Versenyfutás V.

- Rendben, akkor döntsük el párviadallal - próbálkozott, de egyre vesztettebbnek érezte az alkudozást. A zsoldos nem akart kötélnek állni. - Aki először üti le a másikat, azé lesz a legyőzött felszerelése... Nos? Hogy hangzik? Nézd meg ezt a halom csodás relikviát. Többet érnek, mint ez az egész tetves kóceráj itt. Ha megnyered a fogadást, úgy élhetsz az árából, mint a király, (Tharr óvja őt!), életed végéig...
A troll a padon ült, és bambán bámult maga elé.
- Nem verekszünk. Tequila megmon’ta, hogy nincsen verekszés. A mú’tkó’ is nagy balhé vó’t belőle... Nem kő’ a cuccod... - szögezte le végső elhatározással.
Dred előszedte a mamutcsontból faragott, aprócska kockáit. Felhagyott a türelmetlen fel-alá járkálással, és megtorpant a bérkatona előtt. Sokat sejtetően az orra elé tárta tenyerét.
- Kocka? Hm? Száz arany ellenében fogadunk. Ha öt dobásból legalább háromszor hatost dobok, enyém a bunkód... Ha nem, tiéd az arany. Nos?
- Nem jáccok! A’sse szabad nekünk - mondta amaz, és felfigyelt az odakint beállt szokatlan csendre. - Inkább kez’gyé neki ő’töszködni, me’ mingyá te gyüssz! - közölte.
Dred is hegyezni kezdte a fülét. Az eltelt óra alatt hallhatta, hogyan szaggat szét egy falkányi feldühített, és valószínűleg kiéheztetett sallank egy legyengült masztodont. Aztán egy íjászmester levadászta őket is a díszpáholy majd’ ötven méteres magasságából. Mindet egy-egy pontos lövéssel! Hatalmas sikere volt. Majd hallotta azt is, hogy valamiféle mutatványos bagázs szórakoztatta a lelátókon zajongó népeket, míg a porondot letakarították, és homokkal szórták fel ismét. Most azonban csak távoli hangfoszlányok jutottak el a karzat alá épített szobácska ideiglenes lakóihoz, a moraj teljesen elhalkult.
- Nos, Hex, felajánlottam neked a könnyebbik utat... - sóhajtott a kalandozó, és két követhetetlen mozdulatot tett. A baljával megemelintette az ütött-kopott mithril sisakot, mit gazdája óvatlanul elfelejtett az álla alatt becsatolni, jobbjával pedig lehúzott egy kegyetlenül nagy fülest a trollnak. A manőver jól sikerült. A számított pontossággal kivitelezett ütés nyomán a zsoldos úgy dőlt le a padról, mint egy zsák liszt. Nyekkenés nélkül szenderült ájulásba. - Bocsáss meg nekem, Hex. Majd iszunk egy pofa sert valamelyik csehóban kárpótlásul - mondta a harcos-pap, és villámgyorsan levetkőztette az alélt fickót. A csatavért túl bő volt rá, hiába húzta a legszorosabbra a csatjait. A troll hatalmas csizmáit fel sem próbálta, helyettük egy lyukas talpú bőrbakancsba bújt. A láncszoknya is nevetségesen festett rajta, ahogyan majd’ a bokájáig lógott! De már nem maradt idő a fazonigazításra. Odakint jól érthetően felhangzott az, amitől tartott:
- Alanor népe! Most egy olyan merész halandót üdvözölhettek az Aréna homokján, kit eddig még nem láthattatok itt. Bár újonc, mégis ígéretes tehetség! - a beszélőt Dred nem látta, hiába próbált a keskeny kémlelő nyíláson át a hang irányába leskelődni. A beszédet váratlanul mágia erősítette fel. Talán egy nagyothalló mágus unta el, hogy nem érti a férfi rekedtes szavait, ki tudja. - Következzék hát a drakolderölő sárkányvadász! Az élő legenda. A bo’adhun birodalom vándora... A kalandozó... Dreeed Hornwill!
Dred igyekezett, ahogyan csak tudott. Fejébe nyomta az átizzadt bélésű sisakot, aminek már puszta érintésétől is viszolygott. Kapkodva csatolt a derekára egy szakadozott szélű fegyverövet, arra pedig a varázslatkomponenseket rejtő kis bőriszákot. Az egyik polcon, egy pléhdobozban, egy halom, girbe-gurba, tollas végű, ubuktüskét pillantott meg. Belemarkolt és szerzeményét az ócska övre varrt tarsolyba gyömöszölte. Felkapta a tyrex bunkót, és egy horpadt, kopott címerű vaspajzsot is, amit már csak futtában rögzített alkarjára. "A Hendreiq-i Gróf címere" - futott át az agyán, reflex-szerűen. "Kár, hogy már csak kiégett puszta az egész tartomány" - tette még hozzá gondolatban.
Nem lehetett eltévedni. A folyosóra áramló, őrjöngő zsivaj minden iránytűnél biztosabban vezette a szobából kirontó harcost. Két forduló után lassított. A kijáratban már feltűnt a lelátó túlsó, napos oldalán üvöltöző tömeg. Az olcsó helyekre a város vagyontalan népe zsúfolódott. Szinte egymást is eltaposták, hogy közelebb kerülhessenek a porondhoz. Mindegyikük jól akarta látni az új gladiátort! Dred összeszedte minden önbecsülését, megmaradt tekintélyét, és próbált emelt fővel kivonulni az Aréna homokjára. Felváltva támadt sírhatnékja és dührohama attól, ahogyan most kinézhetett. Mikor lassan előbukkant az árnyékból, megérezte a tömeget! Ott volt mindenütt. A feje felett, jobbról és balról, szemből, mindenfelől a nevét ízlelgető nép nyomását érezte.
