sirályok is elültek, a sipákolásuk legalábbis abbamaradt. Az egész partszakasz visszafojtott lélegzettel, egyetlen, feszülten várakozó lényként szemlélte az érkező idegeneket.
Az óriási hadigálya nem mozdult. Már mind a hét árbóc vitorláit bevonták, de mégsem tűnt úgy, mintha egyhamar partra akarnának lépni róla. A felső fedélzetén, mint serény hangyák, fekete páncélos katonák mozogtak, és matrózok tüsténkedtek acélkék egyenruhájukban. Itt-ott feltűnt pár fehérre mázolt arcú figura is. Varázstudónak látszottak, és parancsokat osztogattak. A legénység jól láthatóan rettegett tőlük. Igyekeztek gyorsan, fegyelmezetten engedelmeskedni az utasításaiknak, de kitértek az útjukból. Veszedelmes népség - állapította meg Wright, és újabb megjegyzést firkantott a fecnire.
Megpróbálta megszámolni a katonákat, vagy legalábbis megbecsülni a létszámukat, de nem boldogult a feladattal. Annyit tudott csak megállapítani, hogy rengetegen voltak! A fedélzeten csak úgy hemzsegtek a fegyveresek, és még legalább két alsó szint sejlett a tengerjáró gigász testén belül. A gálya oldaltestén elfedhető lőnyílások sorakoztak, a hajóorrban, és a tatbástyán katapultok álltak, tettre kész kezelőszemélyzettel, a parapetet pedig páncéllemezek borították.
- Legalább ezren vannak! - mormolta a fogai között a kalandozó, és a távcsövet a bárkák felé fordította. A három kisebb hajó eközben már partközelbe kúszott, és mindegyikről vízre eresztettek egy-egy csónakot. Wright igyekezett minden részletet alaposan megszemlélni, s mivel a felderítők jóval közelebb estek hozzá, mint a hajóóriás, így a kép is élesebb volt. A széles, vitorla nélküli csónakba nyolc katona, és hat matróz mászott le kötéllétrákon. Rajtuk kívül még két-két varázsló is helyet kapott a szakaszokban. Csak könnyű fegyverek voltak náluk. Íj, pajzs, buzogány, kard, kopja, s a mágusok kivételével mindannyian edzett-acél vértet viselt. Még a matrózok is sodronyingben birkóztak az evezőkkel! A troll írt, a papírlap pedig betelt.
Wright visszahúzódott a szikla árnyékába. Leült, és hátát a kőnek vetette, aztán gonddal összehajtogatta a papirost. Ellazult, és lehunyta a szemét.
Kharizmosz! Wright vagyok. Ezt a levelet juttasd el az uralkodóhoz, vagy a hadvezetéséhez. Nagyon fontos! A ryuku invázió elkezdődött!
Ha egy kalandozót a közös tudat a tagjává választotta, egy furcsa beléptetési ceremóniára került sor, ami talán csak a Tűzvihar előtt működő, és azzal semmivé lett lovagrendek testvér-mágiájához hasonlítható. Az újonc e szertartás során megnyitotta elméjét a tudattársak előtt, s ezzel az önkéntes kötelék elemévé vált maga is. Láthatatlan, és a kívülállók előtt érzékelhetetlen fonál feszült ki a tagok közt, eltéphetetlen hálót alkotva. Olyan kapcsolat volt ez, amely számos nyilvánvaló, és még több rejtett előnnyel járt. Segítségével például könnyen elérhették és gyógyíthatták egymást, az üzenetek pedig - akár a saját gondolatai - közvetlenül a célpont agyában kaptak értelmet, más számára kifürkészhetetlenül. Amennyiben pedig a szükség úgy hozta, a tudattársak képesek voltak egymás közt kisebb tárgyak mozgatására, akár egészen nagy távolságba is. Nem volt tehát véletlen, hogy a kalandozók majd’ mindegyike tartozott valahová, egy tudathoz, ahol testvérként tartották számon, s ahonnan segítséget remélhetett a bajban.
A tudatkinézis majdnem ugyanúgy működött, mint egy varázslat. Némi tudati erő felemésztésével, Wright elérte, hogy a teleírt papiros eltűnt a kezéből, és néhány pillanat múlva háromszáz mérfölddel arrébb, egy tudattársánál materializálódott ismét.
Intézkedem - jött a válasz szinte azonnal a testvérré fogadott kvazár-trolltól.
A csónakok gyorsan partot értek, és a katonák kiugráltak belőlük. Amint az utolsó ryuku fegyveres is elhagyta a kis hajókat, a matrózok máris visszafelé eveztek a bárkáikhoz. Úgy látszott a kitett csapatok nem így kívántak visszatérni.
Összeszokott egység volt mind a három. Mindenki pontosan tudta, hol a helye, és nem vártak utasításra. Az egyik szakasz, hátrahagyva a mágusait, Nyugat felé, a közeli bozótos irányába futott, míg a másik nyolcfős raj pont azt a magányos hegyet vette célba, ahol a Tharr-papok rejtőztek. A harmadik csoport csak feljebb húzódott a parton. Az ide beosztott katonák laza kört alkottak, a gyűrűbe fogott hat vajákos pedig valami szertartásba kezdett.
