| Csevegőszoba >> |
Szólj be itt:
|
[22:10] Ussuk_ki: Upsz, köszi, megint tanultam valamit! átok (#294). Ehh.
[20:17] Yoro: Esetleg átok hatása alatt állsz.
[19:25] Pjtor: mennyi EP-d hianyzott hasznalatkor?
[18:11] Ussuk_ki: Az mitől lehet, hogy a gyógykenőcs csak 40-50 ÉP-t gyógyít? Éhezéstől pl. lehet? thx
[17:37] Yoro: Igen.
[17:17] Senn: a mostani eventben a halálkúpos fürkészek is erősödnek?
[15:29] Ussuk_ki: @Salle: Köszi! Írok levelet vagy PM-t itt, lenne egy kérdésem még. V
[13:59] Salle: alap mxtu számít itt, nem a tárgyakkal növelt
[13:57] Salle: TNO 6-nál nem növelheti a tag a vezető aktuális MxTUja fölé a sajátját
[13:56] Salle: max 90 alapból , és annyi amennyi a taglétszám, a változással együtt nő/ csökken az is.
[12:26] Ussuk_ki: KT-vezető MxTU értékére van valami max.? Taglétszám függvényében pl? Thx
[09:13] Pakmara: nem ide sry :-D
[09:13] Pakmara: szent tölgy
[20:56] Ussuk_ki: @Kregon: Köszi!
[13:43] Kregon: nekem aznap mar volt hogy igen
| | | | Jelenleg bejelentkezve: | calen
1 felhasználó | | | | Regisztrált: | 1132 felhasználó
1465 karakter
Legutóbb: Pakmara | | | Stílus:
| | | | Top 100 >> |
Legtöbb bizonyítás a tudásbázisban: | | Felhasználó | # | | Koc | 155 | | Marcsa | 69 | | Givangel | 66 | | FlyXan | 57 | | Spunk | 56 | | Ababo | 54 | | Annak | 44 | | Zka | 43 | | Fear'A Wee | 29 | | cinty | 28 |
Tudásbázis toplista: | | Felhasználó | Tudás | | Marcsa | 98.9160% | | Annak | 98.0334% | | FlyXan | 96.2769% | | Yoro | 96.0499% | | Zka | 95.1130% | | skaven | 94.3511% | | Amanda | 93.4405% | | Balu | 92.5837% | | Koc | 92.5644% | | Spirit | 91.7473% |
|
Vissza a naplókhoz o A napló tartalomjegyzéke o Régebbi bejegyzés| [mcrain] Gondolataim |
2010-02-01 :: Vezetőváltás a S.I.A-ban
Hit
A város ablakszemeit szorosan lehunyva, mélyen aludt, csak a szuszogása derengett elő néhol, és minden lélegzetvétele a nyugalomról, és a békéről árulkodott. A fülledt némaság jobban nyomasztotta az Első Inkvizítort, mint eddig bármi életében. A gyomra összeszorult, és szíve hirtelen erőteljesebb ütemre kapcsolt. Vajon mi történhetett? Mintha a veszélyérzete okozta volna a változást, pedig a veszélynek nyoma sem volt. A borult, csillagtalan égbolt sűrű sötétséget lehelt az utcákra, és a feketeségbe csak az animált hátas patáinak csattogása hasított sebeket. Smy engedett ösztöneinek, és megrántotta a kantárt, az élőholt sullár pedig engedelmesen megtorpant. A csend fülledt volt, és nyomasztó. Csak itt-ott pislogott belé a távolban a mécsvilág.
– Vénségemre bolondulok meg – motyogta, és akaratlan mozdulattal az övtarsolyához nyúlt, ahol a nemrég szerzett relikvia lapult. Megtapogatta, és ettől valahogy megnyugodott.
