Versenyfutás I.

Köszöntő
avagy pár szó a Legelső Olvasókhoz

Amit most készülök ide, erre az oldalra írni, az nem része a történetnek. Néhány előzetes gondolat csupán, amit kedvcsinálónak és egyben magyarázatnak is szántam. Mint a háziasszony, aki már előre szabadkozik, ha tudja, kicsit megégett a csirke…

A történet alapját egy nagyon érdekes ereklye, a Teremtő Koronája alkotja, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy a tárgy neve már az első pillanatban adott volt. A történet több "szinten" is értelmezhető.

A legsekélyebb szinten nem más, mint egy szokásos "mentsük meg a világot, mert egyébként haj, de mi lesz!" - típusú sztori. Igyekeztem a teljesen laikusok számára is megvilágítani alapvető dolgokat, hogy a bevezetett, és később felhasznált kifejezések a számukra is érthetőek legyenek.

Második szinten a történet azoknak szól, akik hallottak már a TF-ről, netán játszottak is ebben a világban. Számukra nem idegen a fantasy tudományoskodó hangvétele, a szörnyek, a varázslatok elnevezése, és tudják, hol keressék a térképen Alanort, meg a többi helyszínt.

A történet elsősorban persze mégis a Túlélők Földje játékosainak készült, az ő szájuk íze szerint, az ő stílusukban. Sorait telis-tele tűzdeltem utalásokkal, amit igazán csak ők értenek majd, és amit a legnagyobb erényének tartok, hogy minden a legapróbb részletig megfelel a játék szabályainak, és a már meglévő "építőkockáknak". Nem tartottam tisztemnek megváltoztatni a tárgyak, szörnyek színét, formáját, méretét az enciklopédiákhoz képest, s még az általam említett varázslatok működését is modellezni lehet a játékban. Ha valaki veszi a fáradságot, könnyen megtalálhatja Ghalla térképén a felvázolt helyeket, mert a folyók, hegyek, és még az erdők is pontosan ott vannak, ahová megálmodtam őket. A fejezetek címei, és az istenenkénti tagolás hozzásegíti az olvasót a főhősök azonosításához, és pontosan azokat az alapköveket hangsúlyoztam ki, amelyek alapján mi, TF-esek mind megismerjük egymás karaktereit.

A regény főhősei kivétel nélkül létező karakterek, valódi játékosokkal a háttérben, tényleges varázslat- és tárgylistákkal, úgy, ahogyan a játékban is találkozhatunk velük.

A történetszövésbe korlátozott mértékben ugyan, de a játékosok is beleszólhattak, meghatározva karakterük múltját, érzelmeit, egymáshoz való viszonyukat, és indíttatásaikat. Talán ettől olyan valóságszagú az egész, bár ebben biztos elfogult vagyok.

Végezetül el szeretném mondani, hogy ez egy kézirat, és nem kész regény, hibákkal, következetlenségekkel, de hiszen majd meglátjátok…

Remélem, mindenki szórakoztatónak találja majd ezt a furcsa versenyfutást, egy létező világ, a Fúlélők Földje világának alternatív jövőjében…



Nagykőrös, 2004. november 26.
Jancsár János as trollkien, a "majdnem író"





Versenyfutás






A Túlélők Földjén játszódó regény










"Mindannyian az istenek kezében vagyunk!"

