|
Vissza a naplókhoz o A napló tartalomjegyzéke o Régebbi bejegyzés o Frissebb bejegyzés| [Dulmina] Az utókornak szeretettel |
246. nap :: Az Úr Fairlight dicsőségére!
Furcsa ezt írni, de egyáltalán nem bántam, hogy a barátaim kicsit megvárakoztattak a templom végső simításaival és felszentelésével. Jólesett ott heverészni, pakolászni a hátizsákomban, elmélkedni a világ dolgairól. Feltöltődni, hogy aztán újult erővel induljak utamra, és álljak elébe újabb kalandoknak.
Lassan persze elkezdett hiányozni a jövés-menés, a kihívások, a teendők hosszú sora, s közben a megpihenés Sendiel karjaiban. De kellett most ez a távollét, hogy utána egy vidám, kipihent Dulminát kapjon vissza, aki már nem aggódik Lilendáért, hiszen megértette, hogy nincs miért: megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy megkönnyítsük az útját, de a többi már nem a mi dolgunk.
Lényegében álltak már a falak, apróságokkal lehetett még csinosítani az épületet. Pár kép, néhány párna, terítő, miegymás. Lilenda mellett alaposan belejöttem a varrásba: kezdve néhány saját ruhám átalakításával, hogy pocakosan is rám jöjjenek, majd folytatva a babaruhákkal, amiket olyan gyorsan nőtt ki, hogy szinte összekoszolni sem volt ideje. Habár meglehetősen találékony volt e téren, és ritkán kímélte különösebben a dolgait. Kivéve persze azokat, amik valamiért megtetszettek neki – ezeknél bizony jött a mosás, meg idővel az átszabás. Ilyen előzmények után nem volt gond szép kiegészítőket varrnom Fairlight dicsőségére.
Mire megérkezett negyedik társunk, Qusaimódó, a törpe építőmester is, már igen jól elhaladtam az alkotással – tervem meg természetesen még több volt! Hát még mikor Zúgószél és NaUgyanKii jóvoltából meglett a berendezés is! Bár, ahogy elnéztem, őket különösebben nem hatotta meg, hogy én ilyen, látszólag lényegtelen apróságokkal foglalkozom. Hiába, no, nem vagyunk egyformák! … Igen, talán tényleg inkább építenem kellett volna még – de az az igazság, hogy abból elég volt nekem az elején, és mi tagadás, a fiúk sokkal ügyesebbek is voltak a kőművesmunkában. Én meg a varrás mellett reménykedtem, hogy a „Vén Zsugori” végül értékeli mindannyiunk erőfeszítéseit.
Aztán eljött a nagy nap, és mikor áhítattal beléptünk a templomba, számomra szinte hihetetlen volt, hogy ezt a gyönyörűséget mi emeltük igaz Istenünknek. A szertartás igazi megkoronázása volt a közös munkának, hogy utána megnövekedett hittel induljon ki-ki útjára.
Most még a kedvenc táborhelyem ez, és vissza-visszatérek az Úr házába, amikor nem szólít másfelé az élet. De legyek bárhol, tudom, hogy választott istenem kíséri lépteimet. | | |
|
