Versenyfutás XVIII.

Ghalla, Yaurr Királyság [valahol a déli országrészben]

Az első lélekút nagyon megviselte Baxit, napokig az élmény hatása alatt állt. Visszatérte után szótlan, és kedvetlen lett. Elhanyagolta a mindennapi teendőket, és eszébe sem jutott, hogy imádkozzék. Mintha ébren is álmodna, folyton vissza-visszatért elé a látomás.
Az ősök vérvonála mentén tett misztikus utazás végén egy fagyos, kopár barlangban találta magát. A füst fojtogató volt, és csípte a szemét. Nem tudta pontosan megállapítani, hogy kinek a testében állapodott meg, de akkor, és ott ez a kérdés fel sem merült benne. Szívdobogtató volt ott ülni a tűz körül, a ki tudja hány generációval korábban élt vérei között, hallgatni beszédjüket, és látni őket egykori valójukban. Aztán a lélek, akivel megosztotta az érzékszerveit, felfigyelt rá, és harcolni kezdett ellene. A többi őstroll persze nem tudhatta, mi történik. Valamiféle transzállapotnak vélték, ahogy testvérük kifordult szemekkel vonaglik a csupasz földön, s összefüggéstelen, hörgésbe fulladó szavakkal próbál segítséget kérni. Akkor Baxi gyorsan visszavonult, és a bejárt lélekút mentén rövidesen visszatért a saját testébe.
Két nappal később már elegendő erőt érzett magában ahhoz, hogy megint megpróbálja a kapcsolatot. Hiába szólaltatta meg azonban a sámándobot, a Griff továbbra sem válaszolt a hívására, így ismét egyedül indult útnak. Mivel már tudta, mire számítson, sokkal könnyebben rátalált a helyes útra, de egyben sokkal óvatosabb is volt. Észrevétlenül érkezett. Őse mit sem sejtett arról, hogy valaki más is lakozik testében, aki csendben figyel, és issza minden szavuk. Baxi igyekezete csakis arra irányult, hogy ne nyúljon ösztönösen semmihez, vagy ne akarjon pislogni, nyelni. Hatalmas önuralomra volt szüksége ehhez. Mintha mozdulatlanul kellene eltűrnie, hogy mérges darazsak, vagy pókok mászkáljanak csupasz bőrén.
A barlang, legalábbis az a részlet, amit látott belőle, sötét volt, és nyirkos. Négy férfi, és legalább tíz nő ült a tűz körül. A háttérben kölkök motoztak, számukat azonban a kalandozó képtelen volt megbecsülni. A tüzet kövek övezték, melyekre idomtalan agyagedényeket helyeztek. Némelyikben gyanús állagú lötty bugyogott, de a többségük üresen állt.
- ’zjel’deg’esz - morrantotta szemben az egyik férfi. A test ráemelte tekintetét, és helyeslően bólintott. Baxi előtt pedig kitárult néhány új részlet. A vastag prémekbe bugyolált férfi vállban, és derékban is szélesebb volt a ma élő trolloknál, viszont azoknál jóval alacsonyabbnak sejlett, még így ültében is. Bozontos szakálla beterítette az egész mellkasát, és szemei csak úgy villogtak a tűzfényben.
- Ja! ’zesz... - a rejtőző utód lelkével bélelt test felemelte a félig lerágott cubákot. Baxi a boka és a lábfej jellegzetességeiből azonnal rájött, hogy az egy ember, vagy más szerencsétlenül járt humanoid szerzet lábszára lehet. A félig átsült, véres hús szaga átjárta, és ettől egy pillanatra elvesztette hidegvérét. Megborzongott. Aprócska botlás volt, de az ős arcára nyilván kiülhetett az undor, vagy csak a szakállas főnök ismerhette őt túl jól, mert felfigyelt a megingásra.
- Hoou! Má’gint mi’an, he? Grrehh! Szójj’a’zsló! - a megnevezett nő felpattant, és kiáltozva kicsattogott Baxi látóteréből. Ahogy a lelepleződés első pillanatának dermesztő hidege oldódni kezdett, a sámán megnyugodott. Megkísérelte apránként, lágyan körbetapogatni a gazdatestet. A férfi, aki befogadta őt, körülbelül tizenöt éves lehetett, ami már bőven felnőttkort jelenthetett akkoriban. Legalább négy mázsát nyomott, és két méter magas volt. Nagyon fájt a jobb lába, közvetlenül térd alatt. A vágás, vagy harapás ütötte seb erősen lüktetett, és az őstrollban magas láz tombolt. Baxi nem értette, miért nem gyógyult már be ez a több naposnak látszó seb. A trollok természetes regenerálódása általában sokkal hatékonyabban működött.