- Igen! Ím, már elétek is állt, Alanoriak! Itt jő! Köszöntsétek Dred Hornwill-t, a sárkányölőt, ki most, elsőként, egy vérengző fenevaddal méri össze erejét! - üvöltötte magából kikelve a láthatatlan, csupa hang valaki, és izgalma átragadt az Olimpiai Stadion közel húszezer nézőjére is. Dred tovább óvakodott, és rálépett a porond homokjára. Olyan más volt minden! A Nagystadion most rendezetlen, kusza és ijesztő volt. Az üvöltő tömeg irányából, mindenfelől a testet öltött veszély hömpölygött felé. Az Olimpián szerencsét próbáló kalandozók magabiztos sorfala helyett, Dred most csak a vérfoltos, üres homokpadot látta maga előtt. Tudta, nagyon is jól tudta, hogy most nincs multi töltésű d.e.m., ami jótékony erejével visszarántja majd őt a kárpit túlfeléről! Tudta, hogy nem hibázhat, és ezen a napon hideg fővel kell helyt állnia, mert nem lesz több lehetősége, csak egyetlen egy!
Idáig jutott a gondolatmenetben, mikor a szemközti oldalon felnyílt a karvastag acélrudakból kovácsolt rács. Már épp sikerült volna kizárnia elméjéből a zavaró ricsajt, és próbált valami épkézláb haditervet kovácsolni, mikor megpillantotta a szörnyet. Megdermedt! Párszor találkozott már a fajtájával a távoli Kelet rengetegjeiben. Sőt, le is győzte már egy-egy példányát ennek a gigantikus rovarnak. Ám varázstárgyai, mágikus ékszerei és drága felszerelése nélkül védtelennek, esetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Csak egyetlen dologban bízhatott. A végtelen és feltétlen Hit erejében!
- Igen! Alanoriak, jól látjátok! Ez hatalmasra nőtt bogár lesz első ellenfele eme bátor kalandozónak! Ne tévesszen meg benneteket az ártalmatlannak látszó külső! Ez egy veszedelmes ragadozó. Százfős karaván kelt útra, fogta el, és hozta elétek ezt a bestiát, és jó páran elhullottak az úton - két méter magas, edzett acél rács futott körbe az Aréna ovális kőfala mentén, kétlépésnyi széles ösvényt hagyva a mögötte rejtőző segédeknek.
A tüskés totemblarg leginkább egy százlábúra hasonlít. Csakhogy a százlábú nem nő akkorára, hogy a levegőbe szimatoló, csáprágós feje egy magasságba kerüljön az ijedt, de elszánt segédekével, kik hosszú pikáikkal igyekeztek arra ösztökélni a rovart, hogy eltávolodjon a kijárattól. A blargot nagyon zavarta a napfény, hisz ez a lény köztudottan éjszaka vadászik, vagy a föld alatti üregekbe, barlangokba tévedt szerencsétlenekre. Minduntalan vissza akart térni a biztonsággal, és jótékony sötétjével hívogató alagútba. Aztán az egyik dárdás ügyetlen mozdulatával a gyűrűzött test szelvényei közé talált. A bogár úgy mozdult, mint a villám! Három méter hosszú teste, mint a megpattintott rugó, vágódott a rácsnak. A csáprágó csattant, és a fülsértő sikoly hallatán az eddig csendesen zsongó közönség falrengető rivalgásban tört ki. A segéd leszakított karja a dárdával együtt repült messzire, s vér spriccelte be gyilokjáró fölé hajlókat. A blarg megvadult a vér szagától, és a túl kíváncsi nézőket csak a többi segéd lélekjelenléte mentette meg a gyors haláltól. A rovar egy pillanat alatt fent termett a rácson, de a dárdások fegyvereikkel letaszították róla.
Valószínűleg a látvány hatása alá került a réztölcsérét szorongató szónok is, mert csak azután harsogta tele a lelátót, miután a rovar lehuppant a porondra, és a rács döngve bezáródott, elzárva a kijáratot.
- Láttátok, ugye? Ez a szörnyeteg gyilkolásra született! Lássuk hát, hogyan küzd meg a leendő bajnokunkkal? - s mintha csak szavainak adna nyomatékot, Dred háta mögött is becsukódott a kétszárnyú, vasalt ajtó. A totemblarg még tett egy kísérletet a vérben fetrengő segéd megközelítésére, de a lándzsások sikeresen elriasztották, és a sérültet hamar kihúzták egy kisebb ajtónyíláson át. A rovar megszámlálhatatlanul sorjázó lábaival gyorsan körbetrappolta az arénát, mintha csak meg akarná mutatni közönségének a két hüvelyk hosszú tüskéit, a vöröses-fekete színben irizáló testét, és vérpettyes páncélzatát. A tömeg a helyéről felállva sivalkodott.
A távolság gyorsan csökkent köztük, és már csak pillanatok kérdése volt, hogy a szörny észrevegye a kalandozót. Dred számba vette a rendelkezésére álló, arzenálnak távolról sem nevezhető fegyverkészletét, és a tarsolyában lapuló komponenseket. Folyékony alapanyagot, tartó hiányában, nem hozhatott be, így nem sok választása maradt. Mindenesetre úgy gondolta, neki nem sürgős, ezért nem mozdult.
Mikor a rovar ismét a rácsos alagút felé fordult, a szervezők úgy érezhették, gondoskodniuk kell az izgalmakról, mert az egyik oldalsó ajtón keresztül három teljesen mezítelen embert löktek a porondra. Dred úgy harminc lépésre állt tőlük, a tüskés veszedelem pedig húszméternyire. A kalandozó gondolkodás nélkül iramodott meg a vadállat felé! Két rövid, reccsenő szótag hatalma nyomán szervezete aktiválta a tartalékait. A Tharr-pap mozgása valószínűtlenül felgyorsult.
