Versenyfutás XIII.

8. Fejezet — Fairlight
Ghalla, Bo’adhun árnykirályság [valahol az észak-keleti tájon]

A tisztáson szinte mozdulni sem lehetett a sok szertepakolt holmitól. Az aranyhajú elf szótlanul lépdelt a kupacok között, miközben folyamatosan a fejét csóválta. Néha hümmögött egy sort, hogy e módon is kifejezze a méltatlankodását. Egyébiránt nyugodtnak látszott, mintha nem is alkudozta volna át az egész délutánt. A felszínes szemlélőt könnyen becsaphatta a kalandozó egyszerű, de kényelmes öltözéke. Elnyűhetetlen darócnak látszott, ám valójában méregdrága szövetből készült, a főváros legfelkapottabb, úri szabójánál. A zubbony anyagába arany- és ezüstszálakat szőttek, a gombok domborulataiban megbújtak az aprócska féldrágakövek, a remekbeszabott pantalló sujtásai pedig mithrilt sejttettek. Bizony! Thoron-Laure ebben a viseletben akár a király báljára is betoppanhatott volna, s a hoppmester nem találna rajta kivetnivalót. Talán ha nem ragyog a nyakában a villámszimbólum, az ügynök is nevetségesen hivalkodónak, sőt piperkőcnek gondolta volna. Így viszont csak az járt a köpcös, kopaszodó férfi agyában, hogy mielőbb szabadulhatna már ettől az elviselhetetlen Fairlight-paptól!
- Értse már meg, uram, hogy nem tehetek semmit - fogta könyörgőre, ki tudja már hányadszor a hivatalnok, és egy kendőbe törölte izzadó homlokát. Meglobogtatta gyűrött jegyzeteit, aztán egy mélyet sóhajtva ismét belefogott, hogy elmagyarázza a helyzetet. - Ön három napja felajánlott egy tételben háromszáz darab vas dobónyilat. Eddig, ugye egyetértünk?
- Ühüm... - bólogatott amaz.
- Na már most... Önnél, hiába számoljuk át még tizenötször, csak kettőszázkilencvenkilenc dobónyíl van. Ugye, ebben is egyetértünk végre...
- Igen. Azzal a feltétellel, ha ön is egyetért velem, hogy ezeken kívül, a Bankház széfjében további háromszázegy darab vas dobónyíllal is rendelkezem - emelte fel mutatóujját az elf. Öblös hangja nem nagyon illett vékony testalkatához, de a bőrének éjfeketéjét tovább hangsúlyozta. Szabatosan fejezte ki magát, és nem mondott semmi udvariatlant, vagy durvát, mégis ott bujkált a szavaiban a láthatatlan fenyegetés.
- Azt hittem ezt már megbeszéltük... - nyelt egy nagyot az aukciós ház ügynöke. - Bizonyos adminisztratív problémák miatt, a spekulációk elkerülése...
- Onnan, ahol maga áll, kedves uram, én teljesen hülyének látszom? - kérdezte csendben, szinte bájosan a tünde. Az ügynök hátán oda-vissza végigszaladt a hideg.
- Nem! Nem-nem, dehogyis. Én... én sosem mondanék ilyet... - hebegte.
- Nos, akkor viszi, avagy nem? - A kalandozó keményen összedörzsölte a tenyerét, hogy beléropogtak az ujjpercei.
- Ööö... Ha jobban végiggondolom, talán megoldható, hogy a Ház raktárkészletében utánanézzek a... a hiányzó darabnak, mert az biztos, hogy mi hibáztunk! Szóval... úgy gondolom, hogy... Ön egészen biztosan nem hibázhatott, hiszen régi ügyfelünk, és ugye ott van még a hűségérme is...
- Rendben van. Higgye el, uram, jó döntést hozott - lépett közelebb a teljes testében reszkető ügynökhöz Thoron-Laure. Barátságosan átkarolta, és a ponyvával fedett kocsihoz vezette. - Mi lenne, ha szólna az embereinek, hogy pakolhatnak?
A két rossz arcú csatlós a batár árnyékában hűsölt. Egyikőjük úgy aludt, hogy az arcán rohangászó hangyákra sem riadt fel, a másik meg az eget bámulta, és fűszálat rágicsált. Közeledtükre emez talpra ugrott, és addig rugdosta a társát, míg az is felébredt.
- Bízom benne, hogy legközelebb is igénybe veszi majd az Aukciósház szolgáltatásait, uram - nyögte az ügynök szárazan, mikor elhelyezkedett a bakon. Közben pedig arra gondolt: biztos nem volt véletlen, hogy Jheress reggelre váratlanul megbetegedett! Ő nyilván pontosan tudta, hogy ki ez a kalmár-pap!