- ’csenkem semm’jom, he! ’sszed’teg’gyok, he? Há’nem’gyok’teg!- hallotta saját hangját Baxi. A vakkantásokból, és hörgésekből álló beszéd nem csengett idegenül, de a közös nyelv szótövei, és szétforgácsolt szeletkéi csak nehezen álltak össze értelmes mondatokká.
A varázsló gyorsan megérkezett, Baxi pedig átérezte az őse lelkében végbement fokozatos változást. Furcsa izgalom fészkelte be magát a gyomrába, és keményedő gombócként, makacson ott is maradt. Ő és beteg őse megnézték maguknak a varázslót, s az ezredévekkel később születendő troll ekkor ismét elvesztette az önuralmát. Akaratlanul megint beleavatkozott a test irányításába, és a test sután visszahuppant a koszos állatprémre, ahonnan az imént próbált talpra kecmeregni. A varázsló a Kígyó sámánja volt! Baxi azonnal felismerte a tradicionális sámánzekét, a fogakból, agyarakból, és karmokból fűzött csontláncot, a fejre szíjazott kígyómaszkot, no és a sámándobot, amit a vajákos a baljában tartva, halkan rezegtetett.
- Hoou! ’jjfee’! - kiáltotta a sámán, és Baxihoz lépett. Keményen beléje karolt honaljban, és felrángatta a földről. - ’ézz’mbee! - parancsolta, és szabad jobbjával megmarkolta a testvére varkocsait hátul, a tarkója felett. A csörgődob állhatatosan zizegett. Halk hangja úgy szivárgott, mint egy alattomos kígyó, és monoton szava egyre erősödött. A láz, a félelem, és a kiközösítés árnya megingatta a testet, a lélek pedig össze volt zavarodva, ám mégis keménynek akart látszani. Keménynek, és egészségesnek. A sámán egészen közelről nézett a szemébe, és Baxi tudta, hogy látja őt!
- Één’lak’nosz’leeem! Één Kaullou ’lűz’ek! ’geeen! Űűűzééés!!! - harsogta, hogy beleremegtek a barlang falai. A trollok félreugráltak a tűztől, és a nők máris kezdték összehuzigálni a prémeket. Kényelmes fekhelyet kreáltak belőle. Baxi meg csak állt, és nem tudta mit tegyen. Megengedett egy óvatos önvizsgálatot, mert egyáltalán nem értette, mi történt. Aztán a következő pillanatban, még mindig a sámán szemébe bámulva, rájött, mi zajlik épp. A törzs varázslója szuggesztív szavaival önkívületbe taszította ősét, a test pedig csakis azért nem zuhant el, mert ő is benne lakozott, és azonnal, önkéntelenül átvette felette az irányítást. Anélkül, hogy ennek tudatában lett volna.
Az asszonyok, és néhány gyerek fürgén előhordták a kellékeket. Füstölőt gyújtottak, és mindenféle edények, tálkává kötött, hatalmas levelek, és vesszőkosárkák hevertek a prém-alom mellett. Mikor a fekhely elkészült, a sámán egy pillanatra félrekapta a tekintetét, hogy meggyőződjön róla, mindent rendben van-e, és ez az egyetlen pillanat elég volt, hogy Baxi kikerüljön a bűvköréből. Az ő mentális ereje sokszorosa volt az ősének, a kígyósámán hatalma eddig mégis képes volt gúzsba kötni akaratát. Most azonban végre kiszabadíthatta magát. Nem törődve a lábát szaggató fájdalommal, és a láz okozta émelygéssel, megrázta a fejét, és elbődült. A sámán meglepődve hőkölt hátra.
- Beteg vagyok! - kiáltotta Baxi, és segítségre várva nézett szét. Megimbolygott. - Lázam van!