Mégis a blarg volt a gyorsabb. A védtelen áldozatok egyike megpróbált a rácsra felkapaszkodni, de a cifra ruhás segédek bottal ütötték a kapaszkodó kezeket, és a szerencsétlen visszazuhant a homokra. A szörny pedig máris rajta volt! A másik két áldozat eközben őrült vágtában próbált menekülni. Dred nem tudott időben beavatkozni, mert a hosszú láncszoknya és a klaffogó bakancs akadályozta a futásban. Hasztalan igyekezett ordítozva magára vonni a bogár figyelmét, a fülsértő ricsaj elnyomta ordítását, és az óriásrovar máris a táplálékra vetette magát. A sikítozó férfinek a bestia egyetlen harapása után vége volt! A blarg azonnal nekilátott, hogy a még vonagló testet fölfalja. Vér fröcsögött az Aréna csiszolt kőfalára.
A harcos-pap csak ekkor torpant meg. Belátta, elkésett. Annak, ott, már mindegy volt, ezért lassított, és fél oldalról, lépésben haladt a sziszegő, szörcsögő állat felé. Gyanította, hogy napok, tán hetek óta nem evett semmit amaz, mert a vadonban szerzett tapasztalatai alapján elképzelhetetlennek tartotta, hogy így, futamodásnyi távolságra meg tudjon közelíteni egy blargot, anélkül, hogy az megtámadná. Mikor megfelelőnek ítélte a távolságot, megállt, és baljával a tarsolyába nyúlt.
A lelátókon tolongó városlakók fokozatosan elhalkultak. Érezték, hogy érdemes talán a hangokra is figyelniük, s nem pusztán a látványra, vagy egyszerűen már elegendő rutint szereztek a viadalok nézőiként ahhoz, hogy tudják: csak most jön a java!
Dred pár szem apróra aszalt gyümölcsöt tartott a markában. Érezte, ahogyan agyát lassan elhomályosítja a közelgő összecsapás jól ismert dühe. Bal kezével a szörnyre mutatott, összepréselte a komponenseket, és elsuttogott két ősi varázsigét. A karjára szíjazott ócska pajzs úgy vetett árnyékot rá, mint valami udvari dáma nádpálcás napernyőcskéje. A megidézett villám keresztülcikázott a levegőn, és olyan robajjal csapott le a blargra, hogy a pap szinte belesüketült. A falak tovább erősítették, és visszhangozták a dörgést. Ózon illata terjengett.
A blarg felnyüszített és összegömbölyödött a földön. Úgy tekergett, mint szárnyashernyó a parázson. Óriási, szelvényezett teste vadul csapkodott ide-oda, s egy-egy ilyen csapódásával métereket gurult arrébb. A kitinszelvényeken újra és újra kékes, elektromos szikrák szaladtak végig, és a lény lábai is görcsösen rángatóztak.
Dred nem volt olyan ostoba, hogy máris győztesnek számolja el magát. Ehelyett kapkodó mozdulattal szedte elő dobónyilait, hogy aztán ismét elöntse az indulat a semmit érő fegyverek láttán. Mielőtt megcélozta volna az ismét lábra álló bogarat, vetett egy futó pillantást a két másik szerencsétlenre.
Annál az ajtónál lapultak, amelyen ő érkezett. Az ajtó melletti sarokban, két oldalról találtak egy-egy olyan zugot, ahová a segédek nem értek el dárdáikkal. Dred megnyugodott valamelyest, és figyelmét ismét a szörnyre irányította. Nem sokon múlt, hogy eme kis kihagyása végzetesnek bizonyuljon! A totemblarg nekirontott! Csupán a kitérésre maradt idő, és a marék hasznavehetetlen, tompa hegyű dobónyíl elhajítására, mert a szörny a csáprágói közül máris nyúlós trutyit öklendett a kalandozóra.
Az ubuktüskék nem tettek kárt a bestiában. Mintha csak gyermekjátékok lennének, ártalmatlanul lepattogtak a páncélzatáról. A ragasztó útjából ugyan sikerült félreszökkennie, de egy jó korsónyi adag mégis Dred bakancsára löttyent, és ott szinte azonnal megkeményedett. A ráragadó laza homokból rögtön tuskó méretű nehezék keletkezett, ami a kalandor lábát kolonccá varázsolta. A tömeg felüvöltött, mikor Dred Hornwill, az Aréna újonca, váratlanul horgonyt vetve, hanyatt zuhant, s csak arra maradt ideje, hogy pajzsát védekezőn a fölé magasodó szörny elé emelje...
A szörny a csáprágói közé kapta a pajzsot, és egy erőteljes rántással kitépte a harcos kezéből, hogy annak balja majd’ kiszakadt. Szerencsére Drednek volt annyi esze, hogy nem állt le huzakodni a blarggal, hanem kinyújtva kezét, veszni hagyta az értéktelen bádogteknőt. A szörny úgy roppantotta ketté a pajzsot, mint valami nádpálcát, és máris az odébb hemperedő kalandozó után ugrott. Reménytelen helyzet volt. Dred sehogy sem tudott talpra kecmeregni, csak a kitérésre tudott összpontosítani. A borotvaéles rágószervek minden támadása közelebb csapott le az előzőnél. Ha a fürgülés ereje nem sokszorozta volna meg a harcos gyorsaságát, már rég vége lett volna a csatának.
A kalandor nem talált kiutat. Varázsolni ilyen helyzetben képtelenség, hisz legalább egy pillanatnyi nyugalomra szükség van a mana irányításához... a nehéz, tyrex-csont fegyver forgatásához is tér kell... "Időt kell nyerni! Időt!" - mint egy elkoptathatatlan rigmust, úgy ismételgette magában az életéért küzdő harcos-pap.
