Versenyfutás XII.

7. Fejezet — Chara-din
Sötét Föld, dél-keleti fertály, Techuilan oszlopainál

Azokon a világokon, ahol a mana bőséggel van jelen, lépten-nyomon találni olyanokat, akik magukat mestervarázslónak tartják. Valóban sokan képesek megidézni, formázni és felhasználni a varázsenergiát, ám ettől még nem válnak mágussá. Igazi mágus csak nagyon kevés él az univerzumban. Akik kiérdemelték ezt az elnevezést, általában már felülemelkedtek a létezésen. A halandóság kötelékeit igyekszenek mielőbb levetkőzni, hogy az elmúlás gyötrelme és kisszerű érzései ne akadályozzák őket a kutatásaikban.
Legtöbbjük, az egyszerű varázshasználókkal ellentétben, nem vonzódik a viaskodáshoz, mert a tehetség, és a tudás eltékozlását látják a folytonos vetekedésben. Ők, ha csak tehetik, elkerülik a párviadalokat. Természetesen vannak köztük olyanok is, kiket a mágia pusztító ereje foglalkoztat leginkább. Közülük kerülnek ki a világmindenség legnagyobb csatamágusai. Bár üstökös-tündöklésük irdatlan hatalommá képes egyesülni, a legtöbbjük gyors, dicstelen véget ér. Mindig akad egy nagyobb hatalmú!
Egy valódi mágus megszülethet bármely faj gyermekeként. A külső megjelenés mit sem jelent számukra, hisz a hatalom kiteljesítésében a testnek, ennek a szánalmas porhüvelynek, semmilyen szerepe nincs. A mágust a veleszületett tehetség, az elfojthatatlan kíváncsiság, a tudásszomj vagy a hataloméhség teszi mesterré, nem pedig a hús-vér börtön, amiben létezni kényszerül.
Techiulan mindig különcnek számított. Már a felnövekvés korszakában sem követte a Thargodanok íratlan törvényeit. Nem vett részt az erőfitogtatásban, és az alacsonyabb rendű fajok pusztításában. Ha úgy látta jónak, szemrebbenés nélkül behódolt a nála gyengébbnek, ám épp így kész volt arra is, hogy ügyes cselvetéssel a maga oldalára állítsa az erősebbeket. A testi adottságait furfanggal és árulással toldotta meg.
Hamar kiderült, hogy rendkívül fogékony a mana iránt. Mihelyst ennek tudatára ébredt, és alkalma nyílt rá, elszakadt a rémek zűrzavaros világától és elbújva társai mohó hatalomszomja elől, magányosan fogott hozzá, hogy bejárja a hosszú utat.
Techiulan az egyetlen Thargodan herceg, aki nyíltan sosem támadott az éppen trónon lévő uralkodóra. Nem uszította alárendelt fajtársait ellene, s nem gyűjtött sereget a legyőzésére. Távol állt tőle a Sötét Vidék másik közkedvelt elfoglaltsága, a kicsinyes intrika is. Idegenkedett a nagy dinasztiák torzsalkodásától, és nem gyúlt bosszúvágy benne akkor sem, mikor az egyetlen életben lévő sarja maradt a kipusztított rokonságának.
Ezért az elzárkózásért cserébe sikerült átvészelnie sok ezer évet a káoszföldeken, ahol a túlélés csak a többi rém hibáinak függvénye. Lehet, hogy csupán szerencséje volt, bár ezen a világon ennek a fogalomnak nem sok értelme van. Techiulan a varázserő és a harci tapasztalat terén messze túlszárnyalta a többi trónkövetelőt. Rég elérte azt a kort, és azt a hatalmat, ami az uralkodáshoz szükséges. Ha kihívja, bizton le is győzi a Nagyurat, és a helyére ülhet. Ő azonban ahelyett, hogy Herceggé előlépve mindenki mást maga ellen fordított volna, inkább önnön tudása csiszolgatásának szentelte az életét.
Legelső, és egyben legfontosabb trükkjével megszabadult esszenciájától, és gondosan elrejtette azt egy másik világban. Így a Sötét Földön teljességgel elpusztíthatatlanná vált. Ha néhanap egy-egy nagy hatalmú támadónak sikerült is győzedelmeskednie felette, halhatatlan lényege segítségével testét csakhamar újraformálta, és pár nap leforgása után már erősebb volt, mint az elveszített csata előtt.
Természetesen ilyenkor megkezdődött a hajtóvadászat a botor győztes után, ki büszkén hordta övén a legyőzött mágus trófeáját. A skalp mindig nyomra vezette a varázslóurat. Mikor a hencegő kalandor egy kupa jóféle sör mellett épp diadalát ecsetelte az ismert világok valamelyik jobb hírű kocsmájában, és a semmiből eléje toppant az "örökre legyőzött, és megsemmisített" Techiulan... Nos, a győzelem mámora néha tényleg megéri a hosszú utat, mit a beteljesüléséért kénytelenek vagyunk megtenni.
Az a hír járta a vénséges-vén Thargodanról, hogy már az összes anyagi síkot megismerte, és bejárta. Persze ezt senki nem tudhatja biztosan. Azt viszont igen, hogy a mágus szinte mindig úton volt. Bár gyakran hagyta őrizetlenül birtokát, az Uralkodó soha, egyetlen percre sem feledte azt a fenyegetést, amit Techiulan személye jelent a számára. Mindezért időről-időre zsoldosokat, kalandorokat, fejvadászokat küldött a herceg felkutatására és elpusztítására. A Nagyúr gyűlöletét irigység, féltékenység és félelem táplálta.
A mágus által bejárt világok uralkodói is rettegték a hatalmát. Minden valóságban más-más néven, és alakban ismerték, ám mindenütt közös volt az olthatatlan gyűlölet, amit a gyenge civilizációk szítottak a nagy tudású térutazó ellen.
Persze ezen birodalmak vezetői nem tudhatták, hogy vállalkozásuk eleve hiábavaló. Minden kísérlet kudarcba fulladt, mit a mágus elpusztítására ötöltek ki, és értetlenül, tehetetlen dühvel figyelték a híreket az újabb, és újabb felbukkanásáról.
S hogy Techiulan miként vélekedett erről? Leginkább mulattatta a dolog. Néha viszont bosszús hangulatában találták őt a fejére ácsingózó vadászok. Ilyenkor nem habozott megmutatni a mana igazi hatalmát...

Otoaak türelmetlensége néha már elviselhetetlen volt. A kezdeti piszkálódása gyakran durva marakodásba fulladt, és a hirtelen rátörő dührohamok következményét rendre Tompika szenvedte meg. Már két ghallai hét telt el azóta, hogy a Thargodan mágus felkutatására indultak, ám nem bukkantak a nyomára. Mindent megpróbáltak, de hiába. Techiulan nem volt a birtokán.
