Versenyfutás VIII.

4. Fejezet — Raia
Ghalla, Yaurr Királyság, Alanor

- Mindannyian láttuk azt az álmot, fiam - közölte a generális. Nem látszott rajta, hogy szemernyit is lázba hozta volna Bohmer Kair szónoklata. Úgy trónolt terebélyes íróasztala mögött, mint valami sárkánygyík az évszázados kincskupacán. Beretvált arca, makulátlan tabardja, és számolatlan kitüntetése azt hirdették: én vagyok, kinek mindent lehet! Aki parancsnokol élők és holtak felett. Borniff Hayefs ugyanis vérbeli tábornok volt. Olyan ember, akitől csak kérni lehet, és csak remélni szabad, mert főúri szeszélye dönti el, kit vesz figyelembe, s kin tekint keresztül. - Nem tudok segíteni. Atyád emléke mély sebeket hagyott lelkemen, ezért meghallgattalak. Tisztelem bátorságod, és elhatározásod segíteni fogom, amint azt megtehetem. Ám a mostani időkben kötve van kezem. A varkaudar fenyegetés valós veszélye uralkodónkat óvatosságra inti. Őfelsége az erőinket a védekezésre kívánja összpontosítani. A sáncokon háromezer jó lándzsásom és ezerszáz íjászom őrködik. Mellettük hétszázötven lovagom, és közel háromszáz csatamágus szolgál éjjel nappal. Az ő pihentetésükről és váltásukról is gondoskodnom kell. A teljes hadsereget mozgósítottuk. Egyszerűen nem tudok melléd egy századnyi katonát adni, fiam. Értsd meg.
Bohmer Kair fél térdre ereszkedve várta ki, hogy ismét szólhasson. Bensőjében görcsösen vonaglott a tehetetlenség érzése. A gyűlölet úgy lüktetet a szívében, mint soha máskor, bár nem tudta volna jól körülírni, hogy pontosan mit is gyűlöl annyira. Tekintete elidőzött a süppedős bársonyszőnyeg bonyolult mintázatán, aztán, ahogy feljebb emelte tekintetét, a parancsnoki asztal oldaláról csodás reliefek, és vagyont érő aranyképek tárultak elé. A gombóc a torkában egyre nőtt, a felesleges pompa és pazarlás láttán.
- Kívánsz még mondani valamit, fiam? - kérdezte a szikár, pofaszakállas, ősz hajú katona, de hangjából nem tükröződött érdeklődés. Mikor észrevetette az ifjú elfojtott indulattal való küszködését elkomorult, pedig a mennyezetig nyújtózó kristályablakokból vidáman ragyogott be a délutáni napfény. A teremnek is beillő szoba oldalfalait dicsőséges hadvezérek arcképei, és a múlt nagy csatáinak festékbe álmodott jelenetei díszítették.
- Uram! - nézett fel a generálisra a lovag. Derékig érő, fakóbarna haja fésületlenül lógott a szivárvány minden színében örvénylő köpönyegére. A ragadozókra jellemző robbanékonyság és energia feszült benne, ami fenyegetővé tette akkor is, ha egyébiránt teljesen békés szándékkal lépett be valahová. Fegyvert nem viselt, de hogy is tehette volna, hisz egy szárnysegéd még három ajtóval kijjebb elszedett tőle minden támadásra felhasználható eszközt. Hangja eltökéltségről árulkodott, mikor ismét megszólalt. - Adj mellém legalább erőt, ha katonát nem adhatsz! Mondd, hogyan toborozhatnék sereget hazánk védelmére, ha saját szükségleteimre sincsen elegendő pénzem?
A vén hadúr szemöldöke a homloka közepéig szaladt.
- Tudod, Bohmer, ha ezzel az ötlettel a miniszterünkhöz fordulsz, Zaks felségárulás bűnével holnap hajnalban kivégeztet... - mondta keményen. Aztán elmosolyodott és megenyhülve előredőlt a bársonykárpitú székén. Mélyen a kalandozó szemébe nézett, aztán az asztal sarkán álló csengettyűért nyúlt.
Mikor a tisztiszolga lejelentkezett, a generális felpattant ültéből, és elgondolkodva, fel s alá kezdett járkálni a szobában. Lerótt pár hosszt, majd megtorpant, és rövid, pattogós mondatokban összefoglalta rendelkezéseit.

Bohmer nem volt sem boldog, sem elégedett, ám úgy gondolta, a kisebb eredmény is több a semminél. Zsebében ott lapult a kiáltvány Borniff Hayefs tábornok pecsétjével és kézjegyével. Megkapta a felhatalmazást, hogy személyenként 250 aranypénzt ígérjen a Hadügyi Tárca nevében azoknak a bátor jelentkezőknek, kik az oldalán hadba vonulnak majd a ryuku betolakodók ellen. A kötelezvény száz harcos javadalmazását tette lehetővé. A lovagban szinte tombolt a tettvágy! Megnyújtotta lépteit, és gyorsan elhagyta az Invázióügyi Minisztérium épületét. Odakint a városra rátelepedett a fülledt kora délután. A színek eltompultak, a hőség alább hagyott, a zajok és a szagok viszont felerősödtek. A világos, pasztell-színekben pompázó, hatalmas épületek tövében aprócskának érezhette volna magát, ahogyan a Nagytemplom felé vette útját, ám Bohmer Kair szinte nem is látta, mi zajlik körülötte. Elméjében lázasan kergették egymást a vadabbnál vadabb tervek. Mielőbb neki akart fogni kis hadserege toborzásának.