Aztán váratlanul megkapta a szükséges időt. A blarg felhördült, a hátára esett, és Dred nem állt le kérdezősködni. Gyorsan felpattant, lerúgta lábáról az elnehezült bakancsot, aztán máris meglengette otromba fegyverét. A totemblarg azonban már nem volt támadós kedvében. Furán vonszolta magát, és csíkot húzott a homokra ömlő testnedveiből. Dred utána lépett és felüvöltött. Két kézre markolta fegyverét, és hirtelen nyolc erőteljes ütést osztott ki a szörny testére. Talán kevesebb is elég lett volna, de a kalandozó nem tudott úrrá lenni az agyát elöntő vörös ködön.
Vége lett. A harcos ott állt lihegve az összetört rovar felett, és a tömeg üvöltve tombolt. Semmit nem vettek észre. Drednek is csak ekkor tűnt fel a lény testszelvényei közül kikandikáló, féltucatnyi, ezüsttollú vessző.
- Igeeen! - harsogta a szócsöves figura. - Ünnepeljétek Dred Hornwillt, a sárkányölőt! Győzedelmeskedett egy ostoba szörny felett, de most lássuk, hogyan bánik el egy csapatnyi, veszedelmes ryuku harcossal!
- Ryuku harcosok? - tűnődött Dred, és körbesandított. Az íjászt kereste tekintetével, de nem találta rá ebben a tömegben. Aztán nem maradt ideje a bámészkodásra. A királyi emelvénnyel szemközt tátongó, kocsibejárónak is beillő, kétszárnyú kapu feltárult, és pár furcsa, idegenszerű ruhákba öltözött alak támolygott elő a tűző naptól elvakítva. A rendezőség nem vesződött a csata maradékainak eltakaríttatásával. Talán szerették volna fenntartani a vérgőzös hangulatot.
A Tharr-pap tizenegy katonát számolt össze, mert hogy katonák voltak, afelől nem voltak kétségei. Bár gyengének, és határozatlannak látszottak, hamar felfogták, hová is kerültek. Ekkor a két mezítelen alak, kik Drednek köszönhetően kaptak még egy csipetnyi reményt az életre, váratlanul előkerült és odaszaladt a kis csoporthoz. Futás közben kiáltoztak, és a kis csapat gyorsan kört alkotott. Védelmezőn maguk mögé küldték a csupasz férfiakat.
- Nocsak - vonta meg szemöldökét az újdonsült gladiátor. Nyugalmat erőltetett magára és mérlegre tette esélyeit. A katonák szoros kört formáltak, és összeszokott, képzett harcosokként viselkedtek, és Dred csak ócska, rozsdás kardokat látott náluk. Páncél egyáltalán nem volt rajtuk. Ha egyenként szállnak szembe vele, szemrebbenés nélkül, akár puszta kézzel, egy szál ágyékkötőben is kiállt volna velük. Együtt azonban veszélyesek lehettek.
- Hé! Alanoriak! Úgy látszik bajnokunk egy kis bíztatásra vár!

Wright kihasználta a láthatatlanságából adódó lehetőségeket, és óvatosan utat tört magának a tömegben. Vigyázott, hogy lehetőleg ne keltsen feltűnést, de mindenképpen közelebb kellett kerülnie a porondhoz! Biztos volt benne, hogy ha Tharr nem segíti őt, ebből a távolságból nem találhatott volna célba. Hálát adott hát istenének, hogy az utolsó pillanatban ugyan, de még időben érkezett.
Amikor a stadionhoz ért még fogalma sem volt róla, hogyan fogja megtalálni leendő útitársát a tömegben. Az volt a terve, hogy tudatkutatást fog használni, és a közelben lebzselő kalandozók közül próbálja majd kiválasztani, és betájolni Dred Hornwill-t. Aztán szerencsére épp akkor ért ki a lelátóra, mikor a szócsöves kikiáltó Dred nevét említette.
Nem gondolta, hogy védőangyali beosztásában máris dolga akad... Ám mindezt ugyanúgy a sors számlájára írta, mint a pontos találatokat, és még annyi minden mást is eddigi életében. Mert a Halálbáró nem hitt a véletlenekben. Ő az elrendeltetésben hitt.
Wright tudta, mire képes egy totemblarg, és azt is, hogy Drednek, ütőfegyverrel nem sok esélye lett volna a kemény kitinpáncél ellen. A megbűvölt nyílvesszők nyitottak halálos sebeket a szörny testén, és nem a nevetséges bunkójával viaskodó kalandozó végzett vele. Ezt a zöldfülű gladiátor is tudta. Tudnia kellett. Szerencsére a vesszőkről csak a becsapódás után foszlott le a varázs, és így a turpisság kettőjükön kívül, láthatóan, nem tűnt fel senkinek.
Az előadás azonban még nem ért véget. A kalandozónak segítségre volt szüksége, ezt hittársa azonnal átlátta, amint porondra léptek a ryuku katonák. Igen ám, de még legalább tíz padsor, és vagy félezer ordítozó polgár választotta el őt az Aréna kőfalától. Reménytelennek tűnt észrevétlenül lejutni. Ebből a távolságból, ha közelharcra kerül sor, lehetetlen volt biztos találatot elérni.
Odalenn Dred elszánta magát végre, hogy tegyen pár bizonytalan lépést az idegen harcosok irányába. Úgy negyvenlépésnyire lehetett Wright-tól.
