Versenyfutás XV.

A tünde aggodalmas tekintettel mustrálgatta a tudástárat. Egészen közel hajolt a kristályhoz, és megsimogatta, mint féltő atya a lázas gyermekét.
- Mi történt? - fordult a sietve érkező alakváltó felé.
- Az átszállításnál merült fel egy kis gond, de úgy tűnik, sikerült megoldanunk...
- Miféle gond? - a főnök szigorú ábrázata láttán Gorhud zavarba jött. Régóta ismerték egymást, szinte a kezdetektől. Az utóbbi időben azonban az elf megváltozott. Sokat vesztett humorérzékéből, morózus lett, és állandóan gondterheltnek látszott. Az expedícióval kezdődött, és mióta az agyát rendszeresen összekapcsolta a tudástárral, a változás még feltűnőbb lett.
- Nos... mikor ideértünk vele, és elhelyeztük a talapzaton, elsőre nem tudtuk újra aktiválni. Ez tegnap este történt. Akkor próbáltam meg kapcsolatba lépni veled. Odakint az ideiglenes helyén még minden tökéletesen működött.
Gorhud feszengett. Thoron-Laure tekintete idegesítette. Mintha egyenest a lelkébe nézett volna!
- És?
- Nem tudom, hogyan de... reggelre megjavult. Egyszerűen csak megjavult. Nem szóltam újra, mert gondoltam, érdekelni fog, mi történt, és úgy is eljössz.
- Ezt a problémát alaposabban ki kell vizsgálni! Még ma szakítani fogok rá időt - szögezte le határozottan ez elf. - És mi a helyzet a fürkésszel? Vele nem volt probléma? - nézett körül.
- Nem. Nagyon jól bevált, és a lárva is jól muzsikált odaát, a nyugati kristálynál. Kemény kis dög! Láttam, mire képes - Gorhud füttyentett egyet. Az emelvény mellett hirtelen megelevenedett az egyik kőlap! A quwarg olyan hihetetlen rejtőzködő képességgel bírt, hogy ha nem mozdult, teljességgel észrevehetetlen volt. - Gyere ide! - csapott a combjára az alakváltó.
A rovarlény nem volt nagyobb egy kisebb méretű kutyánál. Fejletlen szájszerve felett két óriási szem helyezkedett el, ami mögött a hártyavékony kitin-koponyában, dinnye nagyságú velő lüktetett. Az agyfürkész lassan mozdult, és maga után húzta a mithrilből vert, eltéphetetlen láncát is. Ahogy elvált rejtekétől, hagyta, hogy páncélja visszanyerje eredeti, vörhenyes színét.
- Nem szívesen akaszkodnék össze vele. Félelmetes mentális erővel bír! Nem is beszélve a rejtőzködéséről - napokig elnézném, hogyan csinálja! Máris tanultam tőle egy-két trükköt - lapogatta meg a szörny kobakját kedvesen az alakváltó.
- Jól van. Eszem valamit, imádkozom, aztán beszélünk. Sokan jöttek?
- Két nap alatt több mint nyolcvanan - húzta ki magát büszkén Gorhud. Úgy tűnt, személyes sikerének könyvelte el e tényt, és büszkeség dagasztja a mellét. - Hatszáznyolcvan arany! Eddig.
- Az jó... A többiek?
- A tanácsteremben kockáznak. Négyen vagyunk, és még hárman ígérték ebéd utánra az érkezésük. Úgy hogy akár gyűlést is tarthatunk. Csak a régiek közül nem jött el még senki, pedig szétküldtük a meghívókat - sóhajtott a teremőrré degradált kalandozó.
- Nem baj. Majd eljönnek! - Laure ismét a kristály felé fordította a figyelmét. Tenyerét az áttetsző kőhöz szorította. - Mond csak, ma milyen titkokat társz elém, szépségem? Hm? Érzem, hogy szinte szétfeszít a tudás...