Dred vidáman lépett elő a semmiből, amint a városi teleportáció visszarepítette őt a kiruccanása előtti kiindulópontra. Kezében egy gyönyörű varázspálcát szorongatott, amit a rákötött selyem masni teljesen röhejessé tett. Mire a mágia ereje, és a teleport okozta ózonillat eloszlott, Dred derűs hangulata is bűnbánó komorsággá változott. A troll vádló, "na-ugye-megmondtam" tekintetétől kísérve gyorsan lebukott ő is a fedezék mögé.
Wright kicsit megkönnyebbült. Meglapogatta hittársa vállát, és a szemrehányás, amit órák óta fogalmazott, most valahogy mégsem kívánkozott az ajkára.
Az egyik vajákos eközben kört rajzolt a homokba, és azon belülre furcsa jeleket rótt. Egy széles csíkot is rejtett a rúnák közé, ami keresztbeszelte a varázskört. Öt társa a köríven kívül állt, fehérre meszelt arcukat az ég felé fordították, és a szél halk kántálást sodort a leskelődők felé. Miután vezetőjük végzett a rajzolattal, kilépett a körből, és csatlakozott a társaihoz.
- Dred, én rosszat sejtek. Ezek megidéznek valamit, aminek mi nagyon nem fogunk örülni! - vélte, és odanyújtotta a távcsövet az ünnepeltnek. - Még nem is mondtam. Boldog születésnapot, hittárs! Aztán legalább jól szórakoztál?
- Felesleges megdorgálnod. Most már tudom, hogy inkább maradnom kellett volna. Egyébként meg... igen. Nagyszerű ebéd volt! Szinte az egész Páholy eljött! Warriortól pedig ajándékba kaptam egy vámpírpálcát. - mondta, és belekukkantott a látcsőbe. - Azt hiszem, figyelmeztetnünk kéne a hadsereget. Ezek sokkal többen vannak, mint azt mi elsőre gondoltuk.
- Eegen. Hát ha még hozzávesszük azt a másik hét ugyanekkora gályát, ami lazán tovább vitorlázott Nyugatnak!
Dred elképedt, és értetlenül bámult a trollra. Mikor látta, hogy amaz egyáltalán nincsen viccelődő kedvében, a távcsövet Nyugat felé fordítva, és követte a part vonalát. Hamarosan felfedezte a távolodó flottát.
- Tharr segíts! Egy egész hadsereg! Ez... ez egy invázió! - hüledezett. - Azonnal lépnünk kell valamit!
- Nyugi. Már küldtem jelentést.
A rituálé eközben tovább folyt odalenn. A manaháló nagyokat rándult, ahogy az idegen varázslók mágiája durván belemarkolt és energiát szaggatott ki belőle. Légvonalban legalább fél mérföld távolságban voltak, mégis tisztán érezték mindketten, ahogy a hőség előbb megenyhül, majd a levegő fokozatosan, teljesen lehűl körülöttük.
- És egy fürtnyi suttyó szedi épp errefelé a lábát - húzta lejjebb Wright az ujjával a gukkert, hogy Dred is lássa a futva közelítő csapatot. - Lehet, hogy módosítani kellene a terveinken...
- Uszítsuk rájuk a csapatot! - tanácsolta Dred. - Ezekkel könnyedén elbánnak.
Az elementál szolgákra gondolt. Mindketten hat-hat gránitszellemet idéztek meg az elemi föld síkjáról, már egy héttel korábban. Próbáltak ennél többet is, de nagyobb létszámú csoportot képtelenek voltak irányítani. Ráadásul meg kellett válniuk az összes idomított jószáguktól is. A három méter magas, közönséges fegyverrel sebezhetetlen kőlények azóta engedelmesen várták, hogy a gazdáik harcba küldjék őket. Szép sorban ücsörögtek kicsit lentebb, az egyik sziklapárkányon.
- A felderítőknek nem szabad visszatérniük! Ha kiderül, hogy itt vagyunk, lőttek a meglepetésnek - vélte Wright. - Az idézést már úgysem tudjuk megakadályozni.
És valóban. A szertartás befejeződött. Ha a harcos-papok szörnyetegre számítottak, sárkányra, gigászra, vagy valami hasonlóan veszedelmes jószágra, akkor csalódniuk kellett. A varázskör közepén ugyanis vérengző bestia helyett egy hatalmas, vibráló fénykapu körvonalai bontakoztak ki!
A kapu vakító keretében máris feltűnt az első, lomha tempóban lépegető ryuku ostromteknős! A teknője sötétszürke volt, testének többi része pedig haragoszöld. A fejét legalább öt méter magasra emelte, és csőre középső, lefelé meredő nyúlványával pedig valószínűleg egy tyrexet is gond nélkül felnyársalhatott. Oszlopszerű lábain akkora súlyt cipelt, hogy amerre elhaladt méteres kráterek maradtak hátra utána a homokban. A hátára szíjazott, fedeles gondolában katonák álltak. A keskeny, vízszintes lőrésből számszeríjak meredeztek minden irányba.
Mikor aztán az első behemót ellépett a kaputól, azonnal feltűnt a mögötte következő, aztán még egy...
- Mi legyen? - kérdezte Dred, miután úgy gondolta, eleget látott.
- Intézzük el a felderítőket, aztán minden megy tovább a terv szerint. Ne feledd, nekünk nem az inváziós sereggel, hanem a hátvéddel kell megütköznünk! Megvárjuk, amíg a katonák zöme eltávolodik a parttól, aztán annyival végzünk a hátramaradottak közül, amennyivel csak tudunk.
Dred végigsimított elegánsra vágott bajuszán.