VI. Borax, a Yaurr Királyság feje, az alanori mágusiskola unszolására éppúgy szívesen látta volna holtan Techiulant, mint más világok uralkodói. Az a tény, hogy Borax csak hírből, tanácsadói sutyorgó ajkáról ismerte e "szörnyűséges fenevadat", és Ghallán már több mint száz éve nem bukkant fel, mit sem számított. A küldetésre vágyó kalandozók a Palotában végső megmérettetésként mind-mind megkapták a feladatot, hogy hozzák el a Thargodan herceg fejét!
Sokan útnak indultak az egykori túlélők közül, és páran el is vitték a kért trófeát, váltig állítva: ez a valódi. Az Udvar pedig fizetett újra, és újra, hisz a legendákban szereplő szörny leírása ráillett a lemetszett fejre. Hogy a kalandozók miként tettek szert rá, az már egy másik történet.
Tény, hogy az önkéntes fejvadászok közt elterjedt a hiedelem, hogy a nagyhírű mágus nem más, mint egy őrült Thargodan, aki fel-alá bolyongva az óriás-kőoszlopokkal határolt földjein, mindent megtámad, ami csak él és mozog.
Ám a káoszpapok ezt nem így tapasztalták. A mendemondából csak a mágiával emelt tűfok-szirtek bizonyultak valóságnak, melyek fenyegető mutatóujjakként meredeztek az ibolyaszín égbolt felé, pontosan meghúzva a magányos rémherceg birtokának határait. Hatalmas, terület volt, és ők többször is bejárták, ám a Thargodan mágust nem találták meg.
- Má’ megin’ száraz hús! Úgy utálom! Sütve roha’t sós, főzve meg, mint a tapló, semmi íze - méltatlankodott Tompika, de azért előszedte a csomagot. Már minden receptet kipróbáltak, ami csak eszükbe jutott, de ugyanazokból az alapanyagból nehéz változatos étrendet teremteni.
- Mondtam már, hogy ne sírj itt nekem! Főzzé’ belőle valamit, azt’ kész! - utasította a kuktát a mentora. - Én addig szétnézek.
Tompika legyintett. Tudta, mi következik, hisz az utóbbi napokban mást se látott. Otoaak peckesen az egyik közeli kőoszlophoz vonul, ügyesen felhajítja a tetejére a mászókampóját, aztán a lelógó kötél segítségével felhág rá. Odafenn aztán majd a távcsövével pásztázza a környéket óraszámra. Ilyenkor csak az átkozódása hallatszott odafentről, ami egyben az eredménytelenséget is jelentette.
A tanítvány unottan belehajított egy fura színű, kemény hússzeletet a sercegő zsírba. Már a szagától is rátört a hányinger, pedig világ életében jó gyomra volt. "Még a vasszeget is megenné ez a kölök" - mondogatta mindig az anyja. Most meg a hús is szinte kifordul a szájából!
A ptog nem volt olyan érzékeny, mint a szakácsinas. A hüllő örömmel elfogyasztotta a legtöbb itteni szörny húsát, és jól láthatóan elégedett volt a sorsával, hisz két napja már, hogy egy tapodtat sem mozdultak. Az idő nagyobbik részét a hátas tehát átalhatta, az ébrenlét unalmát pedig, többnyire, táplálkozással töltötte.
A doaregnek már nem volt ilyen fejedelmi sora, mégis jól tűrte a nélkülözést. Neki egyáltalán nem jutott rendes élelem. Ami abrakot magukkal hoztak, már rég elfogyott, így a jámbor jószágnak be kellett érnie néhány közelben talált, satnya bokor ágvégeivel.
- Tompi! Kapkodd össze a holmit! Indulunk! - hallatszott odafentről, és a troll hangjában izgalom bujkált. Otoaak nem bajlódott az óvatos ereszkedéssel. Úgy csúszott le a kötélen, mint egy jól megtermett, vigyorgó pók a fonalán. Még kesztyűje is átforrósodott a súrlódástól.
- Gyerünk, gyerünk! El ne szalasszuk! - tüsténkedett, és máris nekifogott, hogy szétrugdossa a tüzet. Egy óvatlan mozdulattal aztán húsostul fellökte a főzőüstöt. Egymásra néztek, de egyikőjük sem bánkódott a vacsora miatt. Villámgyorsan tábort bontottak, és felmálházták a kérődzőt. Tompika eközben igyekezett felvenni a ritmust, de nem igazán értette, mire ez a fene nagy rohanás.
- Mit láttá’, he? Aztat a Tigulát, vagy kit, aztat láttad? - érdeklődött.
- A tornyát láttam, Tompi! Techiulan varázslótornyát!
Tompika csak egyszerű elképzeléssel bírt a körülötte lüktető, kusza világról. Voltak azok, akiket ilyen-olyan okoknál fogva nem lehetett megtámadni, és volt mindenki más. Na, ők az ellenségek! Ezzel a két csoporttal aztán gyorsan a végére is értünk a troll harcos bonyolult világnézetének. Az ő szemszögéből Techiulan ellenség volt, ezért Chara-din lelkes híve már nagyon várta a vele való találkozást. Mindazonáltal a közelben egyáltalán nem voltak varázslótornyok, csak a kiégett puszta, néhány parttalan ingovány, és pár mérföldnyire egy pöttöm hegyecske. A tanítvány kíváncsian forgolódott.
- Hol láttad aztat a tornyot, he? Nincsen is itten semmilyen torony - jelentette ki meggyőződéssel. Otoaak azonban nem foglalkozott vele. Mire társa a hatalmas bunthar-bőr zsákot felszíjazta a málhásra, ő már meghúzta a ptog hevederjeit.
Néhány mérfölddel arrébb már valóban feltűnt egy torz, göcsört-ágacska a távolban. Legalábbis annak látszott. Egy szerteágazó, a földből felfelé növekvő, fekete gyökérdarabnak. Aztán ahogy közeledtek, egyre több részlet rajzolódott ki tisztán az építményen. Néhány ága-vége kezdett határozottan toronyformájúvá válni, a világosabb foltok pedig hamar ablakokká kerekedtek.
Otoaak veszett tempót diktált, hátra sem nézett. Tompika lihegve kocogott utána, és jócskán lemaradt mögötte. A trollokat nem futásra tervezte a Teremtő, az már bizonyos! Mikor a két lábán fürgén galoppozó hátas a torony tövéhez ért, a ziháló tanítvány még legalább egy fertályórányi futásra volt tőle.

Techiulan mágus volt. Valódi mágus, nem holmi varázslócska, boszorkánymester vagy vajákos. Hatalmas tudást birtokolt, és nem restellte használni is azt. Saját szájíze szerint berendezett mágustornyai mindenütt visszavárták, szerte a mindenségben, ám ha egynémely világban hosszabb időt szándékozott eltölteni, az egyszerűség kedvéért, néha magával vitte legelső, és legkedveltebb tornyát is.
A káoszpap nem számított minderre, mégsem volt meglepve. Minden porcikájában érezte, hogy valami váratlan dolog fog történni, ezért amint felfigyelt a láthatár peremén megjelenő furcsa épületre, tudta, hogy eljött végre az ő idejük.