A fogdmegek szaporán felrakodták a zsineggel körültekert dobónyíl-kötegeket, a bőrzsákba varrt purifikátor hájakat, az üvegtartályba gyűjtött esszenciákat, a kőszemmel degeszre tömött tarisznyát, és a csokrokba, halmokba, csomagokba rendezett egyéb eladnivalókat. Az elf eközben karba font kézzel szemlélődött, és semmi sem kerülte el a figyelmét. Mikor az inasok, dolguk végeztével, felkapaszkodtak a jármű oldalára, az ügynök még kényszeredetten elvigyorintotta magát, aztán megrántotta a gyeplőt. A jól idomított dinymák lassan megindult, és magával vonszolta a nehéz szerkezetet.
Mikor kissé eltávolodtak a kalandozó táborától, az ügynök előszedte a varázspálcát. Neki éppenséggel fogalma sem volt a mágia mibenlétéről, ezt az eszközt használni azonban egy gyermek is képes lett volna. Az egykedvűen trappoló jószág elé mutatott vele, és kimondta a varázsszót:
- Alanor!
A varázslat egyszerű alagútként működött, és a távolság lerövidítésére szolgált. A feltáruló dimenzió hasadék leginkább egy fényesen világító, a tetején csúcsívben végződő, kitárt kapura hasonlított, és pár pillanattal később a valóságon szakított seb szélei már össze is zárultak a batár mögött.
Laure elégedetten jegyzetelt. Átlagot számolt, és kamatot kalkulált. Mikor úgy vélte, hogy már minden lehetséges aspektusból kimutatta az imént szerzett, pontosan 1341 aranydukátnyi hasznot, eltette a rágcsált végű plajbászt, és a tenyérnyi füzetecskét.

A tisztás szélén két terebélyes, sima kérgű korongfa bóbiskolt. Közös tőről fakadtak, mintha ikertestvérek volnának. Az általuk vetett árnyékban quwargok pihentek. A kompánia legszembetűnőbb tagja egy dagadt ősquwarg volt. Ez a ház méretű kitinpáncélos a fajtája nagy túlélője. Félelmetes csáprágóival akár egy masztodont is ketté tudott tépni, természet adta vértezete pedig szinte áttörhetetlen volt. Mozdulatlanul hevert a többiek mellett, és biztosan nagyon szenvedett a perzselő naptól, de egyszerűen nem fért be a négy méter magas korongfa alá. Ha módjában állt volna, a földbe ássa magát a hőség elől, de a szolgasorba kényszerített quwargoknak a szabadság nem adatott meg. Az ősquwarg feje mögé, és a hátára erősített teherhordó hevederek pedig egyértelművé tették, hogy a kalandozó mire is használja ezt a gigantikus jószágot.
A málhásnak idomított rovar társai már jóval kisebbek voltak. Az izgága vadász például nem volt sokkal testesebb egy jól megtermett kutyánál, de neki nem is volt szüksége rá, hogy nagyra nőjön. Hatékonyságát fürgeségével, remek rejtő színével és a borotvaéles rágószervéről csöpögő, bénító hatású méreggel érte el. Nem ismerte a félelmet. Bármilyen lényt megtámadott annak erejétől függetlenül, és a legtöbbet képes volt elejteni. Nem is tudott nyugton várakozni. Időről-időre elkocogott a bozótosba, hogy kiélje vadászösztönét.
A fa tövébe pakolt irdatlan méretű málhára egy nagymester vigyázott. Furcsa elnevezés ez egy rovarlénynek, de nem ok nélkül kapta. A quwargok társadalma már sok különös csodát produkált a törzsfejlődés során, és a nagymester egy volt e csodák közül. Vannak, akik harcművésznek, vagy quwarg szamurájnak gúnyolják ezt a ló méretű harcost, mert támadásai emlékeztetnek a kobudera szerzetesek mozdulataira. Hogy a ki koncentrálására képesek-e ezek a lények, az még talány, de éberségük legendás, ezért némi idomítással remek táborőrző szolgát lehet képezni belőlük. Thoron-Laure holmija tehát biztonságban volt a tolvajoktól, hisz egy quwarg nagymester henyélt lustán a motyója mellett.
A szörnypark persze nem lett volna teljes egy valamirevaló hátas nélkül. A lázhozó egy olyan korban keletkezett, amikor az ősi népek az egymás ellen vívott gyilkos csatározásaik során nem riadtak vissza ragályok, betegségek használatától sem. A mágikus úton létrehozott, halálos kórságok egész tartományokat pusztítottak ki akkor, és nem kímélték az ott élő állatokat sem. A quwarg lázhozó azért kapta e nevet, mert szervezete megtanulta elviselni e mérgeket. Sőt, vírushordozóként a mai napig ott lappang bennük az évezredes, továbbörökített ragály, hogy aztán egy-egy harapásukkal a jelenkor áldozatait is megfertőzzék vele. A lázhozó volt az egyetlen, akit ki kellett kötni, mert e veszett jószág sunyi mozdulatlansága csupán látszat! A régi idők teremtménye bármikor kész volt egy villámgyors orvtámadásra!
