|
Vissza a naplókhoz o A napló tartalomjegyzéke o Régebbi bejegyzés o Frissebb bejegyzés[Dulmina] Az utókornak szeretettel | 316. nap :: Szeretlek! Túl sok kacatot halmoztam már föl, így hát nem ártott egy kis rendet tenni a hátizsákomban. Ahogy kiborítottam belőle mindent, egy gyűrött papírlap is előkerült az aljából. Széthajtottam. Megborzongtam, ahogy megismertem a rajta található írást. Gyorsan visszahajtottam, és elsüllyesztettem a zsebem mélyére.
Már meg is feledkeztem minderről, mikor egy reggel különösen korán ébredtem, és képtelen voltam visszaaludni. Elnéztem hát Sendiel arcát, figyeltem, ahogy szuszog. Közben most is megcsodáltam a lepkeszárny-szemet a nyakában, ugyanúgy, mint akkor, a felelőtlen kis kalandja után – ami nélkül talán sosem értem meg, hogy mennyire szeret, és sosem találunk egymásra.
Erről hirtelen eszembe jutott a zsebemben lapuló papiros. Valami furcsa erő arra biztatott, hogy húzzam elő, és olvassam el a rajta található verset. Próbáltam elhessegetni a gondolatot, de végül csak engedelmeskedtem. Kibogarásztam a nem épp gyöngybetűket. A mondanivaló most is túlragyogta a külcsínt: egy csodálatos szerelmesvers lett a jutalmam.
Akár Sendiel is írhatta volna, annyira megérintett. Aztán bevillant, hogy mi lett a vége azzal, akitől valójában kaptam. Elszorult a torkom, ahogy előtörtek emlékeimből az utolsó levelének szavai. Annyira ellentétes volt a kettő, vajon melyik volt az igaz? És ha ez utóbbi is, miért nem hagyta, hogy a szépre emlékezzek vele kapcsolatban? Kicsordult a könnyem…
Nem tudom, meddig sírdogálhattam, de valahol jólesett. Sendiel kedves hangja rántott vissza a jelen valóságába: afelől érdeklődött finoman, hogy mi a baj. Szipogva feleltem, hogy semmi. Mellette tényleg semmi. Átöleltük egymást, és biztos voltam benne, hogy az ő karjaiban a helyem. Fölnéztem rá, és csak egy halk, de mélyen őszinte szó fért ki a számon: szeretlek! | |
|