- Arra gondolsz, amire én? - kérdezte, és szeme sarkában huncut mosoly bujkált. - Ha a cserkészek nézelődni akarnak, ide, erre a teraszra kell feljutniuk...
- Hm... és közben fel kell kapaszkodjanak az alsó párkányra is... Na, fogjunk hozzá! - húzódott gonosz vigyorra a troll húsos ajka.

A felderítők hang nélkül szaladtak. Mesterien megmunkált páncéljuk könnyű volt, és szinte egyáltalán nem csapott zajt. A legelső katona megállt a szirtre felvezető ösvénynél, és kézjelekkel utasította társait. Két pajzzsal, és rövid karddal felfegyverzett harcos állt a sor élére. A parancsnok, három kopjás katona társaságában szorosan mögéjük zárkózott, és így együtt, mint egy hatalmas, soklábú rovar, óvatosan felfelé indultak. Elől a pajzsok, felülről pedig a kúp alakú acélsisakok védték az alakzatot. A két íjász, a sor végén, jócskán lemaradt. Készen álltak arra, hogy akármi is bukkanjon fel a csapat előtt, azonnal telelőjék vesszeikkel.
A csapás körbefutotta az aprócska hegyfokot, és a katonák az első két teraszt hamar maguk mögött hagyták. Mindenütt érintetlen bozót várta őket, ezért gyanakvásuk enyhült egy kicsit.
Mikor egy kiszögellést megkerülve az első két katona előbukkant a kopár teraszon, azonnal leguggoltak, és a pajzsok mögé húzódtak. A parancsnok vakkantott valamit, mire lassan előrébb araszoltak. Nem csoda, hogy meghökkentek. A párkány úgy húsz lépés széles, és hat lépés mély lehetett. Enyhén lejtett a mélység felé. A sziklafal tövében tizenkét óriásszobor várta az idegeneket, a legkülönfélébb pózokba meredve. Volt olyan, amelyik térdelt, mintha imádkozna, egy másik - úgy tűnt - félig behátrált az eleven kőbe, a harmadik összegömbölyödve ült, s mint egy zokogó kisgyerek, két idomtalan öklével a szemét dörzsölte.
Furcsa szobrok, de mégiscsak szobrok... - jutott a téves következtetésre a katonái mögül kikukucskáló parancsnok, és tovább vezényelte csapatát. Hibázott, de pár perc múlva már senki nem volt, aki tanúskodhatott volna a tévedéséről.
A Tharr papok láttak és hallottak a földlények érzékszerveivel, a gondolati utasításaikat pedig azok gyorsan, és precízen teljesítették. A kardok és kopjahegyek nem tehettek kárt a gránitbőrben, és a nyílvesszők is lepattogtak róluk. Az elementálok villámgyorsan körülfogták a felderítőcsapatot, és még arra is ügyeltek, hogy a teraszról kivezető mindkét átjárót elállja egyikük. A ryuku harcosoknak nem volt esélyük. Mázsás öklök zúzták szét a csontokat és törték össze a míves páncélokat. Hamarosan az utolsó haldokló hörgése is elcsitult, mikor legyőzője nemes egyszerűséggel ráült. A sziklák, és a kőlények vöröslöttek a vértől.

- Na, ezzel megvolnánk - emelkedett fel a meditációs pózból Dred. - Jó kis móka volt, nem? Talán még odalenn is volna esélyünk a szolgákkal...
Wright is kinyitotta a szemét, de ülve maradt, csak a hátát vetette a sziklának.
- Nem hiszem, hogy volna értelme. Azok a varázslók gyorsan szétrobbantanák őket, ráadásul közelebb is kellene mennünk. Idő előtt felfedeznének.
- Akkor? Tétlenül végignézzük, ahogy partra száll az egész hadsereg? Háború van! Nekünk ott a helyünk! Te nem érzed itt belül a sürgetést? - döngette meg a mellkasát Dred. A troll nem válaszolt. Tharr nem áldozatnak szánta őket, hanem kémeknek, ezt azonban nem mondhatta el társának! Csak figyelni, és folytonosan vigyázni rá, akár az élete árán is. Ez a feladat, nem más! - zakatolt a fejében. Nem irányíthatta őt, és nem hozhatott döntést helyette.
Az ostromszörnyek megfigyeléséhez már távcső sem kellett. Immár három kapu okádta őket a partra, és egy egész seregnyi lépkedett elő belőlük. Kétsoros vonalban sorakoztak fel. Az óriáshüllők idegesek voltak, és talán éhesek is, mert a túl közel állók oda-odakaptak egymáshoz, miközben dühösen hörögtek és sípoltak. Rengetegen voltak!
- Odanézz! - kiáltott fel Dred, - gólemek!
Wright lemondóan legyintett.
- Gondoltam. Nyugaton is ezeket használták. Rohadt nehéz őket komolyan megsebezni! Várnunk kell, és bizakodni, hogy tán nem tűnik fel nekik a felderítők hiánya...
A gólemek ugyan jóval kisebbek voltak a teknőcöknél, ám fémesen csillogó testük arról árulkodott, hogy nem érzik sem a félelmet, sem a fájdalmat. Nyolcas csoportokba rendeződtek, egy-egy varázslót fogva körbe. A vajákosok is sorra, együtt érkeztek az osztagokkal. Itt-ott feltűnt köztük néhány sárgára, és vörösre festett képű is, néhányuknak pedig csontmaszk takarta az arcát. Abba mind hasonlítottak egymásra, hogy bő ujjú, vörös köntöst viseltek, és kilószám lógtak nyakukban a medálok, amulettek és talizmánok. A gólemeket irányító mágusok mindegyike varázslóbotot tartott a kezében, és a mozgó szobrok a lépteikhez igazodva követték őket mindenhová, tartva a távolságot egymástól és a gazdáiktól.