***

Ghalla, Yaurr Királyság [a délkeleti sáncfal közelében]

A falucska mindössze tízegynéhány hevenyészett viskóból állt, és mindegyik jól el volt rejtve, annyi szent igaz! Az állatbőrökből és vesszőfonatból épült sátrak oldalfalai csak térd magasságig emelkedtek a talaj fölé, odabent azonban jócskán mélyebben lehetett a padlószint. Az enyhén kúpos tetőket földdel, és a közeli bozótosból kiszaggatott, még zöldellő ágakkal álcázták. A kunyhók kusza összevisszaságban, ám bejáratukkal egy képzeletbeli középpont felé fordítva álltak. E középpontban kicsiny tűzrakó hely rejtőzködött. A házak közt nem szaladgáltak kölykök vagy jószágok. Minden gyanúsan csendes és mozdulatlan volt.
Az aprócska települést szinte teljes egészében körülvette egy száraz, tüskés kórókból emelt, embermagasságú fal, és éber őrszemek bújtak meg a környék ügyesen kiválasztott posztjain. Ott gubbasztottak egy-egy magányos fa ágai közt, meglapultak a kiszáradt folyómederben és fura látcsöveikkel a környéket pásztázták a pár mérfölddel arrébb meredező márványtorony tetőablakaiból is.
A varkaudaroknak volt okuk az óvatosságra. No nem a környékbéli parasztoktól tartottak persze, hisz már érkezésük első hetében elűzték a gyengébbeket, és lemészárolták a bátrabbakat közülük. Nem a mindenfelé kóborló vadak miatt voltak ilyen óvatosak, sőt még csak nem is Borax király serege miatt, hisz a katonák csak ritkán portyáztak elő védősáncaik mögül.
A kalandozók miatt voltak kénytelenek rettegni a rémmesék vérszomjas alakjai! Ezek a jól szervezett kolóniákban élő lények bárkivel szembeszálltak, és sosem futottak meg senki elől. Harcosaikat az első varkaudar invázió után életben maradt tisztek képezték ki, és e kiképzés még most is tart. Katonáik egyre gyarapodó, de azok helyét folyton változtató táborokba tömörültek. Ott voltak mindenütt, és mégsem voltak sehol. Az árujukat szállító kereskedők karavánjait épp úgy megtámadták, mint a védtelen tanyákat és falvakat. Le-lecsaptak a yaurri hadsereg felderítőire, hogy a szerencsétlenül járt katonák kizsigerelt holttestét aztán az utak mellett álló fákra feszítsék elrettentésül. Az utóbbi időkben már a nyugati kisvárosok megtámadásától sem riadtak vissza, és félő volt, hogy már a lakott települések falai sem jelentenek biztonságot.
Volt azonban egy gyenge pontja az egyre hízó varkaudar seregnek. A nap, mint nap tábort bontó had nem cipelhette magával nőstényeit és porontyait. Őket egy-egy jól védhető, titkos falucskában őrizték. Pont olyanokban, mint ez itt, amit Gáldor véletlenül fedezett fel.
A kalandozó próbált nagyon csendben közelebb kúszni. Nem bízott meg tökéletesen a láthatatlanság hatalmában, mert tudta, hogy a varkaudarok szaglása és hallása is kitűnő. Ezért hagyta hátra két idomított jószágát is. Már legalább egy órája feküdt a magas fűben, mindössze futamodásnyira a rejtélyes, kihaltnak látszó falutól, mikor elszánta magát. Úgy döntött, hogy eleget látott. A tábor nyilván üres és a szörnyek odébbálltak. Épp nekikészült, hogy felálljon, mikor szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. A jobbról, tíz lépésre magányosan görnyedező rátfa lombjában valami megmozdult! Alaposabban megnézte magának, és csak ekkor tűnt fel, hogy az egyik vastagabb ágon lapul valaki! Mikor röpke koncentrálás után elsuttogta a szörnyészlelés igéit, olybá tűnt, mintha egy kerek foltban megkopaszodott volna a dús koronájú növény, s a varázslat azonnal látni engedte a levelek közt megbúvó varkaudart. "Egy vadász" - ismerte fel Gáldor. Bár semmiféle veszélyt nem jelentett volna a szörny megtámadása, a kalandozó mégis óvakodott ettől. Egyetlen, jól irányzott dobással elintézhetné az őrszemet, de halálkiáltása vagy a zaj, mit lepottyanásával okozna, idő előtt felriaszthatná a tábort. Mert egy csapásra egyértelművé vált számára, hogy a tábor egyáltalán nem üres.
A lovag lassan körbehordozta tekintetét a délutáni napfény fürösztötte környéken. Kihasználva a varázslat hatóidejét, még három varkaudart fedezett fel a közelben. Mindannyian fiatal, tapasztalatlan harcosoknak tűntek. Erről árulkodott fejletlen szárnyacskájuk, és világos, csak enyhén bordóba hajló bőrszínűk. Mind a négyen feszülten figyeltek az irányába, mintha csak éreznék őt, mintha tudatában lennének a jelenlétének! Bár a kalandozó biztos volt benne, hogy álcáján nem láthatnak át, mégis kényelmetlenül érezte magát.
Ekkor egy alakot pillantott meg amint az egyenest a falu irányába tartva, gyors iramban közeledik. Még nagyon távol volt, és a részletek nem látszottak jól, de ahhoz nem férhetett kétség, hogy egy varkaudar volt az. Az őrszemek mozgolódni kezdtek, és egymás felé tekintgettek. Aztán a fa ágai közt kuporgó vadász ügyesen lecsusszant a földre és betrappolt a faluba. Gáldor nem mulasztotta el jól eszébe vésni, hogy melyik viskóba bújt be.