- Űűűzéééés!!! - üvöltötte újra a sámán, és vadul csörgetni, ütögetni kezdte a hangszerét. Megrogyasztotta térdeit, és mintha csak táncolna, ide-oda dülöngélt a beteg előtt. A varázsdob ereje megsokszorozta a sámánmágia hatalmát, és a kalandozóból lett időutazónak minden cseppnyi energiájára szükség volt, hogy ellen tudjon állni a delejnek. Már úgy tűnt, sikerrel jár, de erős kezek ragadták meg hátulról, és a földre gyűrték. Lefogták, képtelen volt szabadulni, ezért rövid tusakodás után inkább ellazította izmait. Nem tudta mennyi ideje maradt, de segíteni akart az ősén. Nem volt biztos benne, hogy a sámán időben felfigyel majd a seblázra, és abban sem, hogy megvan benne a hatalom a fertőzés gyógyítására is.
A léleknek, a test forrásai nélkül nagyon kevés lehetősége marad. A varázslatok fókuszálásához nem csak a mindenütt jelenlévő mana, és megfelelő komponens szükségeltetik, de a kulcsszavak kiejtése, és a rúnák levegőbe írása is elengedhetetlen. Baxi tudta, hogy őse nincs birtokában a mágia legcsekélyebb formájának sem, ezért így, mozdulatlanságra kárhoztatva képtelenség volt varázsolni. Tudattársai felfoghatatlan távolságban voltak tőle, így a kasztroplanáris erőről is le kellett mondania. Egyetlen forrás maradt csupán, amihez nem volt szüksége a testére. A misztikus hatalom, amit a légies szellemek éppúgy használhatnak, mint a halandók.
Baxi összegyűjtötte az elme erejét, aztán a pszi-regeneráció szétrobbant körülötte, és magába szippantotta az őstrollok lelkében rejtőző, kiaknázatlan életenergiát. A sámán megdermedt, és a fejéhez kapott. Egyedül ő rendelkezett komoly mentális kapacitással, ezért ő szenvedte el a legnagyobb fájdalmat. Összeroskadt, a törzs többi tagja pedig kórusban jajongott, sziszegett és sikongatott, ahogy a gyógyító hatalom átáramlott belőlük Baxi sérült lábszárába.
Mikor érezte, hogy a sebláz rohamosan enyhül, és a szétroncsolódott lábon fokozatosan újjáformálódnak az inak, és izmok, egy mély sóhajjal elengedte az őstroll-testet. Pár őrjítő másodperc múlva pedig már saját porhüvelyében nyitotta ki a szemét. Egy nyugtalanító érzés azért megmaradt benne, és mint a bőrbe fúródó, kicsi szilánk, konokul beette magát az agyába. Odaát a múltban, egyáltalán nem érzékelte a manahálót!
Mindez már több mint tíz napja történt, és Baxi tudta, hogy ezzel még nincs vége. Hogy ez a lélekút csupán a kezdete volt egy izgalmas, és félelmetes utazásnak. Egy küldetésnek, amit egyedül kell beteljesítenie, és aminek még a célját sem ismeri.
Még harminc mérföldre volt a déli tengerpart, és a kalandozó meglehetősen lassan haladt. A dimbes-dombos tájat bozótcsokrok tarkították, és néhol feltűnt egy-egy óriászagnózium, mint a múlt itt felejtett mementója, de egyébként a környék csendes volt és kihalt. Baxi szótlanul, gépiesen menetelt dél felé, maga sem tudta mi okból. A fásult nemtörődömség kilúgozta csontjaiból az éltető tettvágyat, s már nem hajtotta kíváncsiság, nem vonzották kalandok. Fénytelen tekintete folyton valahová messzire tekintett, túl a horizonton, túl időn és téren... Az evilági dolgok egyáltalán nem érdekelték többé. Pár napja, egy hanyag vállrándítással elfogadta Leoneydeas teljesen logikátlan érvelését, és szó nélkül szélnek eresztette a jószágait. Így aztán hátas, és málhás nélkül maradt. A terep egyenetlensége ezért tovább nehezítette a dolgát, de nem törődött vele. Mivel minden holmiját nem tudta magával cipelni, annak nagyobb részét szétosztogatta tudattársai között, vagyonkája maradékát pedig a Fairlight Bankházra bízta. Némi élelmet, vizet, hű fegyverét és a legfontosabb sámánkellékeket tartotta csupán magánál.
Ketten maradtak. Egy Leah-pap, és egy aenouth. A halálon túli élet, és a halál evilági követe. Furcsa páros.