Nem voltak tervei, de nem félt rögtönözni. Megérzései, és hirtelen jött ötletei sokszor kihúzták már a kulimászból, ezért bátran hagyatkozott az ösztöneire. Csak akkor fogta fel, mikor a fal tövébe ért, hogy talán a torony lakója mégsem azonos azzal az eszement Thargodannal, aki eme oszlopok közt kóborolva, lépten-nyomon a kalandozók áldozatává válik... Itt valami nagyobb tudás lappang!
A fal teljesen fekete volt, és sem kőnek, sem fémnek nem látszott. Inkább úgy tűnt, bőr fedi, alatta pedig élő hús lüktet! Otoaak leugrott a ptogról, és közelebb óvakodott. Valami bejáratot, vagy ajtót keresett. Hamarost teljesen körüljárta a tornyot, de nyílásnak nyomát sem lelte. Mire rászánta magát, hogy felmásszon a falon az egyik ablakhoz, sípoló tüdővel befutott Tompika is.
- Azt hittem, már elvesztél valahol félúton - vetette oda tanítványának, miközben felfelé kémlelve a legjobb pozíciót kereste. Társa még hosszú percekig képtelen volt megszólalni. Ha tud, talán még a fülén keresztül is levegő után kapkod.
- Hogy... hogyan... fogunk... bemenni... - kérdezte, miközben a térdére támaszkodva fujtatott.
- Én felmászok, te meg itt maradsz, és vigyázol a jószágokra - közölte a mester.
Tompika megdermedt egy pillanatra, aztán úgy nézett fel Otoaak-ra, mint aki nem akar hinni a fülének. Mentora azonban nem figyelt rá, a falat vizsgálgatta.
- Há’ ez nem igaz! - húzta ki magát. - Mé’ mindig csak te mész bunyózni? He? Én is be akarok menni! - erősködött.
- Nyugi, Tompi. Itt maradsz, és vársz!
A tanítvány fejét elöntötte a bíborvörös harag. Otoaak nem láthatta, mi történik a háta mögött, de talán így volt a jobb. Tompika tett két elszánt lépést a mestere felé. Zajosan teleszívta tüdejét, lapátkezét ökölbe szorította az indulat és fogai összecsikordultak. Aztán mégsem ugrott neki fogadott tanítójának. Lekapta a fejéről az adamantit sisakot és úgy a földhöz csapta, hogy messzire gurult.
- Nem vagyok a kutyád, rohadj meg! - hörögte. Otoaak értetlenül fordult feléje, ő pedig megvetően a lába elé köpött. - Legszívesebben most...
Az idősebb troll meglepődött a tanítvány kirohanásán. Nem tudta mire vélni a viselkedését, ám gyorsan ráhangolódott.
- Mit tennél legszívesebben, hm? Megölnél? - kérdezte kihívó hangsúllyal. - Ugyan, barátom! Higgadj le, és tedd, amit mondtam. Odabent semmi hasznodat nem látnám, csak vigyázhatnék rád. A jószágokat, és a felszerelést pedig nem szabad őrizetlenül hagyni. Ráadásul valakinek el kell majd kapkodnia a kincseket, amiket kihajigálok az ablakon...
Tompika elképedt.
- Kincseket? Mi’en kincseket? - csillant fel a szeme, és máris feledte iménti dühét. Otoaak nem válaszolt, csak elvigyorodott. Figyelmét ismét a fal felé fordította.
Az ágas-bogas tornyokon, odafenn több ablak is látszott. A kalandozó azt választotta, amelyik mind közül a legalacsonyabban helyezkedett el, de még ennek a párkánya is legalább húsz méter magasan feküdt. A fal ugyan göröngyös volt, mint egy vénséges vén rátfa kérge, ám kapaszkodónak ez kevés. A repedésekbe ugyanis a troll vaskos ujjai nem fértek be, és az is félő volt, hogy az acélkampó kiszakadna belőlük az ötmázsás súly alatt.
- Ide nem elég a karom. Mászógép kellene - jelentette ki némi gondolkodás után.
- De nekünk nincsen olyanunk - tárta szét a kezét Tompika.
- Tudom. Szedd elő a vaskampót, kérlek - nyomta meg az utolsó szót Otoaak. - Megpróbálom felhajítani.

Techiulan pont úgy nézett ki, mint bármelyik Thargodan, és semmilyen jel nem utalt arra, hogy varázstudománya révén magasan kiemelkedne a fajtársai közül. A fején két, ívben hátrahajló, csavaros kosszarvat viselt, ábrázata pedig leginkább a gyíklényekére emlékeztetett. Fekete-barna foltos bőre tompán csillogott, már ahol kilátszott a kámzsás köpönyeg alól. Más ruhadarabot nem tartott szükségesnek, és a kékeszöld köpenyt is csak azért hordta, mert a szövetébe börtönzött démonlelkek közelségét meglehetősen kedvelte, és megszokta már. Ezek a láthatatlan szellemlények egykor riválisai, vagy támadói voltak, de ő legyőzte, és örök kárhozatra ítélte őket. Az újabb szerzemények gyakran siklottak át a csuklyába, hogy a mágus fülébe duruzsoljanak, hol könyörgőre, hol fenyegetőre fogva. A régebb óta raboskodó lelkek megtanulták, hogy ezzel csak mulattatják a magányos varázslót, ezért ők már felhagytak a hiábavaló próbálkozással.
Azt gondolhatnánk, hogy egy valódi mágus ideje nagy részét poros fóliánsok, gyűrött pergamenek fölé görnyedve tölti. Látását már megtompította az állandó félhomály, és elméjére az őrület telepedett. Nos, Techiulan valószínűleg nem ismerte ezt a hiedelmet, mert merőben másképp viselkedett.
A mágus a lakótornya egyik alsóbb emeletén, a legnagyobb szobában ücsörgött, és kedélyesen lökdöste magát a hintaszékén. Karmos mancsával egy öblös flaska hosszú nyakát szorongatta, időről időre kortyintva belőle egyet. Előtte egy kis asztalka állt, rajta furcsa, színes kártyalapok, némelyik a hátlapjával, másikak a képükkel felfelé. Néha egy pillanatra megállt a nyekergő bútorral, s a karnyújtásnyira lebegő, csokorba szedett lapjai közül akaratával kiemelt egyet, majd az asztalra lökte. Ilyenkor a kártya mértani pontossággal esett a neki épp megfelelő helyre.
Techiulan nagyot nyerített. Remek lapot húzott! Az asztal megemelkedett, megfordult a tengelye körül, és mikor visszaereszkedett a mágus máris saját ellenfele lett! Kicsit elkomorodott, mikor megszemlélte a módosult állást. Nem szeretett veszíteni, még önmagával szemben sem...
