|
Vissza a naplókhoz o A napló tartalomjegyzéke o Régebbi bejegyzés o Frissebb bejegyzés| [Dulmina] Az utókornak szeretettel |
190. nap :: Egy kis szerepcsere
Ahogy már annyiszor, Sendiel most is előrement táborhelyet keresni. Én meg dolgoztam még egy kicsit a templomépítkezésen, majd a nyomába eredtünk Lilendával. Csodálta a tájat, a növényeket, no meg élvezte, hogy a végén egy darabon egyedül ülhetett Soma nyergében. De ez is csak addig volt érdekes, amíg el nem értünk apához. A derék hátas kapott még tőle egy simogatást meg egy kis kaját, de utána Sendiel társasága kellett.
Szokásos este volt, habár Sendiel szokatlanul fáradtnak tűnt, még ha nem is panaszkodott. Aztán alig evett a vacsorából, hiába kínálgattuk mindketten. Most én következtem lefektetni Lilendát, úgyhogy esti mese volt (Sendieltől természetesen altatódalt szokott kapni inkább). Aztán mi is készültünk nyugovóra térni, de csak nem tetszett nekem ez a bágyadtság. Végül kibökte, hogy picit fáj az egyik hátsó foga, de ne aggódjak, reggelre kutya baja lesz.
Ehhez képest… olyan karikásak voltak a szemei reggelre, hogy szerintem alig aludt. Lilenda is megérezte, hogy valami nincs rendben, így nem is erősködött az előző nap megígért vadászat miatt. Inkább velem tartott gyógyfüveket gyűjteni, és közben kifaggatott, hogy ugye apa nem marad így, és nem fog meghalni. Megnyugtattam, hogy ennyire azért nem súlyos a helyzet, főleg, hogy segítünk rajta. Megmutattam, milyen füveket keresünk, és olyan ügyesen ismerte fel őket nemsokára, hogy engem is meglepett. Aztán boldogan hozta a csomót, míg én tüzelőt szereztem, hogy majd készíthessek egy jó adag főzetet a gyengélkedőnek. A tűzhöz persze nem engedtem a kicsi lányt, de a kész italt óvatosan vihette Sendielnek. Aki szegény akkor már inni is alig tudott, de Lilenda nem tágított mellőle, míg ki nem ürült a bögre. Sőt, még puszit is adott az arcára, meg most ő énekelt a Dalnoknak, hogy gyógyuljon meg hamar.
S mikor Sendiel végre tudott egy kicsit pihenni, figyelmeztetnem se kellett, hogy ne hangoskodjon. Igaz, lekötötte mindaz, amit tanítgattam neki. Különösen érdekelte a szörnyelfogás meg az idomítás. De persze a „nemszeretem” dolgokról is szót kellett ejtenem, hiszen a túléléshez gyakran azok is hasznosak.
Este reménykedve nézett apára, s ahogy látta, hogy még mindig baj van, egyből elfogadta, hogy most az esti szertartás is fordított lesz. Ő takargatta be Sendielt, meg ő énekelt neki megint. Aztán mikor én meg lefektettem őt, még megígérte, hogy jó kislány lesz, csak apa jöjjön rendbe.
Másnapra már volt némi javulás, harmadnap meg sor került arra a korábban ígért közös vadászatra, és igazi kis lakoma kerekedett estére. Lilenda is besegített a készítésbe, és nagy volt az öröm, a saját munka gyümölcse miatt is, de főleg azért, hogy apa ismét a régi. | | |
|
