|
Vissza a naplókhoz o A napló tartalomjegyzéke o Régebbi bejegyzés o Frissebb bejegyzés| [Dulmina] Az utókornak szeretettel |
225. nap :: Búcsú
Ez a nap is elérkezett. Már korábban megállapodtunk, hogy Fehérbércben válnak el útjaink. Itt Lilenda tanulhat, fedél lehet éjszakára a feje fölött, és aztán megerősödve indulhat a vadonba. Amúgy is vágyott megismerni a várost, ahol született.
Összeszedtük a holmikat, s készen álltunk a teleportra. Sendiel azonban kért még egy kis időt. Odahívta magához Lilendát, aztán adott neki egy furcsa feladatot: ő halkan dúdolt egy dallamot, Lilendának pedig hangosan fütyülnie kellett ugyanazt. Meg is tette könnyedén! S akkor megjelent egy régi ismerős: a kis madárka, aki a szerelmesleveleinket hozta-vitte kezdetben. Most Lilenda is megismerte, és ezentúl ő is üzenhet vele.
Elmormoltuk a varázsszavakat, s nemsokára már a Fény Szentélye előtti téren sétáltunk. Eszembe jutottak az első percek, órák Lilendával, kimerülten, de boldogan. Mintha csak tegnap lett volna, hogy megszületett, és Sendiel a hasamra tette, és amíg én beszívtam az illatát és csodáltam a holdfényben, ő már meg is találta a mellemet.
Most is megcsodáltam, immár mint felnőtt kalandozót, aki most még a mi régi felszerelési tárgyainkat viseli, és persze örökre a gyermekünk marad, de saját útjára indul. Megöleltük mindketten Sendiellel, aztán együtt néztük, ahogy eltűnik az egyik sugárút forgatagában. Szipogva töröltem meg a szemem. Ahogy felnéztem Sendielre, láttam az ő arcán is végiggördülni egy kis könnycseppet, még ha ő ezt tagadja is!
Aztán határozottan megfogta a kezemet, és elindultunk mi is, csapni egy görbe estét, kettesben! | | |
|