Csörömpölés. Techiulan megrándult. Egy vaskampó rogyott be az odakinti világból az egyik üvegtáblába, amit a mágus éles tűszúrásként érzékelt. Összeborzolta volna szemöldökét, de nem rendelkezett efféle felesleges szőrzetekkel, így csak morcos lett. A feltámadó huzat lesöpörte az asztalra kiteregetett lapjait.
- Halkabban, Oto! - hallatszott odalentről. - Még a végin meghaj’a!
A Thargodan ötszáznál is több értelmesnek mondott népség szavait értette, és beszélte. Nem esett hát nehezére azonosítani a ghallai közöst. A kampó megtámaszkodott az ablakpárkányban, és a végére erősített kötél megfeszült. Techiulan eljátszadozott a gondolattal, hogy szétrobbantja a kötelet, miután a vakmerő kalandozó már elég magasra jutott... Ám kíváncsisága legyőzte a haragját. Ha nem lett volna lusta még a legapróbb fizikai tevékenységekre is, nyilván az ablakhoz siet, és megtekinti a trollokat.
Ugyanis tudta, hogy trollok. Érezte a bőrén, ahogy belérúgott az egyikük mászás közben! Ahogy belékarmolt az övcsatja, az derék tájt olybá tűnt, mintha kicsiny tű szántott volna végig a testén. A mágus koncentrált, lehunyta a szemét, és érzékszerveit még erősebben kivetítette a tornyára. Azonnal felfogta a külvilág felől érkező összes ingert! Az idegenek és állataik szagát, neszeit, testük melegét, aurájukat és hangulatukat egyszerre.
- Nocsak! A Fattyú hívei - csodálkozott. - Érdekes... Határozottan érdekes. Ezek szerint sikerült kiszabadulnia? Látszik, hogy régen jártam Ghallán...
A kártyalapok felreppentek, egymás mellé sorakoztak, aztán paklivá csúsztak össze. Egy színes szalag jelent meg a semmiből, ráhurkolódott a paklira, megkötötte saját magát, aztán a csomag az egyik polcra ugrott. Techiulan fürgén felkelt ültéből, és áttotyogott a szomszéd szobába.

Otoaak csak nagy nehezen tudta keresztülpréselni magát az ablaknyíláson. A látvány, ami odabent fogadta, javarészt megfelelt annak, amire számított, eltekintve attól, hogy első ránézésre egyetlen derékszöget, vagy párhuzamos vonalat sem látott a berendezési tárgyakon. Az asztalok lábai göcsörtös ágakra hajaztak, a polcok össze-vissza dülöngéltek, még a sarkok is szertelenül kanyarogtak. Hiába volt tisztaság, és minden a helyére pakolva, ez a kaotikus kavalkád a rendetlenség benyomását keltette.
A kalandozó nem dőlt be a látszólagos nyugalomnak. Fel volt rá készülve, hogy bármivel megütközzön, akármi is fogadja. A smaragdvámpírtól zsákmányolt pálcát úgy tartotta, mintha lángövezte pallos volna, baljával pedig a varázskomponenseket rejtő erszényében kotorászott. Aztán a támadás elmaradt, a troll pedig megnyugodott.
- Mindjárt jövök! - hallatszott a szomszédos helyiségből.
A kalandozó kővé dermedt, és minden izma egyszerre feszült meg. Még sosem volt ehhez hasonló helyzetben. Egyszerűen nem tudta, mit kellene tennie. Bizonytalanul elindult az ajtónyílás felé, ahonnan a hang érkezett. A padló recsegett-ropogott alatta.
Techiulan ugyan valamivel alacsonyabb volt a trollnál, ám az igazi különbség a súlyukban mutatkozott. A Thargodan jó, ha fele annyit nyomott, mint a kalandozó. Mikor besietett a szobába nem zavartatta magát, hanem letelepedett a hintaszékébe. Köpenyét széles ezüstöv fogta körbe, pikkelyes csuklóira karpereceket vett, homlokán fejpánt csillogott. A mágus nemigen fogadott látogatót, és egyébként is adott a személyes megjelenésére. A felöltött nagyhatalmú relikviákkal a tiszteletét kívánta kifejezni az idegen bátorsága iránt.
Otoaak azonnal felismerte a Thargodan herceget, amint az belépett. Már-már rá is rontott, hogy a király akaratának engedelmeskedve, a jutalom reményében átpenderítse a nemlétbe, de valami megmagyarázhatatlan okból, ehelyett inkább leengedte fegyverét.
A mágus arca furcsa grimaszba torzult, s a káoszpapnak időbe telt, míg rájött, hogy amaz csupán mosolyog. Techiulan lassan hintázni kezdett a székén, és szúrós tekintetével a kalandozót vizslatta.
- Mi a rossebet bámulsz? - unta meg egy idő után Otoaak.
- Semmi kétség, te valóban Chara-din papja vagy - jelentette ki meggyőződéssel a varázsló.
- Te meg egy igazi észlény... - gúnyolódott a kalandozó. - Miből jöttél rá? Ááá, csak nem a káosz-szimbólumból? Bravó! Na, elég a bájcsevelyből! Védd magad, rusnya rém!
- No és hogyan tudott kitörni a Fattyú? - érdeklődött a mágus. Hangjában érdekesen keveredett a hüllők jellegzetes sziszegése a démonlények síron túli hörgésével. Hátborzongató orgánuma volt.
Otoaak kissé ideges lett. Nem szokott hozzá, hogy a lemészárlásra kiszemelt áldozattal diskurálnia kell a küzdelem előtt.
- Mit tudom én! Kinn van azt’ kész! Talán letöltötte a büntetését... - vonta meg a vállát a troll, és tett még egy fenyegető lépést a varázsló felé. Még három, és ütéstávolságba ér... Techiulan nem látszott ijedtnek.
- Értem... és te, fattyú-pap, mit akarsz tőlem? - érdeklődött. Ujjai között bőrlebernyeg feszült szét, ahogy karmait, mintha csak egy labdát markolna, maga előtt egymáshoz érintette.
- Nézzük csak... - töprengett el látványosan Otoaak. - Például megöllek, felteszek pár kérdést, kirabollak, lerombolom szánalmas tornyodat, meg ilyesmi. Persze nem feltétlen ebben a sorrendben... - mondta, s egy újabb métert lopott el a távolságból.
- Rendben. Igazán izgalmas időtöltésnek tűnik. Mi lenne, ha sorban haladnánk, chewrreh? - dőlt hátra csontokból épített foteljében a herceg. - Talán kezdjük azokkal a kérdésekkel.
Otoaak csak most gondolta végig igazán a helyzet fonákságát. Ha megöli Techiulant, a kérdései valószínűleg megválaszolatlanok maradnak, és hiábavalóvá válik az összes eddigi lépése, a hosszú út, a várakozással töltött napok, minden.
- Ha jól felelsz, talán megkímélem az életed... - fenyegetőzött szigorúan, csak hogy időt nyerjen. Tolt egy picit a csizmáján, s már csak a testsúlyát kellett áthelyeznie...
