|
Vissza a naplókhoz o A napló tartalomjegyzéke o Régebbi bejegyzés o Frissebb bejegyzés| [Beren] Menő vagyok! :-D |
2808. nap :: Újra a Sötét Földön
Na, most csak egy esemény zavarta meg a pihenésem, jött az aukciós ügynök. Azt sem tudtam már mit vásároltam. Fel sem keltem a fűből ahol heverésztem, és egy virág szálát rágcsáltam (Amikor letéptem valami sheranita ott zokogott hogy "Talán az utolsó halványbíbor orvosi rezeda volt, te barbár!", de elküldtem a francba.) Szóval csak heverésztem ott a fűben, egyik kezem a fejem alatt (Soha nem teszem mindkét kezem a tarkómra, attól valahogy olyan rossz érzésem van...), bámultam az eget, aztán az ügynök felé pillantottam, áttoltam a gazt a szám másik sarkába, és csak utána tettem fel a kérdést ami épp foglalkoztatott:
-Most mit is hoztál?
-Kaját hoztam, még pedig...
-Jó, add csak ide!
-... száz adagot.
Ezzel kinyitotta fölöttem a zsákját, amiben valami dimenziókapu lehet, engem meg elárasztott egy kisebb szekérnyi kétszersült, szalonna, aszalt gyümölcs, és még ki tudja micsoda. Mire kimásztam alóla hogy elpáholjam ezt a szemtelen fickót, az már le is lépett, óriási szerencséje hogy csak annyi aranyat vitt magával amennyi járt neki. Jól felmálháztam a thargodan csontvázat, de hát a Sötét Földre megyek, ott meg macerás kaját szerezni. Mármint olyan kaját amit hajlandó vagyok megenni, a thargodanok kajáját kihagynám. Főleg hogy azok akár engem is kajának nézhetnek. Persze akkor rosszul járnak, mert a torkukon akadok. Meg nem is hiszem hogy almával a számban, kunkorított farokkal jól mutatnék. Tehát szó sem lehet róla hogy előételnek álcázva jussak be a vagyonosabb thargodanok jól őrzőtt palotájába. Marad a hagyományos módszer.
Mivel épp a közelben volt egy tűzbokor, levagdaltam pár ágát, abban a sötét világban jól jöhet még. Na, nem világítani, hanem a tűzelementált etetni. Hasznos, hasznos, de azért egy mantikort egyszerűbb etetni mint egy tűzelementált. Bár az a rohadt dög már megint a málhámat szimatolja, pedig még nincs itt a kajaidő. A thargodan csontváz legalább nem kér enni. De nem lehet nagyon megpakolni, mert olyankor mindig szétcsúsznak a csigolyák, aztán rakhatom össze. Kellene egy olyan trappoló vagy mi, az állítólag többet cipel. Vagy valami mutáns troll.
Az élőholt sullár sem kért kaját, de azért beugrottam a városba és eladtam. Megbeszélt üzlet volt, hamarosan jön majd a bankszámlámra a della. Az egyik állatgondozó meg próbált meggyőzni hogy hozzam vissza a gorilláit, de nem vagyok én hülye hogy majmokat hajkurásszak a városban. Rontaná a hírnevemet. Én az a fickó vagyok aki elvisz dolgokat, nem az aki visszahoz. Ha ellopni kellene azokat a dögöket akkor benne lennék, de így...
A vadonba visszatérve egy adamantit gólem rontott rám. Szétkaptam mint hülyegyerek a mesekönyvet. Na, szóval adamantit gólem... A bankot őrző titánkolosszus vajon mennyivel lehet erősebb? Lehet próbára kellene tenni... Nagy híre lenne a dolognak, Authoricus, a bankrabló... Minden utcasarkon az én arcképemet ábrázoló plakát díszelegne... Na, majd ha visszajöttem a Sötét Földről! Bár, azt hiszem ott is van bank...
Öltem persze másfajta dögöket is, de ez most mellékes, csak nekik lehet fontos, de hát ez nem az ő naplójuk, hanem az enyém. Engem meg nem érdekel hogy számukra az a harc az utolsó volt, ami nekem csak egy laza kis testedzés.
Jártam egy királyi őrsáncnál, a szánalmas katonák ott lapultak a fal mögött és kémleltek a varkaudarok lakta erdő felé. Elmondhattam volna nekik hogy lazíthatnak, azok a nyamvadt varkaudarok azzal vannak elfoglalva hogy a hozzátartozóik darabkáit szedegetik össze a házaik üszkös romjai között, mert kicsit szétcsaptam közöttük. De aztán eszembe jutott ahogy régen, még nyugaton, kezdő zsebes koromban (Ej, azok a régi szép, nosztalgikus idők... A hátam közepére sem kívánom őket!) katonák kergettek a városok utcáin, "Tolvaj, tolvaj, fogják meg!" kiabálták. Emlékszem arra a börtönre is, ahol a sarokban lapulva rettegte... rettegett az a nagydarab néger troll nehogy leessen a szappan. Tehát nem szóltam a katonáknak, inkább a fák sűrűjéből vérfagyasztó varkaudar csataüvöltést hallattam, hadd szarják össze a gatyájukat a mocskok.