Dred ismét előszedte a gukkert.
- A rohadtak! Varázspajzsot húznak maguk köré! Mindegyik egyszerre varázsol! Ez... ez félelmetes! Hányan lehetnek még? - a harcos-pap hangjában reményvesztettség csengett.
- És a légiósok még elő se bújtak - kukkantott ki Wright is. A tengerpart homokját már teljesen ellepték az idegenek. A teknősök kissé előrébb húzódtak, helyet adva a később érkezőknek. A bozótost eltiporták. Azt a néhány, csenevész fácskát, ami az útjukba került, pedig kidöntötték. - Ez az egy hajó is komoly fejtörést okozna a Királyságnak...
Aztán megérkeztek a katonák! Mint a zsezsgő nyüvek a húscafaton, úgy tódultak elő a hajó és a part közt feszülő három varázshídból. Ötsoros oszlopokban meneteltek, és parancsnokaik büszkén trappoltak előttük. A legelső katonák embermagas, domború pajzsot tartottak maguk elé. Nekik - úgy tűnt - a védekezés volt az elsődleges feladatuk, hisz fegyver nem is látszott náluk. A pajzsok veretére furcsa, idegen motívumokat festettek. Rikító, harcias, vad ábrák voltak mind, egytől-egyig. Az élen haladó légiósok méteres pálcát viseltek a sisakjuk csúcsán, mint kicsiny zászlórudacskát, melyekről keskeny, színes szalagok lobogtak. A legfélelmetesebb azonban mégsem a groteszk ábrák, és a rémes sisakmaszkok kavalkádja volt. Az osztagok legvégén, amint a hangszerek hordozói előbukkantak, megszólaltak a kürtök, és a dobok! Az egymásnak felelgető kürtsikolyoknak gyomorszorító aláfestést adott, a dobok menetütem-diktáló dap-dapja.
Dred lecsapta a látcsövet, és idegesen járkálni kezdett.
- Ez... ez nem lehet igaz! Ez a félsziget, ez itt, érted - mutatott körbe, - tucatnyi csapást viselt el egyetlen évtized alatt! Varkaudarok, quwargok, thargodanok, hóvihar... Semmi nem volt képes komoly csapást mérni erre az országra. A Királyság mindent túlélt! Egyszerűen nem végződhet így! Ennek a földnek történelme van! Évezredes történelme! És akkor idejönnek ezek, és keresztülgyalogolnak mindenen. Meg kell állítani őket! - hajolt oda a fejét csóváló trollhoz. - Lemegyünk, és megütközünk velük! Kemény menet lesz, de legalább megmutatjuk nekik!
Wright lassan felállt. Már nem érdekelte, hogy hatalmas testét esetleg észreveszik. Ő is elvesztette a türelmét, hisz ugyanazt a tehetetlenséget érezte, amit Dred.
- Megmutatjuk, mi? És mit mutatunk meg? Azt, hogy miképp tud büszkén meghalni a háború két nagyeszű kalandozó-papja? Sokra megy Ghalla az önfeláldozásunkkal! Nekünk nem ez a dolgunk! Várnunk kell, amíg a főerők megindulnak, és a hátvéd, a hadtáp meg a matrózok hátra maradnak. Egyedül lesznek, szinte védtelenül. Mindent eltörölnek maguk előtt, nem? Kitől kéne félniük? Majd akkor megyünk oda, és majd akkor támadjuk meg őket. Ez a terv, amit már százszor átrágtunk.
A támadás olyan hirtelen történt, hogy mindkettőjükben bennragadt a szó. Lebuktak, és csendben figyelték, mi történik. Mert odalenn, miközben ők vitáztak, máris csata kezdődött! Ghalla talán mégsem volt annyira védtelen, mint azt ők elsőre gondolták.
Négyen voltak, csak négyen. Vajon mit jelenthetett négy fickó egy ekkora sereggel szemben? Nem sokat. Ám ezek négyen a levegőből támadtak! Dred újra felkapta a távcsövet.
- Ezek... ezek kalandozók! Az Álomőrzők jelét viselik a mellvértjükön! - kiáltotta, és teljesen belelkesült. Wright ugyan nem látta jól a részleteket, de a zuhanórepülésben érkező tűzfőnixeket ő is azonnal felismerte. Párductestű, homokszín lények voltak, madárszerű felsőtesttel. Tollas szárnyuk fesztávolsága tíz méternél is több lehetett! Rikoltásuk versenyre kelt a félelemkürtökkel, és túlharsogták azt. Az álomőrzők egymás után engedték útjára varázsnyalábjaikat az alant felsorakozó katonákra. Dred lelkesen tolmácsolta, mit lát, pedig erre semmi szükség nem volt, hiszen a vérvörös, és izzó-fehér csóvákból a troll is könnyedén azonosítani tudta a pusztító varázslatokat.
- Ez egy jókora tűzgolyó volt! Ez az! Belevágódott a harmadik osztagba! Égnek, mint a tavaszi szalmabáb! Odanézz, Wright! Armageddon! - még ebből a távolságból is érezték, ahogy a hőség hullámokat kelt, és elér hozzájuk. A manaszövet felnyögött a tűzvarázs hatalma alatt.
