|
Vissza a naplókhoz o A napló tartalomjegyzéke o Régebbi bejegyzés o Frissebb bejegyzés[Dulmina] Az utókornak szeretettel | 253. nap :: A dalok útján Évforduló volt, már az ötödik. Szomorkásan ébredtem, de az örökvidám Sendiel (aki akkor még csak lelkes hódolóként próbált a szívembe férkőzni) hamar mosolyt csalt az én arcomra is. Két másik nagyszerű bárddal karöltve meg aztán igazán nem volt nehéz dolga. Csak nekem zenéltek Fehérbérc főterén! Meg persze az egyre csak gyűlő alkalmi közönségnek – jó volt látni, hogy őket is lenyűgözte a koncert. Ezért kellett hát kint találkoznunk, nem a Szentélyben, és valójában ezért járt erre Halatir is, nem a bemutatás miatt (egyébként már ismertem őt korábbról, csak így együtt nem láttam még őket).
A hangulatot megalapozó népszerű dalok után előkerült pár saját szerzemény, meg gyermekkorom régi dalai is… És hirtelen a szomorúságom is visszatért. Akaratlanul is potyogni kezdtek a könnyeim, de ezek fátyolán át is láttam, hogy a dal végén Sendiel lép oda hozzám, megfogja a vállam, másik kezével pedig a könnyeimet törölgeti. Csak egy pillanat volt, de ahogy összenéztünk, úgy éreztem, ő bármikor képes lenne átsegíteni a nehézségeken.
„Kövesd a szivárványt, járj a dalok útján,
és mindent szépnek látsz majd magad körül.
A legsűrűbb ködből is van kiút a szivárvány felé.” *
A következő dalt már velük együtt dúdoltam, és élveztem ezt a nem mindennapi eseményt, amivel alaposan megleptek. Csodáltam őket, és közben össze-összetalálkozott a tekintetem Sendielével. Szívét-lelkét beleadta most is, akárcsak mikor egymaga szórakoztatott. A végén még kívánhattam is ráadást, s ők boldogan teljesítették minden kérésemet.
Egy éve már, hogy ez történt. Ma van az első olyan születésnapom a Tűzvihar óta, hogy igazán vidám dologra is tudok emlékezni, nem csak az előző életem végére. Úgy látszik, igaza van a dalnak – főleg, ha ilyen nagyszerű társam is van ehhez az úthoz, mint az én kedves Dalnokom.
-----
* Navahó ének | |
|