|
Vissza a naplókhoz o A napló tartalomjegyzéke o Régebbi bejegyzés| [Dulmina] Az utókornak szeretettel |
365. nap :: Mindennapi gondo(lato)k
Bárcsak minden rendben lenne, és ne a könnyeimmel küszködve ringatnám álomba esténként Lamianát! Bárcsak olyan szép gyermekkora lehetne neki is, mint a nővérének volt!
Sendiel könnyen van: nem érdekli, és kész. De én – a szívem alatt hordtam ezt a kicsi lányt, éreztem a mocorgását, végigküzdöttem a megszületését, szoptattam, törődöm vele… Nem akarom, hogy azt érezze, ő nem kell senkinek.
Első kalandozással töltött napunk után nem mertem a vadonban táborozni vele. Ő is nyűgös volt, és mi tagadás, én is vágytam egy kis vigasztalásra. Így hát visszamentem a Szentélybe a szerzetesekhez.
Olyan végtelenül jók voltak hozzánk megint: időnként pártfogásba vették Lamianát, hogy tudjak valamennyit pihenni, és – bár nem akartak belefolyni a dolgunkba – még azt is elérték némi furfanggal, hogy kettesben töltsünk egy estét Sendiellel, és beszélgethessünk a helyzetünkről.
A miértre kerestem a választ, és bár sok minden szóba került, úgy érzem, az igazi okot nem tudtam meg. Jó, azt értem, hogy Halatir most kicsit visszavonult, meg a bárdok sem túl aktívak, és ez nyilván Sendiel kedvére is kihat. De emiatt hanyagolni a saját lányát?
Másnap aztán úgy esett, hogy mégiscsak foglalkoznia kellett vele egy kicsit, mert mikor a szerzetesek visszahozták, én épp fürödni voltam. Próbáltam lazítani a kellemes vízben, mikor éktelen kiabálást hallottam: Sendiel hangját. Aztán meg keserves gyereksírást. Mint utóbb kiderült, a kis Lamiana az apja nyakában lógó szem szimbólumot igen érdekesnek találta, és belecsimpaszkodott. Okos gyerek, tudja, hogy nem való az oda :))) | | |
|
