|
Vissza a naplókhoz o A napló tartalomjegyzéke o Régebbi bejegyzés o Frissebb bejegyzés| [Dess] Mire van meg ido melo mellett? |
2005-02-01 :: Visszatérés
Nu, pagagyik. Köszönöm mindenkinek, aki drukkolt és szurkolt nekem. Jólesett, valljuk meg, mindenféle érzelgősség nélkül. Mivel a napokban kb. napi háromszor kellett elmondanom, hogy miként és hogyan történt az egész szemműtét dolog, így inkább ide vésem fel. Felhívom a tisztelt olvasó figyelmét, hogy a következő sorokban lelki nyugalmának megzavarását szolgáló szavak és gondolatok lesznek, így csak az olvassa tovább, aki tudomásul veszi ezt a tényt. Pl. azt, hogy én hívő vagyok, és ennek tükrében adom elő az egészet. Akit ez zavar, ne olvasson tovább. Nem akarok senkit sem vallásában, vagy nem-vallásában megsérteni, nem vagyok az a típus, aki \"Jesus loves you\" pólóban röpcédulát nyom a kezedbe, vagy megjósolja, hogy neked kampec. Akit érdekel, annak elmondom, hogy én, volt világi ember, miként látom most az életet.
Csütörtök este az én kedves feleségemmel felcihelődtünk a nagyfaluba, mert a műtét után kell kísérő az ember mellé, nehogy lefejelje a villanyoszlopot hazafelé. Egy kedves barátunk pesti lakását kaptuk meg a hosszú hétvégére, ami épp üresen állt azon napokban, így nem kellett senkihez és semmihez sem alkalmazkodnunk, ill. elviselnünk másokat. Ez nagyon poz volt! Péntek reggel még bevásároltunk mindenféle kaját. (\"Mert most meg látsz, és el tudod dönteni, mi kell...\") Aztán irány a metro, meg a busz, me\' ugye mi kodis parasztok vagyunk a tanyákró\' és nincs saját kocsi (szekér sincs! :P). Kicsit előbb érkeztünk meg a lézerklinikához, ezért felderítettük a környékét. Szívmelengető volt mellette felfedezni jobbról és balról is egy-egy temetkezési vállalkozót. Ha esetleg az agyamig érne a lézersugár, nem kell sokat rohangálni a \'zasszonynak. Mikor elszántuk magunk, és a recepció elé járultunk, rögtön a kezembe nyomtak egy papírt, ezt olvassam el, és ha mindent értek, mindennel egyetértek, akkor kaparjam alá a nevem, meg a kísérő is, mint tanú. Hát, kicsit políroztak a dolgon, mármint ahhoz képest amire szóban vállaltak garanciát, de ha már eljöttem idáig, akkor most nem futok meg. Aláírtuk, beadtuk, cserébe kaptam egy Xanaxot, hogy azt nyeljem be, mert jobb lesz ha nem vagyok ideges, és nem félek. Piha, nem akarok dicsekedni vele, de nem voltam egy pöttyet sem ideges, félni aztán meg végképp nem féltem. Talán azért, mert kértem az Urat, hogy töltsön el az ő békéssége. De nem szabad kishitűnek lennem. Ami lesz, az lesz, az Úr mindenről tud, és nekem csak a legjobbat készítheti el, ha az az ő tervébe beleillik. Ha nem akarja, hogy jól lássak, akkor az egész Optik-Med a fejére állhat, akkor sem fog menni. Na, mindegy, a gyógybogyó bevétele után felküldtek a 3. emeletre, hogy a műtét ott lesz, persze előtte még egy vizsgálat, hogy minden 100%-os lehessen. Fent már 3-4-en várakoztak a sorukra, én is hanyattvetettem magam egy kanapén és bambán bámultam a pult mögötti asszisztenst. Ahogy múlt az idő, sorra végeztek az emberkékkel, és furcsa volt látni, hogy 1 ember szemüveggel be, 2 perc múlva asszisztens szemüveggel ki, 5 perc múlva páciens szemüveg nélkül, boldog vigyorral ki. Aztán egy kis bájcsevej, hogy holnap mikorra jöjjön vissza kontrollra, milyen fájdalomcsillapítót szeretne, plusz egy altató, napszemüveget felhúzni és uzsgyi, lehet is menni kifelé, kérem szépen. Tökéletesnek tünt minden. Egész addig, amíg egy jó 50-es nő vissza nem jött a John Lennonos napszemcsije (ő biztos, így nevezi nevén a dolgot) mögül sápítozva: \"Nem látok a bal szememre, nem LÁTOK a balsze-mem-re...