Beren Peredhil












Prológus

Déli tenger, Haükeydo szigete

A végtelen tenger fodros hullámai a hófehér homokot nyaldosták a hajnali csendben. A víz enyhén sós illatával megfűszerezte a tájat, melyet a béke és a harmónia birtokolt. Bár a parton nem tornyozódtak deszkaládák, és nem üvöltöztek egymással matrózok, nem marakodtak éhes kutyák oszló haltetemen, és nehézvértben feszítő, büszke városőrség sem csattog erre, ahogy a civilizált világok kikötőiben szokás, mégis igazi kikötő volt ez az aprócska öböl is. Csendes és mozdulatlan szelete a partnak. Apró csónakok sorakoztak ölében, szép rendben, egymás mellé kötve, s a tengerről érkező langy szél szárogatta a póznákra aggatott hálókat.
Mindössze egyetlen hajó, egy kis halászbárka ringatózott a vízen. Az ácsolt móló mellé horgonyozták. Alakja, kötélzete és árbóca is felettébb szokatlan volt. Szokatlan, egy ghallai értő szemének, de ezt a szigetet, és vele együtt e bájos partocskát sem látta még senki, ki Ghallán született. Pedig legfeljebb ötszáz tengeri mérföldre, ha lehetett e kis világ a tűz perzselte, vén kontinenstől, nem messzebb. Eddig mégsem vetődött erre felfedező, és ez nem csupán a véletlen szeszélye folytán alakult így.
A part mentén néhány halászbódé gubbasztott. Egy kis teret fogtak közre, ahonnét keskeny ösvény futott a hegynek felfelé. A házak sorfala mögött húzódó sűrű erdő úgy terült rá a lankás hegyoldalra, mint egy vattaszerű, zöld takaró. Mikor az éledő fény meglegyintette a házikókat, az itt is, ott is éledező baromfiudvar népe, és az erdő riogva ébredő vadjai együtt köszöntötték a hajnali napsugarat. Hamarosan mozgolódni kezdtek a helybéliek is. Álmos arcú nők, idős férfiak és kócos gyermekek bújtak elő nádfedeles otthonaikból. Halkan szólaltak meg, fura, hadaró nyelven, és nem beszélgettek hosszan, csak üdvözölték egymást. Mindenkin látszott a feszültség, ahogy a terecskén összegyűltek, és a legnagyobb ház ajtaja felé fordulva a földre telepedtek. Lehettek vagy háromtucatnyian.
Nem tartoztak egyetlen ghallai fajhoz sem. Testalkatuk zömök volt, mint a törpéké, és magasságuk sem volt sokkalta nagyobb azokénál. A végtagjaik, és az arcuk viszont keskeny volt, akárcsak az elfeké. Nap barnította bőrük arról árulkodott, hogy idejük javarészét a szabadban töltik, ruganyos izomzatuk pedig arról, hogy kétkezi munkával kell megteremteniük, ami az élethez szükséges. Ruhát a nők is épp csak annyit viseltek, hogy szemérmüket eltakarja, és a fiatalabbak még keblüket sem fedték el. Ők hosszú, fekete hajukat varkocsba, vagy apró, erős fonatokba szorították. Tetoválások díszlettek minden felnőtt testén, és a gyerekek is alaposan fel voltak ékszerezve. Közülük még a kisebbek sem szaladgáltak, és fegyelmezni sem kellett őket. Csendben várták, hogy történjék valami, mintha ők is tudnák, hogy életük legfontosabb perceit élik át éppen.
Az ajtó feltárult, és egy idős férfi lépett elő. Energikus mozgása meghazudtolta életkorát. Nem szorult rá a mögötte érkező férfiak segítségére. Büszkén, emelt fővel állt meg népe előtt. Széles, láncszemekből készült nyakéket viselt és taréjszerű, arany fejdíszt. Csuklóin és bokáján aranyperecek villogtak. Megvárta, míg a férfiak mind elősorjáznak a házból, és mellette kétoldalt, félkörben elhelyezkednek. Csak ezt követően szólalt meg.
- Őrzők! Eljött a nap, amitől már rég rettegtünk. A jóslatok, íme, igaznak bizonyultak! Mit atyáinknak, s az ő atyáiknak megadatott elkerülni, azzal nekünk most szembe kell néznünk, mert a Hírnök szava parancs. Kevesen vagyunk, ezt ti is tudjátok, testvéreim. Sokkal kevesebben, mint voltunk egykoron, és talán túl kevesen ahhoz, hogy küldetésünknek, ma, eleget tegyünk.
A férfiak, köztük kilenc fiatal fegyveres, rezzenetlen arccal néztek maguk elé. Nem fordították tekintetük a könnyező asszonyok, és gyermekek irányába. Az idősebbek szemében megtört beletörődés, az ifjakéban harcias düh csillogott. Ők bőszen markolászták fekete fémből kovácsolt, fanyelű harci csákányaikat, mintha csak abból próbálnának erőt s bátorságot meríteni. Az agg Őrző folytatta beszédét:
- Ő tudta, hogy elő ez a nap és felkészített bennünket. Mi pedig felkészültünk szívünkben és lelkünkben a harcra. Mert harcot kell vívnunk Ő érte, a Hit és a Parancsolat szerint, még ma. Ezért, amint rátok, és a vénekre hagyom a falu őrzését, mi útra kelünk. Mire az árnyékok megrövidülnek, a Szentélyhez kell érnünk, hogy csatlakozzunk testvéreinkhez. Minden harcosra szükség lesz. Minden fegyvert bíró kézre.
Ekkor egy fiatal lány felugrott ültéből.
- Én is el tudok hajítani egy lándzsát, és a csatacsákányt is forgatom, ha kell! Miért nem mehetünk mi is? Miért kárhoztatsz minket szorongó bizonytalanságra, és szakítasz el párjainktól!? Ha harcolni kell, harcoljunk az oldalukon! - kiáltása nyomán még három nő pattant fel, és csatlakozott hozzá. Az idős férfi, felemelve kezét, nyugalomra intette őket.
- Reona, ismered a Parancsolatot. A férfi harcol, a nő remél. Ha mind odaveszünk, akkor neked és a többi, fegyvert bíró asszonynak kell majd védelmeznie a falut. Nektek kell felnevelnetek fiainkat, hogy egykoron majd ők állhassanak a helyünkre.
- De… - lépett közelebb a lány.
- Nem vitázom! Amint elmentünk, nekifogtok, hogy a rejtekhelyekre hordjátok az élelmet és a jószágokat. Mire a gourry elrikoltja magát, senki nem maradhat a faluban. Most pedig munkára, nincs időnk a búcsúzkodni! Fel kell szerelnünk a Halvadászt mindazzal, amire a csatában csak szükségünk lehet.