Kétszer találkoztak ryuku felderítőkkel, és mindkét alkalommal elkerülték őket. Baxi tudta, hogy Roxat felé mennek, de nem kezdeményezett csatát velük, az egykori elf kószát pedig nem érdekelték a ryuku katonák. Ő bolond volt, de a gyilkolás nem okozott neki semmilyen kielégülést. Ha rátört az érthetetlen, zagyva logika és az elemésztette értelmét, bármire rárontott, ami csak élt, és mozgott. De ebben a viselkedésben több volt az irányítatlan düh, mint a gonoszság, és legtöbbször a sámán még időben le tudta csillapítani a szellemet.
Nem féltek egymástól. Valamiféle morbid bizalom alakult ki közöttük, és ahogy telt az idő, Baxi lassan ráébredt, hogy már túlságosan eltávolodott Leah tanításaitól. A Csontmarkú igéit a Totem szavai szorították ki agya rejtett szegleteiből, és gondolatai rendre belevesztek a köztes terek végtelenjébe.
Esteledett. A hőség, mint egy torkos szörnyeteg, minden mozgást felfalt a környéken, és Baxi lélekben megint messze járt. Alig-alig érzékelte maga körül a vidéket. A mellette lebegő szellem szinte nem is látszott a szikrázó napsütésben.
- Hé, te sámán! - lehelte.
- Mit akarsz?
- Ma éjjel megtalálod a lelked kulcsát. Szólítsd meg a Griffet, bátran. Válaszolni fog.
Baxi megtorpant, de Leoneydeas már másról beszélt. Valami ősi, elf mondókát szavalt vég nélküli, monoton rigmusként. Talán nem is tudta, mit mondott az imént.
A közelben egy kőrakás állt. Csak akkor derült, ki hogy oltár, mikor melléje értek. Leahnak szentelték, ehhez nem fért kétség, mert a buzgó nekromanta nem fukarkodott a koponya-motívumokkal. Az építmény derékmagasságba emelt fedőlapjára vértócsa száradt, ami úgy terpeszkedett a csiszolatlan márványon, mint egy fekete tavacska.
Baxi megállt az oltár előtt, és keze önkéntelenül a szimbólumára tévedt. Letérdelt, megérintette a követ, aztán így maradt sokáig.
- Uram - hunyta le végül a szemét. Nem tudta mit várhat még az imától, hisz istenébe vetett hite alapjaiban rendült meg az elmúlt napokban. Leah azonban ezt másképp gondolhatta, mert jóformán még bele sem fogott a fohászba, az Úr azonnal válaszolt.
- A hit belülről fakad, és átjárja a lelket. Az út bár légyen különböző, a megszabott irány mégis azonos.
Baxi nem is emlékezett már, mikor szólt hozzá utoljára személyesen az istene. Általában nem méltatta őt arra, hogy imáját, vagy az áldozatokat elismerje. A szenvtelen hang pedig, ami a néha meglehetősen értelmetlen küldetéseket tűzte ki számára, egészen biztos, hogy nem a Halálúré volt. Talán valamelyik angyala szólalt meg ilyenkor.
Szavak kimondására nem volt szükség, hisz Leah látta a troll minden gondolatát.
- Meghasonlottam saját magammal, uram. Lelkem háborog. Szemem vak, fülem süket. Kiszáradtam, és elhagyott az akarat. Elvágyom innen...
- Egyetlen lélek nem szakadhat kétfelé, mint ahogy híven te sem szolgálhatsz két urat. Döntened kell. Választanod.
- Tudom, uram. Tudom, mit veszítek, de csupán érdekből híved nem maradhatok.
A Csontúr nem válaszolt rögtön.
- Hű papom mind közül csupán kevés maradt. A tettek nem határozzák meg a lélek árnyait, s a szavak sem lesznek mindig történéssé. A becsületes elutasítás százszor nagyobb erény, mint a csalárd helyeslés. Elengedlek téged, ki atyád, nagyatyád, és az ő atyja után a Baaxend Broouu nevet kaptad születésedkor. Lelkedet visszavárom!
A praglonc varázskapun keresztül érkezett. Halványszürke teste egyáltalán nem volt félelmetes. Nagyjából emberi alkattal bírt, de még a trollnál is magasabb volt, karja pedig kezek helyett hatalmas, recés karmokban végződött. Szeme helyén két izzó smaragd lüktetett, s nem volt szüksége szájra, hogy megszólaljon.