Techiulan egész testében rázkódva felkacagott.
- A saját birtokomon állsz, abban a toronyban, amit én alkottam az utolsó szegletig... És ideállsz elém fenyegetőzni? Miből gondolod, te ostoba chewrreh, hogy képes volnál megölni? Mi? Hány ghallai évet élhettél? Tán negyvenet... Ennyi idő alatt megjöhetett volna már az eszed! Jelentéktelen fajtádnak már háromszáz generációja született a világra és tűnt el a semmiben, mióta én létezem, te szerencsétlen... - komorodott el a mágus, és folytatta még, de valami ismeretlen nyelven. Otoaak nem várta meg, míg befejezi. Ennél jóval kevesebbért ölt már, nem is egyszer. Most sem türtőztette magát.
Egyetlen hosszúra nyújtott szökkenéssel elérte a mágust! Az olajozott mozdulat végén már szinte érezte vállában a jóleső ütést, ahogy a pálca felfekszik a fénylő koponyára... aztán nem történt semmi. A mozdulat valahol félúton elakadt. A szoba tárgyai, az imbolygó polcsorok, a kusza lábú asztalka, a nyikorgó padló, mind-mind mintha szétfolytak volna a térben. Egyetlen sziklaszilárd pont volt csak az eluralkodó káoszban. Az Otoaak tekintetébe fúródó, hidegfényű szempár.

Tompika duzzogott.
Még csak pár perc telt el azóta, hogy Otoaak eltűnt odafenn, de a tanítványnak máris elfogyott a türelme. Nem mintha féltette volna őt. Áh, dehogy! Nem ismert nála erősebb, és nagyobb hatalmú fickót, így elképzelni sem tudta, hogy az ő bálványozott mesterének baja eshet. A feszültség azért erősödött benne, mert telt az idő, és csak nem kezdett el potyogni a beígért kincseső. Úgy érezte, már megint kihasználták, és ahogy mind többször végiggondolta a helyzetét, felgyülemlett benne a harag.
- Nem megmon’tam, Josip? Mon’tam, hogy maj’ megin’ itten hagy ez a dög! Roha’t egy világ ez, Josip! Nincsen iga’ság! Eztet nem érdekeli semmise! Kinyuvasztja a Tegulánt, azt’ a varázsos kincseket meg jó’ megtartja magának az összest! Azt’ mi marad Tompinak? Na mi? Semmise! - a földön kuporgó doareg felnézett a gazdájára, aztán együtt érző beletörődéssel tovább kérődzött.
Ahogy teltek a percek a káoszpap egyre nyugtalanabbul tekingetett felfelé. Egyszer csak gondolt egyet, megragadta a kötél végét, és lendületesen kapaszkodni kezdett. A világ, mintha csak erre várt volna, hirtelen meglódult, és tótágast állt körülötte! A távoli hegyek eltűntek a végtelenben, a kiégett, üszkös föld mérhetetlen messzire ugrott, a békésen csámcsogó málhás, és a lustán heverésző ptog pedig beleveszett a semmibe.
A különös varázslótorony úgy úszott a kavargó káoszban, mint valami irdatlan méretű sárkány, Tompika pedig torkaszakadtából üvöltve, veszettül kapaszkodva a kötél végén, ott himbálódzott-lebegett utána.

- Nem szeretem a fajtádat. Azt hiszitek, tiétek az egész világmindenség. A puszta erő nem elegendő ahhoz, hogy elvedd, amire vágysz. Nem csak halandók és istenek léteznek. Számtalan formája van még a hatalomnak.
Otoaak képtelen volt megmozdulni. Érzékelte ugyan a környezetét, és hallotta elméjében a varázsló hangját, de olyan valószerűtlen volt minden. A szoba látványa folyamatosan hullámzott, szertefolyt, majd másképp, hirtelen újra összeállt, csak azért, hogy ismét elolvadjon.
- Mi történik velem?
Furcsa érzés volt. Elég volt gondolnia a kérdésre, és már hallotta is a fejében a saját hangját, pedig ajkait nem tudta megmozdítani.
- Utazunk egy kicsit. Olyan helyre megyünk, ahol mit sem számít erő, és fegyver. Ahol csak a mágia létezik. Azt hiszem, ott nyugodtabban tudunk majd beszélgetni, chewrreh.
- Miért szólítasz mindig így? Miért mondod: chewrreh?
A válasz késett pár pillanatot.
- Persze, hát honnan is tudhatnád... Ti hogyan nevezitek magatokat? Troll? Igen. A te világodban a trollok népe valaha még beszélni sem tudott! Sőt, még gondolkodni sem. Ha nem láttam volna virágzó civilizációtokat és másik planétán, csodálkoznék rajta, hogy itt állsz előttem. Igen! Jól hallottad. Van egy világ, ahol a tiétek az uralkodó faj. Ők chewrreh-nek nevezik magukat. Folyton háborúznak, és irtják a többi értelmes fajt. Ügyes gépeket építenek. Már ismerik az anyag minden titkát. Gyógyítóik legyőzték a betegségeket, tudósaik pedig feltérképezték a világűrt... Csak a mágia veszett ki arról a földről. Nem volt könnyű onnét elszabadulni...
A visszatérés olyan váratlanul történt, hogy Otoaak már nem tudott közbeavatkozni. A megkezdett mozdulat befejeződött, és őt továbbragadta a lendület. Az ütésre lendített varázspálca lecsapott a Thargodan mágus kobakjára. Ahelyett azonban, hogy koponyája véres masszává roncsolódott volna, csak egy gyengécske koppanásra futotta az ínszaggató ütésből. A Thargodan körül pulzáló erőpajzs könnyedén felfogta a csapást.
- A mágia létsíkján vagyunk, troll. - közölte Techiulan rezignáltan. - Itt minden varázslat százszorta erősebben működik, mint a Kiégett Földeken!
A Daramoula pálcájába zárt vámpírlény ekkor eresztette ki varázslatát. A negatív energia közvetlenül az élet alapelemeit támadja, így a varázsbot közönséges helyzetben is borzalmas pusztítást tudott okozni. Most azonban, hogy a mana szinte kézzel tapintható volt körülöttük, olyan erő szabadult el, hogy még a kalandozó is megrémült tőle.
A mágust felkészületlenül érte a támadás. Talán nem feltételezte a trollról, hogy ilyen erő birtokában van, talán csak a túlzott magabiztosság okozta a vesztét. A nekromanta csókja néven ismert varázslat mindenesetre belemarkolt a mágus életenergiájába, és csapra vert azt, mint egy jókora boroshordót. Techiulan arcára fagyott a vigyor. Artikulátlanul felüvöltött, és fájdalmában belekarmolt a hintaszék karfájába, amint egy láthatatlanul csóvába rendeződve, testéből kiáramlott az életerő.