Mindenkinek meg volt a pontos helye és feladata a hajón. Olajozottan, jól összeszokottan tették a dolgukat, mintha nem is halászok, hanem valódi, harcedzett katonák lennének. Talán valóban azok is voltak. Csupasz, tetovált testükre bronz páncéldarabokat szíjaztak. Bozontos hajukat, és arcuk felső részét rémítő maszk-sisakok takarták. A derekukra fegyverövet kötöttek, s a hüvelyek hosszú, egyenes pengéjű kést rejtettek.
A Halvadász oldalán, mit a nap, mint nap bevont halászháló már fényesre csiszolt, most egymáshoz csatolt, kerek pajzsok sorakoztak. Közöttük két oldalt egy-egy hatalmas, szigonyvető számszeríj meredezett. Az árbóc tövében, az öblös haltartó vedreket fegyverállványra cserélték, amin kurta vetőlándzsák, hosszú csáklyák, csatacsákányok, gyönyörűen faragott íjak és sastollas vesszők csokrai várták, hogy elérkezzék az idejük.
A hajó orrában egy furcsa állvány állt. A vörös pikkelyes, tátott szájú bronzsárkány testében egy óriási bőrtartály bújt meg. A sárkány széttárva szárnyait, megmutatta a sokhordónyi méretű tömlőt, mit csordultig töltöttek valami folyadékkal. A pántjukon forduló, súlyos fémszárnyakat egy-egy vékony kötél tartotta ki vízszintesen.
Mikor a Halvadász eltávolodott a kikötőtől és szélirányba fordult, láthatóvá vált az erőre kapó, trapéz alakú vitorla közepén vöröslő, ősi jel. Egy saját farkába harapó sárkány! Az Őrzők hadihajója harcra készen siklott a vízen.
A látványt a harcosok megszokták már, de a sziget ettől még egy óceán-kékben fürdő csodás, csiszolt smaragd maradt. Körös-körül nem volt más, csak a végtelen víz, és nehéz lett volna megmondani, vajon hol ér véget a lenn, és hol kezdődik az égbolt.
A kormányrudat markoló, idős férfi szilárdan megvetette a lábát a hajó hátulsó traktusában. Bár ez valamelyest magasabban helyezkedett el, mint a fedélzet nagyobbik fele, mégis botorság lett volna tatnak nevezni, mivel semmi más hasonlóságot nem mutatott a modern gályák bástyaszerű hátrészével. Csak egy kis emelvény állt itt, amihez a kormányt rögzíthették.
Ahogy lassacskán előtűnt a sziget eleddig takarásban lévő oldala, az Őrzők szívét fokozatosan szorította össze a fájdalom. Elkéstek! A harc már javában tartott.
Az ellenséges hadihajó karcsú volt és hatalmas. Csak úgy árasztotta magából a fenyegetést! Három árbóca és húsznál is több vitorlája hihetetlen mozgékonyságot sejtetett. Szerencsére túl mély merülése volt ahhoz, hogy a veszélyes zátonyoktól taglalt Nagykikötőbe befuthasson. Így ismeretlen urai a nyílt vízen tudták csak lehorgonyozni. A távolság azonban, úgy tűnt, nem bizonyult elegendő védőerőnek. Fedélzetéről, időről-időre lángoló golyóbisok indultak vészterhes útjukra, majd odafönn, a Magaslaton becsapódva lángba borították a Felsővárost.
Az Őrzők fogukat csikorgatták tehetetlenségükben. A fővárost a szemük láttára vette ostrom alá valami idegen hatalom, s ők nem tudtak közbeavatkozni! A kikötő fehérmárvány lépcsősora vértől vöröslött. Az Őrzők szakaszai közelharcban ütköztek meg a csajkáikból partra lépő, sötétruhás idegenekkel. Egy-egy bronz mellvért itt is, ott is felcsillant ugyan a kavarodásban, ám az ellenség fölénye nyilvánvaló volt! A fekete hajó irányából a part felé kúszó újabb és újabb csónakok mellett, még három hatalmas, mozgó szobor is lépdelt a mellükig érő vízben!
- A hajót támadjuk meg! - kiáltotta a bárka kapitánya, és irányba állította a hajót. Tekintetével a távolt fürkészte. Az övékhez hasonló, többi halászbárkát kereste, de csalatkoznia kellett. A kikötő vízén lángoló roncsok, és a halcsontvázakként felmeredő árbóc-csonkok arról meséltek, hogy a sziget teljes flottája elpusztult immár.
Talán a parton vívott, megnyertnek látszó csata látványa foglalta le az ellenséget, talán csak az őrszemek voltak figyelmetlenek, de a bárka, és némán vicsorgó harcosai észrevétlenül közeledhettek az óriási tengerjáróhoz. Az idegenek túl későn eszméltek. Mire elhangzott a figyelmeztető rikoltás, az Őrzők utolsó hajója már lőtávolba ért, és harcosaik sorra kilőtték vesszeiket. A lángoló hegyű nyílvesszők, úgy dongtak keresztül a két hajót elválasztó távolságon, mint egy-egy mérges darázs. Belemartak a vásznakba, és kilenc piciny lángocskával jelölték meg a vízi-gigász vitorláit. A válasz nem sokat váratott magára. A fedélzet, az árbóc és mellvéd fájába fekete vesszők koppantak.
- Pusztuljatok!!! - üvöltötte a falu vezetője, és intésére éles kés csapta el a köteleket. Bár az ellenség karavellája olyan magas volt, hogy tán csak az árbócuk végéről tudtak volna a fedélzetére lépni, mégis sebet ejtettek óriástestén. A sárkány összecsukta mázsás szárnyait! A fémbe öntött bestiafej a fekete hajóra okádta tömlője tartalmát! A folyadék javarészt a hajótestre folyt, ám elegendő mennyiség spriccelt a fedélzetre ahhoz, hogy a pislogó lángocskák fellobbanjanak. Eközben a pöttöm kis hajó a nálánál legalább ötször nagyobb testvére mellé csúszott.