A láthatatlan "mentőangyal" halkan szitkozódott. Tudta, hogy valahogyan át kell hidalnia ezt a távolságot, de azt is, hogy nem érdemes varázslattal próbálkoznia, mert a Nagystadionban semmiféle térmágia nem működik. A falakba vésett varázsjelek és tilalom-rúnák hatékonyan zárták el a homokporondot a térmanipulációk elől. Persze sok egyéb védőburok, és pajzs is feszült az Aréna körül, hisz odalenn gyakorta küzdöttek a gladiátorok varázslásra is képes szörnyekkel, ám mindezek most nem nagyon érdekelték a harcos-papot. Elege lett a lökdösődő tömegből, a fülsértő zajból... a tehetetlenségből. Kezdte nagyon-nagyon felhúzni magát...

Dred tett pár bizonytalan lépést az idegen harcosok felé. Ostoba helyzetben volt. Hiába tudta, hogy azok, ott, a népe és egész Ghalla ellenségei, mégsem vitte rá a lélek, hogy lemészárolja őket. Nem lett volna becsületes küzdelem. Márpedig Tharr felszentelt papja előtt mindig ennek a szónak kell lebegnie: becsület!
Ismét körülkémlelt, kiutat keresve. Nem akart ezek ellen a katonák ellen harcolni! Orkokat, varkaudarokat vagy goblinokat várt. Bármilyen tudatlan, gonosz, vagy megvetett teremtést lelkiismeret-furdalás nélkül ölt volna meg, de ezekre a foglyokra nem tudott így nézni, nem tudott rájuk haragudni. Hisz neki semmit nem ártottak...
Újabb lépést tett feléjük, s azok még szorosabbra vonták alakzatukat. Csak egy iramodásnyira voltak a harcos-paptól. Szemükben elszántság, és gyűlölet csillogott.
- Tequila! Ezért feltrancsírozlak! - fordult a lelátó felé, de kiáltása beleveszett a nézőközönség hangorkánjába. Már nem érezte azt a harci kedvet, ami a blarg megjelenésekor fogta el. Már egyáltalán nem akart az Aréna bajnoka lenni. Már nem akart dicsőséget. Esetlennek érezte magát, és megszégyenültnek.
Gondolt egyet, és látványosan, messzire hajította fegyverét. Aztán mindkét kezét széttárva, lépett még kettőt a katonák felé. A közönségre egy pillanatig döbbent csend telepedett, aztán a felháborodás hangzavara váltotta fel az eddigi üdvrivalgást. Alanor polgárai fújjogtak, és üvöltöztek.
A ryuku katonák egymásra néztek, nem értették a helyzetet.
- Nocsak, nocsak! - harsogta túl az elégedetlen nézőközönséget a szócsöves fickó. - A nagy Dred Hornwill küzdelem nélkül adja fel?! Tharr bátor lovagja megfutamodik! Ez nem helyes. Így van, alanoriak? Mi légyen a gyáva gladiátor büntetése? Szégyen, avagy halál? Döntsetek! Szégyen, vagy halál?! - a nézőtér ezerfejű szörnyként őrjöngött, s a lárma kis idő múlva egyre erőteljesebb, ritmikus kántálássá alakult.
- Ha-lál-ha-lál-ha-lál!!! - üvöltötte torkaszakadtából a tömeg.
Dred zavartan ácsorgott. Értetlenkedve körbefordult, és nem akarta elhinni, hogy ez mind vele történik...

Wright már nem törődött azzal, hogy felfedezik-e, vagy sem. Könyökkel, vállal lökte félre az útjában állókat. Egy feldúlt, nagyhangú kobudera belekapaszkodott a ruhájába, és beleüvöltött a képébe. Lefejelte. Aki nem volt elég gyors, vagy szerencsétlenül elzuhant, arra rátaposott mind a négy mázsájával. Csontok ropogtak a lába alatt. Csak tíz szívdobbanásnyi időbe tellett, hogy a kőparapethez érjen, útját vér és ájult nézők jelezték.
Ekkor az egyik kapu feltárult és két harci kocsi gurult be rajta. Mindkettőt egy-egy éjkornis húzta. A szörnyek oldalára kifent pengéket erősítettek, és szarvaik végén is tűhegyes fémkupakok csillogtak. A kocsik oldalát és tengelyvégeit szintén hatalmas horgokkal, karmokkal, és pengékkel tették veszedelmesebbekké. A tetőtől-talpig kvazárvértbe öltözött hajtók korbácsokat csattogtattak, és máris őrült iramba kezdve körbeszáguldottak a porond körül.
A nézők közül jó páran felfogták, hogy egy agresszív, láthatatlan alak tolakodott elébük, és nekihevülve a homokpadon történtek látványától, Wright-ra vetették magukat. Hibáztak. Talán, ha nincs kényszerhelyzetben, talán ha nem aggódik az odalent forgolódó társáért, talán ha nem dühíti fel magát ennyire... akkor talán megúszhatták volna. Így azonban nem sok esélyük maradt.
- Pusztuljatok! - üvöltötte el magát a kalandor, és hátát nekivetette a derekáig érő kővédnek. Tharr haragját idézte meg, négyszer, gyors egymásutánban. Az istenétől eredeztetett nyers erő úgy hasított utat a nézők soraiba, mintha óriások taposnának csapást a búzatáblába. Mindenfelől ordítozás, és fájdalomkiáltás hallatszott, de a nekikeményedett polgároknak legalább elment a kedve az ismeretlen megbüntetésétől. A lelátó felső peremén posztoló zsoldosok azonnal a verekedés irányába nyomultak, de Wright nem várta be őket. Egyetlen ugrással a lépésszéles fal tetején termett, íját, és lándzsáját vízszintesen mellére szorította, aztán átlendült a gyilokjáró vasrácsa felett és a porondra ugrott. Az esést kigurulta, és máris talpon termett.