A Bíborhold épp ezt a pillanatot választotta, hogy a felhők mögül előbújjon, és levicsorogjon a reá feltekintő kalandozóra. Smy felemelte a tekintetét, és köpenyének kámzsája hátrahullt. Az előbukkanó tejfölszőke üstöke láttán a legtöbb yaurr menyecske helyesnek mondta volna őt, persze az első pillantás nem mutatja meg lélek ébenfekete bugyrait…
A fáradhatatlan égi útitárs ezen az éjjen tán vörösebb volt még a frissen ontott vérnél is. A tudást, és a hitet sugározta a kalandozók városára, és Smy-nak elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy bizonyosságot szerezzen: a döntése helyes volt. Csettintett egyet a Thargodan szolgának, aki irdatlan terhével a vállán türelmesen állt mellette, és tovább indultak.
Az idegenek hárman voltak, és mindenre elszántak. Gyorsak és halálosak akartak lenni, de csupán szánalmas halálraítéltek lehettek, akik ráadásul saját magukat ítélték halálra. A sarok mögül ugrottak az Inkvizítor elé, és számszeríjat szegeztek a mellének. Smy azonban nem lepődött meg, ahhoz túlságosan lefoglalták gondolatai.
– Az erszényedet! – sziszegte egyikük, és nyílpuskájával sürgetően intett. – Gyorsan, különben meghalsz!
Smy előredőlt a nyeregben, hogy jobban szemügyre vehesse támadóit. „Suhancok, az ifjúkor derekán. Még nem is nőttek fel, és utcakölykökből máris haramiákká váltak…” – állapította meg, aztán ismét felnézett a véres holdra. Talán bátorításért, talán tanácsot várt? De a Bíborhold maga elé húzott egy vastag felhőpamacsot, mintha látni sem akarná, ami következni fog, és Smylie-tt szívében egy húr pattant el ekkor, örökre és visszavonhatatlanul. Nem érzett dühöt, nem érzett gyilokvágyat, nem érzett… egyáltalán semmit sem érzett. Bólintott egyet, mintegy saját kérdésére válaszul.
– Igen, jól döntöttem – mondta halkan.
– Mi van? – lépett közelebb az iménti suhanc. Ő lehetett a hangadó hármójuk közül. – Add már ide azt az erszényt! – ismételte meg, de a hangja megremegett, és inkább volt könyörgő, mint fenyegető. Talán megérezte, hogy most az egyszer mellényúltak, és olyanba kötöttek bele, akibe nem kellett volna.
Az Első Inkvizítor kihúzta magát, és megmutatta üres tenyerét. Nyugodtan ült, nem akarta a haramiákat elijeszteni. Hangja dallamos volt, és lágy, akár a vénséges kántoré a hálaadó mise bevezető zsoltárának első sorainál.
„…és a Titkok Tudója elmosolyodott.
– A halálomat kívánjátok most? – kérdé, és a
bírái mondák: – Igen. Bűnt követtél el,
s most bűnhődni fogsz.
– És bűnöm egy lenne a gyilkosság bűnével?
– Még súlyosabb is annál! Hited nem egy a miénkkel!
– Ha így, hát öljetek meg, gyilkosok, és álljatok
Holnap ti a bitó alatt helyettem!”
Az utcakölykök egymásra pislogtak. Zavarukban toporogni kezdtek, egyikük sem tudta, mit kellene tenniük. Végül egy hosszú perc után a vezérük ismét közelebb lépett.
– Mi ez a zagyvaság? Az erszényedet add, nem kell a szentbeszéd! Mi hitetlenek vagyunk. Egyik isten sem érdemli meg, hogy a talpát nyaljuk!