A kalandozók a gyalogosokat támadták, hisz ott tudták a legnagyobb veszteséget okozni. A ryuku vajákosok már túlságosan eltávolodtak a talpasaiktól, így nem tudtak közbeavatkozni. A teknősök hátáról pár íjász tett ugyan néhány haszontalan kísérletet a tűzfőnixek eltalálására, de vesszeik a közelébe sem jártak a villámgyors madárlényeknek. A főnixlovasok gyorsan kisuhantak a tenger fölé, és a kis bárkák felé vették az irányt. A következő pillanatban már az egyik hajót terítették be tűzzel. A parthoz legközelebb horgonyzó bárka vitorlái, és kötélzete már az első támadás után lángokban állt. Aztán a kalandozók nagy ívben újra a part felé fordultak. Nem láthatták, ahogy a kis bárkán egy szempillantás alatt kialszanak a lángok engedve az idegen mágus hatalmának.
A légiót iszonyatos fegyelemmel uralhatták parancsnokaik, mert bár komoly veszteséget szenvedtek, mindegyik osztag egyben maradt, és rendületlen tovább meneteltek, hogy a helyükre újabb katonák léphessenek. A csatába szólító harsonák egyetlen pillanatra sem csitultak el.
Pár mágus futva közelített, hogy csapatok fölé oltalmazó pajzsot emeljen. Gólemjeik kissé lemaradva, néma közönnyel követték őket.
Ekkor jelent meg az óriás!
Ghalla nagynevű professzorai sok-sok különféle óriást katalogizáltak, és leírtak már, de abban biztosan egyetértettek, hogy mind közül a talriai behemót a legocsmányabb, és leghatalmasabb teremtmény. Mintha egy egész hegy bújt volna elő a föld alól, a homokpad, és a füves puszta találkozásánál. E mocsárlakó, sötét lelkű teremtmény teste alaktalan, és teljesen aszimmetrikus volt. Egy groteszk, kifacsarodott emberutánzat! Mikor tudatára ébredt önnön létezésének, körülkémlelt és felfedezte a lábainál toporgó, pondrónyi katonákat, elbődült, és máris felemelte talpát, hogy eltapossa őket. A katonákat most már képtelenség volt egymás mellett tartani, meghátráltak, és az alakzat szétbomlott. Ugyanakkor az első, földrengést idéző becsapódás után, parancs nélkül is rátámadtak az óriásra, és nem várták be, amíg az ismét próbálkozik. A kopjahegyek és kardpengék azonban nem voltak képesek áthatolni a lény vastag bőrén, így amaz legfeljebb piszkálódásnak érezhette a próbálkozásaikat.
Elő került a kalandozó is, aki a bestiát a ryuku haderőre idézte. Minden különösebb ceremónia nélkül vált láthatóvá. Csupán hagyta leomlani testéről az álcázó varázst. Fedetlen fővel, egyetlen, gyönyörűen megmunkált lándzsával a kezében állt a három századnyi légiós, és az egyre távolodó teknősök között. Bozontos haja válláig ért, arcát eltorzította a ráfestett maszk mögött húzódó gúnyos vigyor. Dred rögtön felismerte a testvérét, és nem volt tovább maradása.
- Warrior! A történelem itt írja át magát az orrunk előtt! Én ebből nem maradok ki! - kiáltotta vádlón, társa felé fordulva. - Lemegyek! Ha jössz, ha nem - közölte. Felkapta frissen szerzett varázspálcáját, és máris eltűnt a lefelé vezető kőlépcsőn.
Wright felsóhajtott, és fél térdre ereszkedett. Lehajtotta fejét, és elmormolt egy fohászt.
- Rendelésed tehát bevégeztetett, Uram! Kérlek, adj nekünk szerencsét a küldetésünkhöz! Adj erőt, hogy megfelelhessek parancsodnak, és türelmet, hogy uralkodni tudjak indulatomon! Adj tiszta elmét, hogy meglássam, mit látni kívánsz szememmel, s adj nekünk... egy kis időt, Uram. Időt, hogy Ghalla kalandozói gáncsot vethessenek az idegeneknek.

Csak négy mágus fordult vissza gólemjeivel, de ők is elegendő erőt képviseltek ahhoz, hogy a behemótot elpusztítsák. Két sistergő energiacsóva volt, nem több, s a hatalmas test úgy dőlt el, mint egy leomló hegyoldal. A másik két vajákos eközben már a tűztől védő ernyő rúnaszálait szőtte. Mire a főnixek hátán lovagló négy álomőrző visszatért, és rárepült az alakulatra, a katonák ettől az elemtől védve voltak, s a következő tűzgolyó már ártalmatlanul csorgott le a fejük fölé emelt burokról. A varázslók most már a támadók felé fordulhattak...
A katonák eközben elfogytak, legalábbis több már nem érkezett, s a kapuk - egy kivételével - önmagukba omlottak. Tizenkét század indult meg a szárazföld belseje felé fekete páncélos, százlábú, százfejű szörnyetegek módján, a teknőcök, a gólemek és a mágusok után!