Dred még akkor sem hitte el, amit látott, mikor az egyik harci kocsi elé fogott ébenfekete szörnyeteg veszett tempóban megiramodott, és feléje vette az irányt. Csak az utolsó pillanatban ocsúdott, és hajszálon múlott, hogy a borotvaéles pengék nem hasították ketté, miközben félrehemperedett a száguldó szekér útjából.
Eközben a másik kocsi a ryuku harcosok közé robogott. Amazok igyekeztek kitérni előle, de egyikük túl lassúnak bizonyult, és a szörny legázolta! A kocsi vasalt fakereke csak döccent egyet, mikor keresztülszaladt az agyontiport katonán, sebessége szemernyit sem csökkent.
A harcos-pap eközben félig futva, félig botladozva, négykézláb, de elérte a fegyverét. Épp időben, mert ellenfele széles íven fordult, s máris rajta volt megint!
Dred agyát ismét elárasztotta az ismerős harci láz. Felegyenesedett, és szembefordult a rohamozó csataszekérrel. Öt szívdobbanásnyi ideje, ha maradt, ám - úgy számolta - ez is elég. Felemelte balját, és nyitott tenyerével olyan mozdulatot tett, mintha belemarkolna a vágtató éjkornis agyába, aztán pedig olyat, mintha elhajítana valamit. A vadítás igéi nem hallatszottak ugyan a zajban, de a varázslat mégis megfogant. A szörny kitört oldalra, és felágaskodott. Tépte, rángatta hevederjeit, és a könnyű egytengelyes menten felborult! A hajtó nagyot nyekkenve repült le róla, és fekve maradt a porban.

Wright lassan lépkedett a porond középpontja felé. Összpontosított. Szüksége volt arra a kis nyugalomra, ami most megadatott neki, mert nem egy egyszerű csapást, vagy pusztítást varázsolt. Ajkairól sorra peregtek elő a földelem megidézéséhez szükséges szavak. Mire az utolsó versszakot kántálta elő, a bakancsbélésű földgolyóhoz ért. Letérdelt, és a végszót úgy ejtette ki, hogy bal tenyerét a kőkemény homokkoloncra szorította.
A hatás frenetikus volt. Az egyébként is extázisba lovallt nézők nem láttak mást, mint, hogy a porond közepén felpúposodik a talaj, és egy böhömnagy fej bukkan fel, aztán tovább emelkedik, és a lyukból lassan egy óriási alak mászik elő. Egy gránitelementál volt az!
A ryuku katonák ezenközben iszonyú veszteségeket szenvedtek. Legalább tízen feküdtek közülük holtan, vagy sebesülten a homokban, ám a hajtót mégis sikerült kiütniük a harci kocsiból. A kvazárpáncélos gladiátorral gyorsan végeztek, és az éjkornis is kiszenvedett elkeseredett csapásaik alatt. Az idegen katonák aztán diadalkiáltásban törtek ki, és ócska fegyvereiket lóbálták.

Dred rögtön felismerte a manaháló rándulásait. Megérezte Tharr hatalmát a közelében, ezért fel volt készülve valamelyest arra, ami bekövetkezett. A megvadult éjkornis eközben körbe-körbevágtatott a porond körül, s a harci szekér ott csörömpölt, csapkodott utána. A kalandozó nem látta értelmét leölni a szörnyet. Hagyta, csak hadd tomboljon.
Mikor a földszellem végre alakot öltött, a harcos-pap meg sem kísérelte megtámadni, vagy elűzni azt. Tudta, hogy a hatalmas elementál őt semmiképp sem fogja megtámadni, ehelyett inkább visszatér majd a föld mélyére, ha mégis erre kényszerítené megidézője. Ő inkább a ryuku katonák sorsa miatt aggódott.
Ebben a pillanatban zsoldosok tolultak be az arénába. Ahányan voltak, annyiféle ruhát, és vértet viseltek. Két tiritarka köpönyeges, varázsló-kinézetű alak is volt köztük. A bérmágusok megálltak a bejárat mellett, és kántálni kezdtek, míg a többi fegyveres ordítozva, könnyű kocogással indult meg Dred és az elementál felé. Páran közülük a dacos védekező állásba rendeződő ryuku harcosok felé vették az irányt.

Wright csak egyet szusszant, és máris újra megragadta a mana szövetét. Nem törődött a porondra rohanó gyilkosokkal, kizárt magából minden zavaró körülményt. Istene leghatalmasabb rituáléjába fogott! Három versszak volt mindössze, három rövid versszak... és a végszó után a földelem hangtalanul fejet hajtott, jelezve, hogy megértette a parancsot.
Mikor a bármágusok első tűzgolyói beléje csapódtak, a földszellem már félig elásta magát. Nem látszott, hogy a tűz bármilyen kárt tett volna a testében, mert egy pillanatra sem torpant meg. Mikor már derékig süllyedt a talajba, két hatalmas mancsával belemarkolt a földbe, és megrázta magát.
És vele rázkódott az egész Nagystadion!

Az első rengéseknek mindössze annyi volt a hatásuk, hogy a zsoldosok egymásra néztek, és kissé elbizonytalanodtak. Aztán a földlöketek egyre sűrűbben követték egymást, és felerősödtek. A nézőtéren kialakult pánik leírhatatlan volt. Az észveszejtően sikítozó tömeg mozgásba jött. A harmincezer városlakó egybefüggő, könyörtelen masszaként hömpölygött a kijáratokon keresztül, letaposva mindenkit, aki nem volt elég gyors, hogy kitérjen, vagy eléggé erős, hogy ellenálljon a nyomásnak. A Nagystadion kapujain úgy ömlött kifelé a nép, amint lyukas vederből csorog ki a víz.