Az Első Inkvizítor mindeddig talán kegyelmet gyakorolt volna, hisz gondolatait kitöltötte a Titok, a Tudás, és a Bizonyosság, a lelkét pedig az Igazság fojtogatta. Amikor azonban ezek a szentségtörő szavak elhangzottak, Smy elméjét mintha seprűvel seperték volna tisztára, és Chara-din legfőbb inkvizítora újra önmaga volt. Háromszor kiáltotta az éjszakába istene nevét, és az ősi gonosz háromszor sújtott le, fültépő reccsenéssel szaggatva szét a csendet. Két lövedék találta mellén eközben, de a vértezet szelvényein egyik sem hatolt át. A földön fetrengő ifjakban még volt élet mikor a kalandor kilépett a kengyelből, és előhúzta inkvizítori korbácsát. Megvárta, míg mindhárman ismét tiszta öntudattal, a fájdalomtól remegve ismerik fel a közelgő halált, és csak ekkor szólította elő az árnyak közül a Halál, a Tűz és a Káosz angyalait, hogy azok néma tanúi legyenek a könyörtelen purgálásnak.
A szerencsétlenek halála lassú volt, és fájdalmas. A korbács újra és újra lesújtott, és a megkínzottak sikítását megtöbbszörözték a sikátor rideg falai.
Néhányan az alapkövek között töltötték az éjszakát, a kalandozók megszokott módszerével, hevenyészett sátrakban, vagy csak úgy, a földre terített derékaljon hálva; néhányan csak hajnalban, a kelő nap első sugaraival érkeztek, lábon vagy teleportáció segítségével, a semmiből előlényegülve; és néhányan egyáltalán nem jöttek el. Mire azonban a város is felébredt körülöttük, a Sötét Inkvizíció javarésze elfoglalta helyét a Gonoszság Temploma számára kijelölt területen.
Sajnos a templomépítés még kezdeti stádiumában járt. Az alapköveket letették ugyan, és az alapanyagok egy része is a közelben várta sorsát, a falak mégsem magasodtak oly büszkén a környék fölé, mint odaát, Erdauinon, Fehérbérc városában. Talán az érdektelenség, talán a bizalmatlanság, talán a való világ egyre szürkülő esszenciája okozta a késlekedést, ki tudhatja? A határvonal mindenesetre meghúzva már, így azon belül nem léphetett senki idegen. Sem halandó, sem halhatatlan.
A közös tudat tagjai nem törték meg a csendet. A későn jövők is óvakodtak az egyre gyűlő energiakört megszakítani, letették holmijukat, és a kijelölt pozícióba kucorodtak, kényelembe helyezkedtek, és lehunyt szemmel összpontosítottak, ahogyan a többiek. Tudatuk pedig egyhamar összekapcsolódott azokéval, egyre dagasztva a kasztroplanáris energiát, ami ellenállhatatlan falat alkotott köréjük.
Donna d’Raon a középpontban állt, előtte talapzaton két nyitott könyv. Az ébenbőrű, ezüsthajú lányról senki meg nem mondta volna, hogy Dornodon magas rangú, felkent papja, azt meg pláne nem, hogy épp az Inkvizíció vezetését készül átvenni. Az arca nyugalomról árulkodott, a szeme csukva, s mindkét kezét a könyvtartó állvány peremén nyugtatta.
Az állványon még egy könyv feküdt, de az Smylie-tt felé nézett, aki feleannyira sem volt nyugodt, mint szerette volna. Egymással szemben álltak, a leköszönő, és a leendő vezető, s köztük nem volt más, csak a két nyitott könyv, a Tudás, és a Titkok tárházai.
Donna szíve és elméje nyitva volt, kifelé fordult, és így fogadta az újabb, és újabb érkezőket, míg Smy lelke háborgott, és a férfi elsősorban önmagát figyelte.
– Kérlek, Smy, kérlek… nyisd ki az elméd, már csak rád várunk – lehelte Donna, hogy a többiek ne hallják meg. A szeme még mindig csukva volt, és testtartása mit sem változott. – Tudom, hogy kételyeid vannak, de ez nem az a pillanat, amikor a kételyek irányíthatnak. Engedd, hogy megtörténjen! Ennek így kell lennie!