- Hajolj meg előttem, halandó, és fogadd el Leah büntetését! - sugallta.
Baxi engedelmesen kibújt bőrzekéjéből, és minden holmiját a földre tette. Nem volt túl nagy kupac. Leoneydeas valahol a közelben felvihogott.
- Nem fogok védekezni - mondta a bukott halál-pap, és büszkén felvetette állát.
A csapások fájdalmától össze-összerándult, de nem hagyta el jajszó az ajkait. Érezte, ahogy minden egyes ütés elemészt valamit benne, amiért küzdött, ami egykor olyan sokat jelentett. Agyából sorra kihulltak a Csontarcú igéi, és semmivé lettek a hittel együtt. Az éveken keresztül magolt tanítások üres szólamokká változtak, az imák, és zsoltárok pedig tartalom, és jelentés nélküli rigmusokká lettek. Nevetséges sablonok egy hitehagyott pap elméjében.
- Többé nem térhetsz vissza Leah kegyébe, halandó! - közölte a büntető praglonc tárgyilagosan, és ahogyan jött, távozott.
A szellem felült a márványoltárra, miközben a pap komoran öltözködött.
- Hé, te griff!
- Mi van?
- Leah ugyanolyan halandó volt egykor, mint te magad. Ne higgy az istenekben, mert ők sem hisznek benned! Te sámánnak születtél, és sámánként fogsz megtérni őseid szelleméhez, ha eljő az időd. Nem valók neked az undok csontos dogmái.
- Ugyan, mit tudsz te a hitről? Leah a patrónusom volt. A hatalom, amit tőle kaptam, eddig minden bajon átsegített.
- És vajon nem kapsz-e hatalmat a totemedtől is, sámán? Vajon nem vágyod-e a tudást, és az erőt, mit tanítód is birtokolt? Dehogynem. Meglásd, erőd hamar megsokszorozódik, és neved majd fennen tündököl. A Griff a Teremtő gyermeke! Vénebb, mint ez a föld, amin állsz, és vénebb minden itteni csalfa istennél. Bízz meg az erejében! Hívd a totemed, és jönni fog!
- Honnan tudsz, te ennyi mindent a sámánokról, mond? - érdeklődött Baxi, mikor menetkészen állt.
- A családom a Farkas oltalma alatt állt egykoron... - búgta a szellem, és vihogva előrerepült.

A Kapcsolat megteremtéséhez az éjszaka a legtökéletesebb időpont, ezt minden sámán tudja. Ilyenkor elülnek a ricsajgó madarak, alábbhagy a zavaró hőség, és a test ugyan már pihenésre vágy, ám a lélek még nyitott mindenre. A szellem éjjel a legéberebb, és legfogékonyabb. Kár tehát alvásra pazarolni eme értékes időt.
Bunkós Baxi, a Nagy Obszidián hegység tövében, jellel született troll kölök, nagy utat járt be. Megtapasztalta a kalandozók életének minden viszontagságát, és mámorító hatalmát, megismerte a gonoszság, Leah és a holtak útját, barátokat, és testvéreket szerzett a Közös Tudat segítségével... és mégsem érzett elégedettséget. Üresnek, értéktelennek látta saját magát, akiért nem kár, s ha úgy fordul, mindenki veszni hagyja. Olyannak gondolta önnön létezését, aki előtt nem áll semmilyen cél, s létezése értelmetlen.
Egészen eddig a napig.
A praglonc távozása után percről-percre vált egyre vidámabbá, visszatért belé az a szarkasztikus, fanyar irónia, amit már évekkel korábban elveszített, s amiért annak idején pont Leah kegyéért folyamodott. Az isten büntető követe nem vett el tőle semmi mást, csak mit Baxi a Csontarcútól kapott. A tudás és tapasztalat megmaradt, a kötődés viszont megszűnt. Mintha csak egy nehéz béklyót dobott volna le bokájáról, szabaddá lett, s kitárult előtte a világ. A szorongás, a folyton erősödő sürgetés érzése elmúlt.