Őrült üvöltözés, sikítozás kezdődött odafenn, és sötét füst szállt felfelé. Az égő fa ropogása pillanatok alatt minden más zajt elnyomott. Az Őrzők diadalmasan vigyorogtak egymásra, de azért keményen markolták íjaikat, és csákányaikat. Tudták, hogy a halálba indulnak, de nem éreztek félelmet.
A vitorlás fedélzetén mindenki a tüzet oltotta, mert a lángok már-már fejmagasságig értek. Próbálkozásaik azonban nem jártak sikerrel. Az ismeretlen lötty tüzét a víz nem oltotta el! Ekkor egy vörös köpönyeges alak bújt elő a tatfedélzet átjárójából. Arcán fehér csontmaszkot, nyakában vastag láncon lógó medálokat, amuletteket viselt. A jobb kezében tartott, két ember magas varázsbottal nagyot koppintott, s a pánikot mintha csak elvágták volna! Elvakkantotta magát, és bal kezével lassan, egy vízszintes félkört írt a levegőbe. A mana szövete megvonaglott, mikor az erőteljes varázslat energiát csapolt le belőle. Amerre a titokzatos mágus csak fordult, a lángok alábbhagytak, majd kihunytak, és mindenre fehér dér telepedett. Pár szemhunyásnyi idő múltán a tűz mindenütt kialudt. A mágus újabb két szót kiáltott, és méltósága teljes tudatában visszatért szállására. A katonák többsége menten az alsófedélzetre szaladt. Felnyitogatták a lövésznyílásokat, és a szemtelen támadót keresték. De a Halvadász addigra már körbehajózta őket, és átért a kikötő felé eső oldalra.
A karavell oldalfalát megnyitották a támadók. A legalább hat lépés széles, vasalt deszkafalat erős láncok tartották vízszintesen. Csak olyan magasan feküdt, hogy a katonák, mint egy pallóról, csajkáikba ugrálhassanak róla. Egy maréknyi kardokkal, buzogányokkal felfegyverkezett, fekete uniformisú harcos épp rajta állt. Kíváncsian nyújtogatták nyakukat a felső fedélzet irányába. Csónakjuk, amit félig már leeresztettek, himbálódzva, lassan közeledett a víztükörhöz. Ekkor tűnt elő a Halvadász az orrot megkerülve. Az Őrzők nem vártak utasításra, hanem villámgyorsan a katonákra lőtték vesszeiket. Egy idegen a torkához kapott, és gurgulázó hangot hallatva a vízbe hanyatlott, két másik társa pedig összerogyott, ahogy a combján, és az oldalán találat érte őket, ám az első meglepetés mégsem szült páni félelmet. A katonák feleszméltek, és visszahátráltak a hajótestbe. Kiáltozásukra mozgolódás támadt odabenn, és máris íjászok bukkantak elő a sötétségből.
Hat bronzvértes Őrző ugrott át a furcsa hídra, mihelyst a bárka a mellé siklott. Az idegenek felüvöltve rontottak elő rejtekükből, és pár szemhunyás múlva veszett kavarodás kezdődött a talpalatnyi helyen. A dárdavető felszisszent, és lövedéke célba ért! Egy páncélos holtan zuhant hátra. A közelről kilőtt dárda méterekkel taszította hátrébb, így a mögötte érkezőket is magával sodorta. A csákányok és kések a hosszúpengéjű kardok méltó ellenfelének bizonyultak, ám az idegenek hamar fölényt kovácsoltak a túlerőből. Az íjászok mindkét oldalon tanácstalanul szorongatták fegyverüket, a test-test elleni küzdelemben képtelenség volt jól kivehető célpontot választani. Hiába hanyatlott a vízbe újabb és újabb, a benti homályból vaksin előlépő katona, mindig újabb állt a helyére, és az Őrzők is alaposan megfogyatkoztak.
Már csak hárman állták a sarat, s ők is több sebből véreztek, mikor a Halvadász váratlanul, recsegve-ropogva megingott.
- Vissza! - üvöltötte el magát a kapitány, és elkormányozta volna hajóját a palló mellől, ám az meg sem mozdult. Az óriási karavell árnyékában szinte állt a levegő! Újabb és újabb ütés érte az oldalát, és a bárka veszélyesen megdőlt. Az Őrzők meghátráltak, de már csak ketten tudtak visszaugrani a fedélzetre. Harmadik társuk, látva, hogy nincs más kiút, tomboló berzerkerként vetette magát az idegenek közé. Csapásaival szétszórta, megzavarta a nekivadult egyenruhásokat, s a többieknek így ajándékozott perceket.
A vízben egy három-ember magas acélgólem állt, és két öklével felváltva ütött lyukakat a halálra sebzett hajó oldalába! Fejéről és testéről lepattogtak a nyílvesszők, és elvásott rajta a csákány, hiába záporoztak rá számolatlanul az ütések. Vicsorgóra mintázott, mozdulatlan szörnyábrázatát vörös és fekete festékkel tették még félelmetesebbé az alkotói. Fénytelen szemei, közönnyel figyelték, ahogy túlonnan fekete ruhás íjászok sorakoznak fel a sebesen rendeződő pajzsfal mögé, és íjaikkal célba veszik a süllyedő Halvadász csapdába esett legénységét.