Ultimate Warrior nyugodtan bevárta, míg a hozzá legközelebb eső osztag hadrendbe fejlődött. A gárdisták, fittyet hányva az újabb és újabb légi csapásra, gyors ütemben indultak felé. Egyedül volt, és nem várt segítséget. Azt nem tudta, hogy testvére pontosan hol vesztegel, csak sejtette, hogy valahol itt, a közelben. De már ez sem számított. Ő nem tétovázott, azonnal jött, amint a főváros utcáin futótűzként terjedő hír a fülébe jutott. És a vészhír igaznak bizonyult! Valóban idegenek vetették meg lábukat a félszigeten.
Az elől haladó pajzsfalat Tharr haragja zúzta szét. A katonák közt rés keletkezett, és a harcos-pap gondolkodás nélkül ugrott közéjük. A hadisten berzerkere kacagva őrjöngött, számolatlan osztva a halált, lándzsája hegyesebb és tompábbik végével egyaránt, mígnem egy alattomos kardhegy betalált a kristályvért illesztései közt. A fájdalmat nem érezte, de a bordái közé hasító acél lelassította. Keresztüldöfte a támadót, aztán újabb találat érte. Ezúttal egy buzogány sújtott le rá, s ő megszédült a tarkójára mért ütéstől. Az izzás szétterjedt a mellkasában, és tekintete elhomályosult. A katonák elhátráltak az egyre erőtlenebbé váló szúrásai elől, aztán a kalandozó térdre rogyott. Húsznál is több halott, és sebesült feküdt, vagy nyöszörgött körülötte. Már nem tudott újra talpra állni. A katonák szenvtelenül nézték végig, ahogy a tüdőseb ledönti a lábáról. A ryuku osztagvezető azonban tovább parancsolta katonáit, meg sem várva, hogy a halál bevégezze a dolgát. Kár, mert még láthatták volna, ahogy a kalandort elragadja az övére fűzött varázsdoboz hatalma, hogy mérföldekkel távolabb tegye le ismét, felgyógyítva, és megmentve őt a pusztulástól...
Az álomőrzők közül ketten hirtelen alázuhantak, amint hátasaik agyát orv varázslat verte béklyóba. A vajákosok nem törődtek a földbe csapódó kalandozókkal. Mikor a másik két főnixlovas gyorsan a magasba emelkedve kikerült a varázslatok hatótávolságából, maguk köré parancsolták mozgó szobraikat, és komótosan a sereg után indultak.
Egy feltartóztathatatlan, közömbös gépezet darabjai voltak, mind. A gólemek, a katonák, a mágusok... mindannyian. Nem a hazájukat, otthonukat védték, még csak nem is bosszú, vagy hadba hívó eskü vezette őket. Hódítani jöttek. Erre a célra teremtették, nevelték, képezték őket, s ők tették a dolguk. Megindultak, hogy eltöröljenek a föld színéről egy újabb birodalmat.

Mire Dred, Wright és a nehézkes elementálok a tengerpartra értek, az inváziós sereg már mérföldekre eltávolodott tőlük. A kalandozók csak lassan haladhattak, mert a tucatnyi fölszellem irányítása erős összpontosítást igényelt. Csendben, türelmesen közelítettek álcájuk leple alatt, és az jól elrejtette mindannyiukat, mert az utolsó megmaradt varázskör közelében szorgoskodó vajákosok, és katonák nem fedezték fel őket.
A kapunál robosztus szekerek álltak, és egyre csak gurultak elő az újabb, sosem látott jószágok által vontatott kocsik. Az egyik kordén óriási agyagkorsók, a másikon ládák, a harmadikon szálfegyverek kötegei sorakoztak. Az egyik ponyvás batár mellett lila, kék és fehér taláros ryuku asszonyok lépdeltek, és bennük Dred papnőket gyanított. Feltételezése helyesnek bizonyult, mert az első összetűzésben megsebesült, de járóképes katonák sorra odabicegtek a lassan poroszkáló batárhoz.
- A hadtáp... - súgta oda Wright-nak.
- Gyorsan kell cselekednünk. Meg kell törni a varázskört, és megakadályozni, hogy új kaput nyissanak. Ha csónakba kényszerítjük az utánpótlást, lelassul a támadás...- vélte a troll.
A kalandozók már csak száz lépésre jártak a gyanútlan idegenektől, mikor a ryuku papnők váratlanul riadót fújtak. A katonák azonnal fegyvert ragadtak, és felsorakoztak a jelzett irány felé fordulva. Mivel azonban semmit sem láttak, tanácstalanul toporogtak. A varázslók nem várták meg, míg az ismeretlenek felfedik magukat, találomra újára engedtek pár pusztító varázslatot.
Szerencsére itt tágas tér állt a Tharr-papok rendelkezésére, így nem kellett attól tartani, hogy a földszellemek egymásban is kárt tesznek, mint a sziklapárkányon. Egyszerűbb utasításokat önállóan is végre tudtak hajtani, ezért a kalandozók "szabadon engedték" őket. Az utolsó parancs egyszerű volt, és világos: Ellenség! Az elementálok pedig közömbösen indultak az idegenek irányába, és a testük takarásában gazdáik is követték őket.
A ryuku varázslók eleinte, míg a láthatatlanság kitartott, nem tudták pontosan, hová célozzanak. Az első tűzcsóva sisteregve csapódott be a homokba, csillogó üveggyöngyöket olvasztva ki belőle. Pár méterrel csupán, de elvétette a célt. Aztán dongó, zümmögő rovarraj lepte el azt a helyet, amit a kalandozók épp csak az imént hagytak maguk mögött. A hüvelyknyi darazsak szerencsére nem követték őket, és egy idő után eltűntek, mintha sosem lettek volna.