Csak pár szemhunyásnyi idő telt el, és máris négyen bukkantak elő a sátorból, hogy az érkező elé siessenek, és a többi sátorból is kíváncsi kölykök, nőstények kukucskáltak elő. A fiatal vadász varkaudar visszaszaladt az őrhelyéhez, és ismét felkúszott a fára. A lovag felismerte az újonnan előbukkanókat is, hisz jó párszor küzdött már a fajtájukkal. A csoport élén egy majdnem teljesen fekete, aszott bőrű vajákos haladt lassan, koponyadíszes botjára támaszkodva. Persze nem azért hordta magával a göcsörtös ágat ez a görbe hátú vénség, mert valóban segítségre volt szüksége a járásban. Varázstudó volt! Mégpedig a veszélyesebb fajtából, ezért a kalandozót nem tévesztette meg beteges tartása. A vajákos a hátára vetve egy koszos, sallankbőrből készült subát hordott. A néhai szörnyeteg kiszárított, szőrös koponyája a varkaudar fejére simult, úgy hogy amaz a kivájt szemek üregein át kémlelhette a távolt.
Közvetlenül a varázsló mellett egy büszke, magas hím haladt. Mozgása egy ruganyos testű ragadozóé. Dísztelen mellvértet, és két oldalán egy-egy széles pengéjű szablyát viselt. Látszott viselkedésén, hogy türelmetlen, s hogy csak nagy nehezen tud nyugalmat erőltetni magára. Bőrlebernyeges szárnyait időről-időre megrebbentette.
A kis fogadóbizottság végén egy részeg harcos tántorgott. Gáldor beleborzongott, mikor felidézte a szörnyek által oly nagyon kedvelt pálinka ízét... Mikor legutóbb kóstolta, kis híján belepusztult! A méregerős italtól napokig szenvedett. Míg a hatása tartott úgy érezte, legyőzhetetlen, de aztán jött az az iszonyú fejfájás... A lovag tudta, hogy ezek az iszákos, folyton félrészeg katonák még nem itták el teljesen az eszüket, és ha kardot vonnak, félelmetes ellenfeleknek bizonyulnak.
A hírnök és hátasa már jól látható volt. A ronda, polipszerű lény, amin a varkaudar hihetetlen gyorsan közeledett, egy csataremák volt. Gáldor egyre szűkebbnek érezte a közte, és a tábor közt húzódó húsz lépés széles területet. Elhatározta, hogy kicsit eltávolodik a falutól, és gyorsan neki is fogott, hogy a manővert véghezvigye, de elkésett! Mindössze ez a pár szívdobbanásnyi idő elég volt ahhoz, hogy a futár a táborhoz érjen. Nyergéből a földre ugrott, és kesztyűs öklét mellére szorítva a tisztelet jelét mutatta az aggastyánnak. A baj azonban nem ez volt. A remák, amint gazdája eleresztette a gyeplőt, máris felvetette torz, ormány-szerű szaglószervét, és csápjaival vadul tapogatózva megindult a csendben lapító kalandozó irányába.
Gáldor érezte a nyomást elméjén, de a mentális pajzs ereje egyelőre kitartott. A bestia nem csupán a valóságban kutakodott utána, de bevetette pszionikus képességeit is, hogy az asztráltérben vetett "árnyékát" meglelje. A lovag tudta, hogy sem elmenekülni, sem tovább rejtőzni nem tud már, ezért rövid mérlegelés után, a gyors támadás mellett döntött, hogy legalább a meglepetés előnyét megőrizze. A szörny már csak öt lépésre járt tőle, és óvatosan közeledett. Szörcsögött és fel-felhorkantott, ahogy a levegőt szimatolta. A varkaudarok eközben, csendben beszélgetve, beljebb lépdeltek a faluba, ahol hirtelen tucatnyi kölyök jelent meg, és ugrándozva szaladgálták körül a kis csoportot. A remák különös viselkedésének szerencsére senki nem tulajdonított jelentőséget. Gáldor pedig bízott benne, hogy ez még egy darabig így is marad. Tudta, hogy a csataremákot legyőzni nem egyszerű feladat, és azt is, hogy a szörny, ha veszélyben érzi életét, el tud teleportálni egy biztonságosabb helyre.
Amikor elsuttogta a varázslat első szavait, és megsűrűsödött körülötte a levegő, a remák menten felfedezte, és rárontott! Ekkor ragacsos szövedék terült a lényre, ami azonnal megszilárdult, rugalmas, erős hálóvá alakulva a testén. A lovag félrependerült a szörny útjából, mert hiába rántotta össze a háló a szörny csápszerű végtagjait, amazt a lendület tovább gurította, és még métereken keresztül hempergett vonyítva, mire képes volt megállni. Az őrszemek sorra felkiáltottak, és ketten máris feléjük futottak.
Az egyik vadászt gyilkos erejű energiafolyam szaggatta atomjaira. A másikat a semmiből előbukkanó dobónyilak taszították hátra. Mire a földre hanyatlott, már halott volt. A másik két vadász okult ebből, és egyre csak üvöltöztek a falu irányába, ahogy nevetséges lándzsáikat maguk elé tartva araszolgattak előre.
A falu teljes népessége előtódult a segélyhívásra, és sokkal többen voltak, mint azt a kalandozó sejtette. A kardtáncos erőteljes szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett, és szablyáit suhogtatva egy látványos szaltóval keresztülugrott a tövisbarikádon. A vajákos is elfeledte bicegését, és harciasan csörtetett elő, mintha évtizedeket fiatalodott volna. A kölykök egymást bátorítva, sikítozva botladoztak az aggastyán mellett, s mindannyian kövekkel, botokkal fegyverkeztek fel. A csataremák pedig ebben a pillanatban egy dühös mordulás kíséretében kiszabadult fogságából, és leszaggatta magáról mágikus béklyóit.