Végül eljutottam a kihívás tornyához. Na, lássuk azt a nyolcadik szintet! Dehidrátor? Szuper, az plusz egy sáfránypor. Micsoda? Csináljak rézsisakot? Elég nehéz a málhám, nem hordok magamnál ilyen vacak dolgokat mint réz... Na még egyszer. Hogy az öklömmel törjem össze ezt a hat téglát? Végül is láttam hogy csinálják a kobuderák, megpróbáltam. Azt hiszem az időzítéssel lehetett gond, mert azok a vágottszeműek még az ütés előtt kiáltanak, én utána üvöltöttem. Na, akkor lássuk a hetedik szintet inkább. Fémeket dugtak az orrom alá, hogy lássák, milyen bányász vagyok. Persze hogy felismertem őket. Már gyerekkoromban megtanultam megkülönböztetni a fémeket, mert anyám egyszer a szart is kiverte belőlem amikor ónbögrét loptam ezüstkupa helyett... Szóval nem okozott gondot. Utána egy vércápákkal teli medence felett kellett átmásznom egy kötélen. Mondtam hogy akár a vízen is átkelek, csak adjanak egy szigonyt, de azt mondták nem, nem a viziharcra, hanem a mászásra kíváncsiak. Akkor meg minek kellenek a cápák? Na, erre nem tudtak válaszolni, de azért átmásztam. Aztán jött a kedvencük, amin még soha nem feleltem meg: Egy dalt kell eljátszanom egy általam választott hangszeren. A hosszúkobozt választottam. Azzal jó nagyot lehet ütni a próbamester fejére. Kár hogy lefogtak és kidobtak mielőtt a húrokat a nyaka köré tekerhettem volna. Szemetek!
Elteleportáltam egy dimenziókapuhoz, itt először is elvettem Elenios szobrától a virágokat, aztán meg Rőtszakállú Odin 298 aranyát (Csapda, meg planetáris őrdémon... De kérem, mi ez a bizalmatlanság?), ezután léptem csak át a dimenziókapun.
És meg is érkeztem a vörös lávapatakok, fekete, csipkézett élű sziklák, sötét mocsarak, szürke és fekete sivatagok világába. Még mindig nem szerettem meg igazán. Mert nincs kupi, én hülye meg nem ugrottam el kufircolni egy jót mielőtt átjövök. Pedig ettől eltekintve elég hangulatos hely lenne. Na, majd egyszer nyitok itt egy bordélyt, aztán mindjárt nagyobb lesz itt a forgalom!
Borzalmas szörnyeket öltem meg itt is, de hát jobban belegondolva a kapu másik oldalán is vannak olyan lények, amiket csak is egy alapos gyomorrontás miatt átélt lidérces álmoktól terhes éjszaka után teremthetett valami isten, szóval nincs nagy különbség. Viszont a lélekelementálokkal most valamiért nem volt kedvem harcolni.
Caplattam a talpam alatt üvegként csikorgó sivatagban (Persze itt is tudtam volna hangtalanul surrani, profi vagyok!), slattyogtam a térdig érő bűzös latyakban (Ezért is jó a saru, kifolyik belőle a trutyi, nem úgy mint a csizmából. Meg persze halkabb is.), megmásztam a meredek sziklákat... Aztán egy helyen, a gejzír mellé épült felszíni törpe bányában fogtam Thrákin csákányát, és nekiálltam. Arkog kő, pular kristály, vasérc, meg ki tudja mi elő nem bukkant, még egy adamantitot is találtam. Hm, egy saját gólem... Na, ennek majd utánanézek az alanori könyvtárban, hogy hogyan is készül. Könyvet úgy is ritkán lopok. De a lényeg az hogy két mihlanilt is találtam, majd odaadom őket Chara-dinnak. Még marad is belőle egy darab.
Elértem a kalandozók által alapított városig, de most épp nem volt kedvem a bankrabláshoz, majd máskor. Valami hülye troll postásnak nézett, meg egy figura sárkányvadászatra hívott, de nem érdekelt, inkább megloptam Lord Armekariont. Hogy csatolta volna jó szorosan a nyakára a vacak csillogó nyakékét!
Végül egy mocsár közepén emelkedő sziklán pihentem meg, hátha látok egy élőholt sullárt amit elkaphatok. Eladni is jó üzlet, de azt hiszem ezt már megtartanám, stlílusosabb mint a ptog. Enni sem kér. És akkor eladhatom ezt a nyerget, és vehetek valami másfajtát.
A kristálygömb-varázslatom szerint Vlagyimir még mindig a parton ücsörög, szalmaszállal issza egy kókuszhéjból az italát, és a tengerben áztatja a reumás lábait. Vissza kellene kérni a bérgyilkostól a 3000 aranyat. Milyen munka ez? A célpont még mindig él! Csak jöjjön vissza egyszer a ryuku szigetekről! Már senkiben nem lehet megbízni, mindent magamnak kell csinálni! Felháborító! | | |
|