A porond is remegett, ám itt nem volt semmi, ami a gladiátorok nyakába szakadhatott volna, ezért a sokat megélt zsoldosok nem estek kétségbe. Bizonytalanok voltak kissé és óvatosak, az igaz, de nem határozatlanok. Összeröhögtek, és egymást bátorítva, cukkolgatva, kettes-hármas csoportokba verődtek, aztán ellenfél után néztek.
Eközben a két bérmágus is felhagyott azzal a hasztalannak tűnő próbálkozással, hogy megsebezzék az elementált. Miután amaz már teljesen a földbe túrta magát, varázslataikat inkább a még talpon lévő ryuku harcosok felé irányították. Aztán az egyikük, egy fiatal alakváltó nő, váratlanul átlőtt torokkal hanyatlott a földre. Társa, egy idősebb gnóm férfi, nem sokat tétovázott. Okult a nő halálán, és gyors egymásutánban, sorra felhúzta mindazokat a pajzsokat, burkokat és védőrúnákat, amelyeket csak ismert. Mindent megtett, hogy megóvja magát az ismeretlen íjásztól. Hátát a bejárat melletti kőfalnak vetette, és tekintete idegesen csapkodott ide-oda. Göcsörtös ujjaival egy tűzlabdát gyúrt egyre, és mit sem törődött a zsoldostársaival. Csak a saját életét féltette, pedig a gyors lerohanásnak tervezet akció időközben véres csetepatévá alakult.
A bérharcosok alaposan félreértették a helyzetet. A többségük ott hibázott, hogy a ryuku katonákat levágni való gabonának nézték. Mások pedig ott, hogy a szedett-vedett páncélzatában, térdig érő csataszoknyában és félig mezitlábasan tétlenkedő harcosban is csak a bukott gladiátort láttak, s nem egy igazi, veszélyes ellenfelet. Bíztak a túlerőben, és a tapasztalatukban. Hárman indultak meg a hacos-pap irányába. Egyikük, egy törött tülkű troll volt. Arcán ujjnyi forradás jelezte, hogy nem retten vissza a közelharctól. Mellette egy félrészeg, törpe nő lóbálta harci kalapácsát. Dülöngélését csak az avatatlan szem írta a rengések számlájára. A harmadik, egy cingár ember férfi volt, akinek mindössze egy hatalmas, két ívre fent kasza volt minden fegyvere. Egymást heccelve, a nagyobb földlöketekkor meg-megállva, de magabiztosan lépdeltek a magányos préda felé.
Dred nem várta be, míg támadói módszeresen kikészítik, és nem sokat gondolkodott. Mozdulatait a beléidegződött reflexek, és a sokéves harci tapasztalat irányította. Legveszélyesebbnek a hosszú hajú, magas férfit látta, hisz annak fegyvere jóval hosszabb volt, mint az övé. Tenyerében gyorsan kettéroppantott egy dobónyilat. Az így nyert komponens birtokában máris elmormolta a szükséges szavakat, és gyengítő varázslatot dobott a férfire. A puha ütés ugyan nem látványos mágia, de felettébb hasznos az ilyen kiélezett helyzetekben. Mikor a zsoldos értetlen ábrázatáról lerítt a rontás sikere, Dred nem foglalkozott tovább vele. Sürgősebb feladata is akadt, mert másik két támadója máris rárohant. A troll öles lépteivel hamar átszelte a köztük lévő távolságot, és bömbölve vetette magát előre. Mindkét öklén fémkesztyűt viselt, amire egy ügyes kezű kovács széles pengéjű tőröket erősített. Az ököltőr veszedelmes belharcos fegyver, amit nem szabad alábecsülni. Dred már az első pillanatban látta, hogy akárhogyan is, de távol kell magát tartania a lendületesen rohamozó zsoldostól, ám ehhez minden ügyességére szüksége volt. Alig-alig tudott kitérni előle, és nem volt elég félrepördülni, mert a hatalmas testű harcos alkarjáról, könyökéről, és térdeiről is arasznyi tüskék meredeztek. Egy tetőtől talpig páncélozott, veszedelmes sünmedve volt az, aki még egylépésnyi távolságból is képes lehetett sebet ejteni.
Dred hátrált, kitért és várta a megfelelő pillanatot. A troll egyre vadabban hadonászott, és fokozatosan, eszement dühbe lovallta magát. Hasztalan próbálta ugyanis a kalandozót szálfa karjaival átölelni, vagy mázsás ütésével letaglózni, csak a levegőt találta. Tharr önjelölt gladiátora azonban a veszett fogócska közepette megfeledkezett a törpéről! A pikkelyvért zizegését teljesen elnyomta a mindenünnen hömpölygő ricsaj, és a harcosnő arra nagyon ügyelt, hogy kívül kerüljön Dred látóterén. A kalandozónak épp sikerült végre egy erőteljes csapást elhelyeznie a troll térdén, aki meg is rogyott a találattól, mikor a törpe amazon a kalapácsával Dred meztelen lábfejére vágott! A csont reccsenése áthallott a lelátókon uralkodó káosz zajain!

A bérmágus végül varázslata segítségével felfedezte a láthatatlanságba burkolódzott harcos-papot, de már nem sokra ment a tudásával. Mikor a hatalmas troll közvetlenül előtte előbukkant a semmiből, már nem tudott tenni ellene.
- Kukucs! - vigyorodott bele Wright a mágus arcába, mikor hirtelen torkon ragadta, és egyetlen rántással a magasba emelte a kapálódzó gnómot. Aztán úgy roppantotta el a varázsló nyakát, mint egy üres csigaházat.
