|
Vissza a naplókhoz o A napló tartalomjegyzéke o Régebbi bejegyzés| [veronel] Nem számít |
2007-02-09 :: Astorgától - Vega de Valgarce-ig
Villadangos után kb. 12-rel volt egy nagyon hangolatos falu, neve Hospital de Orbigo. Egy nagyon hosszú hídon keresztül lehet bejutni, egy közékori hangulatú faluba. A híd mellett lovagi torna kellékek álltak, a plakátok szerint egy héttel utánunk nagy tornát rendeztek. A hídhoz fűződik egy legenda is, egy lovag szerelmi bánatában elállta az utat és csak azt engedte át, aki legyőzte. Volna. Senkit sem engedett át a legenda szerint. Nagyon hangulatos hely volt, szívesen maradtam volna, de inkább a továbbhaladás mellett döntöttünk. Nem volt könnyű, baromi meleg volt, nem várt dombok és rengeteg aszfalt nehezítették a napunkat. Aztán szerencsésen megérkeztünk Astorgába, ahol elvesztek a sárga nyílak. A helyiek ugyan segítettek, hogy merre menjünk, de mindig csak annyit mondtak, arra, a nyilak után. De nem voltak nyilak. Amikor megunva az egyenes utat elkanyarodtunk, akkor biciklin érkezett utánunk egy kiabáló ember és mondta menjünk erre, mert ő a hospitalero és odavezet minket. A szállás kellemes állami, sok emeletes nagy ház, kiesebb helyiségekre osztva. Emeletes fa ágyakon aludtunk 10en egy szobában. Az éjszaka nagyon vicces volt, ugyanis a fa ágyak meglehtősen nyikorognak, és amikor valaki megfordult, arra mindenki felébredt. Ilyenkor aztán nagy össznépi nyikorgás kezdődött, mert mindenki kihasználta az alkalmat, hogy egy zajjal megússzuk a dolgot. Ez volt az első katedrális ahova bejutottam, bár az is igaz, hogy zárás előtt tíz perccel, így gyorsan körbeszaladtunk, aztán már tessékeltek is ki. A város mint kiderült a csokijáról is híres, jónéhány édesség bolt van a fő tér könyékén. Hatalmas 800g-os csokikat árulnak, meg mindenféle színű táblákat (bizony még hupikéket is). Sajnos nem mivel nem akartuk nehezíteni a hátizsákunkat, meg nehéz lett volna sértetlenül hazahozni ezeket a különlegességeket, így csak fotóztunk. A városban van egy Gaudi által tervezett püspöki palota is, ami ma Camino múzeum, de vasárnap délután erősen zárva volt. Sajnos. Pedig megnéztem volna belülről. Nem tehetek róla, én szeretem Gaudi műveit. Különösen mióta élőben is láttam párat. A városháza előtti téren hatalmas nyüzsgés fogadott, az emberek ültek a kávézókban, éttermekben, padokon és beszélgettek, nevettek, jól érezték magukat a kora esti kellemes melegben. Mi meg ültünk és néztük őket. Jó volt ott lenni.
Astorga a Meseta vége, innen megint a hegyek jönnek, sokak szerint a Camino legnehezebb szakasza. Szerintem az első nap után bármi jöhet.
Két napig kapaszkodtunk a Vaskereszthez. Az első napon Rabanalban álltunk meg, egy angolok által üzemeltetett alberqueben. Gyönyörű hely. Falu a hegyen. A falu határában juhász legeltetett és mikor Móni odaért (előttem volt pár perccel) odahívta, hogy nézze meg, fotózza le az éppen akkor született kisbárányt. Szintén a falu határában áll egy hatalmas tölgy, amit a zarándokok tölgyének hívnak. Gyönyörű fa. A szállásról mentünk visszahozzá, elüldögéltünk a mellette álló padokon, bámultuk a fényt, ahogy az ágak között játszik. Fantasztikus érzés volt. Amikor mentünk visszafelé enyhén felfelé, előttünk a hegyek, amiken másnap át kellett kelnünk, a Nap éppen lebukni készült...boldog percek voltak. Hoztam is levelet a fáról. Persze olyat, amit odaérkezésünk előtt lehullatott. Nem törékeny még így kiszáradva sem, bársonyos tapítású.