- Nem akarsz pihenni egy kicsit? A háló üres. Szólok a többieknek, hogy ne háborgassanak...
- Nem! Hogyan pihenhetnék, mikor még nem tudom, mi történt!? - kiáltását felerősítették a falak. - Majd pihenek, ha végeztem a dolgommal.
- Te tudod. Csak ne húzd fel magad - Gorhud sértődötten caplatott vissza a bejárathoz, ahol épp egy újabb látogató bukkant fel.
Laure maga sem értette mi ütött belé. Bár nem látta magát kívülről, ő is érezte a bensőjében végbement változást, és azt is, hogy ez nagyon nincs jól így. A társai egyértelműen a kristályt okolták emiatt, ő azonban bennük kereste a hibát. És saját magában. Mindenki más hibás lehetett, de ez a csodás varázsszer semmiképpen sem.
Mikor a tanácsterem felé indult, szembetalálkozott az agyfürkésszel. Mozdulatlanul állt vele szemben, és az arcába bámult azokkal a nagy, bamba szemeivel. Az elf már-már odébb rúgta volna, de aztán mégsem tette. Ellépett mellette, de tekintetét nem tudta levenni a quwarg szemeiről. Úgy nézett rá, mint aki ért mindent, aki ismeri a bajt, és talán a megoldást is. Mint aki hasonló rajongással viseltetik közös kis csecsebecséjük iránt...
Thoron-Laure, Fairlight leghatalmasabb ghallai követe azonban elhessegette magától a zavaró gondolatot, és megnyújtotta lépteit.

***

Beren jó emberismerő volt. Tökéletesen megbízott a saját tapasztalataiban, és gyakran hagyatkozott e képességére, hisz az még sosem hagyta cserben. Csendben figyelte, ami odalenn történt, és megpróbálta levonni a megfelelő következtetéseket. Azt máris látta, hogy nem lesz könnyű dolga, ha a tünde közelébe akar férkőzni. Goromba fickónak látszott! Azt is eldöntötte, mégpedig tiszta lelkiismerettel, hogy az elsőként feltett kérdésre máris választ kapott. A bunkók egészen biztos nem azzal a szándékkal léptek át a quwargok világába, hogy ártsanak a Királyságnak. Pont, ahogy azt ő előre sejtette is. Emiatt tehát feleslegesen főtt a miniszter úr feje...
Arról azonban már kevésbé volt meggyőződve, hogy ez a kristály teljesen ártalmatlan lenne. Csupán pár perc elegendő volt, hogy az ellenkezője bebizonyosodjon. Az elfet már biztosan a hatalmába kerítette!
Miközben ezen mélázott, körüljárta a harmadik szintet is. Egészen elképesztőnek találta, hogy ezek a hozzá nem értő, a tudományokban teljesen járatlan kalandozók milyen hihetetlen alapossággal ábrázolták a quwargokat az itt elhelyezett ábrákon. Részletes, élethű képek voltak, körbenyilazva magyarázó szöveggel. A rovarok egyes fajaira vonatkozó összes létező információt felzsúfolták ezekre a képekre, a szaporodástól, az étkezési, és a harc közben tanúsított szokásaikon át, egészen a lehetséges gyenge pontjaikig... Fantasztikus munka!
- Gorhud - szólította meg az alakváltót, miután visszaereszkedett a földszintre.
- Igen?
- Ő Thoron-Laure, igaz? Mármint akivel az imént beszéltél.
- Ja. Ő a főbunkó - vigyorgott az alakváltó.
- És mondd csak, mindig ilyen? Még csak nem is köszönt.
A Fairlight pap hátradőlt a székén, és az előtte álló kis asztalkára dobta az írónt.
- Ő a tudatunk vezetője, kalandozó! Ráadásul rangban is jócskán felettem áll. Ő az istenem evilági követe. Döntéseit nem kérdőjelezhetem meg. Mit akarsz, mit mondjak? Hogy "igen, kicsit tuskó volt ma, de majd elmúlik", vagy mit? - emelte fel a hangját.