A quwargokat rendes körülmények között lehetetlen elfogni, és beidomítani. Sokan megpróbálták már, de rendre beletört a bicskájuk a feladatba. Az erő és a ravaszkodás éppúgy hiábavaló velük szemben, mint a más szörnyeknél jól bevált jutalmazás-büntetés elv. A boly, és a királynő nélkül ezek a fejlett társadalomban élő rovarok ostoba ösztönlények csupán, s így teljességgel irányíthatatlanok. A sikerhez kellett tehát egy olyan közülük, ami engedelmességre bírja a fajtársait!
Az élőhalott lények felettébb büdösek, és bomlásuk a megfelelő varázslat híján megállíthatatlan. Az elhullott quwargok közül néhány azonban furcsamód élőholtként létezik tovább, mindenféle mágikus beavatkozás nélkül is. Ráadásul ezek az agresszív, szinte elpusztíthatatlan rovarok könnyedén terrorizálják a náluk akár százszor nagyobb társaikat is. Hogy ezt miképpen teszik, rejtély. Az élőholt quwarg mindenesetre elengedhetetlen segédje egy vasalt bunkónak. Nélküle Laure sem tarthatta volna szolgasorban a többit. Az oszlófélben lévő szörny volt tehát az engedelmes quwargokhoz vezető ajtó kulcsa.
A Vasalt Bunkók elnevezés egy közkedvelt ütőfegyverre utalt, amit a Tűzvihar perzselte Nyugatról érkező túlélők előszeretettel kovácsoltak ki a rendelkezésükre álló szegényes alapanyagokból. Páran a kalandozók közül aztán ezen a néven megalakították az egyik legelső szövetséget is. Olyan Tudat volt ez, mint sok másik, ám valami mégis megkülönböztette az összes többitől. Mert az egyűvé tartozás hűségesküjén túl, a közös cél is összekötötte a bunkókat.
Titokzatos bagázs... - tartják róluk egyesek, azóta is. - Dilis rovarirtók! - vélik mások. Az igazság azonban az, hogy a kívülállók szinte semmit nem tudnak róluk. A tagság egytől-egyig fanatikusokból áll, kik a gyűlölt quwargok teljes kiirtását, és Ghalláról való kiűzését tűzték ki célul maguk elé. A Yaurr királyság polgárai, és az Erdauin-t járó kalandozók mindaddig csak mosolyogtak rajtuk, és apokaliptikus jövendöléseiken, mígnem el nem érkezett a Nagy Invázió. Majdnem két teljes éven keresztül özönlöttek a quwargok Ghallára a föld alá nyitott dimenziókapuikon keresztül! Akkor bezzeg senki nem nevette ki a vasalt bunkókat, mikor egész falvakat pusztítottak ki a felhőkben repülő, vagy eleven áradatként hömpölygő rovarseregek! Földig rágott gabonatáblák, csontvázzá degradált lábasjószágok, lecsupaszított erdők jelezték útjukat. A veszedelem közepette a kétségbeesett ellenállást a bunkók szervezték. A Tudat tagsága erejét megfeszítve állt a kalandozók élére, hogy példát mutassanak, és derekasan kivegyék részüket a harcból.

Thoron-Laure a csomagokhoz vonult. Menet közben nagyot rúgott a bűzölgő quwarg tetembe.
- Hé, csicskás! Szedd össze! - utasította szolgáját, és a tisztáson maradt csomagokra mutatott. Az élőholt rovar máris indult, hogy rogyadozó léptekkel engedelmeskedjen az utasításnak. Az elf eközben odébb tessékelte a nagymestert a málhatól, és hozzálátott, hogy az ősquwarg hátára erősítse a zsákokat. Miután minden csomag a helyére került, a tünde eloldozta a lázhozó kantárát. A szörny azonnal megpróbálta kiszabadítani magát, de gazdája résen volt. Erősen megmarkolta az eltéphetetlen rinóbőr szíjat, és kesztyűs öklével két kemény ütést mért a quwarg kobakjára. A lény felnyüszített, de ahelyett, hogy az elfre támadott volna, némi sértődött rágószerv csattogtatás után meghunyászkodott. Engedelmesen megrogyasztotta mellső lábait, és a kalandozó nyeregbe szállhatott.
- Gorhud vagyok, főnök! Gond van a nagyobbik kristállyal! Jobb lenne, ha idejönnél...
Az üzenet közvetlenül az elf elméjébe érkezett. Laure folyamatosan érzékelte a társait, mert a közöttük feszülő mentál-fonál segítségével a bunkók bármilyen távolságból elérhették egymást. A vezetőjükként a Fairlight-papnak mindig készen kellett állnia, hogy tanáccsal, pénzzel vagy erővel segítse a többieket, hisz számítottak rá! Tartania kellett bennük a lelket. A kiérdemelt megbecsülés helyett csak gúny volt a bunkók osztályrésze, ezért már sokan feladták a harcot közülük az eltelt évek alatt, és az elhivatottságot hatalomra cserélve, más közösségekhez csatlakoztak. Mostanára már túl kevesen maradtak, s a hűségesek közül is jó páran letelepedtek már, odahagyva a kalandozók keserű kenyerét. Családot alapítottak, állatot neveltek, vagy hivatalnokká, netán katonává lettek. Azt a maroknyi társat, kik még fogcsikorgatva meneteltek az esküjük szerint, nem engedhette elkallódni!