Egy vadon felnőtt, elgazosodott gabonaföldnél érte az alkony. A gazda talán megtért Leah lábához, talán csak nyugodtabb vidékre költözött. Ki tudja? A kalandozó nem sokat gondolkodott, begázolt a tábla közepébe, és bocskorával egy tíz méteres kört taposott belé. Aztán kényelembe helyezte magát, és előkészített minden szükséges segédeszközt. Először kis mécsest, és füstölőt gyújtott. Aztán arcát bekente a legnemesebb fák kérgéből nyert illatos hamuval. Mezítelen felsőtestére a Griff kedves rajzait mázolta töpszli ujjával, és hosszú, csapzott varkocsába madártollakat font. Széles bőrszíjat kötött homlokára, és felkarjára is, a szíjak mögé pedig madarak, és más repülő lények gyönyörű tollait dugdosta. Minden egyes mozdulat, mit az előkészület során tett furcsa izgalmat okozott. A titkok és rejtelmek olyan vonzását élte meg, amihez csak a legelső sámántánc, a beavatás előestéjének hangulata volt fogható. Lassan haladt, de ez egyáltalán nem számított. A rajzolatok legyenek csak pontosak, és szépek, a kellékek álljanak a megfelelő helyen, a transz pedig legyen mély, és átszellemült.
- Már nincs szükséged rám, sámán - suhogta az aenouth.
- Tudom, Leoneydeas, tudom. Ha minden jól megy, még ma éjjel megszabadítalak a nyomorúságtól.
- Érzed, ugye, hogy a véletlen sorsok ezreit helyezte kezedbe?
Baxi meghökkent.
- Nem. Én semmilyen felelősséget nem érzek. A bensőm nyugodt, bár úgy izgulok, mint suhanc koromban.
- A világ változóban van, griff. A lelkek elkötelezettek, a test pedig tehetetlen. Csak a szabadság válthatja meg a bajok forrását. Ideát minden háborog. Már nincs hatással rád, de a sors hullámzása szinte elemészti az árnyékvilágot. Neked kell cselekedned!
- Mit tehetnék én? Ugyan! Én csak visszatérek őseimhez, tanulok tőlük. Figyelem őket, és tán, ha akad, kit érdekel, elmondom, mit láttam a múltban... Ennyi az én küldetésem, nem több - vélte.
Az elf szellem elsiklott tőle. Összefüggően beszélt, dallamos tünde nyelven suttogott, de Baxi nem értette, hogy mit. Megrántotta a vállát, és nem törődött a bolond kószával. A füstölő illata elbódította, és megrészegítette. A fény, amit a kis mécs adott, nem volt elegendő, hogy minden részletet lásson maga körül, de erre nem is volt szükség. Lehunyta szemét. Vakon is tudta, mit hol talál.
Mikor elkészült, szíve hevesebben dobogott, mint eddigi élete során bármikor. Tudta, érezte, hogy ma eljő a Griff. Együtt szárnyalnak majd a végtelenen át, megtapasztalva a számolatlan titkok sokaságát.
Baxi tanulni akart. Vágyta a sámánok tudását. Vágyta a hatalmat, mit általa nyerhet, és vágyta látni őseit újra. Megszólaltatta a dobot. A csörrenés a zsigeréig átjárta, együtt rezgett a piciny fémdarabkákkal, csengettyűkkel. S amikor ujjával rákoppintott a sullár hólyagra, mintha a szíve dobbant volna egy hatalmasat. Csukott szemmel vigyorgott, ahogy szétterült benne az oldódás, ahogy átlényegült a szelleme, és ráhangolódott a sámándob hangjaira.
Nem viselte a szimbólumot, csak a csontfüzért. Az apró koponya a praglonc távozása után úgy égette bőrét iszonyatos jegével, hogy inkább eldobta azt. Nem hiányzott. A sámánzeke amott, kissé távolabb hevert a fegyver, a szárított hús, és néhány fontosabb használati tárgy társaságában. Most ezekre sem volt szüksége.
A sámán új dallamot koholt, és új hívást énekelt. A halál-dala - úgy érezte - már nem illik hozzá. Bár lelke mélyén a gonosz volt az úr, az elmúlás hatalma már nem vonzotta, és nem érdekelte, hagyta hát, hogy új dal bukjon elő ajkairól, önkéntelenül, irányítatlanul.