Sajnos a homok az árulójukká vált. Mikor közelebb értek, a gránitlények által felvert por, és a lábnyomok feleslegessé tették a bujkálást. Jól kellett látniuk egymást, ha hatékonyan kívántak fellépni, és azt sem szerették volna, ha az elementáljaik merő véletlenségből rájuk taposnak. A bűbáj lefoszlott hát a harcosokról. Dred körbefogatta a fejét, megropogtatva nyakát.
- Gyerünk, testvér. Ez a háború órája! - kiáltotta, és előlépett az egyik bőszen törtető, hirtelen láthatóvá vált szobor mögül.
A ryuku varázstudók eleinte nem tudták, mivel állnak szemben, az első varázslataikkal ugyanis megpróbálták uralni, irányítani a földszellemeket. Csak miután a kísérlet sikertelennek bizonyult, és a kalandozók is előbukkantak, váltottak csak át "komolyabb" eszközökre. Akkor aztán már válogatás nélkül zúdították mágiájukat a támadókra. Az egyikőjük kántálása nyomán a homok vagy öt lépés széles szakaszon felpuffadt, és mint egy szökőár hullámhegye rohanvást lódult meg Wright felé. A troll elhúzta a száját, és behunyta a szemét. Meg sem próbált kitérni, csak megvetette a lábát, és ellenszegült a homokviharnak. Bár az őrült sebességgel száguldó porszemcsék szinte leborotválták róla a bőrt, ő kitartott. Egy másik vajákos eközben valami egyre növekvő, sötét masszát gyúrt, formázott, majd Dred felé hajította azt. Ő lassú lépdelését kocogásra váltotta, és elébe ment az ismeretlen praktikának. Az utolsó pillanatban tért ki, és a massza közvetlenül mellette loccsant alaktalan pacává a földön. A szagáról rögtön felismerte, hogy erős savtól menekült meg. Ahová az anyag csak fröccsent sistergő füstkígyók indultak szerteszét.
A katonák sem vártak tovább, bátran szembeszálltak a földelemekkel. Persze nem sok eséllyel tették ezt, hisz nem voltak varázserővel felruházott fegyvereik. Hiába rohantak be a komótosan cammogó szobrok közé, a támadásuk hiábavaló volt. Az elementálokat még csak feltartóztatni sem voltak képesek, azok anélkül, hogy lassítottak volna, átgázoltak rajtuk.
Az újabb, és újabb varázslatok kereszttüzében Wright meg sem próbálkozott célzást igénylő mágiával. Még úgy harminc lépés választotta el a varázslóktól, akik - úgy tűnt - lassan kezdenek kifogyni az ötletekből és a manából. A jég-, méreg-, és tűzcsapásaik erőtlenek, és pontatlanok voltak. Az sem növelte túlzottan a moráljukat, hogy az elementálok letaposták a három tucat felderítőt, és ellenállhatatlanul nyomultak feléjük. A kaputól mégsem tágítottak, és a varázshídból vég nélkül érkeztek az újabb és újabb szekerek. A troll nem tudott olyan fürgén haladni, mint társa, hisz négy mázsás teste térdig nyomta a homokba. Mégis összeszorított fogakkal tört előre, és szemét le sem vette az első célpontnak kiválasztott mágusról.
Tharr papjai a támadást már-már sikeresnek is gondolhatták volna, de ekkor három égszínkék köpönyeges papnő érkezett az egyik szekér társaságában. Amint előléptek, egyszerre emelték az ég felé karjukat, és egyszerre kezdtek kántálni is. A tengert hívták segítségül. Ők felismerték a földelemeket, és tisztában voltak létezésük alapvető szabályaival is. Dred már csak futamodásnyira volt tőlük, mikor az idézést bevégezték. A varázslatuk olyan erőt mozgatott meg, hogy az a környékről egyszerűen magába szippantotta a manaháló összes energiáját. A vízből örvénylő tölcsér emelkedett, ami hatalmas szörnyeteggé állt össze! Amőbaszerű, csupa csáp, csupa nyúlvány lény volt. A teste eleven víz, amiben itt-ott lebegő halak, kagylók és vízinövények tűntek fel. A lény kiloccsant a partra, közvetlenül a végső rohamra készülődő elementálok és a varázskapu közé.
A földszellemek némelyike tudomást sem vett a veszélyről, és folytatta útját, mások amint a vízelementál feltűnt, azonnal a homokba süllyedtek, és a felszín alatt haladtak tovább. Dred rohama is megakadt. Ekkora lényt még életében nem látott! Legalább harminc méter magas volt, és bár egyelőre nem mozdult, a kalandozó biztos volt benne, hogy puszta súlyával is képes volna mindkettőjüket, egyszerre megölni. Ráadásul a varázslatok aktiválásához szükséges erők is elapadtak egy időre a környéken. Az elementál áttetsző testén keresztüllesve, Dred látta, ahogy a varázshíd is összezárult.
Azok a gránitszellemek, melyek botor módon nekiestek a függönyként elébük tornyosuló vízfalnak, azonnal feloldódtak benne. Az őselemek harcából a víz került ki győztesen, bár minden egyes földelementál pusztulásával csökkent az ő mérete is valamelyest. Néhány gránitszolgának sikerült keresztülbújnia a vízfal alatt, hatalmas pánikot keltve a szekerek hajtói, és a varázslók között. Azonban az ő sorsuk is beteljesedett, mikor a papnők intésére a vízlény csápjaival megragadta, és magába rántotta őket.