A tünde tudta, hogy ha nem fognak össze, Ghalla elveszik. Az újabb invázió máris küszöbön állt, de senki nem hitte el, hogy a borzalom ilyen gyorsan megismétlődhet. Hiába juttatták el figyelmeztető levelüket az uralkodóhoz, hiába intézett Laure, mint a vasalt bunkók vezetője szózatot a kalandozók felé, csak legyintett mindenki. A tudat, hogy a szentségtelen kapuk nem soká újra megnyílnak, és a királyságra okádják a rovarlények millióit, mázsás súllyal nehezedett a tünde vállára.
- Reggelre ott vagyok... - üzente válaszul. Nem aggódott különösebben, mert ismerte az építkezés minden fázisát. Az Akadémia pár nap múlva elkészül, és megnyitja ajtaját a kalandozók előtt. Persze, hogy megy, és megnézi mi a gond, hiszen szerette volna mielőbb beüzemelni a tudástárat, a quwargok földjéről zsákmányolt, hatalmas őskristályt. Ám mielőtt útnak indult, még el akart intézni valamit.
A lázhozó hátán lovagló, éjbőrű tünde, a mögötte cammogó, hatalmas ősquwarg, és a többi szolga, így együtt vonulva, olyan hatást keltett, mintha egy kisebb hadsereg indult volna támadásra. Ahogy keresztülcsörtettek a méter magas bozótoson, minden jószág kitért előlük, kicsi és nagyobb egyaránt. Az elf azért készenlétben tartotta íját, mert a bo’adhun területeken a kalandozó sosem lehet eléggé éber...
A nap már megkezdte ereszkedését. A döglesztő hőség alábbhagyott kissé, és az árnyékok megnyúltak. Balról, olyan messze, hogy a Fairlight-pap csak a nyeregben felágaskodva, távcsövével láthatta, egy kietlen, homoksivatag terült el. Jobbról pedig szinte a teljes horizontot betöltötte egy hosszan elnyúló hegyvonulat. Ennek a sziklafalnak a tövében rejtőzött az egykor barbárok által lakott, ősrégi barlang, ahová a kalandozó még napnyugta előtt szeretett volna elérni. Már csak pár mérföld a pusztán keresztül...
A vadász figyelt fel először a veszélyre. Izgatottan körülszaladta a nyugtalanul toporgó quwarg lázhozót. A tájra lassan ráereszkedett az esti szürkület, és a nap már nem adott elegendő fényt ahhoz, hogy a tünde eredménnyel körülkémlelhessen. Az előttük elterülő puszta egyetlen összefüggő, szélfútta fűtakaró volt. Bármi megbújhatott a rejtekében. Aztán a férfi meghallotta azt a hörgésszerű mordulást, ami csakis a macskaféléket jellemzi. Azonnal megsejtette, milyen szörnyeteggel hozta össze a balszerencse.
A támadás már felkészülten érte. Mikor megpillantotta a tigris éjfekete hátát, nem habozott, útjára engedte a jégoszlopot. Az elemi hidegből, jégszilánkokból, hóból és fagyos esőcseppekből álló légörvény célba talált. A csúcsa pont ott csapódott a földre, ahol a nagymacska épp elrugaszkodott. Nem csak a szörnyeteget dobta hátra a forgószél, de a füvet is felszaggatta, vagy tíz lépés széles körben. Thoron-Laure legszívesebben tűzgolyót dobott volna a szörnyre, de tudta, ha a körös-körül elterülő, csontszáraz fűtenger lángra kap, mindannyian itt pusztulhatnak.
Az ében tigrist nem ölte meg a varázslat, csak megtépázta kissé. Mikor a jégförgeteg elült, menten talpra állt, és dühös üvöltéssel a tünde felé iramodott. A titkos, ősi technikával készített nyílvesszőket az elf olyan sebesen repítette útjára, hogy azok szinte mind egyszerre csapódtak a ragadozó bársonybundájába. A tigris még legalább tíz testhossznyira volt tőle, mikor a találatoktól felbucskázott. A roham megakadt. A lény vonyított, és dühödten fujtatott. Laure gyorsan a földre csusszant, és a nyereg mögé erősített bőrtokból előhúzta mágikus lándzsáját, baljával pedig tőrt rántott. Jól tudta, hogy a csatának még egyáltalán nincs vége, és egy sebzett vadnál nincs veszélyesebb. Nem látta a tigrist, csak a vergődés zajai vezették. Még kettőt akart lépni, mikor a szörny rávetette magát. A homályból egy árny vetődött elő, amiből semmi nem látszott, csak a sárga szempár villogása. A lábak és karmok helyzete kivehetetlen volt.