A főpap mérhetetlenül szomorú volt. A Koronaőrök, és a saját testőrsége kivételével gyakorlatilag a sziget egész hadserege megsemmisült már a támadás első két órájában. Az idegenek mágiája ellenében csupán elszántságukat, önfeláldozásukat és kezdeti túlerejüket tudták felmutatni, ami azonban nem sokat számított. Kezdetleges, saját maguk kovácsolta fegyvereiket hiába forgatták mesterien az Őrzők, az ismeretlen faj katonái mágiával töltött vért-darabokat viseltek, és testüket erőpajzs óvta. Némelyikük fegyveréből varázsnyalábok csaptak elő, mások pedig képesek voltak kisebb szikrákat, lángnyelveket idézni csata közben is, ha némi mozgásterük és alkalmuk nyílt rá. A gólemek teljességgel sebezhetetlennek bizonyultak, és a két, testőrök gyűrűjében mozgó, fehérmaszkos varázsló úgy osztotta a halált, mintha csak érett kalászt vágnának a mezőn.
A fekete hajó olyan távol volt, hogy katapultjaikkal nem érték el, míg amaz gyújtóbombákat, és varázslövedékeket lődözött a városra. Már csaknem minden épület lángokban állt. A Szentély zsúfolásig megtelt menekültekkel, és sebesültekkel. Nyöszörgés, jajszó hallatszott mindenfelől…
- Mindenki vonuljon vissza! - adta ki az utasítást a főpap. Elég halált látott. Mostanra megbizonyosodott róla, hogy ez a végzet napja. A jóslat igazra vált, és a sziget létezése óta most először, kudarcot vallottak. Nem voltak képesek megállítani az idegeneket. A futár azonnal indult. Gyorsan eltűnt a hatalmas teraszról levezető keskeny lépcsőn, s egy perc múlva már felharsant a visszavonulásra és halálig tartó védekezésre utasító, öblös hangú kürt.
Odalent a harc valóban egyoldalúvá vált. Míg az őslakosok fokozatosan felmorzsolódtak, és sorra elhulltak a fekete egyenruhás támadók pajzsfalán, addig amazok alig-alig szenvedtek veszteségeket. Nem is törődtek a talpon maradt, elkeseredett Őrzőkkel. A menekülőket nem üldözték, inkább oldal- és hátvédet hagytak hátra, akik feltartották a még harcolni képes szigetlakókat. A sereg derékhada eközben a Felsőváros felé nyomult.
- Nem maradt más választásom. Nem áldozhatok fel több harcost hiába - szólt oda a főpap a mögéje lépő testőrparancsnoknak, és fogcsikorgatva fordított hátat az alant közelgő veszedelemnek. Szemében ott csillogott a leélt majd’ kétszáz év minden tapasztalata, a fájdalom és a reménytelenség. Határozott léptekkel indult meg a szentély mélye felé. Katonai tanácsadója csatlakozott hozzá, és gyorsan átvágtak a főhajón. A főpap igyekezett kizárni magából az ideiglenes ispotállyá átrendezett templomban összegyűltek törődött és fájdalmas pillantásait, reménykedő kérdéseit. Mindenki tőle várta a segítséget, és a megoldást.
A Szentély legbelső végéből egy kupolával fedett, márványpadlós terem nyílt. Itt nem volt más berendezési tárgy, csak egy kis emelvény a középpontjában. A bejárat mellett kis csoportban bíborszín öltözékű papok várakoztak. Húszonketten voltak, fiatalok és idősebbek vegyesen. Egyikük sem tudta leplezni a belülről mardosó félelmét.