Nem töltötte el semmilyen diadalérzés, hogy végzett a két mágussal. Rosszkor voltak rossz helyen, és rossz ellenfeleket választottak maguknak. Ennyit gondolt róluk, és nem többet. Nem tudott haragudni a többi zsoldosra sem, de ismerte a fajtájukat. Tudta, hogy keresztül kell gázolnia rajtuk, mert amíg Dred, a célpont, talpon és életben van, nem hagyják majd lelépni őket.
Vetett egy pillantást az idegen katonákra, de sorsuk igazándiból hidegen hagyta. Úgy figyelte mozdulataikat, mint műértő kritikus, hiszen ott motoszkált a fejében a gondolat, hogy előbb-utóbb alaposabban is meg kell majd ismerkednie a fajtájukkal. Aztán értő szemmel arra jutott, hogy azok ott elég jól elboldogulnak maguk is. Páran már szereztek jobb fegyvert az ócskavasuk helyett, és fegyelmezetten, igen keményen kitartottak.
Aztán Wright a védence felé fordult, és megfagyott benne a vér! Inaszakadtából futásnak eredt, mert Dred Hornwill épp akkor omlott térdre egy törpe harcos ütésétől, miközben egy benga troll bádogember rontott rá, és egy vékonydongájú bérgyilkos tartott feléje, kaszáját emelve...
Olyan gyorsan rohant, ahogyan csak tudott. Muszáj volt közelebb kerülnie, mert sem varázslattal, sem nyílvesszőivel nem tudott volna biztos találatot elérni. Ott lüktetett a fejében a parancs: "vigyázz az életére. Bármi áron! Akár a saját életed árán is! Ez az Ő akarata!"

Dred nem érezte a fájdalmat. Még nem. Ám lába azonnal felmondta a szolgálatot, és ő összecsuklott. Hideg fővel nyugtázta, hogy lábfeje szilánkokra törött, de még ugyanebben a pillanatban, reflexből ütött, még mielőtt a fájdalom eltompította volna agyát. A ki-energiák megmagyarázhatatlan szeszélyét sosem értette. Most sem volt tisztában azzal, hogy pontosan milyen erő tört elő a lándzsaként előrevágódó mutatóujjából, de a támadás sikerült. A diadalittas vigyor ráfagyott a csúf harcosnő ábrázatára, mikor Dred a szemébe döfött. Mindketten egyszerre dőltek el. A zsoldosnő holtan, a harcos-pap pedig úgy üvöltve, mint egy üzekedő sallank.
Tharr azonban - hála neki érte! - nem csak erőt, de szerencsét is ajándékozott a botcsinálta gladiátornak. Talán pont e hirtelen esés mentette meg attól, hogy a borotvaéles kasza lenyakazza őt! Ő nem is látta, mitől menekült meg. Összegömbölyödve ordított, és pépes-véres lábfejét markolászta.
A troll bérenc épp nekikészült, hogy egyetlen ugrással, teljes súlyával rávesse magát a földön hempergő áldozatára, mikor egy láthatatlan erő hátravetette. Nem volt érkezése elcsodálkozni, mert egy reccsenés hallatszott, és vér öntötte el a páncélját. Úgy vergődött, mint egy tüskére szúrt bogár, aztán egy lándzsa tűnt elő a semmiből. Egy lándzsa, ami a vértezetéből meredt felfelé, és ami a földhöz szegezte.
A cingár zsoldos is szeretett volna már pontot tenni a küzdelem végére. Talán ezért nem figyelt fel társai gyors végzetére. Újra sújtásra emelte kaszáját... aztán pár szemvillanás alatt nyolc szúrás érte a mellkasán. Nyolc apró szúrás, melyek talán külön-külön is elérték a szívét. Hangtalanul hanyatlott hátra.
- Dred! Nincs idő itt játszadozni. Majd folytatod a gyakorlatozást máskor. Nem maradhatsz itt... - szólította meg a földön gubbasztó hittársát Wright. Aztán lefoszlott róla a bűbáj, mert úgy akarta. Kényelmesen eltette tőrét, majd a bronz taiderért nyúlt. A páncélos harcosban hatalmas vitalitás lehetett, mert még akkor is mondani akart valamit, mikor kirántotta belőle a fegyvert. Aztán a troll megfeszült, és egy mély sóhajjal kiszenvedett.
- Te voltál! - közölte Dred bizonyossággal, miközben igyekezett összeszedni magát. - Te lőtted azokat a nyilakat!
A lelátó már elnéptelenedett. Csak a halálra taposottak tucatjai, és az eszméletlen sérültek feküdtek szétszórtan a kőpadsorokon. A földrengés lassan teljesen megszünt, és a világ természetén esett erőszak eloszlott. A manaháló megnyugodott.
Ahol az imént még pár ryuku katona hadakozott néhány elszánt zsoldossal, most csak holtak hevertek. A porondon nem maradt állva senki, csak Wright, és a nagy nehezen a féllábára kecmergő Dred. A troll odanyújtotta neki kesztyűs kezét, és talpra segítette.
- Téged ismerlek! Te vagy az a kvazár-troll, aki Halálbárónak hívatod magad... Hogyhogy mostanában nem futottunk össze... - kérdezte rossz előérzettel, miközben valami használható komponens után kotorászott a tarsolyában. Mikor semmit nem talált, bosszúsan feladta, és jobb híján a tudattársaitól kölcsönzött energiáit irányított át az elméjéből sérült végtagjába.
- Később, Dred. Mindent a maga idejében.
- Rendben, de majd emlékeztess, hogy messzire kerüljem el ezt a nyűves porondot! Még vissza kell mennem a cuccaimért, aztán megihatunk egy pofa sert valahol az ijedségre...
- Feltéve, ha nem várjuk be itt, a porondon az Aréna összes bérgyilkosát... - nézett körbe baljósan Wright.