Otoaak kezében veszettül rángatózott a pálca, ahogyan megpróbálta magába nyelni zsákmányát. Úgy izzott, mintha olvadásig hevült volna, aztán felhangzott a gyöngyöző vámpírkacaj... Hirtelen véget ért az egész. A mágus erőtlenül gubbasztott a székén, csak szemei meredtek vádlón a kalandozóra. Élt, de annyi ereje sem maradt, hogy megmozduljon.
- Aggyá’ má’ neki, mire vársz? - bukkant fel az ablaknyílásban Tompika, és a szobába nyomakodott. Mestere diadalmas vigyorral állt a mágus felett, akár a megtestesült fenyegetés. Fegyverét készenlétben tartotta, hogy a legkisebb gyanús mozdulatra ismét használatba vegye azt.
- Nem, Tompi, még nem öljük meg. Előbb elbeszélgetünk vele.
A tanítvány hümmögött, és szétnézett a szobában. Mindent pulzáló burkok, energiamezők, pajzsok, aurák fogtak körbe, színes szappanbuborékok gyanánt. Tompika felröhögött, mikor felfedezte, hogy saját feje körül is feszül több ilyen burok, aztán egyre nagyobb jókedve kerekedett, hogy észrevette a karkötője, övcsatja, és a többi mágikus töltéssel bíró tárgya körül látható fénykört.
- Figye’jé csak, Oto! Eztet láttad má’? - kuncogott, és újra, meg újra a szimbólumához koccintotta a nyakában lógó szerencsetalizmánt. A tárgyak érintése nyomán szikraeső záporzott a padlóra.
- Ne bohóckodj már, Tompi! Inkább nézzél szét alaposan. Ami értékesnek, és nagy hatalmúnak látszik, azt visszük! De csak óvatosan! Fene tudja, hol bújik meg csapda.
Techiulan szemmel láthatóan, folyamatosan regenerálódott! Percről-percre jobb bőrben volt, és Otoaakot ez nyugtalanította.
- El kell jutnom egy szigetre, amit Haükeydo-nak hívnak - közölte. - Ghallán van - tette hozzá gyorsan.
- Nem ismerek ilyen helyet - válaszolta a mágus készségesen. - De talán van más neve is.
- Azt hiszem, mégis csak megöllek...
Techiulan kuncogott.
- Igazán mulatságos vagy, troll, ahogy itt állsz, ezzel a nevetséges bottal a kezedben... Azt hiszed másodszorra ugyanúgy sikerül majd szánalmas varázslatod?
- Tehetünk egy próbát...
A varázsló valamivel bizonytalanabbul folytatta.
- Rendben, tegyük fel, meg tudsz ölni. Hogyan fogtok elszökni erről a síkról a segítségem nélkül, mi?
- Ugyan! Még mindig a Sötét Világon vagyunk. Csak nem képzeled, hogy bedőltem a nevetséges mesédnek?
Tompika egy drágakövekkel kirakott, mesés koronával a fején, teli pofával csámcsogva tért vissza a másik helyiségből. Nyakában egy bársony pelerin lobogott, övébe valami ismeretlen fémből kovácsolt buzogányt tűzött. Öklömnyi, zselészerű gombócokat tartott a kezében.
- Áá! Má’ nem ottan vagyunk. E’gyüttünk a házza’. Mostan repü’tem elsőszö’, de má’ meg is utá’tam! Nem csinálom többet - jelentette ki a troll. Öles léptekkel keresztülcsörtetett a szobán, a túloldali ajtót véve célba, s közben újabb gyanús falatot tömött a szájába.
A Thargodan hátradőlt a hintaszékben. Egyre jobban élvezte a szituációt. Otoaak ugyanis először megdöbbent, aztán felfortyant.
- Te idióta, én... én... Kitekerem a nyakad, te átkozott! Megmondtam, hogy ma-radj a mál-há-nál!! Ezt az egy dolgot kértem tőled. Melyik szó nem volt világos ebből a kettőből?
A tanítvány - keze az ajtógombon - megdermedt. Nagyot nyelt, aztán mestere felé fordult.
- Oto, ne haragugyá’... Én csak, gondo’tam, segítek neked...
A káoszpapok egymásra figyeltek, Techiulan pedig nem habozott kihasználni a lehetőséget. Csettintett egyet, s Otoaak egy azonnal derékig rogyott a gumivá nyúló padlóba! Az ismeretlen anyag aztán újra megszilárdult, foglyul ejtve a kalandozót. Az áglábú asztalka felágaskodott, mint egy megbokrosodott paripa, ugrott egyet, és felnyújtózó indáival gyorsan kikapta a troll kezéből a pálcát.
A mágus a tanítványról sem feledkezett meg. Intésére az ajtólap úgy terült rá a harcosra, mint valami ragadós lepel. Körbeölelte, és amaz bárhogy is kapálódzott, nem tudott kibújni alóla. Aztán elkezdett megszilárdulni az anyaga, és a troll csontja recsegtek-ropogtak a szorítástól.
- Nos, Oto - utánozta Tompika hangját a varázsló. - Most hogyan lesz tovább?
- Ezt nem lehet! Ilyen nincs! Nincs ilyen varázslat! - őrjöngött a káoszpap, és kétségbeesetten próbált kiszabadulni.
- A te világodban talán valóban nincs... - egyezett bele Techiulan. - Itt azonban van. Kár vesződnöd vele, nem szabadulhatsz. Jó lenne, ha rám figyelnél, mert szolgád igencsak szűkében van a levegőnek...
Tompika a padlóra rogyva vergődött, mint valami pókhálóba tekert rovar. Derékig beborította a különös matéria, testéhez szorítva a karjait is. A vastag takaró alól tompa üvöltözés hallatszott.
- Jól van, megegyezünk! Egy csomó nagyhatalmú, értékes relikvia maradt odaát, a málhában. Neked adom...
- Visszatérek, és elveszem magam! Ígérj mást.
- Elmondom, hogyan szabadult ki Chara-din...
- Hm... Biztos roppant érdekes történet. Más még?
- Mit akarsz még? Mindenem a málhában van. Nincs semmi más, amit adhatnék - Otoaak a társát figyelte, ahogy a rángatózása egyre lassul. Az üvöltése is abbamaradt. A káoszpap sosem hitte volna, hogy valaha aggódni fog valakiért. Lám, ez most mégis bekövetkezett.
- Oh, dehogy nincs! A lelked.
- Soha!! - üvöltötte a kalandor. A következő pillanatban a szobát ózonillat járta át, és Tompika teste eltűnt, mintha ott sem lett volna. Techiulan elképedt. Felugrott a székből, és a gigantikus pók-gubóhoz ugrott. Valamit motyogott magában, és indulatosan belerúgott az ajtó maradékába.
Otoaak nyugalmat erőltetett magára és lehunyta a szemét. Csak egyetlen rövid pillanatra volt szüksége, hogy a varázslatot befejezze. Amikor kiejtette az első szótagokat, a Thargodan herceg azonnal rájött, hogy mire készül. Saját igéjével megpróbálta megakadályozni a varázslat létrejöttét, de elkésett.