Az Ereklye nem volt elrejtve, és csupán egyetlen szakasz Koronaőr vigyázta. A katonák kettesével álltak a terem négy sarkában. Mikor a főpap a bejárathoz ért, papjai némán követték. Ő határozottan egyenest az emelvényhez lépett. Karnyújtásnyira volt a Koronától. Lehunyta szemét, és fejet hajtott. Próbálta elűzni tudatából a zavaró gondolatokat. Papjai eközben lassan, hangtalanul elfoglalták helyüket az emelvény körül.
- Teremtőm! Láthatod, Őrzőid, ím, kudarcot vallottak! Oly erő rontott ma ránk, amihez foghatóról nincsenek feljegyzéseink. Sem atyáink, sem az ő atyáik nem írtak le hasonló támadást krónikáikban. Tehetetlenek vagyunk. Saját erőnk nem elegendő az idegenek ellen. Ma, akaratod és Parancsolataid szerint, életünket áldozzuk a védelmedért, s hogy az áldozat ne légyen hiábavaló, kérlek, adj erőt nekünk! Segíts, hogy akaratod teljesíteni ma mégis képesek legyünk! - mondta a főpap, és hangja kiáltássá érősödött. Mindkét kezével, óvatosan megérintette a koronát.
Egyszerű ékszer volt, s mégis lélegzetelállító. Valamiféle ismeretlen fémből készülhetett. Feketének látszott, de mikor a főpap megmozdította, átváltozott. A kupola nyílásain ráömlő fénytől függően sorra megmutatta a színpaletta minden árnyalatát.
Tulajdonképpen nem is igazi korona volt, csak egy fémpánt. Sem drágakövek, sem vésetek, sem domborítások nem díszítették. Egy felesleges hivalkodástól mentes, fenséges kegytárgy.
A levegő megfagyni látszott, mikor a Teremtő Koronája lassan elemelkedett a talapzatától. A papok, mindannyian egyszerre kezdtek neki az ősi litánia idézésének. Hangjuk összemosódott, és monoton zsongássá lett. A főpap eközben óvatosan kopasz fejére illesztette a koronát. Bár az Őrzők közül még soha, senki sem cselekedte meg ezt, s így nem tudhatta, mi fog történni, a félelmei nem váltak valóra. Semmilyen rendkívüli dolgot nem érzett, csak a hideg fém érintését. Aztán hirtelen egy halvány kép villant szeme elé. Fekete ruhás, maszkos fegyveresek rúgtak be egy nádfonat-ajtót, és rögtön be is rontottak a meszelt falú házba. Sikítást hallott és jajveszékelést. Aztán egy másik kép villant, már élesebben. Látta, amint az egyik fém gólem épp agyontapos egy bronzvértes ifjút. A főpap arca összerándult a csontok roppanását hallva. De máris egy új kép jelent meg, aztán még egy, és egyre gyorsuló ütemben még számtalan. Az Őrzők főpapjának szíve összefacsarodott, s keze önkéntelenül ökölbe szorult a tehetetlenségtől. Egyszerre hallotta és látta, egyszerre érezte, ahogy egész népe sodródik a pusztulás szélére. Szeme láttára dőlt romba az Őrzők évezredek óta létező világa!
Mikor kinyitotta a szemét, azokon keresztül már nem egy idős halandó nézett szét a kupolateremben. A Teremtő haragja tombolt a tekintetében.