Gáldor nem gondolt bele igazán, hogy mibe is csöppent, hisz egyáltalán nem volt ideje gondolkodni. Egyelőre a tőle alig hat lépésre földet érő kardtáncost ítélte a legkeményebb ellenfélnek, ezért rá összpontosított. A varkaudar pengeharcos minden izmát feszítve, érzékeit kihegyezve állt a térdig érő fűben. Szemei ide-oda cikázva keresték az ellenfelet, és nagyokat szimatolt a levegőből. A lovag nem várta be, míg amaz megtalálja őt, inkább megrohamozta. Persze vágtája egyáltalán nem volt zajtalan, így láthatatlanság ide, láthatatlanság oda, a kardtáncos felkészülten fogadta.
A kalandozó lendületesen suhintott mithril kardjával, és a csapás erejét még Raia áldása is fokozta. A villámgyorsan keresztezett, fekete pengék azonban sziklaszilárdan blokkolták a támadást. Az összecsapódó pengékről szikra fröccsent szét.
Gáldort szorította az idő. Pár másodperce maradt csupán, hogy a vajákos a mágiájával elérje, és az előrontó kölyökhad lerohanja őt. Gyorsan döntésre kellett jutnia a harcossal. Ennek a kardtáncos is tudatában lehetett, mert széles vigyorral hárított újra és újra, miközben fokozatosan hátrált a közelgő segítség felé.
Persze más iskolát jártak, és a szörny vívótudományát messze nem lehetett harcművészetnek nevezni, ám kurta, de erőteljes csapásaiban jócskán rejlett gyakorlat, és vágásai az árnyékharc íratlan kódexe szerint, hajszálpontosan követték a kalandozó mozgását. A lovagnak a negyedik pengeváltás után már muszáj volt cselt vetnie, hisz pár felszínes karcoláson kívül még sebet sem ejtett ellenfelén.
Szándékoltan zökkent ki a pengetánc bűvritmusából, és jobbra kilépett. Azt a halvány gyenge előnyt próbálta kihasználni, mit delejes álcájából meríthetett. A kardtáncos is ritmust vesztett, és egyetlen pillanatra csupán, de elbizonytalanodott. Ez azonban elég volt a lovag számára. Fogást váltott fegyverén, ballal megtámasztotta a másfélkezes kard markolatát, és iszonyatos vágást vitt le a szörny bal térdére. A borotvaéles penge átvágott izmot, inat és csontot. A varkaudar egy fülsértő fájdalomsikítással összeomlott, és noha még korántsem volt teljesen harcképtelen, Gáldornak alkalma nyílt égetőbb problémákkal foglalkozni.
A darázsfelhő a semmiből bukkant elő! Ott dongtak, rajzottak a naplovag feje körül, és bár csípésük apró kellemetlenség volt csupán, annyit elértek, hogy a kalandozónak le kellett hunynia szemét, ha még látni akart valaha az életben. Szerencsére a vajákos mágiája csak megidézni volt képes a kis fullánkosokat, irányítani nem, ezért a lovag két-három gyors lépéssel kitörhetett a felhőből, s rovarok nem követték őt.
Felnézett. A vajákos vagy tíz méterre volt. A félrészeg katona közeledett, két nőstény pedig a tábor kapujából fenyegetőzött. A kölykök is megtorpantak, mert fogalmuk sem volt, kire kellene rátámadniuk...
Az ütés a tarkóján, olyan erővel érte, hogy a Morganról elnevezett fémsipka, majd’ a szemöldökéig lecsúszott, és alaposan rászorult a homlokára. Reflexből penderült félre. A csataremák csak felbőszült a korábbi összecsapástól, nem látszott, hogy bármilyen seb hátráltatná a mozgását. Élesen sípoló, süvöltő hangot adott ki magából, és csápjaival vadul csapkodva próbálta meg elérni a lovagot.
Gáldor elhátrált, és egy szusszanással felmérte a helyzetét.
- Na, ez így nem fog menni... - jelentett ki, mintegy konklúzióként. Miközben folyamatosan hátrálva, kitérve próbálta elkerülni az állhatatosan közeledő remák csáp-támadásait, kardját egy ügyes mozdulattal a hüvelyébe dobta és beletúrt a varázskomponenseket rejtő bőriszákba.
A vén varázshasználó a veszélytől tisztes távolságban állt meg. Botjára támaszkodott, és lehunyt szemekkel kántált. Mancsával követhetetlen alakzatokat rajzolt a levegőbe. A következő pillanatban valami nekikoppant a fejére simuló, preparált szörnykoponyának, aztán egy iszonyatos robbanás miszlikbe szakította. Az esszenciakristály bődületes erejét az épp megidézett mana elszabadulása alaposan felfokozta. Azon a helyen, ahol az imént még a varkaudar állt, csak véres húscafatok, és egy horpadásnyi, két láb mély gödör maradt. A kölykök azonnal elvesztették harci kedvüket, és visítozva rohantak vissza a táborba. A detonáció ereje még a lassan, dülöngélő járással közeledő iszákost is hátralökte.
A megzavarodott csataremákot csak a veleszületett képessége mentette meg. A láthatatlan penge gyors egymásutánban tizenkét léket nyitott csigaszerű testén, és ebből kettő - úgy tűnt - létfontosságú szervet ért. Az átmetszett altestből szörny belei a fűre ömlöttek! A bestia megvonaglott, aztán a következő pillanatban eltűnt!
