|
Vissza a naplókhoz o A napló tartalomjegyzéke o Régebbi bejegyzés o Frissebb bejegyzés[Dulmina] Az utókornak szeretettel | 351. nap :: Álom és valóság Megérkeztem a Fény Szentélyébe, és tudtam, hogy most már nem lehet baj: itt fog megszületni a második gyermekünk is. Sendielnek ugyan épp akadt még valami dolga, de a szokásos kis szobácskánkat már birtokba vette. Sőt, még egy kis meglepetést is hagyott nekem a kedvenc hintaszékemben: egy gyönyörű nyakláncot rejtett egy zenélő dobozkába. S ahogy meghatottan hallgattam kedvenc dalomat, megérkezett ő is, és énekelte a végét. „Megszolgálta” a jutalom-csókot! Az ékszerpróbából pedig ölelés lett, miután segített bekapcsolni hátul, és megcsodáltuk a tükörben a korábban szintén tőle kapott fülbevaló méltó kiegészítőjét a nyakamban. Az ölelésből pedig egy kellemes összebújós este kerekedett, és pihentető alvás, amíg még lehet. Másnap reggel aztán séta a városban, kéz a kézben, büszkén, boldogan. Hirtelen ötlettől vezérelve egy lassú tánc (vagy valami olyasmi; a baba mindenesetre lenyugodott a lágy ringatózástól) egy utcazenész muzsikájára, s az alkalmi közönségtől nem kis summa a látványosságért Sendiel félretett kalapjába. Amit persze nagylelkűen a bárdnak adott, csak egyetlen érme maradt meg véletlenül, és esett csilingelve a földre, alighogy pár lépést tettünk. Azon meg egy csokor illatos virágot vett nekem, mielőtt hazafelé indultunk, mert érzésem szerint igencsak közeledett az idő…
Akár így is lehetett volna, de csak a Szentély igaz a fenti történetből. Sendiel is itt van ugyan, de továbbra sem hajlandó se bocsánatot kérni tőlem, se tudomást venni a babáról. Így persze hiába próbál jópofáskodni, kicsit se jön be nekem… Nem, nem várom el, hogy találja ki, mi bajom van. Elmondtam, mi fáj. Elmondtam, de minek? Mintha nem is ő lenne, aki valamikor lenyűgözött a történeteivel, a dalaival, a figyelmességével. Mintha nem is ő lenne az apja ennek a gyermeknek, aki hamarosan megérkezik közénk, és akit tisztességgel fel akarok nevelni – de ez nem egyszemélyes feladat! | |
|