Fekete ruhás katonák rontottak be a Szentélybe. A Testőrség elit harcosai igyekeztek feltartóztatni őket, ám ez csak pillanatnyi haladékot jelentett. Összecsaptak, de az idegenek keresztülgázoltak rajtuk, és többségük röhögve, ordítozva nyomult beljebb. A szentély megtelt a védekezésre képtelen sebesültek kiáltozásával.
Ekkor egy vörös-fekete öltözetű, öreg férfi tűnt elő a terem túlsó végéből. Nem viselt páncélt, és nem volt fegyvere, mégis különös fenyegetés áradt felőle. Szeme helyén izzó fém parázslott! Az idegenek azonnal feléje fordultak, és mindannyian megdermedtek. Aztán az egyik katona, hirtelen ocsúdva a delejes bűvöletből, elkiáltotta magát és megiramodott. Gyorsan átvágott a termen, és keskeny pengéjével lesújtott a védtelen, lassan lépdelő főpapra. Kardja azonnal szilánkokra robbant, ő maga pedig métereket repült hátra. A falhoz kenődött, majd hörögve csúszott le a padlóra. A főpap ekkor megállt, és felemelte jobbját.
- Halál! - csak ennyit mondott. Tenyeréből egy csomó vékonyka, színpompás fénynyaláb indult vészterhes útjára, mint megannyi aprócska villám. Mindegyik célba vett egy-egy katonát, és elérve azokat, sisteregve beléjük csapódtak. Az éberebbek megpróbáltak kitérni, de a fénycsíkok követték mozgásukat. Mindez egyetlen pillanat alatt lezajlott, s a villámtalált katonák hangtalanul csuklottak össze.
A főpap meg sem torpant, úgy lépett át a holttestek felett és kivonult a kő mellvédű teraszra.
- Védelem! - kiáltotta, és az ég felé fordította az arcát. Mindkét karját felemelte, s úgy tartotta, mintha azt várná, hogy odafentről a karjai közé hulljon valami.
Az ég gyorsan elborult. Sötét felhők gyülekeztek rohanvást, s összetornyosultak a város felett. A levegő lehűlt, és nehéz párával telt meg. Aztán köd ereszkedett a hirtelen beállt félhomályra.
Az idegenek két mágusa eközben megtalálta a mana új fókuszát, az idős főpap személyében, s azonnal kántálni kezdtek. Varázslövedékek, tűzlabdák, jégtölcsérek, mérgező felhők törtek elő a semmiből, s a teraszt máris az elemek szaggatták, cibálták. Ám a köd mindent elnyelt. A főpap teste körül elenyészett a tűz, eloszlott a mérgező gáz. Alakjáról lepergett a jeges elemi víz. A mágusok a következő pillanatban pedig már az orrukig sem láttak. Teljessé vált a zűrzavar.
- Büntetés! - harsogta a főpap. Kinyújtott kezei ökölbe szorultak, és a Korona felizzott. A kupolateremben ekkor újabb három pap omlott a padlóra, a már ott fekvő, négy halott társa mellé. A talpon maradottak azonban rendíthetetlenül mormolták az idéző litániát. Tudták, hogy mindannyiuk életenergiájára szükség lesz a szertartás során, de a Teremtő papjai készek voltak meghalni.
Sokáig semmi nem történt, aztán hirtelen, egyszerre nagyon sok minden.
A holtak megmoccantak és rángatózva, bizonytalanul felemelkedtek. Tökéletes bizonyossággal indultak el a zavartan forgolódó, vaksin tántorgó idegenek felé. Őket nem zavarta a köd. Az élők torka után kutakodó holt kezek ellen nem lehetett védekezni. Az életre kelt holtak nem érezték a fájdalmat, s nem fogta őket a varázslat.
A sokfelé lángoló épületek közelében az eleven tűz szabadult el! Mintha értelemmel bírnának az embermagasra csapó tűzoszlopok, elszakadtak a forrásaiktól, és mind egy-egy lángoló harcos alakját öltötte. Lábuk formálódott s máris megtették első fenyegető lépeseiket a megfutamodó fekete ruhások felé. Aztán kezük nőtt, s azok a kezek lángpallosokat forgattak! Olyan kardok voltak ezek, melyek útjába hiába emeltek védekezőn pajzsot vagy fegyvert, mert mindenen áthatolva égették el az áldozataikat.