A szoba közepén egy villódzó gömb jelent meg, ami fokozatosan alakot öltött.
- Neee! - üvöltött fel Techiulan, és egymás után lőtte el a pusztítóbbnál pusztítóbb varázslatait a mágiafalóra. A lény még épp csak megkezdte átalakulását nyers energiából hús-vér, lélegző szörnyeteggé, de máris erőre kapott a beléje csapódó varázsnyaláboktól. Mint egy hatalmas, gömbölyű hernyó, úgy hullámzott a teste. Mindenünnen csápok, serték és csillók bukkantak elő a lilásszínű bőréből. Ahol a lény csápjai a szoba padlójához értek, egyre táguló körben elszürkült minden. A mágiafaló kiszipolyozta a tárgyakból a beléjük zárt manát!
- Te nyomorult! Ezért megdöglesz! - fenyegetőzött a Thargodan, és varázslatait Otoaak felé irányította. A mana azonban kiszaladt a keze közül. Nem csak a varázslatok ereje, de a mágiafaló is százszorta erőteljesebb volt ezen a létsíkon, mint bárhol másutt a világegyetemben. A bilincs-csapda is elerőtlenedett a kalandozó dereka körül, és ő fürgén kiszökkent a lyukból. A szörnyeteg veszett tempóban hízott, és ezzel egyidejűleg sorra elpukkantak a látványos mana-buborékok. A mágia világán ez a szörny pont úgy működött, mint egy irdatlan vákuum-torok. Minden varázserőt magába szívott! A mágus felmérhetetlen erejű savcsapása, csak spriccelésnek hatott, a lény mérete azonban egyből megduplázódott, amint elnyelte a támadásba sűrített manát.
Techiulan a falig hátrált, Otoaak pedig vigyorogva követte.
- Nekem nem kell varázslat ahhoz, hogy feltrancsírozzalak, thargodan - Mennyi gyűlölettel ejtette ki ezt a szót! - A puszta két kezemmel nyomom ki belőled a szuszt.
- Hagy’ad nekem, Oto! Én akarom kinyírni! - kiáltotta Tompika, és az ajtó nélkül maradt keretből a szobába lépett. Nyúzottnak látszott, mint akit egy norpadolótika rágott meg, de amúgy kutya baja sem volt. A d.e.m. ismét megmutatta hatalmát.
- De... te meghaltál! - hüledezett a mágus.
- Hogy is mondtad az imént, rém? Számtalan formája van még a hatalomnak - mondta Otoaak, és elkapta a varázsló nyakát. - Most ízelítőt kapsz belőle...
A gigantikus hernyó a hátuk mögött közben befejezte életének első fázisát, és megkezdte a bebábozódást. Otoaak tudta, hogy ha a pajorból kikel a kifejlett mágiafaló, itt kő kövön nem marad... Azt már nem állt szándékában bevárni.
- Válaszolni fogsz azokra a bizonyos kérdésekre, Techiulan, s ha megteszed, talán nem adlak oda ebédre a bogaramnak...

Techiulant megszabadították ékszereitől, és jó szorosan megkötözték. A Thargodan pőre, megereszkedett teste elég szánalmas látványt nyújtott. A nagy mágus, így, varázserejétől megfosztva nem volt más csak egy vén, tehetetlen szörnyeteg, akire még ránézni is undorító.
A trolloknak nagy segítségére volt, hogy ezen a síkon minden varázslatnak volt valamilyen látható vetülete. A legtöbb védőburok színes hártyaként jelent meg a levegőben, de a gyors lefolyású igéknek is volt érzékelhető, másodlagos hatása. Némelyik sivító, vagy reccsenő hanggal fogant meg, de volt olyan is, amit kellemetlen, szúrós szag kísért. Ha a mágus, gúzsba kötve, valahogy mégis varázsolni tudott volna, azt egészen biztos, hogy észreveszik. Tompika bőszen őrködött hát felette, készen arra, hogy szétlapítsa a szörny fejét, ha az varázsolni próbál. Új zsákmánya, ez a zöld fémből kovácsolt, tollas végű, páncéltörő buzogány még szokatlan volt a számára, de nagyokat suhintva barátkozott vele. Könnyű volt a méreteihez képest, és a markolata úgy simult a troll mancsába, mintha egyenesen oda tervezték volna.
Otoaak gyorsan megszabadult a mágiafalótól. Nem akarta megvárni, míg a lény kemény kitinpáncélú rovarrá fejlődik. Kihasználta, hogy zselészerű teste a bebábozódás kezdetén még alakítható. A tehetetlen rovarlényt az ablakhoz húzta, és kipréselte rajta. Ahogy az földet ért, szétlapult, mint valami lepény. A troll nem tudta, vajon életben maradt-e, vagy elpusztult, de ez a kérdés nem is nagyon foglalkoztatta. Ugyan biztos volt benne, hogy a mágiafaló nem képes sem kötélre, sem falra mászni, az előbbit azért, biztos, ami biztos, felhúzta, és feltekerte.
A mágia létsíkja teljesen közönséges világnak látszott. Erdők, és hegyek húzódtak a távolban, ameddig csak el lehetett látni a torony ablakából. Minden pont úgy nézett ki, mint Ghallán. Csak az itt őshonos lények voltak nagyon furcsák. Otoaak sok különleges létformával találkozott már kalandozásai során, de a kusza összevisszaság ennyi érdekes élőlényt sehol máshol nem produkált, mint itt. Látott repülő virágot, több méter hosszú, cérnavékony lábakon járó gömböcöt, amőbaszerű de páncélos hátú zseléférget, a földből előugró, hatalmas kígyót, amint épp elkap egy pókháló-vitorlával tovaszálló szőrös valamit...
A torony egy tisztáson állt, és a legközelebbi fa is legalább kétszáz lépésre volt a falaitól. A kalandozó már épp kényszerítette volna magát, hogy elszakadjon a látványtól, és visszatérjen a feladathoz, mikor értelmesnek látszó lények jelentek meg a fák között. A föld felett lebegtek, de ezt szárnyak nélkül tették. Sőt, nemhogy szárnyuk, de lábuk, vagy más mozgásra szolgáló végtagjuk sem volt. Öten voltak, de az árnyak mozgásából Otoaak még legalább tízszer ennyi lényt sejtett a háttérben.
Ahogy közelítettek, egyre jobban kivehetőek lettek a részletek. A testük felső részén, ahol a humanoidoknál a nyak és a fej található, ezeknek az idegeneknek, csak egy hatalmas, csillogó látószervük volt. Kezek helyett tekergődző csápok lógtak róluk, amivel valami alig-alig látható, hártyaszerű leplet húztak maguk után. Négyen a háló négy sarkát fogták, az ötödik lény repült elöl. Az időközben teljesen bábbá alakult mágiafaló felé vonultak. Láthatóan nagyon tartottak tőle, mert ahogy fogyott a távolság közöttük, úgy lassult a mozgásuk. A végén aztán óvatosan ráterítették a leplet a szörnyetegre, és belecsavarták. Mikor teljesen belepte a bábot az áttetsző hártya, diadalmasan elősereglettek az erdőből a többiek. Emezek megragadták a zsákmányt, és már húzták is magukkal arra, amerről jöttek.