Másnap a Cruz de Ferrohoz vagyis a Vaskereszthez készültünk. Külön tettük meg az utat, Móni kérte így, de én sem bántam. Nem volt különösebben nehéz menet. A Kereszt a hegy tetején áll, egy hosszú fa pózna tetején egy nem túl nagy vaskereszt. Alatta dombot épített a sok kő, amit a zarándokok itt dobtak el. Az a szokás, hogy az ember hoz ide egy követ. Nekem volt egy kövem, amit eredetileg ide szántam, de aztán végül úgy döntöttem a Óceánba dobom, a két követ amit letettem a Mesetáról hoztam. Érdekes érzés volt ott állni. Felemelő. Ez is az Út egy olyan pontja, ahol nagyon könnyen meghatározható, hogy hol tartunk.
Ez után következett egy nagyon durva ereszkedés, hiszen a másfél nap felfele mászás teljes szintekülönbségét le kellett gyalogolni. Szerencsére mégsem volt annyira durva, mint ahogy a térképen látszott. Molinasecaban szándékoztunk megszállni. Alberque természetesen a falu másik végén. Lehetett a házban aludni, a kertben két személyes sátorban meg az eresz alatt a szabadban. Móni kalandvágyott, az eresz alatt aludt, én úgy döntöttem, hogy 5 euróért jár a puha ágyikó. Nem bántam meg, főleg mikor 7 előtt találkoztam Mónival, aki annyira át volt fagyva, hogy még teát is kért. Találkoztunk németekkel, az egyik bácsi nagyon hasonlított egy német humoristára, kedves volt és ahogy beszélgettünk kiderült, hogy fiatalkorában többet között Magyarországon is járt a WV kisbuszával. Puszta, gulasch, Budapest, Piroschka. Azért ez is valami. Volt egy néni, aki pedig 5 hét múlva készült gyógyfürdős wellness kúrára, de nem tudta megmondani hova. Aztán megegyeztünk, hogy biztos Hévíz. Mindenki megdícsért, hogy milyen jól beszélek németül, ami nagyon jól esett. Az kevésbe esett jól, hogy vagy egy hete mindenki németnek gondolt minket. Akkor is, ha egy szót sem szoltunk. Grr.Molinaseca is egy nagyon hangulatos falu, szűk utcácskák, híd, folyó, a híd korláton kagylójelek. Találkoztunk egy kutyával, aki nagyon csúnya volt, a szeme is hályogos, csak a fogai csillogtak. Mondtam is neki, hogy: Jók a fogaid, Laci! Így lett Laci. Nem túl kedves idős bácsi volt a gazdija.
Másnap Cacabellos következett, de lőtte még megnéztük Ponferradát. Király város. Van egy csuda jó templomos vára, amit felújítanak és valami rendezvény központ lesz. Jó ötlet. Volt egy tepmlomos templom is, mindenféle templomos jelekkel. Három órát töltöttünk itt, ettünk a parkban, CDre irattuk a képeket, bámultuk a várat. Megpróbáltam pénzt felvenni egy autómatából de szerencsére angol zarándoktársak szóltak, hogy hagyjam, mert nekik sem adott az automata, viszont a számláról levonta. Szóval hagytam. A szállásunk egy remek állami dolog, egy templom köré falat húztak, majd a falra kis fülkéket építettek , amik két ágyasak (nem emeletes). Korrekt közös zuhanyzó is van. Nagyon frappáns.
Vega de Valgarce egy 24 km-es séta vége. A falu az autópálya alatt, én ezt a nevet adtam neki. Völgyben van, felette az autópálya viaductja. Imádtam ezeket a hegyi falvakat, bár sokat jöttünk aszfaltos út mellett. A napon nagyon meleg van, a reggelek meg baromi hidegek, de akkor is százszor inkább, mint a síkság. Itt jöttem rá, hogy jó dolog zarándokolni. Itt tűnt fel az is, hogy az emberek már nem olyan közvetlenek, mint eleinte. Már a köszönésre sem mindenki válaszolt. Az Út elején ez még természetes volt, itt már talán fásultak, talán fáradtak az emberek, de mindenki sokkal magának valóbb. Na jah, jön az O Cebreiro a nagy hegy. Legközelebb. | | |
|