- Rendben, nyugi. Csak érdeklődtem.
Gorhud fapofával hajolt vissza a félig kitöltött táblázat fölé. Olyan hangom szólalt meg, mint aki bemagolt szöveget mond fel, és már nagyon unja.
- A tudástárban minden szörnyeteg képe, és leírása benne van, ami csak létezik az univerzumban. Sajnos még nem sikerült mindegyiket értelmezhetővé tenni. A főnökünk folyamatosan dolgozik ezen. Csak ő tud akkora tudati energiát... De végül is, ez a rész nem tartozik rád. Ha kicsengetsz tíz aranydukátot, megnézheted, mit tudunk, illetve mit tudnak a quwargok egy adott szörnyről. Odamész, koncentrálsz, és ennyi.
- No de hogyan koncentráljak egy olyan lényre, amit nem is ismerek? - tamáskodott Beren.
- Tessék, itt van ez a lista. Rajta van az eddig átkonvertált anyag. Megnézed, kiválasztod, koncentrálsz a nevére... - kezdte elveszíteni a türelmét.
- És mi van, ha a kristály kiszívja az agyamat? - a félelf kicsit rájátszott, de úgy vélte most erre van szükség. Hátha az alakváltó mérgében elkottyant még valamit.
- Persze, persze, az ég meg a fejünkre szakad, testünkben azonosítatlan vírusok fejlődnek, és ha a nagyanyámnak csőre lett volna, kavadunak hívják... Akarod használni, vagy sem? Van elég dolgom nélküled is!
- Azt hiszem, majd legközelebb... talán - mondta a félelf, és úgy érezte magát, mint az egyetlen ép elméjű a bolondok házában. - Nem baj, ha még nézelődök kicsit?
Gorhud nem is válaszolt, csak legyintett. El volt foglalva azzal, hogy egy fura maszatokból, kaparászott vonalkákból, és színes pontokból álló, kusza jelhalmazból közös nyelvű fordítást ültessen át a félig kész listára. Beren belegondolni sem mert, hogy netán quwarg írást látott az imént...

***

A teremben félhomály, és csend honolt. Kétoldalt, a fal mellett, három-három egyszerű ágy állt, szép rendben bevetve. Középütt egy nagy asztal, és székek várakoztak. Az ajtóval szemben, a hátulsó traktusban pedig a három semleges vallás oltára kapott helyet. A vasalt bunkók hálóhelyiségében békésen megfért egymás mellett Tharr egyetlen gránittömbből vésett, Sheran élő fából növesztett, és Fairlight arannyal futtatott imahelye.
Az elf lehajtott fejjel térdepelt az utóbbi előtt. Egyedül volt, így senki nem hallotta az általa elmormolt imát.
- Uram! Úgy érzem, kezd kicsúszni kezemből az életem. A társaim türelmetlenek, és bizalmatlanok velem szemben, pedig hidd el, én mindent megteszek értük. Mindent! - motyogta.
- Nem biztos, hogy ez elegendő, fiam - hangzott a háta mögül.
Fairlight az asztalnál ült, és máris megkevert egy paklit. Mosolygott. Kortalan arcát a derű kedvessé, és közvetlenné tette. Aranyszegélyes, ezüstszín talárt viselt, és körülötte, alig észrevehetően meg-megrebbent a valóság.
Laure nem volt meglepve, hogy a villámisten a személyével is megtisztelte őt, hisz máskor is történt már ilyen. Mikor a halhatatlan egy intésével ezt engedélyezte számára, felállt, és az asztalhoz sétált. Fairlight kiterítette a kártyaképet, és határtalan nyugalommal hozzáfogott a pasziánszhoz.