- Büszke szárnyas, égi fény, jöjj el kérlek hozzám... sámánod hív, halld meg énekét, ó, gyönyörű griff, én hívlak, én... - olyan áhítattal énekelt, olyan szívből fakadó érzéseket szőtt dalába, hogy egy kövér könnycsepp buggyant elő szeme sarkából. - Megtértem mentorom, taníts, vezess, kérlek, halld meg, büszke griff, néked szól ez ének...
A dal eleinte halk volt, bátortalan, és nem járta át mágia. Aztán ahogy a bódulat erősödött, és a sámándob szava erőteljesebbé vált, úgy lett Baxi is egyre könnyebb, légiesebb. Imbolygott ültében, és vadul csörgette a dobot, a rigmus pedig, amit kiötlött, egyre érthetetlenebbé vált, mert a szája kiszáradt, és agya elveszítette a valóság feletti uralmát.

"Hívtál, sámán, s én jöttem" - ereszkedett alá a Griff. Gyönyörű lény volt. A maga egyszerű tökéletessége tette azzá. "Látom, ledobtad a terhet..." - a vidámság aranyló színe költözött a nyugodt ezüstfehér helyébe.
"Igen. Mit Leah a világból rám mért kemény volt, és értelmetlen. Nem találtam helyem, de most úgy érzem, hazaértem..."
Baxi halvány piros szellemteste megremegett, amikor átölelte a Totem nyakát.
"Nekem nem kellenek istenek. Nekem csupán egyetlen tanítóm van."
"Repüljünk, sámán?" - kérdezte a Griff.
"Repüljünk, testvérem!" - lelkesedett a troll. A madárlény megrogyasztotta a lábait, és hagyta, hogy a troll szelleme a hátára üljön. Baxi átkarolta a nyakát, és úgy suttogta: "Őseimet vágyom látni újra. A népemet, ahová vérem szerint tartozom. Vágyom a tudásuk, és... és vágyom a múltat, testvérem..."
A Totem elrugaszkodott, és olyan őrült iramban szelte a levegőt, hogy a sámánléleknek erősen kellett kapaszkodnia. Persze ez is csak az elme ösztönös cselekvéseinek egyike, aminek a köztes terekben ugyanúgy nincsen jelentősége, mint azoknak a fogalmaknak, hogy "fent" vagy "lent". Az emlékmozaikok kusza kavalkádja ott örvénylett köröttük. Az idő és tér összemosódott, a hangok orkánná erősödtek, s a többi érzékszerv által közvetített csalfa álvalóság is csak tovább növelte a káoszt.
Aztán hirtelen megszilárdult minden. Mintha dolgos mosónők rántanák ki a frissen mosott leplet négy sarkánál fogva, a látvány elébük vágódott. Nappal volt. Vakító fényes nappal. A földön térdig érő fű hajladozott a szélben. A közeli hegység, balról, úgy ölelte körül a tájat, mintha csak igyekezne jótékony árnyékot vetni rá.
A csata javában tartott, s a legvadabb közelharc épp előttük zajlott.
Holttestek és haldoklók hevertek szerteszét. Az őstroll berzerkerek nem láttak, s nem hallottak. Hatalmas bunkókkal és ormótlan husángokkal csépelték az idegeneket, miközben rátapostak az elhullottakra.
Baxi elámult. Bár sosem látta őket, csak hallott róluk, nem ilyennek képzelte a moák népét. Hogy ők voltak a jobb oldalon felsorakozott, fura páncélba bújt katonák, ahhoz kétség nem fért, hisz semmilyen más faj nem használt ilyen eszközöket. Fegyvereikből energianyalábok, és robbanó lövedékek vágódtak ki ellenállhatatlanul. Pajzsaikról, és vértjükről anélkül pattantak vissza a csapások, hogy a kezdetleges eszközök kárt tehettek volna bennük.
"Segítsünk nekik!" - kiáltotta Baxi. "Ezek az én vérem! Nem győzhetnek segítség nélkül!"
"Nem tehetsz semmit, sámán. A sorsuk már történelem. A moák barlangokba, és az erdők sűrűjébe űzték a fiatal fajokat, s ők a mágia apályát ott voltak kénytelenek átvészelni. Nyugodj meg! Amit látsz, csupán a múlt. Se nem több, se nem kevesebb..."
A Griff ismét a levegőbe emelkedett. Tett egy lassú kört a csatamező felett, aztán a hegyek felé indult.