Gáldor visszanyerte önuralmát, és mélyeket lélegezve, higgadtan gondolta végig az esélyeit. Látta, ahogy a kardtáncos összeszorított fogakkal vonszolja magát a földön, egyre hátrálva a tüskekerítés felé. Látta, hogy a két varkaudar nőstény már felkészült arra, hogy a végsőkig küzdjön a kölykök védelmében. Látta, ahogy az iszákos egy csapásra visszanyeri egyensúlyát, mikor tudatosult benne, hogy az egyetlen fegyverbíró katonaként kell szembenéznie az ismeretlen támadóval. Látta, ahogy a hírnök is egyre idegesebben tekinget körbe-körbe, kiutat keresve. És ekkor meglátta a hírnök kezében tartott furcsa kristálygömböt is!
- Egy látógömb! - ismerte fel. Ha eddig megfordult is netán a fejében, hogy sorsukra hagyja ezeket a gonosz teremtményeket, ebben a pillanatban ez a terve biztosan szertefoszlott. Meg kellett szereznie azt a gömböt, mindenáron!
Az iszákos megállt közte és a falu közt fél úton, és küzdőállásba merevedett. "Mindenesetre van vér a pucájában, az már igaz." - gondolta a naplovag, és elhatározta magát. Hagyta lefoszlani magáról a láthatatlanságot. Ő maga talán nem is érezte át a pillanat varázsát, ahogy alakot öltött. Kristályvértjén megcsillant a napfény, lovagi tabardját pedig meg-meglengette a felerősödő szél. Rövidre nyírt haja, álla alá lógó, kajla bajusza, szögletes arca nem árulkodott nemesi vérvonalról. Testtartása mégis büszkeségről, és eltökéltségről tanúskodott.
Nem tudta, hogy értik-e a közös nyelvet a szörnyek, de adni akart nekik egy utolsó esélyt. Jól kieresztette hangját, mikor megszólalt.
- Nem akarom mindenáron a halálotokat! - kiáltotta, és makulátlan mithril kesztyűjével a hírnökre mutatott. - Ha ideadod azt a gömböt, elmegyek, és megkímélem az életeteket!
A reakció nem egészen az volt, amire Raia felkent lovagja várt. A hírnök felkiáltott, és visszarohant a főnöki sátorhoz, aztán eltűnt az ajtónyílásban. A kiáltást meghallván a részeg varkaudar harcos is elrikkantotta magát, és óvatosan araszolgatva megindult a lovag irányába. Hosszúkardját támadásra, és védekezésre egyaránt alkalmas tartásba emelte. Minden mozdulatán látszott, hogy jó pár győztes csata van már mögötte.
Persze a Napisten mágiájától semmilyen tapasztalat nem menthette meg. Gáldor elősorolta az energiafolyam igéit és a megidézett, nyers elemi erő a szörny testébe csapódott. Orrán-száján ömleni kezdett a vér, és lábai megremegtek. Talán visszanyerte volna erejét, és elszántságát, de a lovag ezt nem várta meg. Olyan mozdulatot tett, mint mikor a szántóvető magot hint a földre. Tenyeréből féltucatnyi varázs-shuriken repült ki, és a borotvaszerű fémlapocskák mind betaláltak! Mikor Gáldor ellépett a harcos mellett, az még megpróbálkozott egy vágással, de erőtlenül térdre rogyott.
A lovag óvatosan közelített a tüskekerítés kapujaként szolgáló nyiladékához. Pár méterre az acsargó nőstényektől megállt. Tudomást sem vett róluk, csak bekiáltott a faluba.
- Hozd ki azt a gömböt, te nyomorult, és életben hagyom nyomorult ivadékaitokat! - Nem jött válasz. Ehelyett a táborban maradtak egy végső, kétségbeesett rohamra szánták el magukat. A kölykök előrohantak a házak közül, és azok mögül. Botokat, bunkókat lóbáltak, és köveket hajigáltak a kalandozó felé. A nőstények, mintha csak parancsszóra tennék, mint két felbőszült hárpia, támadásba lendültek.
- Na jól van, nem mondhatjátok, hogy nem adtam esélyt... - közölte a lovag, és belemarkolt a mana szövetébe! A tűzvihar a tenyerén nőtt pár szívdobbanásnyi idő alatt aprócska búgócsigából húsz méter magas lángforgataggá. A kölykök és a nőstények már csak rugaszkodásnyira voltak tőle, mikor közéjük hajította a gyilkos örvényt. Gáldor hátralépett, és megmarkolta kardját.
- Raia nevében! A jóság, és az élet nevében..! - az egyik nőstény visítva tört elő a mindenfelé szétrobbanó lángok közül. Teste eleven fáklyaként égett. Gáldor kecsesen ellépett hadonászó mancs elől, és kimért mozdulattal nyakazta le a szörnyet. - A gonosznak pusztulnia kell!! - a kibotorkáló kölyköket visszarugdosta a tűzbe. A visításuk fülsértő volt. A levegő nehéz füsttel és az égő hús szagával telt meg. A varkaudarok saját csapdájukba estek, mert csak a kapun keresztül menekülhettek volna, ám ott Raia bosszús angyalaként forgatta pengéjét a kalandozó. A varázslat okozta lángok egy semleges helyen talán gyorsan eloszlottak volna, ám a csontszáraz kórókerítés, és a kunyhók teteje, oldalfala tökéletes tápanyagot biztosított a tűznek.