- Mindketten tudjuk, miért vagyok itt. Nem rólad, vagy a hitről van szó. Már nem. Ezeket a bogaras dolgokat el tudod te intézni egyedül is. Ehhez én nem kellek. Csak arra van szükséged, hogy elszakadj a kristálytól egy időre. Ha megszűnik delejes vonzása, a fejed majd kitisztul. Utólag majd megérted, mi ez az egész, és nevetni fogsz azon, hogyan is lehettél ennyire ostoba. Ülj le nyugodtan - intett, - te vagy itthon.
Az elf tisztában volt vele, hogy ezen a világon csupán egy-két papot érhet ekkora megtiszteltetés, és büszke volt magára, amiért közéjük tartozhat. Mindazonáltal nem szállt fejébe a dicsőség, és betűről-betűre betartotta a rituálé által megkövetelt alázatot. Állva maradt.
A kártyalapok eközben gyorsan átrendeződtek, majd kört, és körívet formáltak, átrepültek egymásra, valami furcsa, követhetetlen logikát követve. A kalmáristent szórakoztatta a dolog. Egészen belefeledkezett.
- Az invázió ezekben a percekben kezdődik, Laure. Ott a helyed, és nem itt! Ez a kezdeményezés - mutatott körbe, - az expedíció, és mindaz, ami itt kitölti az életed, bevezető volt csupán. Az igazi próbatétel csak most következik - az istenség a halandó szemébe nézett, és a főpap hiába tudta ép értelmével, hogy fizikai valójában Fairlight nincs jelen, ennek a szempárnak a hatalmát csak egyetlen pillanatig tudta elviselni.
- Ahogy óhajtod, uram - lehelte és lehunyta a szemét. - Légyen akaratod szerint.
- Nem, Aranysas! Nem az enyém, hanem a te akaratod szerint lesz.
- Nem értem, uram.
- Nem baj. Eljön annak is az ideje - a kártyalapok egymásba olvadtak, és átformálódtak. Mintha ügyes kezű fazekas dolgozna vele, az anyag alakot öltött. Egy furcsa, nagy hajó alakját. - A ryuku császár nyolc ilyen gályát parancsolt a félsziget déli partjaira, nyolcszor kétezer katonával, négyszáz csatamágussal, ugyanennyi gólemmel és ostromteknőssel együtt. A háború elindult, és a kimenetele immár a kalandozók döntéseitől függ.
- De hiszen, az csaknem húszezer katona! - hüledezett a tünde.
- Úgy van - a masza-hajócska átalakult, és kis részekre szakadt. Ezekből apró katonák, valamivel nagyobb gólemek, és még náluk is hatalmasabb teknőcök formálódtak. Teljesen életszerűen mozogtak, kardot emeltek, vagy épp lándzsát... a kalandozó beleborzongott a látványba.
- Hogy megállítsuk őket... annyi katona az egész királyságban nincs.
- Nem lehet őket megállítani. Száz év alatt tíz birodalom, és több tucat királyság hódolt már be nekik. Ezek közt a legkisebb is jóval nagyobb volt a Yaurr Királyságnál, fiam. A véget csak késleltetni lehet, de megakadályozni nem.
Thoron-Laure elgondolkodott.
- Mégis mi értelme akkor, hogy odamenjek? Én csak a magányos harchoz értek. Azt sem tudom, eszik-e vagy isszák a hadvezetést.
- Te nem harcolni mégy.
- Nem? Most, ezt megint nem értem...
- A harc a katonák dolga. Te mágus vagy, és emellett a leghűségesebb papom. Nem küldelek csatába. Túl értékes áldozat lennél - vigyorgott az isten. - Te utazni fogsz.
- Utazni, uram? Mégis hová?
- Egy szigetre, amit az őslakói Haükeydo-nak neveznek. Pontosan nem tudom, hogy mit, vagy kit találsz ott, de az biztos, hogy a Királyság sorsának kulcsa ott rejlik. Odamész, és megszerzed azt a valamit.
- Uram, bocsásd meg bátorságomat, de egy avatárod...
