|
Vissza a naplókhoz o A napló tartalomjegyzéke o Frissebb bejegyzés| [Extasy] Setét Patkány után szabadon... |
2009-08-11 :: Vicsorgó Eksztázis előtörténete
Valahol a kiégett földön Dornodon tűzvihara után 18 évvel…
D-X.nap
Iszonytató robajjal hasadt fel éjszakai hálóhelyünk sátorvászna. Egy törpemamutláb hatalmas súlya alatt vált ketté a bivalyerős anyag. Mort riadt először, és kedvesnek nem mondható farba rúgás kíséretében rám ordított: „Ébreszd a többi szolgát! Rajtunk ütöttek!!!” Ezzel felpattant a hatalmas troll, közben a mellkasán függő aranyláncon felderengett két kardot formázó szimbóluma. A törpemamut sötétségbe burkolózó lovasa bemutatkozás helyett rárontott Mort-ra. Íjhúr pendült és a troll zöld arca kínjában eltorzult. A hátán keresztülhatolva három nyílvessző csúcsa buggyant ki a láncvértezete apró szemeit szétszakítva. De mindez mit sem számított neki, harci mámortól fátyolos tekintettel összeszorított fogai között valamiféle ősi troll harci dalt dudorászva felkapta kvazár kardját a földről, és rárontott a mamutra. Egyetlen kápráztató támadássorozattal felaprította a borotválkozást hosszú ideje hanyagoló fenevadat.
A sátor bal oldalában Skipt befejezte koncentrációját és szabadon eresztette kedvenc villámcsapás varázslatát. Célpontja a tábortűz fényében a sátorvásznon felderengő lopakodó támadó. Egy másodpercre mindent elárasztott a kápráztató fény. Pillanatokig csak csillagokat láttam, és hamarosan égett hússzövet émelyítő szagával telt meg a levegő. A villám hasította lyukra pislantva láttam a szerencsétlen flótást amint a kezében tartott vaslándzsán keresztül megrázó élményben részesült. Elszenesedett képe, és égnek meredő újdonsült frizurája, még a szituáció komolysága ellenére is huncut mosolyt csalt arcomra. Bámuldozásomból felocsúdva, vonyítva és nem kis port kavarva kirontottam a sátor bejáratán. Épp időben értem ki ahhoz, hogy lássam amint ébredező szolgatársaim feje fölött egy tűzeső varázslat realizálódott. Elkaptam tekintetemet… de még így, ennyi idő elteltével is pontosan visszhangoznak fejemben a halálsikolyok. O… Hombár! Te trollok gyöngye. Már soha nem röhögök idétlen, vicceiden. O… Kecses Szeréna! Soha többé nem látom tökéletes elfidomjaidat. Tarháló Mikolausz te semmirekellő árnymanó gonosztevő. „Ég veletek cimborák!” No, de gondoltam úgysem élem sokkal túl őket.
Vállamról a hamut leporolva szétnéztem. Minden kőszikla, és környező épületrom megelevenedett. A csatába újonnan csatlakozók össztűz alá vették a sátorban tombolókat. Itt nincs esély az életben maradásra ekkora túlerő ellenében! A pillanatnyi lehetőségemet kihasználva, hatalmas tigoroszlánugrással bevetettem magamat a legközelebbi fedezékbe. Persze így utólag lehetséges, hogy nem egy kiszáradt kutat kellett volna választanom megmenekülésem eszközéül. Természetesen landolásom sem úgy sikerült, ahogyan az a nagy kobudera könyvben meg van írva. Fejtetővel a pernye, hamu és porral feltöltődött kútfenékre landoltam. Természetesen azonnali eszméletvesztés lett osztályrészem.
Hirtelen beállt álmomban újra tizenegy éves voltam. Épp az után, hogy az ostoba főmágus tűzviharát csodálatra méltóan túléltem. Egyedül kóboroltam az elhagyatott tájon, aztán Skipt rám talált pár nap elteltével. Etetett-itatott, életben tartott. Tudott ételt, és vizet teremteni a semmiből pusztán mágia révén. Ez fenemód hasznosnak bizonyult, hisz semmilyen természetes élelmiszerforrás nem állt rendelkezésünkre e kietlen vidéken. Jó dolgom nem volt, de legalább éltem, ami a családomról sajnos már nem volt többé elmondható. Napról napra gyarapodott a szolgacsapat, ahogyan újabb és újabb túlélőkre leltünk. Lassan családom elvesztése feletti fájdalmam is kezdett enyhülni, és beleszoktam újdonsült életembe. Végtelen menetelések a hamusivatagokban, átkelések lávatengereken, majd régészkedés mindenféle kincsekkel kecsegtető romok körül. Néha elvesztettünk pár bajtársat egy-egy beszakadó kazamatában, lávacsermelybe csobbanva vagy pordémonok ölelésében, de mindannyian tudtuk, hogy nem veszélytelen dolog, amit csinálunk… Ki tudja vajon honnan, de lassanként érkeztek más pénzhajhászó kalandor kincsvadászok is, mint például Mort akik szintén gazdagságot és ritka varázstárgyakat reméltek a bolygó e kietlen részén… Hasogató fejfájásom kegyetlen gyorsasággal kirángatott eszméletlen állapotomból.
Nagy szerencsém volt, hogy puhára estem, de még így is… tízméternyi esést nem lehet megúszni maradandó sérülés nélkül. Valószínűleg valamilyen alapvető idegrendszer sérülhetett a gerinccsatornámban, amikor a nyakam természetellenes pozíciót vett fel, mert azóta állandóan vicsorognom kell. Sokan gondolhatják ez volt az ára a túlélésemnek… nos, valószínűleg igazuk van! Szerencsétlen landolásomban azért akadt némi szerencse is, mégpedig az, hogy az azonnali eszméletvesztés után még a lendületem továbbvitt egy gördülésnyit, így támadóink a kútba lepillantva nem láthattak belőlem semmit sem.
Nem tudom mennyi időt töltöttem eszméletlenül, de mire felébredtem elmúlt a csatazaj, csak az örökké süvítő északi szél hordta a pernyét a kútkarima felett. „Na, szép!” –gondoltam. Itt a kiégett földön kincsvadász válik kincsvadász gyilkosává. De nézzük a jó oldalát a dolognak. Ha innen valahogy sikerülne kijutnom nem kellene többet elhagyatott városok, és kiégett kastélyokban kutatnom kincsek után kapzsi szolgatartóim kénye-kedvére.
De hát ott volt ez a kút. Valahogy ki kellett jutnom! Bárcsak lett volna egy kötelem, vagy legalább egy jó szándékú rabszolgatartót arra vetett volna a sorsa! (Vagy legalább ez az állandó vicsorgás abbamaradt volna!) Nem elsőre, nem másodikra, körülbelül a kétszáznegyvenhatodik alkalomra - mikorra már az ujjbegyeim csak véres csonkok voltak a sok próbálkozástól - sikerült átlendülnöm a kút díszes káváján. A harcnak nem sok nyoma maradt csak a pernyével belepett sátor maradványai, és pár használhatatlanná törött fegyver emlékeztetett arra, hogy itt nem is olyan rég véres küzdelem folyt. Amúgy alapos munkát végeztek a rajtaütők. Minden ehetőt, használhatót elvittek magukkal. Furcsa szorongó érzés hatalmasodott el rajtam! Most mihez kezdjek?! Hány napig maradok életben étlen, szomjan ezen a kiégett pusztaságon??!... Önmarcangoló gondolataimba temetkezve találomra elindultam a pusztaságban…
folyt. köv. | | |
|