– Tudom. Nem a sorsom ellen lázadok, hisz én akartam. A lelkem kételyekkel küzd…
– Nem mutathatod! – Donna szemei felpattantak, és úgy nézett a férfire, hogy a tekintete szinte kardként fúródott azéba.
Smylie-tt lassan bólintott, és utat nyitott a tudati tér energiáinak. Abban a pillanatban mindannyian úgy látták, felszikrázott körülöttük a mindenség, falak emelkedtek átlátszatlan energiából, freskók születtek az elme akaratából, színes üvegtáblák termettek az ablaknyílásokba, padsorok ugrottak elő a semmiből, és egy szemvillantás alatt megszületett a fehérbérci templom tökéletes mása!
A városiak, akiknek épp erre vitt az útjuk, és megálltak egy pillanatra, hogy a földön kuporgó kalandozók érthetetlen szertartását bámulják – persze tisztes távolból – most ijedten hőköltek hátra. A templom kijelölt körvonalai felszikráztak a valóságban is, és minden, ami azon belül volt, egyszeriben láthatatlanná vált! Az üvegfal, ami a város, és a templom belseje közé feszült megtörhetetlen volt, és halványan a környezet képét tükrözte vissza, magába zárva mindazt, ami odabenn történt.
Sokan voltak jelen. Sokkal többen, mint az lehetséges lett volna, mert jó páran elküldték kasztroplanáris képmásukat a távolból, hogy a szertartáson jelen lehessenek, ha már fizikai valóságukban nem tudtak eljönni. Mikor a kapcsolat létrejött, és elméjük eggyé vált, mindannyian kiszakadtak a valóságból, és a létezés egy másik dimenziójában találták magukat. Ezen a síkon minden tökéletes volt, minden makulátlan, minden hiba nélküli. A falak, és az ideálmodott tárgyak, maga a templom, annak még fényei, és illata is valóságosnak hatott, pont annyira valóságosnak, mint amennyire a jelen lévők hitték annak.
Donna törte meg a csendet. Tökéletes alakja hátrahagyott a valóságban minden oda nem illő dolgot. Az elnyűtt páncélt, a fegyvereket, és egyéb felesleges hívságot. Vérvörös palástot, és az Inkvizíció denevér medálját viselte csupán.
– Apostolok! – mondta, és mindannyian felnéztek. Donna, a fekete, vörös, és mély lila színű palástokból felé forduló arcokat sorra felismerte, és mindenkit a nevén szólított. A vele szemben álló férfivel, és a köztük lévő könyvtartóval együtt körbefordult, mert így akarta. A megszólítottak szemébe nézett, akik lassan felálltak, és meghajoltak feléjük. – Hallgassátok a Legfőbb Inkvizítort!
Smy mélyet lélegzett, és nyugalmat erőltetett magára. Megérintette a Tudás Könyvét, és megigazította a melléjük helyezett Sötét Tekercseket.
– Mindannyian érintettétek ezt a Könyvet, mindannyiótok kezében volt már, forgattátok és elolvastátok. A sorait nyilván értelmeztétek, vagy megpróbáltátok értelmezni. Nem tudom, hogy melyikőtöknek sikerült, nem tudom, mert nem tudhatom. Érdekes mondat, ugye? Nem tudom. Mostanában sokat töprengtem, talán túl sokat. Ez a Könyv olyan kérdéseket vetett fel bennem, amelyekre eddig nem találtam, választ. Talán sosem fogok rájuk választ találni, de ez nem nyomaszt, inkább felvillanyoz. Mindenkiben vannak kétségek, nyilván bennetek is akadnak. Bennem azonban olyan kétely ébredt, ami meggátol, hogy tovább vezesselek titeket.
Páran felsóhajtottak, de mindenki feszülten figyelt.
– Nemrég sorra megkérdeztem mindenkit közületek, hogy kit tartanátok érdemesnek az Első rangra. Donná-ra esett a választás, és én ezt szívemből támogatom. Nem szeretnék mást mondani, mert… Mert egyebet nem mondhatok. Talán még egy idézet a Tudás Könyvéből, és ezzel mindent megmagyarázok.