- Az anyád! - üvöltötte el magát a kalandozó, és reflexből próbált kitérni az ugró állat útjából. Csak a szerencséjének, és az őseitől örökölt gyorsaságnak köszönhette, hogy a szörny nem temette egyből maga alá, ám az egyik mellső mancsával még így is beleakaszkodott a kristályvért illesztéseibe. A kalandozót azonnal a földre rántotta a hárommázsás test, és a nagymacska máris a torkát kereste hüvelyknyi agyaraival, és közelről a kalandozó képébe fújt. Lehelete bűzös volt, és csont fagyasztóan hideg! Laure úgy érezte, az összes foga kipattogott a helyéről, és a tüdeje helyére egy hatalmas jégverem került!
A férfi az eséskor kiejtette kezéből a vámpírölőt, így csak arra volt érkezése, hogy szabad jobbjával a lény torkába markoljon. Így próbálta meg távol tartani magától az acsargó állkapcsot. A sárkányfogból kovácsolt tőr viszont jó szolgálatot tett. Laure minden erejét beleadva a lény oldalába döfte azt. Kirántotta, és újra, meg újra belevágta a szörnybe. Az ében tigrisnek még a vére is jéghideg volt! Ahogyan ráfolyt, a kalandozó keze az ujjaitól a könyökéig szinte jégcsappá lett.
A szörny ereje rohamosan fogyott, de hiába vesztett a vehemenciából, súlyával továbbra is a földhöz szorította az elfet, aki bárhogy is igyekezett, nem tudott kicsúszni alóla. Aztán egyszer csak megszűnt a nyomás. Thoron-Laure félrehengeredett, és talpra állt. Aztán megértette, hogy mi történt. A tigrishez képest aprócska vadász bátran belemart a szörny hátsó lábába, és lerángatta azt a gazdájáról! A kalandozó nem tétovázott. A tőrt átdobta jobb kézbe, és a quwarg felé kapkodó ében tigris után lépett. A szörny csak egy pillanatra feledkezett meg róla, de ez neki pont elég volt. Két kézzel markolta meg fegyverét, és teljes testsúlyával rásegítve, a nyakszirtbe döfte azt. Azonnal kiszenvedett.
Laure még sosem látott ekkora ében tigrist, pedig ölt már párat a fajtájukból. Ez a kapitális példány mind testméretben, mind erőben messze túlszárnyalta a többit.
- Fény! - kiáltotta a kalandozó. Világosságot idézett, és alaposan megvizsgálta a tetemet. Úgy vélte, hogy sikerült a legendák csúcsragadozóját, Éjvadászt elejtenie. A fogadók mindent tudó pletykafészkei szerint egy vagyont ér a bundája, és karmát is fel lehet használni nyílvesszőkészítésre...
A kalandozóknak sok mindenhez kell érteniük, hogy a túlélés kemény próbáinak meg tudjanak felelni. Saját hibáikból, és sikereikből okulva legelőször mind a vadászat fortélyait sajátítják el. A bőr lenyúzása tehát a villám-papnak sem okozott gondot. Nagyobb baj volt azonban, hogy időközben teljesen besötétedett. Thoron-Laure, a kalandozó, miután végzett, lemosta és összetekerte a bársonyprémet, máris ment volna tovább, a bensőjében lakozó, tapasztalt elf erdőjáró viszont tábort akart verni.
Némi vívódás után, végül az utóbbi győzött, és a Fairlight-pap nekilátott, hogy elszállásolja magát, és népes állatseregletét másnapra.

Álmában Thoron-Laure újra átélte élete nagy kalandját.
Akkor, bő három hónappal ezelőtt, mintegy másfél évnyi megfeszített kutatómunka eredményeként, a Vasalt Bunkók kapitánya készen állt, hogy társaival átkeljen a dimenziórésen. Nem tudták, hogy pontosan hová fognak érkezni és ott mi vár majd rájuk, sem azt, hogy vajon miféle ismeretlen szörnyetegekkel kell majd élet-halálharcot vívniuk. Akkor csak az eltökéltség számított, semmi más. Bármi áron meg kellett akadályozni az inváziót!
Laure és a többiek úgy vélték, ha megelőző csapást mérnek a quwargokra a saját síkjukon, azzal elodázhatják az újabb özönlést. Bíztak benne, hogy talán képesek lesznek akkora kárt okozni, hogy az így nyert idő ne csak hetekben, hanem hónapokban, netán években legyen mérhető.
Az elf három társat választott csupán. Egy szigorú tekintetű, mokány törpét, egy gőgös kobuderát, és egy jó kedélyű tündét. Kőfejű Beldor a bányászat, az építészet és a térképkészítés elismert szaktekintélye volt, Lao-Ce a harcművészetekben való jártasságával érdemelte ki a lehetőséget, Weelean, pedig az Első Invázió során szerzett felbecsülhetetlen hozzáértése miatt került a csapatba.