- Sajnos ez a sziget ősibb, mint bármi más ezen a világon. Ősi föld, ősi törvényekkel, és... ősi mágiával. Halhatatlan nem teheti be oda a lábát. Még én sem.
Az elf nyelt egyet.
- Mennyi időm van?
- Semennyi. Azonnal indulsz. Veled tart egy fajtársad, legalábbis azt hiszem. Az ő sorsát nem látom tisztán, de az összefonódik a tiéddel. Vagy így, vagy úgy, de elkötöd az egyik ryuku hajót a legénységével együtt, aztán útnak indulsz.
- Elkötök egy hajót? De hogyan? - a kalandozóban egyre inkább gyűlt az ellenérzés eziránt az egész iránt. Zavarodott volt. Mi ez az egész?
- Nem szoktam meg tőled ezt a hitetlenkedést, elf! Nem méltó egy varázslóhoz - dorgálta meg papját a halhatatlan.
- Bocsáss meg nekem.
- Na tessék, most meg ez a szánom-bánom!
Thoron-Laure nem bírta tovább, és kifakadt.
- Nem értem, mi ez az egész, és össze vagyok zavarodva. Máris indulnék, hisz ezt parancsoltad, de nem tudom hová. Cselekednék, de nem tudom, mit kell tennem!
A tolvajok, a pénz és a villámlás istene, átkarolta a papja vállát. Nem állt fel. Egyszerűen ott lett mellette. Másolata persze mosolyogva tovább keverte pakliját az iménti helyén.
- Ezt már szeretem! - mondta a másolat. - Legyél kicsit energikusabb! Ne is késlekedj, indulj máris. Hajóra fel, fiam!
A kártyázó Fairlight széthúzta a paklit.
- Ez itt egy tekercs. Elegendő felolvasnod, de sajnos csak egyszer használatos. Tömegbájolás áll rajta. Okosan használd. Ez pedig - szólalt meg a másolat a kalandozó mellett, - egy különleges tájoló. Segíteni fog.
- Én még sosem hajóztam... Mondd meg, kérlek uram, hová kell mennem, és teleporttal... - vette el a kicsiny iránytűt ura kezéből.
- Már ott lennél, ha ez ilyen egyszerű lenne. A sziget csak a tengeren át megközelíthető. Ez van... - mondta a két isten egyszerre. Az asztalnál ülő vigyorgott, emez pedig bíztatóan veregette meg papja vállát. Aztán a következő pillanatban semmivé lettek mindketten, kártyástul, mindenestül.

Laure kilépett a pihenőből, és szétnézett. A csarnokban harmincnál is többen lézengtek. A többség a tudástár körül várta, hogy sorra kerüljön, netán elcsenjen némi információt attól, aki épp kapcsolatban állt a kristállyal. Persze ez nem sikerülhetett, mégis mindig volt egy-két kíváncsi. A többiek fent, a folyosókon bámészkodtak.
- Figyelem! - kiáltotta a tünde, miután a kristály mellé ért. A kalandozók menten feléje fordultak, és a bunkók is sorra előbújtak a társalgóból. Az éjbőrű elf bevárta, míg minden tekintet rá szegeződik.
- Az invázió elkezdődött - közölte színtelen hangon. A csarnok akusztikája kiáltássá erősítette a csendes bejelentést. - A Királyság mostantól háborúban áll a ryuku agresszorral. Amiről mindenki beszélt, de senki nem hitt el, most valósággá lett. Eddig csak mutatóba láttunk az idegen katonákból, és könnyedén elbántunk velük, ám ezekben a pecekben egy közel húszezer fős hadsereg lép partra lent, délen.
A bejelentést döbbent csend fogadta. A kalandozók egymás tekintetét keresték, és a közelebb állók összesúgtak. Nem akarták hinni, amit az elf mondott.