„Léteznek más világok, és a létezésnek más formái is, mint amit ismerünk, és amit felfogni vagyunk képesek. Ha ezt a tényt elfogadjuk, máris egy újabb világba csöppentünk, amely mindörökre fogva tart majd minket. El kell fogadnunk, hogy a lépteinket nem mi magunk irányítjuk, hogy a gondolataink nem a sajátjaink, hogy elhatározásaink, vágyaink, céljaink valójában nem is a sajátunk, hanem egy másik dimenzió másik entitásának sajátjai. Ha megpihenünk, lényünk vetülete megpihen. Ha útra kelünk, ő is útnak indul, vagy vágyik arra, hogy útnak eredjen. Nem harcolhatunk a megdönthetetlen Akarat ellen.”
– Mivel ezeket a sorokat egy Akhazrion nevű elmebeteg írta, közel nyolc évszázaddal ezelőtt, ezért, gondolom senki nem foglalkozott szavai valóságtartalmával. Én sem. De mostanában álmokat látok. Sűrű, gondterhelt álmokat. Távoli világ, távoli gondjai nyomasztanak, és elszólítanak ezek a gondok. A szívemet már nem tölti ki az Igazság keresésének vágya, mert felolvastam az Igazságot, hallhattátok. Ez ez én igazságom. Megtaláltam, és már nem vágyom tovább keresni azt. A Tekercsek minden betűjét, minden szavát fejből tudom, ahogyan ti mindannyian. Könyvtárat megtöltő magyarázat született már minden betűjére az évszázadok alatt, és ezeket is mind áttanulmányoztam, jó pár fejtegetéssel jómagam is bővítettem ezt a tudástárat. De egyetlen gondolat, egyetlen mondat, egyetlen hang sem mond ellen annak, amit az imént felolvastam. Vissza kell vonuljak, hogy elmélkedjem. Vissza kell vonuljak, hogy megbékéljek a sorsommal, és hogy megtaláljam lelkem nyugalmát. Donna, kérlek, folytasd.
– A Tudás Könyvéből, mint tudjuk, mindenki azt olvas ki, amit akar. Ha ezt az oldalt én olvastam volna fel, más szavakra nyílott volna a szám, más hangok hagyták volna el a torkomat, és más képek jelentek volna meg az én elmémben. Hagyjuk hát e nyomasztó álmokat, és gondoljunk inkább a világunkkal! Vezérünk letette az irányítás terhét, és én hajlandó vagyok a vállamra venni azt. Most szavazzatok, és nyilvánítsátok ki akaratotokat e kérdésben! Akinek van pár hozzáfűznivaló szava az elhangzottakhoz, előadhatja azt.
Az Apostolok sorra szóra emelkedtek. Elsőként egy ezüsthajú, szürke szemű elf férfi köszörülte meg a torkát. Hátradobta éjfekete csuklyáját, és körbehordozta tekintetét az egybegyűlteken.
– Én nem vagyok nagy szónok, ezt mindannyian tudjátok. Ha kell, pengém hívebben beszél helyettem, és a Csontmarkúra mondom, sosem hazudik! Az Inkvizícióra szükség van, mert a világ egyre bolondabb. A bolond világ eszement dolgokat szül, és a mi dolgunk, hogy rendet tegyünk itt. Nekünk pedig vezető kell, aki az élünkre áll, és utat mutat. Donna alkalmas erre.
Többen helyeslően mormogtak valamit, pár szájból elhangzott egy-egy bátortalan „úgy van!”, és „jól beszél!” is, de alapvetően csend fogadta Firandias Ellashar mondókáját.