Azok a katonák sem jártak sokkal jobban, akik a városból menekülve a gondozott parkok egyikében kerestek menedéket. A fű, a bokrok, sőt a fák is önálló, gondolkodó lényként veselkedtek. A fűszálak hihetetlen sebességgel serkentek elő a földből, s béklyóként fonódtak a menekülők bokájára. A bokrok tövises ágaikkal csépelték a köztük járókat, s a fák is mind felszaggatták gyökereiket. Mintha csak lábak volnának, jártak rajtuk! Egyenként indultak a menekülök üldözésére, s ha beérték a ködben botladozókat, kíméletlenül agyonroppantották őket vaskos ágaik szorításával.
A házak közt futkosók lába alatt itt is, ott is hasadékok nyíltak, s mint méteres ragadozószájak, elnyelték a beléjük zuhanó katonákat, és gólemeket. A kiégett épületek rádőltek, a tetők rászakadtak a védelmükben bízó idegenekre. A szűk sikátorok falai rendre megmozdultak, s mint összezáródó zápfogak őrölték fel a betévedt katonákat.
A tenger felé menekülők sorsa is megpecsételődött. A csónakokat iszonyatos, tapadókorongos csápok rántották a mélybe, katonástul, mágusostul. A víz örvénylett, fortyogott, s ragadozó halak ezrei lepték el az úszással próbálkozókat.
A hajón maradt katonák mindent megpróbáltak, hogy életet leheljenek a hatalmas tengerjáróba. Az evezősor hatékony használatához azonban túl kevesen voltak, a vitorlák pedig petyhüdten lógtak. A fehérmaszkos varázsló fel s alá rohangált a fedélzeten, parancsokat osztogatott, mindhiába. Fejetlenség, és pánik lett úrrá az eddig vasfegyelemmel engedelmeskedő legénységen. Aztán a végzetük őket is elérte. A mágus minden tudását latba vetette de hatalma csekélynek bizonyult. A katonák sorra megtébolyodtak! Legtöbbjük a pezsgő, fortyogó vízbe vetette magát, ahol a ragadozók pillanatok alatt szétcincálták őket, mások saját fegyverüket fordították maguk ellen, megint mások egymásra rontottak, és felkoncolták társaikat. A varázsló mentális pajzsai még kitartottak, de érezte, hogy a nyomás egyre növekszik, és csak pillanatok kérdése, mikor lesz úrrá rajta is a többiek őrülete. Egy kis dobozkát vett elő gyorsan, és széthajtogatta azt. Lepedő méretű, szeszélyesen kanyargó, de mégis mértanian szabályos szélű, bonyolult alakzat lett belőle. A padlóra dobta, és azonnal rálépett. A következő szemvillanásban eltűnt, mintha ott sem lett volna, s vele együtt eltűnt a titokzatos szerkezet is!

Sötétedett, mire Reona, és a három másik harcosnő a fővárosba ért. A Felsőváros fölötti hegyoldalon álltak, s mozdulni sem tudtak. Kimerültek voltak az egész napos, megerőltető rohanástól, de nem a fáradtság bénította meg őket, hanem az a döbbenetes látvány, mi elébük tárult. A Főváros és a Nagykikötő romokban hevert! Csak üszkös, ledőlt házak, feldúlt otthonok látszottak… és halottak mindenfelé! Sok ezer halott az utcákon, a romok alatt, a parkokban, a tereken… Mindenütt!
A tengeren egy hatalmas, fekete hajó félig elsüllyedt roncsa látszott, s a kikötő vize vöröslött a beléömlött vértől.
- Teremtőm! - Reona csak ennyit tudott kinyögni, aztán futásnak eredt a városba vezető ösvényen lefelé, mit sem törődve fáradt izmai tiltakozásával.