Miközben a falu egyetlen hatalmas máglyává vált, a jóság, irgalom és könyörületesség felszentelt lovagja csendben a földön vonagló varkaudar iszákoshoz lépett. Megállt felette, és egyetlen döféssel a földhöz szegezte azt.

***

Ahogy megenyhült a nappali hőség, Alanor utcái megteltek bámészkodókkal, és dolguk után siető népekkel. A felhívást öles betűkkel rótták a papírdarabra, s az arra járók rendre megálltak előtte. Az olvasni tudók hangosan újra és újra kibetűzték a sorokat az újonnan érkezők számára, és a tömeg egyre csak gyűlt a Nagytemplom közelében felállított, kék-fehér csíkos lovagsátor bejáratánál.

AKIBEN VAN CSEPPNYI BÁTORSÁG ÉS HAZAFIASSÁG, AKI NEM FÉL KARDOT RAGADNI A BETOLAKODÓK ELLENÉBE, AKI FEGYVERT, MÁGIÁT, AVAGY MINDKETTŐT KÉPES HASZNÁLNI A HARCBAN, JELENTKEZZEN A YAURRI HADSEREG ÚJ, REGULÁRIS ALAKULATÁBA!

A sátor bejáratát függöny fedte, és odabent, a pisla olajlámpás fényében egy mozgolódó alak árnyéka táncolt. A függöny megemelkedett, és az előbukkanó troll férfi arcáról a várakozók csakis elégedettséget olvashattak le. Persze a kérdések is csak úgy záporoztak a szélesen vigyorgó újoncra.
- Mennyi a zsold? Kosztot adnak-e? Milyen fegyvereik vannak? Hová kell menni? És mennyi időre? - a hangzavar egy idő után úgy felfokozódott, hogy egymás szavát sem értették a kérdezők, s a válaszolni vágyó.
Egyszer csak ismét felnyílt a bejáratot elfedő lepel, és Bohmer Kair állt ki a gyülevész csoportosulás elé. A közrendűek szemében a felszerelése az elérhetetlen vagyon, büszke tartása pedig az időtlen lovagi erények megtestesülése volt. A paplovag végignézett az összegyűlteken. Lehettek vagy százötvenen. Zömében férfiak, de itt-ott egy-egy nőt is felfedezett a soraikban. Koldusok, parasztok, kimenőidejüket töltő szolgák, utcakölykök, kalandvágyó suhancok, csupa hasznavehetetlen népség.
- Legyetek üdvözölve, yaurriak! - nem kellett kérnie, hogy tartsák a távolságot tőle, a tömeg ösztönösen hátrébb húzódott. Lélegzetvisszafojtva figyelt mindenki. Kíváncsian várták, miről kíván szólni a lovag. - Mint nyílván hallottatok róla, a ryuku támadók agressziója elérte partjainkat. Hatalmas hajóik ezer meg ezer katonát rejtenek. Csak arra várnak, hogy lankadjon figyelmünk, s ezek a hajók máris földünkre okádják az inváziós hadsereget.
A sorok közt susmogás kelt életre, és a zsongásból kihallott a "ryuku" szócska ismétlődése. A közrendűek szemében ezek az idegen harcosok nem tűntek veszedelmesnek, csak egy távoli, sosemvolt mesevilág idetévedt hírmondóinak. Bohmer folytatta:
- Ez a hadsereg könyörtelenül letiporja majd a partvidéket, és sok-sok jó honfitársunk hull el fegyverük által, mire a mi haderőink is megmozdulnak majd. Sokan úgy hiszitek, nem vagyunk veszélyben, hisz az égiek vigyázzák a földjeinket. Eddig is mindig megóvták partjainkat, és ez ezután is, mindig így lesz. Tudjátok meg hát, hogy lenn, délen legalább húsz ryuku hajóroncs sorakozik a tengerparton! Most nem sikerült elérniük bennünket, de ne higgyétek, hogy ez így marad! Nem fogják feladni hódító terveiket! Erdauinon, a Csatorna túloldalán, már megvetették lábukat. Csak idő kérdése, hogy mikor törnek be otthonainkba, mikor dúlják fel városainkat, mikor becstelenítik meg asszonyainkat, és ölik halomra gyermekeinket. Harcolnunk kell, mielőtt túl késő nem lesz!
A szónoklatot döbbent csend fogadta, aztán valahonnan hátulról egy kiáltás hangot adott a kételyeinek.
- És mit tehetünk mi, páran egy ilyen hatalmas hadsereg ellen, mondd?
- Nem sokat. Csak annyit, hogy vérünket áldozzuk a földjeink védelmében, és ezzel felhívjuk a figyelmet a veszélyre. Hogy az Uralkodó végre feltekintsen lesütött szemeivel, hogy végre nyitott fülekkel hallgassa meg a jelentéseket, és hogy cselekedjék végre!
- És mennyit fizetsz, ha veled tartunk? - tudakolta egy másik hang.
- A hadjárat, amit véghezviszünk, egyetlen hónap lesz csupán. Erre a hónapra, minden egyes önkéntesnek kétszázötven aranydukátot számolok a markába. Ha pedig hőssé lesz a katonám, a pénzt a családja kapja meg! - az összeg elhangzása felbolydulást és izgalmat okozott. Ennyi pénzt egy napszámos öt egész év alatt sem keresett meg!
- De én nem tudok harcolni!
- Sajnálom, barátom! Kiképzésre most nincs idő. Viszont itt vagytok ti, kik ha innen hazatértek, elviszitek a hírt: válogatás nélkül, minden fegyverest felfogad most Bohmer Kair, Raia felszentelt lovagja, a yaurri hadsereg új, önkéntes seregének parancsnoka!