Nem mintha nem ajánlkoztak volna a bunkók mind, egy emberként, hisz mindenki menni akart. A féregkapu felnyitása azonban hatalmas kasztroplanáris teljesítményt követelt, ezért az itthon maradtak minden összegyűjtögetett tudati energiájára szükség volt a sikerhez. A többieknek tehát muszáj volt maradniuk.
Nagyszerű pillanat volt, ahogyan ott álltak az újra feltárt quwarg gödör peremén, készen arra, hogy megtegyék az utat, mit előttük még soha, senki a ghallai fajok közül... Alattuk, a mélyben a férgek szentségtelen térkapuja pulzált, mint egy furcsa, szivárványos fényjáték, körülöttük pedig büszke harciassággal várakozott az összes a vasalt bunkó. Azok is, akik időközben szögre akasztották már a fegyvert. Mindenki részt vállalt az expedícióból, még ha csekélyke részt is.
A gödör környékén hat kisebb quwarg isten feküdt félig beásva a földbe, szuperkötelekkel cölöpök százaihoz béklyózva. Speciális szérum keringett testnedvükben, minek hatására készséggel hangolódtak a féregjárat rezgéseire. A bunkók tudati erejükkel irányításuk alá vonták, s ezáltal a kapu felnyitására kényszerítették a leigázott avatárokat.
Ők négyen, sorsdöntő csatába induló hősökhöz méltóan, a létező legtökéletesebb felszereléssel, csodás relikviák birtokában, mágikus vértezetben, legendás fegyverekkel a kézben ereszkedtek le a kapuhoz. Semmilyen felesleges terhet nem vittek magukkal, csak a legszükségesebbeket. Izgatottak voltak, de szívüket nem szorította félelem. Akkor Laure megérezte azt a pátoszt, ami csak az igazán nagy pillanatokban élhető át. Egész addigi élete csúcsosodott ki ott, ebben a reménytelennek látszó, mégis elkerülhetetlen vállalkozásban, és most, hónapokkal később, álmában, újra elöntötte az a mámorító, magasztos hangulat.
A felkészülés napjait főként pihenéssel, és az idegen világról összegyűjtött ismeretmorzsák rendszerezésével töltötték. Elméjük csordultig telt megzabolázásra váró erőkkel, s testük sem lehetett már ennél megtisztultabb, egészségesebb, és épebb.
Védőburkok, pajzsok, energiamezők tucatjai védelmezték őket, a legerőteljesebb mágikus praktikák, amit csak kalandozó ismerhet Ghallán. Összeszedték, és magukra aggatták mindazokat a varázsszereket, melyektől segítséget remélhettek, az aláereszkedés előtti órákban pedig istenük oltára előtt térdepelve kérték a halhatatlanok áldását e próbatételre.

A Quwargok Földje kietlen világ. A forróság elviselhetetlen, mert az égboltról egy nagy, és két kisebb nap ontja váltakozva őrjítő melegét az egyhangú síkságra. A felszínt váltakozva sivatagok, és köves-sziklás fennsíkok borítják. Tengernek vagy folyónak nyoma sincs. Néhol látható ugyan egy-egy kisebb domb, de ez minden. Az egykori hegyeket az erózió már mérhetetlenül rég elbontotta és felaprította. A homokot szeszélyesen kavargó, pillanatok alatt viharrá erősödő szelek hajtják maguk előtt, hogy aztán dűnék egész láncolatát helyezzék mérföldekkel távolabb az eredeti helyükről.
Ennek az élettelennek látszó bolygónak a felszínén szinte egyáltalán nincs növényzet. Az a kevés helyhez kötött élőlény pedig, melyek mégis megélnek ezen a szélsőséges éghajlaton, nem igazán nevezhetők annak. Kórószerű, hegyes tüskékkel borított testükből halálos mérget választanak ki, hogy megvédjék magukat, és különféle csalafinta módszerrel a hőségre fittyet hányó rovarokra vadásznak. Eredménnyel tehetik, mert e lakhatatlan világ korlátlan urai a quwargok, és ezek a szervezett kolóniákban élő rovarlények felsorolhatatlan változatban, milliárd-számra nyüzsögnek mindenütt.
A magasba törő szellőző-kürtők, mint gigantikus jelzőbóják mutatják a mélyben burjánzó bolyokat. A leghatalmasabb telepek felett ikertornyok szöknek az ég felé, üregeikben a föld alá vezetve az élethez még a quwargok számára is nélkülözhetetlen levegőt.
A quwarg család igazi pillére az ősanya, vagy más néven anyakirálynő. Csak ez a hatalmas, mozgásra alig-alig képes szörnyeteg képes mágiahasználó egyedek reprodukálására. Minden családban csak egyetlen ősanya él, és ha a boly egyedszáma eléri a kritikus mértéket, világra hoz egy tojást, amiből majd egy másik ősanya kel ki... A folyamat végeláthatatlan, és értelmetlen. Ezek a lények, miután világuk legsikeresebb organizmusaként kiirtották a többi lényt, már csak egymás elpusztításával vannak elfoglalva.