\" Hát megfagyott bennem minden addigi meleg dolog, a mellettem ülők is zavartan pislogtak egymásra, hogy most mi a kutykuruty van. Megvakult? Kiégett az agya is? (azt nehéz lehetett eltalálni...) De, semmi pánik, a dokinéni rögtön kezelte a helyzetet: \"Csak a kontaktlencse esett ki, mindjárt visszarakjuk, mert most szabadon vannak az idegvégződések, azért nem lát semmit sem...\" Uh, kőprofi volt, ahogy a hisztis nőt leszerelte. Minden elismerésem innen is dokinéni! Sz\'al, lelki nyugalom egy kicsit megbillent, de helyreállt. Hamarosan engem hívott be egy kis előtérbe az asszisztens lány, zöld műtős satyek a fejemre, és szépen adagolta a szemembe az érzéstelenítő cseppeket. Szemüvegem, of koz, előtte rekvirálta, és elsüllyesztette valamerre. Sz\'al szemüveg nuku, az éréstelenitő cseppektől már pislogni is elfelejt az ember fia, kicsit gyámoltan lehettem ott és abban a pillanatban. Amit mondtak zokszó nélkül csináltam. Bevezettek a műtőbe, a dokinéni kedvesen elmagyarázta mi fog velem történni, bemutatta a lézert felügyelő mérnököt, akit könnyeimen keresztül elöször Maksának, aztán mini-Hitlernek véltem látni. Lefektettek egy tök normális vizsgálóasztalra (kerestem az egyesek szerinti \"UFO-szék\"-et, amibe egy \"Ursula majd beleszorítja a fejed, hogy ne tudd mozgatni\" dolgot, de semmi ilyet nem láttam), a dokicsaj valami szerkentyüvel kitámasztotta a szemhéjaim, hogy ne tudjak pislogni a lézerbe (hehehe, jó kis nonfigurativ minta lenne rajta...), aztan egy kis kanállal lekapargatta a hámréteget a szememről, lemosta, és közölte, hogy nincs más dolgom, csak nézzek a naracssárga fénybe. Ez nem gond! Vagyis azt hittem. Tök szar érzés arra gondolni, hogy neked előre egyenesen kell nézned, és nem szabad jobbra-balra-le-fel. Ehe, de mi lehet balra?! És jobbra? Aaaargh, nem szabad arra nézned!!! Hát, fájdalom nem volt, de ettől a gondolatpankrációtól leizzadtam. A dokicsaj folyamatosan beszélt hozzám: \"Most vagyunk a háromnegyedénél... Még 5 másodperc..\" Kérdezett is, de én b*sztam válaszolni neki, még csak az kellene! Megmozdul a fejem, meg a szemem! :) Cirka 8 perc múlva felültettek az ágyon, és mondták: nézzek körbe, hogy érzem magam? Hooogy?! Nagyon jól! Szuper, szemüveg nélkül látom a mini-Hitler büszke mosolyát: \"Nem égettem ki az agyad, haver!\" Uh, kimentem, ami volt nálam della, azt leszurkoltam nekik, papírt alákanyarítottam, fájdalomcsillapítót begyűjtöttem (bár, minek ez nekem, nem fáj!). Hazafelé asszonyt azzal hecceltem, hogy olyan távoli feliratokat olvastam le neki, amiket ő már nem tudott... Mikor kicsit lenyugodtam otthon, hálát adtam az Úrnak, hogy eddig nincs semmi baj a műtéttel, és hogy amire felkészítettek: \"Mikor még a metróban voltunk, már elkezdett könnyezni és fájni a szeme, és csak lesötétített lakásban tudott lenni, még a WC-re is úgy kellett sötétben kikísérni...\", na ebből nem volt egy szó sem jelen az én esetemben. A műtétet követő három nap nem volt a legszebb az életemben, de nem volt elviselhetetlen. Volt amikor szúrt, fájt, kiszáradt, ömlött a könny megállás nélkül, de kértem Istent, csak annyi fájdalmat hagyjon meg nekem, amennyi szükséges. Most 11 nappal a műtét után el sem tudja képzelni egy nem-szemüveges, hogy milyen érzés, így létezni. Nincs gond a szemüveggel, hogy hova rakjam le este, hol lesz reggel, a fürdésnél rajtam van-e, az öltözésnél ne verjem le a fejemről... SZABADSÁG. Ez a jó szó leírni az érzést. Korlátlan, felhőtlen szabadság. Persze, 6 hónapig még változik a dolog, de a kontrollok olyan képet mutattak, ami még a tapasztalt dokikat is meglepte, és mondták: dicsekedjen ezzel mindenhol! Köszönöm dokinéni, köszönöm Istenem. | | |
|