- Hihetetlen... - vigyorgott a káoszpap, és visszafordult Techiulanhoz. - Ugye tudod, te rém, hogy bármikor megidézhetek egy újabb kedves kis hernyót... - kérdezte, és letelepedett a padlóra a Thargodannal szemközt. A mágus nem válaszolt. Tompika már emelte volna a buzogányt, hogy megfenyítse, de Otoaak leintette.
- Jól van, térjünk a lényegre. Chara-din, mint azt magad is láthatod, ereje teljében van. Elfoglalta méltó helyét a ghallai istenek panteonjában, a papjai és a hívei sokasodnak. Én egy feladatot kaptam istenemtől, te pedig segíteni fogsz, megoldani azt.
- Frzehgtuil gtzihskkl eohhatol bachhas chewrreh! - sziszegte gyűlölettel a Thargodan. Tompika most nem várta meg, míg mestere beleszól a dolgába, és kemények fejbe kólintotta a mágust. A szörny bőre felhasadt, és szürkés vér szivárgott a sebből. - Engem nem kényszeríthetsz, büdös troll!
- Rendben. Kezdjük másképp. Engem nem érdekel a sorsod, hogy megdöglesz-e, vagy élsz, rusnya dög. Amit meg akarok tudni, így, vagy úgy, de megtudom. Látom, nem féled a halált. Nyilván van valami trükköd, amivel kicselezed azt. Ezért többé nem is foglak halállal fenyegetni.
- Én viszont megtalállak, és megöllek, bárhová bújj is előlem! - ígérte a Thargodan herceg. Tompika már lendítette fegyverét, de mentora, most résen volt, így a tanítvány csak tenyérrel csapott a kopasz koponyára.
- Jó, én állok elébe. Három dolgot fogsz megcselekedni, Techiulan. Először is visszaviszel minket a Sötét Földre. Másodszor elmondod, hogyan tudom használni dimenzióváltásra az ősvortexet. Harmadszor pedig megmutatod, melyik vortex hová vezet.
- Nem segítek neked, hiába kínzol meg! Nem kényszeríthetsz! - állította a varázsló.
- Tudom, tudom. Nem kényszerítelek én semmire. Önszántadból fogod megcselekedni mindezeket - Otoaak lusta volt felállni. Koncentrálta tudati energiáit, és a szemközti polcról a legkopottabb gerincű könyvet a markába rántotta. Színlelt érdeklődéssel lapozott bele. - Nézzük csak! Ismeretlen nyelven íródott könyv, hókuszpókusz ábrákkal, szépen kanyarított írásjelekkel... Hopp! Nocsak, kiszakadt egy lap!
- Barbár! - kiáltotta Techiulan indulatosan. - Fogalmad sincs, mit teszel!
- Dehogy is nincs. Épp rábírlak az együttműködésre. Lássuk... Ezt az oldalt sűrűn telejegyzetelték kusza ákombákomokkal. Jaj! Hát nem kiszakadt ez is... - sajnálkozott.
- Jól van! Jól van, elmondom, mit kell tenned, csak hagyd már azt a könyvet - nyögte a mágus beletörődve a sorsába, aztán a kalandozóra emelte tekintetét. - Azt hogyan csináltad az előbb? - kérdezte csendesen.
- Micsodát?
- A könyvet... leemelted a polcról, de az nem varázslat volt. Hogy csináltad?
Otoaak felkacagott.
- No lám, lám! Lehet, hogy több könyvet nem is kell szétszaggatnom, rém? Ha segítesz nekem, talán elmondom ezt a titkot is. - ígérte. - Szóval, hogyan kell használni a pulzánsokat?

Otoaak megtartotta, amit ígért, és nem tett tönkre több könyvet. Megtette helyette az a tucatnyi mágiafaló, amit végül elszabadított a toronyban. Persze előbb megmentették, amit csak lehetett. Alaposan felpakoltak a varázsló összeharácsolt kincseiből. Még egy nagy tarisznya mágikus pulzánst is találtak az egyik szekrényben.
A torony ott állt a hátuk mögött, s ahogy távolodtak tőle, olyan lett, mint amilyennek az első pillantásra is látszott. Mintha a kiégett pusztából nőtt volna az ég felé egy a száraz gyökérdarab. Egy hideg, élettelen és torz palota.
Tompika egy zsákot cipelt diadalmasan a vállán átvetve. Valami gömbölyű volt benne, amiből szürkés folyadék csöpögött. A harcos büszkén vigyorgott, de azért volt benne némi szorongás.
- Haragszo’? - érdeklődött.
- Miért haragudnék?
- Hát, hogy fö’másztam, amiko’ aztat mon’tad, hogy mara’gyak lent.
Otoaak megállította a ptogot, és lenézett a csatlósára.
- Nem haragszom... testvérem - mondta mélyen a másik szemébe nézve. - Azt hiszem, már nincs szükséged mesterre. Eleget tanultál. Ráadásul én is tanultam tőled valamit... Ha nem akarsz, már nem kell velem tartanod. Fogunk neked valami hátast, és visszaküldelek Ghallára...
- Nem akarok visszamenni! Veled megyek arra a szigetre!
- Nem tudom, hogy mi fog történni a vortexben. Nekem nincs más választásom, mint megcselekedni, amit ez a görény thargodan mondott. Téged viszont nem kényszerít senki.
Lassan elérték az első oszlopot. A vörhenyes égbolton sötét felhőként húzott el egy csapat ismeretlen szörnyeteg. Egy darabig szótlanul haladtak Kelet felé, a kusza térképen bejelölt vortex irányába.
- Én is nagy harcos akarok lenni, Oto, mint te! Erős varázsokat tu’ni, mágusokat, sárkányokat, meg tagordokat gyilkolászni! Utazni a fö’dek között, meg kü’detéseket mego’dani... Én is kalandozó vagyok, testvér. Veled megyek!
Otoaak elvigyorodott. A legtöbb kalandozó lábremegést kapna ettől a mosolyától.
- Rendben, te kalandozó! Megnézzük magunknak ezt a szigetet, és kedvére teszünk az öregnek. Aztán elvisszük Boraxnak a csomagot. Ez legalább garantáltan az igazi, nem valami hasonmás trófea! Mi tényleg elmondhatjuk magunkról, hogy legyőztük és örökre megsemmisítettük Techiulant, a nagy thargodan mágust...
A káoszpapok persze nem tudhatták, hogy a rém máris hozzáfogott teste újjáépítéséhez. Techiulan halhatatlan lényegét mostantól egyetlen egy dolog éltette, izzásig hevítve haragját. Megölni Otoaakot!