|
Vissza a naplókhoz o A napló tartalomjegyzéke o Régebbi bejegyzés o Frissebb bejegyzés| [Dulmina] Az utókornak szeretettel |
337. nap :: A szétszórtságnak is van határa!
Öt ezüsttollú nyíl és a valamikor tőlem kapott ryuku szablya – ezzel állt ki a csatában az én drágám a mithril kard helyett. (Jellemző, hogy a saját ryuku szablyáját már akkor elfutárolta egy barátjának, mikor épphogy megvolt az új kard, de még nem állt készen a forgatására – még jó, hogy az én elfekvő kacatjaim között is akadt egy, és ki tudtam segíteni vele.) Ennyit arról, amiben előzetesen megállapodtunk… Igaz, a nyilait meglátva önkéntelenül is a dobónyilaimhoz nyúltam az íjam helyett (mint dobófegyveres), de azért mégse a legdurvábbakat nyomtam a képébe. (Pedig lehet, hogy azt kellett volna!) Akkor még nem láttam, hogy nem is azt a kardot rejti a tok, és teljesen értelmetlen az egész csata.
De könyörgöm, ha ennyire nem akarta, akkor miért ment bele mégis? És mire volt jó ilyen durván indítani, mikor baráti kardozásról volt szó? Ráadásul ő mondta, hogy nem várhatom el tőle, hogy ilyen állapotomban ő maximális erőbedobással küzdjön. Én is kiállhattam volna a kvazárlándzsámmal, meg köszönthettem volna egy hatalmas villámmal, de nem az volt a célom, hogy laposra verjem.
Így persze a szentélykertbe se mentem el vele utána, inkább félrevonultam a kedvenc táborhelyemre. Ne lássa senki, milyen nyomorultul érzem magam a történtek után. | | |
|