- Nem tisztem, hogy harcra buzdítsalak benneteket, ezért ezt nem is teszem. Mindenki irányítsa szabadon a tetteit! Arra viszont megkérlek titeket, hogy vigyétek szét a hírt: a jövendölés igaznak bizonyult! A hitetlenkedők most megbizonyosodhatnak, akik pedig eddig is hitték ezt a napot, most cselekedhetnek - Laure a társai felé fordult. - A tudatunk vezetőjeként van még egy kötelességem. Az idegeneket ezennel a bunkók ellenségének nyilvánítom!
Mindenki egyszerre kezdett beszélni, és a tudattársai mind köréje sereglettek. Számtalan kérdés elhangzott, de Thoron-Laure senkinek nem válaszolt. Türelmesen kivárta, amíg elcsitul a hangzavar.
- Még valami, kalandozók! A tudástár addig marad hozzáférhető, amíg biztonságosnak ítéljük. Ha az idegenek megközelítik a fővárost, az Akadémiát minden előzetes figyelmeztetés nélkül bezárjuk, és a kristályt elrejtjük. Köszönöm, hogy meghallgattatok.
Kőfejű Beldor, az elf elődje, csendre intette társait, és amolyan szószólóként közelebb lépett a tündéhez.
- Ez meg mi volt, barátom? - kérte számon a törpe. - Háború? Mióta ijedünk mi be pár koszos ryukutól?
Az elf végignézett a tudat tagjain. A tekintetekből tanácstalanság, és értetlenség áradt.
- Nem akartam pánikot kelteni, de jobb, ha legalább ti megtudjátok: a Királyságnak annyi - legyintett lemondóan. - Csak a csoda segíthet. Ezt a hadsereget nem lehet csak úgy megállítani. Hosszú, keserves harcra készüljetek, ne diadalra. Az istenek velünk vannak, de a csatát nekünk kell megvívnunk.
- Hát akkor meg mire várunk!? Elő a fegyverekkel, és csatára! - kiáltotta egy vörös szakállú, harcsabajszú törp, és Beldor mellé lépett. - Egy héten belül lent lehetünk a partokon! Húsz bunkó, legalább! Csak ezer jut fejenként, vagy még kevesebb, nem? - Tharr ökölharcos papja támogatásra várva fordult körbe.
Laure elmosolyodott. Rőtszakállú Kaldor hirtelenkedése mindig jókedvre derítette.
- Beldor, rád hagyom a bunkókat, nekem más utat jelölt ki istenem. Mennem kell, és nem késlekedhetek. Ha úgy döntötök, lépjetek fel egységben, a Tudat nevében. Vigyétek a lobogót, és használjátok fel a tartalékainkat bátran! Hívjátok harcba azokat is, akik már letelepedtek...
- És a tudástárral mi legyen? - kérdezte Gorhud.
- Te leszel a felelős, barátom. Válassz magad mellé két segítőt! Ha az inváziós sereg egynapi járóföldnél közelebb kerül a fővároshoz, rejtsétek el a kristályt. Mindenáron védjétek meg! Menjetek vele az ideiglenes táborhelyre, északra. Amint tudok, jövök.
A quwarg-vadászok kis csapata mintha még várt volna valamire. A tünde elvigyorodott.
- A quwargok vére folyjék... - kiáltotta Laure.
- ...patakokban!!! - harsogták a bunkók válaszul, aztán mindenki a dolga után indult, ki-ki a saját indíttatásának megfelelően. Az aranyhajú elf a kristályt járta körül, apróra megszemlélve minden kicsiny részletet.
- Thoron-Laure! - hajolt meg a félelf. Az éjbőrű tünde magpördült. - Beren Peredhil, szolgálatodra.
- Peredhil? - vonta fel a szemöldökét a megszólított. - Etu nuili khil’nóreatar híni, peredhil? És melyik nagycsaládból származol, félelf?
- Sajnálom, de nem beszélem jól az ősi nyelvet... Bár meglásd, gyorsan tanulok!
- Hm. Etu lhiant tel’queniennen... és a kérdés megválaszoltatott. Mi dolgod velem, félvér?