Mikor azonban Lord Raver felemelte mindkét karját, így jelezve, hogy szólni kíván, és kinyújtott karjaival együtt a bíbor palást is megemelkedett, olyanná vált, mint istene szent szimbóluma: egy kitárt szárnyú denevér. A többiek elnémultak. Tudták, hogy Raver csak ritkán szólal meg, és mindannyian kíváncsiak voltak a véleményére.
– Én tudom, hogy a próféta minden szava igaz! Én tudom, hogy ezek a mondatok nem e világban születtek, és tudom, hogy a világunk sorsa függ attól, megértjük-e a jelentésüket! Tudom. Nincs bennem kétely. Tudom azonban azt is, hogy elménkből szánt szándékkal kell e gondolatokat száműznünk, különben menthetetlen katatóniába süllyedünk, várva az elkerülhetetlen megsemmisülést, ezt pedig egyszerűen nem tehetjük meg! Smy! Átéltem mindazt, amiről beszéltél! Átéltem a földi poklot. Megjártam az elmúlás minden bugyrát, megjártam, és túléltem azokat. Megéltem a meghasonulást önmagammal, majd megéltem a megvilágosodást is. Most itt vagyok, és áldásom adom hittársamra, Donna d’Raon-ra – miközben Lord Raver beszélt alakját lángok nyalták körül, és izzó tekintete megvilágította a templom belsejét. – A Jóság nem létezik, csak az Igazság! Úgy legyen!
Senki nem mert éljenezni, vagy helyeselni. Még a falak mentén felsorakozott gonoszság-angyalok is lehajtották a fejüket…
Aztán sorra megszólaltak a többiek is, és mindenki helyeselte a vezetőváltást.
Egyikük, egy szőke, copfos hajú, alakváltó férfi mondott csak olyat, mikor rákerült a sor, amire a többiek felfigyeltek.
– Én nem szavazok – aztán, mikor ez a néhány szó általános sustorgást váltott ki, kicsit bővebben is megmagyarázta: – A Legfőbb Inkvizítor az egyetlen uram, és parancsolóm, neki engedelmeskedem, életem árán, kérdés, vita, és fenntartások nélkül. Nem szavazhatok uram személyéről – mondta Roméró, az Inkvizíció ügynöke, és első számú bérgyilkosa. Igazából senki sem ismerte őt, mert a maga valójában még egyikük sem látta. Pusztán tudati lenyomatát ismerték, az pedig olyan, amilyennek alkotják. Az sem volt biztos, hogy most épp a saját alakjában volt, vagy álcát viselt.
A szertartás még elég sokáig elhúzódott. A tudati energiák átadása után azonban már nem volt miért maradni. Donna feloszlatta hát a gyűlést, tekintettel arra is, hogy az ifjabb, és kevesebb erővel bírók elméje már fáradni kezdett, és a templom falain halvány rések keletkeztek.
Először azok tűntek el, akik fizikailag nem is voltak jelen, majd, miután a képzelet templom falai leomlottak, szedelőzködni kezdtek a többiek is. Egy órával később már csak néhányan maradtak. Páran azért, mert egyáltalán nem volt dolguk, ahová sietniük kellett volna, páran azért, mert kíváncsiak voltak, hátha mond még valamit a leköszönő, vagy a frissiben megválasztott vezető.
A városiak már nem foglalkoztak a „furcsa kalandozókkal”. Siettek a dolguk után, annál is inkább, mert mindenki jól tudta Biztosrévben, hogy aki a kalandozók dolgába üti az orrát, az nem éri meg a másnap reggelt.
– Mihez kezdesz? – kérdezte Donna.
– Itt maradok. Jó lesz nekem itt. Talán nekifogok a templomnak, és felhúzok néhány falat, ahol majd ellakhatok. Lassan halad majd, de legalább halad. Szép álom volt…
– Smy, ugye tudod, hogy ez nem álom? EZ a valóság!
A férfi csak elmosolyodott. – Tudom, hogy jó vezérünk leszel, mert benned még él a hit. Hm. Ki tudja, talán egyszer majd belém is visszatér… | | |
|