Wright összpontosított, és magához szólította a leghátul menetelő gránitszellemet. A mana fokozatosan visszatért, és ismét formálhatóvá vált. A troll megsimogatta az engedelmesen eléje lépő szolgát, aztán megidézte a földrengés erejét.
Bár nem volt semmi, ami a fejükre omoljon, és nem voltak házak sem, mik romba dőlhettek volna, az elementál által gerjesztett, fokozatosan erősödő rengések mégis félelmetesebbek voltak bármilyen természeti csapásnál. Az utánpótlást szállító szekerek némelyike belesüppedt a homokba, a bakról leugráltak a katonák, és pánikba esve elszaladtak. A hullámok átterjedtek a tenger vizére, és a vízlényre egyaránt. A teste vonaglott, imbolygott, és egyensúlyát vesztette. A papnők nem tudták tovább uralni a mozgását, és a szörny szétcsúszott! Dred térdig állt a vízben, a hirtelen keletkezett dagály hatására, és szélesen vigyorgott. Az akadály tehát elhárult előle! Bár az ár majdnem ledöntötte a lábáról, és egyelőre nem tudott moccanni a bokáját rögzítő mázsás iszapbilincstől, már nem várt ennél jobb esélyre. A méregfelhő, amit megidézett a papnők köré, az általa ismert legerősebb légméregből állt. Egyszerre szívódott fel a légutakon és a bőrön keresztül. Hatása azonnali, és felettébb látványos volt. A felhőbe került idegenek kétrét görnyedve adták ki magukból az utolsó étkezés maradékát! Támolyogtak, és vaksin próbálták kipislogni a könnyeket a szemükből. E pillanatban Wright sem tudott ellépni helyéről, de nem is akart. Komótosan leemelte válláról az íját. A tegzéből drága vesszőket vont elő, melyek hegyét a Sötét Földön talált, mágikus anyagból, mihlanil-ból kovácsolta, és azonnali halált okozó méreggel preparálta. Dred dobónyilai, és a troll harcos pap mérgezett vesszői beterítették a varázstudókat. Két papnő, és három vajákos azonnal a földre hanyatlott, de még mindig hatan maradtak állva.
A víz ugyanolyan gyorsan vonult vissza, mint ahogyan keletkezett. Dred őrjöngött, mint a préda közelében acsargó véreb, kit gazdája pórázon tart vissza. Vadul addig rángatta lábát, mígnem sikerült kiszabadítania magát. Úgy indult meg a ryukuk felé, mint egy tébolyult fenevad. Minden izma pattanásig feszült, ereje többszörösére duzzadt, és szeme előtt semmi más nem lebegett, csak az ellenség testébe csapódó fegyver látványa. A vajákosok meghátráltak előle, ám az életben maradt papnő higgadt maradt. Ő széttárta karjait, mintha csak kedvesen keblére akarná ölelni a berzerkerré változott kalandozó-papot. A mágiája azonban már nem volt ilyen szívélyes. Dred hirtelen vaksötétben találta magát! A varázslat ellen nem védett semmilyen pajzs, vagy burok, hisz a célpontja nem ő volt. A szemével nem volt semmi baj, a fény szűnt meg körülötte! Tharr papja azonban továbbra is tisztán látta maga előtt a sötétség beállta előtti utolsó képet, és megállíthatatlanul törtetett előre. Aztán kiszaladt a lába alól a talaj, s ragacsos háló borult rá. Egy meghatározhatatlan erő megragadta, felkapta, aztán megforgatta őt, hogy a végén már azt sem tudta, merre van a lenn, és a fenn. Képtelen volt megmozdulni. Üvöltött, ahogyan a torkán kifért, és dühe nem ismert határokat... ám hiába.
Wright látta a sötétségvarázslat hatását, aztán látta azt is, ahogyan a következő másodpercekben a papnő megidézi azt az iszonyatos, pókszerű lényt. Futott, ahogyan csak tudott, de már nem érhetett oda időben. Vakon csapkodó társát, a lény leköpte valami nyúlós masszával, aztán felkapta, és begubózta.
- Pusztulj! - üvöltötte, és elszabadította a varázslatot. A póktestű szörny felvisított. A testéből kiszakadt egy darab, két középső lábával együtt. Sárga testnedv fröcsögött szét mindenfelé. A csapás keményen megsebezte a lényt, és talán később bele is pusztul majd, ám arra még maradt elegendő ereje, hogy visszabotladozzon, és magával hurcolja a gubóban rúgkapáló harcost.
Wright lelkében ekkor szétáradt valami megmagyarázhatatlan nyugalom. A hangok megfakultak, s a fény eltávolodott, a látvány elhomályosult. Csak rugaszkodásnyira volt a kántáló papnőtől. Lándzsájával átdöfhette volna... Látta a sikongatva szaladgáló hajtókat, a szekerek mögé húzódó sebesülteket. Látta saját magát, ahogyan meglassúbbodva szertenéz...
- Legyen hát akaratod szerint, Uram - suttogta, és térdre rogyott. A taider jobbra, a sárkánytőr balra hullt ki a kezéből. Széttárta karját és lehajtotta a fejét. Aztán iszonyatos ütés érte a tarkóján, és minden elsötétült előtte.