A bolyban persze nem csak varázsolni képes egyedek élnek. A közönséges harcosok, katonák és dolgozók a quwarg királynők tojásaiból kelnek ki. Ezek vannak a legtöbben, hisz az ő életük ér legkevesebbet. Nem ritka, hogy egy-egy vesztes csatában meggyengült család a saját dolgozói felzabálásával próbál meg időt nyerni, és erőre kapni az ellentámadáshoz.
A legnagyobb, legnépesebb családoknak néha hosszú évtizedeken keresztül sikerül átvészelni a többi, rivális boly támadását. Ha az anyakirálynő eléri a megfelelő kort, a világegyetemben példátlan mutáción megy keresztül, és félig-meddig halhatatlanná válva, kisebb quwarg istenné lényegül át. Olyan rovargigásszá lesz, melynek megadatott a hatalom, hogy veleszületett képességeivel dimenziókaput nyisson más világokra...

A kapu egy óriási barlangra nyílt. Úgy tűnt, az Invázió során itt gyülekezhettek a rovarok ezredei, hogy a dimenziórésen keresztül Ghallára meneteljenek. Az üreg falai sok száz lépésre voltak egymástól, a mennyezet pedig - bár nem tartották oszlopok - olyan magasan volt, hogy odafent beleveszett a homályba.
A csarnok üres volt, és csendes.
Három nagyobb és több kisebb járat csatlakozott belé. Beldor halkan tudatta velük, hogy szerinte mindez természetes módon alakult ki, és csak a keskeny szellőző járatokat fúrták a rovarok. Feltételezte, hogy a bolygó teljes felülete ilyen. Mint egy féregrágta sajt, egyetlen gigantikus szörnylabirintus az egész.
Fogalmuk sem volt róla, hogy mit keresnek. Pusztítani jöttek, de itt nem volt mit szétrombolni, vagy legyilkolni. Rövid tanakodás után úgy döntöttek tehát, hogy felfedezőútra indulnak. Tudták: odaát, Ghallán, a társaik minden itt töltött órának keményen megfizetik az árát, de egyiküknek sem volt jobb ötlete.
Mielőtt találomra elindultak volna az egyik járatban, Thoron-Laure, hosszadalmas ceremóniával varázskört rajzolt a kapu közvetlen közelébe. A Pörhemor-kör ugyan nem nyújtott tökéletes biztonságot, de ha nem távolodtak el tőle túlságosan messzire, egyetlen varázsszó kimondásával visszateleportálhattak hozzá. Akkor még nem tudták, hogy ennek a trükknek köszönhetik majd az életüket.
Az alagutakban a törpe tévedhetetlen mélység-, távolság- és irányérzékére hagyatkoztak, de a biztonság kedvéért az elágazásokat, és torkolatokat nyilakkal is megjelölték. Nem mérték az időt, és a percek gyorsan órákká duzzadtak. Aztán egyszer csak megérezték a gyűlölt quwargokat, mert a szaguk elárulta őket! Ez a bárki más számára észlelhetetlen illat-ösvény úgy vezette a vasalt bunkókat, mint a bűzliliom a döglegyet.
Mindannyian láthatatlanságot idéztek magukra, bár jól tudták, hogy saját testük kipárolgásai ugyanolyan árulójuk lehet, mint a quwargok szaga a másik oldalon. Óvatosan nyomultak egyre beljebb a bolykomplexum szíve felé, az alagutakban észlelhető gyengécske légáramlatokra, és a léptük nyomán visszaverődő zajokra is figyelve.
Mikor aztán az út véget ért és ők előbukkantak belőle, megdermedtek a látványtól.
Egy tölcsérszerű szakadék zuhant a mélybe a lábuk előtt, melynek oldalfalába megszámlálhatatlan járat, és alagút csatlakozott. Odafenn pedig, olyan magasan, hogy beleszédültek a távolságba, a szikrázó napfény látszott a szuperboly szellőzőkürtőjének végében. A falon, a járatokban, és odalenn a mélyben quwargok ezrei nyüzsögtek.
A hősök visszahúzódtak a járatba és tanácskoztak, jobban mondva inkább tanácstalankodtak. Weelean azon volt, hogy ereszkedjenek le, és tudjanak meg minél többet az ellenség titkaiból. Beldor azt fejtegette, hogy milyen nehéz lesz megtalálni a milliónyi járat közül pont azt, amin keresztül ideérkeztek, ha ezt megteszik, Lao-Ce pedig amellett kardoskodott, hogy pár erőteljes földrengéssel be kellene omlasztani ezt az egész undorító szörnytelepet, minden további szócséplés helyett...
Végül Laure döntött, ahogy azt el is várták tőle társai. Az elf úgy vélte, nem mehetnek vissza újabb ismeretek nélkül, de elfogadta a földrengetés ötletét is, ezért felvázolta egy gyors akció tervét. Nyilvánvaló, hogy ez a kürtő központi szerepet tölt be a rovarlények világában, ezért az is kézenfekvő volt, hogy titkaikat is itt őrizhetik, és talán a legnagyobb csapást itt lehet rájuk mérni.