- Elkísérlek - közölte Beren egyszerűen, mintha ez magától értetődne.
Laure elnevette magát, aztán látva, hogy amaz komolyan beszél, ölbe fonta karját, és alaposabban szemrevételezte az Eleniosz-papot. Figyelmét semmi nem kerülhette el.
- Nincs szükségem rád! Egyedül megyek - summázta a végeredményt. Olyan grimaszt vágott, mint amikor az ínyencnek rosszul fűszerezett ételt szolgálnak fel.
- Az istenek ezt másképpen rendelték... - blöffölt Beren, és sokat sejtetően somolygott.
A tündének nem volt kenyere az alakoskodás, jól láthatóan megütközött a bárd szavain.
- Te lennél hát, akit az égiek mellém rendeltek? - hitetlenkedett. - Phia! Az kizárt.
- Szerintem ne késlekedjünk. Ahogyan a költő is mondja:
Az időm, lásd, immár megfogyott,
Hallgat a táj.
Most indulok,
Nem várhatok,
Rám dicső óra vár...
- Na, ezt sürgősen befejezd! Hányingerem van a dilettáns szólamoktól! Ha így kell, történjen, én nem fogok ellenkezni, de ha neki fogsz kornyikálni, vagy csak egyetlen alkalommal is nyűgömmé válsz, Fairlight villámaira esküszöm...
- Ugye, te valójában nem vagy drow? - érdeklődött Beren, és elengedte a füle mellett az imént elhangzott fenyegetést. Végigmérte az elfet, ahogyan ő is tette vele.
Laure először meglepődött, aztán felháborodott.
- Persze, hogy nem vagyok az. Hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni?
- Tudod a bőröd... meg a viselkedésed... - fitymálódott Beren.
- Na nem! Máris elegem van belőled! Egyedül megyek - jelentette ki az elf, és faképnél hagyta újdonsült útitársát. Őt azonban nem volt ilyen egyszerű lerázni. Utána sietett, és felvette Laure lépéseinek ritmusát.
- Nem muszáj kedvelned. Elég, ha elfogadsz - a kijáratnál érte utol. - Nekem sem nagy öröm, hogy ismeretlen kalandunkon veled kell tartanom. De lám, elfogadtam sorsom.
Thoron-Laure szembefordult a zenésszel. Nyugodtan modellt állhatott volna a "villámló tekintetű Fairlight" című freskónak.
- Nem tudom, miért parancsolt mellém, én nem kérdőjelezem meg döntését. Ő akarta így, hát legyen! De már most megmondom, a legelején: rühellek, és nincs rá esély, hogy ez megváltozzon! Ha ezután még mindig jönni akarsz, jöhetsz.
Beren gyomra összeszorult a feszültségtől, de nem hagyta, hogy ez meglátszódjék rajta. Egymáshoz érintette ujjait, és kissé meghajtotta magát.
- Az én lépteim a Csengő Hangú Úrnő irányította a te ösvényedre - mondta. - Tenéked megadatott, hogy ismerd az utat. Az én részem csak, hogy elkísérjelek. A döntés terhe a te válladon nyugszik, nem az enyémet nyomja.
Laure felsóhajtott.
- Nem hiszem el, hogy nem vagy képes egy rendes mondatot kinyögni! Fogadj meg egy jó tanácsot, bárd! Beszélj úgy, mint mindenki más, és nem ugranak majd a torkodnak lépten-nyomon ismeretlenek.
Beren vigyorgott. Megérezte, hogy a tündében enyhült a gőg.
- Jól megleszünk majd, meglásd. Te megtanítasz a Nyelvre, én pedig a legszebb regékre, és nótákra. Mire visszatérünk igazi művészt faragok belőled! - áradozott.
Az elf nem válaszolt, csak megrázta a fejét. Zajosan fujtatott és kiviharzott az épületből. Beren pedig ott loholt a nyomában.