A tömeg morgolódott, és oszlani kezdett. Hamarosan mind szétszéledtek, csupán négyen maradtak a sátor közelében, s ők egymást vizslatva sorra közelebb léptek. Egy mogorva, öreg törpe férfi, foltozott málhával a vállán; egy nyúlánk, sebhelyes arcú, sötét elf nő; egy árnymanó suhanc, ravaszkás rókavigyorral a képén; és egy kövér kobudera koldus. Bohmer felhajította a függönyt a sátor tetejére. Bent előtűnt a roskatag asztal, rajta a mécses, egy hevenyészett fegyverállvány, egy dísztelen lovagláda, és a rajta gubbasztó, macska méretű őrsárkány.
- Rajta, önkéntesek, csak rajta. Egyesével, ha lehet kérnem... - sóhajtotta, és előrement. Lassan, de biztosan kezdett ráébredni tervének őrültségére.

***

A harsogva lobogó tűz még fél óra múltán sem hagyott alább, és a kalandor kezdte elveszíteni türelmét. Itt-ott már a közeli bozótos is lángra kapott, ezért Gáldor úgy döntött, megfékezi a lángokat. A levegő még tíz méteres távolból is perzselte a bőrét, egy röpke fohászával megidézte hát istene hatalmát. A fény és jóság papjaiban közönséges tűz nem tehet kárt, ezt mindenki tudja. A varázslat - egyszerű védőburok - egy alig látható, halványkék gömb volt, ami nem korlátozta sem a mozgását, sem a látását, és szerencsére nem csak a hőt zárta ki magából, de a füstöt is.
A lovag begyalogolt a feje fölé tornyosuló lángok közé, és elemi jeget idézett a legnagyobbnak látszó tűzfészkekre. A jégcsóvát persze nem kifejezetten erre a célra fejlesztették ki az Ezüstmágusok, de azért tűzoltásra is használhatónak bizonyult.
A tábort elszenesedett, groteszk pózokba merevedett tetemek borították. A talpig égett viskók magukba roskadtak, így minden értékes elveszett a tűzben, már ha voltak itt egyáltalán értékek... a látógömbön kívül, természetesen.
A varkaudar kardtáncost, bizony, keményfából faragták. Mikor Gáldor megpróbálta elvonszolni a vérveszteségtől kába, félig már halott testét a lángoló töviskerítéstől, amaz utolsó erejével inkább a tűzbe hemperedett, semhogy a kalandozó segíthessen rajta. Raia lovagja, bárhogy gyűlölte is ezeket a gonosz teremtményeket, fejet hajtott az elszántsága előtt.
A főnök kunyhója csak alig-alig volt nagyobb a többinél. A meglepetést az okozta, ami odafentről nem látszódott. A belsejében még két szintet mélyítettek a föld alá. Mikor Gáldor szétrugdosta az üszkös romokat, egy vas csapóajtót talált. A fémlap vörösen izzott, de a kalandozó tenyerét a mágia megóvta a hőtől. Nehéz volt, és a varkaudar ujjakra méretezett lyukakon nem esett jó fogás. Csak második próbálkozásra tudta megemelni a fedőlapot. Ahogy a verem szája feltárult, sűrű, fekete füst bodorodott fel belőle. A lovag semmit nem látott, a roskatag létra legtetején kívül.
- Fény! - kiáltotta. A varázslat, Raia legelemibb hatalomszava, a homályba mart. Gáldor arra számított, hogy füstbe fulladt holtakat talál majd odalenn, ehelyett három lesben álló, fiatal varkaudar harcos takargatta elvakított szemeit. A naplovag gyorsan döntött. A szűk helyen mithril kardjának félelmes hatékonyságát nem tudta volna kihasználni, ezért inkább pengepajzsát kapta le a hátáról, az élesre fent peremű fémkorong ugyanis remek belharcos fegyver.
A kalandozó nem bajlódott a létrával. Leugrott. A testőrök nem voltak túl tapasztalt harcosok, nem tudták kihasználni számbeli fölényüket, és inkább akadályozták, semmint támogatták volna egymást. Kurta lándzsáik szúrása rendre célt tévesztett.
A földet érő lovag megpördült a sarkán, és vízszintesen körbe hasítva, leguggolt. Bár így a testőrök fegyverei fejmagasságban fenyegették, a követhetetlen mozdulat meglepetése ellensúlyozta e veszélyt.
A vágások nem sikerültek túl mélyre, arra azonban pont elegendőek voltak, hogy még inkább összezavarják a szörnyeket. Gáldor elrugaszkodott, és minden erejét beleadva a támadásba, hátrataszította az egyik varkaudart. A pajzs hordszíját baljával is megtámasztotta, és belefeküdt a vágásba. A pajzs tenyérnyi mélyen hasított ellenfele hasába, és valósággal kettévágta azt. A test fekete vért okádott a dombordíszes fegyver ragyogó fehér felületére.
A lovag kiszolgáltatott helyzetbe került, és a másik két testőr annyira azért nem volt tapasztalat híján, hogy ezt a lehetőséget kihagyja. Nem véletlen azonban, hogy a kalandozók Ghalla-szerte úgy kedvelik a dalebgad kristályvértet. A kiváló minőségű páncél mindkét szúrást felfogta, és anyaga kitartott. Ismétlésre pedig nem maradt idő.