Miután a döntés megszületett, már szaporán követték egymást az események. A kalandozók összekapaszkodtak, és a kémény-szerű szakadék aljára teleportáltak. Fentről csak aprócska hangyáknak látszottak azok a quwarg-gigászok, melyek a szuperboly szívére vigyáztak, közvetlen közelről azonban hátborzongató látvány nyújtottak. A csata úgy robbant ki velük, hogy nem előzte meg semmilyen előjel. A szörnyek átláttak az álcájukon és felbőszülve indultak rohamra. Ez volt a kisebbik baj, mivel hatalmas testük miatt egymást akadályozták a hozzájuk képest kisegérnyi humanoidok eltaposásában. A nagyobb gond az volt, hogy a fülsértő, harcba hívó sziszegés szavának engedelmeskedve hirtelen sok ezer, különféle rovarszörny sereglett elő az oldaljáratokból.
Az elkövetkező percek viszontlátása nyugtalanná tette Laure álmát. A kalandozó sokszor volt már szorult helyzetben, de igazi rettegést még sosem élt át annak előtte.
Menekülniük kellett, hiába ölték százával a quwargokat. Beldor és Lao-Ce keményen állták a sarat a közelharcban, míg az elfek varázslataikkal, és különleges, robbanó lövedékeikkel tizedelték a szörnyeket. Aztán a quwargok átrendezték soraikat, mintha valami láthatatlan parancsnak engedelmeskedtek volna, és a közönséges példányok háttérbe húzódtak. A helyükre érkező, ismeretlen fajták testét nem fogta a tűz, nem lassította a jég. Bár a többiekhez képest kicsinyek voltak, vehemens támadásaik elől a hősök kénytelenek voltak megfutni.
Talán ha már ekkor visszaugranak a Pörhemor-körre, minden másképp alakult volna. Ám a kapitány keményen összeszorított ajkakkal menetelt tovább, társai pedig nem maradtak el mögüle. Egy széles oldaljáraton keresztül kerestek kiutat, és azok a szörnyek, melyek megpróbálták útjukat állni, szétrobbanva, péppé lapítva, vagy feltrancsírozva jelezték, merre haladtak tovább a kalandozók.
Az alagút nyílegyenesen vezetett előre, és ahogy egyre közeledtek egy rejtélyes valamihez, a szörnyek úgy lettek egyre agresszívebbek, elszántabbak és... igen, kétségbeesettebbek! Csak akkor értették meg, mi is volt az oka mindennek, mikor ott álltak az őskristály előtt. A felületére, mint fertelmes paraziták, masszaszerű lények akaszkodtak tapadókorongos csápjaikkal, és a kő gigantikus méretei szinte felfoghatatlanok voltak. Az Alanori Nagytemplom mindenestül belefért volna a drágakő közepébe!
Nem sok idő volt gondolkodni. Mögöttük quwargok ezrei, ha nem tízezrei loholtak veszett rágócsattogtatással! A kalandozók egymásra néztek, és elértették egymás gondolatait. Pusztító igéik nyomán az óriáskristályon repedések keletkeztek, a csápos szörnyek pedig leváltak róla, és a földre zuhantak. Aztán Laure a társaira bízta a kristály szétrombolását, ő maga pedig szembefordult a járatból előözönlő rovarsereggel. Fairlight nevével az ajkán megvetette lábát a bejáratban, testére elektromos pajzs feszült, aztán útjára engedte istene ajándékát, a gömbvillámot. Az elektromosság ezen a létsíkon - úgy tűnt - teljesen ismeretlen elem, a lények védtelenek voltak ellene. Az ide-oda pattogó, gyilkos villámgolyó keresztülégette magát a szörnyeken, és végigcsörtetett az alagúton. Aztán az elf megidézte a következő gömbvillámot, majd a következőt... és összezárt, majd ismét szétnyitott markából még hosszú perceken keresztül sorjáztak az energialabdacsok a támadókra.
Mire a varázsló manatartaléka kimerült, a járat gyakorlatilag teljesen bedugult. A szörnyek útját saját társaik holt, szétégetett teste állta el, viszonylagos biztonságot nyújtva a kalandozóknak.
A Tharr-papoknak eközben sikerült lehasítaniuk két kisebb darabot az ősquwarg-kristályból. A "kisebb" persze relatív meghatározás az egyenként legalább hárommázsás, opálos fényű drágakövekre. Egymás mellé tolták a két megszerzett "szilánkot", majd mind a négyen kapcsolatba léptek az őselemek síkjával.
A hátrahagyott gránitelementálok tudták a dolgukat, és a rovartetemeken keresztülfúró quwargok érkezése sem tudta akadályozni őket a parancs teljesítésében. Mikor Laure és társai átléptek a zsákmánnyal a féregkapun keresztül Ghallára, még érezték, ahogyan a szörnyek világa felnyüszít az egymást felerősítő rengéshullámok erejétől...