"De hát hol vannak a papok? Hol vannak az istenek? Miért nem segít nekik senki?" - a kétségbeesés bíbor lila aurája teljesen beterítette a sámánlelket. Baxi majd’ leesett a hátasáról, ahogy próbált még egy utolsó pillantást vetni az ütközetre.
"Ez időben már nincsenek istenek, gyermekem. Bufa és Rhatt halott, vagy legalábbis nem adnak jelet magukról. Chara-din évezredes álmát alussza börtönében, s a Teremtő... a Teremtőnk elhagyott minket, sámán. Itt hagyta a világot, mit létrehozott, s most tán más világokat épít éppen, más dimenziókban. Nem látja, nem hallja, mi itt történik. Nincs senki, aki segíthetne..."
A hegység veszettül közelített. Hamarost egy tágas barlang előterében szállt le a büszke égi lény. A nyílásból gyermekbőgés hallatszott, troll kölkök sírása.
"És a sámánok? Én láttam! Igenis láttam, sőt, éreztem, hogy ők képesek voltak akkor is..."
"Nézz, és láss!"
Baxi képzelettekintete megszokta a félhomályt, és meglátta a mélyben a sámánt. A Kígyó beavatottja kántált, és táncolt. A bokájára és csuklójára szíjazott csörgők egy ritmusra csengtek-bongtak a dob szavával. Aurája olyan erőtől duzzadt, ami átviláglott mindenen. Baxi elképedt.
"Iszonyatos ereje van!" - kiáltotta. A kiáltás visszhangot vert, és az őstroll sámán felnézett.
"K’jár’tt?! - harsogta.
Ebben a pillanatban egy óriási kígyó vonaglott elő a barlang mélyéből. Szellemteste volt neki is, akárcsak a Griffnek.
"Ez az én birodalmam!" - tátotta el száját. Alkarnyi fogai, és méterhosszú villás nyelve volt.
"Tudom"- közölte a Griff.
"Menj el, és vidd ezt a... senkit is innét! Most!" - rendelkezett a Kígyó.
A fény-Totem nem válaszolt, csupán kihátrált a barlangból, és ismét felemelkedett a levegőbe.
"A Kígyó, és a sámánja nem tudták megvédeni a népem..." - törődött bele Baxi,
"Dehogynem. Akik odalenn elpusztultak nem adták hiába az életüket. A haláluk árán a törzs többi tagja átvészelte a moák támadását. Te is megszülettél, nem?"
"Ez tehát a hivatásunk? A sámán megvédi a népét? Oltalmazni a mieinket? Ennyi a dolgunk, és nem más?"
A Griff felkacagott.
"A te dolgod még ennél is sokkal egyszerűbb, gyermek. Tanulj, és cselekedj a szíved szavára hallgatva! Sorsod már rég megíratott, és nincs mit változtatni rajta..."

Hosszú út volt. Már hajnalodott, mikor a troll hullafáradtan kinyitotta ki a szemét. Agya a Totem ajándéka körül őgyelgett. Büszke volt, és elégedett, hisz a Griff megjutalmazta őt!
A védőkör nagyszerű eszköznek látszott. Már alig várta, hogy a valóságban is kipróbálhassa új szerzeményét. A vér-oltalom elvét, felrajzolásának módját, és az egész vele kapcsolatos szertartást pofon egyszerűnek érezte, mégis nehezére esett volna akár csak egyetlen mondatot is visszaidézni mentora mondókájából. A rítus szövege, és mozdulatai persze beléégtek az agyába, és tudta, hogy a megfelelő pillanatban, ha majd erejét próbára kell tennie, bizton a segítségére lesz a Totem hatalma.
Felállt, és kinyújtóztatta izmait. Körülnézett. A füstölő elhamvadt, a mécs kialudt.
- Leoneydeas! - kiáltotta, de a szellem nem válaszolt. - Nem baj, legalább alszom egy órácskát - nyugodott bele kísérője hiányába, és máris nekifeküdt volna, mikor meghallotta a zajt. Először valami vad neszezésének vélte, aztán ahogy jobban hegyezni kezdte a fülét, rájött, hogy kézitusa tanúja lett. Valakik élet-halál harcot vívtak a közelben, és kettőnél jóval többen voltak. Kiáltásaik, szitkaik idegenül hangoztak. Aztán egyszer csak elhangzott egy ismerős sikoly. Egy aenouth sikolya...