Gáldor felüvöltött, ahogy elkapta a harci láz. Kirántotta fegyverét a varkaudar testéből, és meg sem fordulva hátralódult. Hördülés, és reccsenés bizonyította, hogy testével sikerült a harcost a falhoz szorítania. A lándzsa ilyen helyzetben használhatatlan, így a szorításban vergődő szörny legfeljebb csak harapással próbálkozhatott. A harmadik varkaudar mindkét mancsával, keményen rámarkolt fegyverére, és lyukat keresve a kalandozó védekezésén, vadul döfkölődött feléje. A naplovag pajzsával és alkarvédőjével könnyedén hárított, miközben minden egyes mozdulat végén újra és újra nekiugrott a háta mögé szorított ellenfelének.
- Tisztulj, gonosz! - kiáltotta aztán, mikor érezte, hogy a harcos egy minden eddiginél hangosabb reccsenés után a földre csúszik mögötte. A tisztítótűz beborította a talpon maradt szörnyet. Belemert rongyaiba és a bőrébe. Amaz a fegyverét eldobva, visítozva csapkodta magát a falhoz. Kétségbeesetten próbálta eloltani a lángokat, és forgolódása közben a létra mögé került.
A lovag utána lépett. Villámgyorsan előrenyúlt baljával, és elkapta a szörny tarkóját, aztán megrántotta azt. A lángok ártalmatlanul nyaldosták kesztyűs kezét, ő pedig erősen tartotta a varkaudart. Áthúzta a fejét a létrafokok között. A szörny üvöltött, és megpróbált szabadulni, ami idővel talán sikerült is volna neki, de Gáldor nem hagyott neki esélyt. A pajzsot maga elé rántotta, suhintott egyet, és a borotvaél elmetszette a szörny torkát. Az üvöltés elhaló gurgulázásba fulladt.
A kalandozó bosszúsan emelte meg mágusköpenye sarkát. Két lándzsahegy találata, két szakított seb a drága szöveten.
- Megint vihetem foltoztatni... - morgolódott, és körbetekintett az aprócska helyiségben.
A girbegurba fatörzsből ácsolt létrán kívül csak egy falba vájt, egyszerű polc volt minden berendezési tárgy. A polcon agyagedények, és hasznavehetetlen lomok sorakoztak. Ahogy a lovag körbejárt, a padló döngött egy helyen, s ő újabb csapóajtót talált. Por borította, és semmivel sem volt könnyebb kinyitni, mint az előzőt.
Az alsóbb veremnek egyáltalán nem lehetett szellőzése, mert olyan bűz csapott ki belőle, hogy Gáldor hátrahőkölt. Óvatos volt. Elővonta széles pengéjét, a pajzsot pedig átvette balkézre. Csak lassan, fokról-fokra lépkedve indult lefelé a földbe vágott lépcsőn. Előre kiáltott.
- Hé, te ott lenn! Tudom, hogy ott vagy, hiába bujkálsz. Készülj, mert hamarost aljas istened elé küldelek... - A lépcső felénél járt, mikor leguggolt. Így az alagút teteje alatt pont beláthatta a terepet. Mivel az odafentről leszivárgó, gyengécske világosság már nem sok mindent mutatott neki, ezért tündérfényt idézett a kézfejére. Még így is csak pár lépésig látott.
- Bujj elő, te ragyásfejű, bamba jószág! - szólította meg újra a hírnököt, de nem érkezett válasz. Saját hangja alapján a folyosót legalább tíz lépes hosszúnak becsülte. Gondolatban épp odáig jutott, hogy most milyen kiváló célpontot is nyújthat a sötétben kuporgó íjásznak, mikor meghallotta a szisszenést. Csak az évtizedes rutin mentette meg. Csonthegyű vesszők koppantak a pajzson és sisakján, két másik pedig a földbe fúródott. A lovag gyorsan kioltotta a varázsfényt, és oldalra vetődött. Nem sok lehetősége maradt. Varázsereje alaposan megcsappant, így semmilyen pusztító csapást nem tudott már maga elé küldeni, legfeljebb csak apróbb trükkökre, ha futotta. Azt sem tudhatta, hogy milyen csapdák rejtőznek előtte, ezért nem kockáztatta meg, hogy vakon berontson a sötétségbe.
- Tudom, hogy érted, amit mondok. Ha idegurítod a látógömböt, elmegyek, és meghagyom az életed!
- Én nem bíz meg tebenne - hallatszott a mélyből. Kiforrott, öblös hang volt, és csak úgy csöpögött a gyűlölettől.
Gáldor elvigyorodott. Innentől megnyerte a játszmát, ezt jól tudta, már csak azt kellett elkerülnie, hogy túl nagyot hibázzon.
- Nem megyek el a gömb nélkül. Akár ideadod, akár elveszem, nekem mindegy. Odafenn nincs már senki. Mindenkit megöltem, csak te maradtál, hírnök. Hátasod is itt hagyott... mégis mire számítasz? Szavamat adom, hogy nem megyek le, ha idegurítod a gömböt.
- Egy ember szava... - jól hallatszott, ahogyan a földre köpött.
- Rendben. Akkor rád gyújtom ezt a görénylukat, és a hullád szenes karmai közül veszem el, ami nekem kell.
Csend. Hosszú csend következett. Aztán egy gyenge nesz. Valami koppant odalent. A naplovag óvatosan mozdult, és megszerezte a gömböt.
- Okos döntés volt, hírnök. Én most elmegyek, te pedig elviheted a hírt a tiéidnek, hogy Raia lovagja járt a táborotokban. A tisztítótűz purgáló ereje, ím kitakarította bűzhödt fészketeket, miáltal a jóság, és a fény ismét győzedelmeskedett a gonoszság és a sötét felett. Persze, ha ez így neked túl bonyolult, mondd el egyszerűen azt, hogy Gáldor jött, és eltaposta a fajtádat.