|
Vissza a naplókhoz o A napló tartalomjegyzéke o Régebbi bejegyzés o Frissebb bejegyzés| [Dulmina] Az utókornak szeretettel |
169. nap :: Apák és gyermekek
Már nem is emlékszem, mikor aludtam végig az éjszakát utoljára. Hát most sikerült! Sőt, a jelekből ítélve nem is korán reggel ébredtem.
Sendiel és Lilenda a tábortűz mellett ültek és beszélgettek. A szavakat nem hallottam, csak beszédük dallamát, meg láttam, ahogy Sendiel nem csak mesél, hanem gyakran mutatja is a dolgokat. Annyira aranyosak voltak, hogy inkább nem mentem oda, csak néztem őket. Félelmetes fenevadakról lehetett szó – ahogy Sendiel utánozta a hangjukat, Lilenda bizony nemegyszer megijedt. De akkor a mesélőből apa lett, akihez oda lehet bújni, és élvezni az ölében, hogy nem lehet baj. Aztán folytatódott a történet, Sendiel játszotta tovább a sárkányt. Én meg elérkezettnek láttam az időt, hogy meglepjem, és csatlakozzak hozzájuk.
Lilenda örömmel újságolta el nekem, hogy mi mindent hallott, meg lelkesen kérdezgetett mindenfélét. Alig győztünk mindenre válaszolni Sendiellel! Meg amit lehet, megmutatni a környezetünkben.
Aztán pár nap múlva már azt tervezgette a mi kicsi lányunk, hogy hogyan fogja ő legyőzni a nagy sárkányt. Majd rövid csend után megkérdezte: „De… apa, ugye Te is ott leszel?”
Erre Sendiel az ölébe vette, és egy dalt énekelt neki. Egy dalt egy hősről, aki ugyan egyedül harcolt, de az apjától kapott karddal, a gyerekkorában tőle tanult alapokat saját harcmodorrá fejlesztve.
Ámulattal hallgattam én is, a történet miatt is, meg a dal szépsége miatt is. Lám, ő nem kardot kapott Halatirtól, hanem lantot és csodás hangot.
Jól elkalandoztak a gondolataim. Aztán arra eszméltem, hogy a végén Sendiel és Lilenda együtt éneklik a refrént. | | |
|
